Ínség 1785—1790. (kivonat).

   Megalázzuk a történet múzsáját, ha belevonjuk a jelen szenvedélyes érdekharczainak fertőjébe, de viszont legszebb kiváltságától fosztjuk meg, ha nem használjuk föl tanulságait a jelen nehézségeinek megítélésére és leküzdésére. Maga a történeti előadás maradjon tiszta, szeplőtelen és szenvedélytelen, de eredményeinek okulást kell nyújtani a jelen számára is. Kétszeresen áll ez oly országra nézve, mint a mienk, mely a mai napig is a történeti élet legtöbb terén híven ragaszkodik történeti hagyományaihoz.
   A jelen évek gazdasági tünetei közt alig keltett egy is nagyobb országos érdeklődést, mint az északkeleti megyék népességének kivándorlása. Jelentékeny gazdasági bajoknak mutatója és előidézője egyaránt. Múló, felszínes, vagy állandó, százados viszonyok idézik-e elő ezt az annyira sajnálatos jelenséget? Azt hiszem, a tisztelt olvasó megtalálja a választ e lapokon. II. József rövid uralkodásának kora mikrokosmosban összefoglalja politikai és szellemi törekvéseinket; nem kevésbé bő anyagot nyújt hazánk gazdasági fejlődésének megismeréséhez és megítéléséhez is…

…Egészen másként állott a dolog az éjszakkeleti vidéken, hol úgyszólva endemikus volt az éhhalál és ahol a kormány jóakaró intézkedései elé lépten nyomon akadályokat gördített egyrészt a természet, másrészt maga a szerencsétlen népesség.
«1711. Az egerek a hegyek között nagy károkat tettek, az országnak majd minden babját megemésztették, miatt (így) rettenetes szükség volt közöttök, úgy is kevés vetést s azt is kisün tehettek vala az rettenetes pestis miatt az emberek, azért ezen a környéken nem annyira drágaság, mint igen nagy szükség jön.»
«1712. Igen nagy drágasága nem volt az búzának és rozsnak, de hallatlan szüksége és éhes halása az pénznek szűki miatt az szegénységnek.»
«1714. Ezen esztendő igen fatalis, mind bor s búza termes iránt fajtalan esztendő, rozs teljességgel elveszett, igen nagy extremitásban és szükségben van az szegénység.
«1715. Az pénznek rettenetes szűki az szegénységnek kimondhatatlan szegénysége és adózása teljességgel elviselhetetlen.
   És bár ily sűrűen forduljanak is elő az ilyen adatok évkönyveinkben, soha sem találunk egyetlen esetet is, melyben a nemesi társadalom segítséget nyújtott volna az elveszőknek. Az ilyenféle működés túlhaladta föladatainak körét. Most ellenben a baj alig válik köztudomásúvá, midőn már mégis történik minden lehető elhárítására.
    Erdély határáról Teleki királyi biztos csakhamar jelenthette a veszély csökkenését. Arad megyében a földesurak jártak elől. Kászonyi Endre 900 mérő gabonát adott el Kurtics községének negyvenöt krajczárjával, Tótváradnak pedig 3000 mérő török búzát ötvenegy krajczárjával. Példáját mások is követték, ugy hogy a császár örömmel fejezheté ki az ottani földbirtokosoknak teljes megelégedését.
   Az éjszakkeleti vidéken ellenben napról-napra kétségbe ejtőbbekké fejlődtek a viszonyok. Máramaros megyei Borsából pünkösdtől októberig huszonnégy gazda szökött át Bukovinába, az éhség miatt. A még megmaradottak is kénytelenek lesznek nemsokára elköltözni. Az egész megyében, továbbá Ungban és Ugocsában hasonló veszély fenyeget. A török búza és zab teljesen elfogyott. Más élelem oda szállítását megakadályozza az utak járhatatlansága. A nép kénytelen eladni szarvasmarháját, mert nincs semmi keresete, csak Máramarosban pénzelhet fuvarból és tutajozásból. Máris kitört a betegség, melyet az éretlen török búzával való táplálkozás idézett elő. Nem segíthet ott más, mint nagy közraktárak megnyitása Munkácson, Ungvárban és Técsőn.
   Ugyanakkor hasonló hírek érkeznek Zemplén, Sáros és Szepes hegyes vidékeiről és Varasd megyéből.
   Erdélyben Belső-Szolnok több helységeben már éhen halnak, Besztercze vidékén még általánosabb a nyomor. Ily viszonyok közt csak igen csekély vigasztalást nyújtott a Helytartótanácsnak az a biztosítása, hogy nem kell egész Magyarországon félni teljes ínségtől.
   Eljött tehát a Brigidának adott bölcs utasítások foganatosításának ideje. Hanem épen a legjobban sújtott vidéken, a munkácsi kerületben nem történt semmi. Báró Révay, királyi biztos, a köznép hanyagságában látja a hibát és abban, hogy a földesurak nem segítenek, a megye ellenben csak útjavítástól és kincstári gabona kiosztásától vár minden jót.
   Ezalatt a kemény tél idején a vész föl nem tartóztatva dühöngött a már megszállott területen. Oly távol esik ez a vidék a világtól, hogy a központi kormány és a császár csak nyáron tudják meg, mi történt ott. A kamarai igazgatás nem táplálhatta sem a tutajosokat, sem a többi munkásokat. Mokrán a belföldi munkások a már átszenvedett és most is uralkodó éhség alatt, melynek idejében néhányan csalánból, gazból és bükkfalombból éltek, teljesen kimerültek. Az aratási kilátás most is a lehető legrosszabb. «Minékünk aknarahói lakosoknak egy szóval éhen meg kelletik e világból múlnunk vagy is halnunk mostani időben.» Aknarahón eddig tízen, Fehérpatakon hetvenheten, Tribusán százhárman haltak el. Apján már a görög papnak sincs miből élnie. Révaynak kellett volna ott intézkedni, de ő betegen feküdt Szatmár-Németiben és a királyi biztoson kívül senki sem érezte magát ott felelősnek, sem kamara, sem megye, sem földesúr. "Olymódon hanyagolták el a máramarosi alattvalókat, melyért nem felelhet senki, és mint magam is meggyőződtem, a szükség, annak következése a halandóság és kivándorlás a legmagasabb fokra hágott, a nélkül, hogy a királyi biztos vagy a megye bármiről gondoskodott volna».
   Révay helyébe a szász Rosenfeld Andrást nevezte ki a császár királyi biztosnak, addigra pedig, míg ez elfoglalhatja hivatalát, báró Splényi József helytartótanácsost bízta meg a munkácsi kerület fölsegítésével.
   Az új, teljhatalommal fölruházott biztos szeptember elején az aratás befejezése után érkezett kerületébe. A megyék székhelyeiről azonnal belovagolta az ínség székhelyeit: Verhovinát és Krajnát. Amint közeledik az erdőhöz, a hegységhez, nőttön nő a nyomor. Tavasszal sok föld bevetetlen maradt, vetőmag hiánya miatt. A kukoricát tönkre tette a fagy, a többit a jégeső. Legnagyobb csapás azonban a roppant mennyiségű egér. Nem csak a lábon álló gabonát pusztították el, hanem a kepéket is, úgy hogy sok helyütt érdemesnek sem tartották a betakarítást. A szalma gyönyörűnek mutatkozik, de nincs rajta kalász, néha 2—4 köböl alá való földön nincs egy szem. Az egerek befészkeltek magokat a keresztekbe. Már a házak is tele vannak velük. Elszaporodásuk okául a tavalyi bükkmakktermés bőséget mondják. Innét van, hogy annál sűrűbben lepik el a vidéket, mennél közelebb az erdő.
   Mindenfelé jajgatás fogadja az érkezőt. Ung megye szomorú, Bereg borzasztó látványt nyújt. Nem puszta a föld, hanem teljesen üres, csak itt itt-ott látni egy-egy darab szarvasmarhát. Nincs sem gabona, sem kenyér, csak egy kis burgonya, de már ezt is fölkeresi az egér. Burgonyával tömik a csecsemőket, kiket anyjuk emlője már nem táplálhat. Burgonya és koromfekete kenyér, égetett és megfőtt fűből, a parasztok egyetlen tápláléka és már ez is fogytán. Legnagyobb a nyomor Vereczke felé. Gróf Schönborn tiszttartói segítenének, de raktáraik üresek és minden pénzt Bécsbe kellett küldeniök. A robotban szolgálóknak azonban adnak kenyeret. Ezt másutt itt még pénzért sem lehet kapni.
    Még borzasztóbb a számok ékesszólása. Magában Máramarosban a hivatalos jelentés szerint 478 ember halt meg éhen, 1992 család pedig elköltözött. Az egész megyében csak három nagyobb községben, Szigeten, Técsőn és Hosszúmezőn nem volt éhen holt. Nem kevesebbre, mint 14.000-re tették a betegségek áldozatainak számát. Volt pedig akkor Máramaros, Ung és Bereg összes nem-nemes lakossága körülbelül 160,000, úgyhogy csaknem mindenik tizedik elpusztult. Borzasztó elgondolni, hogy e néptelen országban úgy vesznek el az emberek úgy szólva küzdelem nélkül mint Indiában, vagy Chinában. Mily mélységes nyomornak kell megelőznie az ilyetén katastróphiát, hogy azt a nép úgy fogadja, mint valami el nem kerülhető végzetet! Pedig, és ez az egészben a legszomorúbb, a jelentések szerint úgy a hivatalnokok, mint a földesurak megtették kötelességöket. Segítettek, amennyire tőlük telt, gabonával és pénzzel. Ide a legnagyobb földesúr absens, a többinek üres az éléstára, a tiszttartó, kamarai tisztviselő vagy alispán pedig nem utalványozhat semmit, magasabb jóváhagyás vagy utasítás nélkül. Épen akkor lép a feudális uralom helyébe a hivatalos állam. Mindegyiknek eredendő bűne egyaránt nyilvánul. A földesúr könnyen megnyugtatható lelkiismeretét, mert tán elődjei sem tettek többet és mert minden, amit tesz, kész kegyelem. A hivatalnok pedig megtette kötelességét, ha rendben van minden adója. Hogy itt másról van szó: tettről, erőfeszítésről, a szokott indolentia elhagyásáról, arra nem gondolt senki. És az ilynemű mulasztás nem tudható be bűnül senkinek, részt vévén benne mindenki.
   Amit akkor elnéznek, épen annak legszigorúbb bírája a történelem. Csak is az ítélhet, mert nem egyes a felelős, hanem az egész történeti fejlődés, ha a szegény magától érthetőnek tartja pusztulását, és ha az uralkodó osztály annak rémképe által nem riasztatja el magát mindennapi megszokott élvezetétől és kényelmétől. Két mód nyílik segítségre vezető, mindegyik ismeretes a császár és közigazgatása előtt, és mindkettőnek fölhasználása legbiztosabb ellenszere az éhségnek, úgy mint minden más nemzeti szerencsétlenségnek. Az egyik a kormány segítsége élelmiszerekben, vetőmagban és gyógyszerekben. Ez kell, hogy gyors legyen, mert minden naptól százaknak függ jóléte és egészsége. Ilyenkor éreznie kell minden tagnak, hogy egy nagy és hatalmas egésznek képezi részét, mely fölöslegéből juttat neki is a megpróbáltatás idején. — A másik ennél sokkal nehezebb föladat, a jövőre nézve elejét venni az ilynemű katastropha lehetőségének. Mert az nem egyes tényezők véletlen találkozásának volt műve, minő a legvirágzóbb társadalmakat is érheti egyszer-máskor — kifejezője volt az a népesség gazdasági és értelmi hátramaradottságának. Nem is fukarkodott a kormány se pénzzel, se gabonával.
   Splényi mindjárt működése elején összevásárolta a szomszéd megyék fölösleges gabonáját, és még a tél előtt iparkodott azt az ínségesek közt kiosztatni. Vereczke katonai raktárait is fölhasználta e czélra. Nem csak kenyérről gondoskodott, hanem vetőmagról is. Nagy utak építését vetette munkába, egyrészt, hogy élelmet szerezhessen az éhező nép, másrészt, hogy a közlekedésnek új ereket nyisson. Miután Splényit is betegágyba döntötte a munka, utódja báró Rosenfeld András hasonló buzgalommal és úgy látszik nagyobb megfontolással vezette a mentés művét. Mindössze 1786 és 1787-ben 687,000 forintnyi kiadást okozott az aerariumnak az ínséges vidék segélyezése. Ennek feléért gabonát vásároltak; 135,000 forintba került annak szállítása és őrlése, ugyanannyiba az útépítés.
    Magának a segélyezésnek munkája is súlyosan nehezedett a kormányra, annál is inkább, mert igen helyesen nem ajándéknak kívánta tekinteni adományát, hanem kölcsönnek, melyet a nép, ha jobbra fordul dolga, megtéríteni köteles. E megtérítés, valamint a népek további boldogulása csak a munkálható terület bevetésétől várható. Ezért felelőssé tétetnek a szolgabírák. Ahol nincs őszi vetőmag, azt a földesurak adják, a felség példája szerint indulva, vagy ha azoknak sincs, a közraktárak, melyeket a kamara és a politikai igazgatás állít föl. A falusi bírák kötelessége jelentést tenni, hol ment minden rendesen végbe, és ha nem, mi volt az akadály. Ez legnagyobb Máramarosban, hol az ínség alatt a lakosság elvesztegette a szarvasmarháját. Ott csak a szomszéd vidékek lakói segíthetnek, vagy ingyen, vagy kölcsönben. Míg a jobbágy be nem fejezte a szántás-vetést, addig a földesúr ne kényszerítse őt úri munkára. Beláthatja az uraság is, hogy a közbaj orvoslása előbbre való, mint a magánhaszon keresése.
    Igen részletes utasítás írja elő, mint osztandó szét az élelemre, miképen a vetéshez szükséges gabona. A forgalom szabadsága fönntartatik, az uzsora lehetőségét a közraktár akadályozza meg. Épen oly részletesen szabályozták a betegségek megakadályozásánál és gyógyításánál követendő eljárást. Ezeknek oka a kamarai physicus szerint a rossz táplálékon kívül a nedves levegő és az éretlen gyümölcs élvezése. Gyógyszernek nem lehetett orvosságot használni, mert azt a nép el szokta dobni. Csak házi szereket, vizes eczetet és sóskát. Korlátozni kellett a szobák mértéktelen fűtését, behozni a szobák és ágyak szellőzését. A reconvalescensek csak miután megerősödtek, lássanak újra élelem után. A halottakat el kell különíteni az élőktől, mielőbb nem volt szokásos, s huszonnégy óra alatt el kell temetni. Meg volt még határozva, hogy a sírokat jó mélyre kell ásni.
    Voltaképp magának a kormánynak működése megszűnik, mihelyt kiadta kezéből a pénzt és a gabonát, vagy mihelyt kiosztatta a gyógyszereket. A további eljárástól függ, könyöradománynak nézi-e a nép a segítséget, mely őt talán továbbra is az önállótlan, magával tehetetlen koldussághoz szoktatja, vagy iszápnak, melynek segítségével ismét a maga lábára állhasson. Tudjuk, mennyire szívén feküdt a császárnak, hogy az utóbbi történjék. E végből fölhasználták a ruthén nép egyházi elöljáróságát, az egyetlent, melyet valóban szellemi és erkölcsi kapocs fűzött a lakossághoz.
   A papoknak föl kellett szólítani a községeket, hogy ne éljenek vissza a királyi keggyel, hanem ha szerezhetnek, fizessék meg, amit kaptak. Jól míveljék földjüket, végezzék el a tavaszi és őszi vetést, szerezzenek napszám által is, különben az állam renyhe tagjai, és jövőben méltatlanok lesznek a segítségre. Óvják a népet a kivándorlástól, sőt szólítsák föl az elköltözötteket is a visszatérésre. Végre, intsék a jobb módúakat, segítsenek szegényebb felebarátaikon, követve a felség példáját. A püspök még régi vallásos szokásokon is enyhített: megengedte a vaj és tej élvezetét böjtnapokon is.
   A Josephinus közigazgatás hűtelen lett volna elveihez, ha a pillanatnyi nyomor enyhítésén felül nem tűzte volna ki czéljául, a nép életföltételeinek olyatén megváltoztatását, mely lehetetlenné teszi e borzasztó állapotok visszatérését.
   Mihelyt Rosenfeld megérkezik kerületébe, észreveszi minő czélszerűtlen ott a földmívelés, mennyire elősegít az ínséget magának a népnek rossz gazdálkodása és tétlensége. Május 15-dikéig legelőnek használnak minden szántóföldet. Tavaszszal bekerítik a földet fával, és őszre eltüzelik, mi minden évben megújul és nagy munka- és fafecsérlés. Eltiltja tehát, hogy április 15-dikén túl szarvasmarha járjon a szántóföldre, elrendeli, hogy minden nyájnak külön őrzője legyen. Meghagyja a kártékony madarak kiirtását. Csökkenteni kell az aránytalanul sok korcsma számát. Igaz, hogy ez által sok zsidó veszti el kenyerét, de menjen földmívesnek. Jobban kell használni a szép réteket. Szérük építése, a cséplés behozása, trágya fölhasználása által sokszoroztatnék a földmívelés jövedelme. Ne csak kukoriczát termeljenek, mi sok munkát igényel és el szokott fagyni, hanem zabot, rozsot, burgonyát is. Télen faiparral, vagy a hollen és kender terem, mint Visk körül, szövéssel foglalkozzék a nép. Ne építsen többé faházakat, van ott kő elég. Kéményeket kell építeni, mert a nagy füst egyik fő oka a betegségeknek, a kis ablakok pedig nem engedik meg a szellőzést. A nép rendkívül piszkos. Istálló nincs télre sem, a barom egy födél alatt él az emberrel, vagy szabad ég alatt ki van téve az időjárás minden viszontagságának. Nem segíthet ott gyökeresen más, mint iskola, fegyelem, vagy jó példa. Ezért két állami intézetre van ott szükség: tanító-semináriumra és gazdasági egyesületre.
    Ki vonhatná kétségbe mindezen ajánlott intézkedések czélszerűségét? De nem kevesebbet követeltek, mint az egész nép életmódjának, gondolkodásának, mindennapi foglalkozásának gyökeres átalakítását. Ez végbe mehet a kormány és az uralkodó társadalom előmozdítása segítségével, bár mindig csak hosszú időn át tartó, következetes erélyes munkának lehet eredménye. József császár talán kecsegtetheti magát azon reménynyel, hogy eszközét, a bureaukratiát, egész lényének, történetének megtagadására, egy egészen új élet megkezdésére fogja bírni, melynek egészen a közjó fogja megszabni irányát. Maga mutatott ebben példát. De mit követelhettek azok, kik nem mondtak le egy fillérnyiről, sem egy napi robotról, midőn honfitársaikat az éhség emésztette? Hihetetlen volna, ha hivatalos jelentés maga nem mondaná, hogy még e borzasztó időszakban is exequálták Beregben és Máramarosban az adót. Hazánk soha sem volt oly szegény, hogy el ne tarthassa szülötteit. Hanem a jogok és terhek igazságtalan elosztását, mely a hűbéres rendszerből folyik, még áldott földje sem teheti jóvá épen oly kevéssé, mint a Ganges vagy Yangtsekiang mellékeinek bő termékenysége. «A föld jövedelme kevésbbé függ termékenységétől, mint a lakosok szabadságától", mondja Montesquieu. Legjobb esetben, ha a hatóságok csakugyan olyan buzgósággal jártak volna el, mint az alattvalóktól elvártak, sem lehetett volna gyorsan nagyobb eredményt várni ezen intézkedésektől. Csak jó, vagy legalább középszerű termés segíthetett volna.
   Hanem az 1787-diki aratás sem volt kedvezőbb a megelőzőnél. A betegségek is átteleltek: a munkácsi kerületben tízezerre ment a sínylők száma. Az országos protomedicus, de Vezza, nem constatálhatott mást a baj okául, mint a rossz élelmezést, lakást , épen azt, mi mint minden chronikus kór, hosszas és figyelmes ápolást igényel. Egyre szaporodnak a panaszok az ország többi részeiben is.
   Erdélyben 1786 tavaszán már katonai raktárakból kell táplálni Belső-Szolnok megye népét. Kolozsmegye csak ínségmunkával tartja éhező jobbágyait. A legnagyobb baj az volt, hogy az oláhság tudni sem akart a munkáról. Ha nem tudott megélni, átvándorolt a gyéren népesített nyelvrokon Moldovába és Havasalföldbe, hol olcsó az élet és alig van adó. Nem sokat használt a kivándorlási pátens, sem a gabona szabad forgalmát elrendelő, külföldi gabona behozatalára premiumot kitűző rendelet. Itt is a mezei egerek nagy szaporasága tette tönkre a termést. Nemsokára átterjed a drágaság a Székelyföldre is: Gyergyóba és Csíkba. Kétszáz család hír nélkül kivándorolt Bukovinába. Nem csoda, ha az életfentartás ösztöne győzött a földhöz való vonzalom fölött. Az ínségmunka alatt is rosszul bántak a néppel, egyik felügyelő a kutyáját uszítja a munkásokra s a nyomorultaktól elszedi utolsó vagyonukat is. Számosan vándorolnak el Fogaras vidékéről is, Torda megyéből pedig 300 család 1500 személlyel ment át Moldovába. Görgény, Radnótfája és Idecs felé néptelen a vidék, parlagon marad a föld. Beischlag biztos szerint a megmaradt lakosság felének nincs kenyere. Csalán és paréjból sült kenyérrel tengetik életüket.
    Szepességben a burgonyaféreg elpusztította a lakosság főtáplálékát. Árvában és Liptóban zabot kell vásárolni a népesség eltartására. Horvátországban oly nagy a hiány gabonában és pénzben, hogy sok helyütt be sem vetették a földet. Sok földesúr is pénzért kénytelen gabonát venni. Szörényben a köles és kétszeres alig adja meg a vetőmagot. Zágráb megyében alig termett a szükségletnek fele, Kőrösben már is dúl az ínség. Itt a hagyományos rossz viszonynál fogva, mely az úr és jobbágya közt fönnállott, az előbbi fölmentve érezte magát a segélyadás kötelezettsége alól. Inkább elrejtette gabonáját, csakhogy ne kelljen olcsó áron, vagy ingyen odaadni.
   Balassa bán ezért azt javasolta, ne legyen szabad elvinni az országból semmit, míg a szükséglet fedezve nincs, de a szabad forgalom elvét még e súlyos érvvel sem bírta megingatni. Tényleg itt alig történt valami az ínség enyhítésére. A kamarai igazgatás váltig tagadta a bajnak létezését is. A kemény, hosszú tél és a folytonos esőzés még fokozták a nyomort és megsemmisítették a vetést. Varasd megyében 1787 őszén már vetőmagnak sem maradt hajdina. Muraközben az áradások tettek sok kárt. A királyi biztos, Balassa gróf, összevásároltatott ugyan gabonát a Dunántúl nagy piaczain, de a szerződés oly ügyetlenül és könnyelmüen köttetett, hogy az ínségeseknek magoknak kellett volna elhozni a gabonát Győrből. A lakosság könnyítésére egy időre legalább meg kell azt kímélni a katonaszállítástól és executiótól és keresetet kell nyújtani a Dráva szabályozásának munkába vétele által. Egyelőre a katonai raktárakból kell fedezni a szükségletet. Zagorjából, hol a köves talaj és a sűrü lakosság miatt már állandó tanyát ütött, átterjed a nyomor és drágaság a tengermellékre. Buccariban és Fiuméban hallatlan ínségtől tartanak, annyival is inkább, mert a velenczei területen és a többi Olaszországban is rossz volt az aratás. Mondhatni, hogy mint annyiszor, most is az aratás eredményétől várta az ország üdvét a kormány is. Minden egyes téren kitűnt, hogy tehetetlenül áll szemben a bajjal. Az aratási jelentések szerint pedig csak a győri, pesti, és pécsi terület számíthatnak fölöslegre, míg az ország legnagyobb részében csak épen a szükség lesz fedezve, a zágrábi és munkácsi kerületekben pedig az sem lesz meg.
    Éppen midőn a hatóságoknál egymást kergeti a sok terv, hogyan lehet mégis megakasztani a bajt gabonakiosztás, a gabonakivitel és a pálinkafőzés tilalma és ínségmunka szervezése által, midőn valóban országos ügy lett az a mi eddig egyes vidékeknek volt ismert, de elhanyagolt sebe, következett be a hadüzenet (1787. szeptember 4-én. Orosz-török háború).1)

    Magyarországon 1789 nyarán nem is a burgonya, hanem a bükkmakk állott a lakosság és az éhhalál között. Már abból táplálkoztak, csak a hivatalos és tudományos szentesítés kellett hozzá. A hatóság és a tudomány pedig elégnek tartotta az ember megélhetéséhez, ha bükkmakkal táplálkozik. Vasból van a jobbágyi kötelesség, vasból amit az állam követel. A földesúr nem szállítja alá életmódjának fényét, búslakodását, az állam pedig katonaságának szentel mindent, midőn az egész épületet tartó munkásosztályt azon gyümölcs élvezetére szorítja az inség, mit az állatnak is megad a természet. Agyagból van a földhöz ragadt nép, ennyi nyomás alatt tönkre megy, éhen hal. Imádkozás és bükkmakk — ezt nyújtották a modern állam megkezdője és a létéért küzdő feudális állam Magyarország népének. 

    1). A már jó ideje gyengülő Oszmán Birodalom fokozatosan vesztette el európai területeit a 17. századtól, időnként azonban egy-egy ambiciózusabb szultán kísérletet tett a folyamat visszafordítására. Így volt ezzel az 1774 és 1789 között uralkodó I. Abdul Hamid is, aki a birodalom távoli vidékein aratott győzelmei után úgy döntött, az állandó fenyegetettséget jelentő Oroszország ellen is felveszi a kesztyűt. Katasztrofális diplomáciai érzékről tanúbizonyságot téve azzal provokálta ki a háborút, hogy 1787 augusztusában börtönbe vetette az isztambuli orosz követet, amelyre II. Katalin orosz cárnő természetesen hadüzenettel válaszolt. Ez lehetővé tette Oroszország számára, hogy az összecsapást védekező háborúként „adja el”, és legfontosabb szövetségesét, II. József császárt is hadba lépésre szólítsa fel

Marczali Henrik

Budapesti Szemle, 1887. 52. kötete 130-132 szám.