Székely és csángó telepek.
A jelenleg Moldvákon 800 négyet mértföldnyi területén lakó magyarság, melynek összegét 60—65 ezerre tehetni — nem mind egyidejű odaszármazás. Vannak őslakók, az úgynevezett csángómagyarok, és olyanok, kik későbben hol egyenként, hol kisebb nagyobb csoportokban származtak oda. Utóbbiak székelyek, és egyéb magyarhoni eredetűek. A csángók jobbára a Besztercze és Szereth vizek partjain találtatnak. A gyarmatosok részint a városokban található magyarság zömét képezik: orvosok, gyógyszerészek, mesteremberek és napszámosok; részint az Erdély és Moldva közti Kárpátok keleti lejtőin, a Tázló és Tatros vizek partjain — kisebb nagyobb községekbe csopor¬tosulva terülnek el, egy-egy székely család a csángók közt is találván megállapodást.
A kivándorlónak közt ismét két osztályt különböztetni meg, u. m. olyanokat, kiknek kirajzása a múlt századra, vagy még az előtti időkre vezethető vissza, és ezek naturálisai oláh alattvalók, csakis származásoknál fogva lévén régi hazájukhoz kötve. Továbbá olyanokat, kik jelen század elején és azon innen lépték át Erdély határait. Ezek még most is osztrák-magyar alattvalók, s jobbadára a városi magyarság, s a megállapodás nélküli mozgó elem contingensét teszik. Számra nézve a fenn körvonalozott székely telepeket — a körülbelül 2500-nyi városi magyarságot is ide számítva, 11,500-12,000 főre tehetni; míg a többi fél 65 ezerig, 2000—3000 egyveleg idegennek kivételével — a tulajdonképpeni csángó-magyarok törzséhez tartozik.
Mikor kezdődött Moldova nyugoti tájainak székelyekkeli betelepítése? Arról adataink nincsenek; annyi bizonyos, hogy már II-ik Ulászló (1490—1516) korában némi nyomait találjuk a székely kivándorlásnak. Ugyanis a székelyek Báthori István vajda és székely ispán zsarnokoskodó rendszabályait el nem viselhetvén, ellene panaszt emelnek, azzal nyomatékosítván folyamodásukat, hogy kivándorolnak Moldvába, ha bajaikon nem segíttetik. Ulászló uralma kellő biztosítékot nem tudván adni a székelyek kérelmének, ezek megkezdők a kivándorlást, a szomszédos Moldvában biztosítandók otthon saját uraik nyomása alatt elviselhetlenné vált létüket, Az erdélyi fejedelmek lázongó korszakában hasonló körülmények űzék ki székelyeinket Moldva földjére.
1764-ben bekövetkezett az erőszakos fegyverfeladás, az úgynevezett határőrség fölállítása. Óvást tesz ez ellen az alkotmányos jogaiban sértett székelység; azonban meghallgatás helyett vérengző zsoldosok borítják el Gyergyót, Csíkot és Háromszéket. A nép újból kérvényez, egy ezerek aláírásával ellátott emlékiratba foglalván ez erőszakos fegyverfeladás elleni tiltakozást.
Bukov ágyukkal felelt a Csík-Mádéfalva és Taplocza közti téren nagyszámmal összegyűlt székelységnek, százharminckilenc maradt a vérmezőn; a sebesültek száma pedig oly nagy, hogy alig lehetett őket összeszámítani. De ezzel ám még nem volt vége a hajmeresztő jelenetnek: számtalanokat bebörtönöztek; többek között Zöld Pétert, csíkdelnei lelkészt is, tortúrákkal késztetvén őket a vallatásra; ezt sokan ki akarván kerülni, Moldvába költöztek, ekként szaporítván a székelyek moldvahoni gyarmatait.
A székelyek Moldvahonba való kivándorlását továbbá előmozdítá a franciák elleni háború. Sokan kikerülendők a fegyvert előnyösebbnek tartották búcsút venni a hazától, végre bekövetkezett az 1811-iki pénzleszállítás, az 1816- és 1817-iki éhség: a nép, mely kevésbé termékeny, s lakóinak tömöttségéhez képest szűk földétől nem várhatott kellő biztosítékot, túl ment Erdély határain Moldva felé, hol termékenyebb a föld, s aránylagosan nagyobb a munka s fáradság utáni jutalom, ha mindjárt napszámmal is kényteleníttetnék kiszerezni mindennapiját.
Az utolsó két évtizedben tévirányú politikai kísérletek okozta általános elszegényedés űzi tova székelyeinket Moldva s Oláhhon földje felé. Biztos adatok szerint csupán Csíkból és Háromszékből többszáznyi székely költözik be évenkint Moldvába és Oláhhonba, ide nem számítva azokat, kik csak rövidebb időre hagyják el Erdély határait. Igy keletkeztek a moldvahoni székely telepek. Körülbelül 59—60, hol tiszta magyarajkú, hol túlnyomólag magyar községekbe csoportosulva, hol oláhoktól lakott községekben elszórva, önálló egyházi kerületet képeznek, a tatrosit t. i., mely öt, u. m. a tatrosi, gorzafali, pusztinai, dormanesti és foksáni anyamegyékből alakul.
******
Ezeket előrebocsátva, áttérek a Moldvahon tulajdonképpeni magyar lakóihoz, a csángókhoz. Tudjuk a történelemből, hogy hajdanában hunok, aztán magyarok lakták a Dnyesztertől egészen az alsó Dunáig a Pruth és Szereth folyók mentén, keleten a Fekete tengerrel, nyugaton a kárpátokkal határos, Constantinus Porphyrogenitus szerint Atelkuzu — Etelköz, Vízköz, — név alatt ismeretes tartományt. Ennek nyugati részét Moldva képezé. A magyarok elnyomatása után 894—1053-ig besenyők (Bisseni, Patzinakitae) lakták Moldvát. Azon innen körülbelül 1241-ig kunok tanyája volt.
Továbbá tény az is, hogy valamint a besenyők, úgy szintén a kunok is — a nagy hun fajhoz tartozván, magyarul beszéltek, csak szójárásban különbözvén utóbbiak nyelvétől. Egybevetve ezeket azon történelmi ténnyel, hogy az egykor Cumania név alatt ismert kun birodalom területén — hova Bukovina s Bessarabia is tartozott — IV-ik Béla korában püspökség alapíttatott — episcopatus cumanorum név alatt, mely későbben a szerethi, aztán bákói püspökség nevezetébe ment által, lehetetlen el nem ismernünk azt, hogy Bessarabiának és Moldvának népessége egykor magyar volt, s hogy a Moldva területén mainap lakó csángó magyarok amazok maradványai.
De hogyan lett Moldva oláhvá? S hogyan történhetett az, hogy egy idegen faj az ősilakók fölé emelkedve dinastiát alapítson? Íme ezt is megfejti a történelem. A Schlözer által közzétett orosz annalisok töredékeiben elmondatik, miszerint egy Drágos nevű előkelő mármarosi oláh nagy kíséret mellett egy vadászat alkalmával üldözött bölön (taurus) által magas alpeseken (a kárpáthokon) keresztül vezettetve gyönyörű viránydús térségbe leereszkedvén, egy kies völgyben lekígyózó folyó mellett az üldözött bölönt szerencsésen elejtette.
A tartomány szépsége s legelők gazdagsága elbűvölték Drágost és kísérőit; kik elhatározták, hogy a hegyeken túli hazájukat elhagyják és a véletlenül feltalált legelődus tartományt elfoglalják, úgy is történt. Drágos és sokan fajrokonai közül, elhagyva a Mármarost, hova ugyanazon annalisok tanúsága szerint — Thracziából költöztek vala, — átkelvén a Kárpátokon, legelőször azon a helyen telepedtek meg, hol nimródoskodó főnökük a bölönt elejtette. Az ezen helyen levő falu mai nap is Boureni, azaz: ökörhelynek mondatik. Legelső megállapodásuk után Moldva vize mellett ütöttek tanyát, honnan a magasra törő Drágos főnöksége alatt, mindinkább terjeszkedvén, végre az egész ország uraivá lettek. Így alapíttatott meg a legelső moldvahoni oláh dinastia.
Drágos az elejtett jó jóslatú bölön emlékére országa címeréül az ökörfőt választotta, mely mai nap is Moldva címerén látható.
A szerencse Drágosnak és utódainak kedvezett. Faja mindenfelé hódított. Az önállóságuktól megfosztott kunok mindinkább beleolvadtak a politikai fensőbbségre vergődő oláh elembe, számtalan nyomait hagyván hátra annak, hogy a mai csángók maradványai azon hatalmas néptörzsnek, mely egykor egész Moldvának, és a vele határos Besszarábiának ura volt. Valóban, ha Moldva területén széttekintünk, mindenütt magyar ősökre utaló bizonyítékokra akadunk.
Ide tartoznak az alsó Szereth mentén nagy számmal található kunhalmak; némely hegyek nevei, pl. Csakleu — Csáklya, vagy Csákié, a moldvai havasok legmagassabbika. Boda, hegytető a szucsávai kerületben. — Vizek nevei, u. m. Ojtoz, Tázló, Tatros és ennek mellékfolyója Somos (oláhul Szomoszu) stb. továbbá számtalan helységek nevei, miknek gyöke, jelentősége magyar, s csak is a falut, helységet jelentő an, en, én, est ragok által oláhositvák. Ilyenek a jászvásári kerületben: Jassy = Jászvásár (Jászok várossá); Holmu = Halom; Madaraest = Madaras. A botusáni kerületben: Babusén — Babosfalva; Beznoasza = Besenyős: Jánosén = Jánosfalva. A románi kerületben: Oczel = Aczél; Oczelén = Aczélfalva; Bácsest = Bácsfalva , Burjánest = Burjánfalva; Dsudén = Dsiodfalva; Farkasén — Farkasfalva; Tomásén — Tamásfalva. A bákói kerületben: Bakeu — Bákó; Borzest = Borz¬falva; Lápusu = Lápos; Ungurén = Magyarfalva; Madzsirest = Magyarokfalva; Nadisa = Nádas. A tekuezi kerületben: Benest = Benefalva: Berkecsul = Berkes; Bikest = Bükkös: Talpicza = Talpfalva. Buzeu városa a hason¬nevű kerületben Buzeu = Bodza folyója mellett. Baja, Cantacuzinó birtoka. Ismét; Saskán = Sasfalva, Uricest = Urhely, Urakfalva, stb.
A helységek nevei mellé sorakoznak a moldvánok által használt magyar szók, miknek ottani általánossága csakis Moldva egykori magyarajkú lakóinak a kedvező körülmények közt túlhatalomra vergődő oláh elembe való beolvadásából magyarázható meg. Amazok száma oly nagy, hogy a moldvánok nép nyelve e részben méltán magára vonja a vizsgáló figyelmét. Erdélyben, hol aránylag több a magyar s szorosabb az oláhokkal az érintkezés, nincs annyi magyar szava az oláhnak; jóllehet itt is vármegyei magyarjaink eloláhosodás tekintetében nem megvetendő gyarapítási talajt nyújtottak az akaratlanul más idegen elemet magába olvasztó oláh elemnek. Íme néhány azon szók közül, miket feljegyeztem:
aldasu = áldás; áldueszk = áldom; oldomás — áldomás; ogáru — agár; banueszk = bánom; bárda = bárd; beteag = beteg; birueszk = bírom, győzöm; bireu = bíró; incsellare = megcsalni; dóba = dob; dárda — dárda; fogadueszk — fogadom; fogadén — fogadó, ven¬déglő; fereszteu = fűrész; holmu = halom: botár = határ; dzsiaba — hijjába; káda —kád; kezesug = kezesség; kepneagu = köpönyeg; lakuitor = lakó, lakós; lepedeu = lepedő; leczu = lécz; mantueszk = megmentem, nemerigu = nyomorék; orásu = város: orosén — városi; okosu = okos, eszes; porgalnaszk — pörkölök; rendu — rend; rendueszk = rendelek; rezes = részes, földbirtokos: sugáru = sugár; szabeu = szabó; tagaduesz = tagadom; timariu = tímár: talpa = talp; talpár = talpaló, talpkészítő; ruda = rúd; stb. Úgyszintén vannak tisztségek nevei, mik magyar jelentésűek u. m. hodnodzsiu = hadnagy; hoternicsén = határőr; tenaszu = tanács; bireu, gyireu — bíró. Petrás atya állítása szerint, pedig még a múlt század közepe táján (1750) egy „kapitány de kumány“ kunok kapitánya címet viselő tiszt létezett a vajda udvari személyzete között.
A csángók magyar ősisége mellett bizonyít továbbá azon figyelemreméltó körülmény, hogy Moldvában léteznek számtalan oly községek, melyeknek lakói a jobbágyság eltörlése előtt is szabadok voltak. Ezen lakosok ősi időtől kezdve „rezesek”-nek neveztetnek; mi annyit jelent, hogy nem hűbérség alapján, hanem mint egykori szabad elfoglalói ez országnak részesültek a birtokból. Már pedig az ilyen rezesek jobbadéra csángók, (valóságos oláh rezes aránylag kevés van,) vagy ha már nem is beszélik a magyar nyelvet, mindazonáltal magyar eredetűeknek vallják magukat. Végre ugyanezt bizonyítja a csángók közti hagyomány. Ők magyaroknak vallják magukat; de azt is tudják, hogy nem egészen azonosak az Erdélyből bevándoroltakkal. Utóbbiakat mindenkor székelyeknek, magukat pedig „csángók“-nak nevezik; sőt — mi nagyon feltűnő — noha a közikbe származott székelyeket szeretik s megbecsülik, mindazonáltal az azokkal a házassági szövetséget kevésbé kedvelik.
*****
Említvén a csángó nevet, önként ezen név eredetének és jelentésének kérdése merül föl; részemről azonban e név fejtegetését másokra bízván, csak annyit jegyzek meg: tán nem volna felesleges behatóbb kutatásába bocsátkozni azon történelmi tényeknek, melynél fogva Csíki Sándor krónikája szerint 1066-ban a székelyek rabonbánja Csángur (csángók urának?) leányát vette el nőül. — Petrás atya elbeszélése szerint a csángó név eredetét illetőleg azt mondják; hogy midőn sz. László király a pogányok elleni harcra készült, ők is melléje állottak. Lovaik kolompokkal lévén ellátva, sz. László csodálkozva kérdezte; miféle csángatók (csángók, csengők) ezek? Annyi bizonyos, hogy minden e névre vonatkozó combinatió annak ősisége mellett bizonyít.
Mi a csángók lakhelyeit illeti, legnépesebb falvaik vizek mellett vannak, hegyek aljában; gyakran az erdőhöz közel, sőt néhol az erdők közvetlen szomszédságában, hová őket faszűke s a marhatenyésztés jutányosabb folytatása édesgeti. Foglalkozásra nézve földmivelők: azonban a szőlőművelésre és marhatenyésztésre is nem kevés figyelmet fordítanak. E mellett szorgalmas gyümölcstermelők. Kiválóan szeretik a diófákat, melyek nagy kiterjedésű gyümölcsöseikben néha óriási nagyságban díszlenek. Sokan egyéb foglalkozásaik mellett szekerességre adják magukat; púja lovaikkal a Dunától egész Jászvásárig és még tovább járván be az országot. Általában úgy hallottuk őket dicsérni, mint jóindulatú, becsületes, józan életű szorgalmas embereket. Annyi igaz, hogy a földesurak őket munka s szorgalom tekintetében többre becsülik, mint az oláhokat, kik lustáb¬bak, lomhábbak. Vagyon s rendezettség tekintetében is előbb valók oláh honfitársaiknál. Míg utóbbiak falvai, alig 25, 30, 40 házból állván, nem is érdemlik a falu elnevezést, addig a társas élethez szokott csángók tekintélyes falvakká tömörülnek össze, gazdag gyümölcsöseik árnyában helyezvén el házaikat. Házaik egymásra fektetett, szögleteikkel csinosan összeszőtt gerendákból vannak összeállítva, kívül belül agyaggal betapasztva, aztán hófehérre meszelve. Ablakaik akkorák, hogy egy ember kényelmesen kikönyökölhet. A házfedél anyagát rendesen szalma, itt-ott zsindely képezi. Középen a pitvar, kétfelől a lakszobák, melyeknek egyike csak vendégek számára, vagy ünnepek alkalmával nyittatik meg. Így van a gazdagabbaknál; a szegényebb sorsnak házai közönségesen pitvarból s egyetlenegy lakszobából állanak. A szobák berendezése egyszerű, de tiszta. Bosszant a falak mellett egy-két ládaszerű bútorzat nyúlik el, mesterségesen szőtt s élénk cinekkel tarkázott csángószőnyeggel betakarva. Az ágy a szoba egyik szögletében van elhelyezve. Szegényebb sorsúaknál azonban annak helyét négy földbevert cövekre alkalmazott lóca pótolja. Asztal is vagyon; székeket a tehetősebbeknél sem láthatni. A falakat itt-ott képek díszítik. Nem kevéssé feltűnő a fazáras ajtó melletti szögleten belől eső fehérre meszelt nagy kemencze; ez fűtésre és kenyérsütésre egyaránt alkalmas; egyszeri fűtés után egész napon át tartván a meleget. Az udvart, melyhez rendesen gyümölcsös fűződik vesszős kert veszi körül, míg a lakház s gaz¬dasági épületek nem az utca felől, hanem a telken vannak elhelyezve. A csángó falvak nagy része — miképp fentebb mondottuk — a jobbágyság eltörlése előtt a „rezesek“ azaz : szabad birtokosok osztályához tartozott. A többiek jobbágyok voltak.
A hűbérség megszüntettetett; de azért a volt jobbágyokon csak részben lőn segítve, miután nem az ország viseli a földtehermentesítés terhét hanem minden egyes családfő tartozik kiváltani birtokát. Föld tehermentesítés fejében - rendes adón kívül— egy-egy családfő, birtokához képest, mely egyébiránt miként sokak panaszaiból hallottuk — nagyobb részénél csak 2 ½ „falcea“-t teszen 5, 6, sőt 7 aranyat is tartozik évenként fizetni kérlelhetlen földesurának.
Hajdanába nem volt így. Ősi időkben a csángók valamennyien szabad birtokosok lehettek s hihetőleg csak a későbben reájok nézve mostohául fejlődő viszonyok hajtják őket a hűbérség igája alá. így történt közelebbi időben a kalugerpatakiakkal. Birtokuk ősi időktől fogva szabad rezes föld vala, míg 1838-ban egy Fiunkul nevű szomszéd birtokos rövid utón — mi Moldvába könnyű volt — álnokul elperlé szabad birtokukat, ellenére azon két birtok¬levélnek, melyeket Sándor és István vajdáktól még a XV-ik században ősi birtokuk megerő¬sítése fejében nyertek vala.
*******
Öltözet tekintetében csángó testvéreink a moldvaik népviseletétől csak keveset térnek el. A férfiak bő ujjú, térdig érő inget viselnek 2—3 ujjnyi széles veres vagy kék fonallal hímzett (lehajtó) gallérral, mely ismertető jele a csángó magyarnak. Derekukat tömötten szőr, kék, vörös vagy zöldsálszerű öv veszi körül, melynek rojtos végei balfelől az öv fölé helyezett 3 — 4 ujjnyi széles tüsző csángó elnevezés szerint „désző“ alul hullámzanak le. A tüsző és öv között bőrtokban rejtett kést tartanak. Lábszáraikat nyárban szűk gatya, télnek idején gyapjúszövetű harisnya fedi, melyet azonban boka táján bocskor szíjakkal le nem szorítnak, mi által nadrágjok — kivévén akkor, midőn csizmát húznak — pantalonszerű alakot ölt. Téli fővegök fehér vagy fekete báránybőr kucsma; nyáron a táj szokásáhóz képest kiskarimáju s közép magasságú, vagy mérsékelt karimájú és alacsonyabb tetejű, hol vörös, hol fekete szőrszalaggal kerített kalapot viselnek. Az ifjaké kedveseik által kötött gyöngyszalaggal van ékítve; derekukat pedig tüszőn kívül fehér óngombokkal díszített hosszú szíj övezi.
A férfiak általában beretválják hajzatuk talajának tövét, érintetlenül hagyván a fej többi részét, honnan a haj gazdag fürtökben fut le a váltakig. Felül fehér vagy fekete szőrposztóból készült karikásán kizsinórozott, zeke alakú köpenyt viselnek, téli felöltöny gyanánt bundát használván, melyet oláhoson „kozsok“-nak neveznek.
A nők öltözete: fehér vászon ing, mely nem tapad szorosan a testhez, hihetőleg azért, nehogy a test körrajzai látszassanak, hanem bő redőnyökben fut le az övig, hol oly formálag néz ki, mintha körös-körül ki volna húzva. Az ing elején négy-hat hímzett sáv látható; vállát hasonlólag gazdag hímzés ékíti. A szoknyahelyét sötét színű, általuk„kerítő,“ oláhosan „katrinczá“-nak nevezett szövet-darab pótolya, mely testöket ötször-hatszor kerítő, kis arasznyi széles övök által aként van a csípőhöz szorítva, hogy két szembetalálkozó széle elől takarja egymást. Nevezett övön felül, még egy második, előbbinél tízszerte keskenyebb, „bérnyécz“-nek nevezett tarka szövetű övét hordanak, hasonlólag ötször-hatszor kerítvén azzal testöket. Lábbeli gyanánt mélyen kivágott fekete vagy piros színű papucsot, télben csizmát használnak. Hajukat a leányok ép úgy, mint az asszonyok két ágba kötik, patkó alakjába tűzvén azt fel ujjnyi széles gyöngypártával díszített fejők tetejére, honnan rojtos szélű fehér vászonkendő hullámzik le a vállakra menyasszonyi fátyol alakjában, mi által a nő igen tetszetős alakot nyert. Míg az éltesebb asszonyok nyakán három-négy sorból álló gyöngyék látható, addig a leányzók s fiatal menyecskék nyakék gyanánt sárga réz láncacskákkal tömegesített sűrű gyöngy füzért viselnek, különböztetés jeléül hátul hajfonatjaikból egyenlő hosszúságú keskeny, övig érő piros színű szalagocskákon színlett arany s’ ezüst pénzecskéket villogtatván. Az egész ruházat önkészítmény, kivévén a törökös szabású papucsot, s a sötétkékből koczkázott vörhenyesbe játszó ünnepi kerítőt, melyet különbözteted okáért „fatá“-nak hívnak.
Míg a Tatros és Tázló melletti székely települők nyelv tekintetében az erdélyi székelyek beszédmódjától miben sem különböznek, addig a csángó-magyarok sajátszerű dialectussal bírnak, mely abban áll, hegy sejpeskedő gyermek módjára ejtvén ki a szavakat, s helyett mindeütt sz-et, cs helyett cz-t használnak. Pl: csendes helyett azt mondják: czendesz ; csók helyett: czók; sebes helyett: szebesz ; csángó, czángó stb. Végre szeretik a kicsinyítő szókat, mint pl. lelkeczkém, leányoczka, házaczka, kerteczke stb. Egyébként tisztán és érthetően ejtik ki a magyar szókat, nem nyújtván azokat, mint a székelyek. Oláhokkal lévén folytonos érintkezésben, itt-ott sok oláh szót is elegyítenek beszédükbe, mi által ez néha érthetetlenné válik, így pl : valaki bizonyos beteget gyógyítani, utóbbihoz, — ki ajánlását el nem fogadta — így szóla: „én tudok discantálni (incantare, babonásan gyógyítani,) de ha nemprimil ; értelme : én tudok gyógyítani, de ha nem fogadja el…
Legtisztábban beszélnek a Bákó vidékiek. Ugyan is ezek legsűrűbben tömörülvén össze, épen tartották fenn fajuk ősi jellegét. Kalugerpatakán, Bogdánfalván, Nagypatakon, Forrófalván, Klézsében és a szomszéd falvakon, melyek a Szereth jobb partján majd egy folytában terülnek el, alig egy oláh lévén köztük található, azt vélné az idegen, hogy magyar földön van. A férfiak azonban beszélik jobbára az oláh nyelvet is; míg a nők és gyermekek, soha sem lépvén ki völgyeikből — kevésbé értenek oláhul.
De nem úgy áll ám a dolog a Szereth és Besztercze vizek felső részén lakó csángókkal. Ezek valamint a Szucsáva, Moldova és Pruth mellékiek részben már áldozatai lettek az idegen elemnek. A halucesti, szabófalvi, reketényi, tamásfalvi, és aczélfalvi plébániák számos fiókegyházaikkal, (mintegy 14—16,000 lélek:) csak részben beszélik a magyar nyelvet; míg Hús, Horlest és Kotnara anyamegyékhez tartozandó (mintegy 5—6000 lélek) már végkép elfelejtették ősi nyelvüket. És íme ez az, mit fájlalnia kellene minden magyarnak! Lelke elborul, ha a szegény csángók sorsára gondol; látja a népes virágzó falvakat, de ezen látvány nem hogy emelné, hanem lesújtja lelke örömét. Eszébe jut a néma gyermek, mely nem érti anyja szavát! Azonban nemcsak ezeket siratjuk, mint elveszett gyermekeit a magyar nemzetnek; légió azoknak száma, kik Drágos dynastiájának megállapítása óta hasonló sorsban részesültek. Mekkora ezeknek száma? Nem annyira meghatároznunk, mint inkább csak sejdíteni lehet, azon számtalan oláh helységek neveiből, melyeknek hangzása és jelentése mai nap is magyar. Ezeknek lakói valamikor magyarok lehettek, valamint az oláh helységek lakói is, kiknek magyar eredetéről mai nap is megemlékezik a hagyomány. Hát mekkora lehet azoknak száma, kik nyom nélkül olvadtak be Drágos nemzetségébe, semmi történelmi emlékét sem hagyván hátra magyar származásuknak? Valóban fontolóra véve mindezeket, azt kell mondanunk, hogy a mai csángók csak romjait képezik az egykor hatalmas moldvai magyar elemnek.
A mondottakkal kapcsolatban nem leend felesleges néhány csángó család nevét is megemlíteni. Ilyenek : Benke, Bartos, Borbócz, Bodó, Csicsó, Donkó, Demse, Hadi, Kancsal, Kósa, Kotyor, Kótya, Mengeres, Perke, Pánczél, Rab, Roncz, Tiba; újabb nevek: Antal, Gyurka, Sándor, Istók, László, Farkas, Róka, Bíró, Fazakas, Kerekes, Szeles, Szabó, Szakáll stb. De találtatnak oláh jelentésű nevek is, milyenek: Dézsán, Bezsinár, Bulaj, Kosán s ezekhez hasonlók.
******
Erkölcsösség tekintetében a csángók példányképei az országnak. Lopás, birtokháborítás náluk ritka dolog. De egyéb tekintetben is csak dicséretest hallottunk e derék népről. Így Forrófalván csak két törvénytelen gyermek született 8 év alatt; a klézsei összes megyében pedig — miként Petrás atya mondá — 25 év alatt alig hat-nyolc. A válás köztük csak nevéről lévén ismeretes, családi villongásaik rendesen békességben intéztetnek el. A fiatalság egymás iránti magatartása annyira szemérmes, hogy táncközben is csak férfi, férfivel, leány leánnyal érintkezik. Még nevezetes a „vatáv"- ok és „vatáviczá“-k intézménye. Vatávnak a legények, vatáviczának a leányok vezére hivatik. Teendőjük a fiatalság közti erkölcsösségre felügyelni; arra gondot viselni, hogy a házasulandók a szokásos egyházi énekekben s imádságokban jártasak legyenek; összehívni a legényeket és leányokat az úgynevezett „kalákára”, akár a paphoz, akár máshoz. A vatávok és vatáviczák választás útján szavazat-többséggel emeltetnek ezen tisztre. A választás minden esztendőben egyszer történik, húsvét másodnapján, mindenkor a pap elnöklete alatt; rendkívüli időben csak akkor, midőn ezen hivatalt viselők megházasodván vagy férjhez menvén, a fiatalság köréből kilépnek. Karácsonykor s pünkösdkor mindkét nembeli fiatalság a vatáv és vatávicza vezérlete mellett — tiszteleg a plébánosnál.
Csángó hitélet. Vallásra nézve a csángók, úgyszintén a határszél melletti székely települők, mind római katholikusok. Protestánsok csak a városokban találtatnak; egyes családok itt-ott falun is, jobbára olyanok, kik Erdélyből származtak oda, a nélkül azonban, hogy bár legcsekélyebb talajt is képesek lettek volna biztosítani maguk részére a határozott katholikus irányú csángó-székely telepek közt. Utóbbiak közé letelepedvén, vagy kihalnak, vagy katholikussá lesznek. Egyetlen kivételt képez a százkuti 183 lélekből álló prot. székely telep, mely — jóllehet katholikus csángók közt megtartotta protestáns jellegét, s jelenleg is saját lelkésszel bír. Moldvában a „katholikus“ név annyira össze van forrva a magyar nemzetiséggel, hogy benszülött, midőn „ungur“-t, azaz magyart emleget, egyszersmind katholikust ért alatta. Mikor fogamzott meg először Moldva területén a kath. Hit, egész bizonyossággal nem mondhatni. Némelyek véleménye szerint már az V- ik században Nicetas, konstántinápolyi hitküldér által sokan a kat. hitre téríttetvén, Milkov partján a hasonnevű városban püspökség keletkezett, mely midőn az Avarok s más Dácia földjén átvonuló népek ostromait szerencsésen kiállotta volna, ideiglenesen megszűnt, akkor t. i., midőn a magyarok Atelkuzu-ba betörvén, ezen betörésük alkalmával egyszersmind a püspökséget is elhamvasztották. Erre csaknem egész századig tartó szünet állott be; mialatt a magyarok Atelkuzuból elköltözvén Pannonia urai lettek. Előbbi lakhelyüket besenyők, aztán kunok foglalták el. Utóbbiakat megalázta a magyarok győzelme, melyet Szt. László a legyőzettek részben sikerült keresztyénesítésére fölhasználván, az 1093-ig szünetelő milkovai püspökséget hamvaiból ismét föltámasztotta. Ezen időtől fogva a kunok kezdenek a moldvai kat. történetében szerepelni.II-ik Béla korába a többször említett püspökség ismét ingadoz; II-ik András alatt azonban újra megerősödvén, 1228 körül kun püspökség nevezetében megy át, Theodorich püspökkel, kit Róbert esztergami érsek emelt vala a püspöki székre. IV-ik Béla alatt sok kunnak megtérése folytán további gyarapodásnak örvend; ámbátor a hitterjesztés műve itt-ott áldozatokba kerül, mint pl. Szereth városában, hol Béla halála után 8 évvel Balázs és Márkus minorita szerzetesek (eoquod idololatriam obcaecato populo vituperarent) vértanúi halált szenvednek. Ezen időtől fogva számítja a minoritarend Moldvábani működésének kezdetét. 1359-en innen a kunok, mint független nemzet eltűnnek a történelem teréről, a Drágos alatt Mármarosból Moldvába bevándorló oláhoknak engedvén át a szerepet. De azért korántsem szűnt meg amazok közt a kath. hitélet; sőt ez Nagy Lajos alatt a magyar birodalom terjedtével új lendületet nyer, főleg azáltal, hogy V-ik Orbán pápa Laczkó (László) moldvai vajda kérésére, ki maga is latinszertartású katholikussá lön Szereth városában püspökséget állított, melynek következő püspökei voltak:
1370. András (Taslozembicza) Wasito melléknévvel krakói minorita, kitűnő hitszónok és Erzsébeth magyar királynénak gyóntató atyja; későbben (1380) vilnai püspök.
1383. Miklós hasonlólag minorita szerzetes.
1388. István, (Rutén) dominicanus, kit V-ik Orbán emelt a püspöki székre.
1395. István, (Martini) dominicanus.
1400. János, (Sartorius) dominicanus. Kérésére IX-ik Bonifácz a püspöki széket Szerethről Bákóba helyezé át.
Ezen időtől fogva megszűnik a szerethi püspökség s a bákói lép helyébe. Püspökei, illetőleg János utódai a következők:
1414. István (Zaiocsek) krakói dominicanus. Ez idő tájt Moldva, Lengyelország fensőbbsége alá kerülvén, az addig magyar védnökség alatt levő szerethi, illetőleg bákói püspökségnek protectoratusát a lengyel királyok veszik át.
1431. Tamás (Ernheber) dominicanus.
1444. Péter János (Seretensis) minorita.
1451. János (Rosa) domincanus, hitéért görög szakadárok által megöletett.
1460. János Simon (Davidics) a lembergi sz. keresztről nevezett minoriták zárdájának guárdiánja.
1497. Tamás (de Zagradin) dominicanus; VI-ik Sándor által neveztetett püspökké. Halálával a bákói püspökség üresedésbe jővén, bekövetkezett török, tatárdúlások miatt a XVII-ik század elejéig betöltlenül maradt.
1601. körül VIII-ik Kelemen az egy századnál tovább szünetelő bákói püspökséget ismét visszaállította, Bernárdin magyar minoritát ne¬vezvén püspökké. Utóbbi tatár fogságban,
mint vértanú halt meg.
Utódjai:
1605. Jaromos, lengyel minorita.
1611. Valérián, (Lubieniecki), hasonlag sz. Ferenczi szerzetes. Fogságban halt meg.
1618. Ádám (Goski) lembergi minorita; eleinten guardián, azután a lengyelhoni minoriták főnöke, végre bákói püspök.
1624. Miklós, (Fredró) minorita szerzetes.
1633. János (Zamoyski) dominicanus, későbben lengyelhoni püspök. Távozása után a lengyel király és moldvai vajda közt a püspöki szék betöltését illetőleg vita támadván, a moldvai kath. ügyei 1651-ig (Bándini Márcus, azután Porcsesevich Tamás) apostoli visitatorok, biztosok, által láttatnak el.
1651-ben Kurski Mátyás Márián lengyel minorita neveztetett püspökké. Későbben Lengyelhonba tétetett át.
Utódjai:
1660. Jakab (Gorecki), kinek halála után püspöki helyettes gyanánt Paluzzi Vitus címzetes marcianopoli érsek állíttatik be.
1681. Jakab (Dluski) minorita szerzetes; azelőtt zamoski zárdafőnök. Istenfélő életének
bevégeztével a bákói püspökség ismét két szentszéki biztosra, u. m. fennemlített Paluzzi
Vitus címzetes érsek, és 1689-ben Barnabei Felix címzetes püspökre bizatik.
1693-ban Amandus Victorious (Cieszeyko) Domokosrendi szerzetes foglalja el a püspöki széket.
Ezt követte 1699. Sztániszló Ferencz (Bieg anszky) meghalt Wolhiniaban Ostrog nevű városban
1711. János Damascén (Lubienicki); meghalt Varsóban.
1715. Andrián (Skrictuski) minorita szerzetes; meghalt, mielőtt püspökké szenteltetett volna.
1717. Josaphat (Parysievics) lithuani születésű minorita szerzetes.
1733. Tamás (Zateski); fölszenteltetését a halál előzte meg.
1738. Sztániszló ,Raymund (Jesierski) domokosrendű szerzetes. Ez egymásután két püspöki segédet (coadjutort) választott magának u. m.1-ör) Ossolinski Ferencz minorita szerzetest, és ennek kióvi püspökké történt kineveztetése után 2-or) Kazwosieski Domokos Pétert, ki 1789-iki sept. 30-án végezte be földi életét,
1773-kan a lengyel királyság felosztásával — XIV. Kelemen pápa ismét osztrák-magyar protectorátus alá helyezi a moldvai katholikusokat.
1808-ban Careuzi Bonaventura foglalta el a püspöki széket; későbben, mint umbriai
püspök halt meg.
Utódja:
1815. Berardi Bonaventura; VII-ik Pius által neveztetett püspökké. 1818-iki április hó 13-án bekövetkezett halálával egyszersmind megszűnt létezni a bákói püspökség; azóta
ismét Jassyban székelő szent-széki Vicariusok látják el a moldvai katholikusok lelki ügyeit.
Ilyenek: 1818. Paroni Fülöp, olasz minorita; címzetes püspök.
1825. Zabberoni Bonaventura, minorita szerzetes; hellenopoli címzetes püspök; meghalt 1826-iki jul. 30-án.
1858. Ardoini Raphael Péter szárd minorita; címzetes püspök; 1843-ban megyéspüspökké neveztetvén, saját honába visszament hol 1863-iki nov. 12-én végzé be földi pályáját.
1843. Sárdi Pál, olasz minorita; meghalt Jassyban 1848. octob. 27.
1849. Antonio de Stephano, bende-i címzetes püspök. Moldvának jelenlegi Vicariusa Salandari József marciopoli püspök, ki már néhány évtől fogva igazgatja a moldvai missiot.
Lelkészekről régentén magok a püspökök gondoskodtak, a hívek igényeihez képest — midőn csak lehetett magyar szerzetesekre bízván utóbbiak vezetését. 1626 óta Róma, illetőleg a „congregatio de propaganda tide“ látja el minorita hitküldérekkel Moldvában a kath. íveket.
Íme ez a moldvai egyház rövid története. Felette tanulságos ez! A múltat a jelen állapottal összehasonlítva, arról győződünk meg, miszerint hajdanában roppant erősnek kellett lennie a moldvai kath. magyar elemnek; sokkal erősebbnek, mintsem azt — jelen körülmények közt, bár közelítőleg meghatároznunk lehessen.
*****
Hová tűntek a kun nemzetnek ama százezrei, kik egykor Moldva területén laktak, kiknek több ízben történt tömeges keresztényesítéséről tanúskodik a történelem? Fájdalom a Drágos dynastiájának megalapítása óta folyton tartó oláhosodás bűvös hatásának áldozatai lettek… Ám ott vannak most is; ősi kun vér lüktet ereikben; de az idők mostohasága megfosztotta őket nyelvöktől, vallásuktól, s ezzel együtt nemzetiségüktől; csupán azon történelmi igazságot constatirozván részükre: miszerint ugyancsak tekintélyesnek kellett lennie ama anyatörzsnek, mely századokig tartó apadás után is 40-45 ezernyi omladékot (értsd a tulajdonképi csángókat) képes felmutatni az apadás behatóbb részleteit legfellebb sejdíteni tudó utókornak. Több ízben püspökeik s tán lelkészeik sem lévén, nemzedékeket felülmúló szünetek állottak be a moldvai katholikus kunok hitéletében; ilyenkor mi volt természetesebb, mint az, hogy az oláhosodás annál nagyobb hódításokat tegyen amazok sorai közt, kik elhagyatottságukban nem valának képesek ellensúlyozni azon elem hatását, mely politikai tekintetben is rajtok fölényt gyakorol vala, s mai napig is gyakorol. Igazolja ezt a még mainap is szokásos „ungur“ és „ungurén“ közti megkülönböztetés. „Ungur“-nak nevezik egyáltalában a csángókat, kik megtartották magyar nemzetiségűket; vagy ha már nem is beszélik többé a magyart — még mindig róm. katolikusok; míg „ungurén“ névvel az oláhságnak bizonyos osztályát illetik, mely sem vallás sem nyelv tekintetében a több moldvánoktól nem különbözik, s ép azért ezen jellemző el nevezésénél fogva sejditenünk engedi: miszerint az ezen osztályhoz tartozandók mindnyájan magyarok.
Ámbátor azonban a mai csángók csak omladékáit képezik az egykor Moldvában százezrekre, s talán még többre menő kun elemnek; mindazonáltal most is — a székely főtelepekkel egyetemben — nem megvetendő részét képezik Moldva összes népességének.
A jásszy-i püspök rendelete folytán 1857- ben összeállított statistikai táblázat szerint Moldvahon összes kath. népessége 47,266 lelket tenne, (mely kimutatást azonban biztos adat gyanánt tekinteni nem lehet, főleg azért, mi¬vel — miként biztos forrásból tudomásunkra esett — az illető olasz lelkészek több parochiában csak hozzávetőleg, vagy a családatyák számbavétele alapján állították össze a statistikai adatokat.
Az országban bizonytalanul ide s tova mozgó kath. magyar elem — mely megüti a 4 —5000-et, nem vétetett tekintetbe. Azonban az ily úton-módon létesített, fajrokonainknak kevésbé kedvező statisztikai kimutatások mellett is, Moldvahon magyar katholikus népességében — jóllehet az oláhosodás lassú árama folyton tart, — progressiv mozgalmat vesszünk észre.
Ugyanis 1844-ben Moldva területén 43,244, — 1851-ben 45,184, 1857-ben 47266 katholikus lélek volt; az 1860-iki névtár már 51,049 kalholikust emleget ; s ha az 1851-től 1860-ig észlelhető szaporodást, mely középszámítás szerint, évenként 762,7/8 többletet teszen, a következő, azaz : az 1860-on inneni évekre visszük át, — oda számítva a fennemlitett 5000-nyi mozgó elemet — akkor Moldva összes katholikusainak száma 1869-ben 62,914 lelket mutat föl, kiknek élén jelenleg 26 kath. lelkész van, mindnyájan a minorita szerzethez tartozó egyének ; jobbára olaszok, kik a római propagandától veszik küldetésüket.
Az egészet összefoglalva van tehát :
a) Székely települő állandó lakhelylyel .... 11,500—12,000.
b) Mozgó magyarság………………4000— 5000.
c) Idegen (nem magyar)……………2000— 3000.
d) Eloláhosodott csángó………….14,000—15,000.
e) Ősi nyelvét értő és beszélő magyar....................... 44,914—45,919
f) Összes kat. népesség.................................. 62,914.
g) Egyházi kerület..........................................4.
h) Anyamegye............................................... 25.
i) Fiókegyház..................................................178.
j) Templom.....................................................80.
k) Kápolna .....................................................10.
1) Lelkész...................................................... 26.
Mit azonban ezen statistikai mozzanatokban hiába keresünk: az az iskola. Mély fájdalom fogja el lelkemet, ha rá is gondolok; mert eszembe jutnak mindazok, miket hallottam, láttam s tapasztaltam. Számos csángó faluban fordultunk meg, s ha nemzeti iskola után tudakozódtunk, mindenütt azt a választ kaptuk, hogy nincs sem tanító, sem iskola. Az úgynevezett kántor — milyen minden templomos községben van — csak szertartás körüli dolgot végez; gyermekek tanításával sehol sem foglalkozik. De nincs mindegyik oda képezve, hogy taníthasson; kevés írás, olvasás, aztán ének és orgonálás, az az egész, mit az ottani kántorok nagy része tud. Akár hány olyan van köztök, kik a székelyföldön falusi iskolánál egyebet nem végezvén, kis ügyesség mellett — Moldvában addig próbáltak szerencsét, míg egyik vagy másik községben kántorságig fölvergődniök sikerült. Nemzeti népiskolák hiánya, s még valami — miről alább szólandok — az, mi a szegény csángó-magyarokat századok óta marcangolja. Valóban oly hiány, mely már ezer meg ezer csángó családnak eloláhosításával bosszulta meg magát. Hátha hozzá gondoljuk, hogy még az oláh kormány is szegény csángó véreink felé fordítja fegyverét! Távol attól, hogy utóbbiak vallását, s nemzetiségét kellően méltányolá, minden törekvését oda irányozta, kiváltképpen mióta a szél Bukurest felől leng, hogy őket nemzetileg megölje, s oláhokká tegye. Ide céloznak minden reformjai, többek közt azon intézkedése is, melynél fogva újabb időben minden jóravaló magyar községben iskolát állított, oly iskolát, melyben „oláh dászkel“ tanít, ki a mellett, hogy görög nem egyesült vallású, azon — a kormány által ily néptanításban főkellék gyanánt tekintett — tulajdonnal bír, hogy egyetlen szót sem ért magyarul. Ezen iskolában magyar szónak hangzania sem szabad; sőt — miképp több példa mutatja - az illető kath. lelkésznek csak azon föltét alatt szabad átlépnie ezen iskola küszöbét, ha oláh nyelven oktatja vallásra tiszta magyarajka gyermek híveit. Ez aztán szabadság, ez példaszerű eljárás; oly eljárás, mely a jégkeblű oroszoknak a szegény letiport lengyelek iránti zsarnok eljárására emlékeztet.
Mondják meg őszintén magyarhoni ultramontán atyánkfiái: követ-e el a magyar kormány ily égbekiáltó méltatlanságot magyarhoni fajrokonaikkal szembe? Míg a moldvai magyarok vallása, nyelve, nemzetisége, ép azért, mivel magyarok, a legérzékenyebben letiportatik; míg minden csángó faluban, hol néha egyetlen oláh sincs — az úgynevezett „praeviditore”-k, falusbírák, jegyzők stb. mindnyájan oláhok, s mint ilyenek oláh nyelven intézik el a falu ügyeit, addig a Magyarország területén lakó románok szabadon élvezhetik nemzeti létüket, nyelvűk, vallásuk szabad gyakorlatában: senki sem háborgatja őket; az önkormányzat gyakorlatába ép oly szabadon folynak be, mint a magyarok, sőt hogy vallási és nemzeti létüket annál sikeresebben fejleszthessék, tetemes anyagi segélyben részesíthetnek. Mindazonáltal vannak innen is, túl is szájhősök a román atyafiak közt, kik tele torokkal azt kiáltják a világba, hogy a magyar zsarnokoskodik fölöttük. Valóban helyesebben cselekednének ezek, ha felhagynának helytelen izgatásaikkal. A helyett fogjanak kezet velünk; mert hisz őket is ugyanazon veszély fenyegeti, ha karöltve nem haladunk. Kölcsönös szeretet és jogtisztelet legyen azon jelszó, mely bennünket mindenkorra egyesítsen. Ha várják tőlünk román szomszédjaink, hogy tiszteletben tartsuk nyelvöket, nemzetiségüket, — miként ez Magyarhonban valóban meg is történik; akkor mi is kölcsönösség fejében ugyanazt joggal követelhetjük tőlük moldvai fajrokonainkat illetőleg. Ne öljék meg utóbbiak nemzetiségét oly fegyverrel, mely — ha feléjük fordíttatnék, — nekik is előbb-utóbb halált okozna. Petimus, damusque vicissim!
*********
Érzékenyen sújtja moldvai testvéreinket továbbá az is, hogy nemzeti papjaik nincsenek. Egész Moldvában csak négy magyar papot találunk: a többször említett Petrás Incze atyát; P. Hussek János bákói lelkészt; aztán még P. Filusztek Mihály és Ferenczy Bálint atyákat. Az olasz hitküldérek közül csupán kettő beszéli a magyar nyelvet, u. m. Philippe Corridoni pusztinai és Dominico Miglioratti forrófalvi lelkész. Mindketten — daczára hogy törzsökös olaszok — önszorgalmuk által annyira elsajátították híveik nyelvét, hogy ezen a nyelven nemcsak folyékonyan beszélnek, hanem egyszersmind azon a nyelven hirdetik Isten igéjét is. A többiek kivétel nélkül „idegenek Izraelben,“ egy sem lévén köztük, ki bárcsak valamennyire beszélné a magyar nyelvet. Ilyenek aztán oláh nyelven érintkeznek híveikkel, oláh nyelven prédikálnak, —ha prédikálnak — azaz: oly nyelven, mely csak a férfiak, de nem mindenütt a nők és gyermekek is értenek. Nagy baj ez ! Pedig érteniök kellene, missiojuknak a római propagandától kitűzött azon főkötelességét, melynél fogva minden missionarius hat hónap lefolyása alatt tartozik megtanulni a hívek nyelvét „Facto verbo cum SSimo Dno Clemente XIV-o decrevit“ — mondja erre vonatkozólag a congregationak 1774-ik évi martina 21-ről kelt határozata — „ut quilibet missionarius post sex menses ab adventu in missioned subeat linquæ necessariæ examon, et si imperitus repertus, neque spessit, expellatur.“ Mindazonáltal legkevésbé sem felelnek meg a parancsnak, azzal kecsegtetvén magukat, hogy eleget tettek hivatásuknak, ha a rájuk nézve kevesebb nehézséggel járó oláh nyelvet megtanulván, ezen a nyelven végzik papi teendőiket. Azt számba sem veszik, hogy hívei magyarok, kiknek nagy része nem tud oláhul, s hogy az oláhul tudóknak is vajmi rosszul esik, midőn csak koldusként juthatnak el az örök élet kenyeréhez, mely úgy töretik nekik, mintha csak mostoha gyermekei volnának az egyháznak. A kath. anyaszentegyház nem ismer mostoha gyermekeket; mindnyájunkat egyaránt szeret, egyaránt átkáról; akarja, hogy az isteni Üdvözítő eme parancsa szerint: „Elmenvén az egész világba, tanítsatok minden nemzeteket“ minden nép, minden nemzet részére saját nyelve, saját igényeihez képest nyittassék meg az örök élet forrása, mely megszentel és üdvözít. A tanítás legfőbb eszköze a nyelv. Hol ez elmellőztetik, vagy kellően igénybe nem vétetik, ott a tanításnak is óhajtott sikere nem lehet. Ha mindazonáltal hitélénkséggel találkozunk a derék csángóknál — az igazat megvallva — az a nép szívósságának, valamint a néha-néha közte megforduló magyarajkú lelkészek buzgólkodása mellett őseitől örökölt — hagyományszerű — vallásosságának tulajdonítható.
Kelet, 1871. november 19. Kovács Ferencz.