Csernakeresztúr 1878-1950

                                                                                    Tartalomjegyzék

           Csernakeresztúr a történelem során…………
           A telepítés előtt…………………………………
          Az elindulás. A csángó kérdés………………..
          Hírek 1911……………………………………
          Hírek 1912……………………………………
          Hírek 1913……………………………………
          Hírek 1914……………………………………
          Hírek 1916-1940……………………………..
         A Csernakeresztúrra települtek………..…
         Egyházi élet…………………………………..
         Befejezés……………………………………..

 

   Csernakeresztúr a történelem során

   A Ruszka-havasok északkeleti lábánál, Dévától nem messze fekszik Csernakeresztúr. Neve mindenek előtt arra utal, hogy a Cserna (Egregy) bal partján fekszik, Alpestes és Szántóhalma között.
   Csernakeresztúr eredetéről a falu neve is tanúskodik. Neve egy ősrégi, Szentkereszt tiszteletére szentelt templommal kapcsolatos, mely középkori templom lepusztult. I. Bélától és Szent László királytól kezdve, a települések a templom védőszentjeikről kapták nevüket. Szent László megszabta azt is, mely ünnepeket kell megülni. Az erre vonatkozó királyi dekrétumban felsorolt szentek templomai a legrégebbiek közé sorolhatók. E szentekről elnevezett települések kivétel nélkül mind Árpádkoriak, akárcsak a templomok többsége, amelyekről oklevelek tanúskodnak. (Szent Keresztről – Csernakeresztúr, Szent Andrásról – Szentandrás, Szent Györgyről – Sztrigyszentgyörgy, Szent Istvánról – Szentkirály, Szűz Máriáról – Őraljaboldogfalva, Kőboldogfalva, Terrae Episcopalis „Püspöki” – Piski, stb.)

   1302-ben Sancta Cruce, villa Sancta Crucis, 1365-ben Kyriztur, 1367-ben Keresthur, 1561-ben Keretshwr néven jelentkezik az oklevelekben. Azonban már az előző századból van adat Keresztúrra vonatkozólag, egy pestesieknek eladott birtoklevéllel kapcsolatban, a két tatárjárás közötti időben. Egy keresztúri birtok tulajdonjogát igazoló okmányt a alpestesi Mindszentek templom ládájából mentettek ki, amikor a háborús időkben azt a templomot lerombolták. A birtokvásár a nagy tatárjárás (1241) után négy ével történt, amiből az következik, hogy az alpestesi templom a második tatár betöréskor jutott veszélybe, s így a két tatárjárás között már megvolt úgyszintén Keresztúr is (1241-1285). Feltételezhető, hogy már a nagy tatárjárás előtt léteztek, mert alig hihető, hogy négy évvel az első tatárjárás után felépíthették volna a templomot. Az említett okirat igen érdekes, ma már teljesen elfelejtett dűlőneveket is megörökít. Így az Egregytől kiindulva Barmachalit, Nachkelé, Almásvis, Bervigága.
   Az idők folyamán Csernakeresztúr lakossága nőtt és gyarapodott, a falut eredetileg több magyar kisnemesi család lakta és birtokolta, többek között, 1383-ban Pál fia Keresztúri Péter szolgabíró, 1488-ban Keresztúri Kelemen szolgabíró, 1496-ban Márton fia Furka Gáspár, illetve az ő fiai Balázs és Lőrinc, a „keresztúri nemesek”, akik a gyulafehérvári káptalan megbízottjai előtt okmányokkal igazolták Keresztúr birtokára vonatkozó jogaikat, mert „elődeik háborítatlanul bírták ezen jószágokat”. Téglás Gábor, a „Hunyad vármegye leírása” szerzőjének állítása szerint a Keresztúri név később Furkára alakult (?).
   1733-ban Keresztúron, az addigi színmagyar faluban már 37 román családot tartottak számon. Ettől fogva a helység fokozatosan elrománosodott, a helybeli magyarság számaránya egyre csökkent. Ezt a folyamatot a bukovinai székelyek 20. század eleji betelepítése állította meg egy időre, vagy véglegesen. Ezt a jövő fogja eldönteni.
   Az 1910-es népszámlálási adatok szerint a falunak 555 lakosa volt, 159 magyar és 396 román. A bukovinai magyarok betelepítése után (1911–ben) az arány megfordult, és 1920-ban 327 román és 828 magyar lakott a faluban.

                                                                                 A telepítés előtt

    Eloláhosodott magyar lakása.
   Cserna folyó balpartján terül el a kis Cserna- (hajdan Egregy) Keresztúr. Egy idevaló eloláhosodott magyar lakosnak a házát tünteti föl képünk, melynek felső része a ház külsejét, az alsó pedig annak belsejét tárja elénk. A kis embercsoportozat pedig e nép viseletét láttatja. A ház külseje némi jóllétről s némi ízlésről, belseje pedig rendről és tisztaságról tesz tanúságot. A lakrész rendesen egy szobából áll, mely mellett néhol nyári konyha van. Az ágy egész a padolatig magaslik a belé rakott ágyneműek által, melyek mind a nők kézi munkájának eredménye. Főleg az ágytakaró, törülköző, a párnahaj azon házi iparczikkek, melyek előállításánál a nők szövési és hímzési ügyességüket kitüntetik.
    Ott a falhoz támasztva a guzsaly, a nőnek e házi jogara. Mihelyt beáll a tél, a család női tagjainak kezéből alig hull ki a guzsaly, vagy a rokka. A nő maga készíti a háztartáshoz szükséges minden fehér neműt. A legritkább esetek közé tartozik, hogy piaczról vásároljanak vásznat. Ott az elmaradhatlan nagy kályha, mely télen a lakást melegíti s melynek tüzénél egyszersmind az ételek készíttetnek. A szívesen látott vendéget rendesen azzal kínálják meg, hogy járuljon közelebb a tűzhelyhez. A falakon edénytartó és ízléstelen oláh szent képek láthatók. Rendesen minden ház előtt az utczán van egy kis agyagból összerakott ülőhely; ez a »pamlag« (oláhosan: pomnol.) Nyári estéken, ünnepnapokon azon foglalnak helyet s foly a diskursus — oláhul; mint a családban, ugy a családon kívül is. Ez a köznyelv. Csak itt-ott egy-egy szóból, meg a nép typusából, viseletéből lehet következtetni, hogy ez a nép valaha tiszta magyar volt.
    A ház tulajdonosának neve magyarosan van följegyezve a ház homlokzatára, de a ki ebből azt következtetné, hogy magyarul megértetheti magát a tulajdonossal, nagyon csalódik. Az egész falu népe, melynek egy tekintélyes részét a Furka-család teszi ki, oláh, azaz gör. keleti vallású. Csak egyesek hívei a reform. egyháznak. Ezek Alpestesről, a szomszéd faluba járnak isteni tiszteletre. így állván a dolog vallás ügyében Cs.-Keresztúron, magyar nemzetiségi tekintetben is hátrább áll e község, mint pl. Alpestes, hol ref. egyház és magyar pap van. Cs.-Keresztúron már kevesebb a magyar nemzeti öntudat, kevesebben vallják magokat magyaroknak. Az oláh beszerika (templom) és pap pusztítólag hatottak e tekintetben. Most azonban Cs.-Kereszturnak magyar nyelvű községi népiskolája van, melyben két tanító igen jó sikerrel működik. Ha igy megy, egy negyed évszázad alatt Keresztúron ismét otthonossá lesz a magyar nyelv, melyet a köznépből most csak nagy kivételesen ért egy-egy ember; beszélni meg annál kevesebben beszélik. Furka nevű úri család is vau Cs.-Keresztúron, de nagyot tévedne, ki a név oláh jelentéséből a családot is oláhnak nézné. Erre nézve régi családi okmányok alapján a következőket jegyezhetjük föl: Egy 1336-ki osztályos levélben a Furka család még Keresztúri néven fordul elő. 1469-ben a törökök éjnek idején meglepték hadnagy: Keresztúri Gergelyt, ki sátorából előrohanva, kétágú sátor-támaszával elűzte őket. A község lakosai oláh része diadalmasan beszélte, hogy »furká«-val (villával) űzetett szét az ellenség s a név rá is ragadt a hősre, kinek utódai aztán később dicsvágyból s megfeledkezve ősi magyar nevükről, a »Furka« nevet kezdték használni. De Furka József 1814-ben aziránt kérelmez, hogy ősei nevét használhassa. — A Furkák közül most 18 család reform, vallású, a többi g. n. e. Előbbiek értenek keveset magyarul, az utóbbiak nem. Vannak még e községben Zászlóczy, Bár, Antal, Horváth, Gyula, Farkas nevű családok is. De nyelvük, fájdalom, oláh. (Hunyadi Album, Budapest, Az Atheneum R. Társ. Könyvnyomdája, 1878, 25-27 old, szerkesztette Szabó Endre és Szathmáry György)

   Hunyad, 1880. július 24. 30. szám, IV. évfolyam
   Cserna-Keresztúrról írják nekünk e a hó 17-éről a következőket: Alpestes, Keresztúr a két Barcsa, Almás, Szent-András, Szántóhalma, Árki tegnap újból nehéz megpróbáltatásokat álltak ki. Délutáni 2 óra tájban megeredtek az ég csatornái s alig háromnegyed órai esőszakadás után ezen községek lapályait egészen ellepte a hegyekről szilajul lerohanó ár. A Cserna, az almási, az árkii és pestesi patakok vad dühvel rohanta a lapályokra, mindent, mit útjukba találtak, magukkal sodorván, összezúzván. A víz a lakóházakba is betódulván, a csendes lakókat otthonukból zaklatta ki. Takarmány, kukorica tönkretéve, a kalászos gabonák aratása meggátolva és pocsékká téve, mibe fekteti a gazda-közönség jövőre mindezek után reményét? Ilyen a gazda élete, küzdelem az elemekkel; és mind hiába, ma a legszebb remények kecsegtetik, holnap már arra a szomorú valóságra ébred, hogy mindez csak hiú ábránd volt, mert a gondviselés másként intézkedett és egy csapással a jövőbe vetett reményét tönkre tette…

    Ellenzék, 1883. január 29. Vízáradás Hunyadmegyében. A Cserna vize Cserna-Keresztúr, Kis és Nagy Barcsa között annyira kiütött, hogy a közlekedés e miatt Szászváros és Piski felöl telyesleg megszűnt. Barcsay Kálmán alispán úr erélyes óvintézkedéseket tett a víz további áradása s a közlekedés megnyitása érdekében, a mely intézkedése személyes jelenléte által jelenben folyamatban van. Megemlítendő azon körülmény, hogy az alispán a vész megakadályozása céljából a saját területén több élő gyümölcsfát kivágatott, hogy a további veszélyeknek elejét vegye.

    Magyar Polgár, 1896. május 13. Az E. M. K. E. választmányi gyűlése. Kolozsvár, május 12. (kivonat)
    Jelen vannak: Bethlen Gábor gr. elnök, Sándor József t. alelnök-főtitkár, Merza Lajos főpénztáros, Fekete Nagy Béla jegyző, Szoknia Ákos ellenőr, Deáky Albert, br. Feilitzsch Arthur, gr. Kornis Viktor, Mihály József, Pá1 István és Pál József alapító és választmányi tagok…
…Felolvasták ezután a dévai kir. járásbíróság értesítését, mely szerint f. év március hó 26-án Cserna-Keresztúron elhunyt birtokos Furka Ferencz mintegy 30,000 frt értékű birtokát végrendeletileg az egyesületre hagyományozta. Az igazgató választmány meghatottan értesülvén e nagy alapítványról, megbízta K. Sándor József dévai közjegyzőt ez ügyben a képviselettel, fenntartván magának az egyesület, hogy kegyeletes részvétéről és megemlékezéséről akkor gondoskodjék, midőn a végrendelet adatai birtokában lesznek és a directorial ennek alapján a méltó megörökítés iránt, javaslatot tehet.

    Magyar Hírlap, 1896. augusztus 12.
   Kinevezések: A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter…, Zöld József nagyszebeni és Kiss Ödön csernakeresztúri állami iskolai tanítókat pedig a lugosi állami iskolához helyezte át.

   Magyar Lloyd, 1899. május 14.Déva. Iskola átalakítása Cserna-Keresztúron.
   Előirányz. 3728 frt. Versenyt. a m. kir. államépítészeti hivatalban Déván, máj. 20. d. e. 11 ó. Bánatp. 5°/o. Feltételek ugyanott.

   Déva és Vidéke, 1902. április 24.
   A csernakeresztúri visszahódított magyarok harangjaira adományozók névjegyzéke: Dobay Ferencz 10 korona, Dévai Előlegezési Szövetkezet 5 kor, Dévai ref. egyház 10 kor. Szöllősy Lajos Szőts Sándor 2—2 kor., Br. Kemény Kálmán 6 kor, Deák Lajos tanfelügyelő 3 kor, Budapestről, városmajor-u 5 sz. K. Béla 5 kor. adományát a következő sorok kíséretében küldte be: „Szerény tehetségemhez képest rakosgatok néhány fillért télre keresményemből s az így összegyűlt pénzecskével leghőbb vágyam a belőle telt csekélyke adománnyal szolgálni." —
Fogadják a szíves adományozók hálás köszönetemet. Kis-Barcsa, 1902 ápril 22-én.
László Zsigmond ref. lelkész.

   Déva és Vidéke, 1903. március 19.
   A kisbarcsa—csernakeresztúri magyarok is megünnepelték márczius 15-ikét a ref. templomban. A ref. lelkész méltatta az ünnep jelentőségét, a másfélszázra tehető s felszalagozott iskolás gyermekek elénekelték a Himnuszt és nemzeti költeményeket szavaltak, végül az ottani ifjúsági zenekar a Himnuszszal bezárta a nemzeti ünnepet.

    Déva és Vidéke, 1904. március 31. Csernakeresztúriak a kisbarcsai református templomért.
   Nyugtázás. A csernakeresztúri harang és templom-alapra befolyt adományok: (III-ik közlemény.) Budapesti Hírlap 7, Farkas Béla 2, Kocsis Albert 1, Zeidner Gusztáv 1, Lénárd József 3, Hátszegi főszolgabíró 1, Honvéd zászlóalj - parancsnok 2, Szászvárosi ev. ref. egyház 5 Eötvös Lajos (Miskolc) 10, Sándor Lajos 2, More József 1, Juczi Tedesku 0,40, Gál Dénes 1, Hersch Ignác 1, Bikfalvi Árpád 0,40, Buda Béla 2, Nagy Lajos 2, Zazányi Miklós 0'40, Kerekes Gyula 1, More József 0 80, Valiloncs. lelkész 2, Simon Ferenc 2, Zatureszky 3, Balog Gyula ívén 14, Kenderessy Árpád 10, Szilvássy Aladár 5, Nemes Zoltán 2 korona.
   Csernakeresztúri illetőségűek: Herczeg Sándor 60, Herczeg Sándorné 60, Szörényi Antal 40, Kiss Mihály 50, László Zsigmond 30, Furka József 20, Furka József 30, Furka Balázs 30, Furka János Nopcsu 30, Mángut László 20 kor. és a toronyterületet 100 kor. értékben, Furka József Gáspár 30, Köpeczi Sándor 10, Furka Anti Antié 30, Furka Ferenc Husztyne 20, Horváth Sándor 24, Kiss Lajos 20, Keresztes Sándorné 10, özv. Furka Ferencné 10, Varga János 2, Horváth Lajos 10, Horváth Berci 20, Furka Lőrinc 20, Horváth Samu 10, Keresztes Sándor 30 korona. Schalát főbányatanácsos úr szíveskedett a szükséges öntött salakot és kőanyagot a torony építéséhez felajánlani. Fogadják a kegyes adományozók egyházam nevében hálás köszönetemet hazafias áldozatukért. Kisbarcsa, 1904. március hó. László Zsigmond ref. lelkész. —
Idevonatkozó hazafias adományokat szerkesztőségünk is szívesen elfogad és rendeltetési helyére beszolgáltat.

    Déva és Vidéke, 1904. május 5.
   A falu réme címért versengett Kiss Lajos meg Furka Lőrinc Cs. Keresztúron; minthogy egyik is volt olyan legény mint a másik, egyiknek el kellett távoznia Cs.-Keresztúrról, avagy az egész sárgolyóbisról.. Furka Lőrincnek kellett volna megkezdenie az utat, s f. hó 1-én a dévai ügyészségi fogházba 3 havi hűsülésre bevonulni, éppen a vetélytársa testén általa okozott súlyos természetű fogyatékosság miatt. De nem tudta lelkén elviselni e vereséget, 12 nappal előbb úgy össze-vissza verte egy doronggal Kiss Lajost, hogy az 2 napi kínlódás után a dévai, közkórházban meghalt. Furkát, kinek május 7-én a katonaságnál is be kellett volna tényleges szolgálatra vonulni, hármas bevonulásképen Papp Jenő vizsgálóbíró letartóztatta s vizsgálati fogságba helyezte.

   Pesti Hírlap, 1904. október 13.(Tűz.)
   Déváról jelentik: Csernakeresztúron a Herczeg Sándor földbirtokos tulajdonát képező nagy malom teljesen leégett. A tűz az éjjelkeletkezett és átcsapott a faszerkezetre, úgy, hogy egy óra alatt az egész épület lángokban állt. Az összes berendezés, a gabona- és lisztkészlet szintén elpusztult. A kár körülbelül 12.000 korona és csak igen kis összeg volt biztosítva.

   Pesti Hírlap, 1906. szeptember 22. (Százezer koronás tűzkár.)
   Déváról jelentik: Csernakeresztúr községben csütörtökön este óriási tűzvész pusztított, amelynek sok ház esett áldozatul. A tűz Herczeg Sándor magyar földbirtokos udvarában keletkezett. Az oláh lakosság eleinte tétlenül nézte a tüzet, csak mikor az ő házaikra csapott át a tűz, látott az oltáshoz. A tüzet a dévai tűzoltóság oltotta el. A kár meghaladja a 100.000 koronát. A csendőrség megindította a vizsgálatot a tűz keletkezésének kiderítése céljából.

   Előre, 1906. november 24. Az örökség átka.
   Déva mellett Csernakeresztúr községben Furka, Jánosné gazdag öregasszonyt házában meggyilkolva találták. A hulla már oszlásnak indult. A vizsgálat megállapította, hogy a gyilkosságot az özvegy unokaöcscse, Furka Zsigmond követte el, akire az özvegy egész birtokát íratta, élvezeti jogának fenntartása mellett. Mivel azonban a fiatalember minél hamarabb szerette volna a birtokot tulajdonába venni, nagynénjét kegyetlen módon, még csütörtökön, késsel megölte és a hullát a házban elrejtette.
   Mikor a hulla már oszlásnak indult, a bűz miatt a szomszédok nyugtalankodni kezdtek és feljelentést tettek. Furka megszökött és ennek következtében a gyilkosság kiderült. A megszökött gyilkosnak a rendőrség nyomában van.

   Magyarország, 1907. június 26.
   Déváról táviratozzák. Tegnap nagy vihar vonult végig Hunyadvármegyén némely helyen dió nagyságú jégesővel, mely a bőségesnek ígérkező termést, különösen Piski környékén, tönkretette. Legtöbbet szenvedtek Piski, Tompa, Bácsi, Batiz, Kalán, Petrény és Tóti községek. A termés le van verve és a földön fekszik. Csernakeresztúron a villám beütött egy istállóba és az ott lévő hét darab marhát megölte és a csűrt felgyújtotta

   Hivatalos Közlöny, 1908. január 1.
A dévai magyar királyi tanítóképző-intézet igazgatósága jelenti, hogy Horváth Béninek, aki Csernakeresztúron (Hunyad m.) 1889. aug. 15-én született, róm. katholikus vallású és magyar anyanyelvű, a dévai áll. tanítóképző intézet 1905/6. évfolyamának első osztályáról bizonyítvány másodlatot adott ki.

   Déva és Vidéke, 1908. február 8. Kiállítás Csernakeresztúron.
  A csernakeresztúriak nagy hálával tartozhatnak a kormánynak, amelynek rendeletéből Németh Jenő gazdasági tanár (lapunk munkatársa) ott ez évben is kézimunka tanfolyamot rendezett. Németh Jenő szaktanár és Keresztes Sándor csernakeresztúri tanító igazi lelkesedéssel és nagy szakértelemmel buzgólkodtak azon, hogy a csernakeresztúriak a kézi munkához szükséges ügyességet és szakértelmet, megszerezzék.
E kézi munkák eredményét folyó hó 9-én mutatják be a csernakeresztúriak az általuk rendezett kiállításon. A kiállítás a megfelelő ünnepélyességgel egybe kapcsoltan nyittatik meg, és mint értesülünk azon Dénes Károly kir. tanfelügyelő is részt vesz.

   Déva és Vidéke, 1908. február 22. Kosárfonó tanfolyam Csernakeresztúron.
   Németh Jenő gazdasági szaktanár a folyó évben Csernakeresztúron rendezett kosárfonó tanfolyamot. A nép kulturális és anyagi érdekeinek ápolását hathatósan mozdítja elő az ő tevékenysége, melylyel minden esetben azon községeket keresi fel, ahol magyarság is van, mert a felekezeti féltékenység s a magyar intézményektől való tartózkodás a tiszta ro¬mán községekben lehetetlenné teszik bármily üdvös akciónak is a keresztülvitelét.
   Másfelől értékes sikereket csak ott bír felmutatni, ahol lelkes támogatókra talál. Ha a községben nincsenek lelkes segítő társak, mint volt Bácsiban Botha Sándor ref. lelkész, Alpestesen Csősz Gábor tanító és Bakcsy Lajos körjegyző, Csernakeresztúron Keresztes Sándor és neje, kik fáradságot, sőt anyagi áldozatot sem kímélve, a legmesszebbmenő ügybuzgalommal munkálkodtak a tanfolyamok sikere érdekében, akkor az eddig látott sikereket felmutatnia lehetetlen.
   A múlt évben rendezett bácsi-i és alpestesi tanfolyamok sikerei igazolták, hogy a háziipari tanfolyamok rendezése üdvös eredményekkel jár és a tanfolyamok rendezésére igen alkalmas községek vannak Hunyadvármegyében.
   Igazolták azt is, hogy a tanfolyamok a nép anyagi jólétét hathatósan előmozdítják, mert a tanfolyamokon kiképzettek a kenyérkeresetnek egy tisztes és hasznos ágát tanulják meg s a gazdasági munkáktól felmaradt, de különösen a téli időt hasznos munkára használhatják fel.
   E mellett az akció az erkölcs ápolását is szolgálja, mert elvonja a népet a kocsmázástól, a tétlenségtől, a bűnös cselekedetek ezen melegágyaitól.
   A csernakeresztúri tanfolyam mindössze 20 napig tartott s azon 10, legényszámba menő ifjú vett részt. A 20 nap alatt készült 79 drb. takarmányozó kosár, 39. drb. szőllőszállító kosár, 3 drb ruháskosár, 1 drb egész kocsikas, 2 drb oldalkocsikas, 27 drb karkosár és egy pár drb igen szép díszkosár.
   A tanfolyam az elkészített tárgyak ünnepélyes kiállításával záródott be február 9-én, melyen részt vettek Dénes Károly kir. tanfelügyelő nejével és édesanyjával, Sarudy Ottó áll. tanítóképezdei igazgató, Benkő András kir. s. tanfelügyelő, Balázs Béla tanítóképezdei tanár, Botha Sándor bácsii ref. lelkész, László Zsigmond kisbarcsai ref. lelkész, a kisbarcsai áll. tanító. Csősz Gábor alpestesi tanító, Bakcsy Lajos körjegyző, továbbá az alpestesi és csernakeresztúri intelligenczia és a dévai csángótelep lakosságának jelentékeny számú tagja Zsók István vezetése alatt. Az ünnepély a Hymnusszal kezdődött és tartalmas programmal folyt le. Német Jenő meggyőző évekkel teljes beszéddel buzdította a lakosságot, hogy folytassák s ápolják a megkezdett munkát.
   Meleg és elismerő köszönetét nyilvánította Keresztes Sándor áll. tanítónak, ki valóban fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki a tanfolyam érdekében. Dénes Károly kir. tanfelügyelő szintén buzdító beszédet intézett a lakossághoz és az ifjúsághoz.
   A község lakossága nevében Keresztes Sándor tanító felkérte Német Jenő gazd. szaktanárt, hogy juttassa el a község hálás köszönetét Darányi Ignác földmivelésügyi miniszternek a tanfolyam engedélyezéséért s az anyagi támogatásért. Az ünnepélyen igen szép szavalatokat és énekdarabokat hallottunk. Utóbbiak között szép kurucdalokat is. Az ünnepély Darányi miniszter és Németh Jenő éltetésével ért véget. A készült tárgyak a készítőknek a földmivelésügyi miniszter ajándékaképpen kiosztották.

    Pesti Hírlap, 1908. március 28. (Rejtélyes gyilkosság.)
  Déváról táviratoztak: Furka János csernakeresztúri lakost a Csernakeresztúr mellett elvonuló vasúti töltés mellett halva találták. Furkát a mozdony kereke ölte meg. A rendőri nyomozás megállapította, hogy a halottat előbb megfojtották és csak azután tették a sínekre,hogy magukról a gyanút elhárítsák. Furka János gazdálkodó ember volt és vagyonos ember hírében állott. A csendőrség a tettesek nyomában van.

   Déva és Vidéke, 1908. április 25. Magyarosodás.
   Csernakeresztúrnak a múltban eloláhosodott magyarsága visszatér ősei egyházába. Úgy halljuk, hogy a közelmúltban történt tömeges áttérést közelebbről ismét többen fogják követni. Ebből az alkalomból f. hó 20-án az állami iskola tantermében lélekemelő ünnepség folyt le gazdag programmal. Az ünnepélyen megjelentek Dénes Károly kir. tanfelügyelő, László Zsigmond ref. lelkész, Benkő András kir. s. tanfelügyelő, Németh Jenő gazd. szaktanár és község intelligencziája.
Dénes Károly kir. tanfelügyelő nagyszabású beszédet intézett az újból reformátusokká lett lakosokhoz, kik kitörő lelkesültséggel fogadták beszédét. Ezen szép eredmény örökké dicsőségére válik a csernakeresztúri kitűnő áll. elemi iskolának. Az ügynek lelkes apostola Herczegh Sándor csernakeresztúri birtokos is, ki az állami iskolának régóta gond. elnöke és a magyarság lelkes vezére.

   Pesti Hírlap, 1908. május 27. (kivonat).
  Az EMKE jelentése rámutat arra, hogy az illetékes egyházi főhatóság és a magyar állam közös szervező munkája és áldozata alapján a korábban visszatért hunyadmegyei kisbarcsai magyarokhoz f. évi március 15-én ismét csatlakozott a szomszédos Csernakeresztúrról 25 eloláhosodott család.

   Az Újság, 1908-05-27. Kis életmentő. Déváról jelentik:
  Csernakeresztúron kis gyermekek fürödtek a megáradt Cserna folyóban. Egy nyolcz éves fiúcska mélyebb helyre lépett és az ár elkapta. A tizenkét éves Furka Ábris utána ugrott és a partra húzta a kisfiút. A kis életmentőt a községi elöljáróság megjutalmazta.

    Szászváros. 1909. március 11. (10). Új állami óvodák.
  Arról értesülünk, hogy a hátszegi egyesületi óvodát legközelebb átveszi az állam. A közel jövőben új állami óvodák fognak felállíttatni még Kudzsiron, Petrozsényben, Alpestesen és Csernakeresztúron. Az idén nyíltak meg a brádi, a rákosdi és a hosdáti állami óvodák. Bácsi községnek áll. óvoda felállítása tárgyában beadott kérelmét elutasította a miniszter, míg Lozsád községe kijelentette, hogy neki egyáltalán nem kell óvoda.

    Pesti Hírlap, 1910. február 17. (A falu rossza.)
   A hunyadmegyei Csernakeresztúr községben rettegett alak volt Furka Lőrinc, aki tolvajlásai miatt már ötévi fegyházat is ült. Karácsonykor szabadult ki a börtönből és azóta a községben naponta okozott valami galibát. Kedden két rokonára, Furka Dénesre és Pálra támadt, kik erre a támadót megrohanták és botjaikkal addig verték, mig meghalt. A gyilkosokat a csendőrség elfogta.

   Szászváros, 1910. április 28. Csángótelepítés.
  Megemlékeztünk lapunkban arról, hogy az állam Sztrigyszentgyörgyön csángótelepítés céljaira több kisebb birtokot megvásárolt. Amint értesültünk, a telepítés már megkezdődött s az első, mintegy 40 családból álló csángó-csoport már meg is érkezett Sztrigyszentgyörgyre.

                                                                                                   

                                                                                                               Az elindulás

   A csángókérdés. Írta: Lajos Dénes. (kivonat)
   Pesti Hírlap, 1911. június 9. 185. szám.
   A magyar társadalom, magán viseli a magyar ember természetét. Könnyen lobban fel és áll be valamely eszme szolgálatába, de épen ilyen könnyen ki is alszik lelkesedése. Ez a szalmaláng-természet az oka annak, hogy annyi szép eszme, annyi nemes gondolat nem valósulhat meg, amit kevés kitartással és valamivel több akaraterővel a nemzet javára dúsan lehetne gyümölcsöztetni. Itt van napjainkban mindjárt a székelykérdés, annak megoldására száz és száz határozatot hoztak különféle társadalmi egyesületek, de végrehajtásáról egynek sem gondoskodtak. És itt van a székelykérdés szülőanyja, a csángókérdés, amit már el is felejtettünk. Napjainkban a csángókérdés ismét felszínre került. Nemrégen a Pesti Hírlap foglalkozott az egyetemes csángóügynek egy részletével, a Hunyad-vármegyei csángótelepítéssel a vármegyében dúló politikai felfordulással kapcsolatban. A helyes és nemes intenciójú cikknek információi azonban tévesek, s azok rektifikációra szorulnak, ami e cikk keretében meg fog történni, s amit az ügy nagy nemzeti jelentősége meg is követel, mert ilyen országos fontosságú kérdésben egy pillanatig sem szabad a nagy ügy legkisebb nüánszának is a tendenciózus pártpolitika homályában lennie.
   Harminc esztendővel ezelőtt a csángókérdés uralta úgyszólván az egész magyar közéletet. Könyvek, röpiratok foglalkoztak a csángók sorsával; a képviselőházban interpellációk követelték a kormánytól a csángók visszatelepítését; egyesületek alakultak a csángók szeretetének, támogatásának jegyében, s a csángó-visszatelepítési akció Odescalchi Arthur herceg kezdeményezésére és vezetése mellett 1883-ban meg is indult és akkor melegében a temesmegyei Székelykevén, Sándoregyházán és Hertelendyfalván csángótelepeket létesítettek. A csángótelepítést a nagy nemzeti felbuzdulás nyomása alatt a kormány vette a kezébe, s az eltelt huszonnyolc esztendő alatt sikerült is - két állami csángótelepet létesítenie Déván és Vajdahunyadon, s a marosludasi telepen is elhelyeztek egy pár csángócsaládot.
   A társadalom és mindenkori kormányok örök bűne lesz, hogy a Bukovinában, Moldvában és Besszarábiában élt mintegy háromszázezer magyart a nemzetre nézve elveszni engedtek. A múlt század elején az utazók még számos magyar nevű és tiszta magyar lakosú falut találtak e tartományokban, de a besszarábiai, moldvai magyarok már ekkor panaszkodtak a tűzzel-vassal való eloláhosítás miatt. Az oláh hatóságok által akvirált olasz papok a kormány által adott utasítás értelmében valóságos irtóhadjáratot indítottak a magyarok ellen, s hogy milyen sikerrel járt munkájuk, bizonyítják a harminc esztendő előtt keletkezett csángólázt előidéző könyvek és röpiratok, melyek Gegő Elek, Jerney János és mások helyszínen szerzett tapasztalataival szemben már csak százötvenezer magyarról szólónak, s azokról is úgy írnak, mint akiket csak sürgős beavatkozással és hazatelepítéssel lehet megmenteni attól, hogy az oláh erőszak meg ne fossza őket nyelvüktől, vallásuktól és nemzeti jellegüktől és ne asszimilálja végleg a magyar nemzet pótolhatatlan veszteségére.
   A harminc esztendő előtti nemzeti felbuzdulás vajmi kevés eredményt mutatott fel, s csak természetes, hogy azóta Besszarábiában az akkor már alig hallható magyar szó végleg elnémult…
    A bukovinai csángók.
   Abban a rettenetes lelki és testi kálváriában, melyben a Kárpátokon túl lakó csángó testvéreink a nemzetre nézve lassanként elvesznek, csak a bukovinai csángók tudták magukat napjainkig magyarokként fenntartani. Az ő helyzetük, igaz, lényegesen különbözik a moldvai csángók helyzetétől. Bukovinai múltjuk még csak másfél százados, s abban a szerencsében részesültek, hogy utóbb osztrák fennhatóság alá kerültek….
   Az első csángó telep Fogadj isten nevet kapott, s következett utána Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Magyarfalva és Boldogfalva. A két utóbbi lassanként elpusztult, ellenben a másik öt máig is fennáll, nagy részben változatlan, lüktető magyar szellemmel. A bukovinai csángók száma ma tizenkétezret tesz ki. A községek közül legnagyobb Hadikfalva; lakosainak száma 4—5 ezer; Andrásfalva 3—4 ezer; Istensegíts 2 ezer; Józseffalva 900—1000 és Fogadjisten 100—150 magyar lakossal. Az öt község Radautz környékén az orosz határ mellett fekszik. Közigazgatásilag Andrásfalva a radautzi, Hadikfalva, Istensegíts a szucsavai, Fogadjisten a szerethi és Józseffalva a gurahomorai kerületi kapitánysághoz tartozik. Fogadjisten és Józseffalva az utolsó pár évtized alatt vegyes lakosságúvá változott, sőt a magyarság határozottan kezd tért veszíteni bennük, míg a másik három tiszta magyar község. Fogadjistenben és Józseffalván az oláhok lassan, de biztosan terjeszkedni kezdenek, s az eladásra kerülő csángó birtokot oláh kormány-támogatással éppen úgy kezdik megvásárolni, mint Erdélyben a magyar birtokokat az Albinának vagy más pénzintézetnek a segítségével. Az intenció itt is, ott is egy: kihúzni a magyar ember lába alól a földet.
   A bukovinai csángónak az osztrák fennhatóság alatt nem kell küzdenie nemzetiségéért. A német nyelv tanítása kötelező iskoláiban, a hatóságok nyelve is német, de ezentúl teljességgel nem törődnek vele, hogy a csángók mit csinálnak, milyen nyelven imádják istenüket, vagy milyen nyelven tanítják gyermekeiket az iskolában. Ez a magyarázata annak, hogy a bukovinai csángók másfél század elmúltával is nyelvben, szokásokban, gondolkozásban és kultúrában tiszta magyarok maradtak. A nép római katholikus, csak Andrásfalván van mintegy 400 református. Vezetői a saját vérükből származó papok és tanítók, kiknek elévülhetlen érdeme a magyar szellemű kulturális fejlődés, s nekik köszönhető, hogy a nép el nem széledt, el nem oláhosodott, hanem tömörülve erős magyarrá fejlődött. Ennek az ellenálló képességnek kifejlesztésében és fenntartásában nagy része volt Druzsbáczky Józseffalvi plébánosnak, aki 1848-ban a Lenkey-huszárokat átvezette a Kárpátokon. Ez a derék férfi nemcsak saját híveinek, de az egész bukovinai csángóságnak is lelkes vezetője, irányítója volt.
   Iskoláik községi iskolák, a modern kor követelményeinek mindenben megfelelőek, sőt sok magyarországi iskolát túl is szárnyalnak. Andrásfalva hatosztályú népiskolája például emeletes épület, melynek úgy berendezése, mint szelleme a legkövetelőbb magyar igényt is kielégíti. A bukovinai csángó értelmes, intelligens, fogékony lelkű, tanulni vágyó, szorgalmas és munkabíró nép, írni és olvasni 70 százaléka tud. Kiváló magyar érzése mellett erős asszimiláló képessége is van, amit igazol az a körülmény, hogy közöttük igen sok német, oláh és szláv nyelvben és érzésben tiszta magyarrá lett. A Zsók, Nyisztor, Urszulean, Weber, Roth, Schmidt, Nunweiler, Zemüller, Kossler, Sepniczky, Ursiczky családok közöttük ma törzsökös csángóknak tartják magukat, s sértésnek veszik, ha valaki idegen eredetükre célzást is tesz.
   Másik említésre méltó faji tulajdonsága a bukovinai csángóknak a szaporaság. A gyermekrendszer ismeretlen fogalom előttük, sőt arról beszélni is vétek és bűn. Statisztikai adatok tanúsága szerint a családonkénti átlagos lélekszám 6—7 között váltakozik. A nő 30 éves átlagos kora mellett az átlagos szülés száma 7, s a született gyermekek 64 százalékát felnevelik.
   Nem szép típusú, de egészséges, erős faj. Foglalkozás szerint őstermelő a csángó. Istensegítsen és Andrásfalván a szarvasmarha tenyésztés, Hadikfalván a lótenyésztés, Józseffalván a földművelés a főfoglalkozás. A józseffalviakban és istensegítsiekben szembeötlő kertészkedési hajlam mutatkozik. A hadikfalviak és andrásfalviak erős fuvarosok, aminek oka egyfelől az, hogy egész Bukovinán keresztül csak egyetlen számbavehető vasúti vonal vezet, s a közlekedési eszközök hiányát az élelmes csángók kihasználták, amit annál könnyebben tehetnek, mert a radautzi császári ménes közelsége következtében messze vidéken páratlanul szép lóállományuk van.   
   Földjük nagy része termékeny, főként a Szucsáva völgyében fekvő négy falué, de a föld ma már nagy szaporaságuk miatt elégtelen a nép eltartására. Ezért kénytelenek a nyári idő nagy részét napszámban eltölteni a felső moldvai bojárok birtokain. Az oláhországi parasztlázadás óta a nép javarésze már nehezebben kap munkát Moldvában, mint ezelőtt. Különben is felette silányul fizetik ott a munkát és elképzelhetlenül rosszul élelmezik a munkást, ugyannyira, hogy 3—4 havi munka után alig visznek haza valamit a munkabérből. Sőt az a veszedelem is fenyegeti őket állandóan, hogy a részrehajló oláh hatóságok jogigényeiket semmi védelemben nem részesítik, s így a munkaközvetítő zsidó ügynökök és a magyargyűlölő gazdasági tisztviselők igen gyakran még azt a szűk bért is elpanamázzák tőlük, amire keservesen rádolgoztak.
   A bukovinai csángó községek tisztasága, rendezettsége előrehaladott kultúráról tesz tanúságot, s a piszkos kunyhókból álló oláh községek között annyira kirívó, hogy az ember szinte elképzelni sem tudja, hogy a szomszéd községben lakó csángók és oláhok egy államnak lakói.
Az említett öt bukovinai falu csángón kívül él még Bukovinában mintegy húszezer magyar, úgy hogy a bukovinai magyarság száma mintegy harmincezret tesz ki. Ezek azonban szétszórva élnek az oláhok és németek között, s magyar nemzetiségi jellegüket az élet súlyos terheinek nyomása miatt nem tudták úgy megóvni, mint a mádéfalvi veszedelem menekültjeinek utódai. Azért ezek között is igen sok van, akik utódról-utódra végrendeletileg hagyták magyarságuk megőrzését és a Magyarországba visszaköltözés kötelezettségét, ami egyformán álma, vágya és törekvése a bukovinai és moldvai magyarságnak.

      A csángó telepítések.
   A Magyarországon élő csángók közül a gyímesi csángók őslakói földjüknek. A Brassó-vármegyei hét csángó falu, az u. n. Hétfalu már telepítésnek az eredménye. Az újabb kori telepítések az 1883. évben fellángolt csángóláznak a következményei. A telepítés, mint már említettük, herceg Odescalchy Arthur kezdeményezésére társadalmi útón indult meg, s a Temes vármegyében eszközölt telepítések sikerrel is jártak. Az állam ezután kezdett a csángó telepítés fontos kérdésével foglalkozni, s a Temes-vármegyei telepítések után az első állami csángó telep húsz év előtt Déván létesült, s a múlt évben fejeződött be.
   A dévai telepre százötven csángó családot telepített be az állam, s egészen új városrészt alapított belőlük. A második állami csángó telep Vajdahunyadon létesült huszonöt családdal, s a marosludasi telepen is elhelyeztek néhány családot. Ez az állami telepítés azonban sikeresnek nem mondható. Nem azért, mintha a telepítési anyag, a csángók, mindenképen nem volnának alkalmasak és érdemesek a telepítésre. Sőt ellenkezőleg, a csángó az egyetlen magyar faj, amely az erdélyi nemzetiségi vidékeken mint telepes, nemzeti és kultúrmisszió teljesítésére is mindenképen megfelelő. Hiszen ha évszázadokon keresztül az államot alkotó oláhság között is meg tudta védelmezni nemzetiségét, sőt asszimilálta is az idegen fajokat, akkor a magyar állam intenzív védelme mellett Erdélyben egyenesen nemzeti misszió teljesítésére van hivatva. Az állami telepítés sikertelenségének oka a gyakorlati élettel nem számoló rendszerben keresendő. Az állami telepítés rendkívül súlyos terheket ró a telepesekre, s előfeltételei már magukban hordják a sikertelenséget. Az állami telepesnek ugyanis legkevesebb 5—6 ezer korona vagyona kell hogy legyen, amivel telepét elfoglalhatja, berendezheti. Hol marad ezenkívül a megélhetéshez és a gazdálkodáshoz szükséges forgótőke, valamint az évi törlesztési összeg? Hiszen dicséretes dolog, hogy a fizetni nem tudó telepeseknek határidőt és újabb fizetési kedvezményeket adnak, de ez a fenyegető anyagi romlásnak csak kitolását és nem végleges elhárítását jelenti. Ez az oka annak, hogy sem a csángó, sem a magyar telepítés Erdélyben nem felelt meg a hozzáfűzött várakozásnak, s a nagy megfontolás és hosszú tétovázás után csigalassúsággal létesített telepekről is a telepeseit megszökteti. Erdélyben például a telepítési célokra vásárolt birtokok tekintélyes része még ma sincsen benépesítve, s az állam kénytelen-kelletlen beállott házilag gazdálkodó földbirtokosnak, sőt ez idén például a Hunyad vármegyei marossolymosi telepítésre megvásárolt birtokát bérbe akarta adni, s hajszálon múlt, hogy az oláhok ki nem bérelték. Több más birtok, mint az alpestesi és folti kincstári kezelésben emészti fel egész jövedelmét.
   Az állami telepítések eddigi sikertelenségének másik oka a bürokratizmus és határt nem ismerő lelkiismeretlenség. Az új dévai csángótelep házait bár megyeszerte elolvadó házaknak hívják, mert a teljesen rossz anyagból épült házak, gazdasági épületek egymásután dűlnek be, vagyis amint, a csángók igen találóan mondják: elolvadnak. A telepek építkezései határozottan azt a benyomást keltik, mintha a vállalkozó üzleti hasznának növelése céljából készülnének ezek az épületek. Ne csodálkozzék tehát senki, ha úgy a csángó, mint a más állami telepítések rosszhírűek és éveken keresztül folytatott kísérletezések után sem hozzák meg a kívánt eredményt.
   A Magyarországon eszközlendő telepítéseknél elsősorban arra kell törekednie az államnak, hogy annak nemzeti jelentősége legyen. Nemzeti jelentőségű pedig csak akkor lesz a telepítés, ha azt nemzetiségi területen végzik és a telepes anyag kellő erkölcsi garanciát nyújt arra, hogy a nemzetiségek állandó ostromának ellenáll, sőt azokat asszimilálja. Erre a legalkalmasabbnak minden eddigi kísérletezés tanúsága szerint a csángó nép látszik. Hunyad vármegyében, hol a lakosság 82 százaléka oláh, egyesek a telepítésnek ezt a princípiumát már felismerték s látva azt, hogy az államnak egy-egy telep benépesítéséhez évtizedes fontolgatásra van szüksége, — mialatt a még meglevő magyarságot is az oláh tenger egyre növekedő dagálya elnyeli, — társadalmi úton vették kezelésbe a csángótelepítés kérdését. Az akció élére Barcsay Andor országgyűlési képviselő állott, kinek közbenjárására a koalíciós kormány Szabó Imre pénzügyigazgatóság mellé rendelt számvevőséghez beosztott számtisztet, aki néprajzi tanulmányaival a szakirodalomban jelentős sikereket ért el, kiküldötte a bukovinai csángók viszonyainak tanulmányozására 1908-ban. Szabó Imre jelentései alapján elvben a kormány elhatározta a Hunyad vármegyében megkezdett csángótelepítés folytatását, vásárolt is Marossolymoson, Alpestesen, Folton és Alsófarkadin összesen 5800 kat. hold birtokot, de azután a földművelésügyi minisztérium telepítési osztályában, melynek vezetője Lovas Sándor miniszteri tanácsos érthetetlen aversióval viseltetik a csángók iránt, s megint felülkerekedett a fontolgatás, tétovázás és határozatlanság, s a telepítés sürgős munkája megakadt. A munka sürgős a csángók és a magyar nemzet szempontjából egyaránt. A csángók földje ugyanis, mint említettük, ma már elégtelen a megszaporodott nép eltartására. Bukovinában földet szerezni szinte lehetetlen, mert az oláh földjét el nem adja, sőt ellenkezőleg maga is venni szeretne. A bukovinai csángó tehát, aki évszázadokon keresztül anyagilag is fel tudta venni a küzdelmet a körülötte élő nemzetiségekkel, ma már kényszerítve van arra, hogy az eddigieknél más megélhetési források és módozatok után nézzen. Így ébredt fel lelkükben a Bukovinából való elköltözés vágya és erősödött olthatatlan szomjúsággal az őshazába visszaköltözés gondolata. Táplálta ezt a gondolatot az első csángótelepítés és ellenállhatatlanul fokozta a viszonyaik, életmódjuk iránt meg-megújuló érdeklődés. Mikor Szabó Imre megjelent közöttük, egyszerre az öt falu csángó népe hajlandónak mutatkozott egész élete fáradságos munkája gyümölcsének, birtokának otthagyása árán is haza jönni, csakhogy a lelket sorvasztó idegenből őshazájában telepedhessék meg. Mert a mai kozmopolita világfelfogás terjedése dacára is akadnak még fajok, melyeknél a honvágy nemzedékek kihalta után is erősebb minden más érzésnél. A csángótelépítés folytatásának megakasztásához talán a politikai zavarok is hozzájárultak. Ezt azonban egész határozottsággal nem állíthatjuk. A szomorú tény az, hogy akkor, amikor tizenkétezer bukovinai csángó a magyar államhatalom megváltó kegyelmében bizakodva ősei által elhagyott hazájába visszatérni készült, az állam elfeledkezett róluk. Ennek következtében alakult meg azután a Hunyad-vármegyei csángó-telepítési érdekeltség.
   A legújabb csángó telepítés.
   Az állami csángótelepítési tervek elnémulásáról kétségbeesetten értesültek az ősi hazájukba készülő csángók. A felébredt kivándorlási ösztönt élesztgette és élesztgeti az egyre jobban fokozódó elégületlenség, s most már a szorgalma és munkássága szerint boldogulni akaró csángó semmi szín alatt sem akar Bukovinában tovább gyötrődni. Ezt a nyugtalanságot észrevette a bukovinai osztrák hatóság, de nem kerülte el figyelmét a lesben álló és a szláv tartományokra éhes Oláhországnak sem.
— A csángók elkerülnek Bukovinából? — kérdezi az osztrák. — Hát jó, menjenek, hiszen úgyis gyanús nép voltak.
— A csángók elkészülnek Bukovinából? — kérdezi az oláh. — Hát jó, menjenek, legalább földjüket jutányosan megszerezhetjük.
— De ne a magyarságot erősítsék, —mondja az osztrák és az oláh, mintha összebeszéltek volna. — Majd gondoskodunk arról, hogy ha menni akarnak, jó messze menjenek, ahol reánk örökre veszélytelenek lesznek.
És megjelentek a bukovinai csángó falvakban a kanadai ügynökök, akik tejjel-mézzel folyó kanaánt ígértek és ígérnek véreinknek Kanadában. Száz dollárért százhúsz hold elsőrendű termőföld! — csábítják a derék munkás csángót az ügynökök és fájdalom, sokan lépre mennek. 1910-ben kilencven, 1911 tavaszán 78 családfő vándorolt ki Kanadába, azzal a szándékkal, hogy családját is később magával viszi, s talán mind el is megy, ha az időközben Hunyad vármegyében megalakult Csángótelepítési érdekeltség fel nem tartóztatja ezt a készülőben levő rettenetes folyamatot.
Barcsay Andor képviselő bámulatos bátorsággal és hatalmas akaraterővel és agilitással állott útjába ennek a veszedelmes tervnek. Megalakította a települni szándékozók bevonásával társadalmi úton a csángó visszatelepítési érdekeltséget, s rendkívüli fáradságot és munkát igénylő akciójában nélkülözhetlen segítőtársaiul szegődtek hozzá a már említett Szabó Imre és B. Szabó István dévai lapszerkesztő, dévai kórházi gondnok. Rothadt közállapotainkat élénken jellemzi, hogy a csángóügynek e két lelkes hívét, mióta a mostani kormány minden közéleti tevékenységet a pártpolitika kicsinyes, rút szemüvegén keresztül bírál meg, Szabó Imrét érdeknélküli lelkes rajongása jutalmazásául Déváról áthelyezték Aranyosmaróthra, B. Szabó Istvánt pedig állásától felfüggesztették.
   A telepítési érdekeltség gyorsan munkához látott és Sztrigyszentgyörgyön, Csernakeresztúron, Nagybarcsán, Lodzsádon és Gyalmáron 3600 hold földet lekötve megkezdette, illetőleg folytatta az állam által félbehagyott telepítést. A telepítési tervezet a következő: visszatelepíteni a bukovinai csángókat Erdélybe, elsősorban a nemzetiségi többségű Hunyad vármegyébe a Maros és a Strigy völgyébe, hogy az oláhok területi egysége megbontassák és ezen vonalon át Erdély belsején keresztül természetes és megszakítás nélküli összekötő vonal teremtessék a magyar többségű vármegyékkel. Ennek a telepítési vonalnak rendszeres, okszerű kiépítése megfelel a csángók sajátosságainak és természetének, mert az oláh népet, mivel évszázad óta velük együtt élnek, ismerik, nyelvüket értik, ellentétben a kormány által telepítési anyagul kiszemelt alföldi vagy dunántúli magyar néppel.
   Az ilyen módon alkotott első telep a sztrigyszentgyörgyi, melyet 46 csángó családdal 424 kat. holdon létesített az érdekeltség. Sztrigyszentgyörgy eloláhosodott magyar falu, körülbelül hat család maradt meg benne magyarnak és reformátusnak, a többi oláhvá és görög-keletivé lett. A telepítés jól bevált, a telepesek elégedettek, nyugodtak és boldogok.

   A csernakeresztúri telep.
   A második telep az egészen fiatal és most épülő csernakeresztúri a nagybarcsai fiókteleppel 2000 kat. holdat foglal el. Száznégy csángó család települt le itt, telve duzzadó reményekkel. Ez a falu történelmi múltú magyar falu. A Déva és vajdahunyadi útvonalon fekszik, Hunyady János gyalogos katonáiból telepített magyar falu volt. Teljesen eloláhosodott. Ma mintegy húsz református vallású magyar lakik még benne, de ezek sem tudnak magyarul. Az új telepesek kötelessége Hunyady János katonáinak utódait visszahódítani a nemzet számára.
   Száguldó automobil visz ki Déváról Csernakeresztúrra. Az automobilt tulajdonosa, az egyik legősibb és legmagyarabb erdélyi mágnáscsalád sarja, báró Kemény József vezeti, a csángók visszatelepítése ügyének lelkes bajnoka. A falu végén ideiglenes deszkabódék, mindenfelől határt jelző póznák mutatják, hogy itt nagy munka készül. Az érkező automobilt nagy tömeg férfi és asszony, de még több bámuló arcú gyermek várja. Amint megállunk, az automobilt egyszerre körülállják, s Bukovinában tanult háromszoros hoc-i mintájára háromszoros éljennel köszöntenek. Tisztelettudóan leveszi mindenki a kalapját, s előáll közülük a legöregebb, a legtekintélyesebb. Both Péter Simon, a csángó-bíró és a csángók sajátságos selypítő magyar beszédével pár szóval üdvözöl:
- Üdvöszlöm méltóságtokat, hogy a szegény cángók között megjelenni kegyeszkedtek.
- Éljen, éljen, éljen! — hangzik fel ismét székelyesen vontatott hangsúlyozással és megindulunk a csángó bíró vezetésével az épülő telep bejárására. A lakásokat még csak deszkabódék képezik, a házak helyét a kiásott fundamentum-gödrök jelzik. A gyermekek örömmel futnak előttünk, s egy-egy, csóvákkal kipécézett területen megáll három-négy is, s boldog büszkeséggel mondja:
- Ez a miénk. Itt lesz a mi házackánk. Both Péter Simonnal beszélgetésbe elegyedem. Középtermetű, 54 esztendős, őszülő, értelmes arcú, igazi csángó típus. Szaporán beszél, de nem bőbeszédű, s jóformán csak a kérdésekre felel.
- Nehezére esett-e, hogy ott kellett hagynia a földet, ahol született, s életének javát eltöltötte? — kérdezem tőle.
- Hálát adok az Istennek, hogy haza jöhettem. Mert mi, ha Bukovinába születtünk is, mindig Magyarországot tartottuk igazi hazánknak. Fiatalságomban nem sikerült hazajönnöm, de legalább most az Isten megadta érnem, hogy meghalni haza jöhetek.
Bukovinai életükről kérdezősködtem tőle. — Nem panaszolkodhatunk, instállom, hogy rosszul lett volna dolgunk. De mikor a nép szaporodni kezdett, széjjel kellett néznünk, hogy mihez kezdjünk, mert az a föld, ami öt-hatezer embert eltartott tisztességesen, kétszer annyit már nem tud eltartani. Aztán örökké haza vágytunk az őshazába. Végre Barcsay nagyságos úr, — áldja meg az Isten, — haza segített.
- Hát a többiek, akik ott maradtak, mit csinálnak?
- Haza készülnek, instállom, s ha nem jöhetnek haza, elmennek Kanadába. Istenem, az a Kanada! Mennyit kértem azokat, akik már elmentek, hogy maradjanak még ott, az Isten majd csak haza segít, de inkább hallgattak a lelketlen ügynökökre, akik eget-földet ígértek.
- Mi lesz velük, mi lesz velük abban a vad idegenben? — sopánkodik közbe egy öregebb asszony.
- Both Péter Simon szigorú tekintettel hallgatást parancsol, s azután folytatja:
- Ha százötven esztendeig várni tudtunk, míg az Isten reánk tekint, hogy haza jöhessünk, hát várhattak volna ők is még egy kevés ideig. Mert én hiszem, hogy hazajöhetnek rövidesen — ugye nagyságos úr?— fordult az öreg Barcsayhoz.
- Hazajönnek mind Simon, ne búsuljon, — nyugtatja meg Barcsay.
- Istenem, hallgasd meg! Bárcsak úgy lenne, — rúgják rá kórusban a körülállók.
- Hát az nem kedvetlenítette el az ott maradiakat, hogy az állami telepesek panaszoskodnak nehéz sorsuk miatt?
- Nem; úgy elfogta a csángót a hazatelepedési vágy, hogy állami telepesnek is elmenne. Uram, gondolja meg, hogy 150 esztendeig egy nyájban élt a falu csángósága, nyelvét, hitét megtartotta az idegenben, s most elszéledjen a világban? —ez istenkísértés volna. Mikor hazajövetelük körülményeit tudakoltam, az öregnek könnybe lábadt a szeme.
- Micsoda nehéz út volt az! — sóhajtotta. — három hétig tengelyen utaztunk, uram! három hétig, híjban fagyban. Nem adott az állam vasúti kedvezményt, pedig akkor három nap alatt itthon lehettünk volna. Éjjel barmainkkal bújtunk össze, hogy meg ne fagyjunk. Három kicsi gyermekecske meg is halt az utón, a sok viszontagság miatt.
  Itt meg kell jegyeznem, hogy ezeknek a csángóknak hazajövetelük alkalmával a kormány még vasúti kedvezményt sem adott. Akart-e adni, vagy nem, nem tudom, csak azt tudom, hogy Hunyad vármegye főispánja Mara László pártpolitikai szempontból ellenezte az utazási kedvezmény megadását, s így saját alkalmatosságaikon voltak kénytelenek utazni a 30 fokos hideg okozta szenvedések között.
  Beszélgetés közben bejártuk a telepet, ahol mindenütt dolgos kezek szorgos munkájának nyomai láthatók. Azóta már részben fel is épültek a csinos házak, gazdasági épületek. A munka folyamatát látva, egyszerre megértettem, hogy mi a különbség az állami telep és a telepítési érdekeltség épületei között, s nem csodálkoztam az állami telepesek elégedetlenségén. A telepítési érdekeltség telepén a csángók maguk építik épületeiket gyakorlati szakértelemmel. A házak fundamentumát a közeli vajdahunyadi vasgyár vassalakjából építik egy dévai építőmester segítségével. A felépítmény jól kiégetett téglából készül. Egy ház két szobából és konyhából áll, gazdasági épületet pedig mindenki tetszése szerint épít, rendszerint kőalapon, vakolt boronafából. A házilag történt építkezés biztosítja az építkezés jóságát és praktikusságát.
  A telepek hasonlóak az állami telepekhez. Itt is kétféle telep van: gazdasági és munkástelep. A gazdasági telep áll 10 kat. hold szántóból és háromnegyed hold belsőségből, a munkástelep 5 hold szántóból és háromnegyed hold belsőségből. Ezenkívül közös erdőjük és közös legelőjük van, aminek rendkívüli nagy gazdasági jelentősége van. A csernakeresztúri telepen minta bolgárkertész telepet létesített az érdekeltség, s a befőzésre alkalmas zöldséget a közeli dévai konzervgyár, amely itthon, teljesen ismeretlen, de Angol- és Franciaországban elismert neve van, és bármilyen nagy mennyiséget produkáljanak, előre leköti s igen figyelemreméltó jövedelmet biztosít a szorgalmas népnek. A gazdasági telepért 1500 korona, a munkástelepért 150 korona előleget fizetnek, s az évi törlesztés mindössze 179 korona.
   A befektetés és az évi teher között tehát óriási különbség van az állami és az érdekeltségi telepes között. Telepítésre vár újabban a gyalmári 475 és a lozsádi 233 kat. holdas birtok, amire az érdekeltség már előlegeket adott és jövő tavasszal szándékozik benépesíteni. Mindkét faluban szintén nagy nemzeti jelentősége van a telepítésnek. Gyalmár teljesen eloláhosodott falu, Lozsádon még a magyarság többségben van, de az egyke-rendszer átka már gyengíti a magyarság erejét. Rendkívül ügyes gondolat tehát a szapora csángóság telepítésével útját vágni a magyarság elpusztulásának.

  Déván telepítési iroda irányítja a telepítést és bonyolítja le a telepesek sok ügyes-bajos dolgát. Az irodát Barcsay vezetésével a már említett Szabó Imre és B. Szabó István látják el. Nincsen a napnak olyan órája, mikor ne volna csángó vendége az irodának. Nem csak a sztrigyszentgyörgyi és csernakeresztúri telepes csángók, hanem az állami telepesek is ide járnak tanácsért, útmutatásért. Valóságos gondviselésnek tekintik ezt az irodát, s teljes bizalommal keresik fel minden dolgukban. Az egyik gyümölcsfát, a másik vetőmagot, s az állami telepes akárhány telephelyet kér. Százával érkeznek a kérő, rimánkodó levelek Bukovinából, melyekből a honvágy kétségbeesése sír ki. Mindenki telepet kér, mindenki haza akar jönni. A tiszta írású levelek olvasásánál nem egyszer könny szökik az ember szemébe.
- Remélem, hogy teljesíteni fogja mielőbb egy hazájába szeretettel visszavágyó bukovinai magyar család hő óhajtását — írja Székely Ignác Fogadjistenből Barcsay Andornak. Istensegítsről Szentes Jóska, aki hat gyermek apja, így ír:
- Édes atyám is ott van már és vele egy testvérem és az én szívem is oda vágyik, szeretett hazámba telepedni meg velük. Józseffalváról a sok között a következő levél jött:
- Van szerencsém tudatni, hogy úgy mint én, Péter Ferenc huszár és Pap János józseffalvi földműves gazdák vagyunk és hazánkba vágyunk. Könyörgünk, hogy segítsenek haza és adjanak telepet, hogy hű fiai lehessünk hazánknak otthon, mint voltunk az idegenben is. Pap János földműves gazda, bír 3000 korona értékűvel és családi tagja áll 10 darabból, 4 fiú és 4 leány. Péter Ferenc földműves gazda bír 1600 korona értékűvel és családi tagja áll 8 darabból, 4 fiú és 2 leány. Ilyen és ehhez hasonló száz és száz levél van, sőt van egy levél Hadikfalváról, az osztrák helytartóságnak egy hivatalnokától, aki rossz magyarsággal írott levelében magát büszkén vallja csángónak és telephelyet kér.
Ez a rövid rajza ma a csángókérdésnek, mely kell, hogy érdekelje és munkára serkentse a társadalmat és államot egyaránt. Az érdekeltségi telepítés jelentőségének fokmérője az oláhok között keletkezett izgalom és ellenakció. Bámulatos magas áron vásárolnak össze Hunyad vármegyében minden eladásra kerülő kis- és nagybirtokot, s azokat parcellázzák és telepeket alkotnak rajtuk. A gyalmári telepítés ellensúlyozására Algyógyfelfaluban létesítettek telepet, a sztrigyszentgyörgyit a brettyei, a dévait a szántóhalmi telepítéssel akarják paralizálni. A csángó telepítésre az altruista banknak és az államnak megadta az irányítást a hunyadmegyei érdekeltségi telepítés, mely mindenféle támogatásra érdemes és valóban páratlanul álló nemzeti szolgálatot teljesít. A csángó népben rejlő bámulatos nemzeti érték ki nem használása meg nem bocsátható bűne lenne államnak és társadalomnak egyaránt. Ma, amikor a kivándorlás miatt naponként fogy a magyar nemzet, főként a nemzetiségi vidékek magyarságának új, érintetlen erőkkel való felfrissítése nemzeti kötelesség. A belügyminisztérium kezelésében mintegy 200 ezer korona hever abból a pénzből felhasználatlanul, amit herceg Odescalchy társadalmi akciója a csángóit visszatelepítésére összegyűjtött. Az Akadémia kezelésében is van rokoncélú tekintélyes összeg. Ezeknek felhasználásával a megindult és nagy reményekre feljogosító társadalmi akció fáradságos munkáját igen szépen lehetne támogatni. Akár társadalmi úton, akár az altruista bank közbejövetelével, vagy pedig külön állami beavatkozással ebbe a kérdésbe sürgősen bele kell nyúlni, a bukovinai csángóságot haza kell telepíteni, és a haldokló moldvai magyarságnak segítségére kell sietni.

                                                                                         HÍREK 1911

    Pesti Hírlap, 1911. július 13. Hunyadmegyei képek. (kivonat)
   Teljesedett tehát az oláh kívánság és a hunyadmegyei oláh tengerbe jó ideig nem kerül az állam jóvoltából magyar sziget. De a magánvállalkozás, amely persze a maga üzleti hasznát nézi és talán súlyos terheket ró néha a telepesekre, szintén érzi a félelmetes oláh hatalmat s megbénulva végzi a dolgát. Mi ez a magánvállalkozás? Óh, senki se gondolja, hogy ez rajongó magyar érzések diadala! Nekünk nincsenek fanatikusaink, akik nemzeti célokra százezreket áldoznak, s szinte érthető, hogy a legnemesebb cél mögött is üzleti érdek rejlik. El kellett ezeket mondani e helyütt, hogy a magántelepítés alatt mindenki üzletet értsen, de egyszersmind lássa meg az üzlet mögött azt a becsületes magyarcélt is, amelyért szívesen felejtjük, hogy az üzleti üzlet...
   Ez a magántelepítés abból áll, hogy veszendőnek indult magyar birtokokat megvásárolnak és e birtokokon csángókat és magyarokat telepítenek. Az állam is így tesz, de a földet a beszerzési áron és a telepítési költségek elengedésével adja, míg a magántelepítési akció — noha Hunyad megyében minden elismerés megilleti, — üzleti jellegénél fogva nem követhet ilyen elveket. De a jelenlegi időpontban, amikor a földművelésügyi minisztérium mélységesen elszomorító telepítési politikája következtében a magyar föld visszahódítása szünetel, örülnünk kell, hogy legalább szórványos esetekben a tőke szolgál igazi nemzeti célt. Különösen ki kell emelnünk egy lelkes fiatal állami tisztviselőnek, Szabó Imre számtisztnek e téren szerzett érdemeit. Szabó — noha az oláh vezéreik óhajára maga az állam üldözi, amiért mellékfoglalkozásképp nagy gazdasági és ethnográfiai tudással intézi a magyar telepítés ügyét — szép eredményeket ért el s ha a telepesek kibírják a vállalt terheket, egymaga többet tett a magyarságért, mint tíz kormány valamennyi főispánja. A telepesek — akár államiak, akár magánosok — túlnyomólag csángók. Hasznos elem, bár kissé koldus természetű, de minden bűne mellett egy csángó, ha új telepes is, akár tíz oláh árán is itt tartandó.
   Az állami telepítések szünetelése közben — 1910-ben — megindult a magántelepítés. Barcsay Andor képviselő kezdte az imént említett Szabó Imre számtiszttel, az Országos Központi Hitelszövetkezet és a Kisbirtokosok Földhitelintézete közreműködésével. Három folyónak, a Csernának, Sztrigynek és Marosnak mentén, illetőleg folyók völgyében történtek az első magántelepítések. Majláth Gusztáv erdélyi püspök közbenjárására Sztrigyszentgyörgyre küldték Kolozsvárról Szász István erdélyi telepítési főfelügyelőt és Budapestről Schmidt József állami mérnököt, hogy vizsgálják felül a létesítendő telepeket. Az állami kiküldöttek mindent rendben találtak és különösen dicsérték, hogy a csángó-telepítések falu- és nem tanyarendszerben történtek, mert a tanyarendszer veszélyezteti a kitűzött nemzeti célt, amennyiben szétszórja az odahozott magyarokat.
   A sztrigyszentgyörgyi telepre ötvenegy család jött s mintegy százezer koronát hozott magával Bukovinából. Hét család jött csak a boszniai Vucsiákból, oly elhagyatottak voltak a nekik idegenné lett magyar vidéken, még papjuk se volt, egy katholikus paraszt, Kocsis látván, mondotta el mindennap a szabad ég alatt a Miatyánkot és Üdvözlégyet. Ez a paraszt keresztelt és ez is temetett.
   Jött a vad oláh népség közé újabb öt csángó család, s ekkor a sztrigyszentgyörgyi magyar sziget már vagy kétszáz lelket számlált. Egymásután épültek az utcák, a kis házakkal és belsőségekkel. És e házakba visszatértek a két évszázaddal ezelőtt kiüldözött csángók és megkezdődött új honfoglalásuk. Az egy-két szobában elhelyezték magukkal hozott holmiaikat és a feszületet és a Mária-képet, amint az ókori hősök mondavilágában magukkal vitték vándorlásaikon a házi tűzhely isteneit a hontalanok, és ezek az új tűzhelyalapítók pár hét alatt megteremtették a piskii katholikus egyház fiókközségét. Tizenöt évvel ezelőtt veszett ki onnan a magyarság; a győztes oláh faj nemcsak a földjeinket szedte el, hanem a templomot is. Az oláh görög keleti nép vette meg a plébános földjét, házát és a templomot, amit lebontatott s aminek tégláiból a falubeli gaz oláh népség sok egyéb között istállókat épített. A magántelepítés visszavásárolta Ujec Jeromos görög keleti paptól az elődje által megvett magyar birtokot s miénk ismét a templom helye is. Persze, a nagy szegénység mellett csak a helye, de az új honfoglalóknak Majláth püspök hatszáz koronát adott, hogy ha már nem építhetnek templomot, emeljenek haranglábat és vegyenek abba egy kis harangot. A romba döntött templom helyén már felépült a harangláb s most pünkösdkor már szólt a harang. És a szava odaszólítja a sztrigyvölgyi falvak pusztuló magyar népét és hirdeti a régi rétek levezeklését. Mint fanatikus emberek mondják: az elnémult harang megszólalt ismét… Az eloláhosodott faluban a telepítés előtt csak négy százalék volt a magyar, ma pedig a lakosság ötvenhat százalékát alkotja.
   A telepítés áttért a Csernavölgyre. Az Ardeleana már rátette a kezét egy dobrakerületi kétezer holdas magyar birtokra, de a telepítők megszerezték száznyolc csángó család számára és Csernakeresztúr újra magyar falu! Ez a helység Árpádkorbeli telepítés, csupa református ember, de ma már mind oláh; azok a nyomorultak a nyelvüket is elfelejtették és a nevüket, a sok száz éves magyar nevüket is oláhosan írják. Most közéjük van ékelve vagy hétszáz csángó és az oláh reformátusok lassankint — hiába minden izgatás — lassankint ismét református magyarokká lesznek.
   Szépen sikerült a telepítés Marosvölgyében is, Lózsádon, Benzencen és Gyaluváron, ahol ma Hunyadi János oláhvá lett magyar gyalog-nemesei élnek. S mégis, a munka sohasem lehet sikeres, mert a kormány nem akarja ingerelni az oláhokat és ezért nem jó szemmel nézi a csángók telepítését. Erdély szomorú ügyét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy amikor Csernakeresztúrra betelepítettek hetvenhét csángó családot, körülbelül négyszázötven lelket, a magyar földművelésügyi miniszternél annyit nem sikerült keresztülvinni, hogy a segítségével ezek a szegény emberek félárú jegyet kapjanak, holott ha megfelelő számú munkás összeáll, akkor minden protekció nélkül kap a kereskedelmi minisztérium gondosságából úgynevezett munkásjegyet. Az idén februárban indultak el Bukovinából a Csernakeresztúrra telepített csángók s mert vasútra nem tellett, gyalog jöttek át az Északkeleti Kárpátokon, a Magura-szoroson. Beszterce felől jöttek övig érő hóban és két kis gyermek megfagyott és másik kettő a dévai közkórházban halt meg, ahová a magurai hóban szerzett tüdőgyulladással vitték őket. Stetina államtitkár megadta volna a csángók félárú jegyeit, de a főispán ezt egyenesen megakadályozta.
                                                                                                                   *
   Három és fél év alatt tíz magyar telep létesült a munkapárti kormány minden rosszakarata dacára és kilencezerkétszáz hold maradt magyar kézen és került vissza magyar kézre. Ezt nem tűrhették el az oláhok és megindították az ellenakciót. Hogy miből állt ez? Tessék a térképen a telepítési vonalakat megnézni. A három folyó völgyében húzódnak végig. Nos, az oláhok Osváda Vazulnak, az Agricola vajdahunyadi bank vezérigazgatójának vezetése mellett megkezdték a telepítési vonalakba az ellentelepítéseket. A dévai és csernakeresztúri telepítések ellensúlyozására az oláhok az Agricola útján megvették a szántóhalmai kétszáz holdas magyar birtokot, a gyalmári ellen pedig gróf Kun István algyógyi hétszáz holdas birtokát, amely az Emke földjével, gróf Kun Kocsárd földműves iskola birtokával határos. Ezzel Algyógy vidékén teljesen el van vágva a magyarosítás vonala. S a sztrigyszentgyörgyi magyar telepítésnél is ellenpontot teremtettek az oláhok. Magyarbrettyén megvették a Szente család hatszáz holdas birtokát, amiért az Ardeleánának, Vlad pénzintézetének lehetnek hálásak fajbeliei. Az oláh ellenakció, nem úgy, mint a magyar, azonnal benépesíti a magyar kézről elhódított birtokot s a külterjes gazdálkodást űző oláh parasztot biztos eredménnyel földhöz segíti. Az árulók jól és eredményesen dolgoznak. F. A.

      Pesti Napló, 1911. december 23. A szentandrási magyargyűlölők.
    Megemlékeztünk arról, hogy a hunyadvármegyei Szentandrás községben az oláhok nemrég megtámadták a magyar állami iskolát s nemzetiségi gyűlölködésből összetörték bútorzatát, bezúzták ablakait s megfenyegették a lakosságnak azt a részét, mely gyermekeit az állami iskolába járatja. A szentandrási oláhok a magyarság ellen — mint Déváról jelentik — a múlt vasárnap ismét merényletet követtek el. Ismeretes, hogy Barcsay Andor országgyűlési képviselő kérdésére csángótelepítési akció indult meg Hunyad vármegyében. A többi közt Csernakeresztúrra ez év tavaszán nyolcszáz csángót telepítettek be s ezzel az eloláhosodott magyar község magyarsága ismét hétvég százalékra szaporodott. Az oláhok erős gyűlölködéssel fogadták a csángótelepítést, úgy hogy az első telepeseket heteken keresztül csendőrök őrizték az oláhok veszedelmes magatartása miatt. Vasárnap történt, hogy a csernakeresztúri csángótelepről mintegy négyszázan, férfiak, asszonyok és gyermekek, szekereken átmentek Piskire, a gróf Majláth Gusztáv erdélyi püspök által adományozott harangjuk felszentelési ünnepélyére. Mikor hazafelé jöttek, déltájban, a Szent András és Nagybarcsa között levő után egy csomó oláh megrohanta a szekereken és gyalog jövő csángókat s revolvereikből többször rájuk lőttek éktelen szitkozódás közben. — Miért jöttetek ide? — Megvoltunk nélkületek is! — ordított a fellázított oláh tömeg. Csak a véletlennek köszönhető, hogy az oláhok támadásának nem lettek tragikus következményei. Mire a csángók első meglepetésükből felocsúdtak, az oláhok szétszaladtak a mezőn. Az ügyben a csendőrség megindította a nyomozást s a felbujtókat Modola Péter és János, Tollas Ferenc és Borka János személyében kinyomozta s ellenük már meg is indult az eljárás.

    Csernakeresztúri születések 1911-ben.
Nr. Szülők                                                      Gyermek                                     Született                 Megjegyzések
1. Szentes Gergely, János Katalin                 Vince                                          Ápr. 2.                    Déváról
2. Búzás János, Papp Éva                               Katalin                                       Ápr. 12.
3. Lovász Lajos, Barabás Anna                      Vilma                                         Jún.24.
4. Kerekes György, Tamás Katalin               József                                          Júl.7.
5. Molnár András, Sántha Regina                 Katalin Mária                           Aug.12.
6. Péter Mihály, Péter Anna                           Ilona Anna                                Aug.18.
7. Kásler Gergely, Palkó Anna                       Sándor                                      Aug. 21.
8. Farkas János, Varga Rozália                      Katalin                                       Aug. 30.
9. Miklós József, Bíró Rozália                        Emerencia                                 Szept. 6.
10. Miklós Antal, Csernik Anna                   Mária                                          Szept. 10.                Déváról
11. Tamás Lajos, Kató Borbála                      Borbála E.                                  Nov. 3.
12. Varga Ferenc, Kelemen Vera                   Mária                                         Nov. 15.
13. Daradics Mihály, Kásler Anna                Mária                                         Dec. 3.                     Déváról
14. Pék Menyhért, Pál Anna                          Vilmos                                       Dec.10.

    Átköltöztek 1912-ben.
Illés József, Sebestyén Erzsébet - Déváról mentek át.
Dávid András, Dobrowolsky Katalin - Székelykevéről jöttek.

    Átköltöztek 1913-ban.
László András, Nagy Teréz - Déváról mentek át.
Kelemen János, Sebestyén Anna - Déváról mentek át.
Szentes István, Galambos Teréz - Vajdahunyadról jöttek át.
Lovász István, Lovász Mária - Sztrigyszentgyörgyről jöttek
Szatmári György, Palkó Emerencia - Déváról mentek át.

    Népszava, 1912. április 5. kivonat.
   Hunyadmegyéből jelentik, hogy a híres csángótelepítés teljesen csődöt mondott. Az állam nagy garral világgá kürtölte, hogy a csángókat visszahozza a magyar hazába. Az állam rendezte a visszatelepítést, amelyet azonban néhány nagy hazafi üzleti célokra használt ki. A csángókat teljesen kifosztották, úgy, hogy azok ismét kénytelenek más országba vándorolni. A jelentés szerint A hunyadmegyei csángótelepesek baja ismét fölújul. Az állami visszatelepítés, amelyet a magánosok vettek kezükbe, csődöt mondott. Sok panasz merült fel az egész megyében, de különösen elszomorító a helyzet Sztrigyszentgyörgyön és Csernakeresztúron. A visszajött csángók a szó szoros értelmében kifosztva állanak, maholnap dobra kerül mindenük és mehetnek koldulni. Szép reményekkel kecsegtették és csalogatták őket haza és most egyesek annyira kihasználják őket, hogy tudatlanságukban tönkremennek és hazájukat ismét kénytelenek itthagyni. Csernakeresztúrról, pozitív értesülés szerint, többen készülnek Bukovinába visszatérni és nem riasztja őket vissza az ott töltött hosszú évek nyomorúsága sem annyira, mint amennyit anyagiak miatt itthon szenvedtek rövid pár év alatt. Hunyad megyében a lakosságnak csak tíz százaléka magyar. Most ismét tömegesen vándorolnak ki a magyar nyelvűek, mert a szeretett hazában jobban kifosztják őket, mint külföldön.

    Budapesti Hírlap, 1912. április 11. Déváról jelentik: Hunyad vármegye, közigazgatási bizottsága ma ülést tartott, amelyen Hajduczky József bányaigazgató interpellációt intézett Csulay Lajos alispán helyetteshez, amelyben fölvilágosítást kért a fővárosi lapokban megjelent közleményekre vonatkozóan, melyek a csernakeresztúri és sztrigyszentgyörgyi csángótelepítéssel kapcsolatosan megjelentek. Nevezetesen, hogy igaz-e, hogy a csángókat kifosztották, megrövidítették és teljesen elkeserítették, ugyannyira, hogy megélhetésük lehetetlenné vált. Az alispán helyettes nyomban válaszolt és kijelentette, hogy a megjelent hírlapi cikkek nyomán azonnal jelentéstételre szólította föl az illetékes közigazgatási főbírókat. Ezek jelentéséből a leghatározottabban megállapíthatja, hogy a hírlapi támadások tisztán légből kapott tudósítások nyomán keletkeztek. A főszolgabírók jelentéseikben beszámolnak arról is, hogy több csángó családot kihallgattak, akik kijelentették, hogy a telepen teljesen jól érzik magukat és semmi hiányban sem szenvednek. Nagy hálával emlékeznek meg Barcsay Andor dr. országgyűlési képviselőről, aki őket visszasegítette az őshazába és azóta is folyton támogatja őket. Nem felel meg tehát a hírlapok jelentése, mintha őket kifosztották, avagy bármiben is megrövidítették volna. A bizottság az alispán helyettes jelentését örömmel egyhangúan tudomásul vette.

    Szászváros, 1912. április 18. Új körjegyzőség.
  Vett értesítés szerint Csernakeresztúr központtal új körjegyzőséget állítanak föl. Az újonnan létesítendő körhöz Csernakeresztúr, Kisbarcsa, Nagybarcsa és Árki község fog tartozni. Alpestesi körjegyzőség e szerint megapad és ahhoz a székhelyen kívül a felpestesi körből átcsatolandó Keresztényalmás és Bujtor csatoltatik, egyben az alpestesi körjegyzőséget a vajdahunyadi járásba osztják be. Az új változásokat a május havi megyei közgyűlés elé terjesztik jóváhagyás és elfogadás végett.

   Újság. 1912. május 9. Barcsay Andor amiatt interpellálja a miniszterelnököt, s pénzügyminisztert, a földművelési és közoktatási minisztert, hogy a Hunyad megyei csernakeresztúri csángókat kisebb kölcsöneik miatt a tönk szélére sodorják. A csernakeresztúri csángótelepesek ügyét szerinte kormányhatósági támogatással kell elősegíteni és a bukovinai csángók visszatelepítését jobban fel kellene karolni. A csernakeresztúri csángók jelzálogkölcsön ügyeinek sürgős lebonyolítására kéri a kormány hathatós támogatását. Csernakeresztúr község részére közlegelő létesítéséhez államsegélyt kér, a földművelési miniszter rendelje el a telepítés kapcsán megszerzett ingatlanokhoz tartozó erdőterületek állami tulajdonba való átvételét, továbbá a telepes házak építkezési felülvizsgálatát, ellenőriztesse az ingatlanok kihasításának mérnöki munkálatait, végül az iskolaépület kibővítését, használhatóvá tételét sürgeti.

    Pesti Hírlap, 1912. május 9.
   Barcsay Andor interpellációt terjeszt elő a hunyadmegyei csángótelepesek állapotáról. Kérdi a miniszterelnököt, hajlandó-e a hunyadmegyei-csernakeresztúri csángótelepesek ügyét kormányhatósági támogatásával elősegíteni és a bukovinai csángók visszatelepítési ügyét felkarolni? Hajlandó-e a pénzügyminiszter a hunyadmegyei csernakeresztúri csángó visszatelepültek jelzálogkölcsön ügyeinek sürgős lebonyolítását tekintettel az általános pénzügyi nehézségekre hathatós támogatásával elősegíteni? Hajlandó-e a földművelésügyi miniszter úr a Hunyad megyei csernakeresztúri csángótelepítés kapcsán Csernakeresztúr község részére létesítendő közlegelőt a szokásos államsegélyben támogatni; hajlandó-e a közoktatásügyi miniszter a hunyadmegyei csernakeresztúri csángótelepesek 145 rendes és 70 ismétlő iskolai tanköteles gyermeke befogadására a meglevő csernakeresztúri iskolát és óvodát átfejleszteni.

   Világ, 1912. május 10. A hunyadvármegyei csángók.
   A magántelepítés titkaiból — Budapest, május 9.
   Egy képviselőházi interpelláció odaterelte a közfigyelmet a hunyadmegyei csángók felé. Alkalmunk nyílott a csángók sorsáról egyetmást a valódi világításban meglátni. És az összegyűjtött adatokból, melyek némileg más színben tüntetik föl a dolgokat, a telepítés magasztos leple alatt folytatott üzérkedésből közlünk néhány részletet, okulásul a nagyközönségnek és alapul a hatóságoknak, hogy végre-valahára beavatkozzanak azokba az üzelmekbe, amelyek most Hunyadban folynak. Az alább közlendő tényekről Hunyad vármegyében ma már nyíltan beszél mindenki s mégis érthetetlen okokból senki sem mer belenyúlni abba a darázsfészekbe, amely számos birtokost károsított meg és a csángótelepesek légióját tartja nyugtalanságban és jövőjük feletti szomorú bizonytalanságban. Hogy a dolgok állásáról tiszta képet nyerjünk, szükséges a magántelepítés történetét röviden megvilágítanunk.
   A telepítés.
   Van Déván egy «Hunyadmegyei székelycsángó telepítési érdekeltség vezetősége» című iroda, amely a bíróságnál, mint ilyen bejegyezve nincsen. A «vezetőség» Barcsay Andor és Szabó Imre, két teljesen vagyontalan úrból áll, kik közül utóbbi az adminisztratív szerepkört tölti be, hogy milyen közmegelégedésre, arról az a számos feljelentés tanúskodik, amely ellene a dévai királyi ügyészségnél megindult és részben még most is folyik.
Szabó Imre hívására jöttek be a csángók a bukovinai Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva és Fogadjisten községekből, hol 160 év óta éltek örökös vágyakozásban hazájuk iránt. Örömmel jött be valamennyi egyszerű hívásra. A magántelepítők Hunyad vármegye két községébe, Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra telepítették őket.
   A telepítéshez szükséges ingatlanokat hunyadmegyei birtokos családoktól vette a magántelepítő cég, természetesen hitelbe, így kerül a telepítők birtokába Pap Jenő ítélőtáblabíró sztrigyszentgyörgyi birtoka 96.000 koronáért, Herczegh Sándor csernakeresztúri birtoka 156.000, Csonka József csernakeresztúri birtoka pedig 120.000 koronáért. Azonkívül vettek hitelbe még más birtokokat is. Mindezen ingatlanokat, dacára annak, hogy legtöbbjéről még csak végleges adásvételi szerződésük sem volt, s a csángók között kis- és nagytelepként felosztották, s a telepekre javarészt hitelben lakóházakat építettek és a beköltözött csángóktól az előlegeket (bélyegtelen nyugták ellenében) felvették.
   E tárgyilagos historikum elmondása után tekintsünk a dolog mélyére, kutassuk a magántelepítésnek közszájon forgó rejtelmes mendemondáiból egyelőre azokat, amelyeknek valódiságáról okmányok alapján hiteles bizonysággal meggyőződtünk.
2000 koronáért 96.000 korona.
   Mint legjellemzőbb esetet ismertetjük, Pap Jenő királyi ítélőtáblái biró dévai földbirtokának telepítésre való felhasználását. Ismételjük,az alább elmondandó dolgokról pozitív értesüléseink vannak és azokat minden bekövetkezhető cáfolat ellenére is fenntartjuk. Pap Jenő, ítélőtáblabíró, a sztrigyszentgyörgyi székely-csángó telepesek meghatalmazottjával, Szabó Imrével, 1910. augusztus 10-én kötötte meg a birtokára vonatkozó adásvételi szerződést. Az eladási ár 96.000 korona volt, amelyből a csángók 43.000 koronát bekebelezett terhek átvállalásával fizettek ki, 2000 koronát pedig készpénzben adtak át eladó kezeihez, míg a fönnmaradó 46.000 korona vételárhátralék a tulajdonjognak vevők javára való bekebelezésével egyidejűleg lett volna eladó javába telekkönyvileg bekebelezendő.
   A vételárhátralékot 1910. október 1-én kellett volna eladó kezeihez készpénzben kifizetni. Pap Jenő táblabíró nyugodtan várta pénzét. Elkövetkezett a fizetési határidő, természetesen anélkül, hogy a «telepítési érdekeltség» kötelezettségének eleget tett volna. Lássuk, mi történt ezalatt, az eladott birtokkal.
   A magántelepítők a kétezer korona vételár-részlet lefizetése ellenében megkapták Pap Jenő táblabírónak 96,000 koronát érő ingatlanait, amelyet busás haszon mellett kilencven két bukovinai csángó között osztottak föl. A csángók birtokba vették az ingatlanokat, tulajdonjogot nyertek rá és ma is használják azokat. És most kezdődik a telepítési érdekeltség vezetőségének» «munkássága».
   A beszédes telekkönyv.
   A vételárhátralék megfizetése elmaradván. Pap Jenő táblabíró érdeklődni kezdett annak oka után és elsősorban meggyőződést szerzendő, a telekkönyveket nézte meg. Itt azután megdöbbentő fölfedezésre itatott. Kiderült ugyanis, hogy az adásvételi szerződésben kikötött feltétel dacára, a negyvenhatezer korona vételárhátralékot az eladott ingatlanra be nem kebleztették, ellenben az Országos Központi Hitelszövetkezettől nagy összegű kölcsönt vettek föl és ennek fedezetére kötötték le jelzálogul a táblabíró ingatlanait. A dolog természetes rendje szerint a telepítőknek —akik alatt mindenkor Barcsay Andort és Szabó Imrét kell érteni — ha már a táblabírót a szerződésben kötelezett jogaihoz, segíteni elmulasztották, a fölvett kölcsönből a vételárhátralékot kellett volna legelőször is kifizetni. Ki kellett volna fizetni először azért, mert a szerződésben kötelezték magukat a vételárhátralék egyidejű bekebelezésére, ami helyett azonban idegen kölcsönnel terhelték meg a birtokot; másodszor pedig azért, mert a fizetési határidő már lejárt. A fölvett pénzből azonban — mely bőven fedezte volna a vételárhátralékot — a telepítők újabb ingatlanokat szereztek. Hogy mi módon, azt is ismertetni fogják később.
   A táblabíró saját maga volt kénytelen a vételárhátralékot volt ingatlanára bekebeleztetni, és pedig most már a hitelszövetkezet utáni rangsorban. Nagy utánjárással, sok instanciával sikerült a táblabírónak az 1910. és 1911. években apró részletekben a telepítőktől annyit megkapni, hogy jelenleg 37.812 korona 31 fillér vételárhátralékból és ennek 1911. szeptember 9-től járó öt százalék kamataiból álló követelése áll fenn.
    A tönkretett csángók.
   Tekintve, hogy a telepítőknek csupán passzív vagyonuk van, kénytelen volt a táblabíró Györfi Antal sztrigyszentgyörgyi csángógazdát és kilencvenegy érdektársát a vételárhátralék megfizetésére a dévai kir. törvényszéknél beperelni.
A sztrigyszentgyörgyi csángótelepesek tehát a magántelepítők jóvoltából vagy kétszer fizetik meg a vételárat, vagy — akiknek ehhez módjuk nincsen — dobra kerülve mindenük, vándorbotot vehetnek kezükbe és koldulhatnak széles e hazában, ha ugyan a bukovinai állapotokat jobbnak nem találják és vissza nem térnek oda.
   Érdekes lesz itt megemlíteni, hogy Szabó Imre telepítő a csángók részéről közjegyzői okiratba foglalt meghatalmazást vett magának, amely szerint ő minden ügyes-bajos dolgaikban mint a csángók meghatalmazottja járhat el, így a csángó telepesek az ítélet meghozataláig nem is sejtik, hogy milyen veszedelem felé sodorja őket a magántelepítők által fölidézett ár.
   Szomorú állapotok, ezek a sztrigyszentgyörgyi dolgok, egyet közülök, Győrffi István istensegítsi lakos esetét holnap fogjuk elmondani. Érdemesek a beható tanulmányozásra és érdemesek az orvoslásra. Elvégre a nemzetiség zajló tengerében szigetként álló színmagyar télen sorsa nem lehet közömbös még a közhatóságokra sem. Közérdek kívánja a gyors orvoslást.

   Világ, 1912. május 11.
  A hunyadmegyei csángók. Egy kifosztott ember esete. Budapest, május 10.
  Egyik napilapunk megemlékezvén a hunyadmegyei csángótelepítésről, Szabó István és Szabó Imre dévai lakosokat a csángótelepítés «rajongó apostolainak» nevezte. Itt megemlítjük, hogy Szabó Istvánnak a telepítéshez semmi köze nincsen, Szabó Imréről pedig beszéljenek a kezeink között levő eredeti írások másolatai.
    JEGYZŐKÖNYV, (Egy koronás osztrák okmánybélyeg), mely felvetett 1911. július 20-án, Bukovinában, Istensegíts község elöljáróságánál, Győrfi István istensegítsi lakos panasza tárgyában.
    Jelen voltak: Szőts Lázár bíró, Gáspár Pál esküdt, Szőts Antal közs. képviselőtestületi tag, Tomasevszky Tadeus községi jegyző és Győrfi István istensegítsi lakos.
    Győrfi István istensegítsi lakos előadja, hogy 1910. év őszén Magyarországra szándékozott települni. Mint ilyen, 1910. július 16-án beküldött Szabó Imre úrnak, mint a sztrigyszentgyörgyi telepítés megbízottjának egy telepért járó 526 korona 15 fillérnyi előleget. A közbejött családi akadály miatt, bármennyire is szeretett volna kitelepülni, ezen óhaja teljesen, sajáthibáján, kívül lehetetlennek, bizonyult. Minthogy a telepért járó előlegét már lefizette, elhatározta, hogy a kellemetlenségek kikerülése céljából a telepét másnak fogja átadni, aki majd az ő előlegét visszatéríti. Erre vállalkozott Barabás Imre hadikfalvi lakos. Együtt elmentek Szabó Imréhez Dévára és előadták szándékukat Szabó Imrének nem volt ellenvetése. Barabás Imre hadikfalvi lakos szintén lefizette ugyanazért a telepért ugyanazt az előleget. Tehát ugyanarról a telepről Szabó Imre két előleget vett fel. Győrfi István látva azt hogy az új telepes szintén Szabó Imre kezébe teszi le az előleget, bátorkodott kérni őt, adná vissza neki most már 1910. július 16-án beküldött és ugyanarra a telepre előlegezett 526 korona 15 fillért."
   Szabó Imre nem teljesítette a kérést, hanem azzal bocsátotta el Győrfit, hogy menjen haza, mert a pénzt posta útján fogja kezeihez kapni. Ez a dolog történt 1910. év december hó végén. Győrfi István hiába várt egy hónapig. Minthogy gazdaságát, amely az előlegnek összegyűjtésével alaposan megrongálódott, még a tavasz előtt rendbe akarta szedni, igen nagy szüksége volt pénzre. Ezért előlegének visszatérítését szorgalmazandó, 1911. február havában táviratban kérte Szabó Imrétől az előleg visszaadását. Erre válaszképpen Szabó Imre illetlen magaviseletéért szemtelen fráternek nevezte Győrfit, vérig sértő, 1911. február 14-én kelt levelében. Levele végén Szabó Imre kijelenti, hogy pénzét még e hónapban kezeihez fogja kapni. (E levél alább szó szerint közöltetik.) Győrfi ismét várt egy ideig, míg végre többszöri kérés, könyörgés után 1911. március 31-én kelt levelében Szabó Imre ismét határozottan ígéri, hogy Győrfi a pénzt még a jövő héten kezeihez fogja kapni. Késedelmeskedése okául a nagy elszámolási munkálatokat hozza fel. Azóta sokszor lekérte a legudvariasabb hangon pénzét, de eredmény nélkül. Ezután Tóth Imre istensegítsi tanítóhoz fordult panaszával. Tóth Imre tanítótól később hallotta, hogy ő is írt Szabó Imrének az előleg visszatérítése ügyében, azonban válaszra sem érdemesítette.
   Győrfi István istensegítsi lakos elmondta továbbá, hogy az 526 K 15 f. hiánya miatt, hogy romladozó vagyonkáját megmentse, kénytelen volt 12%-os uzsorakamattal váltóra pénzt fölvenni. Ezen végtelenül terhes és veszedelmes kölcsöntől csak jogos tulajdonának visszatérítése mentheti meg. Megjegyzi még Győrfi István, hogy a sok ajánlva elküldött levél is tetemes összeget emésztett fel. Ezen jegyzőkönyv Győrfi István abbeli kérelmére vétetett fel, hogy ezzel Magyarországon az illetékes hatóságoknál veszendőbe menő vagyonkája megmentéséhez felhasználhassa.
   Kelt mint fent.
   Szőts Lázár s. k. bíró, Gáspár Pál s. k. esküdt, Tomasevszky s. k. jegyző, Győrfi István s. k. istensegítsi lakos. (P. H.)
Ez az okirat világosan beszél. Lássuk már most, hogy Szabó Imre, az állítólagos «csángóapostol», hogyan válaszolt a Győrfi István jogos pénzkérő táviratára. A birtokunkban levő gépírásos levél szószerinti másolata ez:
Győrfi István gazdálkodó, Istensegíts.
   F. hó 12-én feladott szemtelen hangú táviratát megkaptam, úgy látom, a tisztesség fogalmáról keveset tud. Szerencsétlen fráter maga azt hiszi, hogy a maga pár garasára rá vagyok szorulva s hogy azért állásomat megkockáztatom. A bukovinai magyaroknak az ilyen magafajta emberek csak hírnevét rontják. Pénzét rövidesen megkapja, még e hóban, várja be, magaviseletéért szégyelle magát!
    Déva, 1911. február hó 14.
    Szabó Imre s. fc.
   Az igazság kedvéért megjegyezzük, hogy Győrfi István jogos követelését még mai napig sem kapta meg. Perelt ugyan a dévai járásbíróságnál, marasztaló ítéletet is kapott, de a jogerős ítélet alapján elrendelt végrehajtás eredményre nem vezetett, mert a «Hunyad megyei székely-csángó telepítési érdekeltség vezetőségének» — ahogyan Szabó Imre magát nevezi — lefoglalható vagyona nincsen, így festenek a «hazafias nemzeti missziót végző apostolok» a valóságban. Legközelebb a Csernakeresztúron levő csángótelepesek sorsára térünk át. A kezünk között levő számos adat közül csak a legmarkánsabbakat és a legjellemzőbbeket közöljük az igazságnak megfelelően.

    Pesti Napló, 1912. május 11/112. szám. (Az erdélyi csángótelepek.)
   Déváról jelentik: Hunyadvármegye közigazgatási bizottsága ma Mara László főispán elnöklete alatt tartott ülésén Hajduczky József bizottsági tag interpellációt intézett a csernakeresztúri csángótelepesek ellen vezetett végrehajtások ügyében. A közigazgatási bizottság elhatározta, hogy szigorú vizsgálatot indít, mely hivatva lesz a csángótelepítés körül fölmerülő szabálytalanságokat, illetőleg a szabálytalanságokról és egyéb bajokról régóta keringő rossz híreket földeríteni és az igaz tényállást megállapítani.

   Világ, 1912. május 16.
  A hunyadvármegyei csángók— Csernakeresztúr — Budapest, május 15.
Lapunk hasábjain megjelent közleményei hatása alatt Hunyadvármegye e havi közigazgatási bizottsági ülésén Hajduczky József bizottsági tag, Hunyadvármegye társadalmának egyik legtekintélyesebb tagja interpellálta a vármegye helyettes alispánját a csángók sorsa miatt, erélyes és pártatlan vizsgálatot követelt a felszínre hozott vádak tisztázása végett. Mi örömmel vesszük az interpellációt és konstatáljuk, hogy a közigazgatás érdeklődése megindult az ódiózus csángó-ügyben.
   Annak kijelentése után, hogy mi a csángótelepítés rejtelmeinek felszínre hozatalával nem egyes embereket akarunk kipellengérezni — amint ezt a hunyadmegyei érdekeltek feltüntetni szeretnék — és nem is pártpolitikai hajszát indítottunk meg egyesek ellen; készséggel sietünk a vármegye alispánjának segítségére, hogy nehéz munkájában a vezérfonalat meglelje. Bennünket tisztán a csángó nép jól felfogott érdekének védelme késztetett arra, hogy ehelyütt is ismertessük a magántelepítés bajait, igyekezzünk lehetővé tenni a csángók ittmaradását és preventív intézkedésekkel akadályozzuk meg a tönk szélére való jutásukat.
   Ha ez sikerül, úgy célunkat elértük és megmentettünk az országnak egy immár számottevő numerust számláló két községét a végromlástól. A vármegye alispánja által vezetendő vizsgálat van hivatva megállapítani azt, hogy a magántelepítés a mai formájában csődöt mondott és a kitűzött feladatait elérni képtelen. De kérjük ehelyütt is Csutay Lajos helyettes alispánt, hogy a vizsgálatot személyesen vezesse és hallgassa meg a vizsgálat folyamán a hunyadmegyei csángók sorsát alaposan ismerő embereket.
   Vásárlások hitelbe.
   A «Hunyad vármegyei székely-csángó telepítési érdekeltség vezetősége» a Bukovinából hazahívott csángók másik csoportját a Hunyad vármegyei Csernakeresztúron helyezte el.
   A telepítés céljaira megvették Herczegh Sándor és Csonka József csernakeresztúri földbirtokosok ingatlanait. Mindkettőt hitelbe. Szabó Imre ideiglenes adás-vételi szerződéssel megvette 256.000 koronáért Herczegh Sándor csernakeresztúri birtokát 1911. év március havában, és előlegül 20.000 koronát fizetett. A hátralékos 236.000 korona vételárat 1911. november 1-én kellett volna a magántelepítőknek Herczegh Sándor kezeihez lefizetniük. Ez a birtok 480 hold terjedelmű. Ugyancsak hitelben és ideiglenes szerződés alapján vették meg Csonka József dicsőszentmártoni gyógyszerésznek Csernakeresztúron levő 120 hold terjedelmű birtokát 120.000 koronáért, amelyre előlegül 10.000 koronát adott a telepítési érdekeltség vezetősége. Ez utóbbi szerződést 1911. április elején kötötte meg Szabó Imre és a hátralékos vételárat 1912. év január elsején kellett volna kifizetni. A szerződések szerint a csángótelepítési vállalat az ideiglenesen megvásárolt ingatlan birtokába és használatába lép, de ha a vételárat ki nem fizetné, az eladott birtok tulajdonjoga az eladókra visszaszáll.
   A magántelepítők a 30.000 korona előleg lefizetésével két, összesen 376.000 korona értékű ingatlanság birtokába és használatába léptek és menten hozzáláttak annak feloszlásához.
  Felosztották a két birtokot kis és nagy telepekre. A kis telep áll 5 hold szántóföldből belsőséggel együtt, a nagy telep pedig tíz holdból. 1911. évi április havában azután a magántelepítők elárasztották a bukovinai Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva és Fogadjisten községeket körleveleikkel, amelyben az ottani csángólakosságnak felkínálják a felosztott telepeket megfelelő előleg lefizetése ellenében. Fokozatosan 114 csángócsalád költözött vissza az országba és telepedett le Csernakeresztúron. A csernakeresztúri csángó telep ma nem kevesebb, mint 676 lelket számlál, vagyis a hunyadmegyei viszonyokhoz képest aránylag elég nagy lélekszámú községet alkot.
   A magántelepítők a nagytelepeseknek 1500 korona, a kistelepeseknek 750 korona előleg lefizetése ellenében adták át a birtok használati és birtoklási jogát. Ismételjük és kiemeljük, nem a tulajdonjogát, mert a magántelepítők azt a mai napig még meg sem szerezték. Ebből láthatja mindenki, hogy a nyerészkedésre alapított csángó telepítési magánvállalat busás haszonnal járt a befolyt nagy összegű előlegekből.
   Az előlegek.
   Sok csángó családnak azonban nem volt meg a kívánt előlege s így nem jöhetett volna haza, mert a magántelepítők az előleg lefizetése nélkül szóba sem állottak a csángókkal. Hogy ezek hogyan teremtették elő az előlegeket és milyen kellemetlenségeik voltak ebből kifolyólag, arra is részletesen kiterjeszkedünk legközelebb.
   A magántelepítők a felosztott nagy telepekre 2 szoba és konyhából, a kistelepekre pedig egy szoba és konyhából álló zsellérházakat építettek és pedig, amint erről is meggyőződtünk, legnagyobbrészt hitelben. Így tehát a magántelepítőknek abbeli érvük, hogy az előlegeket a lakóházak felépítésére fordították, korántsem fedi a valóságot, mert egyrészt a felépített lakóházak értéke nem éli fel az előleget, másrészről, a mesteremberek és vállalkozók nagyrészt már most is perli a vállalati árkövetelését, aminek a csángók fogják kárát vallani.
   Jellemző, hogy a magántelepítők és a csángók között semmiféle szerződés, avagy írásbeli megállapodás nincsen, ami jogviszonyaikat szabályozná.
   A csángók lefizették a kívánt előlegeket a bukovinai ingatlanságaik eladásával befolyt kölcsönből előteremtett pénzből, bejöttek az országba, látszólag kaptak földet, házat és azt hiszik, hogy «jótéteményben» részesültek. Az ingatlanok volt tulajdonosai azonban már kezdenek türelmetlenek lenni. A vételárhátralék lefizetésére kikötött határidő lejárt, az egyik 1911. november 1-én, a másik 1912. január 1-én, anélkül, hogy a «telepítési érdekeltség vezetősége» a fizetési kötelezettségének eleget tett volna, illetve eleget tudott volna tenni.
    Kiperlések előtt.
   Ha már most Pap Jenő táblabíró nyomán a két csernakeresztúri földbirtokos, Herczegh Sándor és Csonka József is pert indít az ideiglenesen eladott ingatlanság tulajdonjogáért, úgy ezt feltétlenül meg is nyerik, azonban a birtok- és használati jogért minden egyes csángótelepes ellen külön pert kell indítaniuk, mert az ideiglenes adásvételi szerződés szerint csupán a tulajdonjog száll vissza az eladókra a vételár le nem fizetése esetén. A telepítési vállalat pedig, mikor a csángókat letelepítette, nekik birtok- és használati jogot is adott. Ott élnek tehát a csángók a hunyadmegyei Csernakeresztúron több mint egy esztendeje, anélkül, hogy az általuk használt és birtokolt, valamint előlegekkel lekötött telepekre tulajdonjogot nyertek volna. De a tulajdonjog hiányán kívül ma Csernakeresztúron egy csángótelepes sem tudja, mennyit kell neki majd fizetnie az általa kért telepért. Ha az eladók, megunva a sok hitegetést, netán a por útjára lépnek, beáll a sztrigyszentgyörgyi eset, vagy fizetnek az előleg beszámításán kívül, avagy földönfutókká válnak.
   A csernakeresztúri csángó ma már kezdi felismerni a helyzetet. Érdekes jelenség, mikor munkaszünet napján végigsétál az ember a telepen és 10—15 főből összeverődött csángógazda közé elegyedve, sorsuk iránt kérdezősködik, mindenütt azt a választ nyeri: «jó megvolnánk mi, uram, csak azt tudnánk, mennyit kell fizetnünk a földünkért». Majd másik csoportból azt hallja az ember: «azt csak nem fogja engedni az ország, hogy kipereljenek innen».
   Nem a csángó a hibás a telepítésben, mert az ragaszkodik az anyaföldhöz és értelmes, hasznos nép, hanem a magántelepítők nem képesek elvégezni azt a munkát, amit a telepítéssel magukra vállaltak. És hogy ennek kárát a földhözragadt nép meg ne érezze, ki kell venni a hatóságnak a csángó-telepítést a magánvállalkozásból és ha ezt megteszi, ma még talán különösebb megrázkódtatások és nagyobb anyagi veszteség nélkül lehetne segíteni a dolgon.
   A csángótelepítésről megjelent cikkeink az egész országban, de különösen az érdekelt környéken érthető feltűnést és megelégedést keltettek. Egy dévai lap, kimerítően foglalkozván velük, maga is megerősíti adatainkat, a Pap Jenő birtokára vonatkozó részt illetőleg magához Pap Jenő táblai bíróhoz fordult, akitől a következő felvilágosítást kapta: „a Világ közleménye szóról-szóra igaz. Teljesen megfelel a valóságnak s azt első, sorától az utolsóig megerősítem. Különben is minden okmányokkal igazolható.”

   Világ, 1912. május 19.
   A hunyadmegyei csángók— Kormánybiztost a csángóknak — Budapest, május 18.
   A lapunk hasábjain eddig is napvilágot látott közleményekből konstatálható, hogy a csernakeresztúri és a sztrigyszentgyörgyi telepeket is — a nemzetiség zajló tengerében álló ezt a színmagyar két községet — a végromlás, az elpusztulás fenyegeti.
   E cikkben egyelőre nem foglalkozunk a magántelepítés konkrét bajaival és nem kutatjuk, mi okozta azt a szomorú állapotot, amibe ez a két magyar község jutott, hanem igaz bírálatot mondunk a két telep állapota felett és kutatjuk a módot, mint lehetne a felmerült bajon segíteni, hogyan lehetne a düledező telepeket újra felépíteni, őket megmenteni.
   A „Hunyadmegyei székely-csángó telepítési érdekeltség vezetősége“, hogy szerényen fejezzük ki magunkat, „nagy anyagi zavarokkal küzd.“ Ily körülmények között a magántelepítést nem tartjuk célravezetőnek és megengedhetőnek, tehát a legfőbb erkölcsi orgánum, az állam kell, hogy kezébe vegye az ügyet és cselekedjék ott, ahol az egyed munkálkodni képtelen. A múltban is volt rá eset, hogy a csángókat állami telepítésben részesítették, külön kormánybiztos vezette a telepítést akkor.
   És ha a kormány a közelmúltban a cigányügy rendezését annyira a szívén viselte, hogy szükségesnek tartotta a cigányügy rendezése végett kormánybiztost kiküldeni, miért nem lehetne most, mikor a csángókat veszély fenyegeti, a csángóügy rendezésére is kormánybiztost kiküldeni.
   Ismételjük, a múltban volt már csángó kormánybiztos és most, hogy a csángótelepítés bajai ismét felújulnak, elsőrendű kötelesség volna azokon gyorsan segíteni. De lássuk most, kik ezek a csángók, akiknek sorsa, kimaradása veszélyeztetve van? Érdemes-e velük foglalkozni és értük áldozatot hozni? A csángókat megismerni csak úgy tudjuk, ha megvilágítjuk azt a zaklatott múltját, amelyen keresztülment.
   A bukovinai csángók.
  A bukovinai csángók valamennyien utódaik és leszármazóik azoknak a székelyeknek, akiket Buccow Adolf báró, osztrák generális és Erdély teljhatalmú katonai és polgári kormányzója jogtalan adók behajtásával sanyargatott és az 1764 január 6-ikának éjjelén Mádéfalván rendezett vérfürdő alkalmával tömegesen legyilkoltatott. A menekülő székelyek átkelve a határon, az ausztriai Bukovina Cibeny és Jakobestie falvakban (melyeknek Istensegíts és Fogadjisten nevet adtak) telepedtek le.
   Csakhamar megalapították a többi magyar falvakat is, úgymint: Andrásfalvát, Józseffalvát, Hadikfalvát, Magyarfalvát és Boldogfalvát is. Számuk ma is többre tehető 10.000-nél. (A Moldvában lakó csángók száma több mint 70.000.) Idegen nép között, elválasztva véreiktől, lassanként felveszik az ottani szokásokat, öltözetet, most még sajátos csángónyelvjárásuk van, de kérdés, hogy nem vesztik-e el ezt is röviden a szigorú iskolai rendszabályok folytán.
   A bukovinai csángók között a nyolcvanas évek elején, több rossz termésű év után, erős mozgalom indult meg a Magyarországba való visszatérés után. Az 1882-ik évben megalakult csángó-magyar egyesület erélyesen munkába vette a csángótelepítést és e célra 200.000 koronát gyűjtött. Amikor herceg Odescalchi Artur 1883-ban Bukovinába ment 1000 csángó munkásért, több mint 3000 ember jelentkezett nála. Ekkor a kormány vette kezébe a telepítést és külön kormánybiztost nevezett ki e célra, így létesültek egyéb telepek között a dévai és vajdahunyadi csángótelepek is állami kezelés alatt.
   A csángó-magyar egyesület hosszas tengődés után, vagyon és támogatás híján, 1904. év február havában feloszlott és csekély alaptőkéjét a kultuszminisztérium vette át. Bár ekként az állami telepítés is megszűnt, a csángók lelkében égett a honvágy és így történt, hogy a „hunyadmegyei székely-csángó telepítési érdekeltség vezetőségének“ egyszerű hívására, anélkül, hogy szerződést kötöttek volna a telepekre, eladták Bukovinában mindenüket, hogy a magántelepítők által kívánt előlegeket előteremtsék és jöttek tömegesen Hunyad megyébe. Ezek szomorú és gyors segélyre váró sorsát már részletesen ismertettük és legközelebb ismét rátérünk a bajok feltárására.
   Kormánybeavatkozás.
  A fenti visszapillantásból megállapítható, hogy a csángók másfélszázados távollétük alatt is meg tudták őrizni faji különállóságukat és elhagyatva idegenben is fenntartották magukat, tehát értékes népelemet alkotnak, akiknek sorsán javítani érdemes dolog. Ne értsük félre egymást. Nem azt akarjuk mondani, hogy a kormány a csángóknak ingyen házat és földet adjon, hanem azt kívánjuk, hogy fejezze be a magántelepítők által megkezdett, de általuk befejezhetőnek nem is remélhető telepítési munkát. A csángókról eddig elmondottak után követeljük azt is, hogy az állami telepítést a magántelepítők teljes mellőzésével és elejtésével vegye kezébe a kormány.
   Hogy a magántelepítők maguk sem bíznak már magukban, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyik magántelepítő, Barcsay Andor képviselő maga is kérte a kormány beavatkozását. Hogy milyen intencióból, azt itt nem kutatjuk, de mindenesetre jellemző az önbeismerés és az a nyílt szó, hogy már egyedül ők semmit sem tehetnek.
   A hunyadmegyei két állami csángótelep, a dévai és vajdahunyadi, virágzik. Ha már a csernakeresztúri és a sztrigyszentgyörgyi telepek is létesültek, úgy a kormánynak kötelessége az 1883-iki állapot mintájára ezek fennállását is biztosítani. Akkor kormánybiztost küldött ki, tegye meg ezt most is haladéktalanul. Bízza meg őt a csángóügy rendezésével, utasítsa, hogy gyors és kimerítő javaslatot tegyen az orvoslásra.
   Aki a csángó néppel érintkezett és ismeri őket közelebbről, meggyőződhetett arról, hogy a csángóság értékes népelem, tudatában van a haladás szükséges voltának s ha visszatelepül az országba, még felnőtt korában is megtanul írni-olvasni és — ami a fajfentartás szempontjából rendkívül fontos — nagyon szapora nép. Egy-egy csángócsaládban a 9—12-szeres gyermekáldás normális esemény.
   Hogy pedig specializer Hunyad vármegyében milyen nagy szükség volna a csángók számára nyugodt és biztos megélhetésre módot nyújtani, azt hisszük, elég a statisztikára hivatkoznunk. Hunyadban tudniillik a nagyszámú magyar intelligencia betudásával is a magyarság alig teszi ki a lakosság tíz százalékát és az analfabéták száma ma is több a lakosság felénél.

   Világ, 1912. május 21.
   A hunyadvármegyei csángók. Széljegyzetek a magántelepítéshez. Budapest, május 20.
   I. Bukovinai levél.
   Levelet hozott a posta Bukovinából is. Nagy az öröm az odavaló csángók között, hogy akadtak emberek, akik az országba visszatért csángókkal törődni érdemesnek tartják. Egy teljesen érdektelen ember többek között ezeket írja: «Százszor jobb itt a csángóknak, mint Szabó Imre telepein. Sokról halljuk, aki itt jómódban volt, ott elszegényedett teljesen.» Ezen őszinte és igaz sorokhoz nem fűzünk kommentárt.
   II. A magántelepítés eredete.
  A Szabó féle hunyadmegyei telepítés eredete az 1906 - 1907. évekre nyúlik vissza. Akkor járt künn Bukovinában Szász István kolozsvári telepítési felügyelő, mint a földművelésügyi miniszter kiküldöttje, hogy a települni szándékozókat összeírja. Szabó Imre is vele volt és látta akkor a nagy települési kedvet. Az állami telepítés elmaradt, megkezdette tehát Szabó a magántelepítést. Hogy milyen szerencsés kézzel, azt már ecseteltük.
   III. A csángó nép tévhite.
  Mikor a Szabód Imre-féle körlevelek a bukovinai csángófalvakba érkeztek, ott mindenki azt hitte, hogy állami telepítésről van szó. Feltűnő csak akkor lett a dolog, amidőn 1910. év tavaszán az országba visszavándorló húsz családtól csak az előlegeket kérte Szabó, arról szörnyen hallgatott levelében, hogy mekkora évi törlesztések lesznek. A csángók Istent láttak Szabóban, akihez még a gyanú árnyéka sem férhet. Ezek a csángók is Csernakeresztúron laknak. Természetesen ma sem tudja egyik sem, mennyibe fog kerülni neki az a telep, amelyért Bukovinában mindenét eladta és hogy mikor perli ki hajlékából a volt földesúr.
   IV. A visszatértek.
   Többen már visszatértek Bukovinába. A sok közül szolgálunk is egypár nevével. Szőts Vilmos négy gyermekével azért tért vissza, mert Szabó a földjüket uj adóssággal terhelte meg. Sietett veszteséggel túladni telepén és visszatért Istensegítésre. Erős Gergelyné nem tudott boldogulni, visszament hat nyolc gyermekével. Pál István Ferenc öt gyermekével, Pál István .Katalin és Pál István azért mentek vissza, mert rossz földet kaptak, stb. Vájjon visszatérnek-e újból?
   V. A kifosztottak.
   Sok csángótelepesnek nem volt meg a szükséges előlege. Segítettek rajta dévai atyafiaik. Váltót adtak a telepítés vezetőségének, akik azt a dévai Iparbanknál leszámítoltak. Lejáratkor a bank perelt, holott a csángók már a váltó értékét a magántelepítőknél kifizették. A dévai kir. törvényszéknél 78/912. és a dévai járásbíróságnál 1912. V. 30. szám alatt elfekvő iratok tanúsága szerint a dévai Iparbank özv. Csobot Antalné csemakeresztúri, Csobot Fábián, Kajtár István és Csobot Ambrus dévai csángótelepeseket végrehajtja 3000 koronáért oly váltók alapján, melyeknek értékét ők a telepítési irodának kifizették. Sebestyén János, Zsók Szilveszter dévai és Dávid József sztrigyszentgyörgyi csángókat 4373/912. törvényszéki sz. alatt ugyancsak az Iparbank hasonlóképpen az irodának már kifizetett váltók alapján perli, illetve végrehajtja. Még mintegy negyvennégy ilyen károsult van, akinek esetét hosszú dolog volna leírni.
   VI. Vádirat.
  A dévai kir. ügyészségtől 1318 —1912. k. n. Sikkasztás büntette miatt terhelt Szabó Imre elleni büntető ügyben a nyomozási iratokat %-a csatolva, a következő vádirat benyújtásával küldöm át:
   Szabó Imrét, ki 1881. III. 14-én Déván született, r. kat. vallású, m. kir. pénzügyi számtiszt, vagyontalan, katonai szolgálatot teljesített, büntetlen előéletű dévai lakos, a btkv. 355. §-ába ütköző és a btkv. 354. §-a szerint minősülő sikkasztás címén azzal vádolom, hogy a Varga János dévai lakos által Déván 1914. év március hó végén vagy április hó elején biztosítékul átadott 1200 koronás váltót a dévai Iparbank Rt.-nál leszámítoltatván, azt jogtalanul eltulajdonította.
   A főtárgyalásra megidézendő tanuk: 1. sértett, 2. Csobot Fábián, 3. Csobot Ambrus, 4. Kajtár István. Déva, Beszerzendők: az 1399/912. p. sz. periratok. Indokok: A felek. jegyező előadása alapján megállapított tényállás szerint Várda János sértett, a Szabó Imre és dr. Barcsay Andor által vezetett csemakeresztúri csángótelepítés alkalmából kifolyóan a 111. számú telepet megvásárolta és az előlegül szükséges 1500 korona készpénze nem lévén még, csupán 300 koronát fizetett ki, a hátralékos 1200 korona fedezetére pedig egy váltót adott át Szabó Imrének. A sértett előadása szerint ez alkalommal határozottan kiköttetett, hogy a váltó csupán biztosítékul szolgál és az értékesítve egyáltalán nem lesz. Szabó Imre azonban a váltót ennek dacára 1911. évi július hó 1-én a saját és a dr. Barcsay Andor aláírásával ellátva, a dévai Iparbank Rt.-nál leszámítoltatta, és habár Várda János 1911. évi november 1-én a váltó egész összegét kifizette, 1912. évi január 8-án kamattérítvény címén 60 korona 40 fillért fizettetett vele és a váltót a lejáratkor nem rendezve, azt az intézet beperesítette és a sértettnek ezzel újabb költséget okozott.
   Szabó Imre ezzel szemben azt állítja, hogy a váltó átadásakor annak tovább forgatási tilalmáról és kamatmentességéről szó sem volt és minthogy a sértett által befizetett összeg és a váltó értéke együttesen sem fedezik még csak megközelítőleg sem az általunk átadott telep értékét és minthogy eszerint neki még sokkal nagyobb értékű biztosíték nyújtását lett volna joga követelni és minthogy végül a sértett elszámolási viszonyban áll, a váltót jogában állott értékesíteni. Ezzel szemben a sértett és a megidézni kért tanúk egyértelműen igazolják egyrészt a váltó átadásakor a továbbforgatási tilalom és a kamatmentesség kikötését, tehát annak csupán biztosítéki jellegét, másrészt igazolják azt is, hogy az eléjük terjesztett telepítési feltételek szerint, csupán 1500 kor, előleg volt adandó, a további összeg pedig 50 év alatt törlesztendő. Várda János tehát a 300 korona készpénz és az 1200 koronás váltó adásával a feltételeknek teljesen megfelelt és így a terhelt tőke további biztosítékot nem követelhetett. A váltó megállapodás-ellenes felhasználása ezek szerint vele szemben kétségtelen beigazolást nyervén, a sikkasztás bűntettével jogosan vádolható. Déva, 1912. évi április hó 27-én. Bigner s. k., vezető kir. ügyész. (P. H.)

    Világ, 1912. május 26.
   A hunyadmegyei csángók. A csernakeresztúri telepítés. Budapest, május 25.
  A csernakeresztúri telepítésről nincsenek telekkönyvek. Ugyanis, Barcsayék megvették a csernakeresztúri birtokosok ingatlanait, de olyan feltétellel, hogy abban az esetben, ha 1918 év folyamán fizetési kötelezettségüket nem teljesítenék, az ügylet hatálytalanná válik. Barcsayék nem fizettek. Ennek következtében a birtokosok most jogosítva vannak a vásártól visszalépni. Igen ám, de Barcsayék az ingatlanokat — miután a felpénz lefizetése után a birtokosoktól a vétel véglegesítése reményében az ingatlanokat tényleges birtokukba vették — már felparcellázták, sőt azokra egy Ráday Ferenc nevezetű dévai kőműves által házakat is emeltek. A csángók a parcellák és házak birtokába léptek 1500 korona előleg lefizetése után. A csángóknak kilátásba helyezték, hogy az 1500 koronán felüli összeget ötven év alatt fogják egy Barcsayék által szerződő kölcsön útján letörleszteni. Csakhogy Barcsayék a kölcsönt nem tudják megszerezni. Ennek következtében a csángók a maguk részéről eleget tettek ugyan a szerződésnek, mégis bármely órában kidobhatók a tulajdonosok (t. i. a birtokos urak) által. Barcsayék a felvett 1500—1500 koronákból egy kis előleget adtak a birtokosoknak, azután az építkezésre (t. i. a telepesek lakóházaira) is költöttek valamit. De édeskeveset. Ugyanis Rádaynak 1912. évi március 5-én Barcsayéktól még 100.548 korona 84 fillér járt. Ez a Ráday, ki különben szintén vagyontalan ember, a Dévai Iparbank Rt.-től kapott építkezéseihez pénzhitelt, a kereskedőktől pedig fahitelt. Ráday jól-rosszul (gyenge anyagból, mert fődolog volt a nagy haszon) felépítette a házakat. Most pénzre volt szüksége, mert őt is szorongatták. Nyakára járt Barcsayéknak. Ezek — isten tudja miért — rámentek a boldogtalan csángókra és kikényszerítették belőlük a cikkünk végében közölt meghatalmazást.
   A jóhiszemű emberek aláírták az írást, mert azt hitték, hogy e meghatalmazás a kölcsönügy lebonyolításához kell. Pedig dehogy! A meghatalmazás 1912. március 3-án kelt. Szabó Imre, pedig már 1912. március 5-én bírói egyezséget kötött a dévai kir. járásbíróság előtt Ráday Ferenccel akképp, hogy elismerte Rádaynak 100.548 korona 84 fillérnyi követelését és a csángókat az összegnek azonnali kifizetésére kötelezte, továbbá kötelezte magát Ráday ügyvédjének az egyezségnél való közreműködésért 500 korona perköltség megfizetésére. Látható, hogy a meghatalmazás ehhez kellett. Rádaynak ez okirat azért kellett, mert szorongatták hitelezői. Így: Kotzander Ignác aradi fakereskedő. Hogy ettől meneküljön, engedményt adott 23.701 korona erejéig Kotzandernek, 1912. március 21-én.
   Végrehajtás csendőrökkel.
   Kotzander az engedmény alapján végrehajtást kért a csángók ellen. Ügyvédje: dr. Glück Ede dévai ügyvéd 1912. március 4-én megkísérelte a végrehajtást a csángók ellen. Ezek tiltakoztak a foganatosítás ellen és figyelmeztették a végrehajtót arra, hogy ha nem távozik, baj lesz. Másnap két csendőrrel megismételtetett a dolog. Ámde ekkor a csángók — mintegy 200 ember, — a csendőrök elé állottak és kereken kijelentették, hogy miután ők Rádaynak nem tartoznak, ők a Ráday-féle követelésről semmit sem tudnak, továbbá, mert ők az 1500 koronák lefizetése által minden fizetési kötelezettségüknek eleget tettek, mindez okoknál fogva a foganatosítást csak testükön engedik meg.
   A csendőrök, látva a veszedelmes hangulatot, megtagadták a segédletet. A végrehajtó most egy szakasz csendőr, esetleg egy század katonaság kirendelésének kieszközléséért folyamodott a bíróhoz. Az intézkedés rövidesen meg fog történni.
    A meghatalmazás. (Másolat. Meghatalmazás. 3 koronás bélyeg.)
   Melynek erejénél fogva magunk és örököseink részére Szabó Imre urat, m. kir. pénzügyi számtiszt, dévai lakost, mint a «Hunyadmegyei székely-csángó telepes érdekeltség» vezetőjét feljogosítjuk, hogy a csernakeresztúri (Hunyadmegye) telepítési ügyre vonatkozó összes teendőket ellássa, az eladó birtokosokkal végleges örökvásári szerződéseket nevünkben és helyettünk köthessen, a telepítés lebonyolítására szükséges jelzálogkölcsönöket bármely pénzintézettől megszerezze, erre nézve visszterhes szerződést köthessen, a megszavazott jelzálogkölcsön értékét felvehesse, kötelezvényeket és ezzel kapcsolatosan egyéb okiratokat helyettünk és nevünkben kiállíthassa és aláírhassa, a felvett pénzösszegeket kezelje, utalványozza és belőle az összes kifizetéseket úgy az eladó földbirtokosoknak, mint a telepítési munkálatoknál érdekelt egyéb vállalkozóknak és hitelezőknek, magánszemélyeknek teljesíthesse, velük nevünkben és helyettünk szerződjön, elszámoljon és egyéb szükséges okiratokat kiállíthasson.
   Feljogosítjuk, hogy nevünkben és helyettünk ügyeinkben teljes joghatállyal bíróság előtt, valamint törvényszékek és politikai hatóságok előtt vagy azonkívül bárhol képviselhessen, teljes hatalmat adván neki általánosan minden jogi védelmeket és perorvoslásokat használni, pert belátása szerint kezdeni, vagy attól elállani, szóbeli tárgyalásokat írásbelivé változtatni, első végzéseket is elfogadni, halasztást, visszahelyezést és újítást kérni, mindennemű esküt ajánlani, illetve kínálni, elfogadni és visszakínálni, bírói vagy magánegyezséget kötni, rendkívüli felülvizsgálásért, valamint megsemmisítésért saját felelősségünkre folyamodni, személyes végrehajtás minden fokait kieszközölni telekkönyvi bekebelezéseket eszközölni, a dologi és részletfizetések iránt egyezkedni, pénzt és pénzértéket felvenni és azt jogérvényesen nyugtatványozni és elszámolni, mindazon intézkedéseket foganatosítani, amelyeket ezen telepítési ügyben szükségesnek tart, végre személyes gátoltatása esetében más meghatalmazottat hasonló, vagykorlátoltabb meghatalmazással saját választása szerint helyettesül megnevezni, szóval mindent megtenni, mit a törvény nemcsak a felek képviselői, hanem maguk a felek általi teendőkre megszab, kijelentvén, hogy minden az általa, vagy helyettese által tett intézkedéseit magunkénak tekintjük. Minek hiteléül kiadtuk jelen saját kezűleg aláírt, illetve saját kezűleg tett kézvonással megerősített meghatalmazásunkat.
   Kelt Csernakeresztúron, 1912. évi március 3. napján. Miklós Gergely, Hajnal és Társai s. k.

    Világ. 1912. június 7. A hunyadmegyei csángók. — Közbelépett a kormány.
   A Világ a csángók megmentése érdekében közölt cikkei egyikében, május 19-én, a következőket írta: A lapunk hasábjain eddig is napvilágot látott közleményekből konstatálható hogy a csernakeresztúri és a sztrigyszentgyörgyi telepeket is — a nemzetiség zajló tengerében álló ezt a színmagyar két községet — a végromlás, az elpusztulás fenyegeti. A “Hunyadmegyei székely-csángó telepítési érdekeltség vezetősége”, hogy szerényen fejezzük ki magunkat, «nagy anyagi zavarokkal küzd». Ily körülmények között a magántelepítést nem tartjuk célravezetőnek és megengedhetőnek; tehát a legfőbb erkölcsi orgánum, az állam kell, hogy kezébe vegye az ügyet és cselekedjék ott, ahol az egyed munkálkodni képtelen. A múltban is volt rá eset, hogy a csángókat állami telepítésben részesítették, külön kormánybiztos vezette a telepítést akkor. És ha a kormány a közelmúltban a cigányügy rendezését annyira a szívén viselte, hogy szükségesnek tartotta a cigányügy rendezése végett kormánybiztost kiküldeni, miért nem lehetne most, mikor a csángókat veszély fenyegeti, a csángóügy rendezésére is kormánybiztost kiküldeni. Ismételjük, a múltban volt már csángó-kormánybiztos és most, hogy a csángótelepítés bajai ismét felújulnak, elsőrendű kötelesség volna azokon gyorsan segíteni. Cikkeinknek megvolt a hatása és meglesz az eredménye.
   Lukács László belügyminiszter a hunyadmegyei csángótelepítés ügyének megvizsgálására Lovas Sándor miniszteri tanácsost küldte ki. Lovas Sándor miniszteri tanácsos most fejezte be a vizsgálatot, melynek eredménye az, hogy a megrekedt magántelepítés akcióját a kormány vegye a kezébe. Örömmel közöljük ezt a félhivatalos hírt addig is, amíg az újabb mentési akcióról beszámolhatunk.

    Mikor Szabó Imrét fehérre mossák.
   Pesti Hírlap, 1912. június 9. A hunyadmegyei csángótelepítés.
   Néhány hónappal ezelőtt a Pesti Hírlap-ban helyszínén szerzett tapasztalataim alapján részletesen foglalkoztam a hunyadvármegyei csángótelepítéssel s rámutattam annak az erdélyi magyarság szempontjából való nemzeti nagy jelentőségére. Utaltam akkor arra, hogy az állam által félbenhagyott csángótelepítésnek magántelepítés útján való folytatást miként változtathatja meg Erdélyben a nemzetiségi elosztódás térképét és felhívtam az egész magyar társadalmat, hogy siessen ennek az akciónak a támogatására. Rámutattam arra is, hogy Hunyadvármegye botrányos pártpolitikai viszonyai milyen károsan befolyásolják ezt az akciót és menynyire sajnálatos, hogy, — mert a magántelepítést függetlenségi emberek vezetik, — a vármegye hivatalos intézőkörei pártpolitikai szempontból bírálják el ezt a kérdést, s annak útjába tőlük telhetőleg akadályokat gördítenek. Ez a telepítés az akció egyik lelkes vezetőjének, Barcsai Andor országgyűlési képviselőnek interpellációja révén a napokban a képviselőházban is szóba került s úgy a kormány, mint az egész képviselőház részéről az ügy nagy jelentőségéhez illő méltánylásban részesült.
   Nem szándékom most foglalkozni a magyar társadalomnak azzal a veszedelmes betegségével, mely politikai vagy személyes érdekből annyi nagy reményekre feljogosító nemzeti mozgalomnak vágta útját, hanem egyszerűen rámutatok azokra a rosszindulatú, személyes és politikai bosszúvágytól és gyűlölködéstől vezetett támadásokra, melyekkel Hunyadvármegye egyes „fajmentő“, magyar „vezéremberei“ nekirontottak a magántelepítőknek és a telepítés ügyének az interpelláció elhangzása után. Soha eddig az egész kérdéssel nem törődtek másképen, mint hogy gátat emeltek titokban a telepítésnek és mert a régebbi csángótelepesek a legutóbbi képviselőválasztásoknál függetlenségi jelöltre szavaztak, megbízhatatlan, értéktelen és „nem kívánatos elemnek“ hirdették a csángókat. Most pedig, hogy országos botránycsinálásért, a magántelepítők diszkreditálására alkalom kínálkozott, egyszerre a derék, munkás, kipróbált magyar érzésű, megbízható csángók apostolaiként léptek fel.
   Nem jutott eszükbe, hogy a fürdővízzel a gyermeket is kiönthetik, hanem fővárosi és vidéki lapokban megindult a hadjárat a csángótelepülés ellen. Derék munkájuknak máris van egy igen szép eredménye: az oláh lapok kárörvendő, gúnyos hahotával foglalkoznak a dologgal és felvetették a kérdést — és nem minden alap nélkül, — hogy vajon annak a magyar fajnak, amelyik a nemzeti ügyet ilyen módon kezeli sajtójában, van-e joga Erdélyben magyarosítási akciót folytatnia. Ebből az egyetlen meggyőződésből a rosszhiszemű cikkezők vonják le avatatlan prókátorságuk minden consequentiáit. Hogy is áll hát valójában ennek a magántelepítésnek ügye? Mióta a magántelepítés méltatásáról írott cikkem a Pesti Hírlapban megjelent, azóta a sztrigyszentgyörgyi telepítés befejezést nyert és a csernakeresztúri telep is fölépült, a földeket a csángók birtokukba vették és zavartalanul használják; a házak elkészültek, azokba a telepesek beköltöztek és azokkal teljes mértékben meg is vannak elégedve. Az eloláhosodott kis Csernakeresztúr magyarsága a betelepített 780 lelket számláló 135 csángó családdal 10 %-ról 60 %-ra emelkedett. Egy gyönyörű új magyar falu keletkezett városiasan széles utcával, cseréppel fedett, téglától épült házakkal, egészséges, világos nagy szobákkal, melyeket a tisztaságszerető csángóasszonyok tulipános bútorokkal, művészi hímzésű vetett ágyakkal még díszesebbekké, kívánatosabbakká tettek.
   Ennek a telepnek céljaira Barcsay Andor képviselő és Szabó Imre pénzügyi számtiszt 1889 kat. hold ingatlant vásároltak meg 1,235.150 koronáért, ami kat. holdanként 654 koronás átlagárnak felel meg, amibe benne foglaltatik a 10, illetve 5 holdas telephelyen kívül a közös legelő és erdő is. (Jól tudjuk azt, hogy ma a termőföld átlagára ennél jóval magasabb.) A kétszobás ház 1810 koronába került. A telep tehát házzal együtt 6260 korona, amiből az előlegként fizetett 1500 koronát leütve, a fennmaradó 4700 korona 50 éves 6 %-os amortizációval 405 k 60 fillér évi terhet ró a telepesre. A munkástelepest természetesen ennek az összegnek fele terheli. A telepítést az intézők a nyerészkedés minden gondolatának kizárásával kontemptálták és végezték is. A nehéz pénzügyi viszonyok mellett nem sikerült a telepítőknek a telepítés anyagi részeit lebonyolítani, vagyis a nagy árán mondva, nem tudták megszerezni az ingatlanokra a szükséges jelzálogkölcsönt. Azok a derék, hazafias birtokosok: Herczegh Sándor, Csonka József, Buda Béla és Jenő, Fábián Imréné és Barcsay Andor, akiktől a telepítés céljaira az ingatlanokat megvásárolták, noha a fizetési határidő még a múlt évben lejárt, megértve az ügy nemzeti jelentőségét, megkímélték a telepeseket minden zaklatástól és türelemmel várják az idők jobbra fordulását. Méltán mondhatjuk róluk, hogy ők a mai viszonyok között Erdély magyarosításának hősei. A telepesek sorsának megnehezedését — és nem válságosra fordulását és tönkrejutását, mint ahogyan a támadók beállítják, — az építési anyag érhátralékai idézték elő az utóbbi időben, amiért végrehajtást kértek ellenük. Az így okozott izgalmat fokozták és elmérgesítették azok a lelkiismeretlen, gonosz támadások, melyek a sajtóban csupán közérdekből és fajszeretetből (!) láttak napvilágot. Ennek kétségtelenné tételére most csak azt említem fel, hogy egy fedezeti váltó miatt Szabó Imre ellen tett feljelentésre a kir. ügyészi vádirat, melyet Szabónak május hó 20-ikán kézbesítettek Déván, a Budapesten megjelenő „Világ" május 21-iki számában egy újabb támadó cikk keretében szószerinti szövegben megjelent. (A fedezeti váltó pedig, melyet tulajdonlapon csak Barcsay Andor és Szabó Imre girójára számítottak le, februári 28-ikán kifizettetett.) Mindennél ékesebben bizonyítja pedig a vádak tarthatatlanságát és azt, hogy a csángókat felbujtották a telepítők ellen, a kormány által elrendelt vizsgálat eredménye. De bizonyítja az is, hogy Barcsay Andor képviselő, mikor látta, hogy a telepítés anyagi részének lebonyolítása nagy nehézségekbe ütközik, maga tárta fel az ország színe előtt nyílt őszinteséggel a bajokat. Lukács László miniszterelnök erdélyi ember, ismeri Erdély bajait, veszedelmeit és van érzéke azok iránt. A földművelésügyi miniszterrel egyetértve nyomban kiküldöttek helyszíni vizsgálatra Lovas Sándor földművelésügyi miniszteri tanácsost és dr. Králik Dani kincstári ügyészt, akik négy napi beható, alapos, nagy ügyszeretettel és jóindulattal végzett tanulmányozás alapján meg fogják tenni javaslataikat arra nézve, hogy a kormány részéről minő beavatkozás szükséges a bajok szanálása céljából. A miniszteri vizsgáló bizottság munkájában nagy lelkesedéssel működtek közre Boér Gábor főszolgabíró, Székely Mózes kft. adófelügyelő és Szilassy István állami gazdasági felügyelő.
   Lovass miniszteri tanácsos megvizsgálta az egész telepet, a telepítők számadásait és meghallgatta a csángók panaszait. Szerzett impresszióiról a következőket mondotta: — Fel sem volt tételezhető, hogy a hírlapi támadásokban felhozott vádak megfelelnek a valóságnak. A telep igen szép, az épületek teljesen megfelelőek. A földek ellen csak az a kifogás emelhető, hogy egy részük távol fekszik a községtől s így megművelhetésük nehézségekbe ütközik. Vannak szépséghibái a telepítésnek, de ezek kireparálhatók. Rosszhiszeműségről beszélni sem lehet. Boér Gábor főszolgabíró és Székely Mózes állami erdőfelügyelő nagy lelkesedéssel nyilatkoztak a telepítés nagy jelentőségéről és úgy ők, mint Hunyadvármegye több tekintélyes férfia felháborodással beszélnek azokról a nemtelen támadásokról, melyeket a telepítés ellen intéztek. Tagadhatatlan, hogy a telepítésnek vannak apróbb hibái és merültek fel a telepítők részéről jóhiszemű mulasztások. Ezek azonban nem jelentik azt, hogy miattuk ilyen rendkívüli nagy jelentőséggel bíró ügyet a nagy nyilvánosság előtt pellengérre állítsunk. Nem szabad elfeledni, hogy azokért az ingatlanokért, melyeken a telepek létesültek, oláh pénzintézetek a telepítőknek nagy összegeket ígértek s ha üzérkedni akartak volna, nehéz ezresekkel drágábban adhattak volna túl az ingatlanokon, de e nyereséggel elveszett volna az erdélyi magyarságra nézve ismét két község és erős várakat szerzett volna magának az oláhság. Lám, Mara László, hunyadvármegyei főispán, gyámfiainak felsőszálláspataki birtoka eladásánál nem latolgatta sokáig a nemzeti szempontokat, hanem az oláhoknak adta el, úgyszintén csak a legutóbbi időben kerültek az Ardeleana Agricola és Hategana oláh bankok kezére a Brády, Kenderessy, Serbán-féle magyar birtokok és gróf Kun István algyógyi 800 holdas birtoka. És nem szomorú dolog-e, ha a székely főváros, Marosvásárhely főterén egymás mellett látjuk a büszke felírásokat: „Lumina, Institut de credit si economii societate pe actiuni, filiala“ és „Albina, Institut de credit, si de economii filiala.“ Van Erdélyben anyag bőven arra, amit a sajtóban szellőztessünk. Van ok, ami mozgásba hozza és összetartásra serkentse az egész magyar társadalmat. Szükség azonban nincs arra, hogy személyes sérelmekből közügyet gyártsunk azért, hogy a nehezen haladó nemzeti megerősödést akadályozzuk, vagy visszavessük. Nem lehet kétség az iránt, hogy a kormány megismerve a telepítés bajait, sürgősen beleavatkozik a dologba és eloszlatja a csángók és az egész erdélyi magyar társadalom aggodalmait. Ebben a kérdésben senkit, legkevésbbé pedig a kormányt semmiféle más gondolat nem szabad hogy vezessen, mint kizárólag az erdélyi magyarság megerősítésének gondolata. Ennek a telepítési ügynek szanálása kell hogy az első komoly lépés legyen annak a több ezer bukovinai csángó sorsának is az elintézésére, akik új hazát keresnek maguknak.
Lajos Dénes.

    Világ. 1912. június 9. A hunyadmegyei csángók.
   Tekintetes szerkesztőség! Figyelemmel olvastam a Világban a hunyadmegyei csángóikról szóló cikkeket. Engedje meg, hogy szerény észrevételeimet én is megtegyem, mint aki kezdettől fogva mostanáig figyelemmel kísértem a csernakeresztúri és sztrigyszentgyörgyi telepítéseket; mint aki érzi népének fájdalmát, szomorkodik a csalódásán, örül szerencséjén; szóval a néppel nemcsak fizikai, hanem lelki közösségben is él.
Amióta Szabó Imre itt járt, valóságos települési láz fogta el népünket. Diadalmenetben, olyan pompával fogadták Szabót véreink, amilyen másutt nálánál sokkal nagyobb uraknak sem jár. Megváltónak, megszabadítóinak mondták őt, aki majdan az összes magyarokat vissza fogja vinni és ami után oly sokszor sóhajtoznak, az édes hazába. Hogy valaki annyi bizalmat nyerjen, a különben bizalmatlan csángóiktól, mint ő, ahhoz egy emberöltő becsületes munkássága szükséges. Ezt a nagy bizalmat Szabó hazafias szólamokkal könnyűszerrel megnyerte. Ez a bizalom irtózatos hatalmat kölcsönzött Szabónak, alapját annak köszönhette, hogy olyan kiváló kormánybiztossal volt ott, mint Szász István telepítési felügyelő és a nép azt hitte, hogy az ő munkája teljesen azonos Szász István telepítésével. Várták, nagyon türelmetlenül Várták Szabó Imre sorait. Végre megjött az írás 1911. tavaszán, hogy induljanak, de előre küldjenek be bizonyos meghatározott nagyságú előleget, nehogy azután elveszítsék pénzüket. Hiába intettük óvatosságra népünket. A máskor oly óvatos csángó most örömmel, boldog mosolylyal adta fel Szabó címére nagyapjától örökölt házikója árát. Talán csak néhány ezüst maradt belőle...«de majd megsegít az Isten!» Sokszor hallották Szabótól, hogy lelketlen embereknek fel ne üljenek. Nem is ültek fel. Akik elmentek, most visszajönnek. Egyik előbb, másik később, de visszajönnek.
    Miért nem jönnek vissza a dévai állami telepesek? Honnan van az, hogy a dévai telepesek áradoznak leveleikben a boldogságtól, megelégedettségtől, amíg Szabó embereitől alig jön írás, vagy, ha jön, nagyon szomorú annak a tartalma. Ha a nem régen kivándorolt százak, anyagilag tönkremenve, egy-két év múlva lerongyolódva jönnek vissza, a külföld nem azt fogja mondani, hogy ezek Szabó áldozatai, hanem a «tejjel-mézzel folyó» Magyarországnak fogják tulajdonítani tönkremenésüket Ez pedig elég ok arra, hogy az itteni hatóságok ilyen értelmű feljelentésére, az osztrák kormány nagyon meg fogja nehezíteni a kivándorlást és talán lehetetlenné teszi a telepítést.
   A csernakeresztúri és sztrigyszentgyörgyi csángók állami támogatással való megmentése nemcsak a mi érdekünk, hanem érdeke nagy Magyarországnak. Az államra háruló teendő az, hogy állja útját addig minden gyanús kezdetű magántelepítésnek. Kérünk, könyörgünk és követelünk kegyelmet megcsalt véreinknek, mert ezen tönkrementek után a mi községeink fogják fizetni a kórházi betegápolási költséget, lelencházi és toloncoltatás költségeket; és akkor a dr. Barcsay- és Szabó-féle spekuláció nemcsak a kivándorlottakat, hanem virágzó falvainkat is nyomorúságra fogja juttatni. Megkülönböztetett tisztelettel:
Istensegíts, 1912. május 25. Egy csángó.

                                                               II. Egy telepes levele atyjafiához.
    Szeretett kedves rokonom István! Tudatom hogy én a hozzám intézett leveleidet mind megkaptam, s hogy nem tudtam utána nézni a pénznek, annak az volt az oka, hogy egész télen a kórházban voltam Pesten, húsvétra haza jöttem és első dolgom Szabónál a pénzt tudakolni, ő azt mondta a napokban elküldi, s mikor te nekem a levelezőlapot írtad, hát megint bementem, akkor meg azt mondta, hogy éppen a tegnapelőtt elküldte s úgy a pénz a levelet megkerülte, s ahogy így, beszélt én egész nyugodt voltam, hogy ő elküldte a pénzt neked, s többet nem kérdezhettem, mert én Szentpétertől ágyba fekszem még ma is, a lábaim fájnak.
   Ma kaptam kézhez azon soraidat amit Vej (Lovász) Ferenctől küldték s mostanáig is nagyon sokat tudtam Szabóról, amit hittem is, nem is, de most tényleg tudom, s mond kedves barátom mindenkinek, hogy én írtam Szabónak, egy legbeavatottabb embere, László János, hogy senki fel ne üljön a Szabó csalogatásának, és az ő telepeire ne jöjjön mert csak egyszer bánja meg, most még akik Keresztúról hazajárogatnak és dicsérik a Szabó telepítését majd csak két esztendő múlva fognak jajgatni, most még tej-vaj az egész mindenség. Hányan siratják máris a Szabóba helyezett bizalmukat és a föld éhes nép mégse hisz, menyen tovább Szabóhoz kér könyörög, mert gondolja hátha engem nem csal meg, sajnálom azt a szegény képviselőnket Barcsait, hogy még az ő becsülete is kockára esik Szabó miatt, pedig ez sajnos megtörténik ma holnap, mégpedig én fogom ezt te miattad a nyilvánosságra hozni, akárki minek tart engem, de az én becsületes lelkiismeretem ezt a nép nyúzást nem tűri tovább.
   Azt hiszed kedves Rokonom hogyha én ezt az ő telepítését jónak látnám nem biztatnám-e a népet mint ezelőtt tettem, hogy jöjjenek, ne kínlódjanak Bukovinába tovább, mert ez az igazi hazánk, de nem teszem, mert Isten is van s ha szegény ember könnyei nem szoktak porba hullni.
Hányat tudok én a kiket Szabó megkárosított kit 100—200—500 sőt 750 frtig is csak nem tehettem barátom semmit, kímélni akartam Barcsait mert, az igazat megvárva, neki köszönhetem részben hogy ma saját szemeim világával nézem a napot. No még az is kedves rokonom, hogy semmi ürügy nem szolgált még idáig arra, hogy beleköthessek Szabóba, s ha anélkül teszem hát árulónak néz a Világ. Hanem most alkalom nyílt reá még pedig Te általad.
   Tudniillik a dolgot úgy csináljuk, hogy te amennyiben nekem felhatalmazást adtál hogy Szabótól a pénzt felvehessem, elméssz be Szeretbe és sikkasztás címén engem beperelsz, mintha én Szabótól a pénzt felvettem volna és neked nem küldtem volna el, tanukul feladod azokat kik a felhatalmazást aláírták megjegyzem add ügyvédnek s a többit majd, ellátom aztán én, így aztán megkerül a pénzed, de másképp nem mert, úgy látom hogy Szabó olyan, hogy én reám, egyik legjobb és régi barátjára sem ad semit. Ahogy megkaptam a leveledet azon gondolkoztam hogy mivel is ajak elő Szabónak hogy a pénzt megkaphassam, úgy gondoltam hogy menyiben nem tudok menni, hát meg írom levélben hogy te bepereltél és Hurtig nekem felszólítást küldött Szeretből hogy a meghatalmazás folytán felvett pénzt három nap alatt küldjem be; gondoltam hogy talán tekint barátságunkra és megteszi, s azt is megírtam hogy mint barátját kíméljen meg engem ettől a pénz históriától és beküldtem neki, amire e levelemben csatolt levelet küldötte válaszul ezt te nem tudod elolvasni hanem vidd kedves Rokonom valamelyik tanítóhoz és az majd fölolvassa neked, innen te meg tudhatod, hogy tényleg a legnagyobb gaz csalást követte el veled, holott én előttem megígérte, hogy neked megküldi és nekem is hányszor ígérte Azt hittem hogy nekem mint régi jó barátjának néz a pofájára és teljesíti kötelességét, de bizony nem teszi meg úgy látszik. Hej pedig én sokat tudok reá, s nem csak olyan urakat láttam, mint ő, hanem majd meglássuk a következményeket, Te csak perel be a mint írtam és és pedig sürgesd a pert, a többi az én dolgom.
   Kedves Rokonom nagyon megbántottál engem azzal hogy soraidban becsületemet tépázod, de megbocsátok mert tudom milyen a keseredett szív kiömlése; s akkor mikor becsületemre fogadtam hogy megkapod a pénzt hát nem gondoltam arra hogy épp velem szemben is akkora gazember Szabó. Mond meg a Főtisztelendő és a bíró uraknak hogy ne engedjék a népet a Szabó féle telepre s hogy ezt én írom, s ha kérdőre vonnának érte, majd helyt állok.
   Mindnyájatokat üdvözöllek Déva 1911. aug. 22-én. Rokonod János.

   Az Újság. 1912. június 13. Gyilkos testvérek.
   Déváról jelentik: Csernakeresztúron Antal János eloláhosodott magyar család sarja haragudott a telepített csángókra és fenyegette őket, hogy kiirtja. A csángók féltek is tőle izgága természete miatt. Tegnap a korcsmában mulatozás közben egy sörös üveget vágott a csángók asztalához, mire két csángótestvér, Biszak Mihály és Samu, Antal Jánosnak estek és 18 késszúrással úgy megsebesítették, hogy halva maradt a helyszínen. A csendőrség a gyilkos testvéreket elfogta.

   Szászváros, 1912. június 13. Új villanyvilágítási vezeték a megyében.
   A dévai Villanyvilágítási Részvénytársasság vezetékhálózatát május hó folyamán tetemesen kibővítette. A Déváról Piskibe vezető fővezetéket, Szentandrásnál elágaztatva, Nagybarcsán keresztül Csernakeresztúr községig hosszabbította meg.
A villanyerőt gazdasági célokra is felhasználják és a mint értesülünk, a nagybarcsai uradalmat e célra már fel is szerelték. Több kis gazda kisebb gazdasági gépek villanyerőre való berendezése iránt szintén érdeklődött.
   A társulat a közigazgatási hatóságtól engedélyt nyert Szántóhalma, Szentandrás, Kis- és Nagybarcsa, továbbá Csernakeresztúr községek villanyvilágítására is. Közbeeső községeink közvilágítása a közel jövőben ilyenformán nem sokáig késik. Az államvasutak piskii 240 munkáslakásának villanyvilágítással való ellátására az aradi üzletvezetőséggel a napokban történt meg a megállapodás. A villamos erő nagyarányú felhasználása mindenesetre örvendetes esemény és különösen gazdasági téren jelent fokozott haladást.

    Világ, 1912. június 25. A hunyadmegyei csángók. Budapest, június 24.
   A «Pesti Hírlap» egyik utóbbi száma cikket közöl a hunyadmegyei csángótelepítésről, amely azonban — egyoldalú információ után készülvén— sok ténybeli tévedést tartalmaz és ezért helyreigazításra szorul.
   Első tévedése a cikknek, hogy pártpolitikai és személyes hajszát emleget. Ez állt legtávolabb tőlünk. Pap Jenő táblabíró, a dévai Justh-párt oszlopos tagja megerősítette közleményeinket, László János csángógazda, Szabó Imre jóbarátja szintén. Hol van tehát a politikai és személyes hajszának még a látszatja is?
   A csángótelepítés rendkívül fontos voltát és nagy nemzeti jelentőségét mi is átéreztük és éppen ez adta kezünkbe a tollat, hogy a két színmagyar község fennállását biztosítsuk és a tömeges tönkrejutást, amely szégyent hozott volna a magyar névre, meggátoljuk.
   További tévedése a cikknek, hogy a mentési akció Barcsay Andor ismeretes interpellációja után indult meg. Tudtunk mi a bajokról már régen, 1911. év nyarán is, de mint a «Déva és Vidéke» találóan írja, nem írtunk róla előbb, nehogy politikai bosztnak minősítsék eljárásunkat. A kiperlésekkel ez év tavaszán erősen nyilvánvaló lett a csángótelepítés baja. Ezért az első tudósítás a fővárosi lapokban már 1912. április 5-én megjelent, Barcsay Andor pedig csak május 9-én interpellált.
   Május 10-én, egyidejűleg a Világ sorozatos cikkeivel, Hunyadvármegye egyik legtekintélyesebb férfia, Hajduczky József takarékpénztári vezérigazgató, a vármegyei közigazgatási bizottság délelőtti ülésén (tehát akkor, mikor a fővárosi lapok révén Barcsay interpellációjáról még nem is tudhatott) erélyes vizsgálat elrendelését kérte. Ez megtörtént és mialatt a vizsgálat vezetésével megbízott főszolgabíró a csángók ügyéről beszámolt, egy 10 tagból álló csángóküldöttség tisztelgett Mara László főispánnál és kért segélyt a magántelepítők ellen. Ugyanakkor vette át Mara László főispán annak a 300 csángónak memorandumát is, amelyet a kormányhoz intéztek le, amely nem a leghízelgőbben nyilatkozott a magántelepítésről. Mara László főispán, aki a csángó nép sorsát meleg szeretettel karolta fel, személyesen járt el a kormánynál s az ő közbenjárásának köszönhető, az a gyors segély, amit a kormány nyújtott.
   Mi megengedjük, hogy a magántelepítők jóhiszeműen jártak el. De tudtuk azt, hogy munkájukat befejezni képtelenek és ezt cikkeinkkel, melyekben le nem tagadható tényeket és igazságokat ismertettünk, be is bizonyítottuk. Célunk az állami telepítés megvalósulása volt. Örömmel konstatáljuk mi is, hogy abbeli vágyunk, hogy az állami telepítés gyorsan létrejöjjön, meg is fog valósulni. Kétkedéssel kell fogadnunk a cikk azon részét, amely Lovas Sándor mint tanácsosnak azt a kijelentést imputálja: «Fel sem tételezhető, hogy a hírlapi támadásokban felhozott vádak megfelelnek a valóságnak», mert a Világ igaz cikkei okmányokkal beigazolhatók, annál kevésbé hihető el, hogy azokról Lovas mint tanácsos a vizsgálat idegejtésekor tudomást ne szerzett volna. Egyébként Lovas mint tanácsost bármikor, ha kívánja, meggyőzhetjük cikkeink valódiságáról.
Nem átallja a cikkíró az odiózus csángótelepüléssel kapcsolatban Mara László főispán személyét is érinteni. Pedig bátran állítjuk, hogy a csángóságnak sokkal jobb barátja a főispán, mint a magántelepítők. Ezt fényesen is dokumentálta azon tényével, hogy a földművelésügyi miniszter felhatalmazása alapján a hunyadmegyei csángók ingyenes jogvédőjévé a vármegye egyik legképzettebb ügyvédjét nevezte ki. Előre is érezzük, hogy a hunyadmegyei érdekeltség ebben is hajszát fog majd lelni, ha nem az ő kénye-kedve szerint fog az ingyenes jogvédő eljárni.
   Ám a mi akciónk célja nem az volt, hogy babérokat arassunk, hanem hogy az igazságot feltárjuk és bajba jutott embertársainkon segítsünk. Tudjuk, hogy ez nagyon kellemetlen lehetett egyeseknek, de ez korántsem akadályozott meg bennünket az igazság megmondásában. Legyenek nyugodtak a magántelepítők, mi az ő dicsőségükből (?) semmit sem fogunk elvonni, de ha bajba jutnak a magántelepítéssel, ismét előállunk és segítségükre hozzuk az állami támogatást és bennünket nem fog vezetni sem a pártpolitikai, sem a személyes gyűlölet, hanem csak egy belső rugó, az igazi és munkálkodó felebaráti szeretet.
   Csángó

    Szászváros, 1912. október 31. A csernakeresztúri csángók ügye.
   Ismeretes dolog, hogy a csernakeresztúri telepes csángók, sőt az eladó birtokosok is, minő kényes helyzetbe kerültek volt a telepítés hebehurgya keresztül vitele folytán. A telepesek új házikói előtt már megszólalt a végrehajtó dobja. Az ügy rendezését Mara László főispán közbenjárására maga a kormány vette kezébe. A kormány közbenjárására az úgynevezett altruista bank csakugyan kiutalt a telepeseknek 350.000 koronát, s mivel ez sem volt elég, igen nagy utánjárásra a pénzügyminiszter még 374.000 korona 50 év alatt törlesztendő kamat nélküli kölcsönt. Az ügyek ilyetén rendbe hozatala Mara László főispánnak igen nagy érdeme.

   Szászváros, 1913. április 17. A csernakeresztúri csángók ügye.
   A közelebbi napokban megyénkbe voltak kiküldve a földművelésügyi miniszter részérül Lovas miniszteri tanácsos, az altruista bank részéről pedig Horánszky Nándor és a csernakeresztúri telepítés ügyében tárgyaltak. Véglegesen megállapodtak abban, hogy a Barcsay-féle 520 hold birtok kikapcsoltatik a telepítési kérdésből s hogy a megvásárolt erdők szántóföldekké alakíttatnak át. A föld nélkül maradt csángók vagy más helyen kapnak földet, vagy visszakapják befizetett pénzüket. A földek végleges kiosztása a telepesek között csak az ősszel fog megtörténni. Október 1-ig mint haszonbérlők használhatják házaikat és földjüket. Egy kat. holdért 16 K-t, egy kisebb házért 40 K-t s egy nagyobb házért 60 K bért fognak fizetni. A közterheket a bank fogja viselni.

   Magyarország, 1913. július 11. Vajdahunyad, július 10.
   Tegnap délután hatalmas felhőszakadás vonult végig Zalasd, Rákosd, Zsoszány, Magyarosi és Felpestes községek felett A hirtelen jövő vízár házakat, kerítéseket, pajtákat ragadott magára és az útjában eső kukoricza, lucerna és búzaveréseket részben elsodorta és részben annyira telehordta sárral, hogy az egész évi termés teljesen tönkrement. A községekből lefolyó áradat Csernakeresztúron is óriási károkat okozott. A község alsórészét a víz teljesen elöntötte, úgy, hogy a lakosság az éjszakát a hegyoldalakon a szabadban töltötte.

    Szászváros, 1913. augusztus 7. Örvendetes hír Csernakeresztúrról.
   Csernakeresztúron a csángók betelepítése befejezést nyert s az új telepítés folytán a magyarság száma örvendetesen megnövekedett, mert míg a legutolsó népszámlálás sze¬rint a község 555 lakosa közül csak 159 vallotta magát magyarnak, addig most a községnek 1285 lakosa van, akik közül 889 magyar és 396 román. Így a község egészen magyar jelleget nyert. Miután a lakosság túlnyomó része róm. katholikus, társadalmi utón megtörténtek az előkészítő lépések egy róm. kath. templom építésére is, s ismerve Majláth püspöknek a hitélet ápolása mellett hazafias ügybuzgóságát, kétségtelen, hogy a telepesek ezen óhaja is rövidesen valóra fog válni.

   Budapesti Hírlap, 1913. december 4. A hunyadi csángók.
  A délkeleti oláh tenger egy kicsiny magyar szigetének a fájdalmas feljajdulása hatott el hozzánk. A hunyadmegyei Csernakeresztúron ezer csángó-magyar nyomorba süllyedten várja a reánk köszöntő tél fehér rémét, a mely őket végső pusztulással, reménytelen ínséggel fenyegeti. A csernakeresztúri csángó családokat magánúton telepítették be Bukovinából. Minden erejük megfeszítésével dolgoztak, hogy boldoguljanak hazájuknak azon a rejtett csücskén, mely megművelésre nekik jutott. Ám az idei esős nyár egy csapásra verte minden reménységüket és most a kicsiny udvarokon nap-nap után perdül meg a dob, akinek pedig nem viszik, az maga adja el lovát, tehenét. Erre a télre betéve falatjuk sem lesz, nemhogy vetőmagra telne, reménytelenül tétlen most a falu, csupán a bank dolgozik, amely könyörtelenül hajtja a követelését.
   Ezer magyar lélek várja a segedelmet, mely azonban semerről sem érkezik. Megindító gondolat, hogy ha már kenyérrel nem élhetnek, élni akarnak Isten igéjével. Segedelmet kérnek a magyar társadalomtól, de nem csupán arra, hogy enyhüljön a tél nyomora, hanem, hogy az urasági udvaron lévő csűrt átalakíthassák templomnak. Jancsó Ernő piskitelepi főesperes megható hangon kéri a közönséget, vegye pártfogásába a keresztúri csángókat, mentsék meg őket a pusztulástól és ha lehet, segítsék hozzá őket ahhoz is, hogy kicsiny templomukat megépíthessék.

   Pesti Hírlap, 1913. december 4. A hazatelepített csángók kálváriája. Éhező iskolás gyermekek.
   Mária Terézia vitéz tábornoka, Bukow, a székelyek hóhéra, a nyakas csíki székelyeket egy kissé megtizedeltette s egy néhány ezret az életben maradottak közül elüldözött a hazából. Az elüldözöttek hosszas hányódás után Bukovinában húzódtak meg, de másfélszáz év után is megőrizték magyar voltukat. A nyolcvanas években herceg Odeschalehi Arthur veterán történettudósunk lelkes kezdeményezésére megkezdettük a mártírok utódainak hazatelepítését, s ez a munkálat még napjainkban is tart. Négy év előtt is akadt egy lelkes magyar úr aki Bukovinában 116 családot toborzott és Csernakeresztúr hunyadmegyei községbe hazatelepítette azokat. A hős mártírok unokái a lelkes hívásra, örömmel jöttek a visszasóvárgott „édes hazába“, pénzzé téve Bukovinában mindenüket.
    Csángóink megérkezve Csernakeresztúrra, csakhamar arról győződtek meg, hogy ők egy rossz üzlet tárgyaivá lettek, mert azonnal kellemetlenné váltak, amint a velük kötött egyezség betartását kérték előre elszedett pénzeikért. A kezdet nehézségeinek is sokat elnéztek, de amikor a telepítő ur kötelezettségeinek nem tudott eleget tenni s egymásután kezdették idegen urak a foglalásokat az ámuló s már megcsalatásukat érző csángók ellen, a sajtó fellépésére egy év előtt, a csúfos kudarccal fenyegető telepítés ügyét az Altruista Bankra ruházta a kormány. Az Altruista Bank azzal kezdette meg működését, hogy a csángók által addig legalább névleg kitt tulajdonjogokat megszüntette és hozzáfogott a föld kiosztásához. Ennek következtében a szegény csángók a múlt őszén se nem szánthattak, se nem vethettek. Jött a tavasz, a földosztási munkálatok még ekkorra se készültek el s a nép kétségbeesve leste a mérnökök csigalassúságú pepecselését. Az általános zúgolódásra végre április végén kijelentették a bank mérnökei, hogy szántson-véssen mindenki oda, ahol a korábbi névleges birtoka ki volt jelölve. A szegény nép gyorsan munkához látót, de már kukoricánál egyebet nem vethetett ilyen későre, mert mire ők a vetéshez juthattak, az oláhok kukoricája már kapálás alá is került.
   Majd jött a rossz idő, az árvíz és a csángóság egyetlen reménysége, a kukoricatermés is elpusztult. Megjött az ősz is, a földek azonban még ma sincsenek — a negyedik évben — kiosztva, de megjelentek az Altruista Bank pénzbeszedői és minden összeszedhető pénzt elvittek a fentebb jelzett módon élvezett földek haszonbérében — a megmentett csángóktól. Ami kevés vagyont magukkal hoztak Bukovinából, az telepdíjban, berendezkedésben és haszonbérben, mert most csak haszonbért szed az Altruista Bank, mind elfogyott, elérték s most kétségbeejtő reménytelenséggel néznek a tél elé.
   Tekintettel az Altruista Bank magáról való gondoskodására, továbbá arra, hogy nem termelhettek semmit, legalább vetőmagot kértek utólagos fizetésre az erdélyrészi kirendeltségtől. A sok kérvényezésre pár nap előtt érkezett a válasz meg, hogy vetőmagot csakis készpénzért kaphatnak, holott mindenki tudhatja jól, hogy nekik ilyen már nincs a fentebbi okokból, így pedig szóba sem áll velük a földművelési kormány. Újra vetetlen maradt a földjük, de állataik legnagyobb részét is eladták, mert a banknak fizetni kellett. Ma a 116 családnak már csak legföljebb 80 darab szarvasmarhája van, míg e kiválóan fuvaros nép lovaiból csak azok vannak meg, melyeknek nincs vásári értéke.
   A nyáron napszámba jártak, de a dolgoztató nagy úr még a napszámbérekkel is adósuk maradt s most a 8—10—12 tagból álló családok éhínségnek néznek elébe. Minden vagyonkájuk elúszott a negyedik éve húzódó ,,megmentésük“ miatt, minden lehető hitelüket kiélték a környéken — s már csak valamiféle isten csudájában bíznak.
   A szegény csángók gazdakört és hitelszövetkezetet is létesítettek, de tehetetlenek, mert még nem is sejtik, hogy mikor fognak telepeik tulajdonjogához jutni, enélkül pedig még vetőmagra sem kapnak hitelt. Kértek hitelt vetőmagra az Országos Központi Hitelszövetkezettől is, de ez is ridegen elutasította s hitel helyett, inkább az üzletrészek befizetését követeli, szorgalmazza. Itt azonban még nincs vége a „megmentet csángók kálváriájának.
   A lerongyolódott, lesoványodott, elkényszeredett apáktól-anyáktól családonkint 4—5—6, sőt nyolc gyermek is puliszkáért sír, — mért éhesek. Most az őszön nyílt meg az iskolájuk, hova kétszáz gyermek tartozik, de sem egy ceruzát, sem ábécés könyvet nem tudnak beszerezni. Az egyik kultúregyesület titkára itt járva, még szeptemberben megígérte, hogy tanszerekkel el fogja látni a nyomorgó gyermekeket de bizony még november végére sem váltották be ezt az ígéretet. Különben minek is az iskola? Itt van a tél s a gyermekek úgy sem járhatnak már iskolába, legfölebb mezítláb és éhesen…
   És a szomszéd falvak oláhsága szánalommal nézi a szegény csángók tehetetlen vergődését s megelégedéssel gondol oláh voltára — a betolakodott magyarokkal szemben...
   Valósággal égbekiáltó bűn tovább így nézni az agyontelepítet és bankilag agyonaltruistások szegény véreinket, akik könyörtelenül dobatnak oda az éhínségnek! Itt tenni kell valamit, mert ezzel tartozunk önmagunknak. Annak a 780 lelket számláló hazatelepített csángóságnak nem szabad az oláhság gúnykacaja között éhen elpusztulnia, vagy züllött, közveszélyes alakokká süllyedni Hagyjunk fel a hivatalos exekválással, amikor 780 lélek a saját hibáján kívül kénytelen küszködni — az éhenhalással.
   A földművelési kormány azonnal, de sürgősen ejtsen meg egy szigorú vizsgálatot Csernakeresztúron s azonnal indítsa meg ott az ínségakciót. Tegye meg kötelességét a vármegye is. A gyermekvédő liga, vagy más egyesület pedig siessen a csernakeresztúri szegény éhező csángó gyermekek megmentésére, akik közé a vörheny már is beütött. Az iskola mellett fel kellene állítani — legalább a télre — egy népkonyhát s ruhával is el kellene látni az éhező, fázó haza (!) telepített csángó gyermekeket.
   De nem verné meg az Isten azokat az egyeseket sem, akiknek adatott miből, ha a magukéból is juttatnának legalább az éhínségnek kitett kétszáz iskolás gyermeknek, az ezeknél fiatalabbakról és idősebbekről nem is szólva.

    Pesti Hírlap, 1913. december 6. A csángóknak.
   Szomorúan váltak időszerűekké a hunyadmegyei Csernakeresztúr község hazatelepített csángói. Csütörtöki számunkban föltártuk, hogy milyen nyomorúságos sorsra jutottak ezek az emberek. Egy hosszú, keserves esztendő után az idei nyár volt minden bizakodásuk, hanem aztán a természet rombolásai megsemmisítették a reménységüket és mint annyi sokfelé az országban, náluk is az áradás végezte el az aratás munkáját. Azóta, amijük volt, azt mind sorra eladogatták és most kétségbeejtően közeledik feléjük az éhínség veszedelme. Segíteni kell sürgősen ezeken a szerencsétleneken, s kiváltképpen gyermekeiken, akik között már a járvány is pusztít. Hogy a segélykiáltás szavai nem fognak hatástalanul elhangzani, azt sejtetni engedi egy küldemény, amely pénteken érkezett be hozzánk és amely bízvást az adományok hosszú sorának lesz az elsője. Laguer Sándor rákosszentmihályi községi jegyzőtől húsz ABC-és könyvet, ötven palatáblát, száz palavesszőt, száz plajbászt, kétszáz irkát és két doboz tollat kaptunk száznegyvennégy tollszárral, hogy juttassuk el a szegény csángó iskolásfiúknak. A csomagot postára adjuk és merjük hinni, hogy melegszívű olvasóink közül minél többen fognak hasonló nemes szeretettel segíteni szegény magyar véreiken.

   Budapesti Hírlap, 1913. december 14. A hunyadi csángók.
   Néhány nappal ezelőtt szóvá tettük a hunyadmegyei Csernakeresztúron élő mintegy ezernyi csángónak a szomorú sorsát. Ezek a szegény emberek, akiknek az élete jó napokban is fölötte nehéz az őket körülvevő oláh tengerben, az idei télen szinte az éhínség elébe néznek és véghetetlenül reá vannak utalva a segítségre. A nyomorúságuk kettős, mert nemcsak kenyerük, de templomuk sincsen, pedig nagyon szeretnének valami védett helyet, ahol imádkozhatnának. Közlésünknek — örömmel jelentjük — a szörnyen nehéz gazdasági helyzetben is lett némi sikere, mert Jancsó Ernő főesperes Piskiből kelt levelében arról értesít bennünket, hogy templomra 156 koronát, szegényei számára pedig 80 koronát küldöttek jószívű olvasóink. Karácsonykor osztják szét a kis összeget, amely azonban addig még nyilván megnövekszik néhány adománnyal.

   Pesti Hírlap, 1913. december 20. Adakozások.
  A csernakeresztúri csángók részére legújabban a következő adományok érkeztek: Szabó Vilmosné (Hegybánya) gyűjtése (Szabó Vilmos 10 korona, dr Buchhauer József 2 korona, Grobmaxi Gyula, özvegy Liba Antalné, Grillusz Emil, Ilaverda N., dr Pátka József 1—1 korona, Szartorisz Ferenc és özvegy Horváth N.-né 50—50 fillér és özvegy Sümegh Jánosné 30 fillér, összesen 18 korona 30 fillér. Dr M. Dénes és Senki Sem 5—5 korona, azonkívül Sz. Istvánné (Budapest) 2 korona.

   Pesti Hírlap, 1913. december 20. A hazatelepített csángók kálváriája.— A kormány és az Altruista-bank áldozatai.
   A Pesti Hírlap a december 4-iki számban hívta fel a közfigyelmet a Csernakeresztúrra (Hunyad) Bukovinából hazatelepített csángó véreink szomorú sorsára. Ugyan kinek ne dobbant volna meg a szíve arra a hírre, hogy Bukov tábornok, a székelyek hóhéra, által a XVIII. században, hontalanná tett székelyek utódai, amidőn a hunyadmegyei magyarság erősítésére lelkiismeretlenül hazatelepítették, a telepítők spekulációja folytán három évi itthonlétük után a koldusbot vagy az éhenhalás közt választásinak — az általuk annyira sóvárgott édes haza kebelén.
   Negyedmagammal december 14-én, vasárnap, Csernakeresztúrra utaztam abban a reményben, az ottani telepes csángókról szóló szomorú és az egész magyar telepítés szégyenletes kudarcot jelentő hírek legalábbis túlzottaknak fognak bizonyulni.
   Hideg, lucskos időben érkeztünk a faluba, melyet eloláhosodott magyarok laknak, akik közül vagy negyven család Keresztes Sándor tanító buzgólkodására pár év előtt tért vissza ősei református hitére. A 116 családot számláló csángóságot ezen maroknyi magyarság megerősítésére telepítette volt három év előtt haza egy magántelepítő csoport, melynek lelkiismeretlensége folytán egy év előtt a telep a csőd szélére került. Ekkor a kormány lépett közbe s rábízta a szegény' csángókat az Altruistabanknak nevezett pénzcsoportra, amely aztán megmentette őket — szépen.
   A csángó nép buzgó, vallásos (róm. kath.) nép s így őket az állami iskola udvarán találtuk, hol az egyik tanteremben a piskitelepi káplán a miséhez készül. A sáros udvaron álló csoportok közé lépünk. Kérdéseinkre vontatottan, kitérőleg válaszolnak. Kopott ünneplő ruhájuk, minden egészséges színt nélkülöző arcuk azonnal elárulja a szenvedést, a holnaphoz fűzött reménytelenséget, bár váltig hangoztatják, hogy végre is csak nem fogja őket elhagyni Isten.
Végre is megértik, hogy nem ekzekválni jövünk és közlékenyebbek lesznek.
— Hogy állanak a földekkel, még mindig nem kapták meg?
— Megkaptuk vagy három hét előtt szóval, de még semmi írásunk nincs róla.
— A múlt ősszel vetettek-e?
— Nem szántottunk, nem vetettünk s így őszi vetést nem is arattunk, mert a bank a földeket akkor elvette, hogy újra parcellázza s csak késő tavasszal engedte meg, hogy a régi helyen szánthassunk.
— A tavaszszal legalább vetettek?
— Igen, amikor az oláhok már a kukoricakapálást kezdették.
— Mit fizettek és hogyan az idén?
— A bank két embere itt volt a múlt hónapban , azt mondta, hogy haszonbért kell fizetni, mert ha nem, fiskális kezére adnak, akkor nem lesz telep. Erre aztán mindenki mindenét, aminek csak ára volt, eladta s fizettünk annyit, amennyit csak tudtunk. Az egész kirótt bért így sem fizethette be mindenki. Könyörgésünk dacára is azt hagyták meg, hogy aki december 15-re nem fizet, az lemondhat a telepről. Fizetnénk uram, szívesen, de — szégyen ide, szégyen oda — már az sincs, amit együnk.
— Volt-e termésük?
— Későre szánthattunk, áprilisban, ami lehetett volna, azt is megette a víz.
Egyikünk megkérdi az egyik csángótól: Például ma mi lesz maguknál az ebéd?
— Ilyen szűk világban még ebédet is együnk? Még jó, ha telik reggelre és estére egy kis málé káposztalével, néha egy kis káposzta s a jobb módúaknál egy kis bab, mert még krumplija is csak kevésnek termett.
— De kukoricájuk csak van?
— Termett egy kevés, de azelőtt azt a sertésem ette meg, de most már az sincs. Ha a vajdahunyadi két zsidó nem volna, nem tudjuk, hogy mi lenne most velünk. Ezek látnak el kukoricával, hogy a jó Isten áldja meg őket.
— Hát most ősszel vetettek-e?
— Hová uram? Csak most kaptuk meg a földeket, meg sem szánthattuk még. Kértünk a kirendeltségtől vetőmagot hitelre, nem ingyen, de nem adott, még nem is válaszolt. Csak úgy halljuk, hogy hitelbe nem ad, nekünk pedig pénzünk nincs már, mert a Bank minden összeszedhetőt elvitt. Csak nem maradhatunk az utcára?
— Miért nem segítenek egymáson? — kérdi az egyik vendég.
— Olyanok vagyunk mi már, mint az elsüllyedő, ha egymásba kapaszkodunk, még hamarább odanyuvadunk (fulladunk.)
Erős Andrást kérdezzük ki, a Gazdakör elnöke (állami tanító) előtt. Kétezer koronával jött Bukovinából a saját fogatján, tíz holdas telepes. Termett az idén: öt métermázsa árpája, 35 zsák kukoricája csövesen, három szekér szénája, négy zsák krumplija, káposztáját, hagymáját, babját elmosta a víz. A tavaszon még volt két lova, egy tehene és két disznója. Ezeket eladta a haszonbér miatt. Most se lova, se tehene, csak két malaca van és négy gyermeke. (3 iskolás.)
A telep legmódosabb gazdája Lakatos István, az egyedüli 30 holdas telepes, tizennégyezer koronával jött Bukovinából. Összes termése 80 zsák csöves kukorica, 5 szekér széna, tíz zsák krumpli, két véka (60 liter) bab. Még van négy marhája, egy lova és 5 malaca.
   Palkó István öt holdas telepes. Ezerhatvan koronát hozott. Két lova volt. Öt élő gyermek van, hét elhalt. Termett 12 zsák kukoricája (két holdon!), 60 liter zabja 1 holdon. Most van egy sertése, lova nincs, tehén egy drb. A Banknak 65 koronát fizetett bérbe.
Dávid Albert öt holdas gazda. Ez 720 koronát hozott magával. Van hét élő gyermeke (négy járna iskolába), egy meghalt. Ennek még malaca sincs. Összesen 25 zsák kukoricája termett, de az sem érhetett, meg.
   Farkas Sándor öt holdas telepes. 1200 koronát hozott magával. Van egy lova, tehene már nincs, malac kettő. Öt élő gyermeke van (3 iskolás), kettő meghalt. Termett kilenc véka kukoricája (a 3 K), 3 és fél mázsa árpája, két mázsa zabja. A Banknak most ősszel 128 K 34 fillért fizetett.
   Nehéz helyzetbe került Balázs Mártonné, mikor a gyermekek száma után tudakozódtunk. Hamarjában nem is tudom — felel szégyenkezve. Végre kisüti, hogy kilenc élő gyermekkel ment újra férjhez s így ő újabb gyermekhez jutott, úgy, hogy most tizenöt élő gyermeket gondoz, akik közül a legnagyobb most vonult be katonának…
- Miért nem járnak a hunyadi vasgyárba fuvarba? — kérdjük.
- Most mennénk szívesen — felelik, akiknek maradt még lovuk — de ott azt mondják, most menjünk oda, ahol a tavaszon és nyáron dolgoztunk.
- Hát, hol dolgoztak a nyáron?
- A Barcsay-birtokon, a bérlőnél, de csak hetünknek 852 korona napszámunk veszett oda, nem fizették ki. Másoknak 70, 50, 20, 52 koronája veszett oda. Vagy száz napszámos is járt oda egyszerre és mind a saját kosztjukon voltak.
A tanító és a káplán mondják, hogy negyedik éve vannak itten, de a sok születés dacára eddig az összes szaporulat egy lélek!
Ugyancsak a káplán mondja: Beteghez hívnak, de amikor a szentelt olaj letörléséhez egy morzsa kenyeret kérek, alig tudnak 4—5 háznál ennyire akadni.
   A tanító meg azt meséli, hogy vagy 110 gyermek jár fel az iskolába, de sokan közülük — ebben a decemberi időben is — mezítláb és gatyában jönnek fel, kiéhezetten. Ma kaptak a jószívű adakozóktól Budapestről — a Pesti Hírlap felhívására — egy rakás viseltes ruhát és 10 pár elhasznált lakkcipőt, részükre. Kaptak még 80 koronát is és ebből is ruhát fognak beszerezni. A kiosztásra kerülő furcsa szabású ínségöltönyökre epedőn, sóvárogva tekintő gyermekcsapat közül, a falu végén messze elhúzódó telep felé vettük utunkat.
   Betérünk az első házhoz. Tízholdas gazdáé. A nagyházba (nagyobbik szoba) betekintve szemünkbe ötlik, hogy a padimentum körül a fal nemzetiszínűre van meszelve. Szegény emberek még erről sem feledkeznek el ebben az ordító nyomorúságban. Fiatal pár lakik a házban így gyermekkel. Déli idő lévén, az ebéd után tudakozódunk.
   A menyecske végre szégyenkezve mutat rá a tűznél levő egyedüli ételneműre, a vizes máléra. A gallyakból összerótt istállóba tekintünk be, hol két gebe van bekötve. Az egyiket 17 frtért vették most… Van még az udvaron egy malac és néhány majorság és a kamrában néhány fő káposzta, egy kis zsák kukorica, de egyéb semmi.
  A következő ház egy ötholdas gazdáé. A gazda és a gyermek alszik. Az asszony fogad. A tűznél semmi ételféle. Hogy mi lesz az ebéd? Lesütött szemmel mondja: Már ebédeltünk.
   A pitvarban, mely konyhának volna szánva, kérődzik — egy tehén, az összes vagyon.
   Bemegyünk még a harmadik, a negyedik, ötödik házba is, de mindenütt ugyanaz a kép tárul elénk. Több helyen van új rendszerű vaseke, de amit elébe foghatnának, csak ritkán található. Egyébként a lakások tiszták, az arcokról az éhség tükröződik vissza, de a felszaporodott kísérő tömegből csak néhány asszony panaszkodik, de a többin is nyilván észrevehető a szemérmetes nyomorúság.
Íme a hóhér Bukowtól száműzött véreink erre a sorsra jöttek haza abba a sóvárgott hazába, melytől közel másfélszáz év előtt csak úgy tudtak eleik megválni, hogy Mádéfalván egy napon négyszázat gyilkoltak le közülük az osztrák zsoldos katonák.
    Nem vádolunk senkit, de mégis megkérdezzük a kormánytól és Altruista Bankjától, hogy:
    1. Miért vették ki ezeknek a nyomorult embereknek a szájából a legutolsó falatot is olyan haszonbér címén, amelyért földet csak késő áprilisban adtak s amelyen nem termett ez okból is úgyszólván semmi?
   2. Hogy tudták elnézni, hogy az Altruista Bank miatt el kelljen adni az utolsó tehénkét is, mely legalább egy kis tejet adhatott volna a most már éhező gyermekeknek?
   3. Az Altruista Bank nem járt volna-e el emberségesebben, ha előbb a szegény csángókat végleg birtokba helyezi s csak azután gondolt a maga pénzére?
   4. Ha ilyen körülmények között hitelre kérnek őszi vetőmagot az erdélyi kirendeltségtől, az legalább miért nem válaszol a könyörgésre? Hát csak arra jó, hogy az oláh parasztságnak szállítsa a vetőmagot a készpénzre?
   5. Mi lesz az Altruista Bank jövő évi telepbérével, amikor a nagy gondosság miatt most az őszön se nem szárhaltak, se nem vethettek a csángók? Jövőre legfölebb a csángó gyermekek kerülhetnek eladásra, mert egyebük a megmentett csángóknak aligha lesz?
   6. Ha a kormány ínség gabonával és legalább már tavaszi vetőmaggal ellátná, továbbá jutányosan beszerezhető marhaállományhoz juttatná a negyedik éve óta már minden vagyonuktól megmentett csernakeresztúri csángókat, vajon istentelenséget követne-e el?
   És végül a társadalom igazán istenes cselekedetet végezne, ha az éhező és fázó szegény csángó gyermekeket ellátná egy kevés rongyos ruhával, hogy ne lennének kénytelenek még decemberben is mezítláb és gatyában iskolába járni, s ha még naponta egy tál köménymag- vagy bableveshez is juttatná őket, paradicsomi élvezetben részesülnének azok, akik nem tehetnek arról, hogy szüleik mindenüket feláldozták, hogy itthon — halhassanak meg.
   Mindenki készül most a Megváltó születésének ünnepére, vajon lesz-e részük a szegény csernakeresztúri csángóknak — a megváltásból, vagy pedig nyomorultul kell elpusztulniuk az őket körülözönlő, kárörvendő és jóllakott oláhság elégtételére?
Moldovai András

    Pesti Hírlap, 1913. december 25. Adakozások.
   A csernakeresztúri csángó gyermekek részére legutóbbi kimutatásunk óta a következő adományok érkeztek lapunkhoz: Attila asztaltársaság 19 korona, Wolf Sándor (Törökkalizea) gyűjtése (Polgári olvasókör 5 korona, Ehrenfeld Sándor 1 korona 50 fillér, Wolf Sándor, Horváth János, Zelenka Berehtold, ifjabb Csordás Ferenc 11 korona, Varga György, Zsámboki István,Vass István, Mlager Mátyás, Sebők József, Somogyi János 50—50 fillér, összesen: 13 korona 50 fillér.
    Magyar Törekvő Társaság december 21-iki társasvacsorával egybekötött évi közgyűlésén Nagy Pál elnök indítványára a tagok adománya 9 korona. Jancsár István, Kovács János, Ruzitska L.-né, Bronts Viktor 5—5 korona, Zakar Mátyás 4 kor.,m. kir. pénzügyőri szak. 2korona 30 fillér, Nemes Rezső 2 korona 4 fillér és Rosenberg Áron (elhalt fiai: Kálmán, Géza és Rezső emlékére) 2 korona.

    Pesti Hírlap, 1913. december 28. Adakozások.
   A csernakeresztúri csángó gyermekek részére újabban a következő adományok érkeztek be lapunkhoz: Lőrinczi Ignácné gyűjtése 11 korona 96 fillér, Brüsztl Gáspár 10 korona, Banyó Károly 7 korona, Kopó Pál 5 korona és két magyar 4 korona. Egy köztársasági aláírással kaptunk egy csomagot, amely tartalmazott egy levelet egy 20 koronás bankóval, három teljes öltönyt, két12

   Pesti Hírlap, 1914. január 1. Adakozások.
   A csernakeresztúri csángók részére legutóbbi kimutatásunk óta a következő adományok jöttek. Koncz Kálmán 40 korona, X. Y. 26 korona, a Brandt-gyermekek 10 korona. Egy magyar 10 korona, N. M. 5 korona, Urányi Ilona 5 korona és egy ifjúsági egyesület bálján befolyt jövedelem tíz százaléka, 4 korona.

    Pesti Hírlap, 1914. január 7. Adakozások.
   Gonda Dezső (Zágráb) 10 koronát küldött be hozzánk a csernakeresztúri csángók részére.

   Pesti Hírlap, 1914. január 8. Adakozások.
   A csernakeresztúri csángó gyermekek részére újabban a következő adományokat kaptuk: Skurmán György 20 korona, a m. k. VI. számú felügyelőségi tisztikar 16 korona 80fillér, özvegy Kerepesi Józsefné 10 korona, P. Margit 2 korona és dr. Schaar Alfréd 2 korona.

   Budapesti Hírlap, 1914. január 8. Adakozás.
   A mai napon a következő adományok érkeztek hozzánk: Kisenyedi református templom részére: Tóthné Munkácsy Eleonóra Borostyánkő 2 korona és Sarlai Vilmos dr. Borostyánkő 5 korona, hunyadmegyei csernakeresztúri csángók részére Korda Imre Kiskunhalas 3 korona; Páduai Szent Antal szegényei részére Cs. F.-né Besztercsény 5 korona; Ugocsa megyei árvízkárosultak és az Ingyen tej részére özvegy Brestyánszky Ödönné Budapest 2.50—2.50 korona.

   Pesti Hírlap, 1914. január 10. Adakozások.
   A csernakereszturi csángók részére legutóbbi kimutatásunk óta a következőadományok érkeztek hozzánk: Homonnay Endre 11korona 80 fillér, dr M. D. 6 korona és egy ismeretlentől ötvenkét méter barkett szövet. Ezen kívül Lusács János 20 koronát küldött be lapunkhoz Szent Antal temploma javára.

    Budapesti Hírlap, 1914. január 18. Csángók kérelme. A Bukovinából hazatelepített csernakeresztúri csángók, mint többször megírtuk, templomot szeretnének építeni, azonban a maguk erejéből a tavalyi nehéz esztendő után, amely súlyos elemi csapásokkal paskolta végig az egész Erdély földét, nem tudnak boldogulni. A Budapesti Hírlap útján eddig néhány száz korona gyűlt össze a kegyes célra, de utóbb ezek az adományok is elmaradoztak s ezért Jancsó Ernő piskitelepi római katolikus főesperes azzal a kéréssel, fordul lapunk közönségéhez, hogy nemescélú adományaikat küldjék el az ő címére vagy lapunk szerkesztőségébe.

    Pesti Hírlap, 1914. január 22.
   A csernakeresztúri csángók részére legutóbbi kiutalásunk óta a következő adományok érkeztek be: Lévai Sándor harmadik osztályú tanuló gyűjtése 18 korona 20 fillér, 2550 számú előfizető (Gács) 10 korona és Kip Erzsike 5 korona.

   Budapesti Hírlap, 1914. január 25. Adakozás.
Mai napon a következő adományok érkeztek hozzánk: csernakeresztúri csángó templom építésére Erdész János Sajószentandrás 2 korona. Munkanélküliek részére a M. kir. földművelésügyi minisztérium számvevőségi tisztikara 55 korona. Szt. Antal szegényei részére Pankuch József, Pozsony 1 korona.

   Pesti Hírlap, 1914. január 22.
   A csernakeresztúri csángók részére legutóbbi kiutalásunk óta a következő adományok érkeztek be: Lévai Sándor harmadik osztályú tanuló gyűjtése 18 korona 20 fillér, 2550 számú előfizető (Gács) 10 korona és Kip Erzsike 5 korona.

   Pesti Hírlap, 1914. február 6. Adakozások.
  Palatkán István (Dornavölgy) 25 korona 60 fillért gyűjtött a csernakeresztúri csángóknak. Ugyanerre a célra Barta Ignác (Szabadka) 3 koronát küldött be hozzánk két fiúgyermeke felgyógyulása alkalmából. Ezenkívül Mikes László (Ruszin) 2 koronát küldött be hozzánk a csernakeresztúri csángóknak. K. A. (Nagyszeben) 4 koronát a csernakeresztúri csángóknak. Mauschel Vince gyűjtése a csernakeresztúri csángóknak 6 korona. Kovásznán dr. E. H-nétől 10 koronát kaptunk a csernakeresztúri csángók részére.
Cs. J.-től (Aranyosmaróti) 5 korona érkezett be lapunkhoz a csernakeresztúri csángók részére.

    Budapesti Hírlap, 1914. március 6. A csernakeresztúri csángók.
  A csernakeresztúri csángók nyomorának enyhítése érdekében közzétett soraink elérték azt az eredményt, amelynek elkövetkezésében bizonyosak voltunk. Déváról jelentik nekünk, hogy a csernakeresztúri szűkölködő csángók javára indított gyűjtés eddigi eredményeképpen 1508 korona érkezett a község elöljáróságához. Az összeg egy részét kiosztották, más részén olcsó kukoricát vettek a csángóknak. Az iskola címére 235 korona 16 fillér folyt be. Ezt az összeget a szegény csángó gyermekek könyv-, papír-, író- és rajzszer-szükségletére fordítják. Boér Gábor főszolgabíró ezenkívül kieszközölte, hogy a csángók a vajdahunyadi vasgyárban munkát kapjanak, a leányok egy részét pedig cselédeknek helyezte el Déván.

    Az Újság, 1914-03-17.
   Csernakeresztúron a csángók először ünnepelték márczius 15-ét. Itt az ünnepi beszédet Dénes Károly kir. tanfelügyelő mondotta, ki a csángókat igazhazafiságra intette.

   Központi Értesítő 1914. május 21.
   Dévai törvényszék, 1914. június 28. 10166.sz. 296/1. Csernakeresztúri hitelszövetkezet, mint az Országos Központi Hitelszövetkezet tagja.  
   Főtelep Csernakeresztúr.
   Ezen korlátolt felelősségű szövetkezet az 1913. évi május 25-én tartott alakuló közgyűlés által elfogadott alapszabályok szerint az 1898. évi XXIII. t.-cz. értelmében alakult. Székhelye: Csernakeresztúr. Működési köre kiterjed: Csernakeresztúr, Kis- és Nagybarcsa, Alpestes, Szántóhalma, Szentandrás, Árki, Popesd és Keresztényalmás községekre. A szövetkezet czélja: tagjai anyagi helyzetét javítani azáltal, hogy őket takarékosságra buzdítja és pontosságra szoktatja, hiteligényeiket kielégíti s esetleges vállalkozásaikban és netaláni üzleti ügyeikben segíti. Tartama: Bejegyzéstől számítandó határozatlan időre terjed. Üzleti tőkéje: a mindenkori tagok által jegyzett 50 koronában megállapított üzletrészekből áll, mely összeget év alatt heti 20 filléres előleges részletekben fizetendő. Az igazgatóság 10 tagból áll, kik közül 9-et háromévi időtartamra a közgyűlés választ, egyet pedig az Országos Központ nevez ki. A felügyelő bizottság 5 tagból áll, kik közül 4-et a közgyűlés választ, 1-et az Országos Központ nevez ki. Az igazgatóság tagjai: ifj. Soós József, Dávid András, Szabó Gábor, Búzás János, Lakatos István, Furka Farkas, Pap Szilveszter, Illés József és Erős András csernakeresztúri lakos, földművesek, kiket a közgyűlés választott és László Zsigmond lelkész, kisbarcsai lakos, kit az Országos Központ nevezett ki. A czég érvényes jegyzéséhez a czégszöveg alá kétigazgatósági tagnak együttes aláírása szükséges. A szövetkezet hirdetményei mindenkora Budapesten megjelenő Országos Központi Hitelszövetkezet Értesítő czímű lapban és esetleg más helyi lapban is tétetnek közzé. Okmánytári szám: 100.

    Budapesti Hírlap, 1914. július 18. Építik a csángók templomát.
I   smételten megírtuk, hogy a csernakeresztúri csángók templomot akarnak építeni. Gyűjtést is rendeztünk a temploma javára, ami némi sikerrel is járt. A csángók, mint tudósítónk meggyőződött róla, hozzáfogtak a templom építéséhez. Az Altruista Bank rendkívül olcsón is adott telket a templom és a papi lakás számára. A hatalmas telken a régi, de rozoga urasági épületet lelkészi lakássá alakítják át s a csűr helyére jön a templom. A csűrt már lebontották s a téglát vetik az épületek részére. De igen kevés a pénz. Szegény csángók nagyon aggódnak, hogy félbe kell hagyni a megkezdett munkát. Szívesen vesznek a csángók nemcsak pénzadományokat, hanem fölszerelési tárgyakat is a templom számára. Olcsón kaptak szószéket a vajdahunyadi szentferencrendiektől, akik régi templomuk szószékét adták át méltányos áron. Dénes Károly kir. tanfelügyelő előterjesztést tett a miniszterhez, hogy engedje át ingyen a templom számára a dévai áll. tanítóképző régi orgonáját, amelyet a most épülő XV palotában nem lehet fölhasználni. Pénzadományok a Budapesti Hírlap szerkesztőségéhez, esetleg Jancsó Ernő főesperes-plébános címére, Piskire, Vagy Keresztes Sándor áll. el. isk. igazgató, egyházgondnok nevére Csernakeresztúrra küldhetők.

   Pesti Hírlap. 1916. április 20.
   A vallás- és közoktatásügyi miniszter Szarka Gáborné szül. Szeifert Ilona okleveles kisdedóvónőt a Csernakeresztúr-csángótelepi állami kisdedóvodához… kisdedóvónővé kinevezte.

   Dévai törvényszék 1917. május 2. Cg. 73/917. 331/1
   Csernavölgyi fogyasztási és értékesítő szövetkezet, mint a Hangya czímű Országos Központi szövetkezet tagja.
   Főtelep Csernakeresztúr.
   Ezen korlátolt felelősségű szövetkezet az 1917. évi április hó 22-én tartott alakuló közgyűlés által elfogadott alapszabályok szerint alakult. Székhelye: Csernakeresztúr. Czélja, hogy tagjait és hozzátartozóit olcsó és jó minőségű háztartási és gazdasági czikkekkel ellássa és termékeik eladását közvetítse. Tartama: határozatlan idő. Üzlettőkéje: névre kiállított, a szövetkezet tartama alatt sem fel nem emelhető, sem le nem szállítható 50 koronás üzletrészekből áll, mely a belépéskor fizetendő be. A tagok a szövetkezet kötelezettségeiért az általuk kért egy vagy több üzletrész névértékének ötszörös összegéért felelősek. Az igazgatóság 11 tagból áll, kiket, háromévi időtartammal a közgyűlés választ, úgy azonban, hogy a szövetkezet fennállásának első évében, az előző évben választott igazgatóság 4 tagja sorsolás útján kilép. A felügyelő bizottság 9 tagból áll, kiket a közgyűlés választ. A közgyűlésen megválasztatott: dr. Barcsay Andor, Keresztes Sándor, Szörényi Antal, Buday István, Szabó Gábor, Kapós György, Martina Lajos, Popovits György, dr. Nemes József, Buda Béla és Biró Sándor igazgatósági tag ezen minősége és cégjegyzési jogosultsága bejegyeztetik. A szövetkezet hirdetményei mindenkor a Budapesten megjelenő »Gazdaszövetség« czímű lapban és esetleg más helyi lapban is tétetnek közzé. Okmánytári szám: 114.

    Ellenzék, 1917. December 3. Csángók jönnek Pest megyébe.
   A háború alatt sokat szenvedtek a bukovinai csángó falvak, különösen pedig Hadikfalva és Istensegítsfalva, mely községeknek összesen hatezer főnyi lakója volt. Az épületek legnagyobb része e két faluban megrongálódott, úgy, hogy a lakosság legnagyobb része kénytelen volt Magyarországon menedéket keresni. Déván, Csernakeresztúron, Vajdahunyadon és Sztrigyszentgyörgyön telepedtek le a menekülő csángók.
Egy nagyobb csángócsoport most ismét útban van Magyarország felé, hogy a bukovinai tél nyomorúságai elől magyar véreiknél keressenek menedéket. Azzal a szándékkal lépték át a Kárpátokat, hogy Pest vármegyébe jönnek és itt telepednek le.

   Köztelek, 1918. augusztus 31.
   Botosispán kerestetik konvenciós állásba, ki tömegélelmet gyártó, számos munkást foglalkoztató üzemünkben munkásaink eligazítását, okszerű foglalkoztatását és pontos nyilvántartását kellő eréllyel ellátni képes. Magyar és román nyelv, jó írás megkívántatik. Megfelelő egyén felmentése 30 napi próba után kérelmeztetik. Állás azonnal elfoglalható. Ajánlatok bizonyítványmásolatokkal Csernakeresztúrra címzendőek. Személyes jelentkezők előnyben részesülnek. Nagybarcsai konzervgyár.

    Déva és vidéke, 1924. november 8. Kivonat.
   Hunyadvármegye egészségügyi bizottsága m. hó 27-én d, u. 5 órakor tartotta meg ülését Dr. Dubleșiu György elnökletével, annak hiva¬talos helyiségében. Lovász Péter csernakeresztúri lakósnak hentesiparra, illetve hússzék megnyitásra az engedélyt megadta.

   Nemzeti Újság, 1925. szeptember 6. (kivonat).
   Erdélyben még ma is működnek Hangya-szövetkezetek. Így például Hunyad megyében, ha az ember keresztülmegy Alpestes vagy Csernakeresztúr községeken, ott látja a Hangyaszövetkezet cégtábláját, amely csak annyiban jelzi a változott időket, hogy a „Hangyaszövetkezet“ cégfelírás elé odabiggyeztette a „szövetkezet“ szó román fordítását is, a „cooperativ“-ot. De még sok más erdélyi faluban és községben működik Hangya-fiók, természetesen a maguk erejére hagyatva és utalva, de bizonyságot téve arról a kitűnő szervezettségről, amellyel a Hangya rendelkezett s arról a szívósragaszkodásáról, amellyel még ma is számos helyen viseltetnek a Hangya iránt az elszakadt magyarok.

   Déva és vidéke, 1926. május 22. Országos Magyar párt, alakuló gyűlés.
   Csernakeresztúron Dr. Leitner Mihály ü. v. alelnök vezetésével Balogh Géza és Dolcsig János jelentek meg. Szép gyűlés keretében itt is megalakították a tagozatot és megválasztották a következő tisztikart: Elnök: Daradics György, alelnök: Tamás Lajos, pénztáros: Furka József, ellenőr: Juhász Gyula, jegyző: Farkas Gyula.

    Déva és vidéke, 1927. április 30. A csernakeresztúri róm. kath. elemi iskola ügye.
   A csernakeresztúri róm. kath. elemi iskolát a tanügyi hatóságok már-már bezárták, mivel az épület nem felelt meg a tanügy követelményeiknek, amikor az egyháznak sikerült egy másik épületet vásárolnia, amely az iskola céljaira teljesen megfelelő volt. Ezzel az intézkedéssel a mintegy 50—60 magyar gyermek iskolájának fennállása biztosíttatott.

   Magyar Kisebbség, 1928. június 1. Rom. kath. elemi iskolák:
   Csernakeresztúr:
Alakulási év: 1920
Tannyelv: Magyar
Tanerő: 2
Tanoszt. 7
Rendes tanuló: 72.
1931-ben a gyermeke száma 95.  

    Az Est, 1929. január 20/17. szám. A román akadémia érdekes állásfoglalása a magyar nevek kérdésében. Kolozsvár, január 19.
   Kiss Lajos csernakeresztúri csángógazdának a múlt év márciusában fia született, akit Lehelnek akart kereszteltetni. A jegyző Kiss Lajost maga elé idézte azzal, hogy efféle magyar nevet az anyakönyvbe hivatalosan beírni nem lehet. Azt ajánlotta a csángógazdának, hogy a román nyelvben legközelebb áll a lehel szuszog szónak megfelelő Spiru név, ezt írják be az anyakönyvbe a gyermek nevéül. A csángógazda szabadkozott ez ellen, a jegyző azonban kijelentette, hogy az újszülöttet, ha nem is Spirunak, de Alexandrunak fogják hívni.
   A gazda a vajdahunyadi járásbírósághoz fordult orvoslatért. A vajdahunyadi járásbíróság a kérdés előtt tanácstalanul állván, felírt a román akadémiához és véleményt kért. A bukaresti román tudományos akadémia döntése a napokban érkezett meg és szó szerint a következőképpen szól: „Lehel (kiejtve Levi, Lelő vagy Lei) egy X. századbeli magyar vezérnek neve, legendás személy a magyaroknál és régi krónikáik beszélnek róla. A Lehel név a keresztény magyaroknál is megmaradt és igen sokan használták, különösen a Fekete Körös vidékének Becse Greogor családjánál, mely azt állítja, hogy Lehel vezér családjából veszi eredetét. Lehel, a magyaroknál, mint családi név is előfordul, például Lehel Ferenc festőművész.
   Közérvényes szabályok szerint az összes kulturált népeknél a családi név tradicionális helyesírással a család tagjai által szabadon választhatók: Sturdza, Mihályi, Vajda, Erdélyi, stb. A keresztnevet azonban közös névnek kell tekinteni, melynek minden nyelvben meg van a megfelelő kifejezése. Románul Joan, Nikoláj, németül Johan, Nikolaus, magyarul János, Miklós. Ezeket a neveket a hivatalos iratokban és az anyakönyvekben az állam nevén kell írni. De ha a hivatalos nyelvben nincs megfelelő kifejezés, mint ahogy áll Lehel esetében, melynek a román nyelvben nincs megfelelő kifejezése, kell és jogos, hogy az eredeti nyelvnek megfelelően írják.
    Bianu, a román akadémia vezértitkára.
   A román akadémia döntése következtében a vajdahunyadi járásbíróság elrendelte, hogy akis csángó visszakapja Lehel nevét.

   Brassói Lapok, 1930. március 30. Csernakeresztúr: 1 perc.
  Ahol az ököl már régen életbe léptette a csend- és rendtörvényt. Déva, március hó 28.
   Csernakeresztúr Dévától mindössze pár kilométer távolságra fekszik és nagy részben csángók lakják. A legutóbbi választás alkalmával itt is meg¬indultak az előzetes egyezkedések. A magyarok szerények voltak és a 12 tanácstagságból mindössze kettőt kértek. De ezt sem kapták meg. Erre mit lehetett csinálni? Benyújtották az önálló listát és a választási eredmény 10 magyart juttatott be a községi tanácsba. Természetesen a bíró is magyar lett.A választás szabályszerű volt, megsemmisítésről szó sem lehetett. Ezek után bemutatjuk Bumbia Josif urat. Szép, nagy, erős ember, azon kívül kard van az oldalán, meg revolver is.
    Ő a csernakeresztúri főhatalom, a Dalai Láma, ő a belügyminiszter, ő a Minden. Majd ő megmutatja, hogy megsemmisíti a választást. Nem formálisan, hanem ténylegesen. Nemcsak a választást, hanem a falu egész életét meg¬semmisíti. A városi ember nem is sejti, hogy kint a falvakban milyen nagy úr lehet egy ilyen Bumbia.
    Mit neki az új községi tanács, pláné az olyan amelyben 12 tag közül 10 magyar. Elrendelte, nyolc óra senki sem mutatkozhatik az utcán, akit pedig az esti órákban elcsípnek, azt kegyetlenül elverik. Legutóbb egy legény a harmadik szomszédtól nyolc óra után pár perccel igyekezett a lakására, de szerencsétlenségére. Összetalálkozott az őrmester úrral és a káplárjával. És ekkor Bumbia nagy cirkuszt rendezett. A legényt a káplár zavarta haza, az őrmester pedig odaállt a nyitott kapu élé azzal, hogyha az üldözött embernek sikerül beugrania előle, akkor rendben van a kihágási ügy. A legény rohant és az őrmester úr iszonyút sújtott feléje. Szerencsére az ütés nem talált, különbén szétzúzta volna az áldozat fejét.
  Vasárnap délután színi előadást rendezett a csernakeresztúri fiatalság, amelyik 8 óra után pár perccel ért véget. A résztvevők nem mertek hazamenni, végre is egyenkint, nagy kerülővel szökdöstek lakásaikra. A fékevesztett és hatalmi tébolyban szenve¬dő csendőr tevékenységét már jelentették illetékes helyeken, ahol szigorú vizsgálatot és megtorlást helyeztek kilátásba.
   Csernakeresztúron különben az állami tanítónak is csendőr-tempói vannak. Egyre- másra szabja ki a jogtalan büntetéseket. Simeria Alexandru tanító ur a törvényes igazolásokat sem hajlandó respektálni.
   Csernakeresztúrnak, amint látszik, nem von szüksége a Madgearu féle gyors törvényre, ott mar régen érvényben volt a csend- és rendtörvény. A tanító és csendőr léptette életbe.

   Brassói Lapok, 1930. április 16.
  Csernakeresztúr: 1 perc címmel a 73-ik számunkban megírtuk, hogy Csernakeresztúron a választások óta még egy csendőrőrmester van, aki ott is bevezette az önkényuralmat. Az őrmestert meg is neveztük Bumbia Josif néven. Utóbbi értesülésünk alapján, Bumbia Josif a csernakeresztúri régi csendőrőrmester, aki a falusiakkal mindig emberiesen és mindenekfelett legálisan bánt el; a brutalizáló csendőrőrmestert, aki a választások óta van ott, Todosie Jonnák hívják.

   Keleti Újság, 1931. február 2. Csernakeresztúron a községi tanács többsége nem lehet magyar.
   Négyszer semmisítették meg a választást, mert a magyarok győztek — Hogy a magyar többséget eltüntessék, a községből harminc házat a szomszédos községhez csatoltak. (Déva, január 31.).
   A közigazgatási törvény biztosítja a községeknek, hogy a lakosság kívánságának megfelelő tanácsot választhatnak maguknak. Ez azonban csak a törvényben van meg, mert nagyon sok esetben, ha a többség magyar volt, mindig akadtak olyanok, akik „az állam érdekében” ezt kifogásolták s mindent, elkövettek, hogy a választásokat megsemmisítsék.
   A hunyadmegyei Csernakeresztúr község lakosságának kétharmad része csángó magyar. A választásokon e miatt a magyar lista került ki győztesen s így a tanács is magyar lett volna. A község román papja azonban, Copos Gheorghe, aki máskülönben a dévai mezőgazdasági kamara alelnöke és a vármegyei tanács tagja, nem nyugodott ebbe bele s így a választást megfellebbezték. Valami négyszer mindig új választást rendeltek el s mindannyiszor a magyarok kerültek ki többségben. Amikor a csernakeresztúriak látták a románság hajthatatlanságát, egyezkedni kezdtek.
   Az egyezkedések során a magyarok felajánlották, hogy elfogadják bírónak a románok egy megbízottját, a tanácstagok fele pedig legyen román és a fele magyar. Ez az ajánlat nagyon szép volt s a magyarság arról tett tanúságot, hogy számarányának elhagyása mellett is bele megy az egyezségbe, csak azért, hogy a községben végre béke legyen. Ezt azonban nem fogadták el. Újból választottak. Ismét a magyarok kerültek ki győztesen. De ezt is megfellebbezte Copos Gheorghe lelkész és a választást azon a címen, hogy sokan voltak olyanok, akiknek nem volt választási igazolványuk s mégis leszavaztak, megsemmisítették. S ez ismét a magyarság egyik nagy sérelme volt, mert a háromszori szavazás után már sokan azt hitték, hogy nem kerül a sor újabb választásra s így nem mindenkinek volt meg a választási igazolványa, a jegyző úr pedig csak románoknak adott ki duplikátot.
    Erre a csángók dr. Martonossy György ügyvédjük útján a dévai járásbírósághoz fordultak, ahol Heul Jacob vezető-járásbíró kijelentette, hogy a duplikátot ki kell adniuk, azonban abban az esetben, ha nem is lesz igazolványuk, leszavazhatnak mindazok, akik a választói jegyzékben fel vannak véve. Így történt meg, hogy hivatalos bírói fórum előzetes tudomásával és beleegyezésével szavaztak le többen választói igazolvány nélkül, de természetesen mind csak olyanok, akik a választói listában benne voltak. S a közigazgatás mégis megsemmisíti a választást.
   Legújabban február 16-ra tűzték ki a minden valószínűség szerint legutolsó választást. S most jön csak a meglepetés. Copos Gheorghe és azok, akiknek a magyar többségű községben a magyar többségű tanács nem tetszett, nem mindennapi ötletet eszeltek ki és meg is valósították. A község a hunyadi oldalon össze van épülve Felpestes községgel. Fogták magukat s Csernakeresztúrból a Felpestessel szomszédos 30 házat, amelyekben egytől egyig mind csángók laknak, egyszerűen átcsatolták Felpestes községhez, jóllehet, mióta Csernakeresztúr fennáll, azóta mindig Csernakeresztúrhoz tartoztak s így most már reményük van ahhoz, hogy a tanács mégis csak az ő szájuk íze szerint fog megalakulni.
   A sérelmes intézkedés ellen a csernakeresztúriak küldöttségileg keresték fel Dr. Oncu Jacob prefektust és dr. Atirescu Jeronim megyefőnököt, azonban konkrét ígéretet nem kaptak. Dr. Martonossy György, a küldöttség vezetője rámutatott arra, hogy itt direkt a választás okából történő elcsatolásról van szó, amely annál is inkább nem helyénvaló, mivel a közigazgatási törvény életbeléptekor a községnek a határai és lakossága meg volt állapítva. A csernakeresztúriak érdeklődéssel néznek a döntés elé s kíváncsian várják az újabb választást, amelyen a nagy elkeseredés miatt egyáltalán nem szándékoznak részt venni. Az esetet ajánljuk Moldován Valér tartományi igazgató figyelmébe. Nagyon ritka dolog, hogy a közigazgatási törvény életbelépése után egy évre se legyen egy községnek tanácsa. Így biztosítja a törvény az autonómiát.

    Ellenzék, 1931. március 15.
   Több helyről, különösen a Kőrös vidékéről árvizeket jelentenek. Brád több utcája víz alatt áll. Kelecel és Kristyór környékén szintén utakat öntött el az ár. Csernakeresztúr és Vajdahunyad között nagyterületek állanak víz alatt. De minden arra mutat, hogy ezek az áradások is csak átmeneti dolgok és a mi területeinket most már el fogják kerülni a nagyszabású tavaszi áradások.

   Keleti Újság, 1931. április 4.
   A hunyadmegyei magyar községekben is próbálkoznak kommunista propagandával.(Déva, április 2.)
A zsilvölgyi kommunista propaganda, amely napról-napra különféle röpcédulákat produkált, úgy látszik, terjeszkedik. Mostanában a vármegye magyarlakta helyiségeit keresi fel. Erre enged következtetni az a körülmény, hogy a napokban csupán magyarok által is lakott falvakban osztogattak röpiratokat. Az utóbbi napokban ugyanis Hunyadmegye Piski, Haró, Alpestes, Csernakeresztúr községeiben s Vajdahunyad városában szórtak szét ilyen röpcédulákat, amelyeknek legnagyobb része a hatóságok kezeibe jutott. Azokat pedig, akik ilyen röpcédulákat elfogadtak, letartóztatták. A csendőrség ilyenformán letartóztatta Lázár József vajdahunyadi gyári munkást és két társát, akik el akarták égetni a röpiratokat s azt vallják, hogy találták. Hogy ki osztogathatta, a hatóságok nem sejtik, mivel éjnek idején történhetett. A három munkást egyelőre vizsgálati fogságba helyezték, ellenük az eljárást megindították. Vajdahunyadon nagyobb számú gyári munkásság van s itt még érthető volna a kommunista propaganda. De, hogy mit keresnek a magyar és román nyelvű izgató tendenciájú röpiratok a kis községekben, azt a hatóságok sem sejtik.

    Keleti Újság, 1932. július 18. Az elszakított Csernakeresztúr. (Déva, julius 16.)
   Hunyad megyében amíg dr. Meskó Miklós megyei alelnök vezetésével a párt vezetői a Zsilvölgyében tartottak gyűléseket, addig ugyanakkor dr. Martonossy György vezetésével több lelkes tag a Csernavölgyét látogatta meg vasárnap Csernakeresztúron a szövetkezet helyiségében tartottak lelkes gyűlést. Beszédeket mondottak dr. Martonossy György, Péntek Elek és Borbély Ferenc dévai csángóbíró. A nép egyhangúlag nagy lelkesedéssel hallgatta meg a beszédeket. A beszélgetések alatt kiderült az is, hogy a községi választások során Csernakeresztúr egy nagy részét Alpesteshez csatolták, jóllehet nagyon messze van egymástól a két község s ezeket a szavazókat nem vették fel sehol se, úgyhogy 30—40 szavazat vész el így a magyarság kárára. Elmondották a csernakeresztúriak azt a sérelmüket is, hogy miután a földjeik öt község határában feküsznek, a helyzet az, hogy a csernakeresztúri gazdálkodó öt község terheit kell, hogy hordozza a község szerencsétlen beékelt helyzete következtében. Dr. Martonossy György megígérte, hogy a község részére ebben az ügyben a kérvényeket elkészíti s illetékes helyeken el fog járni s a Magyar Párt módját fogja ejteni annak, hogy ezt a kiáltó sérelmet valahogyan megszüntessék.

    Ellenzék, 1934. március18. FÉNYES NAPPAL FARKASOK TÁMADTAK MEG DÉVA KÖZELÉBEN EGY VASUTAST.
  Nagy József váltókezelő, aki a Déva melletti Branyicskán teljesít szolgálatot, de a közeli Csernakeresztúron lakik, kedden délután falujából az állomásra sietett, hogy a Tövistől Soborsinig közlekedő vonattal szolgálati helyére utazzon. Alig fordult ki a faluból a mezőkön átvezető útra, kóbor farkasokkal találkozott. A kötelességtudó ember nem tért vissza a faluba, hanem kerülőt tett s így kísérelte meg elérni az állomást, hogy a vonatot le ne késse. Az állatok azonban így is észrevették és utána eredtek, mire Nagy is futásra fogta a dolgot. Sikerült is a farkasoktól űzve a falu kis állomására épp akkor beérkeznie, amikor vonatja befutott. Teljesen kimerülve, a halálos veszedelemtől összetörve szállt fel a vonatra, ahol csak néhány perc múlva tudott szóhoz jutni, amikor is elmondta izgalmas kalandját.

    Magyar Nép. 1935-08-24/34. szám.
   Szigorú adóvégrehajtás egy telepes faluban. A Déva mellett lakó csángó telepesekhez kiszállottak az adóvégrehajtók és a legszigorúbb eszközökkel hajtották be a hátralékos adótartozásokat. Sajnálatos esetek is történtek. Egyik csángótól, mivel nem tudott fizetni, a párnákat akarták elvinni. Miután a családfő ragaszkodott a párnákhoz, a ház ajtaját akasztották le.

   Keleti Újság, 1939. március 4. Magyar albírója lesz több hunyadmegyei községnek.
   Belügyminiszteri rendelet értelmében, olyan községekben, ahol a kisebbségek létszáma meghaladja a községek lélekszámának ötven százalékát, a többséget alkotó népkisebbségből kellalbirót kinevezni. Hunyad megyében Lozsád, Rákosd, Hosdád és Csernakeresztúr községek kapnak magyar albírót.

   Keleti Újság, 1939. szeptember 2.
   Hunyad megyében nagy a káposztatermés. Hunyad megyében az idén a tavalyinál nagyobb és jobb minőségű káposztatermés mutatkozik. Különösen jó káposztatermő vidék Déva környéke és pedig Haró, Sárfalva, Csernakeresztúr, Szentandrás s ezek között, is elsősorban Haró, ahol a tavalyi, mintegy 80 vagon helyett az idén mintegy 100 vagon káposztára számítanak. A tavaly a káposztának egy jórészét kereskedelmi utón nem tudták értékesíteni.

   Ellenzék, 1940. december 28. (kivonat). Hazavágynak a Kossuth-kalapos bukovinaiak Írta: Tóth Bálint (kivonat).
   Kitelepült bukovinai magyarok laknak Jugoszláviában Székelykeve, Székelyvár, Hertelend községekben. Ez a csodálatosan szapora magyarság népesítette be visszatelepülései során Déva, Vajdahunyad, Csernakeresztúr, Marosludas, Vice és Lugos egy részét. Az ősi ösztön Erdély rabsága alatt is csalhatatlanul vezette őket, anélkül, hogy első segítséget kellett volna igénybe venniük. Ez a visszatelepülés egyszerűen, de tántoríthatatlan határozottsággal és páratlan céltudatossággal történt.
   Este csak megjelent egy küldöttség a falu plébánosánál. Köszönjük a jóságát Tisztelendő Úr, de bejelentjük, hogy az éjjel 60 szekér hazamegy Erdélybe. A plébános meglepett érdeklődésére elmondta az atyafi, hogy már hetekkel ezelőtt megnéztek itt vagy ott egy eladó birtokot. Közösbe megvették és most hazamennek, így szállingóztak át ismét a határon másfél évszázad múlva és igy telepedtek meg ismét otthon. A másfél évszázada elhagyott földön, de mégis otthon. Öröm és és boldogság nekünk a bécsi döntés, siró öröm a bukovinaiaknak. Északi erdejük mellett az orosz határ, a Székelyföld hazatért, ők Romániába maradtak, haza lehet-e még menni, el lehet-e meg érni a Kárpátok nyugati lábait?!

A Csernakeresztúrra települtek. Összeállította Nyisztor István, ottani gazda.

 

Tehát bejött 110 férfi, 110 férjes asszony, 402 gyermek (212 fiú, 190 leány) összesen 622 lélek. Behoztak 192 lovat, 100 szekeret. 109 telepes kapott összesen 900 hold földet. Egy telepesnek már nem jutott föld. Azonban mégis ittmaradt. Mintegy 18-20 telepes, illetőleg idecsalt települni akaró családot, akik leginkább az 1883 évi bánáti telepes községekből, Székelykeve, Sándoregyháza és Hertelendifalváról jöttek, egy évi ott tartózkodás után, azzal az ürüggyel, hogy nincs több föld, egyszerűen kilökték a telepből.
A földek használati haszonbérét a befizetett előlegükből levonták és szélnek eresztették őket, akik aztán ennek folytán teljesen koldusbotra jutottak. Régi községük szánta meg őket és adott nekik egy-egy lakhelyet, amelyre aztán nyomorúságos viskókat építettek, és itt tengetik életüket ma is. Nem falnak be talán annyi falat kenyeret, mint amennyi átkot szórnak ezek a szerencsétlenek Szabóra.
E szomorú emlékű telepítéssel aztán a bukovinai magyarság telepítése lezárult. A kilátástalanság tudatában élő magyarság, a magára hagyatottságában, úgy segít magán, ahogy tud. Egyesek idegenbe költöznek, mások pedig existenciájuk biztosítása végett más nemzetiségűekkel házasodnak össze. Mindkettő a magyarság számára megsemmisül.

                                                                                                Az egyházi élet

   Bukovina.
   A lembergi Egyházközösségéhez beosztott községek idegen nemzetiségű, magyarul rosszul beszélő papokat kaptak, Piroch, Zsolesz, Justyák, Druzsbáczky, Kubacek, Wisnewsky stb., akik Druzsbáczky kivételével mind törték a magyar nyelvet, s akik híveik lelki dolgain kívül semmilyen kulturális ügyet nem karoltak fel. Egyedül a vallás megerősítése, ápolása volt minden gondjuk. E tekintetben méltó utódai voltak Mártonffynak s munkájuk eredménye ma is meglátszik a bukovinai magyarságon.
    A magyar faj között talán egyedülálló e tekintetben a bukovinai magyarság. Vallása nem színlelt, az nála komoly érzület. A régi öregek, vallásos érzésüket, teljes egészében megtartották. Emellett tanúskodik a vallásos érzésnek nyilvánosan való kifejezése is. A déli és esti harangszót keresztvetéssel és levett kalappal hallgatják végig. Halottaikat temetéskor a templomban szentelik be, hajdonfővel kísérik örök nyugalomra. A gyászoló család férfitagjai, az elhalálozás pillanatától a temetés után való napig, fedetlen fővel gyászolják az elhunytat. Senki a templom előtt el nem megy úgy, hogy nyolc-tíz lépés menetelésre kalapját le nem emelje fejéről. A magyar fajnál annyira divatos és még a törvény által is nehezen korlátozható káromkodástól és trágár beszélgetéstől egyenesen irtóznak. A bukovinai magyar családban, a káromkodó és trágárul beszélő embert, még ha ingyen dolgoznék sem tűrik meg. Ritkán lehet közöttük olyant találni, aki a templomba való járást elhanyagolja és vallásos kötelezettségének nem tesz eleget. Ha akadna is olyan, azt valamilyen enyhe módon kényszerítik vallásos kötelezettségének betartására.
   A vadházasságok, és nőcsuszamlások ritkaság számba mentek. Ha néha mégis előfordult, azt nem közösítették ki maguk közül.
   A mély vallásos és erkölcsi élet nyomán, a gyermeket Isten áldásának tekintették, s azt tartották, hogy ahány gyermeket ad az Isten a házhoz, annyi falat kenyeret is ad a családnak. E hit felfogásának tudható be, hogy a két rendbeli kolera rettenetes pusztítása ellenére, a betelepítés idejében feltüntetett 2687 lélekszám, 1880-ban, már 9887-re szaporodott. És ezután a kilencvenes években a gyermekhadseregen végigsepert diftéria ellenére is, évtizedeken keresztül csak úgy öntötte magából a magyarországi és amerikai telepítésekhez az emberanyagot.

                                                                         JANCSÓ ERNŐ főesperes
                                                                 (1852. március. 6.- 1915. április 2.)

   Szükségesnek tartom, egy látszólag háttérbe húzódó személy bővebb ismertetését, akinek - habár rövid élete sok eltervezett jótettét megakadályozta - fontos szerepe volt a pusztakaláni, csernakeresztúri templomok felépítésében, és felszólott a sztrigyszentgyörgyi templom eljövendő építése érdekében is.
    Nagynyújtódon (a valamikori Háromszék megyében) született, 1852. március 6-án, ősi nemesi családból, nyújtódi Jancsó Emánuel és Mártonfalvi Rákosy Terézia 10. gyermekeként. Keresztelte Kozma Simon nyújtódi plébános, Erneszt Nesztor Emánuel névre. Így valótlan, az a róla elterjesztett hír, hogy eredetileg református lett volna.
   Elemi iskoláit Nyújtódon, Gelencén és Kantában (Kézdivásárhelyt) végezte. Gimnáziumi éveit Kézdivásárhelyt (1863.), Brassóban folytatta, hol németül is megtanult. 1871-1872-ben Gyulafehérvárt végzett, és ott is érettségizett. Teológia tanulmányait Gyulafehérvárt végezte, 1873-1876 között. Ugyanez évben, december 26-án dr. Fogarassy Mihály erdélyi püspök áldozópappá szentelte. Első miséjét 1877. január 8-án mutatta be, a nyújtódi, régi templomban. 1877. január 26-tól 1878. augusztus 31-ig szászrégeni káplán, és tanító volt. Onnan Brassóba helyezték káplánnak 1881. augusztus 22-ig. Brassóból Szebenbe „disponáltatott”, mint hitoktató és a gimnáziumi ifjak „praefectusa”. Itt szolgált 1886. augusztusig, mikor Lönhárd Ferenc erdélyi püspök saját költségén alapított piskitelepi plébániára plébánosnak nevezte ki, miután 1882. május 10-11-én a zsinatvizsgát eredményesen letette [...]
   Az egyház érdekében kifejtett munkáját a püspöki hatóság méltányolta, és ezt fontos megbízásokkal és magas kitüntetésekkel is kifejezésre juttatta. 1890-1896. között a hunyadi esp. kerület jegyzője, majd a hátszegi Szent Ferencrendi nővérek rendkívüli gyóntatója. 1894-1895 között rendezte (Pringer József hátszegi alesperes helyett) a hátszegi plébánia zilált anyagi helyzetet. 1894. október 16-án a Hunyad megyei kerület helyettes alesperese, majd 1899-ben rendes alesperese és a római-katolikus iskolák tanfelügyelője. Véghezviszi a hunyadmegyei congrua-ügy rendezését, az összes plébániák számára. Érdemei elismeréséért, 1902. április 24-én Hunyad kerület főesperese lesz, amely hivatalba Lády Gyula hátszegi esperes plébános 1902. április 25-én ünnepélyesen beiktatta. A szászvárosi Kuun kollégiumban a római-katolikus növendékek hittanvizsgáin, mint püspöki biztos elnököl. A piskitelepi Magyar Állami Vasút-korházában működő Szent Vince nővérek lelki vezetője. Püspöki megbízás folytán „benedicalta” a pusztakaláni, lupényi, teleki, zámi és lindzsinai kápolnákat, a gyalári, és aninószai templomokat, a petrozsenyi, govasdiai és gyalári oltárokat. Megszentelte a kaláni, alsóteleki, zámi és sztrigyszentgyörgyi harangokat, valamint a piskii, kaláni, dobokai és lindzsinai temetőket.
   1911. augusztus 17-én ünnepelte Jancsó főesperes piskii plébánosságának 25 éves jubileumát, ünnepélyes keretek között [...] Jancsónak kétségtelenül a legnagyobb érdeme a pusztakaláni gyönyörű templom felépítése volt. Az akkori iskolás gyermekek is Hunyadvármegye földrajzában azt tanulták: "Pusztakalán arról nevezetes, hogy híres vasöntödéje és szép temploma van." Ez utóbbi pedig Jancsó főesperes alkotásának a koronája.
   Ő szerzett továbbá gyönyörű belsőséget (7 hold gyümölcsöst) s anyagi lehetőséget a csernakeresztúri '"Csángótelepesek" plébániájának megalkotásához, illetőleg megszervezéséhez (1911).
   Sokat foglalkozott a Sztrigyszentgyörgyön építendő templom kérdésével is, habár az 1910-1911-ben odatelepedett bukovinai székelyek Sztrigyszentgyörgyön való megmaradásában nem bízott. Közben kitört az első világháború és elmaradt templomépítési terve, majd 1915-ben bekövetkezett a halála.
                                                                                                                             ***
    Jancsó Ernő piski esperes már 1911. júliusában, Keresztes Sándor áll. isk. tanítóval, szervezi a csernakeresztúri fiókegyházat, minden hónap 4. vasárnapján és minden csütörtökön mise lesz. Ideiglenesen a tanfelügyelőségtől átengedett teremben tartják a misét.
   1911. novemberben Seltehoffer Frigyes harangöntőtől két harangot rendelnek. A nagyobbik 103 kilós, felirata: „A szent kereszt tiszteletére ajándékozta Majláth Gusztáv Károly gróf erdélyi püspök a csernakeresztúri híveknek”. A kisebbik 52 kilót nyom, felirata: „A szeplőtelen szűz tiszteletére öntette a csernakeresztúri fiók község”.
    Hívei számát tekintve, Jancsó szerette volna, ha Csernakeresztúr minél hamarabb önálló plébánia lesz. Ennek érdekében azonban templom és papilak szükségeltetett. Majláth püspök közvetítésével a m. kir. földművelésügyi miniszterhez fordul, ingyenes telket kérve. Azonban a telepítés magánjellegére hivatkozva, elutasításban részesült.
    Jancsó Ernő 1913-ban a sajtó útján is segítségért folyamodik:
„Nagy Hunyadinak földjén, Csernakeresztúron a Szent Kereszt 1600 éves jubileumának örök emlékére Isten segítségével, az erdélyi róm. kath. status méltóságos Igazgatótanácsának és az EMKE. méltóságos elnökségének nagybecsű támogatása mellett egy magyar plébániát óhajtunk felállítani egy — 1000 léleknek meg¬felelő — templommal a „Furka“-féle telken; hogy ezen magasztos vállalkozásunk a szent célhoz méltóan sikerüljön, Hunyadvármegye áldozatkész honfiaihoz és honleányaihoz fordulunk elsősorban, szeretettel kérvén, miszerint ezen egyház alapítására szíves adakozásaikat a gyűjtőíven jelezni és főtisztelendő Jancsó Ernő főesperes címén Piskitelepre küldeni kegyeskedjenek.
Az adakozók lelki üdvéért évenként május és szeptember hónapokban két szentmise fog bemutattatni a Mindenhatónak.
A csernakeresztúri fiókhitközség nevében: Csernakeresztúr, 1913. november hó 4-én.
Jancsó Ernő s. k. Keresztes Sándor
főesperes, plébános elnök. s. k. lg. tanító, egyh. gondnok."
                                                                                                                             *
   Midőn a fönnebbi kérelmet lapunk olvasóinak tudomására hozzuk, tudatjuk, hogy lapunk szerkesztősége a vallásos és hazafias célra bármi csekély adományt örömmel fogad és juttat rendeltetése helyére.”
   Közben eladásra kerül a Furka jegyző féle telek. Jancsó szemet vet rá, és elkezdődik a kopogás sorozata, e megfelelő pénz beszerzésére, még akkor is, ha a telepesek egy része nem a román faluban, hanem a magyar faluban, az egykori „vásártéren” szeretné a templomot felemelni. A státusz igazgatósága a telek megvásárlására 15.000 koronát, az ottani épületek átalakítására 5.000 koronát szavaz meg.

   Pesti Hírlap, 1913. június 3. Tanügyi rovat. Háromszáz tanítói állás.
   A vallás- és közoktatásügyi miniszter az alább felsorolt községekben lévő és a törvényszerű illetményekkel egybekötött állami el. isk. tanítói és tanítónői állásokra folyó évi június hó 15-iki lejárattal pályázatot hirdet. A pályázatok a következők: Hunyadmegye: Csernakeresztur egy tanítói, egy tanítónői rk., Déva-csángótelep egy tanítói rk., Lupény egy tanítói ág. ev., egy tanítónői…

   1913. augusztus 1. Hivatalos Közlöny.
A vallás- és közoktatásügyi m. kir. Miniszter: Kinevezte:…Hunyad megyében: Lupényre Dezméry József, Csernakeresztúrra Székely György és Susnek Gizella, Zajkányra Fekete Gyula, Marosillyére Sándor József…

   1914. május 27-én megkötik a vásárt az Altruista bankkal. A hivatalosan 16.000 koronára becsült 7 hold és 610 lapmáter birtokot és ingatlant 5.000 koronért engedi át a Altruista bank, és az EMKE is küldi a megígért 5000 koronát. Hazatschek Károly szászvárosi építész elkészíti tervrajzot, és július 26-án ünnepélyesen elhelyezik az alapkövet. Az okirat szövege a következő:
„Az önállósítandó csernakeresztúri rom. kath. hitközség által a Szent Kereszt ezerhatszázados emlékére emeltetett e templom 1914-ben.
Ő szentsége X. Pius pápasága
I. Ferenc József apostoli királyunk uralkodása alatt
Székhelyi Majláth Gusztáv Károly gróf Őnagyméltósága erdélyi püspökségének 16- évében
Nyújtódi Jancsó Ernő Hunyad kerületi főesperes és piskii plébános könyöradomány gyűjtése következtében u. m. az erdélyi stástustól 20000 (húszezer) korona
Az EMKÉ-től 5000 korona
a hunyadmegyei közönségtől 800 kor.
És az Altruista banktól 10000 korona értékű belsőség.
Nagybarcsai Barcsay Andor országgyűlés képviselő főgondnoksága idejében.
Keresztes Sándor igazgató tanító buzgó fáradozása mellett Hazatschek Károly szászvárosi építő mester kezével.
    A csernakeresztúri hívek kézi és igás munkája segélyével.
   A csernakeresztúri egyháztanács felelőssége és ellenőrzése mellett. Egyháztanács: Jancsó Ernő beszolgáló lelkész elnök, Keresztes Sándor gondnok, Székely György jegyző, Illés József, Péter Tivadar, Erős András, Szabó Gábor, Ferenc Antal, Hangyási Mátyás.
Török István káplán fáradozásával és Turbuk Imre sekrestyés szolgálatával.”
   Következnek a csernakeresztúri kath. hitközség hívei 1914-ben.
A lelkesedést és lendületet megtörte az 1914. augusztus 4-én kiadott mozgósítási parancs, amikor már a templomalap kész volt, és a falak fél méteresek. Építőmesterek, munkások mentek a frontra. 1915. év Nagypénteken meghal Jancsó Ernő, helyét Hoboth József újonnan kinevezett piskii plébános veszi át. Új szerződést köt Csányi József marosillyei építésszel. A templomot 1916-ban fejezik be, és a Szent Kereszt ünnepén, szeptember 14-én Hoboth József az új templomot megáldja, a püspök megbízásából.

   Magyarország, 1917. szeptember 29. Kinevezések.
  A vallás- és közoktatásügyi miniszter… Röder Amália okl. kisdedóvót a Csernakeresztúr csángótelepi áll. kisdedóvodához kisdedóvónővé kinevezte.

   1917-ben feljavítják a Furka-féle házat.
   1918. április 19-én az önálló plébániára pályázatot hirdetnek, ezt Csaby Béla János nyeri el, aki azonban egy éven belül engedély nélkül eltávozott. Helyébe, 1919-ben, Dézsi Lajos lelkész érkezik. 1920-ban Keresztes Sándor gondnok hazatér Magyarországra, helyébe Daradics Györgyöt választották. Az egyháztanács tagjai: Juhász Gergely, Miklós Gergely, Mészáros Ferenc, Papp Szilveszter, Hangyási Mátyás és Kelemen Barabás. Ez év március 20-án beindul a római katolikus iskola, Miklós Mihály gazda egyik házában, bár a román hatóságok számtalan akadályt tettek ellene. Első tanítónő Zsók Júlia, fizetése alig több semminél. A gyermekek sokasága miatt Beke Árpád okleveles kántortanító is a faluba érkezik. Azonban ő elpályázott. És az 1921/22-es tanévre Antal Jánost nevezik ki helyettes tanítónak.
  A világégés végével új urak érkeznek, tünedezik az egyházi vagyon. A főpásztor 30 lejes fejenkénti egyházi iskolai járulékot szeretne, de a hívek szegények. Iskolának bérbe veszik a Papp Pál-féle házat, évi 2000 lej összegért. Padolatlan, poros, egészségtelen, de más nincs.
A háborúba a harangok is bevonultak, rekvirálták őket. A harangot egy vasúti ütközőből összeállított kalapáló helyettesíti. Vagyon nincs, adomány sincs, és koldulási cédulát igényel a pap. Ez két hónapra szól, és alig gyűlt be 4000 lej, ami messze elmarad a tervezett harangok árától. A nagylelkű ferencesek, mint mindig, két vasüstöt adtak kölcsönbe, ez lett a harang 1924-ben.
   A főpásztor 6000 lej segélyt ad az iskola valamiképpeni helyrehozatalára, és ez a Tamás Lajos házába költözik. Meghatározzák az évi, egyházi adót, búzában, kukoricában, pénzben. Novemberben távozik Antal János kántortanító, helyébe Kozma János érkezik.
   1925-ben 4895 lej segélyt kap az egyházközség, kijavítani a papilak zsindelyfedelét. Beszereznek 2 színes, 2 gyászlobogót. A november 25-én tartott közgyűlésen növelik az egyházi adót, minden család 30 lejt kell pótoljon.
    1926-ban kimondják, hogy az állandó vasúti munkások ne 30 lejt adjanak családonként, hanem 120 lejt.
   1927. A főpásztori rendelet szerint, minden 3 évben gondnokot és egyháztanácsot választanak. Ez évi választás eredménye szerint, gondnok Daradics György. Egyháztanácsosok: Juházs Gergely, Papp Szilveszter, Sebestyén János, Szatmári György, Sebestyén Sebestyén, Nisztor István. A Hitelszövetkezet segítségével, 160.000 lejért megvásárolják Papp Pál telkét, az építendő iskola részére. A hívek hozzájárulása 1500-1500 lej. Majdnem mindenki vállalta, de 23-an nem adakoztak. Újból építik a plébánia melléképületeit (istálló, stb.).
   1929. Kozma János tanító helyébe Formanek Simon és Lukács Margit érkezik.
   1930. március. Egyháztanácsi választás. Gondnok Daradics György, tagok Juhász Gergely, Papp Szilveszter, Nisztor István, Sebestyén Sebestyén, Szatmári György és Péter Tivadar.
  1931. Az új haragok beszerzése. A nagy harang a műkedvelői előadások jövedelméből, a középső, 112 kilogrammos Guti László helybeli kereskedő adományából, a 60 kilogrammos kis harang pedig Hőnig Frigyes aradi harangöntő műhelyéből. Augusztus végén elkezdődik a templom, sekrestye felújítása, meszelés. A munka végeztével vihar keletkezik, amely az elvégzett munkát tönkreteszi. A templom megrongálódott keresztjét Búzás Gáspár állítja helyre. Elkezdődik a kutak ásása az iskola területén.
   1932. október 3-én Majláth püspök bérmál Csernakeresztúron. A bérmálás szentségében 185-en részesülnek.
   1933. A tanítók fizetése akadozik, az egyház szegény. Felemelik az egyházadót 45 lejről 70 lejre. Július 2-án meghal Formanek Simon tanító és kántor. Déván temették el, a csernakeresztúri hitközség részvéte mellett. Helyébe, 1933. augusztus 15-én, Pánczél József került kinevezésre.
   1934. A nagyhét előtt megújul az utcai kerítés és kapu, a templom pénztárából, a hívek adományából és közmunkájával.
   1935. A két tanító, Pánczél József és Lukács Margit máshova kapott kihelyezést. A hitközség adós maradt nekik, így egyenként 12000 lejt követelnek. Az utóbbi azonban önként elengedett 5000 lejt.
   1936. A katolikus iskola tanítónője január 10-én lemondott. Helyébe Baricz Ilona okleveles tanítónőt nevezték ki.  
   1938. Az állásáról lemondott Baricz Ilona tanítónő helyett Tamás Veronika okleveles tanítónőt nevezték ki. Állását december 1-én foglalta el.
   1939. Püspöki segítséggel, 105000 lejért az egyházközség birtokába kerül a volt Hitelszövetkezeti ház, iskolai célokra. Sepsiszentgyörgyi és sepsikilyéni Czakó Károly ny. százados, földbirtokos a Nagybarcsa község határában levő ingatlanából az egyházközségnek adományozza Barcsay Ákos fejedelem romban álló ősi várkastélyát, a mellette levő emeletes épületet, a két bástyával, összesen két hold 53 négyzetöl területet. Április 3-6 között missio. A katolikus nők adományából 3200 lej gyűlt össze, ebből 2 szőnyeget vásároltak, az oltár elé és a templomhajóba. Gyűjtés volt a leégett, bukovinai Józseffalva részére. A begyűlt 6500 lejt a „Magyar Lapok” kiadóhivatala juttatta el a szükségben szenvedőknek.

 

   Magyar Lapok, 1939. november 7. Józseffalváért. (kivonat)
   Egy nagyobb állomás után újra elindulunk, a gyűjtés, az adakozás nehéz útján. Nem kell külön említenünk, hogy aki ma adakozik, aki ma gondol távoli, ismeretlen véreire, az már nem is jótékonyságot gyakorol, hanem a hősiesség példaképe. Hogy pedig szünet nélkül tart az adakozás, az azt bizonyítja, hogy népünknek egyik fő jellemvonása az erkölcs, a lélek, a szellem terén tanúsított hősiesség. Nem szalmaláng fellobbanása volt az általánosan megindult adakozás, hanem az állandó, kitartó együttérzés és segítés népünk lelkében soha ki nem hunyó tüze.
Megsegítettük Józseffalvai véreinket. Büszke önérzettel mondjuk ezt, hiszen mellettünk tanúskodik a most vasárnap felavatott új Józseffalva. De még inkább büszkék lehetünk arra, hogy a szenvedés, a csapás ereje egységbe, közös akaratba kovácsolta bizonytalan ingadozásunkat. Örömmel újságoljuk az új Józseffalvának, hogy Csernakeresztúr 6500 leit, Nagysomkut (Szatmármegye) 2600 leit, Avasfelsőfalu 900 leit küldött, de újabban szerkesztőségünkbe Dézsi Lajos lelkész, Radics István esperes és Farkas János plébános útján.
A csernakeresztúri hívek adománya:
Csernakeresztúri Hitelszövetkezet ..............400
Hangyási Mátyás…………………………..200
Guti László………………………………...200
Sebestyén János............................................200
Dézsi Lajos………………………………...200
Nisztor Ferencné…………………………..150
Sebestyén Sebestyén………………………135
Várda Márton………………………………120
Száz (100) lejt adományoztak: Kelemen Antalné, Papp István, Antal Pál György, Miklós Antal Hajnal, Sebestyén Antal, Farkas István, Nisztor Mihály, Both Vilmos, Nisztor István, Özv. Tamás Balázsné, Ambrus Ferenc, Péter Mihály, Kásler Fábián, Sebestyén Ágoston, Dávid Fábián, Papp Szilveszter, Péter Tivadar, Hirickó Lőrinc, Tusa Lajos, Kajtár Antal, Péter János, Papp József, Miklós Jánosa, Id. Dávid András, Kajtár Miklósné, Turbuk József , Turbuk Klára, Ifj. Dávid András, Szatmári György, Daradics József, Daradics Mihály, Búzás Gáspár.
Szabó Mátyás 60 lej.
50 leit adományoztak: Ambrus Tivadar, Szőte Mária, Lakatos Gáspár, Szőts Lajos, Miklós Mátyás,Daradics György, Herczeg Balbina, Both Gergely, Nagy István, Fábián Gergely,özv. Búzás Jánosné, Miklós Gergely, Fazakas Imre, Szemcsuk Mózes, László (?).

Ellenzék, 1940. május 4. Márton Áron püspök Hunyad megyei látogatásának sorrendje.
A hunyadi esperesi kerületben május hónapban lesz a bérmálás. Márton Áron erdélyi püspök első bérma-útja lesz itt. Nagy érdeklődés és készület előzi meg a püspök eljövetelét. A püspök körútjának sorrendje a következő: Május 3-án Csernakeresztúron,4-én Vajdahunyadon, 5-én Govasdián, 6-ánKirálybányán, 7. és 8-án Déván, 9-én Dobrán, 10-én Marosillyén, 11-én Pusztakalánon12-én…
Csernakeresztúron 89 fiút és 88 leányt részesített a bérmálás szentségében.
1941-ben napközi otthont hozott létre az egyházközség, azonban ezt hamarosan bezárták a himlőjárvány miatt. Eisler Ágota tanítónőt Sárpatakra helyezték, helyébe Nemes Ilona érkezett. Az iskolának 36 padot készített Búzás Antal asztalos, a 40180 lej költséget a püspökség állta. A régi iskola állapota és csekély befogadóképessége miatt felvetődött egy új iskola építésének terve. A püspökség a templomtól jobbra levő telket szemelte ki, azonban a hívek hallani se akartak arról, hogy az iskola is a „román faluba” épüljön.
1942-ben a dévai Lipót Gáborné két, háromágú gyertyatartót ajándékoz a templomnak.
1944-1945-ben felépül a 3 tantermes iskola.
1945-1946-ban 50 család költözött Magyarországra.
1948. Államosítják a csernakeresztúri iskolát. A hittanórák e templomba kerülnek megtartásra. Szeptember 22-én Márton Áron püspök 150 személyt részesített a bérmálás szentségében. Október 13-án meghal Dézsi Lajos, aki 1919-től volt a falu lelkésze. Született 1882. szeptember 22-én Udvarhelyen. Karda Ferenc főesperes temette el.
1949. január 20-án új lelkész érkezik, Kósa József személyében. A hívek száma 735.

Anyakönyvi kimutatás 1919-1950.

Év     Keresztelés       Házasság       Temetés
1919       40                     14                     12
1920       30                     11                     12
1921       30                      8                      18
1922       31                      4                      15
1923       27                      7                       5
1924       26                      9                      14
1925      34                       4                      25
1926      35                       6                      16
1927      37                     14                      22
1928      33                       5                      17
1929      30                       8                      18
1930      35                      12                     14
1931      28                       2                      16
1932      31                       6                      17
1933      34                       9                      18
1934      23                       9                      23
1935      31                       5                        9
1936      38                       8                      12
1937      29                       9                      15
1938      36                      10                     18
1939      29                       5                      12
1940      37                      13                     10
1941      27                       3                      21
1942      21                       3                      19
1943      11                       8                      18
1944      19                       1                       8
1945      16                       8                     18
1946      21                       9                       4
1947      22                       9                     10
1948      20                      11                      5
1949      20                      13                    10
1950      26                      11                    10

    Magyar Szó. 1958. december 21. Keresztúri jelképek.
   Ha sok új ház van egy faluban, a huszadik, harmincadik után az ember már szinte közömbösen megy el mellettük. Pedig de sok mindent elmondanak ezek a félig kész vagy éppen frissen vakolt hajlékok lakóikról. Vallanak ízlésükről, kérdezetlenül is árulkodnak életkörülményeikről. Jó néhány ilyen „vallomást“ jegyezhettünk füzetünkbe Csernakeresztúron, ebben a dombok alján elnyúló faluban, pontosan fele útján Vajdahunyad és Déva között. Hiszen míg a gondosan kövezett, rendben tartott főutcán végigmentünk (sokat elmond a tiszta utca is a falu népéről), 68 csinos, ízléses s meglehetősen tekintélyes külsejű új házat számláltunk össze.
   A negyven év körüli, szerény, de a falu dolgaira büszke tanítónő előre felhívja a figyelmünket, tekintetével, beszédével, ha egy-egy új ház felé közeledünk. Csak akkor hallgat el, mikor fogyni kezdenek a házak az út két oldalán. Talán itt a falu vége? De nem, hiszen ott jobbról még egy házsor tűnik elő. Hosszú, nyílegyenes utca, kivezet egészen az erdő aljáig. S az utca elején, a kicsi térségen emeletes, piros cseréptetős új épület, friss a vakolás rajta, testetlenek még az ajtók, ablakok.
— Az új művelődési házunk — mondja véggé a tanítónő. — Önkéntes munkával építettük...
   S már vezet is a bejárat felé. — Sokan úgy hívják, a keresztúri jelkép.
   Szép jelképe valóban a falusi dolgozók művészetre, művelődésre szomjúhozásának. Hamarosan kiderül, hogy nemcsak ennek a jelképe ez a vadonatúj kultúrotthon. Többnek is, szebbnek is, de mégis hozzá tartozónak: a keresztúri románok és csángó-magyarok testvéri egymásra találásának. Közel öt évtizede élnek egymás mellett Keresztúron a románok és magyarok. Mióta a csángók a messzi Bukovinából idekerültek. A románok lent, a domb aljában, a csángó-telepesek az erdőszélnek vivő nyílegyenes úton. Más utcában laktak, egy kis térség is elválasztotta őket — ez a hely, ahol most állunk — de sorsuk egy sors volt mindig. Küszködés a Cserna-menti dombok agyagjával, harc a megélhetésért, a nagyobb darab kenyérért. A Habsburg császárok idején a románok nyelvét üldözték, a Hohenzollern királyok idején a csángókét. Hol a románokat nem tűrték meg állami kenyérben, hol a közel ezer csángó közül alig négy maradhatott állami fizetésen s azok se sokáig. Kinél találtak megértő szóra, biztatásra, együttérző szeretetre? A dombaljiak a telepeseknél s a telepesek a dombaljiaknál.
   Ezt az egységet kezdték ki a falu gazdagjai s városbeli tanácsadóik. Előbb csendőrszuronnyal, aztán mérgezett szóval. Keresztúron is akadtak gyenge emberek, haszonlesők is, gyávák is, kiken fogott a szógyilok. A torzsalkodásra most kicsit szégyenkezve emlékeznek vissza a keresztúriak, úgy, mint rossz álomra szokott az ember.
   A tizennégy évvel ezelőtti augusztus új világot hozott a Cserna völgyébe is. A falubeli kommunisták a testvéri megértés helyreállításával igyekeztek megkezdeni a szabad életet. A szocializmus hamarosan beáramlott a völgybe. Vajdahunyad úgy kezdett nőni, fejlődni, mint a hirtelen növésű gyermek. Hamarosan ki is nőtte régi ruháját. Új, magas kohók épültek, új városnegyedek, sok munkáskéz kellett. Csernakeresztúrról a fiatalság fele ott kapott munkát. Románok, csángók reggelenként együtt mentek munkába, délután együtt tértek haza. Egymás nyelvén tréfálkozva töltötték az időt útközben, s ha dalra támadt kedvük, megtanulták egymás dalait.
   Otthon, a faluban is gyorsan változott a világ. Társulás alakult, kettő is egymás után, együtt dolgoznak bennük románok, magyarok. Együtt járnak agrotechnikai körbe, gyűlésekbe, közös dolgaikat megbeszélni. A nemzeti egyenjogúság politikája mély gyökeret eresztett a faluban. Fenn, a csángó-telepi tíz tanerős iskolában Marksz Viktor igazgató, Zsók Júlia, Iancu Malnina tanárnők sokáig mesélnek iskolájukról, amelyet a néphatalom teremtett meg. A 163 csángó iskolásgyermekről, akik néhány évvel ezelőtt még olyan vadócok voltak, hogy az első nap összetörték a padokat. Sokáig mesélnek a 87 írástudatlanról, akik közül ma szinte mindegyik újságolvasó (közel kétszáz újság jár a faluba s nem szabad elfelednünk, hogy falun az újság bejárja a hetedik szomszédságot is).
   Az új élet és a vele érkezett nemzeti egyenjogúság végképp összeforrasztotta Csernakeresztúr dolgozóit. Ennek jelképe az új kultúrház a két utca között.
    Története van ennek a jelképnek. Mikor az új művelődési ház építésének gondolata, terve megszületett (addig a román elemi iskola nagytermében tartották az előadásokat, táncmulatságokat) egy pillanatra mintha feléledt volna a bizalmatlanság és vetélkedés. A dombaljiak azt kívánták, hogy az ő utcájuk közepén emelkedjék az új kultúrotthon, a csángótelepiek meg az ő utcájuk mellett kardoskodtak. Marksz Viktor igazgató-tanár, a keresztúriak jó ismerője, erősen állítja ugyan, hogy nem bizalmatlanságról volt akkor szó, hanem egy kicsit a büszkeségről, meg a kényelemről. De mégis megronthatta volna a kialakult testvéri baráti légkört.
   A falu öntudatos dolgozó földművesei, s mindenekelőtt a kommunisták nyomban felismerték, hogy mit kell tenniük. Furca Balaj, Furca Ludovic, Bar Anna lenn, a dombaljban, Péter János, Kozma Ambrus, Búzás Antal s mások fenn, a csángótelepen sorra járták az embereket, esténként, munka végeztével betértek egy kis beszélgetésre.
— Benn, az üzemben s itthon, a társulásban megértjük-e egymást? — kérdezték.
A válasz egyformán hangzott mindenütt:
— Miért ne értenék meg?
— Hát akkor a kultúrháznak is ezt a megértést, testvériséget kell hirdetnie. Építsük fel a két utca közé, a térségre, úgyis üres ott a hely.
— Okos gondolat — hagyták helyben a dombaljiak.
— Hogy nem jutott mindjárt eszünkbe — így a csángótelepen.
   S az emeletes falak mély alapját közös erővel, románok, magyarok, a két utca közötti térségen ásták meg... A két utca között immár a falu közepén...
    Az új kultúrházban még nem tartanak előadásokat, a népköztársaság évfordulójának tiszteletére szeretnék felavatni. De a keresztúri jelkép immár élő valóság a táncosok, kórustagok, színjátszók mindennapi tevékenységében. Mert a keresztúri műkedvelőknek eddig is nagy részük volt a testvériség ki-, kovácsolásában, ezután még többet akarnak tenni az elmélyítéséért. A román és magyar fiatalok, Zglobiu Maria, Furca Ioan, Horvát Ladislau, Kiszeli Kató, Both Teréz, Nyisztor Erzsébet, Vas Lujza, Sebestyén Lajos és mások, közösen szerepelnek a tánccsoportban, a kórusban, csak éppen a színdarabokat játsszák külön-külön, de azokban sem ritkaság, hogy román fiatal a magyar előadásban, magyar fiatal meg a román előadásban lép fel. Hiszen ha jól ismerik egymás nyelvét, szokásait, miért ne szerepelnének együtt a színdarabokban is?
S egymás dalait, szokásait immár jól ismerik Keresztúron. Legközelebbi bemutatójukra a „hétféle“ nevű csángó tánccal készülnek. János Szabina néni tanítja be őket.
   Hatvan körül járó, termetes asszony János Szabina, a csángótelepiek közismert Szabina nénije. A konyhában foglalatoskodik éppen, mikor benyitunk a kicsi házba, vajat köpül vacsorára.
— Ennyi vendég is ritkán jön hozzám — igazítja meg fejkendőjét s kötényét, örök asszonyi büszkeséggel. Velünk tartott a csángótelepi iskola néhány tanítója is.
— A hétféle táncról érdeklődnek ? Hát szép tánc az, meglátják, kár hogy eddig itt soha nem járták.
— Maga tudja egyedül a faluban?
— Nem sokan ismerik rajtam kívül. Még ott tanultam, Andrásfalván, kicsi leányka koromban. Azóta se érdeklődött senki utána. Most meg úgy kérleltek ezek a fiatalok, a csángók, meg a román fiatalok is, igen lelkem, azok még jobban kérleltek, hát meg lehet tagadni nekik? Aztán csendesen hozzáteszi:
— Nagyot fordult a világ Keresztúron. Az én öreg szemem is sokat lát, sokat bizony...
A kultúrház avatásán csángó népi öltözetben, virágos kötényben, díszes gyöngyökben román és magyar fiatalok járják majd a „hétfélét“. Ez is jelkép lesz, szívet melegítő jelkép.
   S hogy a keresztúri jelképek még szebben csilloghassanak, a könyvtár rég húzódó ügyén is jó lenne mozdítani egyet. Van falusi könyvtár Csernakeresztúron, fizetett könyvtárossal, csak éppen a könyvelosztó bánik mostohán velük. Tanárok, falusi dolgozók mondják (s maga a könyvtárosné), hogy több könyv, több szépirodalmi olvasnivaló kellene ide. Egy-egy kötetet annyira agyonolvastak, ronggyá forgattak már (például az Egri csillagokat), hogy össze kell ragasztgatni a lapokat, nehogy széthulljanak.
   Nem nagy dolog, csak figyelem kérdése: a könyvelosztó gondoskodásáé erről a dombaljban meghúzódó kicsi faluról s akkor nem lesz többé panasz a könyvellátásra.
  Hiszen a könyv, a nyomtatott betű is az új dolgozó paraszti öntudat kimunkálását szolgálja, a szocialista kultúra fényét sugározza, erős összekötő kapocs a falu román és magyar dolgozói között, egymás kultúrkincseit közvetíti, népszerűsíti s így a lelkeket még jobban összeforrasztja, akárcsak a legszebb keresztúri jelkép, a két utca közötti határt, az üres térséget örökre betöltő vadonatúj művelődési otthon.
        BEKE GYÖRGY, ILLÉS JÓZSEF

                                                                                                                        Befejezés

    Egy anekdotával vezetem be a mondanivalómat. Valamikor, a nagy szovjet testvér gyáraiban, és nem csak ott, szokásba ment az ötéves terv. Egy gyárban szegeket készítettek, és kilóban adták meg, a megvalósítandó mennyiséget. Persze, több apró szegből tevődött össze a kiló, időt, energiát és fáradságot követelt, a növekvő tervet mind nehezebb volt megvalósítani. Akkor egy aktivista azzal jött elő, hogy ne sok apró szeget készítsenek, hanem egy nagy darab, egykilós szeget, így hamarabb kész a terv. Így vagyunk mi is a bukovinai őseink történelmével, mert nem apró, valós eseményekből tettük azt össze, hanem egy nagyobb eseményhez, Madéfalvához közöttük az egészet, amelyről, mellesleg, vagy 120 évig senki sem emlékezett meg. Pedig voltak előzmények bőven.
    Kétségtelen, hogy a történelemben voltak olyan egyedi események, amelyek évtizedekre döntöttek egy-egy nép vagy birodalom sorsáról, mint a nándorfehérvári (1456), a mohácsi (1526) vagy a kahlenbergi (1683) csata, de ami esetünkben ez nem jellemző.
   A 16-17 századtól, a székelyföldi kivándorlás komoly méreteket öltött. „Siculus libere emigrat! — tartja egy 1508-ból származó törvényünk… A 16. századtól kezdve mind sűrűbben hangzik el székely ajkakról az elkeseredett elhatározást jelentő szó: Bemenjek én Moduvába!”
   Érdemes alaposan tanulmányozni Pál-Antal Sándor művét, „Népességi viszonyok a Székelyföldön a 18. század elején,” megismerni a 18. század székelyföldi helyzetet. Saját szempontomból, előszeretettel tanulmányoztam a székelyföldi körözöttek dokumentumait 1771-1777 között, vagyis a bukovinai kitelepedés előtt, mert meggyőződésem volt, hogy a madéfalvi eseményeket mellőzve is, sok székely élt Moldvában. Kutatásaim közben olyan nevekkel találkoztam, melyek a későbbi Bukovinában is előfordulnak. Keresték őket dezertálás miatt, lopásért, csalásért, adóhátralékért vagy komolyabb bűntényekért. Ezek, tetteiket a madéfalvi amnesztia után követték el, majd Bukovinában ismét amnesztiát kaptak. Vajon ők miért nem mehettek oda telepedni, szabadulni a törvény kezei közül?
   A bukovinai magyarok történelme leginkább úgy kezdődik, hogy a madévfalvi veszedelmet követően, ezrével menekültek a határon, a Kárpátokon túl és letelepedtek Moldvában, majd 10 év ottlét után átmentek és letelepültek Bukovinában. Szép, nagyon szép ez az elmélet, azonban el kell mondani, hogy erre abszolút semmi történelmi vagy írásos bizonyíték nincs, csak a lélekemelő előadások: arra sincs, hogy csak a menekülteket telepítették Bukovinába és arra sincs, hogy az összesen a madéfalvi események miatt kerültek Moldvába.
    Most újabb azt látom hogy Hadik András telepítette Bukovinába a bevándorló magyarokat. Azon csodálkozom hogy akkor mit keresett Mártonffy Mór, Mieg őrnagy és Beddaus kapitány Moldvában, becsalogatni a magyarokat. Másik feltevés az hogy Hadik András saját birtokára telepítette őket. Az igazság az, hogy a fogadjisteniek az Ilisesti kolostor birtokára voltak telepítve az istensegítsiek a szolkai kolostor birtokára. Ezért fizettek az istensegítsiek minden évben 120 forint bért a földekért.
    László János dévai író kutatásai közben, a bukovinai Fogadjistenben, egy ottani régi földbirtokos, báró Kapri könyvtárában feljegyzést talált, amely szerint Enzenberg, a bukovinai katonai kormányzó, névszerint féljegyezte az oda bevándoroltakat s ez az irat 1787 —5.—VII. jelzés alatt a bécsi Hadilevéltárban van: név, családtagok, származási hely, stb. Átnéztem. Ami különösebben meglepett, hogy nincs köztük egyetlen madéfalvi sem, mikor „ezrével menekültek akkor a székelyek”, egyesek szerint?
    Még egy pontosítás: Bukovinába mindig voltak magyarok, az osztrák bevonulás előtt is, például Moldvabányán, Szeretvásáron, Szucsáván, de szervezetlenül. Az elfoglalás után kezdték meg az osztrákok a telepítéseket, a Moldvába menekült magyarokkal is, bár eleinte csak a német telepesek jöttek szóba. Jancsó Elemér megjegyzi 1938-ban: „A menekülők nagy része Moldvában talált új otthonra, hol már századok óta nagyszámú magyarság élt. Itten kereste fel a bujdosókat Mártfonffy Mór misszionárius és hosszas rábeszélés után sikerült rábírni a menekültek egy részét, hogy Bukovinába telepedjenek, így jöttek létre Bukovinában Fogadjisten és Istensegíts községek. Mártonffy telepítési akciója nem egyéni iniciatívára történt, hanem az osztrák kormány kimondott óhajára.”
   Vagyis az első telepesek nem Hadik András hívására vagy szervezésére jöttek, bár napjainkban ez is gyakrabban elhallatszik, a történelmünket kevésbé ismertek részéről. A Hadik javaslatára létrejött második telepítés (1785-1786), kizárólag katonaszökevényekre vonatkozott, és ez kihúzta a szőnyeget a csángók vagy a nem katonaszökevény székelyek lába alól.
   Majd következett a magyarok keveredése Bukovinában, németekkel, ukránokkal, románokkal és még ki tudja hány fajta néppel. Így alakult ki a bukovinai magyarság egységes népcsoporttá, nyelvben, szokásban, viseletben, a többség hatására, azonban ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy genetikailag is egy törzsből származnak. Egyszerűen csak lettek. De hogyan lettünk csángók?
   A történelem során a székelyek elnevezése mindig megmaradt, legfeljebb latinul írták, hogy: siculus. Azonban a bukovinai magyarok nagyon bővelkedtek az elnevezésekben, mint alább meglátjuk.
   Nézzük meg tehát, hogy 1779-1859 között időrendben megjelent forrásértékű írásokban a szerzők hogyan nevezték az 1764-ben Erdélyből Moldvába menekült, majd Bukovinába telepített/telepedett népcsoportot (a zárójelbe telt szám a forrásanyag keltezésének évszámait jelöli):
- Gens Hungarica vagy Hungarica Gens: Mutnyansky (1785)
- Bukowiner Ungarn: Budai-Deleanu (1803).
- bukovinai magyar: Batthyáni (1805), Kis-Várday (1824), Bíró Mózes
(1836), Gegő (1838), Jerney (1845), Honismeret (1846), Pukolai (1848), Göndöcs (1858, 1859).
- Székiem oder Ungaren: Kis-Várday (1824).
    Később mind inkább csángók lettek, vagy csángó-magyarok, és ők ez ellen nem tiltakoztak, sőt ők maguk is annak nevezték magukat. Erről írja keserűen László János:
„A legszomorúbb azonban, hogy még 1883-ban, Magyarország akkori művelt vezetői elkeresztelték, a székely helyett új nevet adtak neki: CSÁNGÓ. A nép a maga tudatlanságában e nevet vállalta. Dévát, és a többi Hunyad megyei telepeket, még ők maguk is csángótelepeknek, magukat csángóknak nevezik, pedig sem történelmileg, sem vérségileg, sem életmódban semmi közük nincs az egyébként tiszteletreméltó, de másfajta magyarhoz, a csángóhoz.”
   Történelmünk érzelmi behatásokra és politikai befolyásokra épült, és sok ponton még köszönő viszonyban sincs a valósággal. Néha a másik végletekbe esik, és mértéktelen túlzásokat tapasztalhatunk benne. Nekünk, egyszerű embereknek ez nem használ, hisz akik így viszonyul őseik viselt dolgaihoz, azok nemzedékeknek adnak át képzelt eseményeket. Csak azok az önteltek nyernek vele, akik szeretnek rivaldafényben mutatkozni, generációk kárára.
   Sorsunkról, nincs mit mondani, de mintha szószerint teljesülne az, amit László János könyvében leírt 1937-ben:
„S ha van az Égben könyv, melyben a népek és nemzetek sorsát előre lejegyzik, akkor az Örökisten e maroknyi népnek sorsát még a madéfalvi veszedelem előtt így jegyezte fel:
„Ártatlanul mészároltassatok le,
Kő kövön ne maradjon a ti házaitokból,
Sohase legyen elegendő számotokra az otthonotok,
Mindég szükségben szenvedjetek,
Örök bujdosás legyen osztályrészetek,
Hazát csak idegen nemzetek között leljetek,
Senki se törődjön veletek,
S végül veszítsétek el neveteket is.”

László Gergely Pál, Déva, 2023.