László János: A halál ténye a bukovinai magyaroknál

   Jelen írásunkban a volt bukovinai magyar falvak halállal kapcsolatos szokásait tanulmányozzuk. A 18-19. századi csapások őket sem kímélték. Megszokott volt a himlő, torokgyík pusztítása, azonban a kolera sem kerülte őket. Babonaságukban, tudatlanságukban ennek okát Isten büntetésében látták. Bőven kaszált köztük a halál az 1831, 1848 és 1866-os járványok idején, olyannyira, hogy külön kolerás temetőket kellett nyissanak. A halottak számát jelzi az is, hogy a gyermekeket csak maga az anya és a kántor, esetenként a tanító kísérte a külön erre a célra ásott meszes gödrökhöz, míg a pap vagy tiszteletes a felnőtteket kísérte utolsó útjára.
   Tekintsünk be László János író, nagyapám kéziratába. Ennek értéke vitathatatlan, hiszen információit első kézből gyűjtötte és azok közül többeket maga is átélt. A halál mindig egy misztikus fogalom volt. A bukovinai székely-magyarok esetében azonban egy babonasággal bőven ötvözött kultusszá alakult.
   A bukovinai magyarok: „…hisznek az álomlátás beteljesülésében. S ha valaki olyant álmodik, aminek megfejtéséhez nem érez magában elég erőt, addig megy, amíg olyansvalakit talál, aki neki helyesen megfejti. Ha akad valaki, aki az álomlátást tudományos oldalról magyarázza meg neki, annak nem hisznek. Ellenben az „Éva néni, Zsuzsi néni” találomszerű magyarázatának szentírásképpen hisznek. Hiszik azt, például, hogy ha valakinek elhalt hozzátartozóját rongyos ruhában, vagy éhesen látják álmukban, az azt jelenti, hogy az illető nem alamizsnázik a megholtért. Elmennek, és az illetőnek az álmukat elmesélik, és felszólítják, hogy az elhaltért alamizsnázzék, szolgáltasson misét, adjon valamelyik szegénynek az elhunyt ruhaneműiből „Istennébe” (Isten nevébe) egy darabot, hogy az elhunyt megnyughassék a másvilágon.
  Halál esetén szokás a halott virrasztása. A virrasztó közönség annál nagyobb, minél gazdagabb volt a halott. A házat néha fokra megtölti a virrasztó közönség, akiknek a virrasztás ideje alatt pálinkát és kenyeret osztogatnak az erre külön megbízott alkalmi felügyelők. Gondosan vigyáznak arra, hogy nehogy valaki szomjan maradjon, merthát ezt a tévedést aztán a „megszólás” követi. Az éjszakát beszélgetéssel kártyázással, a halotti énekek éneklésével és imádsággal töltik el. Minden ének és ima az elhunyt lelki üdvéért van szánva és felajánlva. Valamint minden elfogyasztott pohár pálinka is, amit rendesen imígy köszönnek el: „Adjon az Úristen erőt, egészséget az élőknek és bőséges áldást, hogy legyen, amiből megemlékezzünk a megholtakról. Az Isten nyugtassa meg N.N. atyánkfiát, részeltesse őt az érte adott alamizsnáért, az örök üdvösségben. Legyen előtte alamizsnának minden morzsája és italnak minden cseppje. Bocsássa meg az Isten minden bűneit és nyerje el ez alamizsna által az örök üdvösséget. De részeltesse az Isten ezen alamizsnából az elfelejtett lelkeket is, és vigasztalja meg a megmaradottakat és rendelje ki nekik a költséget, ahonnan nem is gondoljak. Ámen.”

                                                                                                                        Istensegítsi lámpások és lobogórúdak

  Temetés után halotti tort ülnek. Ez alól nem kivétel még a legszegényebb ember sem. A gazdagok igyekeznek minél fényesebb temetést és nagyobb tort rendezni. Miután azt hiszik, hogy az alamizsnának minden morzsája az elhunyt lelke üdvére szolgál, ennélfogva minnél szeretettebb volt az elhalt, annál pazarabb tort rendeznek neki. Száz-százhúsz kenyeret sütnek. Némely helyen marhát is vágnak. A szakácsnak hada süt-főz két napon át, hogy elegendő elemózsia legyen a toros közönségnek, mert hát meg vannak győződve arról, hogy a temetésen a fél falu részt vesz, és illetlen dolog volna bárkit is meg nem vendégelni.
  A temetésre hosszú verses „búcsúztatót” iratnak a kántorral, amelyet a halotti szertartás elvégzése után szomorú, érzékeny fahangon énekel el a kántor. A plébános személyétől megkezdve minden hozzátartozóját személyesen búcsúztatja el a halottól. Sírás, zokogás tölti be a levegőt s a hozzátartozók neveinek említésekor, kötelessége az illető felemlítettnek, hangosan feljajdulni. Különben megszólás alá esik. A temetési menetet még a legcsikorgóbb hidegben is hajdonfővel kísérik. Legények, leányok temetése zenével történik és falusi parádéval, úgynevezett „ruhapálcával” (guzsalyakra háromsarkosan felkötött különböző színű nagy kendők, csokorra kötött szalagokkal feldíszítve). A szentmihálylovára helyezett koporsót hat markos legény vállon viszi, melynek karfáját apró ruhapálcák díszítik. A koporsó előtt a zene halad, mely a halotti énekeket a közönséggel felváltva énekli és zenéli. A koporsó mellett két oldalt kibontott hajjal a ruhapálcás leányok féloldalra hajtott ruhapálcával haladnak. A kereszt és „lobogó” (templomi zászló) valamint a koporsóvivőknek is a mellükre fekete szegélyű zsebkendőket akasztanak, mintegy fizetesül a szolgálatért.
  Temetés után az utca sarkait - a gyászoló család megbízásából - megbízottak állják el, és minden résztvevőt a gyászházhoz rendelnek torra.
Kedvező idő esetén a tort a szabadban tartják. Összegyűjtött asztalokból két-három sort állítanak fel a temetés tartama alatt az e célra otthon maradt férfiak és nők. A toros közönséget kész, terített asztalok várják, sűrűn megrakva tele pálinkás üvegekkel, leveses tálakkal és tányérokkal. Külön asztal jár a férfiaknak és külön a nőknek. A helyet foglaltaknak nem szabad addig az ételhez, italhoz nyúlniuk, amíg a kántor, vagy más előimádkozó imát nem mondat velük az elhunyt lelki üdvéért. Ivás és jóllakás után, szintén az elhunyt lelkiüdvéért elmondott imával zárul a torozás. A torból eltávozóknak meg van engedve, hogy az asztalon felszeletelve ottmaradt kenyérdarabokat magukkal vigyék, kostolóul azon hozzátartozóknak, akik a temetésen részt nem vehettek.
  Rokonok, jó barátoknak az illem parancsolja, hogy torozás után is ott maradjanak, vigasztalják a „megszomorodottakat”, és elfogyasszák a maradék ételt és italt, merthát a toros ételmaradékot a moslékba önteni vétek. Ezek közé keverednek aztán azok is, akik nem puszta részvétből jöttek el a temetésre, hanem azért, hogy jóllakjanak és főleg, hogy teleigyák magukat az „ingyen kapott” torospálinkával. Szomorú, nagyon szomorú dolog, hogy ezt az ősi pogány szokást még mai napig sem lehetett kiirtani a népek szokásából. A torozást szeretők nem tudják meggondolni, hogy a temettető családnak már az elhunyt betegsége is tetemes kiadásokat okozott. „Adjanak érette – mondják - úgyis eleget hagyott maga után.” S ha nyakig nem kapnak, fösvénynek, zsugorinak titulálják a hátramaradottakat.
Az elhalálozás hatodik hetében misét kötelesek szolgáltatni az elhunyt lelki üdvéért. Ez alkalommal is némelyek alamizsnát osztogatnak. Mise befejeztével a templom kijáratát elállják és minden résztvevőt egy-két pohár pálinkával és egy sarkalat kenyérrel kínálnak meg.
   A pálinkát szeretők ez alkalmat is ki szokták lesni. Szívesen vesznek részt az ilyen miséken, hogy éhgyomorra egy-két „gyomorerősítő” itókához jussanak.
   Szép, és üdvös dolog a halottakról megemlékezni, érettük alamizsnát osztogatni. De nem alamizsna az, ha valakit az elhunyt lelki üdvéért részegre itatunk. A torozás költségei, nem csak sárba dobott pénz, nemcsak anyagi romlást okozó cselekedet, hanem egyenesen bűn. Irtsuk ki hát magunkból azt a téves hitet, hogy a pálinka osztogatásáért nyert „Istenfizesse” a halott lelki üdvét szolgálja. Ez sem igaz. Ezt csak a részeges emberek állítják. Részeg embernek pedig nem csak a hálálkodása, hanem az imádsága sem foganatos.”
   Évekkel ezelőtt alkalmam volt egy bukovinai magyar temetésén részt venni Istensegítsben. Kissé különbözik a László János által leírtaktól, de lényegében hasonló. A ravatal a nagyházban került felállításra, nyitott koporsóval. A plébános először egy rövid beszédet mondott a szobában, majd a koporsót az udvarra vitték, és fapadokra helyezték. A gyászoló család körbevette azt, majd a plébános egy hosszabb beszédet mondott. Az utcán már várakozott a kétlovas szekér. Úgy a lovak, mint a szekér háziszőttes festékesekkel voltak feldíszítve. A plébános beszédének végeztével a koporsót a szekérre helyezték, és a templom elé meneteltek vele. Ott a szentmihály-lova faszerkezetre tették át, és a templom közepébe vitték. A gyászszertartás végeztével, az ismét a szekérre került koporsóval, a temetőbe vonultak. A plébános rövid beszéde után csak ott fedték le a koporsót, és helyezték az elhunytat örök nyugalomra.
   Kivándorlásaik során a bukovinai székely-magyarok szokásaikat is magukkal vitték. Gyermekkoromban is szokás volt, hogy a halottas háznál az órát megállították, a ravatalos szobában a szemetet a ravatal alá seperték és még a tükröt is letakarták. Azonban az újabb törvények előírásainak hatására mindezek megszűntek.