A bukovinai zsidók

                Előszó
   Bukovina, mint tájegység az elmúlt ezer évben hol egyik, hol másik birodalom, császárság, királyság, fejedelemség perifériáján helyezkedett el, ebből következően társadalmi-gazdasági szerepe Európában, két időszakot kivéve, jelentéktelen volt. Az első ilyen időszak akkor volt, amikor a genovai hajósok, a Fekete-tenger északi partvidékén gyarmatokat létesítettek és kikötők egész rendszerét építettek ki, lehetővé téve egy új, keleti- nyugati szárazföldi kereskedelmi útvonal kialakulását. Ez az útvonal Szucsáva városában ágazott ketté, és mindkettő Bukovinán ment át, egyik Erdély felé, másik a Kárpátok északi lábánál Krakkó és Boroszló irányába vezetett.* A szárazföldi kereskedelmet az itáliaiak mellett görög, örmény és zsidó kereskedők bonyolították le.
Bukovina osztrák uralom alatt
   „A zsidók száma az okkupáció idején meglehetősen nagy volt. Már az oroszok általi megszállás előtt mintegy 200 család lakott itt. Az orosz megszállás időszaka alatt (1769-1774) 300 család telepedett le. 1775-ben Splényi Gábor tábornok jelentésében 526 izraelita családot említ Bukovinában, és már a következő években 650 családot számoltak.” (R. F. Kaindl, 1902.)
Bukovina katonai közigazgatása nem jó szemmel nézte a zsidó családok számának gyarapodását, mert ez a telepítéspolitikájuk irányával ellentétes volt. Ezért már 1776-ban megtiltották a földesuraknak és a községeknek, hogy idegen zsidókat fogadjanak be, és az 1769 óta bevándoroltaknak malmot, szeszlepárlót bérbe adjanak.* *
   Mint szerte Európában akkoriban, az osztrák törvények is, csak a keresztényeknek tette lehetővé, hogy ingatlant (házat, földet) vásároljanak, illetve birtokoljanak. Ugyanakkor a Bukovina katonai kormányzója, Enzenberg tábornok kényszeríteni akarta az ott élő és az oda bevándorló zsidókat arra, hogy földműveléssel foglalkozzanak. Ők azonban csak kiszámítható, egyértelmű tulajdonosi, birtoklási garanciák mellett lettek volna hajlandók erre. Ez azonban csak úgy valósulhatott volna meg, ha áttérnek keresztény hitre, amit természetesen a zsidók nem vállaltak.*** A katonai kormányzat további megszorító intézkedései, zsidók adójának emelése, a rendelkezések betartását kikényszerítő szankciók szigorítása következtében - ahogy ezt Kaindl írta - a zsidók nem szántó-vető parasztok, hanem koldusok lettek. 1782-ben meg is indult az elvándorlás. Amíg 1781-ben 1050 zsidó családról tudtak Bukovinában, számuk 1786 elejére 175-re csökkent. II. József császár, mint felvilágosult uralkodó a zsidó kereskedőket, iparosokat a Habsburg birodalom szempontjából hasznos embereknek tartotta. A császár 1786-ban, Bukovina kormányzóját, az Udvari Haditanács és Enzenberg között kialakult - döntően más jellegű- ellentétek miatt leváltotta és - többek között - a zsidókat sújtó megszorító kormányzói rendeleteket is visszavonatta.
   *Az itt átmenő forgalom hasznából kezdte el Jó Sándor moldvai fejedelem, a ma a világörökség részét képező ortodox kolostorrendszer kialakítását.
   **A genovai kereskedők egy francia orvostól tanulták meg, hogyan lehet bor-seprűből pálinkát készíteni, majd arra is rájöttek, hogyan lehet gyümölcsből, sőt gabonából hasonló szeszes italt előállítani. Nyilvánvaló, hogy a velük együttműködő más kereskedők is hamar elsajátították a szeszfőzés fortélyait.
   ***Voltak Európában olyan helyek, például Portugália eldugottabb részein, például Belmonte-ban, Trancoso-ban, ahol egy kisebbség, a kiűzetés elkerülése érdekében formálisan áttért katolikus hitre, de titokban megtartotta zsidó szokásait. Őket nevezték kriptó-zsidóknak.
   A zsidó családok azonban csak lassan tértek vissza, számuk 1816-ban érte el az 1781. évi szintet. A zsidó népcsoport hasznossága a Habsburg birodalom szempontjából különösen a napóleoni háborúk időszakában vált nyilvánvalóvá. Ugyanis Bukovinában, de különösen Galíciában sok földesúr lengyel volt, akik nem közvetlenül, személyesen irányították a gazdaságukat. Erre a feladatra többségében zsidó gazdatiszteket alkalmaztak. A hadjáratok során, ezeknek a gazdatiszteknek kiemelkedő szerepe volt az osztrák hadsereg élelmiszerrel, ruházattal történő ellátásába. 1840-es években a zsidók megkapták az ingatlan vásárlás és birtoklás jogát, ezzel gazdasági tevékenységük lényeges korlátai megszűntek. Teljes jogegyenlőségük az 1860-as években valósult meg. Lélekszámuk a 19.-20. század fordulóján elérte a 100 ezer főt. Arányuk a teljes lakosságon belül 13% körüli szintre emelkedett. Többségük a városokban lakott, ott általában lakosság egyharmadát alkották. Jellemzően kézműiparral, kereskedelemmel foglalkoztak, anyagi gyarapodásuk alapján sokan nagybani kereskedelembe és gyáriparba kezdtek befektetni. A fizikai munkát végző gyáripari szakmunkások között is jelentős volt az arányuk. A felsőbb szintű oktatási intézményekben, a zsidó diákok aránya volt a legmagasabb, így a felnőttek között is az iskolai végzettségük az átlagnál lényegesen magasabb volt. Az egyetemi végzettséget igénylő szakmákban (orvos, ügyvéd, mérnök, tanár stb.) arányuk kimagasló volt. A városok tőke- és munkaerő piacán a német és lengyel nemzetiségűeknek komoly konkurensei voltak.A falvakban is szinte mindenütt ott voltak, az egyes községek lakosságának, általában 1-2%-át tették ki. A döntően önellátó paraszti társadalomban is megtalálták azokat a piaci réseket, ahol a kereslethez rugalmasan alkalmazkodó kínálatuk vevőkre talált. Jellemzően szatócsok, kocsmárosok, malmosok és kisiparosok voltak. A bukovinai zsidók többsége jiddis anyanyelvű volt, ennek következtében nem volt nehéz számukra a hivatalos német nyelv elsajátítása, de általában nem okozott gondot a falusiak által használt (román, ukrán, magyar stb.) nyelvek megtanulása sem. Így sajátos közvetítő szerepük volt az egyes nemzetiségek és a közigazgatás, valamint a nemzetiségek egymás közötti kapcsolatában, így a közjogi és magánjogi ügyletekben, szerződések kötésében is. Mivel a falusi emberek, illetve közösségek vezetői sem a hivatalos nyelvben, sem a jogszabályi előírásokban többnyire nem voltak járatosak, ezért általában alárendelt szerepbe kerültek, hol okkal, hol ok nélkül bizalmatlanok voltak, a többségében zsidó közvetítőkkel szemben. A bukovinai székelyek is sokszor kerültek ilyen helyzetbe. A 19. század derekán Bukovinában is megszűntek a feudális kötöttségek, a jobbágyok felszabadultak. Gazdasági tartalmát illetően ez azt jelentette, hogy megszűnt a dézsma és a robot, a paraszt eddigi jobbágytelkének tulajdonosa lett. Ezáltal levált a földbirtokos nagyüzeméről, a továbbiakban földjén önállóan gazdálkodott, maga döntött abban mit termel és azt hogyan, magára kellett vállalnia a mezőgazdasági termelés összes (gazdálkodási, időjárási, növény- és állatbetegségi stb.) kockázatát. A jobbágytelkek korábbi elaprózódása miatt általában néhány holdról volt szó, így a kockázatok kivédésére, tartalékok képzésére rendszerint, nem volt lehetősége. A földesúr a dézsma eltörlésével elvesztette jövedelmének egy részét, a robot eltörlésével elvesztette az ingyen kapott munkát. Ez pedig rákényszerítette a nagybirtokosokat arra, hogy megmaradt majorsági földjeiken hatékonyan gazdálkodjanak.
   Az ingyen munka megszűnése, a földesúri majorsági gazdálkodás hatékonyságának növekedése, egyes nagybirtokosok tönkremenetele, csökkentette a mezőgazdaságban a munkaerő keresletét, ugyanakkor a tönkrement kis és nagybirtokok egyben növelték a munkaerő kínálatát is. Magyarországhoz, Galíciához hasonlóan, Bukovina agrártársadalmában is az 1870-es évekre jelentős mértékű munkaerő felesleg alakult ki. Ezt a bukovinai magyar falvakban az átlagnál magasabb népszaporulat még inkább súlyosbította. Ennek enyhítésében különösen fontos gazdasági-társadalmi szerepük lett a munkaerő-piaci közvetítő szolgáltatást nyújtó vállalkozóknak, akik többségében szintén zsidók voltak. A munkaerő közvetítéssel foglalkozó vállalkozók (meklerek), felismerték, hogy a szomszédos Moldvában a nagybirtokokon tartósan, jelentős szezonális munkaerőhiány van, ezért Bukovinában, ahol ekkor már jelentős munkaerő többlet jött létre, munkaerő toborzásba kezdtek a magyar falvakban is. Mivel az emberek húzódoztak a távolban, bizonytalan körülmények között, a teljes idényt kitöltő munka elvállalásától, ezért a meklerek előleg fizetését ajánlották fel, sokszor a teljes bért is előre kifizették. Mivel bármi közbejöhetett, az el nem végzett munkára eső előleg visszafizetését –kamatostól- a munkaszerződésben szigorúan előírták. Ebből a későbbiekben sok probléma, vita, sőt bírósági per adódott, leginkább abból, hogy még a fizetőképes adósok is méltánytalannak tartották a kamat felszámítását a felvett előlegre. A bíróságok természetesen általában a hitelezőnek adtak igazat. Azzal az indokkal, hogy a használatba adót a vagyontárgya használatáért, használati díj illeti meg, így jogosan igényli az előleget adó a kamatot, a pénz időleges használatáért, a nem teljesült szerződés, jelen esetben, az elmaradt munka esetén. A szerencsétlen keresztény hívő persze valami egészen mást hallott a kamatról a templomban, és meg volt a véleménye, főleg akkor, ha nemcsak a felperes, hanem az ő védője, sőt a bíró is zsidó volt. Az előlegfizetés rendszere érdekes módon jelentősen befolyásolt egy, ettől igen távol állónak tűnő eseményt. Ugyanis 1882-ben a bukovinai magyarok egy részének hazahozatalára irányuló társadalmi mozgalom Magyarországon elérte célját. A szükségesnek vélt pénz adakozásból összejött. Elkezdődhetett a telepítésre vállalkozók összeírása a bukovinai magyar falvakban. A telepítést szervező társadalmi bizottság azzal számolt, hogy az al-dunai telepítésre maximum ezer fő fog jelentkezni. Azonban, amikor elterjedt annak híre, hogy a Moldvába szerződöttek előlegét a hazatérést szervező bizottság átvállalja, így a jelentkezők száma, rövid időn belül, több mint duplájára emelkedett. A jelentkezők, akiknek földje volt, eladta. A földet általában helybéli vagyonosabb ember vette meg, de vettek földet németek és zsidók is. Így vált földbirtokossá Hersch Liebermann és Benjámin Hertz. (László J. 2001. 4. sz. 82-86. old.) László János kéziratában megnevez még egy istensegítsi zsidó személyt a századforduló körüli időkből, Aifelmann Ármint, akitől a lócsempészek ellopták két szép almásszürke lovát. (László J. 2001. 3. sz. 80. old.) Mivel ezekkel a nevekkel később nem találkozunk, ezért feltételezhető, hogy különösen az első világháború körüli időkben viszonylag nagymértékű mozgás lehetett a falusi zsidók körében.Az első világháború alatt Bukovinában a front többször hullámzott ide-oda, emiatt a polgári lakosság is nagyon sokat szenvedett. Különösen kijutott a zsidóknak, akiket az osztrákok is, de persze az oroszok is azzal gyanúsították, hogy az ellenségnek kémkednek. Így aztán nem csoda, hogy a háború befejezése után, sokan az amerikai kivándorlást választották.

                                                                                                                                              Radóci zsidótemető

                                                                                                          A román uralom alatt
   Mint ismeretes az első világháború után a Párizs környéki békeszerződések értelmében Bukovina teljes területe Romániához került. Az kevésbé ismert, hogy Óromániában az első világháború előtt a zsidók csak egyénenként nyerhették el az állampolgárságot, minden egyes esetben a parlament jóváhagyásával. Így történhetett meg az, hogy a félmilliónyi zsidó személy közül csupán négyezer főnek volt állampolgársága. „Európában Románia volt az utolsó állam, ahol a zsidók általános állampolgári jogot nyertek. Ez is csupán nemzetközi nyomásra történt 1920-ban, amikor a párizsi békeszerződés feltételeként ezt a kérdést a román kormánynak rendeznie kellett.” (Demény, 1994.)Nagyrománia megalakulásakor a lakosság 40%-a nem román nemzetiségű volt, ennek ellenére az 1923. évi román alkotmány Romániát nemzetállamnak nyilvánította. Az állam a deklaráció és a valóság közötti szakadékot a társadalom minden területére kiterjedő románosítási programjával, elsősorban a kisebbségeket érintő jogszabályi korlátozásokkal kívánta áthidalni. Ez nemcsak Erdélyben, hanem Besszarábiában, Dobrudzsában és különösen Bukovinában, komoly feszültségeket okozott, ahol a román relatív többség is vitatott volt, és a terület, mint volt osztrák tartomány gazdasági-kulturális, közigazgatási színvonala jóval meghaladta a román átlagot. Ez természetesen minden nemzeti kisebbséget sújtott, a legnagyobb létszámú magyarok mellett, az ország gazdaságában kiemelt jelentőséggel bíró örményeket, görögöket és zsidókat. Az állami megszorító, kiszorító intézkedésekkel párhuzamosan, különféle félkatonai szervezetek, elsősorban a Vasgárda tartotta félelemben, az egész országban a kisebbségeket.1938-ban az állampolgárság felülvizsgálatát elrendelő jogszabály alapján minden zsidónak, bíróságon be kellett mutatnia az állampolgárságát bizonyító okiratát. A bürokrácia lassúsága következtében, a romániai zsidóság több mint egy harmada, az irreálisan rövid határidőre nem tudta teljesíteni ezt, ezért 225 ezer ember, egyik napról a másikra elvesztette állampolgárságát.1940-ben három hónap leforgása alatt sorra le kellett mondania Romániának Besszarábiáról, Észak-Bukovináról, Észak-Erdélyről, és Dél-Dobrudzsáról. Ez traumaként élte meg a román lakosság. Bűnbak lett az összes kisebbség. A vasgárdisták bosszúja nem maradt el, de az állam sem volt rest, sorozatban készültek a kisebbségeket korlátozó rendelkezések. Ebből a zsidók sem maradtak ki.A vagyont érintő korlátozó, kiszorító intézkedések indoklása a következő volt: „a román hagyományoknak megfelelően a falusi tulajdon a maga minden formájában szükségszerűen az etnikailag román származású egyének kezébe kell, hogy jusson.” Az 1940. október 4-én kibocsátott törvényerejű rendelet kimondta, hogy a zsidók nem birtokolhatnak, nem szerezhetnek, nem tarthatnak kezükben falusi tulajdont, beleértve mindenféle földterületet, lakást és hozzátartozó épületeket. Ezzel az intézkedéssel a falusi zsidó családokat megfosztották lételeműktől. Ott ahol eddig éltek, ettől kezdődően jogellenesen laktak, védtelenné váltak. Azt csinált velük bárki, amit akart, legyen az katona, csendőr, vasgárdista, vagy éppen helybéli hőbörgő.Azt, hogy mi történt Bukovinában a zsidókkal, egy Radócról származó személy visszaemlékezése alapján az alábbiak szerint lehet összefoglalni:Az 1940. évi, a falusiakat érintő korlátozó, ellehetetlenítő jogszabályok és a Vasgárda randalírozása miatt kb. 2000 falusi zsidó menekült be a városba. A menekülteket a hitközség segélyezte.Radóc megyéből a zsidó lakosságot 1941. október 9.-10-én vitték el Transznyisztriába. Az onnan elhurcolt, megölt zsidó lakosság otthonaiba zsúfolták össze őket, a megélhetési lehetőségek biztosítása nélkül. Önsegélyező bizottságokat hoztak létre, felvették a kapcsolatot a békén hagyott bukaresti gazdag zsidókkal, az ő adományaikból tartották fenn magukat. Túlnyomó többségük nem élte túl a deportálást. A zsidók számának alakulása Bukovinában megyénként 1930 és 1942 között:
Megye                      1930                1941.09.01.                  1942. 05.
Csernovic                51 681              49 497                           16 794
Campulung              7 748              6 572                                    76
Radóc                      11 397              6 432                                    72
Storojinetz               15 395             4 312                                    60
Szucsáva                  6 697               5 074                                    31
Dorohoi                  14 874             11 547                              2 316
Összesen              107 975             83 497                              19 349
   A deportáltak egy része azonban Mogiljev- Podolszkijba került. Ők szerencsésnek mondható helyzetbe kerültek. Ugyanis a városban német-román katonai parancsnokság működött, így az atrocitások nagy részét elkerülték. Csernovic város főmérnökét, Jaegendorf-ot is ide deportálták, aki engedélyt kapott Mogiljev közműveinek helyreállítására és egy vasöntöde üzem beindítására. Így az odakerült családok munkához és egyben keresethez jutottak. Ezáltal az ide kerültek 80%-a túlélte a deportálást. 1944 márciusában szabadultak fel, de csak kis részük tért vissza Radócra. A háború után az USA-ból sok élelmiszert és ruhát kaptak. 1948-ban kezdődött el a nagy kivándorlás Izraelbe.
                                                                      Mit tudunk a bukovinai magyar falvakban élt zsidókról?
A bukovinai magyar falvak lakossága nemzetiségek szerint 1930-ban:
Falvak                 Magyar           Román             Német             Zsidó              Egyéb           Összesen
Andrásfalva       2 280                93                        110                  64                      10                 2 557
Fogadjisten        153                   633                        29                   13                      27                  855
Hadikfalva        4 534                 129                       129                  84                     58                 4 934
Istensegíts         3 045                  34                         105                 38                     17                  3 238
Józseffalva        543                     560                       40                   18                      2                   1 163
Összesen          10 555               1449                      413                 217                    114                12 748

   A táblázatból láthatjuk, hogy mind az öt faluban laktak zsidók, és a lélekszámok alapján megállapíthatjuk, hogy minden faluban több, legalább 2-3 család élt. A lakosságnak átlagosan 1,7%-a vallotta magát zsidónak, és ebben nincs nagy gyakorisági szóródás a falvak között. Nem véletlen, hogy a legnagyobb lélekszámú faluban, Hadikfalván éltek a legtöbben, mert egyben a falu városiasodási jeleket felmutató közlekedési csomópont is volt. Erről a zsidó közösségéről van a legátfogóbb információnk, mert Hugo Gold által szerkesztett könyvbe van egy Hadikfalváról szóló cikk, amely egy helybéli túlélő, Mosche Landau visszaemlékezését tartalmazza.
   Ezek szerint Hadikfalva megalapítása után már elég hamar megjelentek itt a zsidó kereskedők, akik a közeli Szeret városából érkeztek. Árubeszerzés céljából Radóc és Szeret hetipiacára jártak. Az utak rosszak voltak és nem voltak biztonságosak. A férfiak, ha hosszabb útra indultak úgy búcsúztak el a családtól, hogy esetleg már nem látják életben egymást. Az utazási, szállítási problémákat csak a vasút megépítésével (1870) sikerült megoldani. A faluban imaház épült és volt a közösségnek metszője, aki gondoskodni tudott a kóser vágásról. A hívők csak ünnepek alkalmával jártak zsinagógába, Szeret városba vagy Radócra. Szabó József doktor volt az orvos és Metsch nevű ember a gyógyszertáros. A Szeret városából jött Jehuda Leib Kraft, a faluban a Szucsáván két malmot is épített. A malmok az első világháborúban megsemmisültek. A háború után, Jehuda Leib Kraft örökösei építették meg Hadikfalván, Bukovina legnagyobb vízturbinás malmát.
   Jelentős mezőgazdasági termék exportot bonyolítottak le a két világháború között, azok a mintagazdaságok, amelynek tulajdonosai Margosches, Adelstein, Wassermann és Blum voltak. Lipa Laufer jól ismert szarvasmarha exportőr volt. Mosche Braunstein pedig gyümölcsöt szállított a nyugati piacokra.
    1939-ben a Kraft cég, keményítő- és szőlőcukorgyárat épített, amely naponta 50 vagon burgonyát tudott feldolgozni.
   1940-ben, Észak-Bukovina orosz megszállását követően a román katonák itt is bántalmazni kezdték a zsidókat. Mosche Landau és Hermann Rudich csak a szerencsének köszönheti, hogy nem ölték meg őket. 1941-ben a szereti és a radóci zsidókkal együtt deportálták a hadikfalvi zsidókat is. A kevés túlélő szétszóródva van az egész világban.
Ilyen jellegű visszaemlékezést más falu zsidóságáról nem találtam. Ugyanakkor a bukovinai székelyekről szóló irodalomban össze lehetett szedni annyi információt Istensegíts zsidó lakosságáról, amit érdemes itt leírni. Ebben kiinduló pont Sebestyén Ádám könyvében (192-201. old.) közölt lista Istensegíts utolsó családfőiről. Brendján István tanító a magyarok mellett a más nemzetiségűeket is beírta, így a zsidókat is. Nagy segítségemre volt Szőts Feri bácsi visszaemlékezését tartalmazó könyv (Mészáros 1987), amelyet László Gergely Páltól kaptam ajándékba.
A fentiekben közölt táblázatból látható, hogy az 1930-as romániai népszámlálás során- a gyermekeket is beleértve- 38 személy vallotta magát zsidónak, Istensegítsen. Ennek nagyjából megfelel az, hogy az utolsó családfőket mutató listában 9 olyan ház van jelölve, ahol zsidók éltek.
Zsidó családok által lakott házak
3./24. Vinter Rózsi
4./14. Klinger (zsidó boltos)
6./1. Winter Leib (Lébacska boltos-zsidó)
6.26. Fuksz Osián
6./32. Káhn Strul (Esztny bá)
6./49. Fischler Peiszek (Pecek zsidó)
8./3. Weinstein Sámuel (Dugyi zsidó)
8./13. Winter (zsidó) Antónia
19./4. Berl malmos

A táblázatba beírt számok közül az első a falurészt, a második a ház sorszámát mutatja. Ezek szerint az istensegítsi zsidók, természetesen Berl malmos kivételével, mind a fő utcán, illetve, annak északi meghosszabbításán laktak.

                                                                                                                                               Radóc

                                                                            Kik is voltak ők, az istensegítsi zsidók?
    A Berl nevű ember teljes nevét nem sikerült megtudnom. Sok helyen felmerül a neve, de csak mindig úgy, hogy Berl a malmos. Őróla azt lehet tudni (Mészáros, 1987. 23.-24. old.), hogy ő vette meg a malmot 1929-ben a Szőtsöktől. Történt ugyanis, hogy a 1928-29-es év tele nagyon hideg volt, a Szucsáva már novemberben befagyott és csak áprilisban kezdett olvadni, de akkor hirtelen. Ebből nagy árvíz lett és az elvitte a malmot a védőműveivel együtt. Korábban Szőtsök dézsma biztosok voltak, és jól meggazdagodtak, de addigra már nagyon eladósodtak és így nem volt pénzük a malom újra felépítésére. Berl ajánlkozott arra, hogy a malmot megvegye. A Szőtsök kénytelenek voltak a malmot eladni a hozzá tartozó kilenc fálcsa földdel. Az új tulajdonos a régi hagyományos köves malom helyett, egy korszerű hathengeres malmot épített, amely nagyon jó minőségű lisztet tudott készíteni. Az összes környékbeli faluból ide hozták a parasztok a búzájukat őröltetni. Tehát jól ment az üzlet Berl-nek, mindaddig, amíg el nem kezdték bevezetni a zsidó ellenes rendszabályokat, és el nem kezdődött az üldözésük, gyilkolásuk. Őt is elkapták az ott járőröző katonák, akik megkötözve el is vitték. (Mészáros, 1987. 57.-58. old.) Felesége a malom kocsisának, Máté Lázárnak pénzt adott, hogy próbálja kiszabadítani férjét. Lázárnak a pénz ellenében sikerült is Berl-t kiszabadítani, aki feleségével együtt még akkor éjszaka Radócra menekült.
Fischler Peiszek, akit az istensegítsiek Pecek zsidónak neveztek, szintén egyszerű boltos volt, akinek csak meg kellett kopogtatni az ablakát és kész volt kiszolgálni a vevőt, ha éppen éjjel volt, akkor is. Így lehetett ez, akkor is, amikor egyik éjjel egy vasgárdista zörgetett be hozzá petróleumért. Fischler Peiszek készségesen kiszolgálta és nyújtotta a kezét az érte járó pénzért. A vasgárdista erre közvetlen közelről hasba lőtte a boltost. Így fizette meg a petróleum árát.
   A vasgárdisták a vonatokon zsidókra vadásztak, egyszerűen kidobták őket a robogó vonatból. Nem válogattak, csecsemőtől az aggastyánig fogták, akit értek. Szőts Feri bácsi szerint Istensegíts határában kilenc, vonatból kidobott halottat találtak.
   Ez a két utóbbi eset nagyon megdöbbentette az istensegítsieket és mély nyomokat hagyott bennük. Ezeknek az eseményeknek, több verzióját is hallottam idős rokonaimtól, ismerőseimtől.
   A kiszemelt áldozatok közül a szegényebbje, mint például Winter Leib, azaz Lébacska boltos, próbált meglapulni, de sok ember csak súlyos sérülésekkel élte túl az atrocitásokat. Feri bácsi is egy ilyen embert, egy radóci kereskedőt kísért el a zsidó leányokhoz, Winter Rózsihoz és Antóniához, és két napig bújtatta házukban Kahn Strul feleségét, ahogy mondta Esztrujnét.
Berl a malmos, mivel gazdag volt, talán megúszta, remélhetőleg belekerült abba a háromszáz főbe, akiket a lekenyerezett radóci csendőrfőnök, Szeretnél átengedett, az akkor éppen ott húzódó szovjet határon.
   Weinstein Sámuel, akit a Dugyi zsidó ragadványnévvel illettek az istensegítsiek minden valószínűség szerint a faluban népszerű, kedvelt ember volt. Róla Bardócz Antal Maroknyi székely című, általa regényes krónikának nevezett könyvében olvashatunk. Ebből nem csak azt tudjuk meg, hogy boltos volt, hanem fény derül vagyonára, gazdálkodására és üzleti módszereire is. Több lábon álló szatócs lehetett. Háza, boltja mellett, öt hold földdel is rendelkezett és azt háziszolgával illetve szezonban napszámosokkal műveltette meg. Az eredményesen gazdálkodó magyarok példáját követve, a falu talajminőségének és a környék éghajlati viszonyainak leginkább megfelelő, kis földigényű, kelendő, tárolható és jó áron eladható zöldségféléket (hagymát, káposztát, krumplit) termelt, aminek egy részét valószínűleg boltjában értékesíthette a falu erre rászoruló népének, a terményeinek nagy részét pedig radóci felvásárlóknak adhatta tovább. Ismerhette jól a falu lakóit, sőt a bukovinai magyarok lelkivilágát is, hiszen nem várt arra, hogy a pénztelenek jöjjenek el hozzá hitelt kuncsorogni, hanem azt megelőzve, bizalmat feltételezve, kivitette előre a szükségesnek vélt árut rászorulókhoz. A könyvben leírtak alapján feltételezhető, hogy a listában a 4./14.-es házban lakó Klinger zsidó boltos, Weinstein Sámuel rokona volt.
   Fuchs és Klinger nevét és foglalkozását, László Gergely Pál: A bukovinai Istensegíts és Fogadjisten című könyvének 136-ik oldalán találtam meg, amikor a szerző Kalaznóra került György Márton bácsit faggatta: „Zsidó volt ott hét, ám, zsidó kocsmáros volt ott csak kettő: Fuchs és Klinger.”
Végülis levonhatjuk a következtetést, hogy az utolsó években Istensegítsen hét zsidó család élt, Winter Leib, két, feltehetően felnőtt leánya külön-külön élt a családtól. Foglalkozásukat illetően négyen szatócsok voltak, ketten kocsmárosok és volt egy molnár is.
   Azt, hogy végülis mi történt a magyar falvak zsidó családjaival, pontosan nem tudjuk. Akinek sikerült elmenekülnie valószínűleg ugyanannyi esélye volt a túlélésre, mint annak, aki maradt és a sorsra bízta az életét. Egy dolgot tudhatunk. Szabó József hadikfalvi körorvos, akinek körzetéhez Istensegíts lakossága is tartozott, deportálásra került Dnyeszteren túlra. Ott is halt meg. Neve szerepel a mártírok tábláján.
   Romániában ma kevesebb, mint 10 ezer olyan ember él, aki zsidónak, vagy zsidó származásúnak vallja magát. Hadikfalván (remélem most is) él egy zsidó származású ember. Akik arra jártak, bizonyára találkoztak vele. Nekem is sikerült megnéznem Radu Furman múzeumában, az elődeink által használt és általa összegyűjtött eszközöket, dokumentumokat. Amikor ott voltunk, Izraelben élő leánya és unokái éppen ott nyaraltak, a hazai hőségtől menekülve. Velük gyermekeink angolul beszélgettek és persze meglepetés érte őket, amikor Gábor fiúnk- egy kis időre- átváltott héberre.
   És kik voltak Istensegíts zsidó ragadványnevű családjai?
                                                   A „zsidó” ragadványnévvel illetett családfők:

6./10. Bőte (Zsidó) Mihály
6./51. Szabó (Zsidó Ádám) Lajos
16./10. Bőte (Zsidó) Péter
20./5. Szabó (Zsidó) Miklós
34./12. Szabó Zsigmond (Zsidó Zsiga)
   Felmerül a kérdés velük kapcsolatban: vajon a ragadvány név egyszerűen csak arra utal, hogy az illetők, csupán a zsidókról alkotott sztereotípiáknak megfelelő személyiség tulajdonságokkal rendelkeztek-e, avagy származásuk ténylegesen zsidó volt-e?
   A választ ismét Szőts Feri bácsi adja meg. Az ő visszaemlékezéseit tartalmazó könyv (Mészáros, 1987.) 142. oldalán találjuk a Kétarasznyi kenyér nevet viselő fejezetet, ami így kezdődik:
„Vót Bukovinában egy hülübütyü ember, Zsidó Ádám Jóskának hítták. Ők Szabók voltak tulajdonképpen… Szabó Ádám volt a nagyapjik. De valahonnan ő egy zsidótól származott. Zsidó zabigyerek vót. Egy szógálónak csinálta gyerek. De a zsidó azér nem hagyta sárba a gyereket, támogatta, felnőtt, s lett belőle egy jó gazdaember. S ekkor lett neki két fia. De azér úgy hitták csak es, Zsidó Ádám. Így lett Zsidó Ádám Lajos és Zsidó Ádám Jóska a fia. Ez a Jóska egy kicsit olyan kótyagos vót.
Osztá az első háború alatt elvitték katonának, pedig egy kicsit hibás vót, méges elvitték! Elkerült Magyarországra, itt élt, nem tudom mennyi ideig … A háború alatt. Neki csak e vót mindig, mikor visszakerült, e vót mindig: a kék hegyeken túl, szóval araszos szalonnát, kétaraszos kenyeret esznek a magyarok! Oda kell menni! Ott van az élet! Állandóan aszondta, neki már csak e vót a problémája… Akárhányszor odamentem, csak aszondta, hogy a kék hegyeken túl a magyarok arasznyi szalonnát és kétarasznyi kenyeret esznek! Csak ült az eresz alatt, s mondta, mondta…
Oszt hamarabb átjöttünk a kék hegyeken túlra, mint Jóska gondolta vóna. Ahogy meghótt, két évre jöttünk es…”
   Ha valahol istensegítsi névvel találkozom, az első az, hogy megkeresem az istensegítsi anyakönyvben az illető személyt, és amikor megtalálom, akkor utána nézek, hol lehet rokonsági kapcsolódást saját őseimmel. Most is ezt tettem.
Szerencsém volt, viszonylag hamar megtaláltam Szabó József halálának és temetésének bejegyzését, igaz, hogy nem egészen pontosan emlékezett az unokájának mesélő majosi Szőts Ferenc bácsi.
   Elekes Dénes istensegítsi plébános latin nyelvű beírása szerint a 73 éves, 1868. május 4-én született, Szabó József 1941. január 18-án halt meg és másnap el is temették. A mindig precíz Dénes bácsi bejegyzése alapján egyértelmű, hogy az elhunyt szülei Szabó Ádám és Nisztor Rozália voltak, feleségét pedig Keresztes Katalinnak hívták. Így aztán könnyen és minden kétséget kizáróan el lehetett jutni Szabó Ádám születési körülményeinek megismeréséhez.
   Édesanyja Szabó Borbála, 19 éves korában, 1841. június 8-án házasságon kívül szülte, Ádámot és ikertestvérét Évát. Sőt az édesanya nem sokkal később újra várandós lett és 1844. január 4-én ismét ikreket szült, két fiút, Jánost és Istvánt, akik azonban születésük után hamar meghaltak. Az édesanya, Borbála, valamint gyermekei - Ádám és Éva - további sorsa eltér a házasságon kívül szült leányanyák és azok gyermekeinek általánosan jellemző sorsától.
   Ugyanis a jellemző az volt, hogy a leányanyákat nemcsak az egyház pellengérezte ki, hanem a faluközösség, sőt általában a család is kiközösítette. Az anyának a gyermek természetes apjával való kapcsolata a jövevény hírére- tisztelet a kivételeknek- általában megszűnt. Gyakran a leányt és gyermekét be sem engedték a házba, az istállóban húzták meg magukat. Az ilyen körülmények közé került gyermekek túlnyomó többsége csecsemő, vagy kisgyermek korában meghalt, a leányanyának nem volt lehetősége új életet kezdeni, nem tudott férjhez menni. Így volt ez régen mindenütt, nemcsak Bukovinában.
   Ezzel szemben a 25 éves Szabó Borbála, az akkor hat éves gyermekeivel férjhez ment egy 29 éves özvegy emberhez, akivel közös gyermekeik is születtek. Leányának, Évának önálló élete sem a legjobban indult, ő is leányanyaként szülte első gyermekét, de férjhez tudott menni, első házasságában is született egy gyermeke, de az is és a férje is korán meghalt, de újból férjhez ment és az élete az anyakönyvek tanúsága szerint, a szokásos módon alakult, azaz még további gyermekei születtek és 70 éves kora felett halt meg. A 6./10. házban jelzett Bőte Mihály, Szabó Éva fia és Mihály fia a 16./10. háznál szereplő Bőte Péter, Szabó Éva unokája volt.
   Ádám sorsa tipikus istensegítsi férfi életút. 24 éves korában megnősül, elvesz egy 20 éves leányt, aztán időre megszületik az első gyermek, aki megismerteti velük a csecsemő halál szomorúságát. De az élet megy tovább, az elkövetkezendő 23 évben másfél-kétévenként jönnek sorban a gyerekek, összesen 13-an. Öt gyermekük érte el a felnőttkort és házasodott meg.
   Szabó Borbála és gyermekeinek, az istensegítsi anyakönyvek adataiból felvázolt életútja alátámasztja Szőts Feri bácsi véleményét. A gyermekek természetes apja „nem hagyta sárba” sem a szerelmét, sem a szerelmének gyümölcseit.
   A könyvben emlegetett Jóska két fia, Miklós és Zsigmond a (20./5.) illetve (34./12.) számok alatt szerepelnek az 1940-es családfői listában. Ők és Jóska 19 évvel fiatalabb öccse, a Brendján István tanító által összeállított listában szereplő Szabó Lajos (6./51.), eljutottak a „kék hegyeken túl”-ra. Szabó Lajos a csátaljai temetőben alussza örök álmát feleségével, Sántha Brigittával. Ott pihen mellettük Brigitta legkisebb öccse is, Sántha Alajos, aki megírta a bukovinai magyarok történetét.
   Még egy megjegyzés: Szabó Ádám legkisebb gyermeke, Katalin az én László Antal nagyapám első felesége volt. 1910-ben kötöttek házasságot. Sajnos Szabó Katalin korán meghalt, 1913-ban. Közben lett egy gyermekük, Albert. Nagyapám újranősült, elvette Kajtár Mártát, a nagyanyámat. Közben kitört a Nagy háború, nagyapámat is elvitték újból katonának. Már nem élhette meg második fia, apám (a későbbi Anti pap) születését. Az árván maradt Albert élete sem tartott sokáig. Az 1910. január 18.-án megkötött, László Antal – Szabó Katalin házasságból, 1915-re már nem maradt senki.
                  Felhasznált irodalom:
Bardócz Antal: Maroknyi székely (Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2013.)
Demény Lajos: Zsidóellenes törvényhozás Romániában 1940-1944 között (Regio - Kisebbség, politika, társadalom 1994. 5. évf. 2. sz.)
Gold, Hugo (szerk.): Geschichte der Juden in der Bukovina (Tel-Aviv, 1962.)
Kaindl, Rajmund Friedrich: Das Ansiedlungswesen in der Bukovina (Innsbruck, 1902.)
László Gergely Pál: A bukovinai és Fogadjisten (Corvin Kiadó Déva, 2009.)
László János: A bukovinában élő (élt) magyarság és kirajzásának története (Székelyföld Kulturális Folyóirat, 2001. 1-4. szám)
Mészáros Sándor: A kék hegyeken túl… (JAK Füzetek 29. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1987.)
Sebestyén Ádám: A bukovinai székelység tegnap és ma (Szekszárd, 1989.)

                                                                                                                                                 Szeretvásári zsidótemető

Mellékletek:
1. Szőts Feri bácsi visszaemlékezése a bukovinai zsidókat ért atrocitásokról
Mészáros Sándor: A kék hegyeken túl … JAK füzetek 29. (Magvető Kiadó Budapest 1987. 55.- 61. old.)   

   „Bukovinában erre /t. i. Észak-Bukovina 1940. június 28.-i szovjet megszállására/ a zsidóság egy kicsit felnyílott. Azt hitték, hogy a muszka most a tenyerikbe vesz őköt, megszabadítsa a romántól Bukovinát. A hadseregbe a zsidó katonatisztek esszeszervezkedtek, megtámadták a román hadseregeket, abba bízva, hogy az orosz segít. Leverték őköt, onnattól osztá nem vót megállás a zsidóknak.
   Elrendeltek egy általános mozgósítást, béhívtak bódog-bódogtalant. Én es megkaptam a béhívót. Mentünk sokan a vonaton, megtömték úgy a vagonyokat, hogy a levünk folyt ki. Nem tudtuk mér kell menni, de a parancs az parancs.
   A vonaton osztá megtudtuk. Igazoltatni kezdtek mindenkit a granyicsárok, elyen határvadászok. Ha valakinek sápadtabb vót az arca, finomabb a bőre, nem vót parasztkeze, akkor azt minnyá vették elé. Sánta Emrébe es beléköttek, gyanús lett az egyik granyicsárnak. Láttam, hogy olyan erőst megnezi Emrét, de nem tudtam, mér. Elment, de visszajött. Vizsgálni kezdte a papírjait, nezi, forgassa, nezi az arcát. Emre kiteltebb ember vót, finomabb vót a bőre, nem vót olyan parasztforma. Reáfogta, hogy zsidó.
   -Uram, én magyar vagyok, nem zsidó! – mondta neki Emre, mer jól tudott románul.
   -Nem érdekel, zsidó vagy te es! Zsidó pufád van!
   Kötte az ebet a karóhoz a granyicsár, nem engedett az Istennek se. Hejába mondták a többiek es, hogy magyar, hejába mutatta az igazolványát, az csak hajtogatta a magáét.
   Szerencsére Botosánba értünk, eppe megállt a vonat. Ez a granyicsár má oda vót jutva, hogy elviszi Emrét. Mikor megállt a vonat, szólt ennek az egyik társa, hogy jöjjön csak. Ekkor Emre leugrott a vonatról, elkeveredett a sok nép közt, s megmenekült. Még Botosán előtt egy állomáson leugrott, úgy ment bé gyalog az ezredjibe.
   De a zsidók nem tudtak megmenekülni, akit a vonaton kaptak. Annak jaj vót! Vót olyan haddelhadd, hogy az Isten őrözzön meg tőle! Akit megfogtak, kivették az ablakon! A robogó vonatból. Az egyiket nem tudták kituszkolni, hejába gyömöszkölték, a zsidó csimpaszkodott, má teljesen kilökték a vonatból, de a két kezivel belékapaszkodott a vagonyablakba, sírt, könyörgött az életiér. Ezek a granyicsárok meg nem bírtak vele, annyira csimpaszkodott. Akkor odament az egyik, kivette a bajonétot, s az ujjait levagdalta, úgy esett le a robogó vonatról.
A másikot kézen fogta két granyicsár, bévitte két vagon közi, felnyitották az alját, s úgy eresztették bé a vonat alá. Gyúrták bé a vonat alá! Nem neztek semmit, ha zsidó vót, má vitték es, nem vót ideje megmukkanni se.
Váratlanul törtek rejik szeptemberbe, nem vót üdejik eszmélni se. A kicsi gyermeket az anyjával lelökték fejjel lefelé az esszekötő részen a vonatról. Pólyás vót a gyermekecske.
   Nem es jó az elyenekre visszagondolni. … Csak a mü falunk határában kilenc hullát találtunk meg a vasút mentén. Esszeroncsolódva úgy, hogy nem lehetett rejik üsmerni. Az egyiknek a feje felhasadott, a fejbőre hajastól előreliffedt, ahogy felvágták. Szegén visszahúzta magára, elkénlódta magát a faluig, de az arcára rászáradt a vér. Megrémültem tőle, mikor megláttam. Int nekem, hogy hallgassak. Akkor megüsmertem, Radócon vót kereskedő, a piacon többször láttam. Kérte, hogy segítsek neki, vigyem bé a zsidó leányokhoz. Bévittem, de ott se vótak biztonságba. A zsidó leányok aszondták:
   -Ne törődjön semmivel, mü majd elintézzük!
   Ez az ember magyarázta, hogy Radócon van neki egy üsmerőse, az majd megmenti.
   Ebbe megnyugodtam, mer azt akartam, bújjon meg nálam, ott méges nagyobb biztonságban lesz, mint itt. Vagy két éjen bújtattam nálunk Esztrujnét, mer nagyon keresték. Má vagy három napja béjött egy csapat katona a faluba, lementek a falu közt, le egészen Milisócig, ott felmentek az országútra, Granicsesten es végigmentek, osztá visszajöttek. Állandóan kerülték ezt a részt. Lassan vonultak, meg-megálltak, béneztek egy-egy házba, s mentek tovább.
   Egyik nap kimentek a malomhoz, se szó, se beszéd, elvitték azt az embert, aki megvette tőlünk a malmot, mer az es zsidó vót. Még azt se hagyták neki, hogy más ruhát vegyen magára. Egy kocsira felültették, kezeit esszekötték, s vitték.
   Máté Lázár vót a kocsisa. A zsidónak a felesége adott neki egy köteg pénzt, s elkűdte:
   -Lázár! Itt van ez a köteg pénz! Menj, s az uramot hozd vissza!
   Lázár meg sem nezte a pénzt, úgy ment utánnik. Aztá má bánta, hogy nem olvasta meg, hogy mennyit adott az asszon, örökké aszonta nekem:
   -Nem vót annyi eszem, hogy bár a negyedrészit elvegyem!
   Ezek a katonák megálltak a zsidóval a falu szélin, megpihentek, ettek-ittak. Két katona örözte a zsidót. Lázár esszeszedte magát, odasomfordált az egyikhez. A katonát félreintette:
   -Melyik a tiszt?!
   Megmutatta neki. Lázár félrehívta azt es, megmutatta a pénzt. A tiszt nem szólott semmit. Lázár megijedett, hogy őt es odaülteti a zsidó mellé, a pénz elveszi, s ha kell, még le es lövi. De most már nem curukkolhatott.
   A tiszt odahívta magához az egyik katonát:
   -Oldd el ezt az embert!
A katona csak nezett rea.
   -Oldd el, no!
Eloldozta zsidót. A tiszt levágott két pufot neki:
   -Eredj előttem!
   Leoldotta a fegyverit, bévitte a zsidót a kukoricásba. A többieknek kiadta a parancsot: irány előre! Esszeszedelőzködtek, Lázár ott maradott, várta, mi lesz.
   A tiszt békésérte jó messze a kukoricásba, nem látta senki. Akkor kettőt lőtt. Lázár nem mert bémenni utánnik, félt, hogy őt es lelövi. El akart menni a pénzvel, de mire feleszmélt, a román tiszt visszajött.
   -Menj, keresd meg a gazdádat!
Akkor tette el a tiszt a pisztolyát. Lázár nem tudott megmozdulni se.
   -Add ide a pénzt, s menj keresd meg a gazdád!
   Há hallja Lázár, hogy valaki füttyent. Odanezett, a zsidó ott van. A kukoricatábla végiből leskőd kifele. Int Lázárnak, hogy adja oda a tisztnek a pénzt. A tiszt se olvasta meg, de jó vastag köteg vót, bétette az inge alá, s elment.
   A zsidóék még azon az éjen békőtöztek Radócra. De csak a gazdagok tudtak így elmenekülni, a szegényebbje, mint a mü falunkban Lébacskáék, csak lapultak. Nem vót hova menjenek. A radóci gazdag kereskedők lekenyerezték a csöndérparancsnokot, az mentett meg közülik, akit tudott. A barátjik vót, az előző évekbe, mikor még nem vót ekkara a nyomás, együtt ittak, együtt mulattak, vadászni járt a gazdag zsidó kereskedőkvel. A szegényebbek maradtak, nem tudtak kimenekülni a muszkához. Ők béfogadták, mint menekülteket. Hitler trombitált a németeknek, hogy jöjjenek el Bukovinából, mer őköt a Birodalom keblire öleli. Sztálin a másik ódalon ugyanúgy. Besszarábiát és Észak-Bukovinát hezzácsatolta Szovjetúnióhoz, s kürtölt a zsidók után. Úgy hívta őköt, mint menekülteket, nem zsidókot.
   Egy nagy szerelvényt esszeállítottak nekik, arra felfért vagy háromszáz zsidó. Mikor mentek el, a németek megköpködték. Szeretbe megérkeztek, ott a románok köpködték meg őköt. A csöndérség húzott nekik elyen kordont, béállították őköt a piactérre. Felvették az adatokat, honnan jő, mennyi kincse van, mit viszen magával, mer csak a tehetősebbje menekült.
   Megmondták, hogy csak két batyuval mehetnek átol, annyival, amennyit a kezikbe elvisznek. A hadikiak ott vótak, elvállalták, hogy átolviszik a határon szekervel őköt. Megegyeztek, hogy én téged jó pénzen elviszlek. Akkor jött oda a zsidó:
-   Ezt dugd csak el!
  Odaadott neki elyen értékesebb dógot, amit félt, hogy elvesznek. Nagyon megvizsgálták őköt a románok, apróra kiforgattak mindent, elvették tőlik, amit bérejtettek a gagyájikba. A hadikiakot nem vizsgálta a kutya se! Esszecsombolyították a zsidók pénzit, bétették a párkába, ahová a lovaknak tették fel a szénát, azt bétették a saroglyába: irány a határ!
   Vót olyan eset es, aki visszaadta a zsidóknak a pénzt vagy az aranyat, de vót olyan es, aki lelökte a zsidót a határnál a szekérről, megfordította a szekere rúdját, nem nézett hátra, mér ordítozik a zsidó. Jött a következőér. Némelyik góbé székely meggazdult így. A szegény zsidó toporgott egy üdeig, hátha visszajő a kocsisa, de mikor látta, hogy hejába lesi az utat, átolment a határon. Ott a muszka katona es megkérdezte: -Te mér jöttél ide?! Ki hívott téged?!
   Mehetett a szegény zsidó az anyjába es, mindenütt reajárt a rúd. A falunkba es meglőtte egyik gárdista Fisert. Akkor má mindent elvettek a románok a zsidóktól, a malom államosítva lett, de Fiser még nem húzódott el Cibényből, az üzletit fenntartotta. A román gárdista odament egy éjen, megzörgette az ablakját:
   -Adjon egy üveg petróleumot!
   A zsidó felkőtt, ő éjjel-nappal kiszolgált, még sábeckor es, akkor reabízta a kiszógálást a szógájára. Fiser felkőtt, kinyította az ablakot, odaadta a petróleumot. Erre a gárdista hasba lőtte. Közvetlen közelről. Megadta a petróleumnak az árát.
Mű, magyarok, nem haragudtunk a zsidókra, inkább segítettük, ahogy lehetett, szegényeket. Én sajnáltam őköt, mer ők még nálunk is rosszabbul jártak. Még a kommonisták es beverték az ablakjaikot. Eppe a szemem láttára történt.
   -Mit csinálsz, Lajos?! – mondom neki.
   -Há, mit csinálnák?! Mit csinálnák. … Béüttem a zsidónak az ablakját!
   -Mér te?!
   -Mer burzsuj! Ez zsidó, ez burzsuj!
   -Burzsuj az anyád valaga, te marha! Ennyit ér az eszed, hogy a másik szegénembernek vered bé az ablakját?!
   -Nee, Ferenc, nee! Te es a zsidókot véded! Te es zsidó párti vagy! De én kommonista vagyok, én ezt elvből csináltam!
Elöntött a méreg.
   -Bolond vagy te, nem kommonista! Olyan szegén vagy, hogy még a nyáladat se tudod lenyelni, s nekiállsz béverni más ember ablakját!”

                                                                                                                                            Szeretvásári zsidótemető

2. Bardócz Antal édesanyja (szül. Makrai Borbála), amikor Weinstein Sámuelnél szolgált
   Bardócz Antal: Maroknyi székely. Kráter Kiadó, Pomáz, 2013. 122.- 123. old.
„Bori megkérdezte Dugyi zsidót, hogy volna-e munka a boltjában, vagy a ház körül. Azt mondta, hogy szívesen dolgozna nála, bármilyen munkát elvállalna, ami adódik a ház körül. A boltos felvette Borikát, mivel tudta, hogy a leány igen szorgalmas, talpraesett és ügyes. Volt a zsidónak öt hold földje, melyben hagymát, káposztát, krumplit szokott termelni. Úgy gondolta, hogy a leányka egy-két napszámossal ezt a munkát el tudja végezni. Ha meg a földdel való munka szünetel, akkor a boltban, meg a háztartásban is hasznát tudja venni. Szóval felfogadta, havonta tíz-tizenöt forintot ígért, ami egyáltalán nem mondható soknak. Bori olyan szorgalmasan, talpraesetten és önállóan tevékenykedett, hogy egy hónap múlva húsz forintra emelte a fizetését.
   A boltban bevezette azt a módszert, hogy ha cukorból, pirospaprikából és egyéb fontos árukból olcsóbb tételhez jutott, Borival elküldte hitelbe a családoknak. Becsomagolt két kiló cukrot, meg egy kis zacskó paprikát és elküldte a Livádába lakó Lovász Menyhértéknek. Dugyi zsidó felírta, s azt üzente Borival, hogy küldök kendteknek cukrot meg paprikát, majd ha lesz pénzük, behozzák. Véletlenül pont híján voltak Lovászék a cukornak, mivel pénzük nem volt, így nem akartak a zsidóhoz menni hitelért. Nagyon megörültek, azt mondták, hogy a zsidó megérezte nincstelenségüket, és isteni sugallatra küldte a leánykát. Nagyon hálálkodtak, köszönték, a leánykának még két forintot is adtak örömükben fuvardíjként. Persze Bori ezt nem adta oda a zsidónak, az az ő fizetsége volt. Mivel a boltos zsidó tapasztalta, hogy ez tetszik az embereknek, egyre több csomagocskát küldött Borival, amit hitelbe adott, és majd ha pénzt kapnak, megadják. Mondanom sem kell, hogy senki nem felejtette el megadni a legjobbkor jött élelem árát. A boltos zsidót nem győzték dicsérni, hogy milyen rendes ember, hogy a nagy pénztelenségben a leánykával elküldi az árut. Borika is örült, mert ha nem is mindenki adott két forintot egy-egy szállítmányért, de valamennyit igen, ha pénz nem volt, egy darab kalácsot, vagy kenyeret, esetleg málét adtak a szállításért és a jókor jött élelmiszerért. Dugyi zsidó, aki ezzel a módszerrel igen népszerűvé vált a faluban, úgy érezte, hogy Borika munkája, ügyessége, szorgalma, kedvessége és talpraesettsége lendítette fel az üzletet. Nagyon meg volt a kisleánnyal elégedve, semennyi pénzért nem engedte volna el a leánykát. Borikának is jó volt ez a munka, mert a hivatalos keresete mellett pár fillér még jutott neki is. Így pótolni tudta a kanadai munkavállalást, mert neki nagyon rosszul esett, hogy nem engedték el a szülei.
   Bori nappal dolgozott a zsidónál, este meg a fonóba járt, máskor meg otthon szőtt, készítette a stafírungot, ha majd férjhez megy, meglegyenek a szokásos dolgok.”

              Pécs, 2019. február
                  László Antal