Drusbáczky György Bonaventura 1813-1897.
Szemléletek a tevékenységéből
Vasárnapi Ujság – 1875-01-03 / 1. szám
Képünk a csinos fénykép után készült; kedvesebb és érdekesebb rajzzal meg nem nyithattuk uj évi első számunkat, mint bukovinai magyar testvéreink bemutatásával. Öltözetük egészen székelyes, fehér nadrág, mit ők harisnyának hivnak, magyar csizma, székelyes kucsma és fekete zeke, melyet szokmánynak neveznek, ilyen nálok a téli viselet.
A legidősebb alak: Várda János bíró, ki 67 éves s 30 év óta viseli a birói tisztet, az a szálas barna férfiú Mezey János esküdt, igazi magyar typus, 42 éves. A kicsi fiúcska pedig Várda András, most a magyar főváros fogadott „fia", a bátor, beszédes magyar gyerek. A tisztes fehéres fő, fekete öltönyben, a józseffalvi lelkész: Drusbáczky György, a bukovinai magyarok valódi atyja, védőjük, támaszuk és nemzetiségük őre.
Maga a jóság és szeretet, lelkes, derék magyar; neki lehet köszönni, hogy a bukovinai magyarság nemzetisége a legnehezebb időkben is épen megmaradt az elnyomatás daczára. Húsz év óta működik a magyarok közt, föláldozva nappalát, éjjelét; megosztva a szegényekkel filléreit, és ápolva a magyar nemzeti öntudatot. E derék férfiú megérdemli, hogy életét rövid vonásokban a magyar közönségnek bemutassuk.
Drusbáczky György Magyarországban Podolin szepességi városban született 1813. ápr. 25-kén vagyonos polgári szülőktől. Az elemi iskolákat szülővárosában, a gymnáziumot pedig részint Gyöngyösön, részint Rozsnyón és Kecskeméten végezte. 1832-ben nevelő volt Zsámbokon Beniczky Flóriánnál. A philosophiát Egerben és Rozsnyón hallgatta. Ez időben egy polgári származású ifjúra alig várt egyéb, mint a papi pálya. De itt is csak azok boldogulhattak, kiknek protekcziójuk volt; pártfogók nélkül még csak be sem vették. Drusbáczkyt is e sors érte, ésreménytelenül tért haza szülővárosába. Édesanyját, Szviatkovszky Mariannát, már négy éves korában elveszté; az árva és mellőzött ifjú nem sokáig maradt honn, hanem külföldön keresett menedéket.
1835. évben a podolini tanács anyja örökségéből 200 forintot utalványozott az ifjúnak, s ő kezébe vette vándorbotját és Galícziába ment. Itt a tarnovi püspök (Pistek) fölvette a papnövendékek közé, de az első évi theologia végeztével oda hagyta a semináriumot.
Ezután egy évig utazott Lengyel-és Oroszországban, s 1837-ben nyugalmat keresve a lengyel domonkos-rendű szerzetbelépett be, s Lembergben végezte a theologiát, hol 1840. aug. 16-án fölszenteltetett. Mint domonkos-rendü szerzetes sok viszontagságon ment keresztül, nagy barátja lévén a lengyel nemzeti törekvéseknek. De bátorságát és derült kedélyét soha sem vesztette el. Midőn a magyar szabadságharcz hívó szózata áthatott Galícziába, akkor ő tysmericzi káplán volt. Azonnal a Marianpol szomszéd helységben fekvő Vilmos huszárokhoz sietett, s tudósította őket, hogy siessenek haza, mert nagy dolgok vannak készülőben. A huszárokhoz lelkes beszédet tartott, kik közül többen ismerték, mert Lenkey kapitánnyal és Fiáth főhadnaggyal jó barátságban élt.
Drusbáczky maga sietett az utak kikémlelésére, s mindent elkövetett, hogy huszárjaink a legrövidebb uton jussanak a Kárpátokon keresztül Kőrösmezőre és innen Szigethre. A szabadságharczban ő is részt vett, s mint lengyel izgató és magyar rebellis örökös fogságra ítéltetett, s csak hosszas utánajárások után szabadult ki két év múlva a przevorszki börtönből. Ezután Lembergbe került német hitszónoknak, honnan 1854-ben a lembergi érsek Bukovinába, Istensegíts magyar faluba tette át káplánnak. A legjobb időben érkezett a bukovinai magyarok közé, kik a legnagyobb sanyargatásoknak voltak kitéve, amiért Kossuth fölhívására a magyar szabadságharczban részt vettek.
Egy beteges, öreg plébános oldala mellett 11 évig lelkészkedett, nélkülözve és szenvedve, de mindez édes volt neki, csakhogy magyarok közt lehetett.
A bukovinai magyarságot könyvekkel látta el, s folyvást szószólójuk volt minden üdveikben. E miatt sokat üldözték a német hivatalnokok, sőt még a német és lengyel papok is.
1858-ban nyolcz bukovinai magyar fiút hozott Magyarországba neveltetésre, kik közül három elhalt, a többiek pedig elvégezték tanulmányaikat, s három közülök tanító lett, kik most bukovinai véreik közt működnek.
Három év múlva 1861-ben, annyit zaklatták hivatalosan a német hivatalnokok és papok, hogy elhagyta Bukovinát. Nemsokára azonban ismét visszatért, hogy az elszakadott magyarok mellett őrt álljon.
Bukovinában 1866-ban nagy éhség volt, s a csapás különösen a magyarokat sújtotta. Drusbáczky ekkor számtalan levelet írt Magyarországba és Erdélybe, segélyt kérve, s kapott is adományokat, melyeket az éhezők közt osztott föl, s a saját csekély vagyonát is föláldozta, csakhogy a nyomort enyhítse. Három hónapon keresztül (ekkor már plébánoshelyettes lévén) 300-ra főzetett a plébánián, itt gabnával, amott pénzzel segített, szóval emberül megtette kötelességét.
Istensegítsből 1867-ben Józseffalvára tétetett át plébánosnak, hol a magyarság állapota a legsiralmasabb volt. Az ő fáradhatatlan buzgalma, s lelkes magyarsága azonban új életet öntött a csüggedőkbe, s az elhagyott józseffalvi magyarság jó pásztora alatt szabadabban lélegzik. Amily mértékben bánkódnak utána a többi magyar falvak, ép úgy tisztelik és szeretik őt a józseffalviak. Csöndesen, nyugodtan él hívei és az egész bukovinai magyarság javára, a mostani kerületben nem üldözik a hivatalnokok, papok, sőt tisztelettel viseltetnek iránta, s mindenütt úgy hívják: a „magyar pap."
Neki köszönjük, hogy a múlt évben bemutatta Magyarországban a bukovinai magyarokat, s fölhívta a nemzet figyelmét az elszakadt testvérekre. Ő méltán megérdemli a nép „atyja" nevet, s mi örülhetünk, hogy ily derék vezére van a bukovinai magyarságnak.
(Neve számos változatban szerepel a forrásokban: Druzbáczky, Drusbácky, Druzbacki).
.
Zalka János szerk.: Religio, 1857. 2. félév 38. szám.
A bukovinai magyar gyarmatosok a Szent-István-Társulathoz e változtatás nélkül következő levelet intézték:
Dicsirtessék a Jézus Krisztus! Méllyen tisztelt Igazgatóság Kegyes Pártfogóink Szent István Társulat. Köszönnyük és igen szépen köszönnyük, hogy a mi Kegyes Pártfogóink rólunk el nem felejtkeztek, s könyvekkel bennünket elláttak, akiről is észre vettük, hogy nem tudnak minket a szegény Bukovinai Magyarokat itten a Helységben elveszni, és a Magyar-nyelvtől elidegenedni, miért hogy eddig egyéb könyveket nem kaphattunk hanem tsak Jó-napot s Lelki-kintset, azt is nehezen, mivelhogy bizonyos helyet hol kelljen keresni nem tudtuk, idővel pedig hogy a mi Kegyes Érsekünk ide rendelt egy Barátot, 1854-be kinek is a neve Drusbaszky Bonaventura Szent Domonkos szerzetéből, tehát hogy látta itten a Magyarokat úgy el voltak hagyva, ő kezdett gondoskodni azon fennebb említett időről, amellyet is mindennap köszönünk néki, mindjárt hozatott egynéhány könyvet 1856-ba Kolosvárról Antalfi Boldizsár Szent Ferencz szerzetéből Grvardián és az 1857-be Raffai János Nép. Fő Tisztelendő Ur Kolosvári Iskola Igazgató, ezek szerént tehát ő általok úttyában igazodtunk már most tehát tudjuk hogy hová folyamodjunk. Ne tsodálkozzanak Kegyes Pártfogóink hogy mi nem tudunk tisztán a Magyar nyelv szerént írni, és beszélteni, mivelhogy 11 Vallás közt lakunk, de azért mi a Magyar rendet tartsuk, és nem is adjuk. Mivelhogy még azt is meg kell valljuk hogy igen erőssen megszaporodtunk, annyira, szám szerént mintegy 8ezerre, tehát azok közt 400 Református, a többiek pedig mind Romai Katholikusok. De Kegyes Pártfogóink, hogyelőkell hozzuk hogy némellyek közüllünk kéntelenek voltak a Havasra vagy a kősziklára kiköltözni a földnek szűk volta miatt, és ottan falut épitteték amelynek neve Tomnátik, távolsága az Anya-Templomtól 6 mértföldet foglal magában.
Itten Bukovinában 6 Magyar falukat számlálunk, nevezet szerént úgymint: Istensegits az első, Hadikfalva, Andrásfalva, Fogadj-isten, és Joseffalva s a fönnebb emlitett Tomnátik. Ezek közül tehát Istensegits az első, hol is a Magyarok letelepedtek 1776-ba November 6-án az akkori Lelkészök volt Mártonfy Moritz Magyar Minorita.
Kegyes Pártfogóink nints részvét itt a Magyarok iránnyába, és ezen terhes az erény úttját nyesni. Kérve kérjük tovább is segédkezeiket az eddig Isteni jutalomért, ránk terjesztett kegyeket. Nem a mi hálánk tehát, hanem a szíveink hitbeni szilárdítása, hogy jusson az Isten trónja elébe. Mégis Kegyes Pártfogóink Szent István Társulat, egy volna még a szívünkben, hogyha Kegyes Pártfogóink két, vagy három gyermeket iskolájukban méltóztatnának bevenni Cántorságra, vagy Papságra, hogy kitanulhatnának, mert minálunk arra való iskolák nincsenek, és hogyha volnának is, két ok miatt nem juthatunk hozzá, első okért, mert messze van mitőllünk a másik oka még ennél is nagyobb, mert az ahoz való költséggel ki nem álljuk.
Látyuk, és nagyon fáj a szívünk, hogy a többi Vallások közül p. o. oláhok közül a maguk szülött gyermekeikből Pap lesz. Ezek után tehát alázatosan kérjük le-borulva kezeket csókolvaa Kegyes Pártfogóinknak, hogy méltóztassanak ezen fennebb megmondott sérelmes állapotunkat elfogadni, és ha alkalmatosság leend rajtunk ezen sérelmes állapotunkban segiteni, akiért is megnem szűnnénk naponként az Ur Istennek szerentsés előmenetelekért és hosszú életekért esedezni, és az Istentől ez világon hosszú életet, a máson pedig az örök boldogságnak ditsőséges koronáját. Ezzel maradunk alázatos szolgái a Kösség nevében.
Költ Istensegítsben, Szeptember 25-én 1857 Bíró János, László István Jegyző, Kajtár Antal, Lőrintz István, Antalfi Ferdinánd, Szőts András, Molnár János Cántor. Nisztor János Helybeli Biró.
.
Zalka János szerk.: Religio, 1858. 1. félév 3. szám. Pest, jan. 7.
A Szent-István-Társulatnak ma tartott ez idei első választmányi gyűlésében a következő közérdekű tárgyak fordultak elő:
Az elnökség jelenti, hogy nt. Druzbaczky Bonaventura, szent-domonkosrendi atya és káplán Istensegítsben Bukovinában mult évi dec. 23-ától a társulat elüljáróságához oly értelmű levelet intézett, mely szerint a következő négy magyar ifjú volna taníttatás s neveltetésre kiszemelve, ú. m. Szabó Antal 12 éves, Lőrincz János 11 éves, Molnár Ferencz 10 éves és László Mihály 9 éves, kik mindnyájan jó erkölcsüek, szorgalmasak, egészséges testalkatúak, s már olvasni s irni tudnak.
A bukovinai magyar gyarmatosok ezen figyermekeinek az anyaországba szállíttatása költségeit maga a pártfogoló társulat viselendi. Ugyanazon istensegítsi káplán úrnak soraiból értesült továbbá a választmány, hogy a jóakaratú magyar gyarmatosok Bukovinaban lelki haszonnal olvassák a társulat által küldött lapokat és könyveket: „Deo sint laudes—így ír—diligenteret optimo animo legant et audiunt “Kath. Néplap in Istensegíts apud Stephanum László, in Fogadj-Isten nisi très legere solunt, conveniunt auditores apud Michaelem Barabás;” valamint érdekesek a következő sorok:
„Gens hungarica in Bukovinam devenit anno 1772. 2-a novembris — prouti in Actibus parochialibus inveni, latine conscriptum—a fide dignis audivi, quod etiam in Bessarabia sub jugo Russico 5 pagi hungari existant,—notum alioquin sit, quod in Moldavia plures Communitates Hungaricae dentur."
(A magyar nemzet 1772-ben november 2-án érkezett Bukovinába - ahogy a plébániai iratokban találtam, latinul írva. Megbízható forrásból hallottam, hogy még Besszarábiában is, az orosz iga alatt, volt 5 magyar falu, - egyébként ismert - amelyek Moldvának több magyar közösséget is adtak. –LGP)
A választmány egyhangúlag elhatározta, hogya többször említett bukovinai magyar gyarmatosok számára „Kath. Naptár" elegendő számmal küldessék.
.
Eger, 1864-01-07 / 1. szám. A Bukovinában lakó magyarok állapota.
Bukovina, Józseffalva, decz. 21. 1863.
Midőn 1858-ban Magyarországba vittem azon gyermekeket, kiknek neveltetését a nagyérdemű Szent-István társulat, herczeg-primás ő eminentiája és egri érsek ő nagyméltósága, elfogadni méltóztattak: mindenütt annyi kegyességgel, részvéttel és érdeklettséggel találkoztam,hogy örömem kimondhatlan volt, és meggyőződtem, miszerint minket csak azért nem segítettek eddig Magyarországban lakó testvéreink, mert nem tudták, nem ismerték szomorú és elhagyott helyzetünket. Voltam én ekkor Egerben is, és hálás szívvel emlékezem vissza a kegyességre, mellyel ott engem fogadtak. Érsek ő nagyméltósága neve az itteni magyarság között nagy emlékezetben és áldásban van azon sok szép, ájtatos és épületes könyvek miatt, melyekkel a bukovinaimagyarságot oly sokszor megörvendeztette. Ez idő óta sok minden történt, de mi közöttünk él a reménység, hogy lassan-lassan elhagyottságunkon segítve lesz; kivált, ha visszajőnek a mi gyermekeink, s itt papok, kántorok, s tanítók és mesteremberek lesznek. És íme szerkesztő úr! felkeresem ezen soraimmal, hogy megírjam mostani helyzetünket; de mulhatlan kötelességemnek is érzem, az itteni magyar falvakról némi tudósítást adni.
Lakik itt hat faluban 8651 igazi magyar, mindnyájan tiszta Atilla maradékai.
Első helység Istensegits, 2365 magyar kath. hívekkel, kik között mintegy 30 reformata vallásu van. Ez szabad helység, határa 5600 holdra terjed, rónaföld, termékeny, és a legnagyobb minden itteni magyar helységek határai között. Van benne plébánia és szép falusi iskola. A templom fából készült, fölötte szegény, se orgonája, se bepadolva nincs. A plebániaház szintén fából van és kicsiny. A plébános jövedelme: 500 frt. ért., melyet a kormány fizet, e mellett van 24 hold földje és csekély szoláris jövedelme. A tanítónak fizet a kormány 210 frt és öt öl bükkfát, ezenkívül 10 hold földdel bir.
Második helység Hadikfalva, 3000 kath. lélekkel, Istensegitstől ½ mérföldnyi távolságra fekszik, fele szabad, a másik fele pedig egy katholikus örmény földesurhoz tartozik, ki itt 800 hold földet és korcsmát bir. Itt kőből épült csinos templom és plebániaház van, melyet Estei Ferdinánd főherczeg, mint Galliczia és Bukovina kormányzója építtetett; de orgona itt sincs. A tanitó oly fizetéssel bir, mint Istensegitsben. A plébánosnak a szoláris jövedelmen kivül 600 forint készpénze és 24 hold földje van. Nagyon sajnálatos, hogy a mostani plébános nem tud magyarul; a tanitó sem ér sokat, oh de el is vagy hagyva szegény Hadikfalva község!
Harmadik helység Adrásfalva, 2136 lélekkel, ezek között mintegy 900 reformata vallásu, kiknek itt fából készült tulajdon imaházuk van; mostani papjuk Biró Mojzes nevű, nagyon becsületes ember. Nagy és szép katholikus templom és csinos plebániaházzal, a templomban orgona is van. Ezen helység egészen szabad, csupán a korcsma tartozik a kir. kamarához. Hadikfalvához ½ , Istensegitshez pedig 1 ½ mértföldnyire van. A plébános csupán 400 frt készpénzfizetést és kevés szoláris jövedelmet bir. Az andrásfalvi kántortanitói állomás a legjobb mindenik között; van 280 frtja készpénzben, 24 hold földje, 10 öl bükkfája, és 24 mérő gabonája, melyet mind a kormány fizet. Az iskolaház romlásban van, és már három éve, hogy tanító nincs, mióta a derék Göndöcs Lajos innét pesti főelemi tanítóvá lett. Reményljük, hogy jövő évre Molnár János, ki most Pesten a nagyérdemű Szent-Istvántársulat költségén a 2-ik évi praeparandiát végzi, Andrásfalván lesz.
Negyedik helység Józseffalva, 640 lélekkel, és a szlatinai, Moldvában levő schismaticus klastromhoz tartozik. E helység 6 mérföldnyi távolságra fekszik a többi bukovinai magyar helységektől, a moldvai határhoz pedig igen közel van, csak 200 lépésnyire. A Moldvában lakó magyarok e helységhez három napi járásra vannak. Itt nincs se templom, se papilak. Az isteni tisztelet egy bérbefogadott parasztházban tartatik, melyért a kormány 63 frtot fizet. A lelkésznek van 52 frt 50 kr házbér, 380 frt készpénz, e mellett három hold földje. Oh bár minden ember Magyarhonban Isten nevében szánna egy pénzt az elfelejtett bukovinai józseffalvi magyar kath. testvéreknek, a sok ezer krajczárból azonban lehetne templomot, paplakot és iskolát építeni! A helység tehetetlen és fölötte szegény. Erdélyből igen jó kántor tanítója van; ennek fizet a kormány 92 frt. ért., 6 hold földet bir, az uraság 4 öl bükkfát ad, a község pedig 24 mérő kukoriczát.
Ötödik helység Fogadjisten 230 lélekkel, mint fiókegyház Istensegitshez tartozik, s tőle 1 mérföldnyire van. Szegények, de legjobb magyarok, szelidek és jámborok. Kis templomuk fából van; itt az istensegitsi lelkész az isteni tiszteletet minden negyedik hétben végzi. A földesuraság Kapry Emánuel schismatikus örmény, de nagyon becsületes uriház; a fogadjisteni szegény templomnak négy év előtt egy ezüstkelyhet és uj misemondó ruhát ajándékozott. Iskolaház nincs, a tanitó egy részeges paraszt, ennek van szabadlakása kerttel, 4 hold földje, ezenkívül a szegény község 20 mérő kukoriczát ad.
Hatodik helység Tomnatik vagy Falkó, 180 lélekkel, fiókegyház, Andrásfalvához tartozik, melytől 6 mérföldre van, templomuk, iskolájuk nincs, az andrásfalvi lelkész évenkint meglátogatja szegényeket, majd azt lehet mondani, hogy mint vadak élnek. E helység egészen a határon van, itt nem jártam. Istensegits, Hadikfalva, Andrásfalva, és Fogadjisten a Szucsava vize partján fekszenek.
E szegény elhagyott népek itt is híven ragaszkodnak nemzetiségökhöz, eredetüket híven megőrizték, a kath. hitet vallják, a tiszta magyar nyelvet beszélik, idegent községükben nem tűrnek, csak maguk között házasodnak, és a magyar szokáshoz ragaszkodnak; szép, egészséges és bátor nép, szinre nézve barnák s a férfiak szebbek mint a nők.
Minden helységben külön magyar vezetéknevük van, p. o. Józseffalván: Kórody, Gál, Kismődy, Mezei, Mészáros, Erőss, Szentes, Várda stb. Foglalkozásuk: földművelés, emellett szekerességre is járnak Moldvába, Bessarábiába és Erdély- s Lengyelországba. Árnyoldaluk a tolvajlás, mely nagyon elharapózott közöttük.
Egyházmegyeileg a lembergi érseki megyéhez tartozunk, ez kissé távol van, mintegy 50 mérföldnyire, és ez sok bajnak az oka, idejárul, hogy a lembergi érseki megyében csak nehezen kapható magyar pap. Azon gyermekektől, kik most Magyarországon Pesten, Esztergomban, Egerben és Keszthelyen neveltetnek, Isten után sok jót várok. Vajha még többet is elfogadnának nevelésbe. Igen óhajtanám különösen még e három ifjút: Molnár Andrást, Faluközy Andrást és Péter Domonkost elhelyezni, mindnyájan jó tehetségűek. Hallottuk, hogy Magyarhonban, főképen az alföldön erős rész termés volt. Bukovinában és Moldvában ebben az évben oly nagy áldást adott az Úristen, hogy a nép alig bírta begyűjteni a temérdek mindenféle gabonát, e miatt itt minden nagyon olcsó és nem kell senkinek. Egy korecz tisztabuza (annyi mint Magyarhonban két mérő) 3 frt; rozs 1 frt 60 kr; kukoricza 1 frt 80 kr; árpa 1 frt 20 kr; zab 80 kr; hanicska vagy pohánka 1 frt 50 kr; pityóka (krumpli), szörnyű nagyok és jók, 30 kr; egy mázsa széna 80 kr. káposzta, szép és nagy, száz fej volt 80 kro. ért. Egy jó tehén 14 frt, egy okcka hús (annyi mint két font) 10 kr. o. ért. Ezek után a bukovinaieltávolodott magyar testvéreinket szeretetébe ajánlva tisztelettel maradok. Druzbáczky Bonaventura, józseffalvi lelkész.
.
Eger, 1865-01-12/2. szám. A bukovinai magyarok ügyében.
Bukovina, Józseffalva, 1864. decz. 22. A folyó év elején szives volt t. szerkesztő ur becses lapjában a Bukovinában lakó magyarokról irt tudósitásomat közzétenni, fogadja ezért köszönetemet és kérem, vegye jó lélekkel jelen levelemet is, és ha lehet, közölje ezt is becses lapjában.
Nekünk, nemzetünktől, rokonvéreinktől ily távol levőknek, fölötte jól esik, ha tudjuk, hogy nem vagyunk feledve, és a tudat, hogy sorsunk érdekkel bír, s rokonaink minket szeretnek, éltető elem ránk nézve, nemzeti érzelmeink tápláló tűzhelye. Ezért oly kedves vendég nálam mindannyiszor, valahányszor becses lapja megérkezik; onnét jó az, hol a nmél. érsekben a bukovinai magyar nép egyik kegyes és nagylelkű jótevőjét vagyunk szerencsések bírhatni, hol ügyünknek oly sok hő pártolója van, s honnét mi oly sok becses és jó magyar könyvet kaptunk és bírunk.
A folyó év ránk nézve fölötte szomorú volt; a nyáron sok hideg eső járt, mely veteményeinket úgy elpusztitá, hogy majdnem semmit nem arattunk, s e miatt most nagy drágaság, éhség, és betegség uralkodik közöttünk; ehhez járul, hogy most még a marhavész is kiütött határunkban, és így marháink már nemcsak az éhség, hanem a vész miatt is hullnak. E szomorú évben egy öröme mégis volt a szegény, elhagyott bukovinai magyar népnek, midőn az istensegítsi ifjak, László Mihály és Szabó József, kik Esztergomban prímás ő eminentiája költségén neveltetnek, kegyes jótevőjüktől útiköltséget kapva, hazajöttek szüleik és rokonaik látogatására. Az egész magyarság örvendett nekik, kények között nézték és örömmel teltek el, mert máris az elhagyott bukovinai magyarság leendő pártfogóit, világító fáklyáit képzelik bennök. Oh bár minél többen akadnának oly nemeskeblű jótevők, mint prímás ő eminentiája és egri érsek ő excja!
Most is van itt négy jó fiú, kiket szeretnék Magyarhonban elhelyezni, u. m. Molnár András Istensegitsről, Józseffalváról pedig Péter Domonkos, nagyeszű fiú, Várda Ágoston és Mélly Gyula.
Ha e nemzetnek itt és Moldovában, hol 100,000-en felül vannak, jó magyar iskolái volnának, ők lennének itt, daczára csekély számuknak, az első nemzet, a műveltség ezt biztosítaná részökre.
Még egyet: Józseffalvától mintegy három órányi távolságra egy nyomorult, Valisaka nevű helység van, melynek lakosai összesen 75, régen bevándorolt magyar kath. czigányból állanak. Oh mily szomorú elhagyatottság van közöttük, mily sokat fáznak és éheznek! Házuk nincs, földgunyhókban laknak. Ha közéjök megyek, összejőnek mindnyájan, de látásukra mindannyiszor keblem elkomorul, és egy rémkép vonul el előttem, félek, hogy itt lakó magyar nemzetünk, ha magára hagyatik, hasonló sorsra jutand, és így fog elpusztulni.
Az öregek még beszélnek magyarul, de a fiatalabbja már oláhhá lett, és magyarul csupán a keresztvetést, a miatyánkot és üdvözletét tudja. — Nemde szerkesztő úr, nem hagynak el minket? és nem engedik, hogy az itteni magyar nemzet a szegény Valisaka helység lakóinak szomorú sorsára jusson ? Boldog újévet és jobb jövőt! Druzbáczky Bonaventura, józseffalvi lelkész.
.
Eger, 1866-06-07/23. szám. Bukovinai levél.
Istensegits, május 28-án. Az éhező bukovinai magyarok fölsegélésére küldött, 20 frt o. és egy ezüsthuszasból álló könyöradományt f. hó 18-án kezemhez vettem; fogadja t. szerkesztő ur, valamint a kegyes adakozók meleg köszönetemet az Ínséggel küzdők nevében is.
Mi szegény, elszakadt istensegitsi magyarok szegény fatemplomunkban mindennap imádkozunk a szent mise után magyarországi és erdélyi jótevőinkért, kérve rájuk a Mindenható áldását. E sanyarú év legalább tíz évvel megrövidítette életemet; se éjjel, se nappal nincs nyugodalmam, szivem majd megszakad, midőn látom a szerencsétleneket, kiknek 3—4 napig sincs mit enniök. Többnyire mindenféle burjánnal élnek, czihart, csipkét, gyökeret s mindenféle füvet vízzel megforráznak, s úgy eszik kenyér nélkül. Az előbb oly piros, testes és vig nép most oly szánalomraméltó, el van hervadva, s oly gyenge, mint a legyek; látva őket, keserves könyekkel öntözöm arczomat. Tönkre jutott a bukovinai, főkép az istensegitsi és fogadjisteni magyar nép. A bukovinai nép mindig bővelkedett gabonával, nem tudta, mi az éhség, de bezzeg most reá jött az Isten ostora, most rimánkodnak, simák, éheznek.
Sok helyen kiütött az éhségtyphus, a napokban Istensegítsben meghaltak Demeter Ferencz és György János. A gabonát messze földről, Erdélyből és Magyarországból tengelyen kell hozatni. Egy mérő rozs 10—11 frt, zab 5 frt, árpa 9 frt, kukoricza 10—11 frt. o. é. Babot drága pénzért egy szemet sem lehet kapni.
A tavasz eleinte kellemes és szép volt, az őszi vetések sok reménynyel biztattak, de most 3 hét óta fölötte szigorú, vad, hideg idők járnak, a vetések a hideg eső miatt megsárgultak, e miatt a gabnaárak felhágtak. E két ínséges évben latorság, gonoszság, csalárdság annyira elterjedt Bukovinában, hogy borzasztó itt lakni. A fele föld vetetlen maradt, mert nem volt mag, munkát nem kap a szegény nép, mert nincs, ki dolgoztasson, marháinknak több mint felét bitangra kellett bocsátani. Uj gabonát csak augusztus végére várhatunk. Oh de nagy csapás az éhség és pusztulás! Amim csak van, megosztom a szegény néppel, sokszor magam koplalok, de ki győzne annyi éhezőt kielégítni?
Istensegits nagy magyar helység 2360 tiszta katholikus lakossal, Fogadjisten fiókhelység, Istensegitstöl egymérföldnyire; ez utóbbiban 270 róm. katholikus, a többi református. Istensegitsben csupán Szőcs Jánosnak van gabonája, a többinek egy szem sincsen. Május 10-ike óta naponkint 300 emberre főzetek ebédet, de nem tudom, meddig győzhetem. Úgy esznek a szegény éhezők, mint a sáskák. Magyarországból és Erdélyországból kaptam eddig 832 frt 71 kr. könyöradományt, mi a gabna oly nagy drágasága mellett annyi éhezőnek igen kevés; de azért is hálát adok az Istennek, s köszönetet mondok a kegyes jóltevőknek, mert igy is, főleg a fogadjisteniek közül, sokakat megmentettem az éhhaláltól.
A begyűlt könyöradományok az utolsó krajczárig az istensegitsi szükölködök könyvébe írattak, hasonlóképen a kiadások is. Ami volt, mind föláldoztam, s mellette kénytelen vagyok adósságot csinálni, hogy legalább a szegény özvegyeket és árvákat az éhhaláltól megmentsem. Van 268 frt 95 kr. fizetésem s 28 hold földem, egyéb semmi. Ily mostoha időben bizony nagyon kevés. Annyi tehetségem sincs, hogy egy reverendát csináltathatnék.
A május 18-án kezemhez vett 20 frt. és egy ezüsthuszasból álló könyöradományt másnap ekkép osztottam ki: Lőrincz István kapott 5 frtot, Dudás György feleségével s 3 gyermekével, kik már 3 nap óta semmit sem ettek, 5 frtot, Nagy József 2 frtot, Balázs József 5 frtot, Barabás István 3 frtot, Buta György egy ezüsthuszaszt.
Elosztás után nagy sírás és fohászkodás közt hálát adtunk a Mindenhatónak, és könyörögtünk, hogy bőségesen jutalmazza meg magyarországi jótevőinket. Még egyszer hálás köszönetemet nyilvánítom a kegyes adakozóknak, s magamat és az éhező bukovinai magyarokat további kegyeikbe ajánlom.
Druzbaczky Bonaventura, istensegitsi administrator.
Druzsbáczky imakönyve, nyomtatva 1745-ben (MDCCXLV)
Egri Népujság, 1873-01-16/3. szám. Bukovinából a magyarokhoz.
A magyar nagylelkűség, mely sok dicső babért szerzett a nemzetnek, lelkesít engem alulírottat arra, hogy az elhagyatott bukovinai magyarok ügyében szót emeljek Magyarországon lakó testvéreink előtt. Maholnap száz esztendő tűnik le az idő feneketlen tengerébe, melyet a bukovinai magyarok átéltek. A bizodalmatlan ember azt gondolná, hogy ez idő s a viszontagságok kitörölték őket az élők sorából. Nem, ők élnek, számok szaporodik s még ma is ugyanazon nyelvet beszélik, melyet Atila maradékai, a székelyek Erdélyben; ugyanazok szokásaik és ruháik is. Számuk 10 ezerre rúg. Történetüket illetőleg sokat kellett fáradoznom, míg evvel tisztába jöttem.
1776-ik évben bizonyos Mártonffy Móricz minorita-rendű szerzetes, a Moldvában ide stova barangoló egyes csapatokat összegyüjtő és a szomszéd Bukovinába vezető, hol hat, mások szerint kilencz faluban megtelepedtek. Most csak hat faluban laknak, a többi falvakból Moldvába költöztek át.
Az itteni magyarok különféle törzsből valók; egy része kun, egy része magyarhoni. Első papjuk és atyjuk az említett Martonffy Móricz volt, egy buzgó s testtől, lelkestől, magyar ember. Meghalt 1794-ben Istensegítsben, miután híveit, mint Józsué az ígéret földén, biztosítva látta. A falvak nevei ezek: Istensegits, legelső telepítvény; Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva Fogadjisten és Fulko vagy Damnatik; ez utolsó most már elpusztult, magyar lakosai odahagyták. Fogadjisten némelyek szerint első telepitvény, mások szerint későbbi.
Mondják, hogy a magyarok elhagyván Moldvát, midőn Bukovina földére léptek „Fogadj Isten“ felkiáltásokban törtek ki, s azóta nevezik így e helységet. A magyarok majd az oláh, majd pedig a lengyel kormány alatt voltak; most az osztrák kormány alatt élnek. Azonban hasztalan igyekezett az oláh őket oláhokká, a lengyel lengyelekké tenni: eddig kiven megőrizték legdrágább kincseket, tudniillik a magyar nyelvet, ruházatot és magyar szokásokat; maguk közöl házasodnak, idegent nem tűrnek maguk közt. Mint szikla állnak ők a különféle nemzetek közt. Bár a magyar kormány egy kis gondot fordítana ránk s valamelyik püspöki megyéhez kapcsolna!
Azt mondják: nincs testvére a magyarnak e földön. Dehogy nincs! Fordítsátok csak szemeiteket kedves testvérek Moldva és Bukovina felé s testvéreket találtok a moldvai és bukovinai csángó magyarokban! A bukovinai magyarság 1876-ik évben fogja ünnepelni itt létének századik esztendejét. Ennek emléke akar lenni a józseffalvi templom, sz. István első magyar király tiszteletére. Kedves magyarországi testvérek! Kiki tehetsége szerint segítsen minket. A gazdag forintjával, a szegény filléreivel, hogy ez egy méltó emlék legyen, mely a magyar nevet itt is hirdesse. E templommal száz év türelme és szenvedése lesz megörökítve, melyet egy csekély számú magyar törzs szenvedett távol hazájától. A legmélyebb alázattal könyörgök tehát a magyar haza jó polgárainál, én kinek a gondviseléstől az a boldog sors jutott, hogy a magyarok testvéreit az elhagyatottságból kimentsem s testvérei figyelmére méltóvá tegyem.
Testvéri szeretetükbe ajánlom a bukoviniakat, tisztelettel Drusbáczky György, józseffalvi lelkész.
.
Eger, 1874-11-12/46. szám.
Bukovinából az öt magyar község egyikéből, Józseffalváról járt itt a napokban az ottani plébános és biró nyolc magyar fiúcskával, kiket hazánkban szándékoznak elhelyezni, hogy részint tanítókká, részint iparosokká képeztetve, földjeik közt a magyar miveltség fentartásának tényezői legyenek. Városunkban két fiú maradt, egyiket, Csobot Lázárt, Tóth István nyomdász polgártársunk fogadta föl, a másikat Borbáth Balázst pedig egy jótevő kéz vette gondoskodása alá. Az előbbi hadikfalvi, az utóbbi pedig józseffalvi születésű.
.
Reform, 1874-11-21/320. szám. — Jászberény, november 15.
Tekintetes szerkesztő úr! E hó 11. és 12-én váratlan, de annál kedvesebb vendégeket lehete szerencsénk fogadhatni szerzetes házunkba. Bukovinának Józseffalva magyar községének lelkészét Druzbacki Bonaventurát, Várda János 34 éves bíráját és Mezey János földmivelőt 6 ép és egészséges gyermekkel, úgymint Mezey Boldizsár józseffalvi, Gáspár Ferencz, Péter Bálint, Várda András józseffalviak, Becze Boldizsár, Ocskay Flórián, hadikfalviak, (Borbát Balázs és Csobot Lázár hadikfalviak Egerben maradtak), kik a már hazánkban oly ritka eredeti magyar arczvonásban, szerény de bátor, minden színlelés vagy alattomosságtól ment magatartásban tűntek fel az első pillanatban.
Nem írhatjuk meglepetésünkkel párosult örömünket, midőn megtudók, hogy a szállást kérők tőlünk távol lakó magyarok, testvéreink. Meglepetésünket ezerféle kérdés váltotta föl, megtudandók körülményesen külföldi testvéreink sorsát, s ide zarándoklásuk czélját. Kik föltűnő szép magyar kiejtéssel minden kérdéseinkre kimerítőleg válaszoltak. Kimondották, hogy annyi éven át, csakis egypár lelkes magyar papnak köszönhetik vallásuk s nemzetiségök fönmaradását; mennyi nyomorral kelle küzdeniök, míg szorgalmas munkájuk után egy kis földet szerezhetének önmaguk eltartására, s most látva moldvai testvéreik szomorú sorsát, aggódva tekintenek féltett nemzetiségök és vallásuk jövője elé.
„Mi lesz — úgymond — belőlünk, ha az elaggodt egypár papunk is el talál halni? Három napi járásnyira vannak tőlünk a moldvai csángók, nem rég borvétel miatt jártunk arra, de már oláhul kelle velők beszélnünk, Összeházasodván az oláhokkal, többnyire az orosz vallásra tértek át papok hiányában, s csak itt-ott vannak még, kik vallásukat megtartották, de nyelvek nem magyar többé.“
Szomorúan beszélék el, hogy Bukovinában is pap hiányában semmisült már meg egy magyar község, Laudonfalva. — Hasonló sorstól tartván, látva, hogy senki sem gondoskodik rólok, akként vélték féltett s annyi veszélytől környezeti nemzetiségeket és vallásukat megőrizhetni, hogy el hoztak magukkal 8 jobb tehetségű gyermeket, remélvén, hogy nagy Magyarországban akad még 8 lelkes és tehetséges hazafi, kik részvétből, vagy emberbaráti szeretetből is, e 8 gyermeket pap, tanító vagy iparosnak felnevelik, s mint ilyeket a vallás és nemzetiség föntartására, a tudomány és ipar terjesztésére, illetőleg meghonosítására visszabocsátják. Nem tudom, nem csalódnak-e, mert eddig csak hármat sikerült nekik elhelyezniük; kettő Egerben s egy Jászberényben maradt; mint halljuk: ez utóbbi, a város költségén fog neveltetni. Bár több város követné e hazafias példát. Kényes szemekkel mondották el, hogy itt-ott mily szíves fogadtatásban részesültek, különösen kiemelték Egert.
Föltűnt azonban nekik, hogy: „a magyar testvérek itt Magyarországon nagyon káromkodnak, és éppen oly nagy mértékben isszák a pálinkát majdnem, mint nálunk az oláhok, pedig mily nagyon rövidíti — úgymond — az ember életét a pálinkaivás.“
Alkalomszerűleg elmondák, daczára a nyomorúságos életnek — hogy náluk soká élnek az emberek, s ott sok 80 éves ember van. — Feltűntek továbbá nekik az itt tapasztalt czivilizáczió nyomai, u. m. a csinosan rendezett városok, falvak, templomok és iskolák. Könnyeztünk — úgy mond — örömünkben, hogy mily szép a mi anyánk, Magyarország!
E hó 12-én érzékeny búcsúzás után az esti vonattal Békéscsabára mentek, fölkeresendők László István andrásfalvi segédlelkészt, ki Bukovinából istensegítsi születés, de már itt nevelkedett föl, s fölneveltetéséért még másfél évig kell szolgálnia a nagyváradi papi megyét... Isten vezérelje hazátlan testvéreinket!
Ajánljuk őket minden, nemzetiségét igazán szerető hi magyar vendégszeretete s részvétteljes pártfogásába. Engedje a gondviselés, hogy ezért érve szerencsésen megérkezzenek szeretteik körébe, bár minél több hirt vive rólunk magukkal. Emlékök előttünk feledhetlen, s hogy az soha el ne mosódjék, házunk történetében fényes betűk fogják hirdetni utódainknak is, mily ritka, nemes és kedves vendégeket fogadhatott e zárda 1874-ben. Egy ferenczrendi áldozár.
.
Reform, 1874-11-22/321. szám.
Bukovinai csángó magyarok érkeztek Szegedre. Köztük vannak a józseffalvi lelkész, a bíró és még egy pár előkelő csángó. Az idegen földre beszigetelt szokásukat, nyelvöket, érzésöket szeplőtlenül megőrző magyarok testvéri és emberbaráti segélyt kérnek templomra és iskolára, hogy nemzetiségöket továbbra is megőrizhessék.
A Szegedi Híradó adakozásra szólítja föl a város közönségét a csángó testvérek iránt. A bukovinai magyar vendégeket Szegeden igen szívesen fogadták minden körben, bevezették a Marinkka Mihály kir. törvényszéki elnök tiszteletére rendezett lakomára is. Itt azonnal gyűjtést rendeztek, mely szép eredménnyel végződött. A magukkal hozott két csángó gyermek közül az egyiket az alsóvárosi ferenczrendi atyák fogadták magukhoz, a másik szintén el fog helyeztetni.
.
Reform, 1874-12-05/334. szám. A csángómagyarok Budapesten.
Drusbáczky György józseffalvai (Bukovina) lelkész, Kovács Ferencz esküdt s Vajda János bíró ma meglátogatták Kammermayer Károly polgármestert és kérték, hogy a főváros tanácsától számukra templomuk fölépítése végett némi segélyt eszközölne ki. A polgármester azon biztosítással bocsátá el a küldöttséget, hogy kérelmüket a tanács pártfogolni fogja. A bukovinai magyarok küldöttsége tegnap a magyar főpapi kar néhány tagjánál tisztelgett. Haynald és Mihalovics érsekek, s Peitler váczi és Schlauch szatmári püspökök egyenkint 50 frtot adtak keleti véreink iskolai és egyházi szükségleteire.
Peitler és Schlauch kiváló szivélyességgel fogadták őket, s a szathmári püspök hosszasan kérdezősködött a bukovinaimagyarság állapotáról, s a küldöttség kérelmére, hogy legalább egyházilag Magyarországhoz csatoltassanak, biztatólag válaszolt. A bukovinai magyar küldöttségre jó benyomást tett a püspök úr élénk érdekeltsége, s nemes ígérete, mely kívánatos, hogy kitartással létesüljön is, legalább nem fogják idegen nyelvű papok nemzetiségüket veszélyeztetni, s művelődésük érdekében is többet lehet tenni.
— Ó Budán Göndöcs és Csőkei igazgató tanárok lelkes fölszólítást intéztek a tanulókhoz, hogy filléreikből áldozzanak a józseffalvi iskolára. Pesten Bója tanfelügyelő ur hasonló fölhívást intézett az iskolákhoz. — Ugyancsak Ó-Budán egy tegnap tartott estély alkalmával 12 frtot gyűjtöttek a józseffalvi iskolára.
****
Csángó magyarok letelepítése.
Tudvalevő, hogy Pest megye nemrég elhatározta egy fölirat fölterjesztését a kormányhoz az iránt, hogy a kincstári pusztákat a bukovinai magyarokkal népesíttesse be. A megye most egy átiratban kéri a fővárost, hogy e föliratát pártolja. Az ügy a közgyűlés elé fog kerülni.
.
Reform, 1874-12-08/337. szám. Búcsú.
Mielőtt elhagynók a magyar földet, mely egykor a mi apáinknak is édes hazája volt, mielőtt imádott anyánktól, a magyar nemzettől búcsút vennénk, el nem mulaszthatjuk forró köszönetet mondani ama testvéri fogadtatásért, amellyel mindenütt találkoztunk, amerre jártunk. El voltunk feledve ugyan Magyarország előtt, de elhagyatottságunkban is egyedül csak benne bíztunk, mert hittük, hogy eljön az idő, midőn a keleten szétszórt magyarságra is kiterjeszti a nemzet anyai karjait. Eljöttünk megmutatni, hogy nemzetiságunket képesek voltunk annyi viszontagság drtenálít egészen megőrizni, a nyelvünket épen föntartani. A nemzet láthatta, hogy a keleten lakó magyarok életképes ágát képezik a magyar nemzetnek, a méltók az életre. Fönmaradásunk azonban a mai időkben csak úgy biztosítható, ha nyelvünknek iskolákat és templomokat emelünk. Bukovinai magyar falvak közül Józseffalvának és fogadjistennek iskolái nincsenek, s templom is csak az első helyen van készülőben. A két iskolára és a templom befejezésére ötezer forint elegendő lenne. Ez összeg csekély, de mi ennyivel sem bírunk, mert a föld is, a mely lakhelyet ad, nem mienk, idegen földes urak birtoka. Azért csak Magyarországtól várhatunk segélyt, ide kell fordulnunk, mert szavainkat csak is itt értik meg, s csak a magyar nemzetnek állhat érdekében keleti testvéreit megmenteni.
Hat heti vándorlásunk a hazában nem vezetett az óhajtott czélhoz, mert az eredmény csak 1100forint. Hanem azok, kik e segélyt is összeadták, a bukovinai magyarokat örök hálára kötelezték, s Budapest, Eger, Szeged, Arad, Félegyháza, Jászberény, Debreczen, Gyula, B -Csaba, Szabadka városok és Kígyós s Uj-Banát favak neveit emlékezetül följegyezzük.
De nem feledjük egyenkint is fölemlíteni a nagylelkű adakozókat, a „Hon“ gyüjtése 288 frt, Budapest tanácsa 100, Lonkay Antal 102, Samassa egri érsek 100, gr. Zichy Domokos 50, Schlauch szathmári és Peitler váci püspökök a Haynald kalocsai és Mihalovics zágrábi érsekek egyenkint 50, egy Szegeden tartott estély gyűjteménye 87, aradi kaszinó 66, csabai kaszinó 40, Németh Mihály 40, Ráth Károly főpolgármester 25, gr. Wenkheim Frigyes 25, Róder Alajos 25, Lengyel Miklós egri kanonok 4, dr. Aranya az egri káptalannak más adományain kívül az úti költség fedezésére 25 frt.
Úgy az itt elősoroltaknak, a sajtónak, sok más egyeseknek mély köszönetünket fejezzük ki, kérve, hogy jövőre is emlékezzenek meg keleti véreikről, kik sohase felejtik el, hogy a magyar haza nem csak meghallgatta a vérrokonokat, de kész értük tenni. Utolsó búcsúszavunk: Éljen a haza, éljen a magyar nemzet és éljen Budapest, a lelkes magyar főváros!
Drusbáczky György lelkész, Várdai János bíró, Mezey János esküdt, bukovinai lakosok.
.
Népnevelők Lapja, 1874-12-26/52. szám.
A közgyűlés ezután Várda András bukovinai árva magyar fiú neveltetésére 200 frt évdíjat szavaz meg, neveltetése Göndöcs Lajos fővárosi igazgató-tanítóra bizatik.
.
Magyarország és a Nagyvilág. 1875-08-22/34. szám.
(BUKOVINÁBAN) a józseffalvi magyar iskola alapkövét múlt hó utolsó napján tették le ünnepélyesen. Isteni tisztelet után az egész falu népe oda gyűlt, hol az iskola épülni fog. Drusbáczky György plébános tartott beszédet, elmondva, hogy noha Józseffalva két év múlva száz éves község lesz, de mindeddig nem volt iskolája, míg most lesz, főleg a magyarországi testvérek segélyével. Elmondta a gyűjtések történetét is s a gyűjtést megkezdett Jókainak virágokkal körülkoszorúzott arczképét felmutatta, a nép éljenzése mellett. Beszélt a többi magyar lapról, a nemeslelkűen adakozó városokról, egyletekről s egyesekről. Majd tizenkét gyermek a »Szózat« és magyar »Hymnusz« egy-egy versszakát énekelte. Ima után letették az alapkövet a lelkész e buzdító szavaival: »Legyetek oly erős, kitartó magyarok, mint ez a kő, melyen iskolátok fog emelkedni s legyenek magyar földön örökké áldva a nagylelkű magyar adakozók.«
Az iskola csinos épület lesz s járni fog belé vagy száz gyermek. De költsége nincs még együtt, mert Fogadjistenfalvának is iskolát kell emelni. Az őszre tán már az egyik iskolát meg is nyithatják.
.
Druzsbáczky levele.
A Hon. 1875-10-27/246. szám. A bukovinai magyaroktól. Józseffalva, oct. 22.
Tekintetes szerkesztő úr! A Pesti Napló-ban szept. hó 29-én egy czikk jelent meg Nagy Mihály istensegítsi bíró aláírásával, melyben egész merészen csalónak nyilvánítnak és hatvankét évig szeplőtlenül megőrzött becsületemnek tőrt szegeznek. Sokáig gondolkoztam, hogy vajon feleljek-e egy oly közleményre, mely kezdettől végig rosz szándékból keltött hazugságokkal, aljas gyanúsításokkal van tele, míg végre elhatároztam, hogy a Nagy Mihály neve alatt megjelent czikk írójáról, bármily nehezen essék is tisztességes embernek a kloákába vegyülni, lerántom a leplet.
A magyar közvéleménynek, mely az itteni állapotok iránt csak most kezd egyes hírlapi czikkek és ismertetések után érdeklődni, igen nehéz, az itteni viszonyokról és emberekről beszélni, mert mindaz, ami talán a polgárisult magyar hazában hihetetlennek, lehetetlennek látszik, az itt nálunk fájdalom — mind lehetséges.
Tíz éve múlt, hogy Vass Miksa nevű ismeretlen lelkész vetődött a bukovinai magyarok közé, s ez idő óta van a magyarság egy részénél mind ama romlottság, és elfajulás, melyek ezen különben rendszerető, és a jó szóra hajló népnél ezelőtt ismeretlenek voltak s Istensegíts és Fogadjisten közel ötezer lélek lakossága alatta nemcsak erkölcsileg és anyagilag ment tönkre, hanem még nemzetiségük is veszélyben forog.
A lembergi érsek először Józseffalvára rendelte, melyet három év alatt paphoz nem méltó hajlamaival úgy kisajtolt, hogy ha még tovább is maradt volna, a szegény földhöz ragadt józseffalvi magyarság annyira elpusztul, hogy más nem maradt volna hátra, mint Moldovába menekülni s ott az oláh tengerben elveszniük.
De nem csak a népet szivattyúzta, hanem az elhunyt pap által az építendő templomra már élére gyűjtött és hátrahagyott 700 frtot elpazarolta, a csekély egyházi szereket elzálogosította, s hogy végül ezen és más tetteit megkoronázza, a kerületi törvényszék előtt, hamis esküt tett 160 frtért, lábbal tapodva a becsület szentségét s megkárosítva egy szegény családot. Én, mint pap, mondom, hogy ily s ehhez hasonló visszaélések miatt a lembergi consistoriumhoz panaszra menni igen keveset, vagy épen semmit se használ, részint a távolság miatt, mivel pontos, szigorú vizsgálatot nem eszközölnek, részint mert nyelvünket ott nem értik, s végre is nem sokat törődnek az itteni magyarság, mint egészen idegen nép lelki javával.
Egy lelkiismeretlen pap tehát sok oly roszat tehet itt, amikért másutt a börtön ajtaja nyílnék föl számára. Józseffalván mégis megkönyörült a sors, s megszabadította Vasstól, kit onnan Istensegítsbe tettek át, hogy e rendes, békés fanban mindazt elrontsa, mit hosszú éveken át jó kezek építettek. Itt kezdődik aztán tulajdonkép az ő pályafutása, mely minden tekintetetben ritkítja párját.
A nyomorgatott nép hiába könyörög, hiába sóhajt segély után, eddig még nem szolgáltattak igazságot. Micsoda tehát, ha az istensegítsi magyarság megveti őt, aki az átalános megvetés elől két-három megbélyegzett embert, kik közt van Nagy Mihály bíró, mint ismeretes tolvaj, fölbérelt magának és a becsületes bírót idő előtt elmozdíttatta a kerületi kapitánysággal, mely neki a magyarság ellenében támogatója, s Nagy Mihályt tette meg helyette bírónak, el nem ismerve a néptől s gyűlölve mindenkitől. Ez az ember írta a »Pesti Napló«-ban is Nagy Mihály neve alatt a kérdéses czikket, melyet a tudatlan bíróval aláíratott és megpecsételtetett, ez az ember, ki tisztességes társaságban sehol meg nem jelenhet. Ily emberrel szemben, kire jó tetteiért hívei közül reá lőttek, nyilvánosan megkorbácsoltak, úton-útfélen megtámadtak, és mindenféle módon piszkoltak és büntettek, s kit szept. hó 24-én az istensegítsi asszonyok kizártak a templomból és 27-ként a férfiak nyilvánosan kitaszítottak a templomból s kezeikből csak a rendőrség szabadította meg, mondom, egy ennyire jelentéklen emberrel szemben a védelem egy becsületes férfinak nem nehéz, de igen szomorú.
Néhány hó óta László Mihály budapesti fiatal író időz Bukovinában, hogy a bukovinai elhagyatott magyarok viszonyait tanulmányozza. Minden bukovinai magyar örült, hogy végre valaki eljött Magyarországból személyesen megnézni az itteni magyarságot, remélve, hogy ez által szorosabb kötelékek támadnak az anyában és elszakadott vérei közt. A terv szép, nemes és valóban hazafias volt, de fölötte nehéz, mert a látottakat híven elmondani, leírni minden megtámadtatás nélkül gondolni sem lehetett. S erre figyelmeztették is László Mihály urat a hol csak megfordult, de ő férfias bátorsággal nézett a dologhoz.
Én és polgártársaim az elöljáróság és a magyarság értelmesebb része már előre megmondtuk, hogy az istensegítsi pappal és híres tolvaj bírójával meggyűl a baja, mert ezek azonnal denunciálni fogják, mihelyt tetteiket szellőztetni fogja, úgy is történt, jelentették azonnal Szerethben és Czernovitzban mint izgatót a monarchia és az egyház ellen, s nem egyszer, hanem többször meghurczolva a magyar kormány nevét is, azt koholva, hogy attól László úr rendeleteket kap, hogy itt mindent fölforgasson!
E bámulatos hazugságokat Vass részint a maga, részint mikor a Nagy Mihály és más neve alatt tette, hogy annál inkább hitelre találjon és a hazug vádakat a község pecsétjével meg is pecsételte, természetesen mind e hamisítást és rágalmat a község nevében, mely mindezekről tulajdonkép már mindig későn értesül. Arra is volt még bátorsága Vassnak, hogy amagyar kormányhoz is bekopogtasson, persze a község nevében László úr és én ellenem, s végre a »Pesti Napló«-t is is szedte Nagy Mihály neve alatt. Miután Vass végzett arról, hogy becsületes ember lehessen, nem csoda tehát, ha a mások jelleme és becsülete szálka a ő szemében, s László urat »önző üzelmekkel« rágalmazza, a melyeket a maga és az én, mint »mestere« érdekében elkövet, megtéve őt ezen felül »ügynöknk« és »népámítónak«, aki hajmeresztő vállalatoktól nem írtózik.
Ennyit ama vastag gyanúsításra, melynek noha még csak nem is gondoltam volna, hogy ki leszek téve egyetemben egy oly fiatal emberrel, ki tudtommal csak írótársai unszolására hívta föl az elfeledett bukovinai magyarokra a haza figyelmét, s e tettéért becsülete megtámadását kapja egy közönséges, jellemtelen embertől. Egyébiránt én is mint pap s velem együtt igen sok, a magyarság egy részének »erkölcsi és anyagi sülyedését« csak is a papok romlottságának tulajdonítom, s ezek közt különösen s úgyszólván egyedül Vass Miksa istensegítsi lelkésznek, ki emmiféle eszköztől nem riad viszsza a nép és mások tönkretételében, s szemérmetlen kihívó visszaéléseivé örökös zavart és békétlenséget idézett elő már évek óta, úgy hogy az istensegítsi magyarság fennmaradása érdekében kívánatos, ha a nép, miután sehol meghallgatásra nem talál, elhagyja vallását és más híre tér át, hogy így megszabaduljon elnyomójától kifosztójától.
Mert nem csak nekem, de a bukovinaiaknak biztos hite, hogy ez ember legnagyobb ellensége a bukovinai magyaroknak. S még egy más dologról.
Én már annyit könyörögtem, s most is csak arra kérem nagy Magyarország fiait, hogy jöjjön még valaki hozzánk, s saját szemeivel lássa és tapasztalja, hogy mint vagyunk itt, s az eddig begyült adományok mire fordíttattak, addig is, míg az építkezés után az elöljárósággal együtt számot fogunk adni. Bárki jön is ide a magyarokhoz, csak a néptől kérjen fölvilágosítást állapotunkról, s ne a papoktól. Csak sajnálni lehetne a bukovinai, illetőleg józseffalvi magyarság érdekében, ha a bemutattam Vass Miksa-féle emberek megakadályoznák a kitűzött czélt, s a betelepítés mellett eddig kifejtett mozgalmat is megállítanák. László Mihály úrnak a bukovinai magyarok közti időzése később mindenesetre megtermi áldásos gyümölcseit, bárha eddig indokolatlan megütközést szült is talán egyes magyar körökben az itteni papok romlottságáról tett közleménye, amiért azonban minden igaz bukovinai magyar csak köszönettel tartozik. Az igazságot köteles az ember még a maga kasztjával szemben is nyíltan megmondani, ha mindjárt pereat-ot is kiáltanak. Végül annyit, hogy a rágalmazó czikket német fordításban átadtam a kerületi kapitányságnak, mely a becsületsértők ellen hivatalos úton szintén lépéseket tesz.
Tekintetes szerkesztő úrnak alázatos szolgája,
Drusbáczky György, józseffalvi plébános.
.
Egyetértés, 1877. január 5/4. szám.
Drusbáczky György józseffalvi plébánostól, alább adunk egy közleményt a bukovinai magyarok keserves viszonyainak ismertetéséül, melyet még egy fog követni. A jó öreg, mint lelkes atyja községének, mint jó papja egyházának, szünetlenül munkálkodik az elszakadt magyar testvérek érdekében. Élénken ecseteli elhagyatott sorsukat, nem titkolja el a beléletükben felmerült bajokat és hibákat; véd, fedd, int és tanácsol, annyira szívén fekszik az idegen népcsaládok közzé dobott és ott veszélyek, szerencsétlenségek, viszályok között árválkodó „kis magyar sereg“ sorsa.
Hanem nagyon kívánatos volna már egyszer valahára, hogy a magas és legmagasabb kormány is méltatná már egyszer e vér és nyelvrokonok ügyét bölcs figyelmére. Mert mégis csak különös, hogy hiába kiáltják be panaszaikat az anyaországba. A társadalom filléreit rakja ugyan össze, hogy segítsen rajtuk, de a cultusministerium nem is hederít ügyekre. Zsedényi interpellátiója elhangzott, a kormány bérleti ügyekkel foglalatoskodik.
A bukovinai magyarság kér és rimánkodik, hogy kebelezzék ki egyházi tekintetben a jelenlegi érsekség alól, mely nem bír érzékkel nemzeti és művelődési szükségleteik iránt; kérik, hogy helyezzék őket a szatmári egyházmegye hatósága alá, de hát panaszukat nincs ki hallja a sajtón kívül, mely fel-felszólal és a közönségen kívül, mely rokonszenvvel kíséri ügyeket. Talán rettenetes sokan vagyunk a ministerium számításaiban, talán annyira elszaporodtunk, hogy a félteke nem elég befogadni fajunkat, másképp érthetetlen és menthetetlen e hanyagság. Pedig az a legkisebb mit a bukovinai magyarságért megtenni kötelességünk, mert meg volt mondva, hogy több is kitelnék tőlünk.
Az állam óriási birtoktestekkel rendelkezik, potyázik is velük á la Kégi bérlet, hát nem juthatna e szorgalmas és szapora faj számára hely az országban. Ha milliókat kidobnak czéltalanul, sőt kényelműen, sőt bűnös módra, nem volna módja és helye, hogy áldozzunk önvéreinkért is, mi busásan meg fogja hozni a kamatot. De végre is ha ez utóbbit ez idő szerint nem lehetséges is megtenni, ám akkor legalább tegyenek annyit, hogy az isszonyúan lélekölő, nemzetiségellenes, pusztító és elerkölcstelenítő lembergi egyházi kormányzás alól szabadítsák meg a bukovinai magyarságot. Hja de a mi nagy pipája kevés dohánya politikusaink mindenre ráérnek, csak a legtöbb és leghasznosabb ügyek elintézésére nem.
A bukovinai magyarok. Józseffalva, decz. 21. 1876. I.
Engedje meg a tisztelt szerkesztőség, mely oly folytonos figyelmet tanusít, elzüllött és elszigetelt bukovinai vérrokonai iránt, hogy megragadjam az év végén az alkalmat, az itteni magyaroknak, főkép a józseffalviaknak szomorú sorsát lerajzolni. Azok, kiket a sors ide vetett és honfitársaiktól elzárt, tiszta eredetű magyarok, hagyományaik szerint Attila maradékainak tartják magukat. Öt helységben Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva és Fogadjisten falvakban szorultak össze. Régente még kilencz faluból állt a magyarság, úgymint az előbbi öt mellett Laudonfalva, Hatna, Litény és Falkó községekből. Ezekben a folytonos küzdelmek közt, kiveszett a magyarság végképen. Eloláhosodott, elmuszkásodott, elpusztult a kis magyar sereg örökre. Szerencse és nagy kitartás kellett hozzá, hogy a többi öt falu is hasonló sorsra nem jutott a német és lengyel kormányzat, az oláh fajelnyomás alatt. Híven megőrzötte ez elszakadt csoport nemzetiségét. Magyar nyelven beszélnek, magyar a szokásuk, maguk közt házasodnak. Szép, tiszta, erős, bátor és munkás egy nép, földmívesek, hanem szegények, a mint mondani szokás, olyanok, mint a templom egerei. E miatt nagyon hátra maradt közöttük a miveltség ügye, kevesen tudnak olvasni.
A gyermekek egy része eljár iskolába, míg megtanul olvasni, de azontúl az élet gondjai közt elfeledi azt is, amit tanult. Nem is csoda e százados hátramaradás, mert senki nem gondoskodik róluk, árvák ők egészen ez idegen népek között. Lelki ügyek az ötven mértföldnyire fekvő lembergi érsekség alá van rendelve, ahol nem értik meg és nem is érnek rá gondoskodni vallási szükségeikről. Ritkán látogat ide valaki és ha eljönnének is a canonica visitatio alkalmából, nem tudnak a néppel nyelvén közlekedni, nem hallgathatják ki igaz panaszaikat, nem segítenek rajtuk. Az utolsó canonica visitatio 1857 tavaszán volt. Húsz év óta felénk se nézett senki és ki is veszett bizodalmunk, hogy a mostani érsekség tagjai valamikor Bukovinába néznének: quorum venter Deus est. Valódi elveszett juhok a szegény bukovinai magyarok.
Ha az itteni csaló, romlott, felfordult nemzetiségünket elfojtó világból ki nem ragadják, és a szathmári egyházmegyébe nem csatolják az öt falu magyarságát, el kell pusztulniok rövid időn át. Istenben boldogult és fáradhatatlan Mártonffy Mór minorita, s apostoli missionarius Törökországban volt az, ki összegyűjtötte az elszórt kóborló magyarokat. Néhány évig a moldvai határon lakott velük, végre sok sanyarúság után 1776. november 6-án letelepíté őket Bukovinábana Szuczava mellett Czileny erdőségben. Itt támadt a helység, mely Istensegíts nevet kapott, utána jött Fogadj Isten, s úgy a többiek. Mártonffyt ennyi följegyzés örökíti meg: „Istensegits in libro montuorum haec leguntur die 22-a Decembris 1794 mortuus ANC. Mauritius Mártonffy minorita conventualis, parochus hungarorum Bukovinensium annorum 67.“ Az, hogy ki temette el nincs megírva.
A lengyel historikusok szerint a bukovinai magyarok ugyanazok, a kik hajdan ősatyuk Rákóczy alatt hadakoztak és a tábortól elszórodva visszamaradtak.
Már akárhogyan áll a dolog, elég szomorúsággal telik el lelkünk, hogy ellenséges elemek közzé vetett a sors, s örökösen harczolni kell. A vadat üldözik úgy a verebek, mint bennünket az ellenségek. Pedig magunk között is akad viszály, gyakran meglátszik rajtunk, hogy még a csapások sem tudnak erősen összetartani, noha most fenyeget éjszakról a legnagyobb veszély a pánszláv áradatban. És jaj akár mindnyájunknak, ha egyszer ez kiterjeszti karjait felettünk és válásunk felett, mint a szerencsétlen Lengyelország felett. Ne adja Isten azt elérni, mert én öreg ember vagyok, de készebb inkább meghalni, hogy sem e pusztulásnak tanúja legyek.
Bukovinában most még semmi sem mutat arra, hogy a veszély oly közel fekszik. Csend van, katonát sem látni, csak imitt-amott lézeng a határon néhány rongyos részeges financz. De ezektől bátran át lehet menni, szabad az út Moldvába, hol nagy mozgás van, és sok muszka gyűl össze.
Hogy áttérjek a bukovinai magyarok sorsára, meg kell említenem, hogy azon papok közül, kik néhány falu magyarságának annyi bajt okoztak zsarolásaikkal és részmagaviseletükkel, Tornay Antal hadikfalvi plébános júniusban szerencsétlenül járt. Ez is egyike volt azoknak, kikkel a község folytonos visszálkodásban állt. Hiába folyamodtak ellene, ő és különösen Vass, andrásfalvi lelkész, kit a szereti Negnus, ez örmény származású kapitány prolegál, sok zavart idéztek elő, feldúlták a magyarság békéjét és vallási csendjét.
Tornayt júniusban éjfélkor egy fegyveres rablóbanda a hadikfalvi plébánia lakban megtámadta és félholtra verte. Augusztusban a kapott ütések miatt meg is halt, a banda pedig nyom nélkül eltávozott, a rendőrség máig sem fedezte fel, hogy kik voltak. A szerencsétlen ember most isten ítéőzőszéke előtt áll, s az ő irgalmasságától várhatja a kegyelmet, mert itt nagyon rossz hírt hagyott hátra. A pénzt, mintegy 18 ezer forintot, mit tőle elraboltak, jobbadán uzsorával szerezte, türelmetlen, nem jó életű pap volt.
És a szegény hadikfalviak megint roszul jártak. Az andrásfalvi sokszor vádolt és sok rosszat elkövető plébánost tette oda a kapitány által félrevezetett lembergi consistorum administratornak. A magyarság panaszai tehát nem hatolnak fel Lembergig, s a viszály nőni fog, ahelyett, hogy elenyésznék. Vass már Istensegítset és Fogadjistent pusztulásra vitte, tartok tőle, hogy Andrásfalva és Hadikfalva is hasonló sorsra jutnak. — Kimondhatatlanul nagy e felső falukon a baj. Az idén még rossz termésük is volt, a pusztulás napirenden van, s a községi életben a szegénység és elégedetlenség sok bűnnek ad létet.
Megnyugvásul szolgál lelkemnek, hogy e belső zavaroktól távol állok józseffalvi egyházammal és községemmel. Hat mértföld távolság választja el Józseffalvát a felső magyar faluktól. Mi épp a moldvai határszélre estünk, a határ innen alig van távolabb 1500 lépésnél. Van a mi községi életünkben is baj, de nem oly rendkívüli, mint a felső községekben. Hadd szóljak most már a mi dolgainkról.
Druskáczky György, plébános.
.
A Bukovinai magyarok. Józseffalva, decz. 21. 1876. II.
Józseffalva öt faluval báró Czetrino volt osztrák földmivelési miniszter uradalmát képezi. A moldvai kormánytól vette meg 150 ezer forintért. Azelőtt Kusa fejedelem birtokát képezték, ki azokat a moldvai görög nem egyesült szlatinai zárdától idegeníté el. Kis német herczegséggel fölér ez uradalom. A legjobb földei, nagy bikkes erdei vannak. Mégis csak hasznos Ausztriában miniszternek lenni. B. Czellino az előtt szegény ember volt, most roppantul pénzes.
Az idén az alsó magyar községre Józseffalvára kegyelmesebben tekintett az ég, mint a felsőkre. Meglehetős bő termésünk volt, különösen a törökbúza fizetett sokat. Községünk erkölcsi élete sincs megromolva. Elég bizonyítékul felhoznom, hogy csak egy orosz zsidó korcsmáros lakik itt és korcsmájába lopva járogatnak. A szószékről dorgálom is a korcsmába járókat folyvást, és ezért a jobbak félnek az üveg fenekére tekinteni. Fájdalom, a felső magyar község a Galicziában és Bukovinában általánossá vált bajban szenvednek, az orosz zsidó korcsmárosok nagyon szaporodnak, pedig ezeken át vezet a szegénység útja.
Falunk meg volna békésen, amint meg volt 35 évig egy húzamban, míg Vánra János volt az elöljáró.
Ezen állásról azonban e józan, becsületes és igazságos ember lemondott s vele a béke és rend is egy időre eltávozott. Kismödy Jánost választották helyébe bírónak, ki rossz erkölcsű, iszákos ember. Sok gondot és harczot ad nekem és községünknek. Harminczöt éven át nem volt annyi zavar, mennyit ez ember rövid idő alatt csinált.
E rész oldalát életünknek megvigasztalja a másik oldal, hogy templomunk már fölépült. Ezer és ezer hála a jó istennek, mellé forró köszönetünk a magyarországi kegyes adakozóknak.
Templomunk legszebb és legerősebb épület az egész vidéken. A fehér bátoggal bevont nagy és kis tornyon több mint egy éve nyugszanak a keresztek, hirdetve az Isten dicsőségét és magyar testvéreink jóságát. A templom tetőzete fazsindellyel van fedve és vörösre festve.
A fal külső része kivéve az oszlopokat, párkányzatot és czifrázatokat, melyek fehérre vannak meszelve, a többi egy szín kékre van festve. Belől a templom egyszerűen tiszta fehérre van meszelve. Hófehérsége mindenkit meglepne, aki nem tudná az ártatlanság mily áldozatával idéztük elő e tisztaságot. Régi, de szép és ártatlan szokásnak hódoltunk, hogy szeplőtelenné tegyük templomunkat. Midőn a kőmivesek a meszelést belől bevégezték, felszólítottam a falu asszonyait, hogy hozzanak reggeli friss édes tejet. Szívesen tették, egy se maradt el adományával. Az így összehordott friss édes tejbe kevés meszet kevertünk s azzal újra kimeszelték. azasszonyok oda voltak az örömtől, midőn látták, hogy e meszelés után a fal gyönyörű fehér sima, mint az alabástrom. Egész buzgósággal ajánlották fel, hogy hoznak, amennyi tej csak kell.
November hó 14-én délután emelték fel a tizenöt ölnyi magas toronyba a nagyérdemű jótevő gróf Zichy Domonkos által felajánlt ütőn és koronán kívül, általa adományozott három mázsás harangot. Hálálkodva, imádkozva és könnyezve ünneppé tette a nép részvéte a harang fölemelését. Csinos kiállítású harang ez, szép hanggal. Egyiken az említett méltóságos gróf czíme és a védszent neve van nagy betűkkel kiöntve: „Ajándékozta és szent Domonkos tiszteletére fölszenteltette gróf Zichy Domonkos“. A harang legalsó körzetén az öntő neve van: „Öntötte Walser Ferencz Budapesten 1876. 830. szám“. A harang másik oldalán szent Domonkos képe van ábrázolva, bal kezében keresztet, jobb kezében könyvet tartva, baloldala mellett tüzes kanáczot tartó kutya van öntve.
November 19-én ismét kedves gyönyörű ajándékban részesült templomunk. Békésgyulai özvegy Wenckheim Stephanie grófnő adományozott egy drága misemondó ruhát és egy pár fehér selyem oltárvánkos kézi munkát. Ajándékát azon kívánsággal küldte, hogy a jövő 1877. évi szent István magyar király ünnepnapján használtassák legelőször miseszolgálatra.
A 15 öl hosszú és 6 öl széles templomhoz már csak az illő ajtók, ablakok és a belső felszerelés hiányzik. Nagy azonban a mi bizodalmunk magyarországi testvéreink segedelmében, hisszük, hogy áldozatkészségük lehetővé fogja tenni a teljes berendezést.
Az iskolának is, mely szintén a jószívű magyarországi hazafiak kegyes adakozásából építtetik, már föl vannak állítva falai. Csinos és erős kőépület ez is. Oly szilárdul van építve, hogyha valaha a mindenható Isten tehetséget ad, emeletet is lehet ráhúzni. Az iskolaépületnek hossza kilenct öl, szélessége hat öl. Van benne egy tágas tanterem, egy községszoba, a tanítólakás kamrából és konyhából és az épület alatt pincze.
Szükségesnek láttam mindezt részletességgel megírni, hogy láthassák Magyarországon, mennyit készítettünk el adakozásaikból, és hogy mennyire készültünk el a templommal és mennyire az iskolával. A magyar hazafiság tudjuk, hogy továbbra is segedelmünkre lesz, s elérjük lassankint, hogy fölépült templomunk és épülő iskolánk nemcsak külsőleg, hanem fölszerelésében is dísze lesz a vidéknek, s mint emlék fogja hirdetni a testvérek áldozatkészségét, nemzeti érzelmeit.
Kiolthatlan hálával tartozunk azokért, amiket jóságuk irányunkban tett. Nem fogjuk elfeledni a fáradozást, buzgóságot. Fogadják mindnyájan a magyar felebaráti cselekedetért a józseffalvi magyarok nevében a legmélyebb nyilvános köszönetünket. Az ég ura áldja meg a magyarországi kegyes adakozókat. A templom, melyet az Úrnak emeltek, hol a szegény elszakadt magyar anyanyelvén imádhatja istenét; az iskola, hol az idegenek közzé zárt véreknek gyermekei magyar nyelven tanulhatnak, legméltóbb hirdetői és biztosítékai a bukovinaimagyarság fenmaradásának!
Még egyet! Nagyon örvendek és velem együtt mindnyájan az itteni magyarok, hogy a Magyarországon jótékonyan nevelt gyermekek felől jó hírt hallok.
Azt írják, hogy jól tanulnak, de tanuljanak is, mert ők a mi igyekezetünk és magyarságunk zálogai.
De bezárom soraimat, mert az egy hónap óta ködös, nedves, esős időjárás három nap óta hidegre fordult. Nagy hófúvások állottak be zord faggyal, viskómban megérzem erejét. A roskadt bérbe fogadott házba, mely a paplakot pótolja, erősen jár a hideg, és ilyen öregembernek keze hamar megmerevül. Magamat és az elszakadt bukovinaimagyar testvéreket, főképpen a derék józseffalviakat kegyességükbe, szeretetekbe és pártfogásukba alázatosan ajánlom. Isten áldása maradjon velünk!
Drusbáczky György, plébános.
Druzsbáczky imakönyve
Magyarország és a Nagyvilág, 1877. január 28.
A bukovinai magyarok köréből Józseffalváról az öreg Drusbácky György lelkész írja: A magyar testvérek adakozásából a templom már fölépült s a vidék egyik legszebb egyháza. A fehér-bádoggal bevont nagy és kis tornyokra már egy éve, hogy feltűztük a kereszteket, a tető zsindelye sötétpirosra van festve. A templom belül tiszta fehér, mit a jó asszonyoknak lehet köszönni, kik az első meszelés után szívesen hoztak friss édes tejet, hogy ezzel másodszor is bemeszeljék a kőművesek a falakat, csakugyan oly sima fehérek, mint az alabástrom. Még az ajtók, ablakok és a teljes fölszerelés hiányzik, amit saját erőnktől, fájdalom nem is remélhetünk. A templom kővel van kipadolva, a nagy oltár alapja is kész a lépcsőkkel együtt, csak a fölékesítésre vár. A 15 ölnyi magas toronyba múlt év november 14-én helyeztetett el a jóltevő gr. Zichy Domokos által ajándékozott három mázsás harang, mely budapesti magyar munka: Walzer Ferencz öntötte 1876-ban. A harang igen szép s érczes hangja van ; az oldalán gr. Zichy czímere van e fölirattal: »Ajándékozta és szent Domonkos tiszteletére fölszentelte gróf Zichy Domonkos.« Legalul ez áll: »Öntötte Walzer Ferencz Budapesten« 1876. 830. sz.; a harang másik oldalán szent Domonkos képe van kimetszve, baljában kereszttel jobjában, pedig könyvvel, mellette egy kutya áll szájában tüzes kanóczczal.
Nov. 19-én ismét kedves ajándékot kaptunk Békés Gyuláról özv. Wenckheim Stephanie grófnőtől, egy hófehér selyem misemondóruhát és egy pár fehérselyem oltárvánkost, amely finom kézi munka. A nemeslelkű grófné azon óhajtással ajándékozta, hogy e drága ruhák ez év Szt. István magyar király nemzeti ünnepén használtassanak először. E kegyes adakozások biztatnak, hogy nagylelkű magyar hazafiak és honleányok segélyével templomunk végre föl lesz szerelve, és ekkor az épülő iskolával együtt dísze lesz a magyar hazafiságnak és vidéknek.
Az iskola is épül a magyar hazának adományaiból, erős, csinos épület lesz, a falak már állnak és oly kemények, hogy ha valaha Isten engedi, két emeletet is lehet reájuk építeni. A hossza kilencz, szélessége hat öl, van benne tágas tanterem, a tanítólakás három szobából áll, egy községi szoba, a kamra, konyha és pincze. Anyag az építéshez volna még, de még sok minden hiányzik, amit bizony ismét és ismét csak magyarországi atyánkfiaitól esedezünk és remélünk megnyerni.
A múlt évben meglehetős termésünk volt kevés földjeinken. Míg decz. hóban kemény hideg és nagy hófúvás járt, most esős, ködös időjárásra fordult, és oly nagy a sár, hogy nem lehet kimozdulni.
Örvendve halljuk, hogy az anyahazában elhelyezett bukovinai magyar fiúk jól tanulnak, úgy különösen Budapest »fia« is, a kis Várda András. A múlt évben a józseffalvi uradalmat öt faluval együtt a moldva-oláhországi kormánytól b. Petrino volt osztrák miniszter vette meg, s így bukovinai nagybirtokos kezébe jutottunk, mert eddig az oláh kormány volt a földesúr. A többi magyar falukban is nagy a szegénység; a hadikfalvi papot, Tornay Antalt, ki nem volt valami jóltevője a magyarságnak, múlt év június havában egy oláh rablóbanda, szucsávai lengyel zsidó által vezetve, kirabolták és annyira verték, hogy a fájdalmak következtében augusztus havában elhalt, uzsoráskodása miatt roszemléket hagyva maga után. A megürült Hadikfalva adminisztratiójára a szereti örmény származású kapitány, Negrus, egy részlelkű hivatalnok, a hírhedt Vass Miksa lelkészt neveztette ki, ki miután Istensegítset és Fogadjistent elpusztította, Andrásfalvára tétetett át, s most Hadikot is reábízták a híres emberre.
Mindaddig a bizonytalanságnak lesznek odavetve a bukovinai magyarok, amig egyházilag a szathmári egyházmegyéhez nem csatoltatnak, mert a lembergi érsekség ugyan semmit se törődik velünk. Egy jó hírről különben tudósíthatom: a szélesebb körökben is ismert László István nagyvárdaegyházmegyei (békés-szt.-andrási) lelkész, hallomás szerint, folyamodott Hadikfalva elnyeréséért Lembergbe és meg is kapta. E derék, művelt, tanult pap nagy nyereség lenne a bukovinai magyarokra.
.
Egyetértés, 1877. augusztus 1/191. szám. Bukovinai levél. — Az „Egyetértés“ tudósítása. — Józseffalva, jul. 27.
Ha a magyar kormány és magyarországi főpapság egy kis gondot nem fordít a bukovinai magyarokra, hogy mentől hamarább a szathmári egyházmegyéhez csatoltassanak, akkor a mostani felfordult, romlott világban itten el kell pusztulniok.
1874-ben öregségem daczára elindultam az anyaország felé. 8 bukovinai fiút s 2 férfiút mutattam be a magyarországiaknak, hogy lássák, a keleti csángó-magyar nép mily életre való magyar táj.
Nagy fájdalommal kell megvallanom, bizony kevés „magyar“ vagyon. És azok is egyik a másiknak ellensége.
8 bukovinai magyar csángó fiút oly feltétellel vezettem Magyarországra, hogy a jóltévő magyarországi honfiak, művelt embereket faragjanak belőlük, hogy ha a szülői földre hazajönnek, fáklyái és védelmezői lennének annak az elhagyatott magyar népnek.
A jászberényi főpolgármester, nagyságos Pintér Mihály úr fölvállalta Mezey Boldizsár józseffalvi fiút; megígérte, hogy iskoláztatni fogja, művelt magyart nevel belőle.
Egy év múlva kegyetlen nagygazda Pintér Mihály ő nagysága kivitte Mezey Boldizsárt a tanyára kanásznak. Ellensége a tulajdon nemzetének. Pedig sok jászberényi urak kérték a fiút, hogy iskoláztatni fogják, ha pedig a fiú nem tanulásra való, mesterségre adják, úgymint: szabónak, lakatos, kalapos, szíjgyártónak, azok hiányoznak a csángó bukovinai magyaroknak.
A lengyel főpapság, a szegény bukovinai magyarokkal nem törődik, sőt pusztulására dolgozik. László Pista, ki jelenleg Békés-Szent-Andráson káplán, istensegitsi bukovinai születésű; ő a Szent-István társulat által oly feltétel alatt neveltetett, hogy visszamenne a szülői földre. Folyamodott is a lembergi érsekhez s kérte a hadikfalvi plébániát. Ő értelmes, szelíd, jó erkölcsű pap, ki nem fogná szegény bukovinai magyarokat zsarolni, íme több egy évnél, és a lembergi érsek László Pistának nem is válaszolt. És itt még mindig a betyár Vass Miska garázdálkodik, ki a népet nemhogy szegénységre hozta, de agyon demoralizálja.
Ahogy hallom, a hadikfalvi magyarok, végre Vass Miska papot jól mégis verték és kiűzték a faluból. Több mint egy fél éve, hogy most még nincsen isteni szolgálat Hadikfalván. Egy paraszt kántor temet.
Templomunk hála a kegyes égnek és a magyarországi szíves adakozásoknak már teljesen felépült. Messze vidéken a legszebb, erős épület. Még csak a belső felszerelés hiányzik. Április 3-án alázatos kérelem-levelet iírtam az esztergomi herczegbíbornok-érsek úrhoz; a megígért nagy oltárképet kértem Szent István királyt. Eddig semmi választ nem kaptam. Azt írtam, kegyeskedjék orgonát ajándékozni, semmi felelet. Nagy jóltevő Újházy Ferencz budapesti akadémiai festész és fővárosi rajztanár méltoztatott egy oldal képet (Szent Domonkos) festeni. Már készen van s augusztusra elérkezik.
Június 4-én forró köszönettel vettünk 440 frtot, melyet Hindy Árpád Árpád úr gyüjteményképpen küldeni méltóztatott. Most a kőművesek az iskolánál dolgoznak; az iskola is nagy, pompás, erős épület, melynek párja nem lesz Bukovinában. Eddig a templom és iskola belekerült 14.400 frtba, az urak becsülték 40.000 frtra. Én 14.400 forint szép összeget koldultam össze. S öregségemre felette sok gondot és bút szerzettem magamnak; mellette mennyi rágalmat és gyalázatot kell szenvednem.
Ha a magyarországi gyűjtemény, melyet 1874-ben öregségemre koldultam, mind Józseffalvára, nem pedig a bukovinai kormány által a többi bukovinai magyar helységeknek „Zur Unterstüzung der armen bukovinaer Ungarn“ küldetett volna, kész lenne templom, iskola, plébánia, de még kórház is, így pedig Vass a falusi bírákkal és czimborákkal eltékozlotta, elkártyázta. Miért nem jön valaki Magyarországból vizsgálni hová tettem és mire fordítottam a gyűjteményt, s hova tették a többi papok?
A új józseffalvi templom legszebb misemondó ruhákkal el van látva, méltóságos grófné Pálffy Mathild a pozsonyi oltár-egylet főnöke kegyeskedett szép violaszin misemondó ruhát küldeni, békés-gyulai özvegy grófné Wenckheim Stephanie fehér templomi ruhák és Budapesről comtesse Győrey gyönyörű szép fekete szín misemondó ruhát; mind kézi munka. Ezeket látván a józseffalvi magyar nép meghatottan könnyezett.
A szomszéd Moldvában nagyobb mozgás uralkodik, mint azelőtt. Most nagy az öröm. A józseffalvi magyarok éjjel-nappal fuvarosságra mennek Moldvába. A múlt héten láttak a józseffalviak egy török pasát meg azonkívül sok ezer török fogolyt Oroszországba deportáltatni. Itten a bojár pópák izgatnak, gyűjtenek. — Bukovinában az aratás mindenütt nagyon szép, de a szánakodásra méltó szép Moldva pusztulásra jut.
Drusbáczky György, plébános.
. Magyar Polgár, 1878. január 5. A csángók temploma.
Bukovinában a józseffalvi magyarok, mint papjok Drusbáczky József az „E—s“-nek írja, a múlt nov. hó végén kapták meg Simor bíbornok adományát, a Szt. Istvánt ábrázoló díszes oltárképet, mely a templomba már be is van állítva. E templom, mely magyarországi adakozásokból épült, a legszebb egész Bukovinában, 15 öl hosszú, 6 öl széles, gyönyörű tornya van, belső berendezése is igen díszes. A környékbeli oláhok eleget is agyarkodnak miatta a magyarokra, hogy ezeknek a legszebb templomuk van.
„Miért nem jön valaki Magyarországból, írja Drusbáczky, meggyőződni, hogy hova tettem és mire fordítottam a magyarországi gyűjteményt. Egyet óhajtok még megérni, bár jönne egy püspök Magyarországból, fölszentelni az elszakadott magyarok e templomát, hogy népem magyar főpap szájából hallaná egyszer isten igéit.
Magyarország fiai minden évben eljárnak külföldre, ott költik a pénzt, tán tékozolják is; miért nem jön csak egy is Bukovinába, Moldvába megtekinteni, meglátni itt lakó véreit, hogy saját szemeikkel győződnének meg, mit kellene tenni nemzetiségünk biztosítására, megőrzésére.“
.
Breznay Béla szerk.: Religio, 1878. 2. félév 44. szám.
Budapest.A bukovinai csángó-magyarok hitéletéből.
A bukovinai csángó magyarok ez országban sokkal ismeretesebbek, irántuk a részvét sokkal élénkebb, semhogy akár bővebb ismertetésekre, akár érdekükben való reclamera szükség volna. Alig is lehet érdeklődés természetesebb és jogosultabb, mint melyet úgy egyes nagylelkű honfiaink és honleányaink, mint valláserkölcsi gondozásukat fölkaroló, sőt ezt egyik czéljául tekintő egy egész tekintélyes társulat, a sz. László társulat, — tőlünk elszakadt ezen testvéreink iránt nyilvánítanak, — kik annak daczára, hogy vallás- és nemzetiségre nézve idegen, többnyire ellenséges érzületű elemek között, izoláltan élnek, vallásukat és nemzetiségöket — és ki merjük mondani talán ép azért nemzetiségöket, mert vallásukat, — mindez időkig szeplőtelenül megőrizték.
E napokban a józseffalvi, Bukovinában fekvő egyik magyar község derék plébánosának, az öreg Drusbáczky György bácsinak — mint ő maga is nevezi magát —levelét volt alkalmunk olvasni, melyből mint tükörből sugárzik vissza ottani hit- és vérrokonaink szép jelleme, romlatlan, nemes szive és példás hitbuzgalma, s melyet átolvasván, meg nem állhatom, hogy hatási körülményeit és indokait előrebocsátván, az érdeklődő magyarországi közönségnek elégtételül és épülésül ezennel, kivonatban, a mostani magyar helyesírás szerint ne közöljen.
Ő Eminentiája az ország bíboros áldornágya ugyanis, kinek éles tekintetét és tevékenységét mi sem kerüli ki, mi az ország érdekeit, jólétét, hírnevét emelni képes, s kinek szivjóságát, kiapadhatlan adakozásait, nemcsak e haza, hanem távol országok lakói is magasztalva emlegetik, s a legközelebb elmúlt nyár folytában is a józseffalvi csángómagyarok templomának főoltárára, Jakobey, akadémiai festő által egy igen szép, sz. István első magyar királyt ábrázoló képet festetett, és azt nekik, miután egy pár héttel ezelőtt elkészült, ngos Peller József, budapest-központi papnöveldéi aligazgató úr által elküldetni kegyesen elrendelő.
Ő Eminentiája ezen újabb ajándékának útban létéről értesittetvén a józseffalvi buzgó plébános úr, ez értesítésre válaszolt Pellet ő nsgának, és válaszában leírja azon határtalan örömet és lelkesedést, melyet jó híveinél e tudósítás előidézett. De hadd beszéljen itt a levél maga:
„Hozzám küldött becses levelét — igy kezdi az öreg Druskáczky bácsi — nagy örömmel, november hó 14-én vettem. Másnapon, a falu közepén összegyülekezett hiveimnek elolvastam, hogy a nagy ajándék útban van és nem sokára megérkezik. Nagy örömében könnyezett a hazájától elsza-riadt szegény józseffalvi magyar nép és ég felé emelvén kezeiket, szűnni nem akaró lelkesedéssel kiáltozák: “Éljen! és áldja meg a Mindenható Úristen magyarországi legkegyelmesebb biboros-primás urunkat! Eminentiájának velünk éreztetett egyéb és ez ujabb nagylelkű jótéteményeit csak az tudja felfogni és méltányolni kellőképen, aki, mint én, látta, mennyire el volt itt a magyar nép hanyagolva.” „Ezer és ezer hála a jó Istennek és a kegyes magyarországi adakozóknak, templomunk immár most teljesen elkészült!”
Áttér azután a derék plébános úr, ki 1813-ban, Podolinban, a 16 szepesi városok egyikében született, a magyarországi jótevők adományaiból fölépült és fölszerelt szép templomának leírására, melyet mint boldog vőlegény mennyasszonyát, áradozó magasztalások közt, a legkisebb részletekig ir le.
„Templomunk — úgymond— 15 öl hosszú, 6 öl széles, a nagy torony 16 öl magas, melyen kivül (alkalmasint a sanctuarium fölött) még egy kisebb is létez. Fazsindelyes teteje vörösre van festve. Hogy a templom fala finom fehérséget nyerjen, friss, édes tejjel meszeltetett be. A józseffalvi gazdasszonyok szívesen adták.
Ad ingressum ecclesiae, az ajtó fölött ezen felirat áll “Porta coeli esto, nulli claudalis honesto”. Az oszlopok egyikén (a bemeneti ajtó két részéről elhelyezett két oszlopot érti hihetőleg) szépen festve, a magyar korona díszeleg, ezen körülírással: “Sceptrum, Oleum, Cornu, Diadema et Purpura et Ara”.
A másikon: napóra és ezen felírás van: “Deum esse ubique”. Oldalt ez áll: “Violator operis, infelix esto”. A sekrestye bejárata fölött pedig: “Sacerdotes ingredimini in domum Domini, adorate Deum in templo sancto”.
A sanctuarium homlokzatán: “Deo soli honor et gloria” I. Tim. 1.
In choro: “Laudate Deum in ecordis et organo”. Psalm. 150.
A templom erős és legszebb Bukovinában” — igy zárja be templomára vonatkozó relatióját a lelkes jó Druskáczky bácsi. Elszámlál a nagylelkű jótevők közül is néhányat, kik különösen a templom felszereléséhez járultak, igy: gróf Zichy Domonkos ő méltóságát, ki egy 6 mázsás harangot adományozott, békésgyulai Wenckheim Stephanie grófnőt, ki drága fehérszín misemondó ruhát, saját kézi munkáját, pár oltárvánkost és fehér ruhákat kegyeskedett küldeni, Budapestről Győri Teréz grófnőt, gyönyörű drága feketeszin misemondó ruhát, szintén saját kezei munkáját, amilyen — úgymond Drusbáczky bácsi — „az esztergomi bazilikában is aligha van." (!). Pozsonyból Pálffy Matild grófnő violaszínű misemondó ruhát, továbbá Ujházy Ferencz tanár, élete 58 évének alkalmából szép sz. Domonkost ábrázoló képet a mellékoltárra, Van de Castel honvédszázados Krisztus és Mária oldaloltár képeket kegyeskedtek küldeni. „Deogratias.” „Dilexi decorem domus tuae”.
A templommal kapcsolatban, ennek leányát az iskolát is felemlíti, és erről is azt mondja, hogy „nagy és erős épület, melynek nincs párja egész Bukovinában, és hogy a román atyafiak irigy szemekkel néznek reá, fedél alatt van ugyan, de hogy egészen elkészüljön és fölszereltessék, még legalább 6 száz forintra van szükség."
Azok kedvéért, kik Józseffalva geografikus és statistikai állapotát illetőleg még valamit tudni óhajtanak, ide csatolom az öreg Drusbáczky bácsinak leveléből néhány ide vágó megjegyzését:
„Józseffalva magyar községet 6 mértföldnyi távolság választja el a felső bukovinai többi magyar falvaktól. (Andrásfalva, Istensegits és stb.) Éppen a moldvai határszélen fekszik. Az utak télen nyáron egyaránt roszak. Egy kis eső után borzasztó nagy a sár. Földje nagyon jó. Egyszeri szántásra — mit inkább túrásnak nevezhetni — minden gabnanem bőven megterem. Vize rosz és szűk. Postahivatal: Illischestie, Józseffalvától 2 mértföldnyire van. Vaspálya-állomás: Itzkány-Szuczava 2 ½ mértföldnyire."
Utóiratában arról tudósít a plébános úr, hogy Moldvában nagy marhavész ütött ki és nagyon dühöng, e miatt arra minden utazás be van tiltva. „Mihelyt a drága kincs — igy zárja be levelét —az ő Eminentiája által adományozott sz. István I. magyar király képe megérkezik, utána megyünk és ő Eminentiájának legalázatosabb hálás köszönetünket azonnal megküldjük.”
Úgy hiszem, hogy józseffalvi vér- és hitrokonaink ezen legilletékesebb helyről származott jellemzéséhez nem kell commentár. Oly nép legyen bár oly maroknyi is, mely valódi érdekeit katholikus vallásában keresi és ismeri föl, mely a jótétemények iránt oly hálára és nemes lelkesedésre képes, mely Isten dicsőségéért kész feláldozni mindenét, utolsó falatját is, melynek oly józan észjárása van, egy ily nép, mondom, bizonyára méltó e nemzet nagy fiainak és leányainak figyelmére és részvétére, méltó ő Eminentiájának magas atyai kegyeire, ki, midőn legújabb magas adománya által is a vallásosság, a hitélet e testvérnépnél való ápolásához, felvirágoztatásához járulni kegyeskedett, bizonyára nemcsak a vallás szent érdekeit mozdítja elő,de a magyar hazafiságnak keleten levő nagy oltárára is tette le áldozatát ;mert hiszen sz. vallásunkban, a katholicismusban vannak különösen a mi jól felfogott nemzeti érdekeink garantiái, és valamint azok, kik korunkban a katholicismus gyöngítésére, áldásos befolyásának zsibbasztására törnek, talán öntudatlanula nemzeti létnek ássák a sírt , úgy viszont, akik nemzeti létünk e panaceajának, szent vallásunknak megszilárdításán fáradoznak, kettős hálára kötelezik e nemzetet. Nem recriminatiókép hozom fel, de egy el nem fojtható általános érzelmet és igazságot vélek itt registrálni, midőn mondom, hogy honatyáink nagyon jól — jobban — teszik vala, ha, midőn ez országban túlsúlyra, pénzhegemóniára vergődött egy fajnak emancipatiójával oly igen siettek, inkább Bukovinábanélő e józan és becsületes vérrokonainknak hazájokba való visszatelepítésére tették volna meg a kellő lépéseket és előkészületeket.
.
Breznay Béla szerk.: Religio, 1879. 1. félév 4. szám.
Ő eminentiájához, az ország főm. herczegprimásához a józseffalvi csángók Bukovinából hála-feliratot intéztek azon sz. István-képért, melyet uj templomuk számára küldeni kegyes volt. E képet a nép fényes körmenetben vitte be a templomba.
.
Breznay Béla szerk.: Religio, 1879. 2. félév 37. szám. Bukovina.
A kath. csángó magyarok hitélete köréből egy baloldali lap következő jelentést közölt: Bukovinábóla jó öreg Drusbáczky György józseffalvi plébános köszönetet mond a magyar közönségnek, mely a templom fölépítését adakozásaival lehetővé tette. A templom alapköve 1869 sept. 13-án tétetett le, s a fölszentelés ez idén Szt. István napján történt. E nap, mint a meglehetősen elkésett tudósításból látjuk, ünnep volt nemcsak Józseffálvára, de az egész vidékre is. Bukovinában 80,000 katholikus van, kik a lembergi érsek alá tartoznak, — ez azonban soha felé sem néz a tartománynak; a templomszentelésre sem ment el, hanem Nistenberger Ede radai plébánost hatalmazta föl a szertartás végzésére. Az ünnepre egybegyűlt 25 r. kath. 2 görög kath. 4 görög nem egyesült, 1 lutheránus (az illiseszti) és 1 kálvinista (az andrásfalvi) pap. Jelen volt számos világi hivatalnok. Először ruthenul, azután oláhul, végül magyarul szónokoltak a templomban. A magyar beszédet Petrás Incze klési (moldvai) magyar plébános tartotta.
A roppant számmal jelen volt nép, mely a templomba be sem fért, végezetül elénekelte az „Isten áldd meg a magyart" hymnuszt. Az ünnep végeztével Drusbáczky megvendégelte a jelenlevő vendégeket.
A templom díszesen van fölszerelve, egy oltárképét tudvalevőleg az esztergomi érsek adományozta; orgona azonban még nincs a templomban, valamint nagy baja az egyháznak az is, hogy a szintén magyarországi adományokból épült iskola költséghiány miatt nem volt egészen elkészíthető, s csak ha újabb adakozások érkeznek, lehet teljesen bevégezni.
Maga a bukovinai csángó nép sokkkal szegényebb, hogysem iskoláját saját költségén felépíthetné; a plébános fizetése, mindent fölszámítva, alig megy föl 400 frtra. A többi bukovinai magyar falvakban különben még sokkal roszabbul áll az egyház és iskola ügye, s Józseffalva e tekintetben még az első helyet foglalja el.
Moldvából írják, hogy az ott élő csángók sorsában alig történt változás a lefolyt fél század alatt egyéb, mint hogy az eloláhosodás óriási mértékben halad, s a szegény nép nemzetiségével vallását is elveszti s minden tekintetben beleolvad az óhitű oláhságba. Magyar pap alig van néhány faluban, 50-nél több parochián most is magyarul nem tudó olasz minorita papok végzik az isteni tiszteletet. Ahol van is magyar pap, mint Klézsen, Bakón, s még egy pár helységben, az, egyházával együtt, a legszegényebb körülmények közt él.
Nemzet, 1882. november 27. VIDÉK: A csángó magyarok betelepítése.
Pancsova, nov. végén. (Eredeti tudósítás.)
A »Nemzet« nem rég közölt volt csángómagyar testvéreink szomorú helyzetéről tudósítást, melyben utalás történt arra, hogy a csángók több szóvivője ismételve megkereste Nagy Györgyöt a szegedi államjószágigazgatót, hogy a Pancsova mellett épülő községeken való letelepítés művét, mely e fontos ponton sok ezer jó magyar honpolgár meghonosítására vezetne, siettesse.
A »Nemzet« közönségét bizonyára érdekelni fogja, hogy a nagyfontosságú kezdeményezés, mely az írók és Művészek Társasága egy értekezletéből indult ki, s melynek kivihetőségéről s czélszerűségéből az írók és Művészek Társaságának múlt nyári kirándulásán résztvevők, a nagyszabású vízvédelmi és telepítési munkálatok megszemlélése alkalmával a helyszínen meggyőződhettek, a minő stádiumban van.
Hogy a betelepítés akadályai szerfölött nagyok az nem szenved kétséget. Legnagyobb akadály maguknak a csángóknak szegénysége. Aztán mielőtt e részben tényleg bármi történhetnék, bizonyára kormányi lépésekre is szükség lenne, hogy félreértések ne támadjanak azon államok kormányaival szemben, melyek e részben érdekelték. De hát nincs-e igazuk azoknak, akik azt hiszik, hogy a legnagyobb gondot és figyelmet érdemli ez ügy, mely ha tapintatos vezetés mellett sikerülhetne, rövid idő alatt több magyar ajku állampolgárt adhatna vissza szent István birodalmának, mint amennyi idegen ajkut és a kivándorlási mánia megfosztotta azt; az illetékes körökben megvan az elhatározott szándék, hogy e részben se el ne siessenek, se el ne mulaszszanak semmit, annak bizonysága a Drusbáczky György józseffalvai plébános és Nagy György szegedi m. k. jószágigazgató közt lefolyt levélváltás, melyet szó szerint a következőkben közölhetek:
"Józseffalva, u. p. Ilischestie (Bukovina).
Nagyságos Nagy György urnak, a szegedkerületi m. kir. államjószágok igazgatójának, a bukovinai csángó magyarok nagy jóltevőjének, tisztelettel.
Az ősi magyar hazától távol, elhagyatva, idegegenek közé beékelve, közel 8000 tiszta magyar él Bukovina idegen földjén Istensegíts, Hadikfalva, Andráslakra, Józseffalva és Fogadjisten községekben. Több mint 100 éve, hogy Bukovinában idegen nemzetiségek között élnek, de megtartották nemzetiségüket, nyelvüket, megtartották vallásukat. Ez öt falu között a biztos elveszésnek van kitéve Józseffalva és Fogadjisten.
Józseffalva 761 lélekből álló magyar község, 6 mértföldnyire az előbbi 4 magyar falutól; elszakítva magában áll a moldvai határon, köröskörül idegenekkel. — Józseffalván négy gazdának vagyon 20—20 hold földje, hatnak 1—2 hold, a többieknek nincs többje egy kis gunyhójánál; keservesen él, nyomorkodik valamennyi. A mostani uraság, egy ó-hitű örmény, meg a cseh nemzetiségű jegyző, ki egy szót magyarul nem tud, mindent elkövetnek, hogy a község magyarjait tönkre tegyék. A szegény józseffalvai magyar nép, velem együtt, hasztalan folyamodik, könyörög a bukovinai kormányhoz, meghallgattatásra sehol nem találunk, mert a kormányhivatalnokok többnyire csehek vagy Magyarországból kiűzöttek, kik Magyarországnak legnagyobb ellenségei.
Csak az Isten egyedül tudja öregségemre menynyi üldözést, rágalmazást kelle szenvednem, a vélelmezésért, oltalmazásért, a szegény elszakadott Józseffalvai és Fogadjisteni magyar népért.
Sírva könyörgök magyar királyi jószágigazgató ur ő nagyságának, kegyeskedjék könyörülni a Józseffalvai és Fogadjisteni számkivetésben élő csángó magyarokon, és azokat a kincstári birtokokon letelepíteni. Ha nagyságod a szegény elszakadt magyarokat elősegíti, hogy az anyaoszágba visszatérhessenek, bizonybizony mondom nagy tettet visz véghez; úgy is kevés magyar van e világon és annak is nagyon sok ellensége és irigye van. A Józseffalvai és Fogadjisteni nép józan, munkás, egészséges magyar nép, Magyarország sokat nyer, ha hazatelepül.
Végre nagyon kérem, méltóztassék valakit vizsgálásra kiküldeni, hogy igaz-e, amit annyiszor írtam, a mi miatt könyörögtem, folyamodtam, méltóztassék a szegény bukovinai csángó magyarokat és főképen a Józseffalvai és Fogadj Isten-belieket a elveszéstől és számkivetéstől megmenteni. — íme olyan bátor vagyok s név szerint elküldöm nagyságodnak a Józseffalvai magyarokat, a kik alázatosan kérik, hogy az anya Magyarországba visszatelepedhessenek; számszerint 556 lélek az, vissza mindössze 205 lélek maradna. Fogadj Istenen alig van 200 lélek magyar, kik olyanok mint a rabok, nincs semmijük, alig van gazda, kinek egy holdja van. Minden tyúkért 2 dénárt, ludért 5 dénárt kell évenként az uraságnak fizetni; ha egy-két év múlva nem telepednek Magyarországra a Józseffalvai és Fogadjisteni csángó magyarok, egészen elvesznek.
Nagyon kérem, ha valamely urat Magyarországból elküld Bukovinába ez ügy tanulmányozására, jöjjön egyenesen Józseffalvára hozzám, vagy Andrásfalvára a derék református Tomka plebánushoz, aki mindent megmagyaráz. A könnyek árja miatt nem írhatok többet.
Alázatosan még egyszer megújítom könyörgésemet, készen vagyok meghalni, ha látnám, hogy ezáltal a Józsefalvai és Fogadjisteni csángó magyarokat vissza Magyarországba betelepíteni lehetne. Magamat és idegen földön lakó magyar testvéreinket kegyességébe, szeretetébe, mély alázatosan ajánlván, s kiváló tisztelettel vagyok Drusbáczky György plébános."
.
E levélre Nagy György jószágkormányzó úr következőleg válaszolt:
Szeged, 1882. nov. 13. Tisztelendő Drusbáczky György plébános urnak —Józseffalván, u. p. Ilischestie Bukovina.
"A legmélyebb megilletődéssel értesültem hozzám intézett leveléből azon nehéz és szorongatott helyzetről, melyben különösen Józseffalva és Fogadjisten községekben lakó csángómagyar testvéreink vannak. Szívesen nyújtanék önöknek azonnal segélyt, de a lehetetlenségen a legerősebb akaratnak is meg kell törni. Márpedig — fájó szívvel mondom ki — de lehetetlennek tartom a segélyt; ha olyan elesett szegények az említett két község lakosai, mint a minőnek azokat tisztelendő úr mondja, akkor még a hazautazás költségeit sem bírnák viselni; miből építenének aztán itthon házat, miből szerelnék fel gazdaságaikat, és hogy fizetnék a nyerendő föld után a váltságot.
Ingyen földet az állam nem adhat senkinek, annyival kevésbé építhet házat és szerelhet fel gazdaságot. De talán nem is oly sötét a kép, mint a minőnek azt tisztelendő úr hívei sorsán aggódó bánatában festette.
Szándékom van ugyan, — ha Isten éltet, — a jövő év folytán kimenni Bukovinába és személyes közvetlen tapasztalatból szerezni meggyőződést csángó magyar testvéreink állapota felől. — Addig is azonban, míg ez megtörténhetnék, kérem tisztelendő urat, szíveskedjék nekem a következő kérdésekre felelni:
1-szer hány családot képez a Józseffalváról hazajönni akaró 556 lélek?
2-szer hány család jönne Fogadjisten községből?
3-szor a hazautazási költségek fedezésén kívül házépítésre és gazdasági felszerelésre maradna-e és mennyi pénze egy-egy családnak?
4-szer foglalkoznak-e kendertermeléssel és méhtenyésztéssel, a házi, vagy gazdasági iparnak melyik ágában járatosak leginkább, és végre hajlandók lennének-e a kendertermelésen és méhtenyésztésen kívül a selyemtenyésztést is megtanulni és azzal, mint a gazdaság egyik mellékágával foglalkozni?
Mindezen kérdésemre kimerítő feleletet kérve és várva, szíves üdvözlettel maradtam. Nagy György, s. k. kir. tanácsos-jószágigazgató és kormánybiztos."
.
Budapesti Hírlap, 1883. augusztus 12. (kivonat).
Főtisztelendő Drusbáczky atyánk, az otthoni csángó bajok orvoslása végett, Nagy György úrnak következő receptet ajánlott: „azokat a semmirevalókat háromszor kell megkeresztelni. Először a Kőrösbe, aztán a Tiszába, végre a Dunába buktatni. Mikor ez a baptizmus megtörtént, akkor aztán ötven botot nekik, de nem németeset, hanem magyarosat. Csak így lehet és kell azokból embert csinálni.“
Nagy György úr összecsókolta a tisztes öreget, ki gondjaink sötét erdejére, ily derültséget árasztott.
.
Pesti Hírlap, 1887-01-05/4. szám. Pusztulnak a csángók.
Druskáczky György, a józseffalvi derék plébános levelet írt a M. Á.-nak, melyből közöljük a következőket: „A csángók kivándorlása nálunk nagy zavart okoz. Kinek szülei maradtak itt, kinek gyermekei. A magyarságnak nincs már itt állandó jövője. Pár év múlva azok is megszűnnek magyarok lenni, akik itt rekedtek. November elején tizenkét család ment Magyarországba; a tavaszszal negyven család fog útnak indulni; a felső vidékről télvíz idején történnek kivándorlások.“ „Az idei termés — írja tovább — Bukovinában silány volt. Andrásfalván, Hadikfalván, Istensegítsen az egész határt elverte a jég. Romániából semmit nem kapunk s népünk oda munkára sem mehet. Időjárásunk ma 300 meleg — hó nélkül.“
.
Vasárnapi Újság. 1890. december 28, 52. szám, XXXVII. Évfolyam
Drusbáczky, kinek apja, mint ő mondta, drótos tót volt.
Egy magyar pap jubileuma Bukovinában.
A bukovinai magyarság egyik leglelkesebb tagja, Drusbáczky György józseffalvi plébános, a múlt napokban ülte meg egész csendben félszázados papi jubileumát. A csángók „apostola,” mint őt ott nevezik, fáradhatatlan buzgalommal gyűjtött a szegény csángók számára, s befolyt összeggel nemcsak a nép nyomorán segített, hanem papit, tanítókat is adott a népnek s Józseffalván templomot és iskolát építetett. Drusbáczky különben már a szabadságharcban is megmutatta, hogy szepesi, német születése dacára, szívvel-lélekkel magyar. Ő volt a Máriássy parancsnoksága alatt álló huszárok útmutatója a galícziai Kárpátokon keresztül. Most csendes, de áldásos munkája után, igen szerényen javadalmazva él a szegény faluban s a sok jóért, amit tett, nincs annyi jutalma, hogy agg napjaira gondtalanul élhessen.
.
Budapesti Hírlap, 1898. január 5. Drusbáczky bácsi.
A bukovinai székelyek pátriárkája. Budapest, Jan. 4.
Néhány héttel ezelőtt szomorú jelentést kaptam Bukovinából: azt a gyászhírt hozta, hogy a jó öreg Drusbáczky bácsi bevándorolt az örök hazába. (Meghalt 1897. nov. 13-án, eltemették nov. 15-én Józseffelván). Nagyot dobbant a szívem, szegény bukovinai véreink, tehát árván maradtatok! Ki fog ezután titeket szidni, korholni annyi atyai szeretettel, mint a hogy ő azt félszázadon át cselekedte? Ki fog titeket oly bátran és természetes egyszerűséggel képviselni isten és császár előtt, miként ő tette, mikor a gonosztevőt a templomból, a szószékről menydörögve, kiprédikálta s midőn ő felsége galíciai és bukovinai utazásakor a csernovici állomáson azzal tartóztatta föl még egy szóra a hozzá kegyes szavakat intéző uralkodót: „Noch etwas, Majestät! A királyné ő felsége ezer forintot adott a józseffalvi templom építésére, kérjük, vigye meg neki hálás köszönetünket!“ Bizony-bizony bukovinai székelyek, elmondhattátok koporsója fölött, hogy leesett a mi fejünk koronája!
1880 nyarán ismerkedtem meg vele józseffalvi parókiáján, ahonnan 40-től 85 éves koráig buzgón kormányozta az ő idegenbe szakadt kis magyar nemzetét. Azt írtam ekkor róla egy napilap 1880-diki karácsonyi számába: „A Drusbáczky bácsi nevével szorosan össze van fűzve az egész bukovinai magyarságnak, de főkép Józseffalvának előhaladása. ő tette az előtte rendetlen viszonyok között lévő falut azzá (aminek idegenek is szívesen elismerik), hogy rendszeresét tekintetben valóságos példaképe Bukovina falvainak.“
Ő nemcsak lelkipásztora, de valóságos őriző pásztora volt az ő nyájának: egy személyben pap, ügyvéd, orvos, szolgabíró, kormányzó. Szigorú rendtartó egyházban, iskolában, községben. Otthon megkövetelte a szigorú rendet és erkölcsiséget, de aztán kifelé védte is híveit minden jogtalanságtól, károsodástól. A bukovinai német bezirkerekkel örökösen hadilábon állott népe érdekében s gyakran tört borsot az orruk alá.
Közszájon forgott, hogy miféle jelentésben gúnyolta ki azt a rendszert, hogy a hatóság az általa magyarországi gyűjtésből épített iskolával mit sem törődött, de azért rovatos kimutatásokat kívánt minden nem létező dologról. A tanító nem tudott németül s Druskáczky bácsihoz vitte a rovatos kimutatást, ő aztán így felelt a kérdésekre:
1. Miféle iskola van Józseffalván: egyházi, vagy községi iskola? Nem tudható, mert van ugyan iskola 1841 óta, melyet 1860-ban az állam vett át, de azóta tanfelügyelőnek hírét sem hallottuk; van egy öreg tanítónk, Kovács Mátyás, akinek fényes fizetése 92 frt 40 kr, amely mellett olyan soványnyá lett, mint a Prüfer álmában megjelent hét tehén egyike. Ezért egyetemi tanítás nem várható s a száz tanköteles gyermek mindegyike mint egy-egy vadszamár (Waldesel) kerül ki az iskolából. Jaka piaca, Jaka piaca (amilyen a fizetés, olyan a munka), mondja a lengyel példaszó.
2. Tanulnak-e a leányok női kézi munkát? Drusbáczky bácsi erre igennel felelt, mert — úgymond — a józseffalvi leányok tanulnak fonni, szőni, foltozni, mamaligát főzni, mosogatni, malacot etetni stb.
3. Szoktak-e tornászni? Igen! Szántanak, vetnek, kaszálnak, krumplit kapálnak, lovat hajtanak és lopnak.
4. Van-e tornacsarnok? Van! Tornacsarnok az egész józseffalvi határ és a közeli dorna-vatrai erdőség.
5. Milyen a gyermekek hajszíne? Ennek megállapításához néhány font szappan, egy mikroszkóp volna szükséges, mikkel az iskola nem rendelkezik, így ment ez tovább az összes rovatokon végig.
A szucsavai tanfelügyelő zokon vette a rendszert kipellengérező feleleteket s még egyszer visszaküldte a rovatokat, szigorúan meghagyván a tanítónak, hogy ő töltse ki. Kovács Mátyás uram német tudománya erre nem volt elegendő s vitte ismét Drusbáczky bácsihoz, hogy segítsen rajta.
— No hát üljön hozzá, majd én diktálom s írja: Mathias Kovács ungarischer Lehrer von Józseffalva, nix dájcs! Nix dájcs és leíratta vele magyarul, amit előbb németül beküldöttek volt. Ilyen nyakas magyar volt az öreg, székelyek plébánosa, pedig jól magyarul sem tudott, lévén Sáros vármegye valamelyik kis faluja az ő szülőföldje, ahonnan korán Galíciába került. De, hogy milyen lelkes magyar maradt, mutatja, hogy a szabadságharc kitörésekor ő is sietett vissza a hazába a Lenkei-huszárokkal, kiknek tábori papja és az ismerős utakon vezetője lett. A forradalom után megint csak visszakerült Galíciába s innen a lembergi érsekség alá tartozó Bukovinába, Józseffalvára. A magyar nyelvet erősen tót dialektusban beszélte és írta. Mikor a csángó betelepítést csináltuk s az összeírásnál Józseffalván az ő tanácsával éltünk, nem egy hívét azzal ajánlotta, hogy „csak vigyék el a gazember, de aztán betopni a Dunába!“
Egyéniségére és a bukovinai magyarságra nagyon jellemzők az ő eredeti modorában írogatott levelei, melyek közül egyet bemutatok: Két évvel a csángó-telepítés után egyebek közt így ír:
„Mélyen Tisztelt Szeretve, Tekintetes Tudós Tanár úr!
Nagyon szomorú állapotban vagyok, a csángók Magyarországra való költözködésért utolsó csapás érte. Keserves panaszt tettek a lembergi érsekhez, a csernowitzi kormányhoz, a szucsavai kapitány, meg cimbora kommissarius bevádoltak, hogy Drusbáczky az oka, a sok firkálás, a csángók kivándorlására. Majd be nem csuktak. Öregségemre sokat szenvedtem, harcolni, tűrni kellene. Barátom Tomka Károly református lelkész kiköltözött, itt hagyott, nem ír, elfelejtette. Híres V. M. betyár, mely már régen megért az akasztófára, most a gazember dühösködik. A jó urak kik meghaltak, ki nyugodalomba tétetett, ki másuvá vitetett, most egyedül elmaradtam, a mi kevese vagyon, azt ellopják, most Józseffalva latrok barlangja.
Fájdalom a szép templom, meg az erős iskola, melyekre sokat áldoztam, most mind füstbe mentek A józseffalvi templom és iskola magyarországi gyűjtött pénzből építtetett.
Bár még a Józseffalván maradt 50 család az az 300 személy Magyarországra kiköltözködve, mert végkép pusztulniok kell.
Öregségemre nemcsak szükölödök, de meg örökké a sok farkasokkal kell harcolni.
1848. nagy áldozatot tettem a magyar nemzetnek, végnapjaim idegen földön, keserűségbe végzem utolsó napjaim. Szeretve tudós öcsém uram Sz. L. meghívás menyegzőre megkaptam, azon a nagy napon három pohár bort egészségére kiittam, szívemből kívánok kedves nőjével együtt szerencsés, boldog hosszú életet, azt kívánok, azt óhajtok, azt kérek a mindenható Istentől.
Mély üdvözlött dr. László Mihály, szeretve nője, édes gyermekei számára.
Időjárásunk kellemetes, az utak borzasztó rosszak. Ó de vad az a Bukovina! Miután hálás köszönetet mondok, magamat és az 50 józseffalvai magyar család kivándorlásra szeretetébe, pártfogásába ajánlom
Mélyen tisztelt Doctor tanár úrnak kiváló tisztelettel öreg Drusbáczky György plébános. Kelt Józseffalván 25 April hó 1885, posta Illischestie, Bukovina.“
A csángó-egyesület, újabb telepítésre nem lévén mód és alkalom, úgy segített Drusbáczky bácsi panaszán, hogy évenkint 200 forint segítséggel kárpótolta veszteségeit, úgy hogy ő is belenyugodott a változtathatatlanba, hogy végső napjait idegen földön végezze. Ott tehette a legnagyobb szolgálatot a magyarságnak. Most már ott nyugszik az általa magyarországi gyűjtésből építtetett, magyar nemzeti címeres templom közelében, a melyből Isten és hazaszeretetre oktatta híveit közel félszázadig. Emlékét kegyelettel emlegetik otthon és ápolják itthon s a múlt év veszteségei között a nemzet halottjai sorában kell róla megemlékeznünk. Az ő halála is figyelmeztetés, hogy itt volna az ideje, megírni a csángó-telepítés történetét, mert a beavatottak kis köre mindinkább szűkebbre szorul A bukovinai öt pap közül azóta három elhunyt: Juscsák a hadikfalvi, Vas Miska az andrás-, aztán hadikfalvi s újabban Drusbáczky a józseffalvi plebános. Tomka Károly andrásfalvi ref. lelkész beköltözvén Hertelendyfalvára, Bukovinában a régiek közül egyedül csak László István plébános él még Istensegítsen vagy újabban tán Hadikfalván.
Kik jöttek és jönnek a régiek helyébe?!
Lesznek-e oly buzgó apostolai az ottani magyarságnak, mint Drusbáczky bácsi volt?!
Nagyrészt ettől függ az ottani magyarság fönmaradása. A moldvai csángók eloláhosítása is a magyar papok kihalásával s az idegen misszionáriusok által kezdődött.
Szádeczky Lajos.
.
Budapesti Hírlap, 1913. április 30/102. szám. Druzbacky György. — A bukovinai magyarok atyja. — (1813—1913.) Írta Kiss Gyula.
1835. év egyik havas őszi estéjén, fáradtnak látszó, elviselt öltözetű ifjú kért szállást a Kamenec-Podolszk-i dominikánus kolostorban.
- Ki vagy, s honnan jössz? — kérdezte agvárdiám bizalmatlanul.
- Nevem Druzbacky. Az orosz pusztákról jövök. Magyar véreimet kerestem az őshonban, de hiába . . . Az ifjú elhallgatott, arcán a csalódás fájdalma látszott.
- Neved lengyel hangzású, — jegyző mega gvárdián.
- Lehetséges, de véreim magyar.
A gvárdián közelebb lépett, hosszasan nézett szemébe, végre szelíd hangon így szólt:
- Fáradtnak látszol, édes fiam, lelkileg is. Légy vendégünk, s maradj közöttünk, amig neked tetszik.
Az ifjú ott is maradt.
Így lett Druzbáczky György, Bonaventura néven dominikánussá. Született Podolinban (Felsőmagyarország), 1813. április 25-én. Már gimnáziumi tanuló korában minden szabadidejét arra használta föl, hogy kirándulásokat tett a hegyek közé. Ekkor érlelődött meg benne ama nemes gondolat, hogymint egykor Julián, ő is elindul az őshaza fölkeresésére. Szülei már nem éltek, mikor gimnáziumi tanulmányait befejezte. Nem volt ki marasztalja. Szívében Julián hitével és meggyőződésével, zsebében négyszáz forintnyi örökségével, megindult napkeletre, az ősi földek felé, honnan Emese sasmadara elszállott volt.
Idegen népeket talált útjában mindenfelé, de magyart sehol sem. Közben elfogyott a pénze, meg az egészsége is. Kénytelen volt tehát visszatérni. Legszebb reményében csalódva, testileg ismegtörve érte el a Kamenec-Podolszki dominikánus kolostort, melynek csöndjét annyira megszerette, hogy belépett a rendbe.
Ebben az időben barátok végezték a galíciai plébániákban az egyházi funkciót, így került későbben Druzbacky is Marianopolba. Eközség közelében állomásozott akkoriban Lenkey János huszárszázados és csakhamar szoros barátság fejődött Lenkey kapitány, Fiáth Pompejusz főhadnagy és Bonaventura barát közt.
Terhes évek jártak. A szabadság angyalai tördelték a szívek bilincseit, s a fölszabaduló erőkcsodálatos forrongásban törtek elő. Titáni harcot vívott a magyar önmagával és a ránehezedő önkénnyel szemben. Nem csoda ha a magyar vértől lüktető szíveket mély aggodalom tartotta fogva, s amikor kitört a vihar, mozgolódni kezdtek a Lenkey-huszárok is.
- Otthon megkezdődött a halálküzdelem. Itt nincs mit keresnünk többé. Engedélyt hiábavárunk, szöknünk kell, — szólt Druzbacky a nála időző Fiáth főhadnagyhoz.
- Lehetetlen, — válaszolt Fiáth szomorúan — a határt erős csapatok őrzik, s a mi kis századunk azokon át nem törhet.
- Semmi sem lehetetlen. Ha követtek, hazavezetlek benneteket, ha mindjárt az egész császári sereg őrzi is a határt.
A következő éjjelen észrevétlenül, burkolt patájú lovakon vonult el a kis huszárcsapat, élén a fehérruhás dominikánussal. Druzbacky, a hegyi utak kitűnő ismerője, oly ügyesen vezette a huszárokat, hogy mikor a magyar földre értek, egy sem hiányzott közülök. Rövid idő múlvaott küzdenek a Duna-Tisza síkságán, mindenüttaz első sorokban.
Szent Tamásnál Fiáth hősi halált halt. Druzbackyt, — ki a kis csapattal együtt harcolt— mélyen érintette legjobb barátjának az elvesztése. Kápolnánál lábát lövik át, s egy ideigbetegen fekszik.
A szabadságharc szerencsétlen vége valósággal búskomorrá teszi. Fokozza fájdalmát Lenkey szomorú sorsa is, ki börtönében megőrülve halt el. Bár alkalma lett volna, nem menekül. Elfogják, halálra ítélik, de a rendfőnök közbenjárására kegyelmet kap. A josefstadti börtönben két évig raboskodik, míg a lembergi érsek közbenjárására innen is kiszabadult.
1854-ben, hogy mennél jobban el legyen temetve, Bukovinába küldik, az ottani székelyekhez. Rövid ideig Istensegitsben adminisztrálkodott, majd Józseffalván élete végéig.
Bukov osztrák tábornok önkénye elől 1764-ben Moldovába menekült székelyeket Splényi generális, Bukovina okkupátora telepítette meg (1779—1785.) az újonnan elfoglalt tartományban. A 15.000-re menő székelység teljesen magára hagyatva, elfelejtetten tengődött itt, más nemzetiségektől környezetten. Erkölcseik züllésnek indultak, s maga a nép elszegényedve, az oláhosodás lejtőjére jutott, mikor Druzbacky megjelent közöttük. Rajta kívül még egy magyar pap szolgálta az Urat az öt nagyközség roskadozó fatemplomocskáiban. Rendes iskolának semmi nyoma. Druzbacky szeretettelés megértéssel vette kezébe a nép ügyeit. Ifjúsága ábrándképét látta megvalósulni, mikor a Gondviselés ide, a határokon túli, keleti magyarokhoz vezette. Ettől kezdve csak a bukovinai magyarságnak élt.
Fölfogása szerint a vallásosság és a nemzeti kultúra oly erős sáncai a faji életnek, melyek megvivhatatlanok. Ezek kiépítésén fáradozott tehát minden erejével. Ám ily óriási munkához szükség volt a nemzet áldozatkészségére és lelkes segítőtársakra is.
E végből 1858-ban hazajött, hat eleven eszű székely fiúcskával, hogy belőlük itthon papot és tanítót neveltessen a bukovinai magyarok számára. Szeretettel fogadták mindenütt, előkelő összeköttetéseket is szerzett, de a mostohaviszonyok miatt csak annyit érhetett el, hogy a fiúkat nemesszívü magánosoknál, részben jótékony egyesületeknél elhelyezte. Ezek közülkerült ki idővel László Mihály országgyűlési képviselő, László István istensegítsi plébános, Szabó Antal volt hadikfalvi főtanító és Molnár János andrásfalvi főtanító.
Sokkal eredményesebb volt a második missziója 1874-ben. Ez alkalommal oly széleskörű gyűjtés indult meg a bukovinai magyarok templomai és iskolái számára, hogy maga a szentemlékű Erzsébet királynénk írta áldott nevét elsőnek a gyűjtőívre száz aranyforinttal. A bukovinai magyarok segítésére megalakult Csángó-társulat Jókai lapjában rendezett gyűjtést, melynek eredménye a józseffalvi gyönyörű iskola lett. Druzbacky ez alkalommal is vitt magával bukovinai fiúcskákat, neveltetés céljából. Ezek közt volt Várda Endre, ma hadikfalvi főtanító, kinek neveltetéséről a főváros gondoskodott. Hozzá intézte Deák Ferenc, a haza bölcsea következő szavakat, miközben magáhozölelte a fiúcskát:
- Segítsen meg a magyarok Istene, hogy egykor derék ember váljék belőled.
A bukovinai magyarok iskolái és templomai egymás után fölépültek, s büszkén hirdetik a nemzet áldozatkészségét. Megannyi mindegy-egy erős vára lett a nemzeti szellemnek és öntudatnak a távol Keleten.
1881-ben, mikor ő felsége Bukovinában járt, kirándulást tett a havasokra is. Útja Józseffalva mellett vitt el. Druzbacky értesülve erről, díszes deputációval várta az udvari fogatot. Amint ő felsége megpillantotta az ősz pátriárkát, fehér reverendában, megállítatta kocsiját, kiszállt belőle, s kegyesen fogadta az üdvözlést és kezét nyújtotta a 48-as honvédpapnak.
- Van-e valami kívánságuk, amit teljesíthetnék? — kérdezte elmenőben.
- Igen, felség. Kegyeskedjék üdvözletünket és csekély ajándékunkat átadni felséges aszszonyunknak. Erre egy leányka gyönyörű varrottasokat nyújtott át. Ő felsége mosolyogva válaszolt:
- Köszönöm. Minden bizonnyal át fogom adni.
Nemsokára kedves ajándékot kapott az öreg a királynétól, jeléül annak, hogy a király híven teljesítette a megbízatást. Állt pedig ezajándék egy remekül hímzett oltárterítőből, a templom számára és egy bársonykötésű jegyzőkönyvből, melynek táblájára arannyal kalászvolt hímezve, az első lapjára pedig e szavakvoltak írva küldője áldott kezétől: A bukovina imagyarok gondviselőjének. Erzsébet.
Mindvégig a legnagyobb egyszerűségben élt. Bérelt parasztházban lakott, s minden pénzét a szegényekre költötte. E miatt ő maga a legszerényebb viszonyok közt éldegélt. Munkásságát rangemeléssel és hangzatoscímekkel nem jutalmazták,— igaz, hogy nem is kereste — ám a nép, melyért küzdött, fáradott, atyjának nevezte el, s oly szeretettel vette körül, mely most, elmúlta után is él emlékeiránt.
1897-ben fejezte be áldásos életét.
A józseffalvi templom kertben levő sírját a bukovinai magyarok filléreiből épült kőemlék díszíti, rajta e fölirattal:
Georgius
Bonaventura Druzbacky
Pater Hungarorum in Bukovina.
Apróságok.
Druzbacky, bár végigküzdötte a szabadságharcot, melynek folyamán számos ütközetben vett részt — mit sebforradásai is bizonyítottak — élményeiről még meghittebb társaságban sem szeretett beszélni. Fájó okai voltak erre oly lelki sebei, melyek soha nem gyógyultak meg. Mégis, ha olykor-olykor szóba hozták előtte a 48-as világot, rendesen ezzel ütötte el a beszédet:
- Görgei becsületes ember volt és lángeszű katona. A gyepesedő sírokat pedig ne bontogassátok.
*
1874-ben személyesen is gyűjtött a bukovinai magyarok templomai és iskolái számára, így elkerült Samassa egri érsekhez is. Samassa jóakarattal hallgatta végig Druzbacky kérelmét s végül kötekedve kérdezte:
- Mennyit adjak domine reverende?
- Quam plurimum, — hangzott a válasz.
- Kétszáz forintot adok, ha megmondja, hol áll a szentírásban: quam plurimum.
- Non sumus omnes episcopi et profetae— válaszolt Druzbacky ismét a szentírásból citálva — nagy nyugalommal.
Samassának tetszett a válasz s a kétszázforintot átadta helyben.
*
A Wenckheim grófnőknél Gyulán, a bemutatkozás után így adta elő kérését.
- Méltóságos grófnők, jobb alkalmuk sohasem lesz, hogy ifjúkori bűneikért eleget tegyenek, mint most, ha a bukovinai magyarok számára bőkezűen adakoznak.
A grófnők jót nevettek e különös előterjesztésen és az öreg kívánsága szerint adakoztak.
*
Alig épült föl Józseffalván Jókai iskolája, a szucsavai (hajdan Szücsváros) kapitány (főszolgabíró) érdeklődni kezdett iránta, hogy állami kezelés alá vegye.
Druzbackyt szörnyen bosszantotta a beavatkozás, mert még azelőtt senki sem törődött a józseffalvi iskolaügyekkel, most is egyszerre olyanok formálnak jogot az új épülethez, kiknek semmi részük sem volt megteremtésében. Mikor tehát arról értesült, hogy a kapitány kiment az iskola átvételére, roppant fölgerjedt, hatalmas botot ragadott a kezébe, s rohant az iskola felé.
Druzbacky magastermetű, vállas ember volt és rendkívül erős. Tudta ezt a kapitány, meg a vele volt komisszió is, mert amikor Druzbacky német értelmű, dörgő szavait visszhangozni kezdték az iskolafalak, nyoma semvolt már egynek sem. Az ablakon át szöktek meg előle.
Ezután Kovács János tanítóhoz intézett az iskolai hatóság minden hivatalos iratot. Csakhogy szegény Kovács Jánosnak kínaiul volt írva a német is. Elvitte hát az iratokat Druzbackyhoz, az majd eligazítja a dolgot.
Azok az írások tele voltak kérdésekkel: Van-e az iskolának külön tornaterme vagy megfelelő játszótere? Vannak-e tornaszerek? A leányok tanulnak-e kézimunkát, ha igen, milyeneket? Druzbacky egy-kettőre elintézte az ügyet. Tollat, papírt vett elő és megírta a választ.
Tornatermünk nincs, de játszóterünk annál nagyobb: az egész határ. Tornaszereink is vannak: kasza, kapa, csép és a többi.
Az iskolás leánykák tanulnak kézimunkát, mégpedig: fonni, szőni, mosni és a többi. Hosszú levél jött az elküldött válaszra, melyben Kovács Jánost részletesen kioktatták,— persze ismét németül — hogy a kérdéseket így, meg így értse. Az öreghez került ez is, ki most sem késett a felelettel. Akkora betűkkel, hogy a kiterjesztett árkuson az ábécé legszerényebb tagj sem kaphatott már azután helyet, írta: Nix dájcs, nix dájcs, nix dájcs! Többet nem háborgatták Kovács János sem.
*
Józseffalván emberemlékezet óta nem volt bérmálás. A lembergi érseknek kellett volna ezt néha-néha ellátnia, de nem jött. Ha nem, annyi — mondogatták a góbék — ám Druzbacky nem elégedett meg ezzel, hanem minden jóváhagyás nélkül törölte a bérmálást a hétszentség közül és csak hat szentség ismeretére tanította hittani órákon a normalistákat. Hírét vette e különös újításnak valami úton-módon az érsek is és igyekezett helyrehozni az elmulasztottakat. Bérmálás előtt fölment Druzbacky a szószékre és az érsek jelenlétében a következőképpen vonta vissza tagadását:
- Kedves híveim! A bérmálás szentségét évek hosszú során át elfelejtettük, mivel az, ki ezt föladni hivatva van, minket felejtett el. Ma alkalmatok lesz újra megismerni e szentséget, melyben csak ősapáitok részesültek valamikor. Adja a Mindenható, hogy többé ne kelljen róla elfelejtkeznünk.