Bukovina. Honnan jöttünk?

   Mielőtt a témába belevágnánk, el kellene eldönteni, hogy Splényi vagy Hadik párton vagyunk-e? Mert a László János szerint Splényi hozta be a magyarokat, mások szerint Hadik András. Szép mikor a sajátjainkat dicsérjük, még akkor is, ha tetteiket személyes vagy állami érdekek vezették. A kérdés az, hogy ki-meddig munkálkodott? Mert Splényi 1777-ben tovább állt, helyette Enzenberg jött. A legtöbb jelentés, kimutatás és maga a népszámlálás is tőle ered. Ha Hadikot emlegetjük, és az adatokat róla, akkor ő 1775-1786 között csak telepítgetett Bukovinába. Más források szerint Istensegíts és Fogadjisten már az osztrák bevonulás előtt létezett, amikor Hadiknak még nem volt arra tennivalója. Splényi meg sem említi Hadikot.
Mit is ír Mártonffy Mór plébános, aki mellesleg szemtanú volt az ügyben: „A Moldvában szétszóródott magyar nép kijött Mária Terézia Felséges Császárnő idejében 1772-ben és megmaradtak a Zamosten (Szamoska) birtokon 1776-ig, mikor kimentek Istensegítsbe nagyságos Splényi Gábor vezetésével, Mártonffy Mór lelkipásztorral, aki a falunak az Istensegíts nevet adta, aminek jelentése Isten-segíts. Deus adjuvet.” A latinból átvett fordítás azonban kétféleképpen is értelmezhető: Splényi Gábor vezetésével vagy Splényi Gábor vezetése (kormányzása) alatt. Ezek szerint Hadik sem csalogathatott, legalább is az első tizenöt évben Madéfalva után, és a Kajtár Lőrinc féle elnevezés is legenda, még akkor is, ha megható. Továbbá Mártonffy meg sem említi Madéfalvát, bár nehezen hinném, hogy nem jutottak az események tudomására. Magyarokról beszél (gens hungarica), nem székelyekről. Az is nehezen hihető, hogy a telepítéskor kérdezgették a moldvai magyarokat: madéfalvi menekültek vagytok-e? Akkor jöhettek.     Mint említettem, a történelmünk azzal kezdődik, hogy: „a madéfalvi veszedelmet követően a Moldvába menekült székelyek alkották…
Hadik életrajzában feljegyeztetett, hogy: „élete végén kegyelmet eszközölt ki a Habsburg kényszersorozás elől Moldvába menekült székelyeknek és családjaiknak, akiket az általa kormányzott Bukovinában telepített le. A bukovinai székely települések közül Hadikfalvát és Andrásfalvát is őróla nevezték el hálából.”
    Hadik 1790-ben halt meg. Élete végén, Bukovinában már megszületett a második generáció, ezeknek nem volt szükségük amnesztiára 24 évvel Madéfalva után. Az amnesztia Madéfalva után egy évvel lépett életbe, 1765-ban. A két falu elnevezését majd alább megvitatjuk, ez a Szádeczky Lajos rossz fordításnak és nacionalizmusának köszönhető.
    Szóval az eredetileg még „osztrák Moldova” néven ismert Bukovina lakossága 1777. október 1-én kezdte meg letenni a hűségesküt az új hatalom iránt. Négy év alatt, Bukovina lakossága 47.175 lakossal növekedett, elérve a 116.925 személyt. Enzenberg tábornok jelentésből, aki 1777. november 16-án vette át tisztségét, megtudhatjuk, hogy honnan is érkeztek a telepesek - Erdély, Máramaros, Moldva, Galícia – valamint foglalkozásukat, ingó vagyonukat, származásukat és azt, hogy milyen falvakat létesítettek.
    A telepesek vagy új helységeket hoztak létre (Tereblecea, Botoșana, Iaslovăț, Teodorești), vagy a régebbi településeken helyezkedtek el (Stupca, Corlata, Gura Humorului, Solca, Ițcani, Voroneț, Sadova, Dorna, stb.) Az Istensegítsbe, Fogadjistenbe, Hadikfalvára, Józseffalvára és Andrásfalvára telepedette magyarok mellett még érkeztek rutének, akik a galíciai bojárok birtokairól menekültek a kizsákmányolás elől, lipován-oroszok (Climăuți, Lipoveni, Fântâna Albă, majd Lucăvăț helységekbe), szlovákok Solonețu-Nou, Pleșu, Poiana Micului helységekbe, és főleg németek, zsidók, örmények, cigányok, stb.
    Ami a bukovinai magyarság eredetét illeti, akadnak olyanok, mint említettem, akik megrögzötten a Székelyföldhöz kötik azt, sőt annyira is jutottak egyesek a kutatásokban, hogy minden bukovinai magyarnak csíki eredetet adnak. Ezek szerint a Kaschler, Meichel, Nistor, Brendian, Ciganyuk, Gafiuk, Lávrik, Szemcsuk, Csernik bukovinai nevek, az összesen csíkiak.
    Nos következzék a csíki eredet megtárgyalása. Aki ezt csak állítja, és nem dokumentálja, rendre megtagadja a bécsi Hadilevéltár adatait, Rumjancev orosz tábornok (1774-ig) és Enzenberg népszámlálását (1778-1779 között), Bíró Mózes andrásfalvi tiszteletes (1830-1865 között) feljegyzéseit, az anyakönyvi adatokat, a történelmi visszaemlékezéseket és folytathatnánk. A Bécsi Hadilevéltárban található az Enzenberg által elkészíttetett alapos, németes és pontos kimutatás nemcsak a bevándoroltakról, hanem a családtagokról, állataikról, gazdasági felszereléseikről, társadalmi állapotukról, származási helyükről. Az Enzenberg népszámlálásból csak a mostani Szucsáva megye területét figyelembe véve, több mint 620 magyar jegyeztetett fel, akik már 1752-től kezdődően Bukovinában éltek, megközelítőleg 40 helységben, java Ilisesti környékén.
    De vannak magyarok Aradról, a Nyárád mentéről és ezeket Bíró Mózes tiszteletes kísérte végső útjukra. László János író pontosan rámutat arra, hogy a telepítés előtt a földeket megtekintő személyek fele a gyergyói medencéből származott el. Írások jegyzik fel, hogy az Ömböliek Szatmár megyéből vagy Felsőbányáról, a Szőtsök egy ága Maroshévízről, a László egyik ága Gyergyóalfaluból a másik Kománfalváról (Moldva) származik, egyik Sebestyén ág a Nyárád mentéről, Kurkó Mária „bákói” bejegyzéssel szerepel, bár a Kurkók áltatában Csíkszentdomokos környékiek, stb. Az andrásfalvi reformátusok is az összesen csíkiak egyesek szerint. Nagy utat tettek meg a Csernovictól keletre levő Raráncsáig. Miért nem mentek ők is Csángóföldre? Vagy hol vannak róluk az ottani adatok? Miért van kizárva még annak a lehetősége is, hogy Észak-Erdélyből származnának? Mert Andrásfalván: „1801-1835 között volt Miskolczy István a lelkipásztor… Ő volt az, aki kiderítette, hogy nemcsak székelyekből áll a bukovinai falvak lakossága, hanem szatmári, felsőbányai, Beszterce vidéki, magyarnemegyei, Doboka vármegyei magyarokból is.” És hol maradnak a csángók, hisz közülük is kerültek a bukovinai telepekre?

    Bukovina elfoglalását, az idők során, különböző nemzetek történészei bőségesen tanulmányozták és leírták, azonban mi csak az első két magyar kolónia, Isten-Segits és Fogad-Isten esetére összpontosítunk. Nem titok, hogy a bécsi udvar elsősorban az új terület katonai megerősítését és területi biztonságát célozta. A katonaság, a hadsereg eltartása érdekében több minden szükségeltetett: a vidék gazdasága, a termelés és nem utolsó sorban a lakosság jóindulata a nagyobb helységekből és községekből, hisz ezek biztosították a századok elszállásolását, fenntartását. Ezeknek szükségük volt emberséges szállásra, élelmezésre és takarmányra a lovaknak. A Splényi által készített jegyzetekből (Bukovina leírása) arra következtethetünk, hogy eleinte mindez hiányzott. A problémák megoldását ő a telepítésekben látta, olyan megbízható emberek (parasztok, mesteremberek) behozatalát, akik ellentétben a talált helyi lakossággal, többet tudnak termelni annál, mint amennyit elhasználnak. A terméstöbblet biztosította volna a katonaság és az állatállomány ellátását. Elsőként Splényi német telepeseket szándékozott hozni a Birodalom területéről, de a nagy távolságok és a rövid idő miatt ez a terve eleinte meghiúsult.
    A magyar történészek szerint, az első két magyar falu megalakulása Splényinek tulajdonítható, bár nincs forrás arról, hogy ezt mire alapozzák, legfeljebb annyi, hogy Splényi ott volt 1775-től. Azonban tudjuk, hogy a terepmunkát Mieg őrnagy, Mártonffy Mór plébános és Beddaus kapitány végezte, felkutatva és csalogatva elsőként a Moldvába otthonra talált magyarokat és székelyeket. Bizonyos források szerint, az új területen (10.442 km2) alig 11.421 család lakott, így hely is volt, föld is akadt, bár ez utóbbiak az ortodox kolostorok tulajdonában. A legenda szerint az első székely telepesek 1776-ban jelentek meg Bukovinában, de ki hívta őket arról nincs dokumentum csak szájhagyomány, hogy „aki apáinkat behozta az magyar volt.” Ez lehetett Mártonffy is, nemcsak Splényi. Egy másik szólás az, hogy három hét volt az esztendő a telepítéskor, vagyis 1777-ben, amikor az első 100 telepítendő család Bukovinába érkezett. Azért telepítendő, mert az Enzenberg népszámláláskor 1778-1779-ben kiderült, mint említettem, hogy előttük már több mint 600 magyar lakott Bukovinában, igaz nem egységes telepen, hanem szétszórtan.
   Mártonffy szerint 1776-ban mentek ki, de valószínű, hogy már előtte egy évvel ugaroltak. Ezek szerint a bukovinai magyarok egy része lengyel, török, orosz, moldvai fennhatóság alatt volt, majd 1775-től lettek osztrák alattvalók. Tulajdonképpen az osztrákok már 1774-ben bevonultak lassacskán, csak a szerződés került megkötésre rá egy évre. “Nem ismerünk olyan hivatalos dokumentumot, ami ezt az eseményt ebben az összefüggésben hozná. Teljes joggal vethető fel ezzel a véleménnyel szemben, hogy Mártonffy később, a jelentéseiben, erről az érdeméről - e két falu alapításában játszott szerepéről - nem írt. Ugyanis, például később, amikor 1784 őszén megbízottként, Moldvába küldték, azzal dicsekedett, hogy 150 dezertőrt rábírt arra, hogy Ausztriába visszatérjen.”
    Érdekes, hogy már 1774-ben, miután az osztrákok tulajdonképpen beosontak Bukovinába, halomra mentek a jelentések Bécsbe és jöttek onnan az utasítások vissza, mégis az első jelentést a magyar falvakról csak 1779. október 29 – én küldte Enzenberg Bécsbe, pedig az istensegítsi összeírás is már 1778. január 27-én megtörtént.
    Nehezem hinném, hogy Splényi nem írt volna jelentést Bécsbe egy olyan eseményről, mint két település létrehozása. László János, monográfiája megírásához, adatokat kért és kapott, Groza Péter akkori miniszterelnök segítségével, a bécsi Hadilevéltárból. Istensegítsről és Fogadjistenről nem létezett semmi. Miért? Mert már az osztrák bevonulás előtt léteztek. Csak Istensegíts esetében tudott Wickenhauser a helyi hatóságok hozzáférhető beszámolóira támaszkodni: „Istensegítsen az épületekhez a fát a tartományi katonai közigazgatás adta. Az istensegítsi határ, a szolkai kolostorhoz tartozott, amivel a falubeliek – ugyanúgy, mint a klimóczi lipovánok a putnai kolostorral – Szent György napjáig (1785. április vége) érvényes szerződést kötöttek. Lekötelezettség helyett évenként 150 forint megváltást fizettek.” Mártonffy volt a falukáplán, évi 255 forintért vállalta a papi teendők ellátását.
    Az Istensegítsben élő 51 családból, 36 már 1764 előtt elhagyta Erdélyt.. A román krónikások feljegyzik, hogy a cibényi templom 1730-ban épült, majd utólag Szeretvásárra költöztették. Ami a fogadjisteni adatokat illeti, csak azon a dátumon, a 65 családból 31 került oda 1771-1773 között. Meglehet, hogy az osztrák elfoglalás után csak az eskütételnek adtak egy ünnepélyesebb arculatot az utólag, 1773 után beköltözött 40-45 családdal egyetemben. Furcsa az, hogy eleinte Fogadjisten nagyobb volt, mint Istensegíts, hisz a szájhagyomány ennek ellentmond. Igen ám, de az egyházi anyakönyvekből kijegyzett házszámokból is ez derül ki. Akkor az is lehetséges, hogy az arány akkor változott meg, amikor Kapri megvásárolta a fél Jakobesti falut. Akkor az ottaniak egy része felköltözött a Jakabos völgyébe, akik pedig helyhiány miatt oda nem mehettek, azok Istensegítsbe költöztek az elhagyott házakba. Hiszen köztudott, hogy a telepítéskor biztosított kedvezmények megszűntével sokan elhagyták házaikat. Ez a jelenség később a többi magyar falu esetében is megismétlődik.
    Részünkről először Mártonffy Mór jelöli meg Istensegítset ezen a néven, 1776-ban. Földi István úgy említi Hadikot, mint aki 1777-ben hívta a magyarokat áttelepedni Moldvából, de 1784-ben is, ha szép szóval nem, akkor kényszerrel. Ezek szerint vagy 7-8 évig Hadik csak csalogatással foglalkozott. Lehet ilyent elkövetni, egy idegen állam területén? Hogyha Hadik András csak 1777-ben hívta magyarokat, akkor kik lakták Istensegítset akkor, amikor már a térkép is jelezte a települést, és a népszámlálás is? A magyarok tervszerű, további telepítését Bukovinába, maga II. József császár kezdeményezte. 1783. november 9-i kéziratával megparancsolta Hadik Andrásnak, az udvari haditanács elnökének, hogy néhány altisztet küldjön a dunai fejedelemségbe a dezertőrök felkutatására és a határon történő áthozásukra. Szóval Hadik tulajdonképpen csak 1783 után kezdett működni a telepek érdekében, akkor is parancsra, és nem felebaráti szeretetből.
   Az orosz elfoglaltság alatt, Bukovinában Rumjancev és Rimszkíj-Korszakov is végeztetett népszámlást, azonban ez annyira hiányos és felületes, hogy nem lehet rá alapozni.
   Azonban az Enzenberg tábornok által végzett népszámlálás 1778-1779 között fontos és pontos. Megjegyzendő, hogy a román történészek, akár a 19. századi, akár a későbbiek, mindnyájan 1776-előttire teszik a két falu létrejöttét. Nicolae Ciachir bukovinai történész érthető módon külön választja az erdélyi magyar és székely telepeseket.

   Az osztrák kimutatásoknak köszönhetően újabb ismereteknek jutunk tulajdonába, a telepesek eredetének megismerésére. Például Erdélyből (nem moldvai menekültek) Bukovinába jött 1778-ban 4857 román és 431 magyar telepes (Istensegíts és Fogadjisten megalakulása után!). Vajon ezt a 431 magyart is Hadik hívta? Ekkor már érvényben volt az amnesztia a madéfalvi mozgalomban részt vettek számára. A tulajdonomban levő Enzenberg lista szerint az említett Tereblecea-n (Istensegítstől 28 kilométerre) már Bukovina bekebelezése előtt is voltak magyarok (zárójelben a kitelepedés éve): Bogár László (1764), András István (1763), Aba Sámuel (1763), Birta Gergely (1763), Simon János (1863), Rab Gábor (1762), Szász Cyrill (1765) és Jakab János (1773). Nézzünk kissé körül néhány bukovinai településen, különösen figyelve az Erdélyből érkezettek betelepedési éveit:
BALCĂUŢI. A faluba 1780-ban, 113 lipován család lakott, 1786-ban beköltözött pár magyar család a Laudonfalva nevű részre.
BOSANCI 1772-1774-1777-ben érkeztek erdélyi telepesek,
BOTOŞANA 1762-1763-ban több, mint 100 erdélyi család telepedett le,
BRAIESTI Erdélyi telepesek 1763-1778 között,
BRAŞCA 1768-1774 között,
CÂMPULUNG MOLDOVENESC 1744-1776,
CHILIŞENI 1756-1778,
CORLATA 1762-1772,
DORNA-VATRA vagy VATRA DORNEI 1748-1774,
DORNEŞTI vagy HADIKFALVA. 1775-ben a faluban egy pap és 26 paraszt lakott. 1785-ben magyarokat telepítettek, majd 1787-ben németeket a Kriegsdorf telepre,
DRĂGOIEŞTI. 1756-1773,
GURA HUMORULUI 1728-1773,
IACOBEŞTI vagy FOGADJISTEN. Rumjancev orosz tábornok kimutatása: 1772-1773 között 21 ház, 1 szegény, 20 jobbágy. 1775-ben 20 parasztcsalád és 74 székely-magyar család, akik Ilisesti vidékén voltak 1752-1772 között. Az I. Székely határőrezredből származik többsége.
IASLOVĂŢ. 1753-1764,
ILIŞEŞTI. 1762-1778, 50 erdélyi család,
ISTENSEGITS vagy ŢIBENI. 1771-1773 között jött létre, de a Mártonffy Mór által javasolt név csak 1776-ban jelenik meg először,
LITENII LUI BOGDAN. 12 erdélyi család 1763-1774 között,
STUPCA. 1774-ig 45 erdélyi család,
TEREBLECEA-UNGURENI. 1754-1778 között több, mint 50 erdélyi család .
    Lehet azt biztosan állítani, hogy az erdélyi telepesek közt nem voltak magyarok? Mert a szegénység nem válogat nemzetiségek szerint. Rónai Béla neves professzor előzőleg már említett, kitűnő összefoglaló munkájában a következőként emlékezik, a bukovinai magyarok összetételéről: román család 75, német 95, orosz 7, cigány 11, rutén 38, lengyel 34, cseh és szlovák 70, horvát 1, egyéb 11. Sajnos, nem történik említés a csángókról, akik valószínűleg magyarokként kerültek elkönyvelésre. De voltak köztük, hiszen nem egyszer említődik meg a Csángó mint családnév, és nem tartom kizártnak, hogy eredetre utal.
    Bukovinában, az elfoglalt területen, a hűségesküt 1777. szeptember-októberében tették le. Például 11 falu, köztük Istensegíts és Fogadjisten is 1777. szeptember 27. és október 8-a között tette le ünnepélyes körülmények között az esküt: Gura Humor, Serbăuţi, Călăfindeşti, Călineştii lui Cuparencu, Călineştii lui Naica (Ienachi), Mărăţei, Găureni, Doromeşti, Fogady Isten, Isten Segit, stb. Ezzel az újabb telepek létrehozása közel 10 évig szünetelt. Majd az 18. század vége felé újból beindult, köszönhetően az időközben végzett, menekültek felkutatására.
   Az 1899-ben kiadott „Die Österreichisch-ungarische Monarchie in Wort und Bild” könyvben a két falu megalakulást 1776/77-re teszik, még akkor is, ha ezt semmi sem támasztja alá. A legenda szerint 1777-ben az első két magyar faluban 100-120 család lakott, megközelítőleg 400 személy. Később, 1786-ban már tudjuk a jelentésekből, hogy a számuk 400 család és 1300 személy, ezt 1795-ben már 1800-2000 személyre nőtte ki magát.
Érdekes az a térkép, amelyik Bukarestben található az Állami Levéltárban, az első a két magyar faluról, Istensegítsről és Fogadjistenről. Neve: “Plans des Bukowiner Districts bestehend in 72 Sections welche in denen Jahren 1773,774 und 775 von einem Departament de Kays: Königlicher General Staabs geometrisch aufgenommen worden.” (A bukovinai körzet tervrajza 72 részletben, az 1773, 1774 és 1775-ben elvégzett felmérések után, a Császári-Királyi vezérkar kirendeltsége által.)
   A kézzel kivitelezett térkép kitűnő grafikával, léptékkel ellátott, aprólékos, a rajz, az írás és a használt tinták minősége kiváló, a rajta látható elemek ma is könnyen leolvashatók. A részlegek (lapok) téglalap alakúak, 638/422 mm méretben, összetéve őket egy 5,6/4,5 méteres térképet kapnánk.
   A térkép elkészítésének éve.
  A leltárban fellelhető 1773-as évszám nyilvánvalóan téves, neves román földrajztudósok (Al. Ungureanu, 1980 és 2004: V. Baican 1996) vagy történészek szerint általánosan elfogadott nézet, hogy a térkép három év alatt, 1773-1775 között készült el. Ennek nagy a valószínűsége, mivel a feltérképezett terület is, a kor technikájához viszonyítva, hatalmas. Mégis, minden oldal felső sarkában az 1778-as évszám található, amely azonban a kiadási évet jelenti a szakértők szerint.
Egy másik lehetőség is fennáll. Az 1773-1775 között elvégzett felmérések eredetileg egy másik térképet eredményeztek (Brouillons der Bukoviner Aufname bestend in 71 Sectionen, 1:57.600 léptékkel, ugyancsak az Állami Levéltárba található), és ezt 1778-ban megnagyobbította Fr. Von Mieg kétszeresre, 1:28.800 léptékkel. Ami minket illet, a következtetés egyszerű: a felmérések 1773-1775 között készültek el, akkor már Istensegíts és Fogadjisten már meg volt alakulva, mivel a térképen fel vannak tüntetve. Ezért nincs a két falu megalakulásáról jelentés küldve Bécsbe, mint például Hadikfalva esetében (1785). Érdekességként az s látszik a képen, hogy merre volt a Csonka torony rész, vagyis ahol a szászok temploma állt, akkor már romokban (ruin Kirch).
    Enzenberg, a császár akaratával egyezően, még 1784 szeptemberében Moldvába küldte Mártonffy minorita szerzetest. A szőlőművelés bukovinai bevezetése és elterjesztése érdekében jelentős mennyiségű szőlővesszőt kellett vásárolnia, és másrészt – ami bizonyára a fő feladata volt- „Moldvában lévő székely emigránsok közül még többet - fel nem jegyzett módon- rábírni a visszatérésre.” Elfogadható, hogy Enzenberg az emigránsoknak az ügynökökön keresztül megüzenhette a főhatóságokkal egyeztetett javaslatokat, a velük való bánásmóddal kapcsolatban. Mártonffy egy későbbi tudósításából (1784. november 25.) tudjuk, utazása sikeres volt, nemcsak 110 ezer darab szőlővesszőt és ezer darabonként 30 koronáért vásárolt, hanem – ahogy már korábban említve lett – 150 dezertőrt felkutatott és rávett arra, hogy visszatérjen Ausztriába.
Továbbá, szeptember 15-én Enzenberg azt nyilatkozta az udvari haditanácsnak, hogy a székely falvakat a határon akarja elhelyezni, mert őket tartotta „a legmegbízhatóbb és leghasznavehetőbb”-eknek.
    Szeptember elején (1784) – az erdélyi főparancsnokság egyetértésével – azt közölték Enzenberggel, hogy a Moldvából visszakísértek egyes csoportjait, várhatóan, Erdélyben vagy más határőrvidékeken fogják letelepíteni. Enzenberg, mint látjuk, ezt a főparancsnoksággal történt megállapodást figyelmen kívül hagyta. Von Preiss táborszernagy, az erdélyi főparancsnokság parancsnoka szeptember 14-én tájékoztatta az udvari haditanácsot, hogy az erdélyi menekülteket, akik Moldvában tartózkodnak, visszaküldené Erdélybe, a vidéki alattvalókat /jobbágyokat?/ a földesurakhoz, a határőröket a korábbi helyükre, részben pedig a Törökországgal történt legutóbbi határ kiegyenlítésekhez szeretné helyezni. A korábbi rendelkezéseknek megfelelően az udvari Haditanács szeptember 29-én erre azt válaszolta: az erdélyi főparancsnokság jusson egyetértésre a bukovinai adminisztrációval, aszerint, hogy az a menekült, aki Bukovinában akar maradni, azt ott hagyják, a többieket pedig Erdélybe vissza kell küldeni. Az erdélyi főparancsnokság ezt a rendelkezést egészen méltánytalan módon értelmezte: a számukra szükséges minden székelyt visszatarthatnak, és csak a fölöslegesek maradhatnak Bukovinában. Ebben a felfogásban írt október 15-én Enzenbergnek. Figyelemreméltó, hogy Enzenberg ezt az egészen méltánytalan kérelmet kishitűen fogadta, és még ugyanazon a napon, október 26-án, amikor megkapta, részben október 27-én parancsot adott az alátartozó hatóságoknak (Beddaus, a szucsávai igazgatóság, a 2. oláh és a 2. kaszárnya ezred parancsnokság), hogy az Erdély felé elküldött menekülteket, Moldvából azonnal hozzák Szucsávára. Az a gyorsaság szinte megmagyarázhatatlan, amellyel Enzenberg reagált az erdélyi főparancsnokság kérelmére, az udvari haditanács összes parancsára (szeptember 1, október 1, október 13), amelyek október 26-ig a kezébe kerültek. Aztán 1784 november elsején érkezett meg von Preiss erdélyi főparancsnok október 22-re datált levele. Közölte ebben, hogy Beddaus kapitánynak parancsot adott arra, hogy a Moldvában található dezertőröket és emigránsokat 3 osztályba sorolja. Az erdélyi határőrvidék megszervezése?/ előtt kivándorolt határőrök, valamint a vidéki alattvalók Bukovinában maradhatnak vagy visszatérhetnek Erdélybe, ellenben mindazokat, akik a határőrség felállítása után vándoroltak ki és mindazokat, akik a határőrséghez újabban csatolt falvakból származnak, Moldvából közvetlenül, a gyímesi hágón keresztül, Erdélybe kell küldeni.
    A felkutatott magyar menekültek/dezertőrök újabb csoportja, 1784 november elején érkezett Szucsávába. 22 székelyhatárőr, 14 dezertőr a tábori és garnizon ezredekből és 8 erdélyi vidéki alattvaló. Itt megtudták, hogy a közben megérkezett parancs (október 27-i) szerint őket Erdélybe kell vinni, erre hatalmas elégedetlenség tört ki köztük. Röviddel azelőtt egy székelytől hallottak kedvezőtlen hít. Elmondta, hogy őt májusban átszállították Erdélybe, kénytelen volt a Moldvából magával hozott állatait és holmiját eladni. Mivel földet nem kapott, koldus lett, és szabadságlevéllel Moldvába visszatért, hogy valamerre szolgáljon. Nagy izgalom uralkodott el a megtévesztett magyarok között, miverl megtudták, hogy erős fedezet alatt Szucsávából Erdélybe kell továbbmenniük. Ezekből az emberekből nyílván nem maradt senki Bukovinában, mint ahogy már fent említettük, mert a később készült összeírásokban, ennek a transzportnak nincs szemmel látható nyoma.
    A második csoport november 8-án jött Szucsávába. Ez a csoport 33 családapából és 9 egyedülálló fiatalemberből állt. Ők tudták, hogy a nekik tett ígéret ellenére, Erdélybe kell menniük, azonban azt nem vállalták, hogy Csíkba visszamenjenek. A nekik járó, egy nap pihenés után, őket ugyanúgy óvintézkedések között továbbszállították Kapukodruluiba (Capu Codrului). Ott az első csoportot utolérték és november 9-én Enzenberg parancsa szerint besorozták őket Csak néhány fiatalembert küldtek Erdélybe, a többiek visszamentek Szucsávára.
    Aztán november 30-án érkezett Szucsávára egy további transzport, összesen 47 család. Ők azok közül valók, akikre Beddaus Jászvásáron, november 13-án datált levelében nyomatékosan felhívta a figyelmet, hogy ellenszenvvel viseltetnek hazájuk iránt, mégis nagyobbik részüket Erdélybe küldte, mert még nem érkezett meg Csernovicba az udvari haditanács november 27-i döntése. Csak a Szucsáván 1785 január 2-án elhelyezett transzportot kezelték e rendelkezés szerint. A három transzportból (november 8, november 30, január 2.) összesen 94 család vagy mintegy 400 lélek maradt vissza Bukovinában telepítésre. A nagyon pontos összeírás szerint magukkal hoztak 41 lovat, 7 csikót, 167 ökröt, 75 üszőt, 118 tehenet és 63 borjút, ezen kívül 82 szekeret és számos háztartási felszerelést. A menekültek közül többen 20, 30, sőt egyesek 40 éve megtelepedve, laktak Moldvában. Ezeknek a magyaroknak az odaköltözésével a bevándorlás nem zárult le; tovább tartott 1785-ben egész éven át és még tovább a következő években. 1785 augusztusában 27, novemberben 34 család jött Szucsávára, közülük mintegy 40 székely. 1786. január 12-én 27 székely család jött, május 3-án 32 család, majd később még 8 család.
    1783. november 24-től 1786. május 14-ig összesen „830 erdélyi menekültet (675 a határőr- és katona ezredekből, valamint 155 vidéki alattvaló) 474 asszonnyal és 983 gyerekkel (556 fiú és 427 leány) összesen 2287 főt szállítottak vissza Moldvából Bukovinába.” Azonban nem ismerjük pontosan, hányan maradtak közülük Bukovinában, és hányan költöztek vissza Erdélybe vagy Moldvába. Ehhez jött még az is, hogy Enzenberg szándékával szemben, később a katonaszökevényeket vissza kellett küldeni a csapattestükhöz.
Beddaus 1786 május 14-én átadta átfogó jelentését, amelyben részletesen referált és jelentett tevékenységéről, „hogy az egész előbb említett ügy lényegében befejeződött, már Moldva minden körzetét beutaztuk, az előhívott és megtalált dezertőröket elszállítottuk.” Ténylegesen nincs már több lényeges, ami történhetne.
    Az első bukovinai, magyar telep, amelyről jelentéseknek vagyunk birtokában, Hadikfalva vagy Hadikdorf volt. Enzenberg 1785 április 12-én azzal a sürgető kéréssel fordult Beck főigazgatóhoz, aki akkoriban vette át Bukovinában a kolostori javakat, hogy egyrészről 140 székelycsalád számára, akik már megérkeztek vagy még várunk, másrészről a „csak nemrég” megérkezett 50 moldvai családnak tűzzön ki területet, azaz ki kell tűzni két falut a székelyeknek, egy falut a moldvaiaknak. A székelyek számára az egyik telepítési helynek, mint ismeretes az ősi, nagyjából lakatlan Dornesti lett kinézve. Második helyként, Szeretnél lévő Balkócz (Balcauti) uradalom lett szemügyre véve. Utolsóként Laudonfalva, azaz Laudondorf lett kiszemelve, anélkül, hogy tudnánk, mikor történt ez. Ide már 1784 tavaszán rutének telepedtek le, amit - az 1785 április 13-én kibocsátott javaslat következtében - 52 moldvai családnak engedtek át. Kaindl szerint itt magyarok sohasem telepedtek le, azonban adataink szerint megfordultak ott, csak kevés ideig.
   Hadikfalván, az építkezés vezetésével, Nagy /Lajos/ számvevő, majd később Diwisch főhadnagy volt megbízva. De a magyarok a házakat maguk akarták megépíteni, így az építkezés nagyon lassan haladt előre, úgyhogy Hadikfalván 1785. szeptember elejére csak 35 ház készült el, azok is tető nélkül, tehát szemmel láthatóan csupán félkészen álltak a falak. A tartományi közigazgatás 1785. november 9-én kénytelen volt megbízni Diwisch főhadnagyot azzal, hogy „ellenkező esetben a lusta telepeseket erőszakkal ösztönözzék.” Erre a parancsra a székelyek kivándorlással fenyegetőztek, ám 1786 január végéig már legkevesebb 40 ház készült el. Csak ez év októberében fejeződött be az építkezés. Említésre érdemes, hogy Hadik gróf, mert a falu róla lett elnevezve, ablaküveget, ajtóvasalatokat és más ajándékokat adott. Istentiszteletet és iskolai oktatást 1786. január kezdetétől a községházán tartottak.
   De a viszonyok nem voltak szerencsések. 1786. március 2-án Mártonffy plébános kénytelen volt levélben fordulni a tartományi igazgatáshoz, ebben kifejti „hogy 18 hadikfalvi telepes kilátástalannak érzi magát, a létfenntartás miatti szükségből kénytelen alacsony áron ökreit eladni és 25 Gulden előleget szeretnének a jövendőbeli hozamra felvenni”. A kérés nem került meghallgatásra, mert az ilyesfajta, előre történő kifizetéseket, az udvari haditanács 1785. március 16-i leirata megtiltotta.
   Józseffalva megalakulásáról már kevesebb adat áll rendelkezésünkre. 1785 szeptember16-án, Mártonffy egy tudósításban tájékoztatja az udvari Haditanácsot, hogy már elkezdték Józseffalva megalapítását és ezt a falut 60 családnak szánják. Továbbá megjegyzi, hogy itt oláhok is letelepedtek, akik nyilvánvalóan visszahozott erdélyi alattvalók vagy vidékiek, ezért Enzenberg tervezi, hogy a magyar templom mellett, egy oláh templomot is építtet.
    A telep létesítésére vonatkozó terv 1785 júliusában született, és elsősorban 120 székely dezertőr számára. Helységük Szucsáva városától délre fekvő Vorniceni határban fekszik és a szlatinai kolostorhoz tartozik. A telket a kimpolung-i, vama-i és corlata-i hegyi parasztok használták, akik maguknak tavaszi vetésű terményeket termeltek, szénafüvet kaszáltak, és mint egyedüli hasznos dologból tizedet fizettek a kolostor részére. Ezt követően a telepeseknek a terület átengedéséért családonként 2 forint 30 krajcár járulékot kellett fizetniük a szlatinai kolostornak. 1785/86 telén lakosok a szomszédos falvakból - Dragoiestiből és Stupkából - megállapodott bérért, építéshez való faanyagot hozattak. Miután 1786 januárig csak egy ház készült el, 1786 márciusában jött 13 ács, köztük 7 Moldvából, hogy a házakat, istállókat és gazdasági épületeket felépítsék. A telepesek az építkezéshez, ugyanúgy, mint Hadikfalván, túl lomhán álltak hozzá, ezért minden eszközt meg kellet ragadni, hogy őket arra ösztönözzék, amint a tartományi adminisztráció mondta: belőlük jóravaló földműves váljék. Mivel a rendelkezésre álló földterület csak 30 családnak volt elegendő, Beck kerületi kapitány 1788. június 23-án egy csereüzlet során rábírta Ienachi Cantacusino moldvai bojárt, hogy a Józseffalvánál lévő Tolova uradalmáról (205 fálcsa 12 prazsina) lemondjon a vallási alap javára. A görög-keleti vallási alap ezt a területet haszonbérbe adta a telepeseknek 123 Gulden 52 krajcárért, amit leginkább legeltetésre használtak. Így aztán ez a terület a telepesek birtokába átkerült, ezért a falut jelenleg is Józseffalvának vagy Tolovának nevezik.
    1785 végén a tartományi adminisztráció úgy vélte, hogy egy újabb telep megalapítására kell gondolni. December 4-én az iránt érdeklődtek a fratóci gazdasági hivatalnál „vajon hol tudnának 40 család letelepedésére egy falut kijelölni.” Rövid idő múlva már az adminisztráció elő is állt, egy 50 családból álló telep tervével, Fratóctól keletre, a síkságon, ami a magyarok által lakott Hadikfalva és Istensegíts szomszédságában van. Mártonffy plébános 1786. február 20-i tudósításában az áll, hogy Andrásfalva néven, egy ötven család számára alkalmas telep megalakítása várható a közeljövőben. A tudósítás szerint a telepítési üggyel megbízott Diwisch főhadnagy 1786. február 26 és március 20 között elindította a székelyeket, akik eddig többségében Istensegítsen voltak elszállásolva. Február végén 27 család Fratócba költözött és márciusban kimérték a falut. Ezután áprilisban és májusban további 85 család követte őket. Minden házigazda kapott szabályos ház- és kerttelket fél hold kiterjedésben.
    A vetés megtörténte, valamint a kertek és a házhely kialakítása után, 1786 májusában megkezdődött a házépítés oly módon, mint Hadikfalván. Erre a célra márciustól, minden környező településen, ahol a szükséges mennyiség rendelkezésre állt, fizetés ellenében, építőfát vásároltak és a székelyek maguk, kézben vagy fogatolással hazaszállították. Pénzt Heinrich területi igazgató Szeretvásáron, számla ellenében biztosította.
    A száz ház asztalos munkája 1786. április 28-án 700 Guldenbe került, a dránica szegeket Erdélyben 1 forint 3 krajcárért (ezer darabonként) vásárolták. A telepesek sorsa láthatóan rosszul ment, ugyanis a fratóci igazgatóság 1787. január 13-án azt a feladatot kapta a körzeti hivataltól, hogy andrásfalvi székelyeknek, szükségből, adjanak a Fratócon tárolt csöves kukoricából 370 vékát, vékája 30 krajcár, vagy esetleg ledolgozhatják jövő nyáron ott, a magtár építésénél. Ennek ellenére 1787. júliusban 28 család kivándorolt, így aztán 1787. augusztusban csak 56 házigazda maradt. Ezek a megmaradt emberek, azonban a nekik juttatott földnek csak az egy nyolcadát művelték meg, így aztán Danss telepítési biztos azt javasolta, hogy a hadikfalvi telepesekkel egyesüljenek, és oda költözzenek át. Ezzel szemben az akkori jószágigazgató, Schaiblein, a magas költségek miatt amellett volt, hogy a székelyek inkább javítsák a házukat és optimizálják a földművelésüket.
    Nincs tudomásunk arról, hogy a zömében református magyarok mikor érkeztek Raráncsába. Már 1785. október 4-én Beddaus, arról tudósított, hogy van egy 30 kálvinista családból álló egy egész telepre való magyar, akik Bukovinába jőve, téli tartalékaikat már felemésztették. Valóban, 1786. májusban 40 család jött Szucsáva város felé, ahhoz legközelebb lévő szomszédos Skejában (Scheia) helyezkedtek el. Közben kitört a törökökkel a háború (1788-90). A vidék, mivel a Hotin erőd szomszédságában helyezkedett el, különösen veszélyeztetve volt. A reformátusok elhagyták a telkeiket majd Hadikfalvára, Istensegítsre és Andrásfalvára költöztek ideiglenesen. Elhagyott telkeiket moldvai visszavándorlók foglalták el, így a magyaroknak már nem volt lehetőségük oda visszatérni. A kolostor sem akarta őket visszafogadni.
   A Raráncsa faluból kénytelenül elvándoroltak nem akartak egymástól elválni, ezért újból kellett maguknak letelepülési helyet keresniük. Beck 1786. május 10-én azt javasolta, hogy ezeket oda küldhetnék, ahol ők egy saját községet képezhetnének, anélkül, hogy a vallásuk miatt „feltűnést és ellenszenvet” keltenének.

   A zuczkai intéző, Templ, 1786. október 22-én jelenti, hogy számukra a telkeket és az építőfát kiutalta. De még további 40 család telke megmaradt, így a tartományi adminisztráció megparancsolta a zuczkai gazdasági hivatalnak, hogy a további telepeseket is fogadja. Ennek ellenére a telepítés nem folytatódott.
    Egy értékes összeírás szerint 1786 elején Bukovinában 702 magyar családot illetve 2136 főt számoltak össze, éspedig Istensegítsen 276 családot vagy 817 lelket, Fogadjistenben 154 családot vagy 499 lelket, Hadikfalván 224 családot vagy 685 lelket, Józseffalván 48 családot vagy 135 lelket. Még számolnunk kell azokkal, akik januárban érkeztek és Andrásfalvára átköltöztek, akik májusban jelentek meg és a Raráncsára-ra küldött családok, összesen mintegy 70 háztartás vagy 200 lélek, ha a magyar családokra átlagosan csak három főt számolunk. Tehát Bukovinában 1786 közepén körülbelül 770 család vagy 3350 magyar volt.
    De már fent az is hangsúlyozva volt, hogy már ennek az évnek a közepén elkezdődött a magyarok kivándorlása. Így 1787 nyarán Andrásfalván 7, Hadikfalván 28, Józseffalván 16 ház üresen állt. Ezért gondolhattunk akkoriban arra, hogy az andrásfalviak egy része éppenséggel átköltözhetett Hadikfalvára.
   A magyarok majdnem száz évig nyugodtan éltek a tartományban és nagyobbik részüknek kielégítő jólétük volt, egy részük azonban ismét vándorbotot fogott kezébe.
   Az 1880-as év végén Bukovinában összesen 9887 magyar lakott. Nacionalista fondorlatok és magyar ügynökök rábírására 1883-ban több mint 1000 család vándorolt ki Bukovinából Magyarországra, ahol rájuk szörnyű csalódás várt. Emiatt mintegy 400 család vissza is tért. 1890-ben az összlétszám csak 8139 fő volt. Az 1880 – 1890 közötti mozgásról a következő táblázat ad pontos áttekintést:
Helység                     Létszám 1880-ban          Kivándoroltak 1883-ban        Visszajöttek              Létszám 1890-ben
Istensegíts                        2660                                             353                                  150                                2286
Fogadjisten                      270                                                 46                                     -                                    133
Hadikfalva                       3349                                             262                                  200                                3255
Józseffalva                       793                                                  61                                    30                                  561
Andrásfalva                    2468                                              336                                      -                                 1712
Összesen                          9887                                        c. 1000                              c. 400                                 8139

    Gondolhatnánk arra, hogy az a tragikus tapasztalat, amit a Bukovinából kivándorolt magyarokkal műveltek a telepítők és az akkori kormány, elégségesnek bizonyulhatott arra, hogy a hasonló csábításoknak ellenálljanak. Azonban senki sem tanult az esetből, mert sokkal nagyobb csalódásokban részesültek a bukovinai magyarok Babsán, Magyarnemegyén, Marosludason, Vicében, Sztrigyszentgyörgyön, Csernakaresztúron, Vajdahunyadon, a második dévai telepítéskor, stb. Az érdekes ebben csak az, hogy minden felelős közeg mosta kezeit, mint Pilátus.

Források:
1. https://hu.wikipedia.org/wiki/Hadik_András_(hadvezér)
2. Árus Csongor László: Szemelvények a moldvai szórványmisszió történetéből
http://www.parokia.hu/v/szemelvenyek-a-moldvai-szorvanymisszio-tortenetebol
3. R. F. Kaindl - Das Ansiedelungswesen in der Bukowina seit der Besitzergreifung durch Österreich, mit besonderer Berücksichtigung der Ansiedelung der Deutschen, mit Benützung der urkundlichen Materialien aus dem Nachlasse von F. A. Wickenhauser, Innsbruck, Verlag der Wagner’schen Universitats-buchhandlung, 1902, 244 - 248. old.
4. Földi István, Mádéfalvától a Dunántúlig, Szekszárd, 1987, 31. old
5. Nicolae Ciachir, Din istoria Bucovinei 1774-1944, Ed. didactica și pedagogica, R.A., Bucuresti, 1993.
6. Ion Drăgușanul. Povestea așezărilor Bucovinene, Editura Mușatinii, 2012, Suceava
7. Raráncsa - románul Rarancea vagy Redcăuți, ukránul Ridkivți, németül Rarancze vagy Ridkiwzi, helység Csernowitz mellett, kissé észekkeletre.