Bukovina megjelenése és virágzása, Mária Terézia kora 1772-1775
                                                                              Daniel Werenka

    Werenka könyvéről Andrásfalvy Bertalan úr beszéde jutott eszembe: „…a múltról se tudunk mindent, úgy, ahogy annak rendje lenne…” Nagy igazat mondott, hiszen bizonyítottan egyoldalú a bukovinai magyarok történelme. A csak magyar szerzők műveinek feldolgozása vérszegénynek bizonyult, és erre akkor jövünk rá leginkább, ha más, idegen szerzőktől is olvasunk az említett korról vagy helyzetről. Ezért láttam szükségesnek, hogy a bukovinai románok által nemrég közölt Werenka mű lényegesebb részeit lefordítsam magyarra. S miért ne mondanám, űzött a kíváncsiság, hogy mikor említi meg a szerző, a dokumentumok alapján, Splényit vagy Hadikot, hiszen a magyar szerzők az összesen e kettőnek tulajdonítják Bukovina elfoglalását és a magyar telepek létrejöttét.
    Ha valaki kissé átnézte az osztrák-orosz-török viszonyokat 1770-1775 között, akkor magától meggyőződik, hogy az olyan állítás, mint „Splényi színtiszta magyar hadsereg élén vonul be Bukovinába” még párhuzamosnak sem mindható a megtörtént eseményekkel, és politikai szempontból is elképzelhetetlen volt. Az oroszok, bár sok és fontos győzelmet arattak a törökök ellen, és övéké volt Bukovina, most szembesülniük kellett egy belső lázadással, a törökök belügye is zavaros volt, és ezekben a zavaros vizekben halásztak az osztrákok.
   1774-ben Mária Terézia kancellárja, Kaunitz értesítette az isztambuli osztrák követet, Thugutot, hogy Ausztria eldöntötte Észak-Moldva elfoglalását, mivel ez stratégiai összekötő pont Erdély és az 1772-ben megszerzett Galícia között. Egyben azt a valótlan történelmi tényt is tudomására hozta, hogy Észak-Moldva valamikor a lengyel Pokucia része volt, így a terület a Habsburgokat illeti.
   Thugut buzgón munkálkodni kezdett, és rövidesen megküldte a költségvetést is Bécsbe: 10.312 piaszter Moruzi Konsztantin dragománnak, 3100 piaszter Tahor Agának, aki az új határt kellett kijelölje. Az orosz marsall, Rumjancev is kapott ajándékba 5000 aranydukátot és egy briliánsokkal díszített szelencét, mivel ő kellett beengedje az osztrák csapatokat Bukovinába még az 1775. május 7-én aláírt szerződést megelőzően, amelyben hivatalosan megerősítették Bukovina átadását az osztrákoknak. Kissé rugalmasabban úgy is kifejezhetnénk magunkat, hogy Bukovina megvásárlásra került még a szerződés aláírása előtt.
   Két huszárcsapat még 1774 májusban bevonult Moldvába. Mindenesetre ezek voltak az első osztrák csapatok, melyek a mai Bukovina földjén tért foglalni igyekeztek. .....E közben osztrák részről minden előkészületet megtettek a Moldvába való bevonulásra. Három lovasezred és öt gyalogzászlóalj báró Splényi Gábor vezérőrnagy alatt parancsot kapott, hogy később megállapítandó időben Galíciából az új határőrvonalra induljon. E csapatoknak a legszigorúbban meghagyták, hogy a bukovinai lakosság iránt barátságosan, az oroszok iránt udvariasan és szerényen viselkedjenek. Főhadiszállásul Csernovic jelöltetett ki.
   A királyi csapatok 1774 augusztus 31 -én a helyi körülményeket már jól ismerő Mieg őrnagy vezetése alatt Szniatynból, hol a főparancsnok tartózkodott, vonultak át a határon s még az nap Csernovic érkeztek. Szeptember 2-án Szeretet és Szucsávát, másnap a Moldva völgyében Kapukodruluit szállta meg. Minthogy minden fő őrségről néhány embert küldtek ki a fontosabb határpontokra, a Dnyesztertől a Moldva vizéig három nap alatt meg volt alakítva az őrvonal, mely szeptember derekán 400 emberből állt.
   Báró Ellrichshausen táborszernagy, Galícia parancsnoka, e közben a kérdéses területet csaknem egészen megszállotta. Október 24-én Splényi tábornok is Csernovicba érkezett. Összesen négy helyőrségi zászlóalj és egy huszárezred volt akkor Bukovinában. Novemberben még egy helyőrségi zászlóalj s egy második huszárezred érkezett oda. Elrichshausen e sereget minden eshetőségre elegendőnek találta. A császári sasok kitűzése is előbb megtörtént, mint várták, Rumjanzov beleegyezésével 1774 szeptember 16–19-én.
   Szájhagyományuk egy másik kijelentése, hogy „aki apáinkat behozta (Bukovinába), az magyar volt.” Ebben lehet valami igaz, hisz egyike azoknak, akik a moldvai magyarokat Bukovinába csalogatták az Mártonffy Mór szerzetes volt, azonban akkor már Bukovina osztrák volt, nincs köze a tartomány elfoglalását megelőző tárgyalásokhoz.

   Bukovina elfoglalásának első hivatalos történetét Daniel Werenka írta meg. Munkája 1892-ben jelent meg az Archiv für österreichische Geschichte (Archivum az osztrák történelemhez), címe: Bukovina megjelenése és virágzása (Bukowinas entstehen und aufblühen. Maria Theresia zeit.
Munkája sohsem látott teljes magyar vagy román fordítást, bár sok történész használt fel belőle adatokat és megcsonkított információkat nacionalista célokból, ahol egyes népeket tömegeknek mutattak be, és nem közösségeknek (mint a bukovinai román történészek).
   Werenka érdeklődési köre szinte mindenre kiterjedt, ami a bukovinai elfoglalást illeti. Hiszen voltak előzetes puhatolózások és leveleződések osztrák részről az oroszok felé, de a lengyelekkel is tárgyaltak és végül a törökökkel is. Előszavában Werenka megköszöni a közbenjárók segítségét és segítőkészségét. És itt bizony sokan voltak: Arthur Graf von Bylandt-Rheidt hadügyminiszter, Eduard Graf von Taaffe miniszterelnök és belügyminiszter, Paul Freiherr von Gautsch kultúr- és nevelésügyi miniszter, a császári ház, az Udvar és az Állami Levéltár igazgatója, Alfred Ritter von Arneth, a belügyminisztérium osztályvezetője Rudolf Freiherr vom Breisky, a Hadilevéltár volt igazgatója Adolf Freiherr von Sacken marsall, a jelenkori igazgató Leander von Wetzer vezérkari ezredes, Rechberger von Rechkron ezredes, a térképarchivum igazgatója, a volt igazgató Carl Herradauer Edler von Heldenauer alezredes, stb.
   A bukovinai román történészek a múlt rendszerben úgy emlegették a terület elfoglalását, mint „Bukovina elrablása”, csak azt felejtették el feljegyezni, hogy akkor a terület már nem az övéké volt, hanem a törökök uralkodtak ott, amíg az oroszok be nem vonultak. Vagyis az osztrák bevonulás előtt az orosz volt az úr Bukovinában. Rumjancev orosz hadvezér, mivel barátság kötötte Barkó huszárezredeshez, megengedte neki, hogy 400 osztrák huszár élén bevonuljon Bukovinába, kitűzni a császári sasokat a Kordon szélére. Mellesleg Barkó egy időben mint önkéntes szolgált az orosz hadseregben.
   Ausztria nem tartott igényt Bukovinára, csak Lengyelország első feloszlatása után (1772). Galícia és Lodoméria elfoglalása után az osztrákoknak szükségük volt Bukovinára megvédeni az újonnan bekebelezett területeit úgy az oroszok és törökök ellen, mint Moldva ellen is, hiszen a törökök által uralt Moldva és a jövendő Bukovina között nem igen lehetett tudni, hogy merre van a határ. Politikai és katonai szempontból fontosnak mutatkozott Bukovina elfoglalása.
   Az osztrákok békésen szerették volna elfoglalni Bukovinát, de tudatában voltak annak, hogy a törökök jószántukból sose mondanak le a területről. Kaunitz tervei szerint a törököket „fait accompli” vagyis kész helyzet elé kell állítani, persze orosz segítséggel, akik akkor a jövendőbeli Bukovina területét uralták. Így nem kényszerültek tárgyalni a törökökkel. Próbálkozások Rumjancev gróf felé irányult, elnyerni ennek jóváhagyását Bukovina elfoglalására az oroszok visszavonulása után. Erre a volt önkéntes, Barkó lett kiszemelve, mivel az orosz szolgálata alatt – 1772-ben - elnyerte Rumjancev tiszteletét és barátságát.
   Miért is fordult Kaunitz Rumjancevhez, és nem az orosz udvarhoz? Saját bevallása szerint: „Hogy Oroszország ne kerüljön egy „impegno”-ba (kötelezettség) a Portával szemben, és elkerülni bizonyos és jogos panaszbeadványokat, tervünk végrehajtásában nem voltunk vigyázatlanok jogos kérelmünkben, és bizalmasan értesítettük az orosz hadvezért...”
Rumjancev késznek mutatkozott elfogadni Barkó javaslatát annak ellenére, hogy több orosz tábornok ellenezte a tervet. Mielőtt az oroszok 1774. májusban elhagyták volna Bukovinát megengedte, hogy két osztrák parancsnok jöjjön Bukovinába, kitűzni a császári sasokat rögtön az oroszok eltávozását követően.
   Minden arra mutat, hogy Bukovina elfoglalásának tervét Kaunitz dolgozta ki még Lengyelország első feloszlatása idején. A hozzá írt jelentésébe, 1773 elején, Thugut megjegyzi azok a térképek, amelyekre Kaunitz lapoz nem pontosak. Többek között ugyanazon területek különböző elnevezéseken szerepelnek, a határvonalak hozzávetőlegesek, és javasolja újra elkészíteni mindent, „világosan és megcáfolhatatlanul” bármennyire is nehéznek ígérkezik, hogy a Porta bármelyik tisztviselője, aki a tárgyalásokon részt vesz, még akkor is megértse miről van szó, ha nincsen alapos földrajzi ismeretei.”
   Thugut figyelmeztetett, mielőtt komolyabb tárgyalásokba kezdtek volna a Portával, hogy az oroszokkal az egyezség nagyon gyenge alapokon áll, ez alkalmat adhat Muhzun Oglu-nak, hogy veszélyes terveit az osztrákok iránt gyakorlatba ültesse át, és mindent az oroszoknak ajánljon fel, egy tartósabb béke megszerzésére. Ezek voltak az kiinduló pontok a diplomáciai tárgyalások megkezdésére, Bukovina megszerzésének érdekében. Azonban csak tárgyalásokkal Ausztria semmit sem ért volna el, ha katonai szempontból nem állnak neki terveiknek.
   Az osztrákok csapatokat gyűjtöttek össze az eljövendő határ közelében. Szokásuk szerint tiszteket küldtek előre a terepet feltérképezni, jelen esetben a Galíciában állomásozó tiszteket. Köztük volt Seeger ezredes is, aki Lengyelország első feloszlatása előtt a Galíciát elfoglaló osztrák csapatok élén állt (1769) és feltérképezte a császári sasok által határolt új területet. Utólag őt Varsóba küldték, ahol sokáig elidőzött olyan dokumentumok felkeresésével, amelyek igazolnák a Moldva és Bukovina közötti határ jogosultságát. A Bukovinát feltérképező tisztek az ő parancsnoksága alatt voltak. A hozzá legközelebb álló, de kiváló szakember is Friedrich von Mieg százados volt, akinek Bukovinában ugyanolyan szerep jutott, mint Seegernek Galíciában.
   1773 elején a Steinbacher őrnagy alárendelt tisztjei – az igazgató Seeger volt – utasítást kaptak a Moldvának Pokuciához eső részének feltérképezésére. A terület a Dnyeszter és Cseremos közötti részt foglalta magéba, és a következő képpen osztották fel maguk között: a Dnyeszte és a Prut folyók között Mieg százados, a Sniatyn – Kuty vidéket Kuzendorff százados, Kuty és a hármas határ között Harbach százados. Mivel Kuzendorff megbetegedett és korházi kezelésre szorul, a helyét, a késedelmek kiküszöbölés miatt, Mieg vette át. Azonban az említett okok miatt csak 1773 szeptember 17-én sikerül Bukovina általános térképét elkészítenie. Felhívta a figyelmet a bukovinai terület katonai és politikai előnyeire és javasolta a galíciai és bukovinai határ megnyitását Moldváig.
   A térkép nem készült el részletesen 1773-ban, a kedvezőtlen időjárás és az egyik feltérképező tiszt megbetegedése miatt. Azonban Mieg tudatában volt annak, hogy miként lehet a szünetet az osztrákok javára kihasználni. A határmenti és közbecsülésnek örvendő lakosokat kikérdezte, hogy az általa talált természetes határ valamikor nem képezett-e valós határt Lengyelország és Moldva között? Ezt szóban többen bizonygatták, sőt az egyik nemes, Striska, egy 17. századi adománylevelet is átadott neki, ahol a határ meg van jelölve. Ezt abban az esetben tette, ha Mieg nem adja ki nevét az oroszoknak vagy a törököknek.
   Örvendve a váratlan felfedezésnek, Mieg egy második jelentést küldött feljebbvalóinak, amely tartalmazta felfedezése elemzését és az adománylevelet. Az adománylevél szerint Holubowski Stefánt megerősítették a Piedacus falu feletti tulajdonjogában 1691. december 20-án, a Szobieszky János lengyel királynak tett szolgálataiért. Kétségtelenül az adománylevél nagy értéket képezett Kaunitz számára, hasznosnak bizonyul tervei megvalósításában.
   A jelentések következtében Mieg és Seeger császári elismerésben részesültek. Amig Mieg a bukovinai helyzettel ismerkedett, addig Seeger Varsóban a történelmi dokumentumok után kutatott, bebizonyítani Mieg feltételezéseit a határra vonatkozóan. Első jelentésében Seeger bizonyítani akarta, hogy a Mieg által talált természetes határ valamikor Pokucia régi határa volt. Két hónapon belül egy másik, de hosszabb jelentét küldött Bécsbe, amely a lengyelek jogosságát bizonyítják Moldva annak a részére, amelyre az osztrákok szemet vetettek.
   A jelentéseket számba véve kétségtelen, hogy az egykori Bukovina mindig vita tárgyát képezte Lengyelország és Moldva között. Ez nemcsak a lengyeleknek tulajdonítható, hanem Moldva vajdáinak is, akik sokszor igényeltek lengyel segítségét hatalmuk megerősítésére.
   Seeger két utolsó jelentését összehasonlítva észrevehető, hogy az elsőben történelmi bizonyítékokat hoz fel a Moldva és Bukovina közötti természetes határ megerősítésére, míg a másodikban Magyarország jogosságát bizonyítja a két román fejedelemségre. A második jelentés szerint Lengyelországnak nincs joga Moldvára vagy Bukovinára, bár a történelem során többször uralta a vidéket, de sohasem volt képes több ideig megtartani őket. A Mieg és Seeger által felhozott bizonyítékok szerint, amikor a törökök elfoglalták Moldvát könnyen kirobbanhatott volna egy háború, ha Magyarország jogosságát fejezi ki a két román fejedelemségre. Ezért Kaunitz elkerülte Magyarország jogát említeni Moldvára és csak Lengyelország jogát fejezte ki Bukovinára, amely jelen pillanatban inkább megfelelt a helyzetnek.
   Amíg Mieg és Seeger az osztrák érdekekért aktív diplomáciai tevékenységet fejtett ki, addig Barkó is jeleskedett az oroszok által elfoglalt területen. Behatóan tanulmányozta az 1773-as orosz-török kampány lezajlását, majd fontos jelentéseket küldött a bécsi Hadügyminiszériumnak, amelyekben a talaj- és altalaji gazdagságokat hozta előtérbe. A Barko jelentései előtt Mária Terézia még nem tartott igényt a román fejedelemségekre. De miután az orosz tábornok elküldte Barkónak az 1773-as kampány feljegyzéseit, nézete a keleti területekre gyökeresen megváltozott. Azonban semmit sem lehetett kezdeményezni, az orosz-török háború befejezéséig.
   Az 1774-es év elején több minden zajlott le az orosz táborban. Serbatov herceg Jászvásárba ment átvenni az orosz hadsereg parancsnokságát. Obreskov miniszter Románvásárba utazott a béke gyorsabb megkötése érdekében, amely segített volna Rumjancev tárgyalásait. Az oroszoknak szükségük volt a béke elérésére, mivel a háború alatt nagy veszteségeik voltak és ezeket nem lehetett pótolni. Kitört a Pugacsov vezette fölkelés, és több dandár csatlakozott hozzá. Mindezt tetézte, hogy Pugacsov Kazanyban győzedelmeskedett a cári orosz tábornok, Bibikov hadserege felett, mire Oroszország kénytelen volt újabb csapatokat küldeni-elvonni a felkelés leverésére. Moldvában és Oláhországban az oroszoknak 108.000 katonájuk volt összesen 1774-ben.
   Az osztrákok sem tétlenkedtek, II. József parancsára már készítették a Pokucia határát jelző császári sasokat az új határra vinni, az orosz kivonulás után. Mária Terézia pedig írt Siskovicsnak, hogy behatóbban tanulmányozza a Moldva és Erdély közötti Kárpátok vonulatának összetételét.
Közben igyekeztek befejezni 1774-ben Bukovina feltérképezését. A munka leállt januárban a pestisjárvány miatt.
   A parancsokat és a viselkedésre vonatkozó szabályokat elküldték Miegnek a feljebbvalói, amikor ez értesítette őket arról, hogy az oroszok készülődnek kivonulni Bukovinából. Számítottak arra, hogy kisebb csapatokat küldjenek előre Bukovinába, miután II. József császár is jóváhagyta a tervet. Azonban a császár figyelmeztette őket, hogy igyekezzenek kerülni az orosz csapatokat, mert ez könnyen megakadályozhatja Bukovina elfoglalását. Főleg az volt meghagyogatva, hogy a császári sasokat ne mutogassák csak abban az esetben, miután az oroszok kivonultak, hogy az elfoglalásnak ne legyen kihívó jellege. A bevonuló csapatok ellenőrzésére maga Galícia katonai kormányzója – Ellrichshausen – is Moldvába utazott, és hosszú jelentést küldött az eseményekről. Azonban csak akkor lehetett volna Bukovina elfoglalását véghezvinni, ha a háborúnak szerencsés kimenetele lesz az oroszokra nézve. Ha az oroszok győznek, akkor Ausztria remélheti Bukovina elfoglalását, ha nem, akkor hiába voltak Kaunitznak a készülődései és tervei. Minden a csatatéri eseményektől függött.
   Rumjancev belefogott egy végleges eredmény elérésébe. Elindul Jászvásárból, mozgósította csapatait és elrendelte a törökök megtámadását. Az oroszok átkeltek a Dunán ennek torkolatánál és véres harcokban legyőzték a törököket a sumeni és várnai csatákban, igyekezvén a törököket rávenni egy béke megkötésére.
   Minél inkább tanulmányozzuk az eseményeket, annál inkább kitűnik azoknak a személyeknek a tevékenysége, akikre a feladatot – Bukovina elfoglalását – rábízták. Ellrichshausen hosszú jelentésket küldött Bukovináról. A Mieg által talált új határt, Moldva s Bukovina között a Csernovic-Hotin vonalon, és amelyet Seeger is bizonyított, Ellrichshausen elemezte, és jónak találva, beleegyezését adta.
   Abban az időben Bukovina lakossága inkább a szarvasmarha állomány tenyésztésével foglalkozott, és eleinte a fűben gazdag vidékeket ménesek létrehozására javasolták. Radóc vidéke különösen alkalmas volt erre, és nemsokára létrehoztak egy lóneveldét. Ennek történetét 1774-től lehet tanulmányozni. Az osztrákok javasolták néhány üveggyár létrehozást is, ami később meg is történt.
   Bukovina uralása annyira jelentős volt katonai szempontból is, hogy erre Mieg és Ellrichshausen többször is felhívta a bécsi udvar figyelmét.
A kücsük-kajnardzsi béke megkötésének ideje alatt Mieg tovább folytatta a feltérképezést az új bukovinai-moldvai határ mentén. Ellrichshausen sürgette a munka befejezését, és nemsokára Mieget Csernovicba küldte az oroszok kifigyelésére.
   Kétségtelen, hogy Bukovina megszerzésében a legnehezebb dolga Thugut bárónak volt, aki akkoriban az osztrák nagykövet volt a Portánál. Tőle függött a Portával való tárgyalás megkezdése. 1773. februárban kérelmezett Kaunitztól Modlvának egy jó térképét. Ebben vonatkozik Enzenberg egy jelentésében levő rajzra, aki akkoriban a II. oláh határőrezred parancsnoka volt Erdélyben, ahol a Pokucia és Erdély közötti útvonalat tüntette fel, Moldván keresztül. Eleinte Thugut csak a két nagyhatalom közötti kapcsolatok fenntartására igyekezett, kiküszöbölve azokat a külső tényezőket, amelyek befolyásolhatták volna a Portával való egyezséget Moldva bizonyos részének megszerzésében. Miután rájött arra, hogy békés úton a törökökkel semmit sem ér el úgy döntött, hogy könnyebb egy már elfoglalt területet megszerezni, mint azt békésen elnyerni. Ebben Barco is támogatta.
   Három hónappal a béke megkötése előtt, 1774. májusban, Rumjancev már megengedte bizonyos osztrák alakulatoknak, hogy a csernovici körzetbe hatoljanak egészen a Csernovic-Hotin erdő közelében, persze azzal a feltétellel, hogy semmiben sem akadályozzák az orosz csapatok kivonulását. Barkó volt az, akit Rumjancev először beengedett az osztrák csapatok élén, aki feltehetőleg az első volt az osztrákok közül, aki értesült a kücsük-kajnardzsi béke megkötéséről, bár valószínűleg a részleteket nem ismerte. Sok ideig a békekötési feltételek titokban voltak, és csak szeptemberben került sor bizonyos részletek kiszivárgására. A hónap első felében Barkó Jászvásárból Bécsbe küldte a békekötés főbb pontjait, míg Lobkowitz Szentpétervárról csak a hónap végén küldött jelentést: „elolvastam a békekötés főbb pontjait, amelyeket Panin gróf és orosz miniszter mutatott meg csak olvasásra, de nem sikerült egy másolatot is megszereznem.”
   Barkó egy utóbbi jelentéséből a bécsi Hadügyminisztériumnak azt is megtudhatjuk, hogy mikorra ígérték meg az oroszok a kivonulást a két oláh fejedelemségből. Oláhországot a béke megkötése után két hónappal. Moldvát pedig öt hónap után kellett volna kiüresítsék. A kedvezőtlen időjárás miatt 1775. januárban Moldvát gyakorlatilag egy hónappal a megígért határidő után ürítették ki, amikor Bukovinát már gyakorlatilag az osztrákok uralták.
   Mieg Szucsávára utazott megismerni az emberek és a fontosabb személyek viszonyulását a békekötéshez. Később Jászvásárba utazott, ahol találkozott Barkóval és az orosz tisztekkel, majd minderről jelentést küldött Ellrichshausennek. A bojárok és a lakosság eléggé levert állapotban volt, mivel semmi jóra nem számítottak egy ilyen gyorsan kialkudott békéről. Az ország teljesen le volt szegényedve. Mieg két nagy utat járt be, először Szucsáva ls Jászvásár között, majd Szucsáva és Sznyatin között. Nagyon kevés orosz csapatot talált, Runmjancevnek köszönhetően, és így az osztrákok lassan vonulhattak befelé Bukovinába. A szándékot II. József császár is jóváhagyta, megbízta Mieget, hogy ajándékot vigyen Rumjancevnek Jászvásárba, adja át egyelőre Barkónak. A Splényi és Kiss dandár készen állt bevonulni Bukovinába, de vártak Rumjancev jóváhagyására.
   Rövidesen Barkó jelentette Foksányból, hogy Rumjancev jóváhagyta az új határ elfoglalását, és kivonulása után már rögtön ki lehet tűzni a kétfejű sasokat. Továbbá megírta, hogy Rumjancev megbetegedett, és az orosz hadsereg parancsnokságát Soltikow gróf vette át, aki Rumjancev ellenfele volt.
   Egy 1777-ből származó listán, ahol a köztisztviselők nevei szerepelnek, 1774 szeptember 1-től már úgy van Splényi beírva, mint Bukovina kormányzója, csernovici székhellyel. Ebből következik, hogy az orosz hadseregben fellépett parancsnok cserének nem sok befolyása volt a helyzetre. Rumjancev jóváhagyása után az osztrák csapatok már bevonultak Bukovinába, illetve Csernovicba, 1774. augusztus 31-én. Azonban Csernovicban már májustól egy huszárdandár állomásozott.
   Ellrichshausen jelentése szerint Kiss tábornok Splényi előtt érkezett Bukovinába Prvodoreknél (a kéziratban Prudek) lépve át a határt, ahol a Stain regiment állomásozott.
   Az osztrák csapatok dandárai megkezdték az elővonulásukat Bukovina elfoglalására: a Thürheim, Siskowitz, Nugent, Brinken, Stain, Hadik és Barkó huszárok, a Türök Hussar és Wuerttemberg dragonyosok a határokhoz közeledtek. Az első három Barkó gyalogos és huszárregiment a jobbszárnyon helyezkedett el, a két Hadik huszárregiment a balszárnyon, arccal Moldva felé. A főbb stratégiai pontokra nagyobb erőket helyeztek ki, a kevésbé fontosakra kisebb alakulatokat, és ez Ellrichshausen jelentéséből is kitűnik. A csapatoknak felhívták figyelmüket arra, hogy a lakosság majd barátságosan fogadja őket, és az oroszokkal is finoman kell bánni.
   A Prut két oldalán fekvő csapatok közötti kapcsolat érdekében parancsot adtak egy csónakhidat létrehozni a folyón át. Azonban ez nem ment könnyen, és 1775-ig csak egy függőhidat építettek. Az említetett dátumig a Horacea kolostor melletti kompot használták átkelésre. Azonban ez nem felett meg egy nagyobb forgalomnak, és nem is működött mindig az időjárás miatt. Azonban mindezt kiküszöbölte az 1777-ben épített híd.
   A foganasított intézkedések ellenére, a Bukovinába érkezett csaptok még nem voltak annyira erősek, hogy egy esetleges veszély esetén megvédjék, ezért lassan újabb csapatok érkeztek. Csak október 24-én jelentette Ellrichshausen Hadiknak, hogy a katonai intézkedések 25-re fejeződnek be. Ezek után nekifogtak a császári sasokat kitűzni az oroszok távozása előtt, mert a törökök már értesültek az osztrákok meneteléséről, ami a helyzetet megnehezítette volna. A császári sasokat november 19-én tűzték ki, annak ellenére, hogy az orosztok csak 1775 januárban vonultak vissza.
   Azonban az osztrák csapatok elhelyezése több nehézséggel találta magát szembe, ezért II. József császár a következő rendeletet adta ki: „A zászlóaljakat nem kellene az ősz végén és télen még kevésbé kalibákba elszállásolni, hanem a legközelebbi falvakba. A csaptok ellátásban részesülnek, hogy a lakosokat ne terheljék az élelem és elszállásolás miatt, bár Bukovinában alig néhány valamirevaló épület létezik.”
   Az intézkedés következtében a lakosok megkedvelték az osztrákokat, ellentétben az oroszokkal, akik kegyetlenül kihasználták őket és tartalékaikat. Csak Moldva területén, az oroszok 13.484 szekeret foglaltak le különböző szállításokra. Csernovic körzete 1.500 szekeret, Szucsáva pedig 2.000 szekeret kellett beszolgáltasson. A békekötés után, az elmenekült lakosok egy része kezdett visszaszállingózni.
   Azonban az osztrákok bevonulása Bukovinába, bár még az orosz csaptok nem vonultak vissza, és a főbb stratégiai pontok elfoglalása részükről nem maradhatott sokáig titokban. Erről legelőbb a jászvásári Diván szerzett hírt, és rögtön értesítette a szilisztrai pasát, ahonnan az üzenetet továbbították Konstantinápolyba. A jászvásári Diván két bojárt is küldött Csernovicba, hogy a Kordon parancsnokának három kérést tegyen fel. Mieg őrnagyot Barkó már előre értesítette ezek érkezéséről, aki olyan válaszokat adott, amelyek a két bojárt kielégítették. A Diván képviselőjének, Beldiman George-nak elmondta, hogy az invázió Őfelsége óhajára történt, megvédeni a határokat a rablásoktól és prédálásoktól. A császári sasok pedig kataszteri pontokat jelölnek. Úgy nézett ki, hogy Beldiman és Sturza bojárokat a válsz kielégítette.
   A moldvai Diván azonban komolyan kezelte a problémát. Értesítette a szilisztrai pasát Bukovina elfoglalásáról, aki Rumjancev képviselőjéhez, Repnin-hez fordult, megkérdezni, hogy a közlemények valósak-e? Úgy néz ki, hogy Repnin semmit sem tudott az osztrákok szándékáról és csak Rumjancev nevében intézkedett, aki azonban lábadozott és nem tárgyalt a Portával.
   Amikor a Porta tudomást szerzett az osztrákok bukovinai bevonulásáról, barkónak nehéznek bizonyult a bécsi udvar terveit eltitkolni. Eldöntötte, hogy a jászvásári Divánnak bemutatja az osztrákok terveit, egyben a szomszédos hatalmak figyelmét is felvonni a csapatmozgásokra. A Mieg lépései sem tűntek veszélytelennek, mivel nemcsak a törökökkel, hanem az oroszokkal is összeütközésbe került volna. A törökök kívánták volna az oroszok által elhagyott területet elfoglalni, az oroszok pedig még nem vonultak ki Bukovinából. Az utóbbiak követeltek több ezer szekeret és 26.000 tallért a bukovinai területről.
   A következő lépés lett volna rögtön elfoglalni Bukovinát az orosz kivonulás után. A jelentések szerint, Erdéllyel már létrejött a kapcsolat, és csak a császári sasok kitűzését halasztották el addig, amíg Rumjancev visszatér Jászvásárból. Tulajdonképpen már 1774 október 24-én a Bukovina-Moldva határ már osztrák felügyelet alatt volt.
   Rumjancev betegsége három hónapot tartott és több esemény is befolyásolta ezt. Egyik a török nagyvezér halála volt, akivel a kücsük-kajnardzsi békét megkötötte. Félő volt, hogy a békefeltételek nem lesznek betartva, netán visszarendelik Oroszországba betegsége miatt. Azonban Szolimán pasa nagyvezér levele megnyugtatta, ami a kötött békét illeti. Eldöntötték, hogy az orosz csapatok két hónap alatt ürítsék ki Oláhországot, és öt hónap alatt Moldvát.
   Az osztrákok Rumjancev betegsége miatt nagy bizonytalanságban voltak, hiszen az orosz parancsnokság előbb Soltikov, majd Repnin keézbe került, aki nyílt ellensége volt Rumjancevnek és az osztrákoknak. Azonban nemsokára Repnin is beteg lett, így az oroszok legmagasabb rangú parancsnoka a két fejedelemségben Tutolmin ezredes kezébe került. Ekkor közölték az osztrákok a Bukovinát illető szándékukat a Divánnal és Tutolminnal.
   Foksányból Rumjancevet Barladra szállították, onnan pedig Jászvásárba. Innen levelet intézett Mária Terézia császárnőhöz, és Barkó is írt Ellrichshausennek Rumjancev állapotáról. Egy ideig még Barladon kell maradjon, de megengedte az osztrák sasok kitűzését, amely akció november 19-én ért véget. Ennek következtében 1774. november 12-e számít annak a dátumnak, amikor az osztrákok befejezték előkészületeiket Bukovina elfoglalására, és ez történelmünkben fontos jelentőséggel bír.
    December elején Rumjancev egészségi állapota jobbra fordult. Barkó jelentést küldött Jászvásárból, amelyben december 11 vagy 12-re jósolta meg Rumjancev távozását a városból. Azonban az elmenés még váratott magára másfél hónapot, és csak 1775. január 14-én érkezett meg az orosz tábornok Mahiljevbe. Az orosz hadsereg visszavonulását a tábornok betegsége is elódázta, másfelől csak a jászvásári korházban 2363 sebesült katonát ápoltak.
   Közben egy kisebb török csapat (480 fő) 10 ágyúval felszerelve Hotin előtt 8 kilométerrel ütött tábort. Thugut az alkalmat arra szerette volna felhasználni, hogy kérje általuk Bukovina önkéntes átadását. Előzőleg tárgyalások folytak Testa diplomata által a Portával. Testa meghívta Reis effendit egy megbeszélésre február 1-én, ahol Kostaki Moruzi is részt vett. Thugut kifejtette a török követnek, hogy a padisahhal szembeni őszinte tisztelete miatt ő már előre tudatta Ausztria jogos követeléseit és azokat a minimumra csökkentette le. Ausztria csak a már elfoglalt területre tartott igényt, ez neki létfontosságú volt a Galícia és Erdély közötti kapcsolatára. Ennek érdekében egy közös bizottság létrehozását javasolta, amely feladata lett volna az új határ meghúzása Erdély és az oláh fejedelemség között. Megvitatták az orsovai problémát is, ahol az osztrák kifejtette, hogy előnyös lenne a törököknek az osztrák tulajdont megkapni, a nándorfehérvári békekötés értelmében.
   A tárgyalás végén arra következtettek, hogy Reis effendi jelentést kell tegyen a szultánnak és miniszterének, mialatt Thugut megfogalmazza kéréseit a Porta iránt, ami Bukovina átadását illeti. Thugut a tárgyalások eredményeiről értesítette Kaunitzot is, abban a reményében, hogy Reis effendi nem fogja ellenezni Ausztria kérelmeit.
   Eközben Ghika, Moldva fejedelme, Bukovina egy új térképét és jelentését küldte a Portának, azzal a megjegyzéssel, hogy ha mégis Moldva egy része osztrák kézbe kerül, akkor sem kellene az általuk jelenleg elfoglalt egész részt átadni.
   Látva azt, hogy a Porta hajlik Bukovina átadására, Kaunitz bővebb utasításokat küldött Thugutnak, az új, Bukovina–Moldva határra vonatkozólag. Thugut válaszában kijelentette, hogy veszélyes lenne a jelen helyzetben a törököket új határvonal elfogadására rávenni. Szerinte meg kell várni a törökök válaszát az utolsó javaslatra. A hírek szerint van esély Bukovina elfoglalására, de nem a benyújtott javaslat szerint. Riso értesítette arról, hogy Ghika térképet és jelentést küldött a Portának, különösen a Prut-Szeret folyók közötti részről és a Szeret-Moldva vidékről, amelyet az osztrákok nemrég foglaltak el, de amely jog szerint Moldva földje. Erről a Porta nem értesítette Thugutot.
   A tény, hogy Ghika egy emlékeztetőt küldött a Portának, amely részletesen leírja az új határt azt bizonyítja, hogy Barkó tévedett, amikor az osztrák hadügyminiszternek azt jelentette, hogy a moldvaiaknak nincs fogalmuk arról, hova vannak a császári sasok kitűzve.
   Ha a tárgyalások csak helyben és az érintett felekkel zajlanak le, akkor ezek kimenetele előre látható lett volna. Azonban a francia nagykövet közbelépett Moldva javára, így a helyezet nehezebb és bonyolultabb lett. Amikor De Priest francia követ Thuguttal beszélt megjegyezte, hogy a Portát nagy ingerelte Ausztria viselkedése. Szerinte Thugut valamilyen cserét ajánlhatott volna fel, mondta De Priest, azonban ez hallani sem akart semmilyen cseréről. Sőt igyekezett meggyőzni a francia követet, hogy a Porta jobban tenné, ha önként lemondana Bukovináról.
   Thugut minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy a török Dragomán jóindulatát elnyerje, akinek még magánúton is ígéreteket tett, amelyeket Kaunitz is elfogadott, mivel a jelen helyzetben hasznosnak látta.
   Kaunitz értesítette Thugutot, hogy a moldvai Diván Jászvásárból egy formális óvást küldött Oroszországnak, amelyben kérelmezi Oroszország védelmét az osztrákok Bukovinai igényével szemben. Az oroszok gyorsan válaszoltak, kijelentve, hogy jelen pillanatban Moldva török uralom alatt van, és nem szólhat bele a törökök belügyeibe. Mindezek ellenére Kaunitz intette Thugutot arra tényre, hogy az oroszok és poroszok ármánykodnak folytonosan Ausztria ellen, a jelen helyzetben azonban ezek nem befolyásolják a tényeket.
   Úgy nézett ki, hogy Ghika viselkedése zavarba hozta Kaunitzot. Azonban ő azzal vigasztalta magát, hogy ha a dolgok mindig ilyen egyszerűen és olcsón lennének megoldhatók, akkor ő mindent elérhet Ghika barátsága nélkül is.
   A Porta még tartozott egy válasszal a Thugut által benyújtott memorándumra. Miniszteri tanács jött létre a törököknél ennek megbeszélésére, de nem jutottak eredményre. Thugut később megtudta, hogy a lemondás Bukovináról volt a fő téma. A tárgyaláson résztvevők egy barátságos megegyezés javára voltak Ausztriával. Thugut bizalommal tekintett a jövőre, azonban ezt befelhőzte Ghika újabb levele a Portának. Ebben az osztrákok újabb moldvai előnyomulását mutatta be, Szlatina és Erdély között, a Szeret folyó és Szucsáva között és a Szamoson, amely szerinte Moldva része. Egy újabb térképet is csatolt a jelentéshez.
   A moldvai bojárok rávették a fejedelmet, hogy egy nagy követséget menesszen a szultánhoz, bepanaszolni az osztrákokat. Állítólag Ghika késleltette a követség elküldését, mivel egy különös szimpátiája volt az osztrákok iránt.
   Thugut nyíltan kiállt Riso ellen, és felszólította, hogy mondjon le az olyan akciókról és tárgyalásokról, amelyek nem az osztrákok javára szolgálnak. Riso védekezett, hogy ő az osztrák érdekeket védi, de nem bízik abban, hogy a törökök beleegyeznének valaha észak-Moldva elvesztésébe és az új, az osztrákok által kijelölt határba.
   A Thuguthoz érkezett hírek eléggé nyugtalanítóak voltak, tudomására jutott, hogy a moldvaiak most a cár protekciójáért folyamodna.
   Kaunitz a bukovinai ügyet egy kölcsönös cserével szerette volna elintézni és mind határigazítást, hogy a Porta ne képzelje azt az osztrákoknak tett engedményről, hogy ez egy jövendőbeli koalíció alapja lesz. Ha a jelen helyzetben nem lehetséges egy hivatalos elismerés a bukovinai területre, akkor ismerjék el mint meghódított területet.
   Thugut jelentéseimből kitűnik, hogy a Porta szándékozott követséget küldeni Bécsbe azzal a javaslattal, hogy az osztrákok vonják ki csapataikat Moldvából és mondjanak le Bukovináról vagy legalább csökkentsék igényeiket. Thugut ezzel nem éretett egyet, erre a Porta lemondott a követség küldéséről és jóváhagyta egy határrendezési bizottság megalakítását. A két török megbízott inkább azzal a határrésszel kellett foglalkozzon, amelyre szüksége volt Ausztriának megteremteni a kapcsolatot Galícia és Erdély között. A Porta először a Ghika térképnek elfogadását javasolta, ahol a határ Erdély és Pokucia között vonult. Később beleegyezett az Erdély és Podólia közötti határba és az osztrákok által elfoglalt területbe. A császári csapatok által elfoglalt Hotin vára környéki részt vissza kell szolgáltatni a törököknek. Mindezek által Thugut nem volt elégedett és kérte a határok kitolását. Úgy nézett ki, hogy a törökök ezt elfogadják, csak a Hotin és Altorsowa között terület képezte vita tárgyát. Reis Effendi és Ahmet mufti (a török törvényhozók követe) április 2-3-án éjjel találkoztak Thuguttal, és ellenezték az újabb követelést mondván, hogy a Padisah inkább lemond az osztrákok barátságáról, minthogy Hotin várát és környékét átadja. Azonban Thugut nem veszítette el türelmét, és más módot keresett céljai elérésére.
   Kaunitz teljesen egyetértett Thuguttal. Szerette volna, ha a Porta részletes utasításokat ad ki, hogy bármilyen félreérést elkerüljenek utólag, mindezt a Porta önérzetének megsértése nélkül. Ha halogathatnák a török határbizottság létrejöttét, ez az osztrákok javát szolgálná. Alábbhagyna a törökök jelenlegi merev magatartása, közben Ausztria megerősíthetné álláspontját.
   Miután a Portával jó irányba haladtak az alkudozások, az osztrákok igyekeztek Bukovina népességét is közelíteni az osztrákokhoz. Ezért Ellrichshausen javaslatára olyan intézkedések történtek, mint az adócsökkentés 2 forint 30 krajcárra, ez is az utak kijavítására, mivel a népesség nem bírt volna el nagyobb adóterheket. Ellrichshausen szerint az ilyen intézkedések a nép szimpátiáját nyerik meg Ausztriával szemben, mivel Ghica fejedelem éppen megkétszerezte az adókat, nevezve ezeket „önkéntes ajándéknak.” Az osztrákok nagyon értékelték a javaslatot.
   Végül Thugut írásban kapta meg a Portától a lemondást Bukovináról. Thugut ezt jelentette Bécsbe, hogy a szerződést aláírták 1775. május 7-én. Ezt a fővárosban 12-én vették kézhez. Nem üzent hamarabb, mivel május 10-ig még bizonyos problémák vetődtek fel.
   A szerződés nem tartalmazott mindent, amit Thugut elvárt, azonban ez ki kellett elégítse Ausztriát, mivel területet kapott, méghozzá vérontás nélkül. Mária Teréziát nem igen nyűgözte le a szerződés, és eleinte Thugutot sem akarta kitüntetni a Szent-István érdemrenddel. Valószínűleg még nem volt tisztában a terület stratégiai jelentőségével, ami a Birodalom kapcsolatát illeti Galíciával. Azonban utódja értékelte Bukovina jelentőségét, és valószínűleg sokan ezért tartják, hogy a terület elfoglalása a II. József ötlete volt.

Fordítás románból: László G. P.
Kép: Karte des Bukowiner Kreises - Atlas der Königreiche Galizien und Lodomerien, Wien 1786.

1. Bukowinas Entstehen und Aufblühen, Maria Theresias Zeit 1772-1775. (1893, In: Archiv für österreichische Geschichte 78, 99-296)
2. Andrásfalvy Bertalan. Néprajzkutató, antropológus, Széchenyi díjas, egyetemi tanár, politikus, többszörös országos érdemrenddel kitüntettet, Pécs város díszpolgára.
3. Pjotr Alekszandrovics Rumjancev-Zadunajszkij (1725-1796) marsall
4. Vincenz Freiherr von Barco (1719-1797) Feldmarschallleutnant, Militarkommandant von Ungarn
5. Wentzel Antonius Eusebius von Kaunitz (1711-1794), osztrák államférfi, diplomata
6. Johann Amadeus Franz von Thugut (1738-1818), osztrák diplomata
7. Karl Reinhard Freiharr von Ellrichshausen (1720-1779), Feldzeugmeister, Militarkommandant von Böhmen
8. A dragomán jelentése lehet tolmács, de olyan tisztviselő is, aki a török és a nyugati államok kapcsolatával van megbízva.