Istensegíts és Fogadjisten megalakulása
Sok változat kezdett terjedni a bukovinai magyarság első telepítéséről, és ezt alaposabban ki kellett kutatni. Egykor úgy gondoltam, hogy ennek legjobb forrása Bécsben van, az osztrák állam fővárosában. Ezért kérelemmel fordultam a Hadtörténelmi Levéltár Bécsi Kirendeltségéhez (Ungarische Kriegsarchivdelegation), a László János nagyapámtól maradt feljegyzések útmutatásai szerint, adatokat kérni az első telepítésekről. Pár nap múlva válasz is érkezett. Akkor tudtam meg, hogy sok anyagot selejteztek:
„Megkeresésére tájékoztatom, hogy az ön által megadott iktatószámon lévő irat már nem található meg az Udvari Haditanács anyagában, sajnos az állomány kb. 90%-át korábban selejtezték. Sajnáljuk, hogy nem tudtunk segíteni” – írták.
Ez azt jelentette, hogy az első telepítésekről semmi sem maradt fenn. Szerencsénkre, az első telepítés részletes adatai 1927-ban jelentek meg Bukovina fővárosában, Csernowitzban, két román történész, I. Nistor és V. Grecu szerzők által kiadva. A 450-533. oldal között az első bukovinai telepítéseket mutatja be Enzenberg jelentés alapján, és mindez a Bécsi Hadilevéltár 1779-14-51-es ügyiratszámot viselte, amit napjainkra selejteztek. Azonban nem lehet tudni, kinek és mekkora része volt a telepítésben.
A napjainkra történelmünk jelentős változáson esett át, magyar szempontból. Ezek szerint Bukovinában a nap se kelt fel akkoriban Hadik jóváhagyása nélkül, mindent ő szervezett, csalogatott, telepített és neki köszönhető…vajon mi is? Hadik András 1774 januárjától-júniusáig töltötte be Galícia és Lodomeria kormányzójának tisztségét, utána Bécsben tartózkodott.
Az igazság az, hogy Hadiknak csak annyi szerepet játszott, hogy hozzá írták a jelentéseket, mint a Haditanács főhadparancsnokához, mivel Bukovina katonai közigazgatás alatt volt eleinte. Természetes, hogy a két tábornok, Splényi és Enzenberg neki küldték a jelentéseket, ezeket Hadik átvette és továbbította császárnőnek, császárnak, vagyis ő volt a kézbesítő. Az is nehezen képzelhető el, hogy egy birodalom főhadparancsnoka, néhány emberrel, idegen országban, jelen esetben Moldvában, kóborolt volna verbuválni. Az egykori szájhagyomány sem említi őt meg. De erre visszatérünk.
A magyar szerzők szempontjából őseink első telepítése egyszerűen van megoldva, afféle veni-vidi-vici, de az osztrákoknak nem volt olyan könnyű dolguk Bukovina elfoglalását követően, nehéz, és komplex feladatokkal néztek szembe. Tudtak ők ezekről, hiszen Mieg őrnagy már 1772-től térképezte a vidéket, azonban a valóság mégis meglepte őket. Elsősorban el kellett dönteni, hogy polgári vagy katonai kormányzást vezessenek be? Ipar, kereskedelem nem létezett, hidak és utak sem ezek lebonyolítására. Lakosság se volt, hisz elmenekült az orosz–török háború elől. Aki maradt, az alig termelt magának a megélhetésre. Mesteremberek se léteztek. A földek az egyház tulajdonában voltak. Ezekről Enzenberg, rövidesen igazolást kért a tulajdonosoktól. Kőház csak Csernovicban volt néhány, máshol inkább kalibák. Óvatosan kellett kezelni a dolgokat, intézkedéseket, mert nem volt szükség az új vidék lakóinak, földesurainak, egyházának az ellenkezésére.
A népesség bevonására különböző adó- és katonai kedvezményeket vezettek be, és erre elkezdődött a bevándorlás. Ezt három nagyobb részre lehet osztani: az államilag behoztak és támogattak, a magántelepítések az egyházak és földesurak által, és az önállóan érkezettek. A folyamatot finoman kellett kezelni, mivel az érkezettek különböző nyelveket beszéltek és különböző valláson voltak: keleti és nyugati vallású örmények, ó- és újhitű lipovánok s rutének, ugyanígy románok is, evangélikusok, katolikusok reformátusok, stb.
Kimutatások:
A török–orosz háború alatt, 1774-ben az oroszok végeztek egy összeírást, ahol Iacobesti-ben 21 ház szerepel. Istensegítsről nincs jelentés.
Egy másik, korabeli összeírás szerint, 1773-1775 között az egykor Cibény pelesényi részén csak 6 ház állt és egy templom, Iacobesti-en 11 ház . 1786-ban az istensegítsi románokat, templommal együtt, elköltöztették Szeretvásárra, hogy a magyaroknak több hely legyen. A templom ma is megvan.
László János szerint, az első székely telepesek 1776-ban jelentek meg Bukovinában. Ki hívta meg őket, ki vezérelte őket oda, nem lehet tudni. Oklevelek erről nem szólnak. Fogadjistenben a következő szájhagyomány él: „Az a katonavezér, ki apáinkat behozta, magyar volt.”
Nagyon valószínű, hogy Splényi tábornok hívta meg azt a száz családot, akik 1777-ben Fogadjistent és Istensegítset, a Szucsáva folyó bal partján, egymás szomszédságában, alapították. Mártonffy Mór, Istensegíts első plébánosa, csak annyit jegyzett fel a plébánia könyvében róla, hogy a két község lakói a moldovai Szamoskából (Zamockiból) jöttek be. Azonban az első hivatalos jelentés csak Splényi utódától Enzenberg Károly (Karl Freiherr von Enzenberg) tábornoktól származik 1779. október 29-ről. Ezekből az következik, hogy az első magyar telepítések magánúton jöttek létre, ezért nem létezik semmi jelentés róluk Bécsben a Hadilevéltárban. Istensegíts a szolkai kolostor és Wolansky lengyel földesúr kezdeményezésre született, hisz a kolostor adott nekik bérbe földet 150 forintért évente, Fogadjisten pedig az ilisesti-i kolostor földjére került.
A László változat a következő: Mártonffy Mór minorita szerzetes és Tamás Albert, zamockii (szamoskai) bíró vezetésével, egy hattagú, helyvizsgáló bizottság, a Beddaus császári kapitány írásos igazolványával felszerelve, 1776. év november közepe táján jelentkezett, a szerethi kerületi kapitányságnál, ahonnan egy hivatalos kísérő által, a granicsesti-i elöljárósághoz lettek leküldve, meghagyva az elöljáróságnak, hogy a bizottság mellé adjon egy helyet ismerő elöljáró embert, aki, kívánságuk szerint, mindent apróra mutogasson meg nekik. Valamint azt is meghagyta, hogy a vizsgálat tartama alatt, a kapitányi hivatal költségére, tisztességes vendéglátásban részesítse őket.
A kiküldöttek bizalmatlanok voltak, s még az általuk annyira szeretett, jó papnak, Mártonffynak sem akartak hinni. Granicsesti felől jövet Winklerrel, a Wolansky birtokos intézőjével, az úgynevezett „Kopac-hegy”-ről megpillantották az elpusztult Cibeni község romokban heverő „csonkatemplomának” égnek meredő csupasz falait, az egykori szász község romjait.
A helyvizsgálat befejezése után, a Wolansky serboutzi udvarában, kétnapi vendégeskedés után, bőséges élelemmel ellátva, Wolansky a saját fogatán vitte őket a határig. Nagy volt az öröm és megelégedés, s a bizottság tagjai nem győztek eleget hálálkodni Mártonffy Mórnak, amiért olyan fáradhatatlanul közreműködött az új haza megszerzésében.
Az első családok - 1777. március 2-án útnak indultak. Két nappal később a többi. Az első csoportok március 8-án, a második pedig 9-én lépték át Nemericeni-nél a határt és Szucsáván utolérték az előbbieket. Innen egyesülve folytatták tovább útjukat.
1777. március 12-én, az érkezőket a szucsáva-radautzi országút keresztezésénél-az elpusztult Brahoi község helyén épült „rátos”-nál (csárda) várta és fogadta Splényi tábornok megbízottja, és Winkler, a Wolansky jószágkezelője, kiket a Wolansky jószág állományából leölt és nyársonsült ökörhússal vendégeltek meg, és csak kétnapi pihenő után vette kezdetét, a széttelepítés.
Más források szerint az istensegítsi lakosság, Fogadjisten településsel együtt, Mártonffí Mór kezdeményezésére érkezett Szamoskáról temploma irataival együtt. Ezek megvoltak a 19 század végéig, amikor az aldunai telepítés szervezésekor Odeschalchi elkérte, és azóta eltűntek.
Az Enzenberg összeírás 1778-ban: Istensegítsben 51 család, Fogadjistenben 64 család lakott.
A Nistor kimutatás után 1778-1779 között Istensegítsben 51 család (191 személy), Fogadjistenben 66 család (243 személy) volt.
Raimund Friedrich Kaindl (1866. aug. 31. Csernovic – 1930. március 14, Graz :
Az első magyar telepesek Bukovinába költözését és a két legrégebbi telep - mégpedig Cibeni vagy Istensegíts és Jakobestie vagy Fogadjisten – létrejöttét, némi homály fedi. Egyik általánosan elfogadott vélemény szerint, ami nem egészen megalapozott, ezek az első telepesek, összesen mintegy 100 család, az 1777-es évben Mártonfy Mór misszionárius vezetésével Moldvából jöttek és megalapították a két nevezett települést.
Nem ismerünk olyan hivatalos dokumentumot, ami ezt az eseményt ebben az összefüggésben hozná. Teljes joggal vethető fel ezzel a véleménnyel szemben, hogy Mártonffy később az ő jelentéseiben erről az érdeméről - e két falu alapításában játszott szerepéről - nem írt. Ugyanis, például később, amikor 1784 őszén megbízottként, Moldvába küldték, azzal dicsekedett, hogy 150 dezertőrt rábírt arra, hogy Ausztriába visszatérjen.
Ezzel szemben nem vitás, hogy Mártonfy minorita szerzetest a bukovinai kerületi adminisztráció már 1777 kezdetén Bukovinába hívta, feltételezhetően azért, hogy megkezdje a magyarok bevándoroltatását. A magyar telepítések kezdete bizonyára már Splényi idejére esett.
Ezeknek a telepeknek a sajátos viszonyairól keveset tudtunk. Csak Istensegíts esetében tudott Wickenhauser a helyi hatóságok hozzáférhető beszámolóira támaszkodni. A következőket mondja: „Istensegítsen az épületekhez a fát a tartományi katonai közigazgatás adta. Az istensegítsi határ, a szolkai kolostorhoz tartozott, ezzel a falubeliek Szent György napjáig (1785. április vége) érvényes szerződést kötöttek. Lekötelezettség helyett évenként 150 forint megváltást fizettek,
Istensegítsről leginkább az a kép, hogy szép, egyenes utcában telepítették őket, azonban ez később jött létre. A Bukovinába érkezés után 2 évig burdékban laktak, a Szucséva folyó mellett, az egykor Csonka templomnak nevezett részen, a kisebb gyermekeket és szoptatós anyákat télen Krincsesdbe vagy Szátulmárera vitték, védeni a hidegtől. Amikor eldöntötték feljebb költözni, valószínűleg az árvízveszély miatt, akkor jött létre a katonás rendbe létrehozott utcák a telkekkel.
Gáspár Simon Antal, szájhagyomány.
Egyik füzetében, Gáspár Simon Antal a következőket írja:
„…Molduva északi részen fekvő Bukovinát, amely addig orosz megszállás alatt volt, 1774 őszén megszállták az osztrákok. A megszállást Splényi Gábor tábornok irányította. Ő, mint Bukovina első osztrák kormányzója, jelenést tett Bécsbe a népességről. S javasolja a gyéren lakorr Bukovinát be kell népesíteni jó földművesekkel és iparosokkal. Splényi jól tudta, hogy Molduva tele van menekült székelyekkel. Zöld Péter után a csíki származású Mártonfi Mór minorita szerzetes lett a menekült székelyek lelki pásztora. Mártonfi Mórt orosz-török háború idején 1771-be a Római hit terjesztési kongregáció Molduvába küldte misszionárusnak. A Római kongregáció Mártonfinak pénzbeli segélyt nem adott és így a moldvai, magyar, katolikus gazdák adományából élt, akik családonként egy véka törökbúzát adtak egy esztendőre. Mártonfi pap szerez tudomást arról, hogy 1775-be Bukovinába telepeseket kérnek és közölte híveivel. Erre hírre kapnak rajta azok a székelyek, akik Molduvát nem tudták megszokni. 120 család vállalkozott, hogy ők hajlandók Bukovinába települni. Elküldtek két embert helyt nézni, s ha megfelelő, elmennek Bukovinába. A küldöttek avval a hírvel jöttek vissza, hogy igen szép hely Bukovina, jó szántó földjei vannak és sok erdősége van. Erre felkerekedett 120 család és Mártonfi vezetésivel megindultak északra Bukovina felé, lovas szekerekkel. A moldvai oláh hatóságoktól megszerezték a határátlépési igazolást, hogy a vámon át mehessenek Bukovinába…Az első két esztendő nehéz volt. Földbe ásott kunyhókba teleltek a felnőttek, de az apró gyermekeket a szomszéd oláh falukba Granicsestbe és Szátumáreba szállásoltál el télen. 1777-be elkészültek a házépítéssel…”
Egy mási füzetében ezt jegyezte fel:
„…Zöld Péter távozása utána a székelységnek Mártonfi Mór minorita atya lett a lelki pásztora. A menekült székelyek egy része letelepedett, gazdálkodni kezdett és nem sokára jó módú lett és belé egyezett a sorsába. A másik része pedig nem tudta megszokni ezt az idegen helyet és szokást, nem tudtak belényugodni a sorsikba. Haza menni nem mehettek, mert a vagyonikat elkobozták. Tíz esztendő telt el így gyötrődve s bánatba, és még mindig nem voltak megnyugudva. Ekkor Mártonfi pap meghallotta, hogy Bukovinát Ausztriához csatolták, és mivel kevés a lakossága, telepíteni akarnak népeket sok kedvezménnyel. Erre a hírre felkerekedett 120 család Mártonfi pap vezetésivel, új hazát keresni, abba reménykedve, hogy ott jobb lesz, mint Molduvában. Lovas szekerekkel indultak útnak észak felé. Bukovina határos Molduvával, azon hely ahol addig laktak, nem volt messze Bukovinától. Szekervel kb. egy napi járó föld. Őseink, nem tudjuk, hogy menni idő alatt értek ki Bukovinába, de az biztos, hogy több nap kellett az utazáshoz, mert nem hajtottak erőst, hogy mindenki elérjen, ne maradozzanak el egymástól. És mivel országhatáron kellett át menni, hát útlevelet, igazolványt kellett bé szerezni, amit az oláhok pasaportnak neveztek. Ebbe belé volt írva a családfő, feleség és a gyermekek, illetve a nagyszülők. A vámon csak azt eresztették átol, akinek a neve be volt írva a pasaportba…Később, szórványosan, sokan jöttek székelyek Istensegítsre, de azok földet nem kaptak csak házhelyet, a falu keleti oldalán levő hegyoldalba. Ebből alakult ki Burduzsén falu rész…”
………..
Eddig az összegyűjtött adatok egy része. A közhitben annyi forog, hogy az osztrákok elfoglalták Bukovinát és telepítettek. Igen ám, az osztrákoknak volt területük, de nem volt földjük, mert az összes a kolostorok vagy földesurak birtokában volt. Sőt, még a moldvai bojároknak is volt földjük Bukovinában. Tulajdonképpen az első telepítések az összesen a kolostorok földjeire történtek, és ez ellen ők sem voltak, mivel az adózó és dolgozó parasztság jó része elmenekült a háború elől.
A helyzet a következő: Splényi kimutatatása szerint 1776-ban 34 kolostor létezett, 446 szerzetessel és 88 szerzetesnővel, többen közülük külföldiek voltak különböző országokból. A kolostorok rendelkeztek 267 ingatlannal, 20 hegységgel, amelyek Bukovina 63 %-át tették ki. Ide tartozott még több földbirtok és a moldvai birtokok (118.433 fálcsa föld = 169596,056 ha) Hotin és Besszarábia körzetekben. A kolostori földek tetemes része különböző idegeneknek volt haszonbérbe adva, örményeknek, görögöknek és zsidóknak. Ez sok elégedetlenségre adott okot, mivel a bérlők a földeket albérlőknek adták ki nagyobb áron, akik nem egyszer visszaéléseket követtek el.
„Az állami gyarmatosítás mellett az Ausztria által teremtett „rendezett” viszonyok eredményeként ismét életbe lépett a magántelepülés. Már a moldvai fejedelemség idején is gyakori volt a magán- és egyházi birtokokon történő betelepülés, ahol a birtokok tulajdonosai a meglévő földek egyes részeit átengedték a gyarmatosítóknak. Hasonló helyzet állt elő az osztrák hatalomátvétel során is. Így közvetlenül az ország osztrák csapatok általi megszállása után az azonos nevű kolostor birtokain újjáalapították a Mitoka-Dragomirna lipován kolóniát. Hasonlóképpen, 1777-ben egy új kolóniát alapítottak. A solkai kolostor miatt létrehozták az Istensegíts székely kolóniát. Ekkor jött létre Fogodisten második székely kolónia is, az államhatóságok különösebb beavatkozása nélkül.” (Splényi emlékiratai)
Egyszóval, a bevándorló magyarokat nem várták tárt karokkal. Ha az idősek jól emlékeztek, akkor, amint Gáspár Simon Antal feljegyezte, 1775-ben mentek ki Bukovinába, 1777-re készültek el az első házak, a falu új helyén, ahol ma is látható. Az is nyilvánvaló az írásokból, hogy Mártonffy Mór minorita szerzetes indítványozta és vitte őket Bukovinába és volt velük halálig. A többi legenda, mint Splényi színtiszta magyar hadserege, vagy Andrásfalva elnevezése. Mert ahogy Enzenberg jelenette Bécsbe, hogy megalakzlt a falu és a Hadikgfalva nevet adta neki, úgy Andrásfalva elnevezéséről is kellett volna küldjön jelentést. S nincs.
Felhasznált források:
1. P. S. Dmitriev, P. V. Sovetov, Moldova în epoca feudalismului, VII. kötet, I. és II. rész, Chisinău, 1975.
2. Plans des Bukowiner Districts bestehend in 72 Sectionn Welche in denen Jahren 1773, 1774 und 1775, von einen Departement der Kays Koniglich. General-Staabst ( Emil I. Emandi térképei után)
3. Familiea Sbierea, dupa traditiune si istorie. Amintiri din viata autorului, Dr, Ioan G Sbierea, Tipografia Universitara R. Eckhardt, Cernauti, 1899.
4. László János-A bukovinai magyarság és lecsapolódottjának története 1762-tól 1914-ig.
5. László János feljegyzése: „László Mihály dédnagyapám “Aranykorona” című imakönyvének tábláján a következő feljegyzések voltak: a falu kitelepítése előtt, a bukovinai földek megtekintésére Móduvából 1776-ban itt járt emberek: Tamás Albert, zamackói bíró, László Antal Édesapám, a gyergyóalfalusi László János fia, László József, volt madéfalvi bíró, Szőts Péter csíkszépvízi lakós, a csíksomlyói törvényszékhez kinevezett (Assesoris Supernumerarii) albírák egyike, Kovács Tamás, kászonszéki nótárius, György János, remetei falusi bíró.
6. Nemericsén, eltűnt falu, Bosanci falutól délre, a Folticsény –Szucsáva útvonalon. A Google térképen ma csak a tó szerepel: Iaz Nemirceni
7. K.F. von Enzenberg - „Consignationes,1778”. Ennek töredéke megjelent Szucsáván, a „Lumea Carpatica” folyóirat, 2002, I szám, 58-68. oldalán
8. Ion. I. Nistor. Bejenari ardeleni in Bucovina, Kiadó: Institutul de Arte Grafice si Editura „Glasul Bucovinei”Év: 1926, Hely: Cernauti, 453 pg.
9. R. F. Kaindl: Telepítésügy Bukovinában … (F. A. Wickenhauser hagyatékából származó eredeti anyagok felhasználásával). A könyv eredeti teljes címe: Das Ansiedelungswesen in der Bukowina seit der Besitzergreifung durch Österreich, mit besonderer Berücksichtigung der Ansiedelung der Deutschen, mit Benützung der urkundlichen Materialien aus dem Nachlasse von F. A. Wickenhauser). Írta: Dr. Raimund Friedrich Kaindl a csernovici egyetem professzora. Kiadta: A Wagneri Egyetem Könyvkereskedése, Innsbruck, 1902.
10. Néprajzi Múzeum Ethnológiai adattár, szám: 13991.
11. Néprajzi Múzeum Ethnológiai adattár, szám: 15207. Írta Gáspár Simon Antal, Halásztelek, 1965, December hó
12. Sántha Alajos, Bukovinai magyarok-1943.