Az andrásfalvi presbiteriumi sikkasztás (1876-1880)

Publicat: Joi, 14 Martie 2024 06:29 | Accesări: 282

                                              Az andrásfalvi presbiteriumi sikkasztás (1876-1880)

    Protestáns egyházi és iskolai lap, 1879. július 6. Az andrásfalvi ref. egyház helyzete. 
    A Kárpátok háta mögött, Bukovinában, velünk, magyarokkal szemben ugyancsak keményen bánnak azok az emberek, akik nem annyira hivatalt viselni, mint inkább basáskodni akarnak. Minket megvert a teremtő, mi úgy látszik nem is a Szucsáva -- de a Neva partján lakunk. Hogy mire nem képesek e pöffeszkedő üres hólyagok, szomorúan illusztrálja az andrásfalvai magyar ref. egyháznak, a bécsi ev. főegyháztanácshoz, most legközelebb intézett folyamodványa, mely hivatalosan német nyelven fölterjesztetett magyarul e következő: 
    “Nm. cs. kir. főegyháztanács! A nm. cs. kir. főegyháztanácsnak e f. é. 834 sz. alatt kelt magas rendeleténél fogva, felhíva érzik magokat az andrásfalvi reformált egyház tagjai, hogy a szokott alamizsnapénzek — kollekták — eredményével e f. é. június végéig beszámoljanak. 
    Élénkebb és hatályosabb színekkel festeni helyzetünk sanyarúságát s fizetésre képtelen voltunkat alig bírnók immár, mint ahogy ezt a f. é. január 18 és 21 napjain cselekedtünk. Akkor kelt iratainkból világosan belátható, hogyan vitték árva egyházunkat volt elöljárói a végromlás örvényébe; hogyan lett egész egyházi községünk egy-két hamis sáfár siralmas áldozatává. Midőn — hogy ne is említsük egyházi és iskolai alaptőkéinknek lelketlen elsikkasztását — kényszeríttettek a tagok hatósági engedéllyel és karhatalommal, nemcsak minden koholt kiadási költségeket, hanem azonfölül jelentékeny és az egyház rovására önfejüleg fölvett uzsorapénzeket törleszteni. 
    Így történt az, hogy az ellenszegülőkre zsandárokat vittek s házaikból az utolsó ruhadarabot is elszedték, megzálogolták. Az e fölött kétségbeesetteket kikacagták, bántalmazták, s akik messze vidékekre — Moldva és Muszkaországba — jártak napszámra dolgozni, s a vagyonkájukon csüngő árvákat és özvegyeket véres verejtékük gyümölcsétől megfosztották. Ily muszka bánásmód folytán koldusbotra jutva, egyházi és iskolai szükségeinket fedezni önerőnkből teljes lehetetlen. Bizodalmunkat egyedül a nm. főegyháztanács igazságszeretetébe helyezzük. Remélvén, hogy legutóbbi felterjesztésünket — melynek vádpontjait épen a nm. főegyháztanács által kérésünkre kirendelt kommisszió is alaposaknak találta s a valóságos csalási és elsikkasztási bűntényeket konstatálta — legerélyesb intézkedésével érvényre emelve, tönkretett egyházunk további fennállhatását a jövőre nézve biztosítni fogja. Ez mit feszült kebellel vár szentegyházunk egész közönsége, sőt ezen elhagyott gyülekezet iránt még a távolban is mélyen érdeklődő magyarországi hitrokonaink. 
    Nem különben állunk az iskoláinkkal is, mely a magyar kormánytól nyert 180 frtot — fájdalmasan kell kijelentenünk — nagy tiszteletű Kerk úrnak mint volt— adminisztrátornak kezei közt veszté. Ezt magunk se hittük volna ugyan, de fájdalom a rideg valóság: „ist ganz evident”. Mert e szép summából általa vett könyvek, mint iskolai tankönyvek nagyobbára értékteleneknek s hasznavehetleneknek találtatván, bajosan is kerülhettek többe mint 50 frtba. S a többi pénz hovatételéről szabályszerű Rechnungot mutatni: Kerk úr vonakodik. Ily körülmények közt a ki vigasztalásával a kétségbeesés veszedelmétől visszatart: határtalan ragaszkodásunkat öröklött lelkipásztorunk. Aki minden gondja s nélkülözése dacára, lelkének minden erejét, türelmünk s összetartásunk megőrzésére szenteli. De félünk, hogy ezen egyetlen-egy istápunk is ma-holnap itt hagy bennünket. Miután mint négy gyermeknek atyja, egyéb forrásból származó s lehető leggyorsabb anyagi segélyzés nélkül, köztünk, elnyomatott s végkép kimerített nép közt hosszasabb időre nem lesz képes, hogy föntartsa magát. Ezen oknál fogva — már egyházunk érdeke is azt hozza magával, nehogy újabb megrázkódás érje s a halálnál is kínosabb adminisztráció értéktelen karjaiba dőljön — nem mulaszthatjuk el, hogy ez alkalommal a nm. főegyh. tanácshoz alázatos és hathatós kérelmünket ne intézzük, hogy lelkipásztorunk részére a kormánysegélyt mielőbb kegyesen utalványoztatva, ez által fejünkről a fenyegető részt elhárítni a meddig nem késő, ne terheltessék. 
Andrásfalva jún. 22. 1879. 
    A kurátor: Kerekes Sámuel m. k. a presbyterium s az egész egyház nevében. Közli az elöljáróság.
   
     Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880. október 17. Püspöki látogatás az andrásfalvi reformált egyházban. 
    Ily nemű látogatásról még eddig nem emlékeznek Andrásfalva évkönyvei, ily drága vendéghez még eddig nem volt szerencsénk. Szeptemb. 27. estre szállíttatott hozzánk s velünk maradt harmadnapig. 
    Slézia és Galícia határvonalának egy kis folyam választja el Bilictől Bialát. Innen érkezett a 70 éves főpásztor úr, mint a galíciai és bukovinai protestáns egyházak superintendense, tehát 100 mértföldről 23 óra alatt. 
    Üdvözöltük egyszerűen, de szívünk és lelkünk melegével, hogy főpásztori körútján a bukovinai kálvinista magyarok ez egyetlen s igénytelen egyházáról sem feledkezett el. S kértük, hogy találja magát mint övéi között, hol főpapi állásához méltóan fogadni lelkünk bár kész, de testünk erőtlen. 
    Hönel János superintendens úr súlyos évei dacára, erőteljes és megnyerő alak — én megvallom, hogy előbb valami mord csehet képzeltem benne — nyájasan nyujtá kezeit s már a tekintetével is szeretetteljes bizalmat s bátorságot öntött belénk, aztán az elöljáróknak reggeli találkozásig jóéjszakát mondva: hagytuk saját rendelkezésére. 
    Jelen volt az első estvén mint vendég s jóbarát, a hadikfalvi plébános Juscsák János szomszédunk is. Kedélyes társalgásunkban a püspök úr törte a magyart, én meg egész vehemenciával törtem a németet. Juscsák barátunk a lengyelt. S egyszer csak nyílik az ajtó: a mellékszobába hívnak. 
    Három személy ült a vacsorához. Lutheránus püspök, pápista pap, kálvinista lelkész. Nem bolygatva sem az átváltoztatás, sem az ubiquitás corporis Christi dogmáit, végre is — mond a püspök úr — a lutheránusok épen mint a kálvinisták: „ha csak annyiban különböznének egymás közt mint egymástól, úgy valóban semmi különbség nem volna a két felekezet között. Itt szállottunk alá a vallás felhői közül, a hívekre s a hívekről: szép Magyarországra. És a mi legjobban fűszerezte szerény vacsoránkat: a püspök úr azon nyilatkozata volt, hogy ő is magyarországi. Harminckét éve már, amióta elhagyta a hazát. S habár a magyar nyelvből sokat felejtett, ifjúkori barátira Késmárkról és Eperjesről, most is híven emlékezik. Különösen Kolbenheyer, jelenleg sopronyi lelkészt s aki Sopronyban nekem is egyik igen tisztelt és respektábilis tanárom volt, Fuchsot, a kitűnő phisices professort emlegeté. 
    A kedélyes eszmecserék vége, az éjjeli nyugalom lett, melyből másnap reggel a harangszó ébresztett fel. Szokott könyörgésünk után, az egész presbyterium bevonult a főpásztor úr elé, aki előbb az egyházi, azután az iskolai állapotot vizsgálta meg.
    Számadási jegyzőkönyvünk 10-ik lapja szerint az andrásfalvi reformált egyháznak: 1876. január 1-én készletben és fekvő tőkepénzben, a dicsőült Biró Mózes kezdeményezéséből : 1070 frt 40 krja volt. Ezenkívül a bécsi cs. k. Oberkirchenrathhoz 1879 aug. 3-án felterjesztett kimutatás szerint — jegyzőkönyv 99 1. 
    1-ször. Zsadányi lelkész hagyatéka 213 frt, az akkori gondnok által a néptől beszedve.   
    2-szor. Kovács Sándor lelkész prakticus buzgóságával 1868-ban alkotott magtár, mely már 1877-ben 400 korec gabonával, tehát középszámítással 800 frt értékkel bírt, 
    3-szor. Az egyházi s iskolai épületek reparációjára, pinceépitésre és kerítésekre, a néptől beszedetett 402 frt 16 kr. Ehhez számítva a magyarországi egyházkerületek könyöradományai 5 db. nyugtában 127 frt 70 krt, ez összesen: 529 frt 86 kr. 4-szer, 240 frt iskolai vagyon, melyből 60 frt a presbyterium, 180 frt kerek administrátor kezei közt volt. Összesen tehát az egész mennyiség: 2853 frt 26 fr. s ez — azonkívül, hogy a lelkész, tanító és egyházfi részére a tagok különösen adóztak — két év alatt mind elpusztult, s ami legcsudálatosabb: Balog Gergely kurátornak még ez sem volt elég. Azon ürügy alatt, hogy a pinceépítésre és kerítésekre nézve, nem hagyhatja félbe a munkát, míg a munkaköltség a gyülekezettől forintonként beszedhető legyen, hatodmagával 1050 írt uzsorapénzt vett fel a zsidóktól. 
    E fölvételekről az egyház egész hat hónapig semmit sem tudott, s csak mikor a nevezett egyének a fölvett pénzt mind elsikkasztották, akkor rendeztek közgyűlést Láng Károly lelkész elnöklete alatt, melyben a maguk fejétől viselt adósságot határozatilag az egyház nyakába vetették. 
    Úgy de ez a határozat már alapjában is törvénytelen. Először mert a közgyűlés, mely a határozatot hozta —1877 april 8. — nyilvánosan kihirdetve sem volt. 2-szer éjjel tartatott s a népnek csak egy kis töredéke volt jelen s ezek is részint megvesztegetve, részint fenyegetésből írták alá. Zsandárokkal és tömlöccel volt fenyegetve, aki alá nem ír. 3-szor nem is az volt felolvasva, aminek aláírtak, hanem a mellette való levél, ami a jegyzőkönyvből ki van szakasztva s el van sikkasztva. Végre ami magában is elítéli az egész eljárást: a felsőbb egyházi hatóságnak fel sem volt terjesztve, meg sem volt erősítve. 
    S ennek dacára a szegény, vérig zsarolt néptől: Varga György, Balog Gergelynek kurátor utódja, uzsora törlesztés fejében 803 frt 37 krt zsarolt ki, oly vérfagyasztó módon, mint azt a „Prot. egyházi és iskolai lap” múlt évi 27-ik számában közöltük. 
    Mindez már bevégzett tény volt, mikor én 1878. május havában ez egyházba léptem.
  Apák, anyák, az egész nép esedezve, sírva részvétem s pártfogásomért könyörögve adták elő, a mi velők történt. Behatoltam tehát a jegyzőkönyvekbe. Nem találom-e valami nyomát vagy indokolását e végzetteljes állapotnak? S a bevételek több helyen be sem jegyezve, s mindenütt temérdek, összezavart kiadások, hol a pap, hol a curátor, hol az iskolatanító kezeivel írva, borzasztóan igazolták a szűnni nem tudó panaszt. 
    Jött a július eleseje s a kurátor szorongva hozta fel illetékemnek egy részét. Többet — úgymond — most nem adhat, mert a zsidók már nagyon szorítják s még 600 frttal tartozik az ekklézsia! Erre e nép még tömegesebben sietett és tódult hozzám s kereken kimondták, hogy egyházi tartozásaikat szívesen és kész örömest behozzák ők maguk. De Varga Gyurka kezébe többé egy krajcárt sem adhat, s ha ő közelít feléjök mint Láng idejében, készebbek fejszét ragadni még az asszonyok is. 
    Itt hát nem szólni, hanem tenni kellett. Megjelentem rögtön a kerületi hatóság előtt, kérve és figyelmeztetve a helyettes biztos urat, hogy az exekucióra adott engedélyét, melyet az andrásfalvi volt presbyterium néhány tagjai hamis határozat alapján kértek — míg felsőbb rendeletet nem nyer — okvetlenül szüntesse be, mert különben Andrásfalván vérontás is történhetik, mivel aztán ő lesz a felelős. 
    A helyettes úr megdöbbent s 1879. H. 787 a szequeszternek kiadott rendeletével nem csak hogy a további exekuciót véglegesen beszünteté, sőt a mi eddig behajtatott — tehát a fönebb érintett 803 frt 37 kr. az egyház ládájába visszatétetni parancsolá. 
    Soha sem voltam boldogabb, mint mikor e rendelet másolata kezembe jött. „Remény, remény, azért vagy te szép virág! örömmel említem az eklatáns rendeletet: Kerk Eduárd ágostai lelkész atyafiunk, mint szegény gyülekezetem volt adminisztrátorának. És ím az öreg szomszéd úr, nemhogy örült volna velünk, sőt valami rejtélyes villanást vettem észre szemeiben. 
    Lehet, hogy ezt csak képzeltem. De már az konstatálva van, hogy az általa protegált vádlottak felhagytak ugyan az exequálással, de a 803 frt és 37 kr. kezeik közt veszett. 
    És mégis csak kevésbé múlt, hogy a cs. k. Oberkirchenrathnál Bécsben, a mi kérvényünk el nem ejtetett. Mert az onnan ígért 300 frtot ők nyerik meg s nem az egyház, ha mi a fönebb idézett aug. 5-ki felterjesztésünkben kimutatni nem sietünk vala, hogy nem az egyházat segítené a főegyháztanács, hanem épen az egyház megnyomorítókat, ha az uzsorások kifizetésére küldene segélyt. Miután ez egyház nem tartozik semmiféle uzsorásnak. Tartoznak igen is azok, akik az egyházat megnyomorították. 
    E 300 frt mai napig sincs beküldve s a merénylet tevők mégis hírlelték, hogy a pap már régen elköltötte. S ez álhírrel kezdték visszatartóztatni a hívek önkénytes buzgóságát. Maga a püspök úr világosította hát fel a gyülekezetet, hogy azt a pénzt még a cs. k. Oberkirchenrath sem bírja, még a magas kormánynál van. De ismerve és belátva az egyházi főhatóság, e szegény egyház valóban sülyedt állapotját, mindenesetre ki fogja eszközölni, hogy az szolgáljon némi alapul az elsikkasztott tőkepénzek helyett, miután a perlekedést teljességgel nem ajánlja. Mert az egyház beperelheti ugyan a vádlottakat, de mit nyer vele? Mit vegyen ama szegények és nyomorultakon, kiknek semmijök sincs. Az egy Balog Gergelyen kívül s az pedig raffinírt svindlerektől támogatva — hogy ne legyen mit megfogni a törvény kezének — minden ingós ingatlan vagyonát köztudomás szerint a zsidóknál kötötte le. 
    Legjobb tehát — mondá a püspök úr — felhagyni minden további követelésekkel, az Oberkirchenrath a Gusztáv Adolf egylet által is gyámolítani fogja az egyházat. S igyekezzenek maguk a hívek is, a szeretet és békesség lelkétől áthatva újabb alapokat teremteni. Ama 300 frtot pedig nem is volna tán tanácsos az egyház kezére bízni. Nehogy az is elpusztuljon, mint az előbbeni tőkék. Sokkal biztosabbnak véli a püspök úr, hogy egyházkerületének többi pénzeivel, a superintendentia kezei közt növekedjék. 
    Első tekintetre bárha helyesnek látszik is a főpásztori ajánlat: azt hiszem, hogy később eláll tőle maga a főpásztor úr is. Mert hat ember turpissága miatt nem lehet az egész népet elítélni. S amely nép a maga keserves verejtékéből még ily lélekölő körülmények közt is 1070 frt tőkét tudott az egyház számára teremteni; amely nép egy más országba fáradozik napszám dolgozni s egyháza magtárába mégis 400 köböl gabonát volt képes szemenként összehordani; amely nép az elsikkasztott magtár helyett most újólag új magtárba hordja verejtéke gyümölcseit s már ismét van 19 köböl gabonája, az ama 300 frtból is tőkét tud nevelni, és meg is fogja azt őrizni. Csak egyházi felsőbb hatósága épen az ily elszigetelt helyeken gyakoroltasson szigorú ellenőrködést. 
    Részemről tehát azt vélném s azt is fogom ajánlani, hogy leghelyesebben teszen a főegyháztanács, hogy ha ama 300 frtot azon meghagyással küldi az andrásfalvi egyháznak, hogy fektesse gabonába s csatolja az új magtárhoz, így a szűkölködőkön is leghamarább segíthet az egyház, s tőkéje is leggyorsabban és legbiztosabban növekedik.
    Mindezekbe a püspök ur előtt, oly hirtelen és egyszerre, teljes lehetetlen vala, hogy mélyebben bocsátkozzunk. De miután a tények állását főbb vonalaiban már úgy is régen ismeri és most in face loci meg is győződhetett róla, reméljük, az ügyfolyamat kedvezőbb lendületet nyer. 
    Egyházi jegyzőkönyveink és az anyakönyvek, rendbe hozva találtatván, áttértünk az iskolába. “Sok kívánni valót hagy hátra”, jegyezte meg a püspök úr, “kivált midőn a tanító semmibe sem veszi az elöljárókat s egy kézre dolgozik az egyház megrontóival” tette hozzá fájdalommal az elöljáróság. 
    Legkényesebb volt a helyzet az iskola könyvtárával szemben. Látván a főt. püspök úr a tíz forintos földgömböt s azt a nyaláb cifra könyvet, melyek közt “Juhorvos,” Medve Imre „Magyar gazdasszonya” sőt még „Hellen könyvtára is van: fölkent személye előtt is kénytelenek valánk kimondani, hogy az egész vásár falitáblak- és képekkel, sőt a könyvszekrénnyel együtt sem ér meg — nem hogy 180, hanem 70 frtot sem. Hogy ne érne — felelt a püspök úr — hiszen amint Kerk úr mondja: Láng urat bízta meg s az válogatta ki a könyveket. „Mi semmit sem tudunk róla” — felelt a presbyterium. És ha úgy van, Láng Károly úr arra is gondolhatott volna, hogy a 180 frtból ama jelzett könyvek helyett, legalább egy Szalay vagy Horváth magyar történetével is boldogítja a néptanítót; nem különben a sok ifjúsági- és néplapok közül, ha legalább egyet rendelt volna! „Kerk úr pedig — szólott Kántor János elöljáró — előttünk s nagytiszteletű Schiller seniorunk előtt, szóról-szóra oda nyilatkozott, hogy ő azt a 180 frtot mind ezekre a könyvekre s lim-lomokra fordította, s neki abból „még 15 kr. schnapszra valója se maradt.” A püspök úr — az isten áldja meg — mégis kiszorított már belőle 28 frtot. Csak tessék még szorítani, kerül onnan több is. De én láttam a Rechnungot — felelt a püspök úr, némileg neheztelve s Láng úr is alá van írva és Kerk úr beadta a Bezirks-Schulrathnak. 
    Természetes, hogy a mi önálló s felekezeti iskolánk, a Bezirks-Schulrathot jóformán nem is ismeri. S az illető — máskülönben igen tisztelt — úrnak ünnepélyesen kívánja tudomására juttatni, hogy ha pápa akar lenni, hat menjen Rómába s ne jött volna adminisztrátornak mi hozzánk Andrásfalvára. 
    De a tisztes főpásztor ur iránti kegyelet azt hozta magával, hogy ne szomorítsuk, az előadások oroszlánrészén átesve, a látogatási jegyzőkönyvet elkészítve, rendes aláírás után, bezártuk a második nap terhes feladatát. 
    Következett a harmadik, a legünnepélyesebb nap, amely épen szent Mihály napja volt. A püspök úr előbb megírta, hogy ezen a napon jelen akar lenni az isteni tiszteletünkön is. Kijelölte a textust is, amelyről beszédet tartsak Ján. 9. 4. szerint. S bár a nép nagy része Moldovában fáradozik törökbúzát törni, mégis szép számmal gyűlt össze. S még a püspök úr is kellemesen volt meglepve, hogy a kis templom egészen megtelt. 
    Az én rövid és alkalomszerű igehirdetésem után főpásztorunk lépett az úr asztalához. S meg vagyok győződve, hogy egész Magyarországot érdekelné ama hatásteljes és apostoli tanítás, melyet az ezüst fürtökkel koszorúzott külföldi főpásztor, János evangyélistának szellemében és lelkével s — ami legváratlanabb volt — jól érthető magyar nyelven, az édes hontól elszakadt testvéreinkhez intézett. De miután tartok tőle, hogy tudósításom már eddig is igen hosszúra nyúlt, tehát csakis röviden érintem, hogy a szeretetről volt szó. „Fiacskáim, szeressétek egymást!” Ez alapigékhez képest: mi és milyen a szeretet? oly kenetteljesen fejtegette a főpásztor, hogy szinte áthatva látszott lenni János evangyélista és szent Pál apostol szellemétől. 
    Megáldó imája után egyházunk nevében, s a szent gyülekezet előtt köszöntem meg még egyszer azt, hogyoly messziről érkezve nemcsak hogy fáradságot vett, ez elszigetelt magyar nyáj ügyét-baját közelebbről vizsgálni és orvosolni; de — hogy a fájó sebekre annál gyöngédebben hintse az ige balzsamát — ha Káté a görög nyelvet 50 éves korában tanulta, Hőnél János superintendens úr, az általa 32 év óta nem hallhatott magyar nyelvet, 70 esztendős korában nemcsak hogy tanulta, sőt prédikálta is. Adja isten, hogy élő szavai, amint a gyülekezetben legelsők valának, legutolsók se legyenek. 
    Ezzel az ének megrendült, a hívek a főpásztortól elbúcsúztak és elváltak, s egyszerű, de szívélyesen felszolgált délebéd után: jöttek a radaótzi német atyafiak s ünnepélyes kísérettel városukba vitték. 
    Közli: Tomka Károly, andrásfalvi ref. lelkész s a presbyterium és az egész nép nevében bizonyítják: Kerekes Sámuel, főgondnok. Kántor János, Ömböli János, elöljárók.
 

Jancsó Elemér: A bukovinai magyarok (1938).

Publicat: Miercuri, 13 Martie 2024 11:02 | Accesări: 449

     Jancsó Elemér: A bukovinai magyarok (1938). 

    A Kárpátoktól északkeletre, Rădăuţi és Suceava városok környékein, több száz kilométernyire a legközelebbi összefüggő magyar nyelvterülettől közel másfél száz éve él még hány ezernyi kivándorolt magyar, kiknek sorsáról az utóbbi időkben alig lehetett valamit hallani. A bukovinai magyarság sorsa örökös kisebbségi életre kárhoztatott. Helyzete azonban 1867 és 1918 között, a dualizmus révén, sokkal jobb volt nemzeti szempontból, mint a világ bármely részére szakadt magyarságáé. Gazdasági és kulturális nehézségei voltak a múltban is, sorait járványok, kivándorlások és háborúk pusztították, de számban és fejlődésképességben ma is úgy áll, mint a béke legboldogabb éveiben.
    1918 után ez a kicsiny, alig tizenegyezer lelket számláló magyarság Romániába került. Már-már azt lehetett hinni, hogy sorsuk a moldvai és bukaresti magyarokéval együtt, a kisebbségi élet fővonalába kerül és ha anyagiakban nem is, de legalább erkölcsiekben maga mellett tudhatja a kultúrában és gazdasági erőben nálánál sokkal erősebb romániai nyelvtestvéreit. Sajnos, az 1918 utáni események nem ezt mutatták. Következőkben látni fogjuk, milyen változásokon ment át Bukovina maroknyi magyar népe és milyen gazdasági és kulturális folyamatok befolyásolják életét. Előbb azonban vessünk néhány pillantást a történetükre. 
    A bukovinai magyarság története a mádéfalvi vérengzés után kezdődik. A sicuilicidium után tömegesen menekülnek ki az elkeseredett székelyek Moldvába és a török tartományokba. A bujdosóik jövőjüket még mindig inkább látták biztosítva idegen földön, mint otthon, hol a császári önkény ősi jogaikba gázolt. A menekülők nagy része Moldvában talált új otthonra, hol már századok óta nagyszámú magyarság élt. Itten kereste fel a bujdosókat Mártfonffy Mór misszionárius és hosszas rábeszélés után sikerült rábírni a menekültek egy részét, hogy Bukovinába telepedjenek így jöttek létre Bukovinában Fogadjisten és Istensegíts községek. Mártonffy telepítési akciója nem egyéni iniciatívára történt, hanem az osztrák kormány kimondott óhajára. 
    Bukovina ugyanis csak a XVIIII század második felében került Habsburg jogai alá és Mária Terézia fiát, Józsefet bízta meg, hogy az új tartományt megtekintve, azt politikailag és gazdaságilag minél hamarább és jobban kapcsolja be az összbirodalom vérkeringésébe. József főherceg nagy ambícióval vállalta a rábízott feladatot, de minden jószándéka mellett, már a kezdet kezdetén, komoly nehézségekkel kellett megküzdenie.
    Bukovinát az osztrák megszállás előtti időben háborúk dúlták, lakossága nagy része kipusztult, szétszóródott, még a termékeny völgyeket is aránylag kisszámú lakosság tartotta megszállva. A kereskedelem, az ipar és az intenzív mezőgazdálkodás, jóformán ismeretlen fogalmak voltak e jobb jövőre hivatott tartományban. Első feladat volt tehát betelepíteni a termékeny földeket földműveléshez értő, kereskedelmet és ipart űzni tudó lakossággal, mely később a császári politika előrelátó számításai szerint, jó adófizetője lesz majd a birodalomnak. Bukovina betelepítése nagyjában ugyanúgy történt, mint a török háborúk után a nagy magyar Alföldé. 
    Az osztrák birodalom minden részéből özönlöttek a telepesek a Szeret és a Suceava völgyébe és a gyér lakosságú tartomány csakhamar megtelt lengyel, német, ukrán, román lakossággal és a Moldvából hozzájuk csatlakozó magyar telepesekkel, így keletkeztek a telepítés Istensegíts és Fogadjisten csakhamar virágzásnak indultak. Lakóinak a hosszú évek üldöztetése után jól esett a munka és a biztos megélhetés, megszerették új hazájukat és nyomukban új magyar telepesek vándoroltak be. Nemcsak a román tartományokból, de a Székelyföldről is. 
    Közben Hadik Andrást bízta meg a császári kormány Bukovina kormányzásával. Hadik csakhamar nagy népszerűségre tett szert. Megbízását Bukovina beszervezését illetőleg sikeresen teljesítette. A bujdosó magyarok többízben fordultak hozzá és további telepítések lehetővé tételét kérték tőle. Hadik örömmel teljesítette honfitársai kérését, így jött létre rövid idő alatt 1785-ben a moldvai bujdosók két új faluja, Hadik és Andrásfalva.
    A magyar telepesek eleinte jól el voltak mindennel látva. Bukovina teljhatalmú kormányzói földet és gazdasági eszközöket adtak mindannyiuknak. A nagy magyar telepesfalu megalakulását követte II. József császár idején, az 1786-ban alapított József falva is. Természetesen a bujdosók visszahozatalát és egy állami életbe való bekapcsolását így sem sikerült teljesen megoldani. A kimenekültek nagy része továbbra is kintmaradt a török tartományokban és nem követte kis számú társainak települési szándékát. Magyar telepítéssel még később is próbálkoztak Bukovinában. A tartomány krónikái két magyar telepesközség nevét őrzik, de mindkettő, Laudonfalva és Tomnatik is rövidéletűeknek bizonyultak. Tomnatikot 1826-ban 30 andrás- és hadikfalvi család alapította, de a telep lassan elsorvadt, magyar lakói visszavándoroltak anyaközségeikbe és utolsó maradványukat az 1866-os éhínség pusztította el. Laudonfalva szintén hasonló sorsra jutott. Kisebb számban voltak még magyarok a Józseffalva melletti Strojeşti községben is, de néhány évtized alatt vagy visszavándoroltak Józseffalvára vagy elvesztek az e falvat egyre nagyobb számban elözönlő románságban. 
    A bukovinai magyarság nagy része csíkmegyei eredetű. Csak kisebb számmal költöztek soraik közé székely protestánsok is. A kivándoroltak helyzete a 48 előtti időkben se jobb, se rosszabb nem volt, mint az osztrák birodalom többi jobbágyainak sorsa. Azok, akik nagybirtokokközelében éltek, sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint szegény, de önálló életet élő társaik. Földesuraik rabló és gonosz bánásmódja még ma is él a nép emlékezetében. Józseffalván sokat mesélnek azokról a kényszermunkákról, amiket annak idején törvényesen vagy törvénytelenül földesuraik rájuk kényszerítettek. Különösen a tiszttartók kegyetlenkedései lázították fel nem egy ízben a békés és türelmes józseffalvaiakat. Elkeseredésük a múlt század első negyedében érte el tetőpontját és néhány évtizedes telepes élet után, nagy részük titokban, éjnek idején szökött vissza Moldvába, hogy földesuraik zsarnokságától megszabaduljanak. A kimenekült családok helyébe, a falu egykori urai románokat hoztak, így lett a mult század első negyedében az azelőtt tiszta magyar községből egyelőre magyar többségű, de vegyes lakosságú falu. 
    A jobbágyfelszabadítás ezeknek a visszaéléseknek nagy részét megszüntette és lényegesen javított a bukovinai magyarok helyzetén. Pár évtized alatt erős és jómódú kisgazda réteg alakult ki mind az öt magyar faluban. E falvak gazdasági virágzását még jobban elősegítette a tartomány fővárosának, Csernovitznak gyors fejlődése, a közeli Rădăuţinak és Suceavának növekvő kereskedelme és ipara. E fejlődést csupán az 1866. évi járványok és az ezt követő éhínség szakította rövid időre meg, de a lakosság gyors szaporodása e súlyos veszteséget is hamarosan kipótolta. 
    1880-ban Bukovina magyarjainak száma eléri a tízezret. A 67-es kiegyezés után helyzetük lényegesen javul. Az egyre növekvő magyar nacionalizmus hamar felismerte jelentőségüket és a hírlapok által felkeltett érdeklődés nyomán csakhamar nagyszabású telepítési akció indult Magyarországra való telepítésük érdekében. A régió Magyarország telepítési mozgalmai közüli ez az egyetlen, mely részben sikerült. A telepítésre az Alduna szabályozása adott alkalmat. 
    A magyar kincstár a Duna szabályozása révén új területek birtokosa lett s mi sem volt természetesebb, hogy a bukovinai magyarok hazatelepítésének hívei, akcióijukat e konkrét szükséglet kielégítésével kapcsolták össze. A bukovinaiak meghallva azt az általános érdeklődést, mely sorsuk iránt a régihazában megnyilvánult, küldöttséget menesztettek Budapestre és a kormánytól hazavitelüket kérték. Kérésük hamarosan meghallgatásra talált. 1882 decemberében bizottság alakult hazavitelükre. Hatalmas társadalmi propaganda révén sikerült annyi pénzt összegyűjteni, hogy egyelőre ezer ember visszatelepítése biztosítottnak látszott. 1883 elején a bizottság vezetői, Odescalchi herceg és Szádeczky Lajos történész kiutaztak Bukovinába. A visszavándorlás még ez év tavaszán megindult. Három vonattal, összesen kétezerkétszáz ember ment Magyarországba. De így is sokan maradtak le és ingóságaikat eladva, kénytelenek voltak a hosszú utat szekéren tenni meg. 
    A visszatértek nagy része az Alduna vidékén telepedett le. Három község keletkezett itt: Hertelendifalva, Sándoregyháza és Székelykeve. A telepítési akció ezzel be is fejeződött. De a bukovinai magyarok később is tértek nagy számmal vissza és egy részük Déva mellett, más részük Gyorokon, Arad megyében, továbbá Marosludason, Sármáson és Vinczen telepedett le. A 83-as kivándorlás nagyon leapasztotta a bukovinai magyarok számát, de rövid másfél évtized alatt az öt falu népessége ismét tizenkétezerre emelkedett. Mivel e falvak határai szűknek bizonyultak a megélhetésre, új kivándorlás indult meg, de ezúttal nem Magyarországba, hol az irántuk való lelkesedés szalmalángja rég kialakult már, hanem Kanadába és az Egyesült Államokba. Kanadában a bukovinai kivándorlók egy része új falvat alapított, mely ma is virágzó fejlődés képét mutatja.  (A bukovinai csángók történetét nem dolgozták fel, rájuk vonatkozólag legtöbb adatot a bukovinai csángók nagy képes naptárának négy évfolyamában találunk (1911-15) részint papjaik, részint magyar történészek és publicisták tollaiból.)
                                                                                                       ….
    A bukovinai magyar falvak nagy része Rădăuţi környékén van, és e jelentős kis városokat félkörben veszi körül. Legészakabban Andrásfalva fekszik, tőle pár kilométerre délre Hadikfalva, majd Istensegíts és Forgadjisten. Ezen a magyar telepen él a bukovinai magyarság nagy többsége, mintegy tizenegyezer ember. Hadikfalvától délre, Suceava közelében fekszik Józseffalva, román és német falvak között, 40-50 kilométerre a többi magyar teleptől. A magyar falvak környékén jórészt románok laknak, de itt-ott rutén lakossággal és erős német telepes falvakkal is találkozunk. A rutének nagy része és egy-két kisebb német szórvány elrománosodóban. A nagyobb német falvaik társadalmi szervezetük tekintetében mintaképül szolgálhatnának a közeli magyar falvakinak. A bukovinai magyarokat két csoportra oszthatjuk. A délit alkotják a teljesen magukra hagyott józseffalviak, kiknek helyzete, izoláltságuk folytán —, sokkal rosszabb nemzetiségi szempontból, mint az északiaké. Józseffalvának nemcsak a környéke román, de maga a falu is 45 százalékban az. A románok száma már a háború előtti években is növekedő tendenciát mutatott. Pedig a 90-es években még alig 25-30 százalékát alkották a falu lakosságának. Ez azonban nem a magyarok elrománosodásának folyománya, hanem egyrészt a békebeli nagy magyar kivándorlás következménye, melynek folytán a magyarok földjei jórészt az ő kezükbe kerültek, másrészt a földreformé. De ezért nyelvében ma is magyar. A faluban élő románság és magyarság között összeházasodás nincs és ha van, ritkán, az még most is a magyarság javáratörténik. Megmaradásuk egyik okát éppen ebben a vallási és társadalmi elkülönülésben kell keresni. Az északi telepek helyzete a Józseffalváénál kedvezőbb. Itt már nagy tömegű magyarság él egymás mellett és a románosítási törekvésekkel gazdaságilag és kulturálisan is jobban szembe tud szállani. 
     Legrosszabb a helyzet Fogadjistenen, mely Józseffalvánál is kisebb telep. Míg Józseffalván 7-800 magyar él, addig itt összesen 250-en laknak. Iskolájuk nincs, egyházilag pedig a szomszéd Istenisegítshez tartoznak. De zárkózottságuk révén, beolvadásról itt sem lehet beszélni. Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts, tiszta magyar faluk, mindössze 150-200 zsidó él közöttük és néhány német, román és lengyel család. Tizenegyezer magyarral szemben alig 200 más ajkú. 
     A bukovinai magyarság igazi centruma Hadikfalva, amely egyébként egyik legjelentősebb vasúti gócpontja Dél-Bukovinának. De nemcsak vasúti csomópont, hanem fontos kereskedelmi átvonuló hely is Hadikfalva. Csernovitzba, Rădăuțiba és Szerette rajta át vezetnek az autóbusz vonalak, ezzel a falu kereskedelmi életének is nagy lendületet adva. Bevándorlások lengyel, német és rutén részrőlkisebb mértékben mindig voltak a bukovinai magyar falvakban (ezt a személynevekből is meg lehet állapítani), de a bevándorlók rövid idő alatt kevés kivétellel mind elmagyarosodtak. Hadikfalvának a hivatalos népszámlálás adatai szerint 1930-ban 4573 lakosa volt. 
    Az egyházi kimutatások szerint 1920 és 1930 között 2779 ember született Hadikfalván és 1489 ember halt meg. A tiszta szaporulat tehát 1280. Ugyanezzel a nagy szaporulattal találkozunk a többi magyar falvakban is. Sajnos a nagy gyermekhalandóság és a ragályos betegségek pusztításai a lakosság óriási növekedését nagymértékben ellensúlyozzák. Ha így halad, a bukovinai magyar falvak gyarapodása a legközelebbi népszámlálás 11.000 magyar helyett már tizennégyezret talál itt. 
   Akármelyik bukovinai faluba menjünk, mindenütt a gyermekek nagy tömege és a hosszú végeláthatatlan uccasorok tűnnek szemünkbe. Egyedül Hadikfalván közel ezer ház van. Andrásfalva és Istensegits végtelenbe nyúló sugáruitjai a nagy magyar Alföld óriási kiterjedésű falvaira emlékeztetnek. A túltömöttség különösen Hadikfalván nagy, hol a falu határa négyezer hektár, vagyis egy lakosra átlag még egy hektár föld sem esik. Az utóbbi években Hadikfalva új kis rajt bocsátott ki magából Satumare községbe. Ez a raj rövid másfél évtized alatt megvetette lábát az új községben és ma már kétszáz lelket számlál. 
    Úgy Hadikfalván, mint Istensegítsen és Andrásfalván magasabb mezőgazdasági kultúrával találkozunk, mint a környező falvakban. A lakosság fő terményei a hagyma és a káposzta. Hadikfalva után nagyság szerint Istensegits következik. 1930-ban 3139 lakója volt, ma jóval több. Itt is volt földreform, de a föld nagy részét itt is a szomszéd falvak lakosai kapták. A bukovinai falvakban, minél nagyobb faluba megy az ember, az átlagos szegénység annál nagyobb. A falvak sűrűsége miatt terjeszkedni semerre sem lehet. Egyetlen mód az intenzív gazdálkodás és a kivándorlás volna. Ma mindkét eshetőség megszűnt. Bukovina legészakibb magyar faluja Andrásfalva. Az1930-as statisztika szerint lakosai száma 2539. Ez az egyetlen falu, ahol reformátusok is laknak. Egyházközségük már több mint százéves, de híveik száma a háromszázat sem éri el. Új templomukat a háború előtti években avatták fel, régi felekezeti iskolájuk is van, hova kb. 75 kizárólag református gyerek jár. 
    A hivatalos statisztikai adatok szerint Hadikfalván, Andrásfalván és Istensegítsen összesen 10.251 lélek élt 1930-ban 2.082 épületben. Nemzetiségileg 98 százalékban magyarok. Ez a szám azóta erősen emelkedett. A bukovinai csángó-magyarok gazdasági viszonyairól pontos és a modern szociológiai követelményeknek megfelelő tudományos képet adni nagyon nehéz. Legfőbb akadály a statisztikák hézagos volta. A magyar falvak lakossága legnagyobbrészt kisbirtokos. Birtokkülönbség van itt is a parasztság köreiben, de a gazdag parasztok száma kevés. Hadikfalva ötezer lakójából mindössze 20-30 földműves birtoka haladja meg a harminc holdat. Átlagjában úgy Hadikfalván, mint a többi magyar telepesközségben egy-egy család két-négy holdnál többel nem igenrendelkezik és ebből a néhány holdból kell megélnie sokszor tíz-tizenötembernek is.
    Valamikor a kilencvenes években átlag 20-30 hold földje volt egy-egy gazdálkodónak. Ma ez a folyamat a háború utáni években még rohamosabban halad előre, a föld mind jobban és jobban aprózódik szét. A föld szétaprózódása rövidesen odavezet, hogy a bukovinai magyar falvak lakossága nagy többségében teljesen leszegényedik, nem lévén számára sem a kivándorlás, sem súlyos anyagi helyzete miatt az új földvásárlás lehetősége adva. 
    A földnélküliség egyre növekvő folyamatát Hadikfalván figyeltem először meg. A falu külső negyedei szegénységben nem különböznek a nagyvárosok nyomortanyáitól. Vannak harcok, ahol hiányoznak a legegyszerűbb bútorok is, mert a háború alatti orosz pusztítás következményeit még mai napig semtudták —, nagy szegénységük miatt _ kiheverni. 
    A bukovinai magyarság legnagyobb problémája a nagy szaporaság. A moldvai csángókhoz hasonlóan, minden családnak legalább 8-10 gyermeke van. E tekintetben sem a háború, sem az azt követő mély gazdasági-erkölcsi válság változást nem hozott. Hogy a bukovinai magyarság nyelvi szempontból oly jól áll és sorsa a közeljövőre is biztosítottnak látszik, annak okát éppen nagy szaporaságában kell keresni, mellyel aháború ütötte hézagokat néhány év alatt pótolta. A kivándorlás teljes megszűnése nehéz helyzetet teremtett e falvak fokozatosan növekvő szegény rétegei számára, akik kenyerüket a falvaikban nem tudják megkeresni s kénytelenek munkájukat áruba bocsátani, sokszor a legmegalázóbb feltételek mellett. Különös előszeretettel mennek közmunkákra, legtöbbjük azonban a Botoşani, Dorohoiu, Roman, Iaşi körüli nagybirtokokon végez szezonmunkát. Hogy milyen keveset kapnak munkájukért, úgy a falvaikban levő birtokosoknál és gazdagabb parasztoknál, mint Moldvában, arra jellemzésül álljon itt néhány adat. 
    Fogadjistenen pl. a Capri féle mintagazdaságnál, hol minden a racionalizált mezőgazdaság legutolsó eredményei szerint folyik, a szomszéd falusiak 25 lej napszámot és kosztot, a helyi magyarok viszont csak 15 lejt kapnak koszt nélkül. A regáti nagybirtokosok a háború utáni években aránylag tűrhetően megfizették munkájukat, de a gazdasági válság beálltával, épp a krízisre hivatkozva, úgy a pénz, minta természetben való fizetés tekintetében a lehető legmélyebbre szállították le. Volt alkalmam számos ilyen munkaszerződést látni Istensegítsen, miket a községi bíró jelenlétében, a moldvai nagybirtokosok intézői és a munkájukat eladó parasztok egymás között kötöttek. A tél közepén, mikor a magyar falvak szegényei nélkülözni kezdenek, kifogy utolsó kenyerük s rájuk, akikor jelennek meg a Regát ismert munkaszerzői, hogy a kiéhezett parasztokat munkára toborozzák. És a szegény parasztság, melynek életnívója hallatlanul alacsony, igényei minimálisak, minden esetben belemegy a Leglealázóbb tanikafeltételekbe és jóformán ingyen eladja saját és családja munkáskezeit. Tavasszal és nyáron a cukorrépa ültetvényekre tömegesen vonulnak ki szekereiken. Legtöbb munkás elviszi családját is, tízéves gyermekétől felfelé. 
    Természetesen nemcsak a teljesen földnélküliek mennek Moldvába, de az egy-két holddal rendelkezők jórésze is, mert népes családjaik eltartására e néhány hold semmiképpen sem elegendő. Egy férfi keresete négy hónap alatt 1800 lej és 700 kg. kukorica. És mégis, amikor megjelennek télen a regáti bojárok ügynökei, a szegény nép tömegesen siet eléjük, hogy szó nélkül aláírja az egyre rosszabbodó szerződési feltételeket. 
    A moldvai szezonmunkának rendkívül sok káros következménye van. A tüdőbaj és a trachoma elterjedésének egyik fő okát szintén a szezonmunkák alatti egészségtelen lakás és élelmezési viszonyoknak tulajdoníthatjuk. 
    Volna még egy megélhetési lehetőség a túlszapora népesség számára: az ipar. Ezen a téren azonban nem történt elég felvilágosító munka soraikban. Ezért van az, hogy a legtöbb falusi iparos a magyar falvakban is vagy zsidó vagy bevándorolt és elmagyarosodott német. Alig néhány magyar megy újabban ipari pályára, számuk azonban elenyészőenkevés. A meglévő iparosok helyzete sem rózsás. Iparengedélyeiket állandóan adják vissza, mert nem bírják fizetni az egyre növekvő adókat. Bukovina magyar falvai gazdaságilag csak a környező városokkal tartanak fenn összeköttetést. Erdélybe se iparosnak, se gyári munkásnak nem mennek, így tehát az erdélyi magyarsággal semmiféle közvetlen kapcsolatban nincsenek. Gyéren bár, de vannak kapcsolataik a moldvai magyarokkal. A nyári munka folyamán gyakran dolgoznak együtt az ottani csángókkal sőt nem egyszer jutnak el magyar falvakba is. 
    Nyelvi szempontból sem a moldvai tartózkodás, sem a katonáskodás nincs döntő jelentőséggel. Románul valamennyien megtanulnak, de nyelvük tisztaságát ez egyáltalán nem befolyásolja. Ebben a tekintetben össze sem lehet őket hasonlítani a moldvai csángókkal, akiknek tekintélyes része tömegesen használ ma már román szavakat, sőt sok helyt kevert nyelven beszél. 
    A bukovinai magyar falvak egészségi viszonyai felettébb rosszak. A gazdasági válság elmélyülése még jobban növeli a gyermekhalandóságot, mert a szegény szülők nagyszámú gyermekeinek még a minimális táplálékot sem tudják biztosítani. Különösen nagy a tüdővész pusztítása. Hadikfalván a járásorvos statisztikája szerint 50 százalékra emelkedik a tüdőbajos gyerekek aránya. Helyenként a lakosság 20-30 százaléka trachomás, s bár Hadikfalván van állandó körorvos és patika is, beható orvosi kezelésről a nagy szegénységmiatt szó sem lehet. A bukovinai magyar ember háza rendkívüli tiszta, legtöbb helyi két szolba konyha van, s közülük az egyik vendégszoba. De a vendégszoba fenntartása ma egészségtelen és káros, mert benne a család nem lakik, csupán dísznek használja. Legtöbb család, bármilyen nagy legyen is, egy szobában él. Ilyen körülmények között természetesen a tüdőbaj és minden más betegség tömegesen szedi áldozatait.
    Vallási tekintetben a csángók 95 százaléka katholikus. Csupán Andrásfalván van református egyházközség. Egyházi téren intenzív vallásos életet tapasztalni mindenütt. 1918 előtt Bukovina katholikus papjai a lembergi hitközség alá tartoztak, ma a Iasi-éhoz csatolták őket. Püspökük, Robu, (eredetileg csángó) a megüresedett két papi állást a legutóbbi években — szemben moldvai intézkedéseivel — magyarokkal töltötte be A vallásosság számos jelével lehet találkozni mindenütt. A háború utáni években egyedül Hadikfalva lakói 700.000 lejt költöttek templomuk restaurálására. Sokat áldoznak katholikus nyomtatványokra és lapokra is. A falvak tele vannak keresztekkel, a házak belsejében pedig régi és új szentképek tömege díszíti a falakat. Műkedvelő előadásaik is a legtöbbször vallásos témájúak. 
    Népművészet tekintetében a bukovinai magyar falvak semmi különöset nem nyújtanak. Szőtteseik nagyrészt a Csíkból hozott motívumokat őrizték meg, de itt-ott a környék befolyása is érződik már. Balladáik és népdalaik értékesebb részét Bartók még a háború előtt összegyűjtötte. Újabban Domokos Pál Péter járt közöttük és próbált hasonló irányú kutatást végezni. Sajnos e téren sokat nem várhatunk. A műdal teljesen kiszorította a régi balladákat és dalokat. Volt alkalmam egy idősebb asszonnyal elénekeltetni néhány régi balladát, de közelebbi vizsgálódás után újat ezek között sem találtam. 
   Az Erdélyszerte fellendült dalkultusz utolsó hullámai ide is elértek. Istensegítsen néhány éve jól vezetett dalárda működik. Lelkes tagjai rövid idő alatt sokat tettek már a magyar dal megszerettetése érdekében. Istensegíts tudós plébánosának, Elekes Dénesnek kezdeményezésére pedig, ki egyébként a bukovinai magyarok részletes történetének megírásával foglalkozik, nagyszabású akció indult meg egy magyar kulturház létesítésére. Mindennél fontosabb azonban az iskolakérdés és az iskolán kívüli nevelés mielőbbi megoldása.
Korunk. 1938/1. szám. 46-52. old.
 

I. Ferenc József császár elfelejtett kiáltványa.

Publicat: Marți, 12 Martie 2024 04:05 | Accesări: 277
                                         I. Ferenc József császár elfelejtett kiáltványa.
                                                           Anghel Popa
     A dokumentumoknak, akárcsak az embereknek, megvannak a maguk sorsai, néha szándékosan vagy figyelmetlenségből megsemmisülhetnek, néha feledésbe merülhetnek, az idő leplének hosszú csendje borul rájuk. Az utolsó kategóriába tartozik I. Ferenc József császár kiáltványa, amely 1898-ban, az Osztrák-Magyar Birodalmat alkotó népekhez szólt. A Bukovinai Hercegségnek szánt kiáltvány román, német és ruszin nyelven készült. Egy példányát, szerencsés véletlen folytán, a szucsávai archívumban őriztek meg. A Birodalommal vagy a császár személyiségével foglalkozó történészek nem használták fel a dokumentumot, mert nem ismerték, vagy jelentéktelennek tartották.
     Mi a jelentősége a Kiáltványnak? Az 1898-as év a Habsburg-ház számára jubileumi év volt, Ferenc József császár uralkodásának 50. évfordulóját ünnepelve. Az eseményt kiterjedt ünnepségek jellemezték, amelyek egész évben, az egész birodalomban zajlottak. Az ünneplést ősszel hirtelen egy tragikus esemény szakította félbe, amely mindenkit a mayerlingi drámára emlékeztetett.
    1898. szeptember 9-én de Hohenembs grófnő megérkezett a genfi "Beau Rivage" szállodába. Egy jól értesült helyi újság, még aznap közölte olvasóival, hogy a szóban forgó személy valójában az Osztrák-Magyar Birodalom császárnéja, Erzsébet, akit magánéletében Sissynek nevezett a család. Az információ csak részben volt pontos. A szállodában egy idős nő tartózkodott, akire az eltelt évek és események rányomták bélyegüket, csak emléke az egykori császárnének.
 
sissy
 
     A birodalmi élet, annak minden összetett és nehéz problémájával, erkölcsileg és fizikailag nyomot hagyott rajta. A házasságkötés után az őszinte szereteten alapuló feleség kötelezettségének eleget tett, utódokon keresztül biztosította a trónöröklést, de soha nem tudott alkalmazkodni a császári udvar korlátaihoz, amelyet idegen környezetnek, száműzetése igazi helyének tartott. Nem értette császárnői küldetését, nem volt hajlandó feláldozni magánéletét a birodalmi kötelezettségekért, és alapvetően ez a múltban és ma is koronás fejek drámájáért. Két rögeszme emésztette meg: a félelem attól, hogy a szerelem megszokássá válik közte és a császár között, és a vágy, hogy megszerezze saját szabadságát. Álmodozó volt, és az álmokra ráfizetnek. Nem értik meg a hozzá közel állók, még birodalmi férje sem, és melankolikus lesz. Fizikai megjelenése miatt egy drasztikus diétának veti alá magát, ami aláássa az egészségét. Az elmúlt években, a gyenge morális és a halál gondolatának elűzése miatt, általában a birodalmon kívül utazással próbálta orvosolni magát. Az 1898 őszi genfi út végzetesnek bizonyul, a császárné számára az utolsó volt.
    Szeptember 10-én, valamivel ebédidő után a császárné csak társával, Sztaray grófnővel a város mólójához ment, hogy hajóra szálljon. Az útvonalon, a szálloda közelében érte utol végzete. Egy olasz kőműves, Luigi Luccheni egy reszelővel mellkasába szúr, ami átüti a szívét. Bevitték a szállodába, ahol meghal. A bérgyilkos anarchista volt, mint sokan mások, akik akkoriban kísértették Európát, megszállott ember, az élet abortusza, aki minden kudarca miatt halálosan gyűlölte a koronás fejeket. A halál volt a mottója ezeknek az elesetteknek, akik egyenrangúak társadalmáról álmodoztak. Ferenc József császár családjának sorsútja Mayerlingben kezdődött, Genfben folytatódott, nem tudva akkor, hogy majd Szarajevóban ér véget.
    Bécsben a császár megdöbbenve fogadja a császárné halálhírét, és ennek szavai jutnak eszébe, amikor felajánlották neki, hogy egy testőr kísérje el: „Ki támad meg egy olyan öregasszonyt, mint én?” Sors! I. Ferenc József uralkodott érzelmein, császári méltósága ezt megkívánta, de szenvedése - a meghitt hozzátartozók későbbi vallomásai szerint - páratlan volt. Mégis, hihetetlen módon, hallatszott a mormolása: „Senki sem tudja, mennyire szerettük egymást”. Sőt, legfiatalabb lánya, Marie-Valerie mellett, könnyeket hullatott.
      Őszintén szólva, a Birodalom népei együttérzésüket fejezték ki a szeretett és ártatlan Erzsébet császárnő erőszakos halála iránt. A Birodalom legtávolabbi szegleteiben saját kezdeményezésükre, a központi hatóságok döntése nélkül a lakosság gyászba kezdett, és részvétnyilvánító táviratok ezreit küldték a császári családnak. A gesztus mély benyomást tett a császárra, és úgy fogta fel, mint a soknemzetiségű birodalma egységének és az emberek monarchiába vetett hitének bizonyítékát, amely tény valósággá vált. Ebben az értelemben szólította meg őket 1898. szeptember 16-án Kiáltványban. 
 
sissy 1
 
 
    A Bukovinai Hercegségnek címzett példány román nyelvű szövegét, teljes egészében reprodukáljuk:
         "Az én népeimhez!
       A legkeményebb megpróbáltatás nehezedett rám és a házamra. Hölgyem, trónom dísze, a hűséges feleségem, aki életem legnehezebb óráiban vigaszom és támaszom volt, akivel többet veszítettem, mint amennyit szóban kifejezhetek, nincs többé. Szörnyű sors ragadta el tőlem és népeimtől. 
     Gyilkos kéz, a társadalmi rend megsemmisítésére törekvő őrült fanatizmus eszköze, a legnemesebb nőre emelt kezet, vak és határtalan gyűlöletében átütötte azt a szívet, amely nem ismert gyűlöletet, és csak a jóér dobogtt. E határtalan fájdalom közepette, amely áthatott engem és házamat, ezzel a hallatlan tetttel szemben, amelyen az egész jól nevelt világ elborzad, szeretett népeim hangja hozott először, megkönnyebbülést szívembe.
     Megadóan leborulva az isteni gondviselés előtt, amely oly nehéz és felfoghatatlan sorsot hozott rám, hálát kell adnom azért a nagy jóért, ami megmaradt bennem: a fájdalom órájában körülvevő sok millió szeretetéért és hitéért, amely körbevesz engem és családomat. Ezerféle képpen, közeliek és távoliak, kicsik és nagyok megnyilvánulása, az elhunyt császárné és királyné iránti fájdalma és gyásza. 
    Egyhangon felhallatszik mindenki siránkozása, mint a lelkemet gyászoló hatalmas veszteség hű visszhangja. Amint szentséggel megőrzöm hőn szeretett feleségem emlékét az utolsó órámig, úgy ő népeim hálájában és tiszteletében is örök emlék marad. Fájó szívem mélyéből köszönöm ennek az odaadásnak az újabb bizonyítékát. 
    Ha elnémulnak az idei év ünnepi hangjai, akkor az odaadás és a meleg együttérzés számtalan bizonyítékának emléke megmarad bennem, mint a legértékesebb ajándék, amit megtarthatok. Fájdalmunk új, bensőséges köteléket alkot a trón és a haza körül. 
    Népeim állhatatos szeretetéből nemcsak a számomra szánt küldetés melletti kitartás kötelezettségének erős érzése, hanem a sikerre való remény is ered. Imádkozom a Mindenhatóhoz, aki annyi megpróbáltatásnak vetett alá engem, hogy adjon erőt ahhoz, hogy teljesítsem, amire elhívattak. 
     Kérem, áldja meg népeimet és világosítsa meg őket, hogy megtalálják a szeretet és a kölcsönös megértés útját, amelyen boldogulhatnak és boldogokká válhatnak."
SCHÖNBRUNN,  16 szeptember 1898, FRANZ IOSIF m. p.
Fordítás románra: Ana-Gabriela Drahta.
Fordítás magyarra: én
Forrás:
Analele Bucovinei, Anul XVIII, 2/2011, 571-574. old.

A II. román határőrezred

Publicat: Luni, 11 Martie 2024 05:52 | Accesări: 299
                                                                                          A II. román határőrezred
                                                 Zweites Walachisches Siebenbürger Grenz-Infanterie-Regiment 
   Bevezető 
    A naszódi és székelyföldi határőrezredek létrehozásában sok hasonlatosságot találunk, a főszereplők is nagyjából azok: Buccow, Sikovics, Kemény László gubernátor (1758-1762 között), a szászok, Schröder ezredes. Érdekes módon, azok, akik a bukovinai magyarok történelmét tanulmányozták nem foglalkoztak a naszódi eseményekkel: oláh  határőrezred, hát miért is? (Neagu Djuvara történész szerint a „román” elnevezés csak 1859-től kezdődő időszakra alkalmazható, addig a két fejedelemség  Oláhország és Moldva volt). Pedig voltak magyarok, akik Beszterce vidékéről vándoroltak Bukovinába utólag. 
    Külön tanulmányt érdemelnének a barcasági szászok, aki mint harmadik nemzet (a magyar és székely után), komoly erőbedobással támogatták a székelyföldi ezred létrehozását, bízva abban, hogy megtörik ezek hatalma és kiváltsága, és ők lesznek a második elismert nemzet. Ellenben a besztercei szászok minden alkalmat és okot megragadtak, hogy a naszódi határőrezred ne jöjjön létre. Nem volt kedvükre a jobbágyok felszabadítása besorozás által, az adófizetők számának csökkenése, és idegen katonaság befogadása sem, mindez az ők kárukra, hátrányukra.
    A konfliktusok állapota a 16-17. században fokozatosan növekedett, és ennek számos oka létezett. A nem „unitus” oláhoknak 1698-ban még nem lehetett templomuk, csak oratórium, pap sem igen, harangról nem is beszélve. Lassan, de biztosan, a feszültség kiéleződött a görög-katolikus és ortodox oláhok között.  (Arhiva Somesana nr. 3, Virgil Sotropa, Lupta Romanilor bistriteni pentru biserica, Nasaud, 1925, 36-38. oldal).
    1713-ben több oláh telepet megszüntettek a városok mellett, mivel az oláhok túlszaporodása veszélyt jelentett a városok lakóira. 
    A szászok maguktól is vettek ki adókat, számtalan falu és birtok határát magukhoz csatolták, és bár nem volt kedvükre, különbséget tettek az „unitus” és „nem unitus” oláhok között, mivel az utóbbiakat a bécsi udvar is támogatta. A kornak megfelelően jártak el azokkal szemben, akik bármilyen kihágást követtek el: büntetések, vesszőzések, bebörtönözések, kivégzések, sőt annyira jutottak, hogy 1733. november 2-án elrendelték az Ilvá-ba engedély nélkül épített oláhok házainak a felgyújtását.  (Arhiva Somesana nr 13, Virgil Sotropa, Un proces multisecular, Nasaud, 1930, 249. old). Nincs adat arról, hogy ezt végrehajtották volna, de maga a tény megdöbbentő. Újabb panasz benyújtására kerül sor 1753. június 8-án a nyírmezői (Feldrihan) lakosok által „Az Méltóságos Urhoz Csík Szent Simoni Endes Miklos Urhoz Nemes Erdély Országa actualis Publicus Directorához.” 1755-ben lázongnak a Szamos-menti oláhok Beszterce magisztrátusa ellen, majd 1763. február 11-én már a határőrkatonákkal is összetűznek, akik a fegyverfelvétel után azonos „hőstetteket” vittek végbe, mint azok a székelyek, akik a fegyvert elfogadták. 
    A magyarok elég higgadtan figyelték a fejleményeket, a szászok azonban nyíltan vagy titokban támogattak egyes eseményeket, főleg akkor, amikor a nem „unitus” oláhok az „unitusokkal” tűztek össze. Előnyükre szolgált, ha az oláhok meggyengítik egymást és ez nekik nem kerül sokba. Az sem mellőzhető, hogy az oláhoknak is megvoltak a maguk felbiztatói, főként a pópák. 
    Ilyen körülmények mellett, a kivándorlás fokozatosan növekedett, leginkább Bukovina felé. Csak 1740-ben 184 családfőt tartanak számon, akik elhagyták falvaikat.     
   
                                                                                     A naszódi határőrezred 
                     (Virgil Sotropa: Regimentul graniceresc nasaudean, Arhiva Somesana nr.2, Nasaud 1925, 1-8. oldal).
    A növekedő török hatalom megfékezésére, amely fenyegette a szomszédos országokat, az osztrák és magyar uralkodók már régen kifejlesztettek egy határőrezred kordont. Ez a 18 században az Adriai tengertől a Vaskapuig terjedt. Az ezredeket alakító határőrök elsősorban a határokat védték háború esetén, de kötelesek voltak bármerre harcolni a többi csapatok mellett. Béke idején a csempészet megakadályozásra szakosodtak, a tolvajok vagy az illegális határátkelők elfogására, az egészségügyi zárlatok létrehozására, az általában kelet felől bejövő pestis megakadályozására. Erdélyben ez régóta az úgynevezett „plájások” feladata volt, szükség esetén a katonaság is segítette őket.
    Látván azonban, hogy a szláv, horvát és bánáti határőrség bevált, Máris Terézia úgy döntött, hogy a határőrség létrehozása tovább folytatódjék Erdély déli és keleti határain át egészen Bukovináig. Ennek érdekében a bécsi udvar parancsot adott 1761-ben Buccow Miklós Adolf tábornok-bárónak, hogy egy javaslatot készítsen el. Októberben Buccow benyújtotta javaslatát, ezt a bécsi Haditanács 1762. január 20-án jóváhagyta, majd 1762. április 11 –én megbízták az erdélyi határőrezredek létrehozásával. Daun Josef Leopold tábornagy kissé alakított a tervezeten, ezt a császárnő 1762. április 16-án ellenjegyezte. Buccow megkezdte az előkészületeket. A tervek szerint hat ezred kellett volna létrejöjjön, bár a magyar nemesség ezt ellenezte. Az oláhok kellet volna alakítsanak két gyalogos és egy dragonyos ezredet, a székelyek három gyalogos ezredet és egy huszár alakulatot.   
    Szolnok-Doboka vármegyében a gyalogos ezred 12 századból tevődött volna össze, míg a dragonyos regiment 8 századból. Ezzel nemcsak arra számítottak, hogy az oláhok beválnak katonának, hanem azt is célozták, hogy megszűnjenek a konfliktusok az oláhok és a szászok között….
    A gyalogezred parancsnokának Raschütz Georg alezredest nevezték ki, a dragonyosok parancsnoka Domborvka alezredes lett. Ezek rögtön egy tisztikart hoztak létre, majd miután az Udvar ezt jóváhagyta Naszód vidékére érkeztek 1762 augusztusban. Az újonnan kinevezett tisztek a  Monarchia minden népét képviselték, még franciák és olaszok is voltak köztük, mint Toussaint, Bouquier, Humbourg, Sburlati, Belloni, Delvardi és Anton Cosimelli. Az ezred káplánjának Naszódi Teodort nevezték ki.
    Naszódba érkezve, 23 községben kezdték meg a sorozást, melyeket Beszterce városa erre a célra átbocsátott nekik….
    A hivatalos jelentések szerint a sorozás gyorsan megtörtént, hiszen októberben Buccow, Haller Gábor kormányzói tanácsadó-gróf és Cserei Elek titkár már csapatszemlére utaztak. Október 15-én a Nagyszebenből érkezett zászlókat felavatták. November 12-én Buccow jelentette a bécsi udvarnak, hogy a Szamos-menti oláh határőrezred létrehozása jó úton halad. Azonban a következő évben a dolgok váratlan fordulatot vettek. 
    1763-ban az oláh és a székely határőrök közt elégedetlenség ütötte fel fejét, kisebb lázongások is megtörténtek. A székelyföldi dolgokat ismerve, a besztercei oláhokra vonatkozunk. Az elégedetlenség egyik oka az volt, hogy a tisztek kevésbé voltak elnézőek azokkal a határőrökkel szemben, akik még nem szoktak bele a katonaéletbe, kegyetlenül és emberségtelenül megbüntették a vétkeseket. Más tisztek minden alkalmat megragadtak, hogy gúny tárgyává tegyék az ortodox vallás és egyházat.
    Buccow tábornok képtelennek bizonyult arra, hogy a határőrezredek létrehozását befejezze. Azzal vádolták, hogy kedvez a szászoknak, brutálisan és túlzottan üldözi a pópákat, több templomot és kolostort beszüntetett.    
    A feszültség 1763. május 10-én ért csúcspontra, amikor Buccow Adolf és Áron Petru Paul püspök, fényes civil és katonai kísérettel megérkezett a határőrök eskütételére. A dragonyos ezreddel aránylag simán zajlottak a dolgok, azonban a Mocirla tisztáson, ahol a gyalogezred századai készültek eskütételre olyan zavargás ütött ki, hogy Buccow és kísérete sürgősen elmenekült.  
    Mivel a székelyek körében nagyobb és véresebb zavargások történtek, Buccow generálist 1763 augusztusban Bécsbe rendelték, és megbízatását visszavonták. A határőrezredek felállításnak feladatát báró Siskovics József tábornokra bízták. Egy bizottság élén nekifogott ismét a határőrezredek felállításának. A bizottság tagjai voltak: Lázát János és Bethlen Miklós grófok, Pivali biztos (komisszárius), Halmágyi István és Bruckenthal Mihály titkárok. 
    Siskovics nagy akadályoknak nézett elébe. A székelyeket csak fegyveres erővel sikerült megtörni, az oláhokat pedig kegyetlen büntetésekkel, miután néhány lázongót kivégeztetett. 
1764. március 16-án Raschütz alezredes nyugdíjba vonult, és a besztercei ezrednek Siskovics mutatta be az új parancsnokot, báró Enzenberg személyében.
    Enzenberg báró hatalmas műveltséggel rendelkezett, közben románul is megtanult. Jóindulat és igazságérzet vezette, embereit-katonáit tetteik után ítélte meg. Ennek következtében a kedélyek lecsillapodtak.
    Siskovics, az újabban kapott utasítások értelmében, nekifogott a félkész ezredek átszervezésének. Székelyföldön maradt három ezred, két gyalogos és egy huszár, míg a román vidéken maradt a két gyalogos ezred. A dragonyos ezredből 1764-ben csak két század maradt, a többi hat századot a gyalogezredek századai közt osztották szét, tiszteikkel együtt.
    1764-ben újabb hét községet vontak be a kordonba. Az 1764. március 16-án kiadott pátens leszögezte az oláh határőrök kötelességei, jogait és kiváltságaikat, majd március 24-én megjelent a székely határőrezred szabályzata. 1766. november 12-én a határőrezred szabályzatot véglegesítették.
    1770-ben a két század dragonyos ezredet feloszlatták, de felvetődött annak a lehetősége, hogy a Borgó vidéket is militarizálják. Az ottani falvak lakói igencsak kérték ezt, hogy felszabaduljanak a Bethlen gróf jobbágysága alól. Eleinte csak az egyesül oláhok lehettek határőrök, később azonban a nem egyesülteket is befogadták.
    A radnai katonai körzet (Rodnaer Militar-District) neve Zweites Walachisches Siebenbürger Grenz-Infanterie-Regiment volt.
    1769-ben még kapott egy számot, a 17-est. Pecsétje az osztrák császári sas a következő felirattal: „Virtus romana rediviva.” Ennek jelentése: „A római erény újjáébredése”, azonban a románok fordítók szerint azt jelenti, hogy „A román erény újjáébredése.”  
    1849. után a  Walachen szót a Romanen-re cserélték.
    Végezetül csak annyit, hogy erről a vidékről több mint 4000 román és 450 magyar vándorolt ki Bukovinába, a feljegyzések szerint.  (4587 román és 431 székely 1778-ban. N Ciachir, Din istoria Bucovinei (1775-1944), Ed, Didactica si Pedagogica,Bucuresti, 1993, 40. old).
 JPG
     Piros jelzés: helységek, ahova bizonyítottan érkeztek erdélyi kivándorlók.
     Sárga jelzés: helységek, ahova valószínűleg érkeztek erdélyi kivándorlók.

Bukovina, a Habsburg Monarchia részeként.

Publicat: Sâmbătă, 09 Martie 2024 05:24 | Accesări: 420

                                                     Bukovina, a Habsburg Monarchia részeként.

   A feudális viszonyok felbomlása és a kapitalista viszonyok kialakulása idején (1775-1840)

    Bukovina Moldova részeként és a „nyugati civilizáció határán fekvő országként” a kulturális és gazdasági élet oszcilláló jellegével tűnt ki délkelet-európai meghatározó elemekkel, domináns ruszin-román elemekkel, egyrészt török, német, másrészt bizánci-orosz kulturális nyomokkal (1). Fejlődési folyamatát tehát döntően befolyásolta a nagy államok (Oroszország, Ausztria, Törökország) politikája és gazdasága, ami a 18. század utolsó negyedére jellemző.
   A termelési kapcsolatok típusának módosulása, az új gazdasági formák érvényesülése változást hozott a kelet-európai politikai hatalmi erőviszonyokban: Oroszország és Ausztria újra fel akarta osztani a régi európai örökséget a meggyengült Törökország hátrányára, és Lengyelország gyengesége következtében. Lengyelország első felosztását követően Ausztria 1772-ben elcsatolta az egykori Galícia-Wolhyn Hercegség területeit. Az indoklás az volt, hogy a Habsburgoknak, mint magyar királyoknak joguk volt birtokukba venni ezek egykori ingatlanjait. Az újonnan megszerzett Galícia és Erdély stratégiai egyesítése érdekében II. József már 1773-ban szerette volna Bukovinát Ausztriához csatolni, azzal az ürüggyel, hogy korábban a galíciai Pocutiához tartozott. Ezen kívül Bukovina jelentette a „török Moldova” meghódításának kulcsát.
   Az osztrák diplomáciai testület mindent megtett, minden lehetőséget kihasznált és Mária Terézia, mint Magyarország királynője beavatkozott Moldova és Havasalföld orosz annektálási kísérlete ellen. Egy kiterjedt szabotázscselekmény révén sikerült végre megoldania a helyzetet. Az együttműködési hajlandóságért és az orosz csapatokkal együtt Bukovina elhagyásának elfogadásáért, az orosz marsall, Peter A. Rumianzew gróf 5000 aranydukátot és egy gyémánttal kirakott tubákos szelencét kapott (3). Constantin Moruzi török dragonyos, a leendő herceg, a Thugut követ által készített jelentés szerint, 10.312 piasztert, a korrupt török tiszt, Tahir-Aga pedig további 3100 piasztert kapott az új határ meghúzásáért. 1774 augusztus 31-től szeptember 3-ig, az osztrák csapatok Miháldy Splényi Gábor tábornok vezetésével elfoglalták a bukovinai Csernovic, Szucsáva és Szeretvásár városokat. A Konstantinápolyi Egyezmény után, Törökországnak el kellett ismernie 1775 május 7-én ez a tény. III. Ghica Gergely, Moldva uralkodója, aki ezzel elvesztette a lengyel piacot, megpróbálta visszaszerezni Bukovinát, de nem sikerült – indokolt, de zavaró tiltakozása az életébe került: bebalzsamozott fejét Konstantinápolyban tették közszemlére ( 4).

Bukovina.1910. Etnotérkép. Ioan Nistor


   Bukovina annektálása után katonai közigazgatás jött létre, először von Splényí Gábor tábornok (1778 áprilisig), majd Enzenberg tábornok (1786-ig) vezetésével. Ebben az időszakban Bukovinában és Észak-Besszarábiában a moldvai törvény volt érvényben, amelynek alapelveit III. Ghica Gergely (5) fogalmazta meg 1766. január 1-jén az Arany Jogtárban. II. József a nemrégiben annektált régiót reformációs tervei próbaterének tekintette (6). Így 1781-ben eltörölték a rabszolgaságot, 1775-ben iskolákat vezettek be, 1782-ben megalakult a csernovici egyházmegye, 1786-ban lerakták az ortodox vallási alap alapjait, amely a bukovinai kolostorok összes vagyonát összegzi; A bukovinaiak az adók jelentős részétől mentesültek (1786. 02. 8.), ami kedvezett a moldovai, erdélyi és galíciai kivándorlók beáramlásának (7).
   Egy bizonyos ideig Bukovinának sajátos szerkezete volt: a 16.000 parasztcsaládon kívül 1560 nemesi család élt itt. A legnagyobb birtokos az ortodox vallási alap volt, amely Bukovina teljes szántóterületének több mint 55%-át birtokolta (1837-ben 3.168.436 gulden összértékkel) (8). A 18. század végén és a 19. század elején az adók jellege teljesen megváltozott - a természetbeni adományozás (tized vagy dézsma) helyett adót vezettek be - így 1808-ban a bérlő Waschkoutz (románul Văşcauti) ) minden családtól 7 rajnai forintot gyűjtott össze. A 12 nap kaláka 2 guldent jelentett, azaz egy nap 10 krajcárt. Egy kocsi fa 15 krajcárt ért, egy tyúk - 3 krajcárt (9).
   A 18. század végén megszülettek az állami adók szabályai. Enzenberg tábornok 1780. december 8. 1-i rendelete értelmében, a bukovinai nemeseknek (bojárok, adóbeszedők) 2 rajnai forintot és 30 krajcár (10) járulékot kellett fizetniük. A zsidók 5 rajnai forintot családonként, a cigányok 1 forintot és 30 krajcárt fizettek. 1786-ban vezették be az allodiális adót, amely a bruttó jövedelem egytizedét tette ki. Egy kaptárért 12 krajcárt (a nemeseknek 6-ot), egy juhért 1 rajnai forintot fizettek. A kincstár egyéb kisebb adókat is kapott Bukovinából, például a csereadóért fizetett 15 krajcárt családonként mint postaadót, amely évente 6400 forintot tett ki (11).
   Ily módon a 18. század végétől előkészítették a jobbágyi alapú gazdaságról a kapitalista elemekre való átmenetet. Ehhez hozzájárult az ezt követő készpénzes bérleti díj és nyugdíjemelés, a zsidó kereskedők megjelenése, valamint a középosztály és a speciális bürokrácia fejlődése is. A bürokraták és kereskedők legtöbbször nem a bennszülött, helyi burzsoáziából kerültek ki, hanem elsősorban a német, zsidó vagy örmény bevándorlók soraiból, akik e folyamat során telepedtek le, elfogadták ezt és asszimilálták (12).
1775-től 1786-ig Bukovina katonai igazgatás alatt állt; 1787.február 1-től 1849-ig Galícián belüli körzetként működött (jogi szempontból bizonyos autonómiával). A közigazgatási autonómiáért folytatott küzdelem 1848-tól 1861-ig tartott, amikor Bukovinát Ausztria Koronaországává emelték (1861-1918) (13).

Fordítás németből:
Ştefăniţa-Mihaela Ungureanu ( A. Oguy tanárral közösen).
Dr. hab. Alexander Oguy, Universitatea "Jurij Fedkowicz", Facultatea de Limbi Străine, Koziubinskij-Str. 1, 58 000, Cernăuţi, Ucraina.

Analele Bucovinei, Anul XIV, 2/2007 547-549. old.
Források:
1.Ralph Schattkowski, Die historische Landschaft in Ostmitteleuropa. Regionen im Vergleich, în: „Kaindi-Archiv”, Zeitschrift des Bukowina-lnstituts, H. 31 (1997), p. ISI, 157.
2. Hannes HotbauerNiorel Roman, Bukowina, Bessarabien, Moldawien: Vergessenes Land zwischen Westeuropa, Russland und der Tiirkei, Wien, Promedia, 1993, p. 25.
3. M. Kogalniceanu, Răpirea Bucovinei după documente autentice, Bucureşti, 1875, p. 15; Hotbauer/Roman, op. cit. , p. 25.
4. Ibidem, S. 15; Hotbauer/Roman, op. cit., p. 25.
5. W. Botuschanskyj, W. Kurylo, F. Schewczenko u. a. (Hrsg.), Narysy istoriji Piwnicznoji Bukowyny/F. Schewczenko, Kyjiw, Naukowa dumka, 1980, p. 90.
6. R. Schattkowsky, op. cit. , p. 161.
7 W. Botuschanskyj, op. cit. , p. 1 05.
8 Ibidem, p. 91.
9 Ibidem, p. 92.
10 Csernovici Állami Levéltár-Okruzhne uprawlinnja Bukowyny (OUB), Fond 1, 4, dosar nr. 56, p. 1-2. (a következőkben: OUB, 1 .4, nr. 56: 1-2).
11. J. Polek (Hrsg.), Bukowina zu Anfang des Jahres 1801 in alphabetischer Darstellung, Czemowitz, 1 908, p. 7, 14, 24-34.
12. R. Schattkowsky, op. cit., p. 1 54. 13 W. Botuschanskyj, p. 84-1 1 6.

Madéfalva: Halmágyi, Heidendorf emlékirataiból.

Publicat: Vineri, 08 Martie 2024 06:48 | Accesări: 421

                                                               Madéfalva: Halmágyi, Heidendorf emlékirataiból.

    HALMAGYI ISTVÁN „NAPLÓI”-NAK (1752-53 és 1762-69) magyar művelődéstörténeti vonatkozásai, tanulmány.

   …A polgári és katonai hatóság közötti versengésnek csak az alsóbb rendű néposztály és jobbágyság adta meg az árát. Ebből és más, még a következőkben részletesebben kifejtett okokból oly áldatlan viszonyok és oly általános elégületlenség keletkeztek, hogy a hazában való megmaradást valóságos csapásnak tekintették, a mely elől kivándorlással (emigratio, profugium) megmenekülni csak előnyösnek ígérkezett. A kivándorlók főleg Moldvába szöktek, de Oroszország részéről nyújtott kedvezmények folytán Új-Szerbiába is, mert, mondja Halmágyi, ha «...valaki Nova Serviába mégyen, talál ottan 30 rubent (sic), 12 esztendeig való exemtiot, házat, földet s manufacturára való alkalmatosságot…» Nova Serviába főleg a rácok költöztek ki, a kikkel szemben a bécsi udvar kezdetben teljes közönbösséggel viselkedett és akik «ob similitudinem religionis» (a vallás hasonlósága miatt) is szívesen telepedtek ott le és hagyták el hazánkat, oly nagy arányokban, hogy Halmágyi 1767-ben azt írhatja: «...kik néhány ezeren elmenvén, néhány milliókat, méneseket, gulyákat vittek el magokkal. Egy kapitányt ismert (Hadik generális), kinek egyedül volt 120 ezer frt. készpénze. Ezek ott megtelepedvén és successive (egymás után) mások is menvén, már egy fővárost, feles falukat építettek, mind regularis (szabályos) formára. Vannak sub militari jurisdictione (katonai fennhatóság miatt), nagy gazdák, kereskedők és manufacturákat is állítottak fel. Későn vette osztán észre az udvar, minémű nagy kárt vallott ezeknek emigratiójával s úgy tartotta meg a hátramaradtakat a kimeneteltől. »
   A kivándorlások, profugiumok számadatai méltán ejthették gondolkodóba az udvart. így 1763-ban egybeállítják hivatalból, a kiköltözéseket és kitűnt, hogy «...a múlt esztendő végétől fogva szökött el 292 pater familias, valami 600 personaléval magokon kívül.»
   1767 szeptember havában a fogarasi ínséggel kapcsolatban már azt írja Halmágyi, hogy «... elment szökve legalább négyezer ember azon districtusból, katona és jobbágy.» És mivel ezen kivándorlások folytán adójövedelmi csökkenés állott volna be, királyi ordinatio elrendelte, hogy «az adóbeli decrescentia a megmaradtak között osztassék fel» a mi 1766-ban minden forint után kilenc krajcár pótadókivetését vonta maga után. Hogy ezt szívesen nem fizették, az természetes, sőt «...palam (nyíltan) mondták az emberek, hogy mintsem ők az elszököttek adaját (adójuk) űzessék, inkább által mennek Havasalföldében, hogy az övéket adja más.» «Sok ment el Radna vidékéről és másunnan is szerteszélyel.»
Ezen közgazdasági szempontból káros jelenség meggátlására tettek is erélyesebb intézkedéseket. «Még 1764-be küldött volt ő felsége valami pátenst, melyben parancsolta, hogy az afféle emigránsok elsőben öt, azután tíz esztendeig való rabságra comdemnáltassanak (íítéltessenek) és minden jószágok confiskáltassék (elkobozzák); és ha harmadszor is tentálnák (kísérelnek), halállal büntettessenek; aki pedig denunciálja (feljelent) az afféléket, 25 frt adassék ex aerario (a kincstárból) az ilyeneknek; az emissariusok (követek) pedig és seductorok (csábítók) akasztófával büntettessenek.»

mad 5

                                                                                                              Erdély, 1720-ban


   Ezt a pátenst 1767-ben megújították, de tekintve a profugiumoknak (szökevények) egyre növekvő számát, és tartva szintén a feljelentések nagy számától is, most már kihagyták belőle «... a 25 frt praemiumot (jutalmat), mivel a’ nagy csonkulást okozott volna az aerariumnak.»
   Az országból való kimenekülésnek sok lehetett az oka; hol az egyik, hol a másik van előtérben. Elsősorban úgy tűnik fel, mintha a felállítandó határőrségbe való sorozás miatt szöknék a nép. Ezzel szemben azonban 1763. március hónapjában azt jelentik be a guberniumnak, hogy száz egynehányan menvén által a Moldovába a székelyek, egy sem volt benne katona, hanem nem scriptusok és jobbágyok, azért nem igaz az hír, hogy a katonaság miatt mennének. Holott azok azért mentek, hogy nem győzték a terhet hordozni, elunván a vorspant és militaris tisztek szolgálatját.»
Azonban egy 1764. szeptember havából való feljegyzés viszont azt mondja, hogy: «kevés volt, ki az adónak súlyosságát említette volna, többire mind a földesurak keménységét allegálták (vádolták), ugyanígy egy 1765. január havából való feljegyzés: «hogy a vármegyéken és székely székekben nem az adó nagyságáért szökik a nép, hanem a földesurak keménységeiért és rendkívül való szolgáltatásokért.»
  Azonban a dolog komoly megvizsgálása után a panaszok nem mindég bizonyultak alaposaknak és megokoltaknak. Látszott ez kiváltképpen a Fogarasföldén, ahol «legszámosabb az emigratio, pedig ott szó sem lehet a possessorok keménységéről, mert a mint mondták pénzzel, gabonával és szolgálatjok részének elengedésével segítették az embereket, mégis elébb állottak.» Amire a szászok alattomban úgy értesítették az udvart «... hogy a tisztek és a militia húzása vonása oka volna az emigratiónak».
  A közállapotok eme ziláltságához járult, hogy a közbiztonság sem volt minden kifogás nélkül. A határszéli részeken sűrűn törtek be portyázó török csapatok, a melyek ellen ezen a néptől elhagyatott vidékeken bajjal járt a visszamaradottak védekezése. Halmágyi 1763 január havában levelet kapott, melynek tartalma szerint «a nádorfehérvári basa megizente az banatusi és schlavoniai commendansinknak, hogy ő már nem tartóztathatja a törököket az irruptiótól, azért, ha földünkre jönnének, apró puskákkal, sőt ágyúkkal is verjék vissza.» De a profugiumok és emigratiók folytán a védelemre képes férfiaktól megtizedelt vidékeken «... ki veri (vissza) midőn nincs népünk» mondja csüggedetten Halmágyi…

Forrás_ MATSKÁSSY ANTÓNIA, BUDAPEST, 1912. 64-66. old.

mad 4

 

                                                                                                                       Új-Szerbia

                          HALMÁGYI ISTVÁN AZ OLÁH ÉS SZÉKELY HATÁRŐRSÉG FELÁLLÍTÁSA (kivonatok)

   …De utoljára br. Bornemissza Pál csíki, gr. Mikes Antal háromszéki főtisztek, oberster Schröderrel addig beszéllének nékiek, mig ugy kezdének menni, mint a juh a sóra, sőt feleségek akaratjok ellen is vitték az urokat katonáknak. Ugy hogy 4 holnap alatt 15,000 embernél spontaneusokat többet kaptak...

                                                                                            *************

  …Béjövén a generális referálá, némely haszontalan emberek minémü lármát csináltak hazug hírekkel a székelyek között, azokat kik sponte amplectálták [felvették] a militiát, attól elidegenítették, végre némelyek megbánván cselekedeteket, magok kimondották, kik minémű hazugságokkal detereálták őket, kiknek neve írásba nálla és inquisitiot is peragáltatott, meg fogja látni, mit kell azokkal cselekedni...
  Háromszéken pedig Antos István vicekirálybiró jól viselte magát, ott megesküdtek az ő székiben mindnyájan; a több résziben Háromszéknek kezdenek jőni, ugy a mint relatiot vett; már Cíikban is tizenegy falu megesküdt. Praeterea már egy regiment dragonos oláha és más regiment székely huszárja, több mint kellene, de mindeniket szaporítja még öt-öt százzal...
  Ugyanekkor jöve Csíkből három követ, kik azt referálták, hogy Csíkba többire minden faluba 10—15 executorok mentek ki új katonákból, hogy az nem katonákat a katonaságra cogálják, vévén mindenik egy-egy peták patkópénzt, melyért Tapolczán a nem katonák a katonákat mind agyon akarták verni, azt mondván, látják azon kivül is veszni kell és hazájukat elhadni, inulte [bosszúlatlan] nem mennek el. Sándor László perceptor és királybiró az Isten nevében kérték őket, hogy csak addig csendesedjenek, míg ezen követek visszatérnek. Azt is mondták, azzal fenyegetik a székelyeket, hogy valaki katona nem lesz, mind elveszik házokat és németeknek adják. Ugyan szép spontaneitas!... 19-a Nov. [1763.] ujabb követek is jöttek Csikból, de az szabad rend is küldött; mit hoztak, nem tudom. Szóval beszéllették, hogy ha meg nem igazitják, rossz dolog lesz, mert azok vették fel a fegyvert, kik a tiszteknek borsot törtek az orrok alá s félnek a processustól, vagy pedig garázda részeges emberek, a kik a többibe garázdálkodván félnek agyon ne verjék egymást. [Erdélyi Magyar Adatbank] 79 Kiktől mind militaris, mind provinciális tisztek tartanak és secretarius Cserei Elekné asszony is töllök való féltekben jött bé. Nincs is már nemes embernek mit keresni, mivel fenyegetik, sőt az jobbágya is megizeni: vélle nincs semmi dolga, mert már katona világ vagyon etc...

                                                          *************

   …A cancellariustól magától hallottam mondani: eddig azt mondták a magyarok a szásznak, csak szász, de most szeretné látni, ki meri mondani. Gr. Haller Pál Cserei Eleknek, ő nekem mondá, azt is beszélte volna: eddig a magyarok akarták a szászokat jobbágyoknak tenni, de megmutatja: a magyar lesz a jobbágy... Lázár István csiki nemes ember gubernialis cancellista, szava bévehető, azt beszéllé nékem: midőn a generalis Csikba járt és Gyergyóba, Sz. Miklóson reá vágták a kaput és kertet a székelyek és csak egyik biztatta volna agyon verték volna. Most pedig egy recenter jött jobbágya azt beszéllette, hogy szörnyü nagy confusio van Csikba, Gyergyóba, üldözik nemcsak a katonák, hanem a német tisztek is a nemes embert, öt aranyat mit igérnek a tisztek, hogy a nemes embereket fogják el és néhányon kivül kerülik a házokat s készülnek Oláhországra.

                                                        *************

   …Olvasá előttem registrator Baló Antal uram testvérbátyja csiki notarius Baló István uram levelét, melyben irja az oda bévaló nagy confusiot, egyik székely a másikra támad, mindenik male contentus, nemesekre, kik ott kevesen vagynak irigykednek, fenyegetik őket, tisztektől nem függnek etc.

                                                         *************

   …Jövének relatiok privatusokhoz Csikból, hogy ott a dolog a nationalis katonákkal hova tovább mind alább. Nem dolgoznak semmit, marhájokat eladták, az árát elkorhelkedték, mivel élni nincsen, kinek még maradott, rendre megeszik s isszák etc. Sőt már portáznak Háromszékre, néhány nemes embert felprédáltak, Dombi, Biálisra is izentek, készülnek rajtok menni. A vicekirálybirákat egy parochiába, közönséges dolgokban egybe gyülvén, a katonák megrekesztették, senkit ki nem bocsátottak azt praetendálván, hogy a mi adót a anno 1754 vettek rajtok, adjanak reversalist, hogy visszafizetik.

                                                       *************

  …De éppen akkor jöve kedvetlen hir, mely szerint a katonák ugyan ott [Csíkban] a nemességre felkelvén Bors Tamást és még más hét nemes embert felprédáltak, nevezetesen Borsnak ajtait, ablakit, almariumit is mind egyberontották, melyért onnan kiköltözni kénszerittettek. Melyet maga is elérkezvén, Bors Tamás affirmála.

                                                      ************

   …Kifordultam vala néhány napra Fogaras földére, béjövén, sok ujságot hallék, mert br. Bornemisza Pál a csiki commissioba rendeltetvén, bément volt egy szél faluba, szinte pórul járt ott is, de csak megintették, bé ne menjen Csikba, mert elvész. etc. Melyről talám feljebb irtam. Kijöve szegény, beira ide, hogy menni nem mér. Reá parancsolának, hogy menjen. Elindula sirva, de azalatt érkezvén a commissio tudósitása, hogy életbe ki nem jő, ha bémégyen.

                                                 *****************

   …A katona több valamivel, mint a nem katona; amazok fegyveresek és nem lehet vélek birni. Szöktek eddig által Moldovába Csikból valami 270 gazdák, most is vadnak még az erdőkön etc. Küldetének ujabb patensek Csikba, kemény fenyegetéssel elegyesek. Parancsoltaték a főtiszteknek is bémenetele. Megválik, mi haszna lészen.
   (https://digiteka.ro/publikacio/erdely-oroksege/1790/76371)

    Halmágyi István (Szilágysomlyó, 1719 – Kilyén, 1785. máj. 1.): főispán, naplóíró. A kolozsvári ref. kollégiumban tanult, majd külföldi tanulmányút után az erdélyi főkormányszék szolgálatába állt. Előbb titkár, majd kir. táblai bíró, Marosszék főkirálybírá ja, végül Háromszék vm. főispánja lett. Első naplója külföldi utazásról és göttingeni egy.-i tanulmányairól (1752–53) szól, másik m. nyelvű naplója 1762-től 1769-ig ismerteti az erdélyi közállapotokat és társadalmi életet. – M. H. I. naplói 1752–53, 1762–69, és Iratai (Közzétette: Szádeczky Lajos, Bp., 1906). – Irod. Matskássy Antónia: H. I. naplóinak művelődéstörténeti vonatkozásai (Bp., 1912).

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/h-75B54/halmagyi-istvan-75BEE/

mad 3

                                                                                                                                                    Heidendorfi Conrad Mihály

                                                HEIDENDORFI CONRAD MIHÁLY ÖNÉLETÍRÁSÁBÓL.

    Nagy Frigyes porosz királynak a hétéves háboru szorultságában sikerült megnyernie a maga számára az akkori orosz cárt, második Pétert, — ez eredményezte azt, hogy a török Porta beleegyezésével és porosz tisztek vezetése alatt, mint beszélték, 100.000 emberből álló tatár sereg gyűlt össze a Krímben és annak szomszédságában azzal a szándékkal, hogy benyomuljon Erdélybe, s ennek elpusztítása után Magyarországon át a sziléziai határon a porosz sereggel egyesüljön, majd, hogy Ausztriába törjön, s így kényszerítse a császárnőt békére.
    Erdélyt e veszély miatt rémület fogta el. A császári seregek ismét Poroszországban, Sziléziában és Szászországban állottak. Erdély maga nem volt megszállva. A török tartományokba vezető utakat úgynevezett plájások őrizték. Az udvar így jónak látta, hogy Erdély biztonságáról gondoskodjék, s határait és szorosait katonasággal szállja meg. Ígyhát elhatározták a határőrség felállítását. Az előterjesztést erre vonatkozólag az udvar tette, s Buccov generálist Erdélybe küldték. Ennek a határőrségnek azonban nemcsak Erdély határait kellett volna megvédenie, hanem az országon kívül is hadban szolgálnia. A Császárnőnek az akkori gubernátor, gróf Kemény László útján is tudtára adták azonban azt, hogy az ily határőrség felállítása a rendek beleegyezése nélkül való, s törvényellenes. Akik viszont a határőrség felállítása mellett voltak, azok meg azt adták elő a császárnőnek, hogy ő igenis jogosult a törvények értelmében erre, s hivatkoztak azoknak a kijelentéseire, kik legjobban ismerték az erdélyi törvényeket: a kancelláriusra és országbírákra, kiket itten protonotáriusoknak neveznek.
   Az igazságos és finomlelkű császárnő megparancsolta, hogy küldjék fel Bécsbe a legtörvénytudósabb erdélyi embert. Erre Bruckenthal báró, aki Buccovval egyetértett, hirtelen kancellárrá lett, — az eddigi országbíró, Nemes pedig a Királyi Tábla elnöke, az, kinek legjobban kellett ismernie az országos törvényeket. Ígyhát Bécsbe rendelték, s itt ő egészen nyíltan kijelentette, hogy minden erdélyi törvény szerint a határőrség mindenha felállítható, s hogy a székelyek is, kik közül való ő is — belevonhatók.
   A császárnő így hát meggyőződött arról, hogy jogosan jár el.
   Talán helyénvaló itt az az adoma, melyet nekem Bethlen Farkas gróf nem egyszer beszélt el. Nevezett gróf Bethlen németországi egyetemi tanulmányai befejeztével Hollandiában, Angliában és Franciaországban utazott, — volt Párisban is, hol is követünk, gróf Kaunitz a szerencsétlen királynak is bemutatta — végül is mint egy ruházatában is, modorában is teljesen párizsi ember ugyanabban az időben jutott Bécsbe, mikor a már említett Nemes is éppen ott volt. Gróf Bethlen Kaunitz hercegnél, a követ apjánál, az első államminiszternél tiszteletét tette. Mialatt a hercegnél van, történetesen Nemes is bejelenteti magát a hercegnél. A herceg fogadja, — meghagyta azonban Bethlennek, ne mondja meg, hogy ő Bethlen, s hogy erdélyi. Nemes belép, Bethlent, kit nem ismert, s kivel a herceg franciául beszélt — teljesen idegen embernek nézi. A herceg megkérdezte Nemest, hogy vajon a határőrség Erdélyben a törvények alapján felállítható-e, — hiszen néki, mint Erdélyben első jogásznak ezt tudnia kell! Erre emez pompásan kifejtette a herceg előtt a határőrség felállításának jogosultságát. Ekkor a herceg néven nevezte Bethlent, — Nemes olyan lett, mintha szél ütötte volna, amiatt, hogy e kijelentéseit egy erdélyi ember is hallja, s hogy így érzelmei otthon is ismeretesek lesznek.
Nemes távozása után a herceg így szólt Bethlenhez: most már láthatja, hogy a császárnő jogosult felállítani a határőrséget, mondja el azonban Erdélyben is, hogy micsoda hazafiaik vannak.
   Ezzel meg is kezdték a határőrség felállítását a hegyalatti vidékeken, melyeket székelyek és oláhok laknak. Voltak ugyan ellenvetések, hogy pl. a haza megvédése polgári kötelesség, s mivel az oláhoknak nincsen polgárjoguk, nem vonhatók bele. Azonban könnyen túltették magukat e nehézségen, s maguknak az oláhoknak, mint elnyomott nemzetnek sem volt a hit megváltoztatásán kívül, a sok ígéret miatt semmi ellenvetése. Ha szükség lett volna reá, s megengedték volna, talán egész Erdély oláh jobbágya határőrré lesz.

mad 1

                                                                                                                               Az első kereszt az események után


   A radnai völgy katonai megszervezésénél, az ottani 2. oláh ezred felállításakor tanúsított ellenállásnak, mikor is az oláhok megtudva azt, hogy sejtésük ellenére országhatárokon kívül, vizen és szárazon egyaránt kell szolgálniok, — megtagadták a zászlókra teendő esküt, s az ott jelenlevő Buccov generálist annyira megszorongatták, hogy gyorsan távozni kényszerült, — ennek az ellenállásnak nem volt további következménye, s mivel az emberek hamar beletörtek, semmi jelentősége sem.
   A székely nemzet, melynek hegyalatti székei: Csík, s Háromszék, emellett Aranyosszék szintén határőrséggé kellett volna hogy legyen, eddigelé nemesekből, szabad emberekből és jobbágyokból állott. A törvények értelmében mindnyájan kötelesek voltak a hazát védelmezni. A 18. század elejétől kezdve azonban nem volt szükség reájuk. Az előkelő nemesség, amely mindig a szabad ember jogainak ellensége, a szabad embert elnyomta, a jobbágyot pedig, a nemesekből kikerülő hivatalnokok felmentették az adó-hozzájárulás, katona-beszállásolás és ellátás kötelezettsége alól, s így minden terhet a szabad emberre vetettek.
   A szabad székely ember elkeseredett ezért s nem is volt jó viszonyban a nemességgel, szeretett volna ennek vezetése alól kikerülni. Ezért a határőrségi rendezés alkalmát örömest ragadta meg, igaz, hogy csak abban a jogos, s a maga elgondolása szerinti formában, hogy t. i. csak a haza határait védelmezi s nem szolgál országhatáron kívül. Ezerszámra követeltek közülük fegyvert s íratták be magukat az odaküldött tiszteknél. Amidőn azonban látták, hogy a nemességet, amelyről tudták azt, hogy velök együtt tartozik küzdeni, nem vonják be a határőrségbe, sőt mikor megtudták, hogy nemcsak a honi határokat kell megvédeniök, hanem rendes ezredekbe osztatnak be, s idegen, kinevezett tisztek vezénylete alatt a hazán kívül is kell szolgálniok, akkor a már egyszer elfogadott határőrséget felmondták s ezrével adták vissza fegyvereiket a tiszteknek.
Eszerint hát a székely székek nagy forrongásban voltak. Azokat, akik kitartottak a határőrség mellett, «Buccov katonáinak» csúfolták, ezzel azt fejezték ki, hogy az egész vállalkozás csupán a Buccov ügye.
   A nemességnek viszont, melynek nehezére esett az, hogy az új határőri rend miatt elveszíti vezetőszerepét a szabad székelység felett, s magát így kiszolgáltatva látta a szabad ember dühének, — ez az új intézmény nem tetszett. Ezért a törvényszékeken és az udvarnál írásban s követségek útján panaszt emelt — könnyű volt különben a szabad emberek között is azt a véleményt érlelni, hogy ez az intézmény törvényellenes, s hogy a hazának, s magának a szabad székelységnek is kárára van.
   A szervezés munkájának megkönnyítése érdekében, minden gátló körülmény elhárítása céljából az udvartól ezekbe a forrongó székekbe is kiküldtek egy, a két guberniumi tanácsnokból, báró Lázár János, akkori rendi elnökből és gróf Bethlen Miklósból, továbbá báró Schiskovits altábornagyból álló úgynevezett Főbizottságot. Hogy a határőrség felállítása körül egészében mit végzett e bizottság, nem az én dolgom leírni. Az irattár tartalmazza ezt. De bizonyosan meg is írták azt értelmes emberek a hazai történelem nyereségére. Én csupán önéletrajzomat írom itten, s oly eseményeket, melyek azzal kapcsolatosak. Nem a publikum számára, hanem csupán utódaimnak, kik majd vesznek maguknak annyi fáradtságot, hogy elolvassák, s okulásukra méltassák.

 


   A Főbizottság 1763 decemberében jött le megbízásával Taplocára, felső Csíkba. A székelyek még mindig abban a hiszemben voltak, hogy a határőrség intézménye törvénytelen s csak Buccov vállalkozása, hogy a császárnő beleegyezése nélkül történik, s hogy maga a bizottság sincs kellőképpen felhatalmazva, vagy legalább is nincsen teljhatalmú megbízatása. A székelyek így hát elhatározták, hogy emiatt szót emelnek a Főbizottság előtt, s hogy ez minél nyomatékosabban történjék, s hogy a Bizottság is lássa, miszerint nem egyikük, vagy másikuk ügye ez, de az egész népé; a gyergyóiak és a csíkiak, több mint ezeren, régi kardokkal, korbáccsal és kopjával felfegyverkezve összegyülekeztek falvaikban.
A Bizottság ezt megtudva, elsőbben polgári alantasabb hivatalnokok és tisztek útján, végül is a csíki főkirálybíró, Báró Bornemissza Pál, e szelíd és erélytelen ember közvetítésével figyelmeztette őket, hogy oszoljanak szét, megígérve, hogy a bizottság egyenként fogja fogadni őket. Ez azonban semmit sem használt. A követeket dacosan visszaküldték, báró Bornemisza pedig egy pincébe rejtőzve alig tudta életét megmenteni, s aztán mégis törvény elé került megbízatásának elégtelen teljesítése miatt.
   A csíkiak ezzel nem elégedtek meg, hanem követeket küldtek Háromszékre és Udvarhelyre, hogy a Főbizottsághoz beadandó közös kérelem számára őket is megnyerjék. Az udvarhelyiek, mivel ők akkor még nem voltak beosztva a határőrségbe, vagy pedig azért, mert a nemsokára bekövetkezett véres esemény megfélemlítette őket, — nem jelentek meg. A háromszékiek azonban, mintegy ezeren, a csíkiak módjára, felfegyverezve megérkeztek Csorja prokurátor vezetése alatt, aki a közös beadványt is megszerkesztette volna. A Bizottság e tömeg elé is követeket küldött Háromszékbe, s fenti ígéretek mellett felszólította őket, hogy oszoljanak szét és térjenek haza. Azonban ez sem használt semmit.
   A háromszékiek 1764. január 2. és 3.-án a kozmási hegyi úton beereszkedtek felső Csíkba, a szeredai várat megkerülve, a Csík és Moldva közötti hegyeken, Delnén keresztül, Mádéfalván és a szomszédos falvakban verődtek össze és egyesültek a csíkiakkal. A Bizottság tisztek és polgári alkalmazottak útján újólag felhívta őket a szétoszlásra, illetve a háromszékieket a hazavonulásra, — de mindez hasztalan volt. Azt felelték, hogy ügyüket a Bizottságnak követek és beadványok útján maguk akarják előadni. Valóban január 4.-én este egy küldöttséggel beadványt menesztettek Taplocára és mikor a Bizottság erre két huszár küldönc által súlyos következmények fenyegetése mellett késő este utoljára szólította fel őket, hogy oszoljanak szét, — ők ugyane huszárokkal egy más emlékiratot küldtek be, melyben tisztességtelen szavakkal azt kérték, hogy kíméljék meg őket a határőrségi katonáskodástól, különben semmiért sem felelnek: «mi semminek okai nem leszünk!», s hogy másnap az egész nép meg fog jelenni kérésük támogatására, Taplocán a Bizottság előtt a válaszért. Határozatot kértek, de nem kaptak mást, mint csak azt, hogy a Bizottság még egy küldöttséget fog hozzájuk meneszteni. E küldöttség, maga is súlyos fenyegetések mellett el is indult késő este Taplocáról Mádéfalvára, — felszólította a népet, hogy oszoljon szét, de az nem hajlott. A megelőző napi úttól a hidegben elcsigázva és a pálinkaivástól felhevülten egyre azt kiáltották, hogy holnap reggel maguk mennek a Bizottság elé, hogy beadványukra a feleletet elvegyék.

 


   A Bizottság, amely rendelkezett ugyan egy csapat német gyalogossal, egy szakasz német vértes katonával, ehhez számítva még a fegyverüket és a határőrséget megtartott székely gyalogosokat és huszárokat, — felismerte a helyzet komolyságát és oly sok ezer összeverődött embertől való megcsúfoltatásának veszélyét, ezért szükségesnek látta, a maga biztonságára és a nép könnyebb engedelmességre bírásáért — őket megfékezni. Azt mondják, s ezt nekem a Főbizottság akkori levéltárosa, a derék Halmágyi, ki szintén az ülésszakban volt, később Brassóban maga is elmondta, — hogy Schiskovits generális tette azt az indítványt a Főbizottságban. Gróf Bethlen nem egyezhetett bele egy ilyen súlyos következményekkel járó büntetésbe és szelíd jellemével enyhébb eszközöket ajánlott. Ellenben gróf Lázár Schiskovitscsal értett egyet, így hát a katonai büntetést szavazati többséggel, s azzal a hozzátevéssel fogadták el, hogy a háromszékiek, mivel a csíkiak ügyébe avatkoztak és többszöri felszólításra sem vonultak haza, — a csíkiaknál is jobban megleckéztetendők.
    A megfenyítést így hát előkészítették és végre is hajtották.
    A csapatok, azért, hogy megelőzzék a népet és hogy a Mádéfalvától csak félórányira levő Taplocára érkezésének elejét vegyék, január 6-án már hajnali három órakor megindultak körülfogták Mádéfalvát, amelyben a nép ittasan álmát aludta. A német gyalogság ágyúival részben a közvetlen Mádéfalva mellett elfolyó Olt innenső partján, az Udvarhelyszékbe vezető hegyi úton helyezkedett el, részben pedig a Mádéfalváról Taplócára vezető országuton. A német lovasság szintén a falu végén, a gyímesi szorosnál, majd az onnan Moldvába vezető úton állt fel. A székely huszárok pedig fenn a Gyergyó felé vezető utat zárták el, ahol a legkevésbé várták a nép kitörését. Még hajnalhasadás előtt elkezdődött Mádéfalva ágyúzása Carato, akkori főhadnagy vezetése alatt, ki mint a Csíkban felállítandó gyalogezred újonnan kinevezett parancsnoka ezt a megleckéztetést kimondottan kérte is — és még Magdeburg kapitány, Schiskovits generális szárnysegédjének vezetésével.

mad 2

                                                                       A kereszt felső részén olvashaó a SICULICIDIUM része


    Az első golyó egy szobába csapódott be, s egy kemencét és egy gyermek függőágyát verte szét, innen a mellékszobába az ágy alá gurult, melyben a már említett háromszéki prokurátor, Csorja aludt. Ez felugrott s mialatt egyik ágyú a másik után szórta golyóit a falura, felkiáltott: az Istenért, mi ez? A nép is felriadt, nem tudta hová, merre legyen, egyrészük Udvarhelyre, másuk a hegyek felé és a gyímesi szoros felé, mások Taplócára a Bizottsághoz akartak menekülni, javarészük, különösen a háromszékiek pedig a hegyeknek. Az elsők szembetalálkoztak a gyalogsággal és azok tüzével. Azok, akik Udvarhely felé menekültek és az Olton akartak átkelni, a jég vékonysága miatt ott fulladtak meg. A háromszékiek nagyobb része, csíkiakkal is vegyesen a német vértesekkel találta szembe magát, s ezektől kaszaboltatott le. A vérteseknek ezt kellett kiáltaniuk: ki háromszéki? Legtöbben, mivel azt gondolták, hogy ez kegyelemre szóló kérdés, azt felelték, hogy ők azok, mire a vérteskatona ezt ordítva: három, három, három, — három csapást mért a fejére. Végül a gyalogság mindkét oldalról tüzelve benyomult a falu közepébe, hol a nép egy része még együtt volt. Ezt az oktalan csoportot így aztán vagy megölték, vagy megsebesítették, elfogták, szétszórták. Nem is egy óra alatt mindennek vége volt. A holtakat, kik között volt bizonyosan Csorja is, mert többé nem került elő, — s kiknek számát gondosan eltitkolták, de így is tehető elég pontosan úgy négyszázra, — Mádéfalván kívül egy magas kereszttel megjelölt domb alá temették. Mintegy száz sebesült foglyot a szeredai várba küldtek, a szétszórtak pedig tömegesen jelentkeztek a bizottság és tisztjei előtt s fegyvert kértek, úgy hogy alig lehetett eleget kiosztani.
    Mádéfalva innenső végén fekszik a Cserei nemesi kuria. Ugyan e napon egy közembernek lett volna itt a menyegzője. A muzsikus cigányok a csatazaj kitörésekor egy nagy sütőkemencébe rejtőztek el s megfulladtak az égő falu füstjében. A császári katonák közül egy sem sebesült meg, sem meg nem halt, bizonyságául annak, hogy a felkelők nem védekeztek. Miután a főbizottság ily módon Csíkot határőrséggé tette, ugyanily szándékkal Háromszék felé és onnan tovább indult.

https://digiteka.ro/publikacio/erdely-oroksege/1790/76371 vagy https://adatbank.ro/html/alcim_pdf8731.pdf, 1-24 oldal.

   Michael Conrad von Heydendorf magyaros névalakban Conrád Mihály (Medgyes, 1730. november 26. – Medgyes, 1821. november 9.) királyi tanácsos és polgármester. Daniel Conrad medgyesi polgármester fia volt. Miután a marosvásárhelyi gimnáziumban tanulmányait befejezte, 1750. január 11-én tiszteletbeli írnok lett az erdélyi kormányzóság irodájában. 1753. szeptember 7-től tartománybiztos, majd a szász Directorium oeconomicumnál írnok volt. 1761-ben a medgyesi városi tanácsba lépett be mint tiszteletbeli jegyző, hol később mint valóságos jegyző szolgált; 1775-től tanácsos volt ugyanott, később királybíró 1784-ig. Ezután Nagy-Szebenmegye alispánja lett. 1786-ban főtörvényszéki tanácsossá nevezték ki s királyi tanácsosi címet nyert. 1787-ben a magyar, székely és szász rendek közös tiltakozást készítettek elő II. József reformjai ellen; a szászok részéről a munkálatokban Rosenfeld guberniumi tanácsos és Michael Conrad von Heydendorf vettek részt. A közös beadvány végül a nézetkülönbségek miatt nem született meg. Az alkotmány visszaállítása után mint kormánybiztos az erdélyi szász székek újjászervezésével foglalkozott. Ekkor medgyesi polgármesternek választották meg, mely hivatalában 27 évig működött. 1813-ban I. Ferenc király a Lipót-rend kiskeresztjét adományozta neki. 1816-ban nyugalomba vonult.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Michael_Conrad_von_Heydendorf

Bukovina katonai kormányzói (1774-1786)

Publicat: Miercuri, 06 Martie 2024 09:27 | Accesări: 298

                    Bukovina katonai kormányzói: Miháldy Splényi Gábor báró (1734-1818), és Enzenberg Károly báró (1725-1810).
                                                                                 Stefanita-Mihaela Ungureanu

   Bukovina Habsburg Monarchia általi annektálása (1774) után, a tartományban katonai közigazgatás jött létre. Irányítása alatt számos területi, társadalmi, gazdasági és politikai átszervezési intézkedést vezettek be. Célunk a következőkben Bukovina két katonai kormányzója tevékenységének bemutatása 1774-től 1786-ig, amikor Bukovina polgári közigazgatás alá került.
   Miháldy Splényi Gábor báró a felső-magyarországi Ternyén (ma Terna, Szlovákia) született 1734. október 2-án Gabriel Anton (1690-1762) lovassági tábornok fiaként. Régi nemesi családból származik, melynek tagjai férfiágon hivatásos katonák voltak. A kassai (Kassa) Jezsuita Gimnázium tanfolyamaira jár, majd beiratkozik a Terézián Nemesi Akadémiára, az ismert felsőbb oktatási intézménybe, amelyet Mária Terézia alapított 1746-ban és ahová nemesi családokból származó fiatalokat vettek fel tanulni. Itt jogot tanul, hogy később nagyapja és édesapja példáját követve a katonai pályára lépett.
   Splényi Gábor 1752-ben, 18 évesen csatlakozott zászlósként a 39. gyalogezredhez, amellyel részt vett a hétéves háborúban, amely 1756-ban kezdődött, egyrészt Poroszország, Nagy-Britannia és Hannover között, másrészt Ausztria, a Francia Királyság, az Orosz Birodalom és Svédország között. Részt vett a Lobositznál, Liegnitznél, Breslaunál és Leuthennél lezajlott csatákban. Különleges érdemeiért hamarosan kapitányi, majd őrnagyi rangra emelték. 1768-ban ezredessé nevezték ki és átvette az ezred parancsnokságát.
   1773-ban vezérőrnagy lett, majd egy évvel később a Habsburg Birodalom által újonnan meghódított tartomány, Bukovina katonai közigazgatásának vezetésével bizták meg. Ebben a beosztásban a helyi közigazgatási struktúrák átszervezésével foglalkozott. Többek között megteremtette az általános iskolai rendszer bevezetésének előfeltételeit Bukovinában.

anale 1

                                                                                                                          Splényi Gábor


   1778-ban visszatért az aktív katonai szolgálatba. Részt vett a bajor örökösödési háborúban, folytatva katonai felemelkedését. 1785-ben marsalli rangra emelték. Fényes katonai akcióival tűnik ki, különösen a törökországi háborúban (1788-1790): az adjudi csata után 1789-ben lovagkereszttel (Ritterkreuz) tüntették ki, és az 51. gyalogezred tulajdonosává nevezték ki, ill. a foksani csata után a Mária Terézia Katonai Rend parancsnoki fokozatával kitüntetik. 1790-ben Spleny több katonai-diplomáciai küldetést teljesít sikeresen, majd 1791-ben kinevezik Szabolcs vármegye adminisztrátorává. Magyarországon. 1793-ban a francia forradalmárok elleni hadosztály parancsnoka volt a Rajna alsó folyásánál, majd 1794-ben az olmützi erőd ideiglenes parancsnokává nevezték ki.
   1795-ben tartalékba helyezték, és titkos tanácsosi tisztséget kapott. Az 51. gyalogezrednél azonban több katonai akcióban is részt vesz, 1818. április 1-jén, 84 éves korában hal meg egy Kaschau melletti városban (Szilvaj Ujfalu). 17 gyermeke született, közülük 10 életben maradt, nyolc lány és két fiú. Az utóbbiak, Ignác és Ferenc, szintén katonai péylára léptek.
    Miháldy Splényi Gáborról, mint emberről, a következőket tudjuk meg Radu Grigorovici akadémikus által aláírt bevezetőből, a Bukovina című művéhez az első földrajzi, történelmi, gazdasági és demográfiai leírásokban: „Jellemének alapját mély vallásos érzés képezte. amely felkeltette az uralkodó és az ország iránt megingathatatlan hitet és vonzalmat, valamint szívéne ritka jóságát, amely gyönyörűen megnyilvánult a jótékony cselekményiben, s amely a lélek derűjével és a jellem szilárdságával párosult. Egyenes és nyílt, szóban és tettben, őszinte és állandó, mint barát, nem csábította el a szerencse, nem nyomasztja el a szerencsétlenség, imádat tárgyává vált mindazok számára, akik ismerték erényeit és kiváló tulajdonságait, mint embert és mint férfit”.
    Splényi Gábor 1774. szeptember 1. és 1778. április 6. között tartózkodott Bukovinában. Az ország megszállását bízva, először húzta meg Moldovával és Erdéllyel a határokat úgy, hogy azok a lehető legjobban megfeleljenek a katonai szempontból, az osztrák császári ház szándékának és politikájának.
   A katonai szervezet befejezetlen projektjében a moldvai enklávéban, 1774 decemberétől Splényi Gábor Bukovinában megtervezi tevékenységét, célja, hogy "megszabadítsa az országot a hanyatlástól, megnyissa a hozzáférést a nyugati kultúrához, új rendet vezessen be és engedékeny kézzel csatolni ezt az új részt a régi birodalomhoz".
   Katonai kormányzói minőségében Splényi Gábor tábornok Bukovina körzetének leírása címmel jelentést készített a bécsi udvar számára, az újonnan csatolt tartomány helyzetéről. Ezt a jelentést Johann Polek tette közzé General Spleny 's Beschreibung der Bukowina címmel Csernovicban, 1893-ban.

anale 3
   A bukovinai körzet leírása 1775. augusztus 14. és szeptember 16. között készült, miután Splényi Gábor egy évet Csernovicben töltött. Ez volt az első külföldi dokumentum Bukovináról, a Habsburg Birodalom megszállása után, és ezzel egy időben értékes információforrás a tartomány első kormányzója által végzett tevékenységgel kapcsolatban.
  A dokumentumból kitűnik, hogy Splényi Gábor tábornok érdeklődött „e körzet földrajzi és gazdasági realitásai, szokásai és korábbi államformái” iránt, és javaslatokat tett az alkotmányra vonatkozóan, amely „a legalkalmasabb arra, hogy a tartományban azonnal alkalmazható fejlesztéseket hozzon politikai, igazságügyi és gazdasági jellegű szervezésében”.
  Javaslatai mindenekelőtt Bukovina demográfiai helyzetére vonatkoztak, amelyet súlyosan elnéptelenedettnek tartott, és támogatta a német gyarmatok létrehozását a tartomány területén. Ennek az elképzelésnek az az előnye is volt, hogy a mezőgazdaság színvonalát is emelné, hiszen Vasile Balş a Bukovina és belügye leírásában „több gyarmat létrehozását javasolta, amelyek a mezőgazdasággal foglalkozó parasztoknak példaként szolgáljanak". Splényi Gábor elgondolta a parasztok és a német telepesek fokozatos földbirtokosságának tervét adómentességgel, csökkentett munkanapok számával, házakkal, stb.
   Az agrárreform megvalósítását tűzte ki célul, az átmenetet „a pásztortársadalomból a mezőgazdasági társadalomba, a feudálisból pedig az egyéni tulajdonon alapuló társadalomba.” Ebben az értelemben a bukovinai kormányzó által bevezetni kívánt intézkedések a belső és külső kereskedelmi kapcsolatokat is megcélozták Bukovinában, a tartomány iparosítását gyárak létesítésével, ezekhez szükséges alapanyagok beszerzésével, termékpiacok megteremtésével és kommunikációs útvonalak kiépítésével.
  Mivel Bukovina erőforrásainak optimális kihasználása volt az egyik fő cél, a kormányzó figyelme kezdettől fogva az erdők megőrzésére irányult, különös tekintettel a Ceremus-völgyben és a Prut-völgyben található erdők megőrzésére, ahol az erdők megőrzése mindenekelőtt katonai érdekek szolgálta. Ezen érdekek kielégítésére Spleny tábornok 1776-ban erdészeti rendeletet adott ki, amely szabályozta az erdőhasználati jogokat, valamint meghatározta azok védelmének és megőrzésének módjait.
  E gazdasági intézkedések célja nyilvánvalóan az elcsatolt terület szisztematikus kiaknázása a birodalom és a császár javára, a befektetések visszaszerzése és az osztrák államkincstár számára többletbevétel volt.
  Egy másik terület, amelyen Splényi Gábor jelentős változtatásokat javasolt, a jogi terület volt. Jogász alapképzése lehetővé tette számára, hogy javasolja a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztását és az igazságszolgáltatás korszerűsítését. A "túlzott megújításokkal járó veszélyek" elkerülése érdekében azt javasolta, hogy Bukovinában őshonos büntető törvénykönyv hiányában az osztrák (Teréziánus) büntető törvénykönyv kivonatait használják fel, fordítsák le románra, és a polgári jogviszonyban a magyar törvény rendelkezéseit kell alkalmazni.
Splényi Gábor tábornok toleranciát mutatott a Bukovinában uralkodó ortodox vallással szemben. Bár a protestantizmus szellemében nevelkedett, úgy döntött, hogy tiszteletben tartja a lakosok által gyakorolt hitet. A hatalmas szerzetesi javakat azonban ellenezte, társadalmi-gazdasági reformjai akadályának tekintette, és javasolta részleges fiskális javakká alakítását.
  A bukovinai lakosság, felvilágosodási értelemben vett, kulturális-tudományos színvonalának emelésével kapcsolatban Gabriel Spleny úgy vélte, hogy "egy közigazgatás első alapja az emberek erkölcsének javítása, és ehhez mi járul hozzá jobban, mint a művészetek és a tudományok. Felismerte a papság és a nemesség fontos szerepét a köznép nevelésében, és ehhez a következőket javasolta: egy szeminárium felállítását a radóci ortodox püspök irányítása alatt, ahol teológiát és filozófiát tanulhatnának a köznép irányításával. Erdélyből hozatott szerzetesek, iskolák megnyitása Csernovicban és Szucsávban bentlakásos iskolaát rendezett be 12 bojár és nemesi gyermek számára, akiket a német nyelven oktattak. Splényi Gábor tisztában volt a német nyelv bevezetésének és használatának szükségességével, mint hivatalos nyelv minden szinten, egy multinacionális tartomány sikeres irányításához.
   Splényi Gábor reformjavaslatai közül csak néhány került a gyakorlatba. Összességében ezek generálták a Habsburg-uralom által Bukovinában alkalmazott társadalmi, gazdasági és politikai átszervezési intézkedéseket. Érdeme továbbra is az, hogy megteremtette a fejlődéséhez szükséges feltételeket, biztosítva a belső és külső rendet.

 anale 2

                                                                                                                Enzenberg Károly

Enzenberg Károly báró (zu(m) Freyen und Jochelsthurn) Pádovában, Lombardiában született 1725-ben, egy nagyon régi nemesi családban, aki eredetileg Tirol tartományból származott. Szokás szerint korán katonai pályára lépett, 1761-ben őrnaggyá, 1770-ben ezredessé, 1777-ben pedig vezérőrnaggyá nevezték ki. Ebben a minőségében egy évvel később, 1778. április 6-án vette át Bukovina közigazgatásának katonai vezetését.
    Enzenberg Károly tábornok korábban Erdélyben gyakorolta beosztását: 15 éven át volt katonai ügyintéző és egy oláh különítmény parancsnoka. Ezért nagyon jól beszélte a román nyelvet, ismerte az életmódot, a helyi szokásokat és hagyományokat, amelyek teljes mértékben ajánlották a bukovinai misszióra.
   Enzenberg Károly tábornok, akit a csernovici katonai parancsnokság élére helyeztek át, érdeklődést mutatott a bukovinai társadalmi élet minden területe iránt. Felkereste a kerületeket (községek, falvak, háztartások), beszélgetett a helyiekkel, véleményt alkotott helyzetükről. E látogatások után 1779 októberében elkészítette az első memorandumot Bukovina tartományról, amelyben körvonalazták a későbbiekben végrehajtandó reformok programját. 1780. április 4. és 15. között Enzenberget Bécsbe hívták, hogy mutassa be ezt a memorandumot, amely a következő fontos pontokat tartalmazta: a telepítési politika, az egyház újjászervezése, általános iskolák (Volksschulen) alapítása, politikai hatóság kijelölése, a tartomány fejlesztése, a kereskedelem fejlesztése, a megfelelő kommunikációs útvonalak kiépítése. A reformprogramot 1781. augusztus 18-án fogadta el II. József császár.
   Enzenberg tábornok nem értett egyet a bécsi udvar által elfogadott és Splényi tábornok által a gyakorlatba átültetett telepítési politikával, amely német gyarmatosítókkal való benépesítést jelentette. Enzenberg úgy ítélte meg, hogy ez túl drága, ezért úgy döntött, hogy a Bukovinával szomszédos területekről, azaz Moldovából és Galíciából hoz telepeseket, mert könnyebben alkalmazkodtak a környezethez és munkakörülményekhez.

anale 4                                                                                               A naszódi anyakönyvből


   Amikor átvette a katonai kormányzói tisztséget, Enzenberg tudta, hogy kevés iskola van Bukovinában. Úgy vélte, hogy a tartomány fejlődéséhez szükséges számos intézkedés egyike, az oktatási rendszer átszervezése. Elképzelése szerint az iskolarendszernek integráltnak, jó minőségűnek, a német nyelvre és a lakosok által beszélt anyanyelvére kell épülnie. Ebben az értelemben támogatta a német nyelvtanárok Erdélyből Bukovinába való áthelyezését. Mivel ezek katolikusok, Enzenberg tábornok rámutatott, hogy „a papság és az ortodox hívek vallásos érzelmeinek lehető legnagyobb védelme érdekében” és „a püspök küldetésének tisztelete miatt” „a közigazgatásnak különbséget kell tennie az iskola között, megfelelő oktatást és vallási nevelést gyakorlnia. Katolikus diákok, egyesültek, nem egyesültek és más megtűrt vallásúak együtt képezhetők, de a hitoktatást külön, a papság tagjai végzik majd.”
   Enzenberg tábornok szerette volna a papság részvételét az oktatási folyamatban. Bécsben, amikor bemutatta a Bukovináról szóló memorandumot, bizonyította, hogy „ilyen módon a papság olyan helyzetbe kerül, hogy foglalkozásukkal és elhivatottságukkal hozzájáruljanak olyan iskolák létrehozásához, amelyek középpontjában az értelem és a lélek oktatása áll, az előítéletek felszámolása. (...) Ez olyan eszköz, amellyel minden fejlesztési intézkedés könnyebben elfogadható és támogatható.”
   Mandátuma alatt 30 úgynevezett triviális iskola nyílt, ahol ingyenesen oktatták a gyerekeket. Ezek között említünk egy olyan egy osztályos iskolát, amely 1784 februárjában Szucsáván, 1784 márciusában pedig Csernovicban nyílt meg, német és román nyelven. Enzenberg az iskolaigazgatókhoz intézett utasításaiban a következőket mondotta: „(...) a normál iskolai tanároknak szerény és takarékos életmódot kell folytatniuk, harmonikusan kell kommunikálniuk és viselkedniük a tanulókkal, bizalmon alapuló kapcsolatot kell fenntartaniuk velük, elkerülve az elfogult vitákat. a vallásokról és a köztük lévő különbségekről, ( ... ) a tudományról és a jó erkölcsről szóló információkat közvetíteni a fiatalok felé. Figyelembe kell venniük, hogy a fiatalok harmóniában élnek, hogy a legkisebb vallási megkülönböztetés se jöjjön létre.” Sajnos abban az időszakban, amikor a bukovinai oktatást a lembergi római katolikus konzisztórium felügyelte, ezeket a utasításokat nem tartották tiszteletben. .
   1779-ben Csernovicben megalapították az első osztrák katonai kórházat. Két év után új épületbe költöztették, amelyben katonai gyógyszertár is működött. Szintén 1779-ben Enzenberg tábornok elrendelte egy bizottság kinevezését, amely a tartomány délnyugati részének természeti erőforrásait (lelőhelyeket, érceket) vizsgálja és találja meg a kiaknázásuk módját. Így került elő a pojorata-i rézbánya és a iacoben-i vasbánya, amelyek előnyös kapitalizációs lehetőségekkel rendelkeznek.
   1786-ban, Enzenberg tábornok bukovinai kormányzói tevékenységének utolsó évében hivatalosan is elfogadták az általa javasolt iskolarendszert, amely rendelkezett: normál népiskolák felállításáról a tartomány összes plébániáján; néhány középiskolai iskola megnyitása Csernovicban, Szucsáván és Szeretvásárban, valamint egy középiskola megnyitása Szucsáván; tankönyvek, könyvek és íróeszközök ingyenes terjesztése, havi két gulden értékű ösztöndíj odaítélése az általános iskolákben és gimnáziumokban. Ugyanebben az évben újabb három állami állami iskola nyílt Câmpulungban, Vijniţában és Szucsáván, román oktatási nyelvvel. Emellett egy polgári kórházat is felavattak Csernovicban.
A császár rendeletére, 1786. augusztus 6-án Carl von Enzenberg tábornok katonai kormányzói munkája véget ért, az általa nyolc évig kormányzott tartomány Galícia része lett, a katonai közigazgatást pedig polgári igazgatás váltotta fel. Ez utólag kedvezőtlennek bizonyult Bukovina számára.

Analele Bucovinei, Anul XXI, 2/2014. 465-471. old

 

Migrációs folyamatok Bukovinában

Publicat: Miercuri, 06 Martie 2024 04:30 | Accesări: 404

      Migrációs folyamatok Bukovinában, a galíciai közigazgatás során (kivonatok). C. Ungureanu

   Az osztrák uralom kezdetén Bukovinában rohamosan nőtt a lakosság száma, elsősorban a szomszédos tartományokból történő intenzív bevándorlás miatt. Csak az 1774-1786 közötti időszakban Bukovina lakossága mintegy 100%-kal gyarapodott, de ez a növekedés nem következett be egyenletesen az egész területen. Jelentősebb volt a népességnövekedés az egykori Berhomet kerületben (kb. 177,5%), valamint a Prut és Dnyeszter közötti területen (kb. 131,8%), és kevésbé jelentős a korábbi Câmpulung Moldovenesc (kb. 32,6%) és Câmpulung Russian (körülbelül 56%) kerületekben. A leghirtelenebb népességnövekedés Splényi tábornok kormányzása alatt (1774-1778) következett be. Az új katonai kormányzó, Enzenberg adminisztrációja, jelentősen befolyásolta a migrációs folyamatokat és megállította, különösen a galíciai ruszinok intenzív és ellenőrizetlen bevándorlását. A katonai közigazgatás vége felé, Bukovina népességének növekedés-ütemének lassulása volt megfigyelhető, nagyrészt az 1785-1786-ban Moldovába kivándorolt lakosok nagy száma miatt. Csak 1785 novemberétől 1786 áprilisáig 6937-en hagyták el Bukovinát, míg Moldovából csak 111-en érkeztek. 1786. szeptember 13-i jelentésében Enzenberg megjegyezte, hogy e kivándorlásokat követően 277 ház maradt üresen, nevezetesen: 127 a Suceava kerületben, 118 a Szeret kerületben, 30 a Vizsnica kerületben és kettő a Csernovic kerületben. Amint ebből a jelentésből kiderül, a kivándorlásokat követően Bukovina középső és déli része volt a leginkább érintett, ahol a lakosság szinte kizárólag román volt. Csak a kolostorbirtokokról 1786. november 1-től 1787. július 1-ig 221 család, vagyis 1024 fő vándorolt ki. Egyes források szerint Bukovina lakossága 1786-1788 között 27245 családról 224125-re csökkent, a 4833 család (kb. 21750 fő) Moldovába vándorolt ki. A hivatalos osztrák statisztikák szerint azonban 1789-ben Bukovinában 28 653 keresztény és 463 zsidó család élt, összesen 146 542 fővel.

                                                                                            *****************

  Bukovina autonómiájának felszámolása 1786-ban és ennek Galícia közigazgatási körbe való felvétele, mint 19. közigazgatás volt az egyik fő oka a bukovinai parasztok Moldovába való kivándorlásának.
  Ezek a folyamatok még nagyobb intenzitással folytatódtak, különösen a galíciai közigazgatás első három évtizedében. Ainser kormánytanácsos, aki az állami területek igazgatásáért volt felelős, 1787 novemberében ellenőrző utat tett Bukovinában. Jelentéséből kiderült, hogy a bukovinai kivándorlásnak több oka is volt: a parasztok egyéni tulajdonának hiánya; az agrárgazdaság primitív állapota; a bukovinai reformok nyomán bekövetkezett változások stb.
  Enzenberg a maga részéről észrevette, hogy a bukovinai parasztok takarmányhiány miatt a határon túlra, Moldovába viszik át telelni marháikat. A lakosok alapjövedelme ekkor a szarvasmarha tenyésztésből származott, és mivel nyitva volt a határ Moldovával, a lakosok télen átkelhettek marháikkal Moldovában, nyáron pedig visszatérhettek. Bukovina és Moldova között állandó lakosságcsere zajlott, amely azonban nem tudta radikálisan befolyásolni a teljes lakosságot. Így 1790-ben 66 család vagy 152 fő vándorolt ki a Sf. Ilie-birtokról, ugyanakkor Moldovából 28 család 88 fővel telepedett le a helyükre. Kojoleanko adatai szerint az 1787-1791-es orosz-török háború során 4833 család vándorolt ki a moldvai vajdaságba. Von Stammsberg tiszt jelentése szerint 1789-1803 között Bukovinából 14.717-en vándoroltak ki Moldovába, míg ugyanebben az időszakban 5944 moldovai telepedett le Bukovinában. A népesség-nyilvántartást vezető toborzó bizottságok ugyanerre az időszakra Moldovában 21.034 főre, a moldovai kivándorlók számát Bukovinában 9.790 főre becsülték. Ion Nistor ugyanannyi kivándorlót és bevándorlót jelölt meg 1789-1790 között.

                                                                                               *****************

   A közelmúltban Louis Roman publikált egy tanulmányt Bukovina lakóiról az 1774-1803-as időszakban, amelyben megkérdőjelezi az összes korábbi vizsgálatot a föld lakosságának számával kapcsolatban az annektáláskor. Bonyolult regresszív számításhoz folyamodik, és arra a következtetésre jut, hogy az első adatok, az 1786 februárban, közelebb állnak a valósághoz. Bukovina lakosságának számát tekintve, és csak 1798-ban sikerült az osztrák hatóságoknak tudni a teljes lakosság pontos számát.

                                                                                            *******************

   A katonai közigazgatás idején alapított magyar telepeket sem kímélték ezek az emigrációk. Az öt magyar falu lakossága 547 fővel, 18,3%-kal csökkent, és leginkább érintette Józseffalva (Vorniceni) és Fogadjisten (Iacobeşti) falvakat.

                                                                                             ******************

   A Habsburg hatóságok több intézkedést is tettek a Bukovinából történő gyakori elvándorlás megállítására. Amnesztiát ígértek minden visszatérő kivándorlónak és a háztartás újjáépítéséhez szükséges segítséget. 1815. február 9-én a bécsi hatóságok rendeletet adtak ki, amellyel az amnesztia időtartamát 1815. október végéig állapították meg. Ezek az intézkedések azonban nem érték el a várt hatást. Így a Câmpulung Rusesc vikáriátus főpapja, M. Haniţchi 1815. október végén arról számolt be, hogy 1814-1815 között 357-en vándoroltak ki a megadott kerülőútról, és senki sem tért vissza46.

                                                                                            *******************

   Karl Czoemig, a bécsi Közigazgatási Statisztikai Igazgatóság szerkesztője, aki 1857-ben néprajzi munkát adott ki a Habsburg Birodalomról61, számításai szerint 1850-ben Bukovina lakossága 380 826 fő volt, ebből:
184.718 (48,51%) román,
142 682 (37,47%) rutén şi hucul,
25.592 (6,72%) német,
11.856 (3,11%) zsidó,
5586 ( 1,47%) magyar,
4008 (1,05%) lengyel,
2300 (0,6%) lipován,
2240 (0,59%) örmény és
1844 (0,48%) szlovák.

    Forrás:
   Analele Bucovinei, anul VI. 2/1999. 95-109. old

   MIGRÁCIÓS FOLYAMATOK BUCOVINÁBAN ÉS BESSZARÁBIÁBAN (A 19. SZÁZAD KÖZEPÉIG). Részletek. C. UNGUREANU

    Bukovina lakosságának számszerű növekedése az osztrák uralom kezdetén.
  Az osztrák uralom kezdetén Bukovina lakosságának túlnyomó többsége (kb. 60%) román nemzetiségű volt. Az osztrák katonai közigazgatás (1774–1786) a Bukovina annektálása utáni első években tett intézkedéseivel hozzájárult ahhoz, hogy ezen a területen nagyszámú bevándorló telepedett le a szomszédos tartományokból. A hatóságoknak elsősorban gazdasági és pénzügyi érdekeket követve sikerült sok bevándorlót ide vonzaniuk a szomszédos tartományokból, de ez vonzóbb légkört teremtett az Oszmán Birodalom gyámsága alatt maradt románok számára is. 1779-ben népszámlálást végeztek az adózók számának pontosabb megállapítása érdekében. E népszámlálás szerint Bukovinában 23 385 család, azaz körülbelül 116 925 ember élt (1). Daniel Werenka (1774. évi) adataival összevetve 10 942 családdal, azaz mintegy 88%-os növekedést tapasztaltak a népesség számában. Ez a növekedés azonban részben látszólagos, és az 1774-1775 közötti összeírások felületes teljesítésével magyarázható. Az összeírások idején az orosz-török háború még nem ért véget, a megszállt területekre vonatkozó osztrák-török egyezményt még nem kötötték meg, ezért sok lakos elkerülte a regisztrációt. A népességnövekedés elsősorban a szomszédos tartományokból ide érkező bevándorlók nagy számának volt köszönhető. Raimund Kaindl osztrák történész a következőket írta egy cikkében: „A lakosság száma nagyon gyorsan nőtt, a háború miatti menekült lakosok visszatérése következtében; számtalan zsidó és örmény érkezett, moldovaiak „moldávai és török területéről”, akiket az „elviselhetetlen török iga” kivándorlásra kényszerített; de különösen a galíciai ruszinok behatolásával, akik minden tiltás ellenére a drasztikus hódoltsági viszonyok miatt elhagyták hazájukat; sok bevándorló érkezett Máramarosból, Lengyelországból és Erdélyből is” (2). J. Goehlert ezt írta ezzel kapcsolatban: „A szomszédos Galíciából ruszinok és lengyelek menekültek a katonai szolgálattól való félelem miatt erre a vidékre, amely mentesült a hadkötelezettség alól; Moldovából és Törökországból (a Hotin régióból) pedig az emberek vagyonukkal érkeztek a földre, mert elnyomták őket és nem voltak jogaik” (3).

       Erdélyi bevándorlók Bukovinában.
   Az 1778-ig Bukovinában letelepedett erdélyi menekültekre vonatkozóan két összeírést végeztetett el Enzenberg tábornok, 1778. november 3-án és december 15-én.
  Az elsőben 1200 család volt, 5018 fővel (2623 férfi és 2395 nő), amely társadalmi helyzetük szerint 410 határőrcsaládból (308 család a II. román ezredből és 102 család az I. székely ezredből) állt, összesen 1768 fő, a többi menekült más társadalmi réteget képvisel (4). Ebből 4587 román és 431 székely (kelet-erdélyi magyar) volt (5).
   Az összeírásban megjelölt erdélyiek 1718 és 1778 között érkeztek Bukovinába. Az Erdélyből való kivándorlás 1760 után vált tömegessé, tetőpontját 1761–1764-ben érte el, a naszódi zavargások miatt. A legtöbb erdélyi bevándorló Botoşana, Bălăceana és Tereblecea falvakban telepedett le (6). 1778-ban Enzenberg kijelentette, hogy Bukovina déli részén mintegy 50 faluban élnek erdélyi bevándorlók, Ion Nistor pedig 52 falut sorolt fel, ahol erdélyi szökevények húzódtak meg (7). Mág létezik az erdélyi bevándorlókról egy összeírás, amelybe 117 család (413 fő) tartozik (8). Mindezek a bevándorlók, akik 1778 nyarán és őszén telepedtek le Bukovinában, eredetileg Szamos, Torda, Naszód, Máramaros, Kolozs és Beszterce megyékből, azaz Erdély északi részéből és Máramarosból származtak. E bevándorlók többsége Molodiában (73 fő), Milişeuţiban (31), Tereblaceában (28), Corlățele-ben (27), Lehăceniben (25), Uideştiben (20), Bălăceanában (18) stb. (9). Az erdélyi románok Moldovába (később Bukovinába) való kivándorlásának fő okai az erdélyi vallási, társadalmi és nemzeti üldöztetések voltak.

        Migrációs folyamatok Bukovina és Moldova között.
   Az 1768–1774-es orosz-török háború miatt a lakosság egy része, különösen a Prut és a Dnyeszter közötti területről, Moldova más, ellenségeskedéstől kevésbé fenyegetett területeire menekült. Az 1774-es népszámlálás 411 üres házat jegyzett fel a Prut és Dnyeszter közötti területen (258 ház az Alsó-Prut és 153 ház a Dnyeszter környékén) (10). Bukovina elfoglalása után hirtelen népességnövekedés következett be ezen a területen, sok ruszinnak volt lehetősége letelepedni az elhagyott házakban.
   1779 után azonban a ruszinok Bukovinában való menedéklehetősége korlátozott volt, a népességnövekedés pedig a moldovai bevándorlók miatt következett be. 1783. június 19-én Csernovicban tartózkodott II. József császár a következőket említette: „A vidék lakosságának növelése a legfontosabb probléma, de ezt mindent különösebb költséges kiadások nélkül kell megtenni” (11). Ezeknek a követelményeknek leginkább a moldovai bevándorlók feleltek meg. Számuk olyan mértékben megnövekedett, hogy Enzenberg egy 1782-ből származó hivatalos jelentésben megjegyezte, hogy Bukovina lakossága „az elmúlt négy évben” (1778–1782) legalább 6000 moldovai családdal nőtt (12). A Moldovából érkező intenzív bevándorlás miatt 1783-ban leállt a térség németekkel való gyarmatosítása Coţmani térségében.
   A moldovaiak bevándorlásának a következő okai voltak: az etnikai közösség, a nyelv, a kultúra, a vallás és a szokások a bukovinai őslakosokkal; a menekültek visszatérése a háború befejezése után; a katonai adminisztráció egy haladóbb politikát szorgalmaz, mint amit az Oszmán Birodalom Moldovában; a természetes akadályokkal nem jelölt határ léte lehetővé tette a Moldovából érkező menekültek számára, hogy titokban belépjenek Bukovinába és fordítva. A hatóságok a moldovai bevándorlókat részesítették előnyben, mivel többségük jómódú volt, és időben tudta fizetni az adóját.
    Bukovinában ez idő alatt fordított folyamat is lezajlott, a lakosság egy része elhagyta ezt a területet. A bukovinai lakosság kivándorlása különösen a katonai közigazgatás vége felé vált láthatóvá. A bevándorlók nagy száma miatt az életkörülmények megnehezültek. Ugyanakkor a moldvai bojárok megpróbálták meggyőzni a kivándorlókat, hogy térjenek vissza falvaikba. A bukovinai egyházmegye belső átszervezése a kolostorok számának csökkentésével és vagyonukból az Egyházi Alap létrehozásával befolyásolta ezeket a folyamatokat. Az egykori szerzetesi birtokokról sok paraszt a felszámolt kolostorok apátjaival és szerzeteseivel együtt Moldovába menekült.
    A kivándorlók száma 1785-1786 között hirtelen megnövekedett, és emiatt sok községben nagy számban voltak elhagyatott házak. Nos, 1786. szeptember 13-i jelentésében Enzenberg megjegyezte, hogy a kivándorlásokat követően 277 ház maradt üresen, nevezetesen: Szucsáva kerületben - 127, Szeret - 118, Vizsnic - 30, Csernovic - két ház (13) ( többsége Bukovina középső és déli részén).
   Ennek a folyamatnak az egyik fő oka az volt, hogy 1786-ban Bukovinát bevonták Galícia közigazgatásába. Bukovinának semmi köze nem volt Galíciához, más történelmi múlttal, más nemzeti, felekezeti és társadalmi struktúrával rendelkezett, különbözött kultúrájában, nyelvében, hagyományaiban és szokásaiban. A bukovinai románok nem fogadták el ezt az erőltetett uniót Galíciával, tiltakozuk egyik leggyakoribb formája az volt, hogy Moldvába menekültek.

    Bukovina lakosságának elvándorlása 1814–1816-ban.
   A románok számára kedvezőtlen évek után újabb két év következett, amikor Bukovina lakossága 28 453 fővel, azaz 12,4%-kal csökkent (az 1814-es 229.195 főről 1816-ban 200.742 főre (14). A hirtelen népességcsökkenés elsősorban a a nem állandó foglalkozású lakosoknak és családtagjaiknak tudható be. A különböző foglalkozásúak száma 1816-ban 21,2%-kal volt alacsonyabb 1814-hez képest, ugyanakkor a kereskedők és iparosok száma 19,2%-kal nőtt. a köztisztviselők 6,4%-kal, a parasztok 5,7%-kal (15) Bukovina lakosságának ezt a jelentős csökkenését nem éhínség, egyes járványok vagy természeti kataklizmák okozták. 1814-ben Bukovinában 7631 ember született és 4673-an haltak meg, 1815-ben 8474-en születtek és 4610-en haltak meg (16), így a születettek száma 6822 fővel haladta meg az elhunytakét.
   A lakosság számának hirtelen csökkenését Bukovina lakosságának Moldovába és Besszarábiába történő tömeges kivándorlása okozta. Csak 1815-ben 11 074 férfi hagyta el Bukovinát, ebből 6 421 fő a közigazgatás engedélyével (köztük 5 922 külföldre, azaz kétségtelenül Moldovába vagy Besszarábiába). A férfiak többsége a Bukovina központjában található Cuciurul Mare (1850), Berhomet (1618) és Siret (1433) (17) járásból vándorolt ki, ahol ekkor már jelentős ruszin kisebbség élt.
   Hat év alatt (1810–1816) Bukovina lakossága mintegy 10%-kal csökkent. Ugyanakkor a Berhomet járás lakossága 22,8%-kal, a Câmpulung járás 18%-kal, a Cuciurul Mare járás 16,7%-kal, a Siret járás 12,9%-kal, a Bukovina északi részén fekvő Pohorlăuţi járásban pedig mindössze 1,7%-kal csökkent. % (18). A Prut és a Dnyeszter közötti területet érintették a legkevésbé ezek a kivándorlások. Ezen a téren csökkent a lakosság száma, különösen a vegyes lakosságú falvakban. Ezzel szemben az adott terület délkeleti részén fekvő hét községben 1810 és 1816 között 2,7%-kal nőtt a lakosság száma.
Az 1814–1816-os tömeges kivándorlások sokkal erősebben érintették az egykori Csernovic régiót és a Prut jobb partján fekvő településeket, ahol 12,3%-kal csökkent a lakosság száma. A lakosság számának növekedését csak Roşa, Ostriţa, Molodia és Vijniţa helységekben regisztrálták; ehelyett 11 faluban és Caliceanca külvárosában több mint 20%-kal csökkent a népesség. Mihalceán 559 fővel, Cuciurul Mareban 836 fővel (19) csökkent a népesség. Ezzel egyidejűleg Csrnovic város lakossága a Horecea, Liudi Horecea és Roşa elővárosokkal, valamint a szomszédos Corovia, Voloca, Ţureni, Ceahor, Ostriţa és Molodia falvakkal 2,5%-kal csökkent.
   A Szeret folyó völgyében fekvő falvakban (a volt Berhomet bezirk Szucsáva megyében) 19,8%-kal csökkent a népesség. Ugyanakkor hét községben 50% feletti, háromban 45-50%-kal, 13-ban 30-40%-kal, hét községben 20-30%-kal csökkent a lakosság száma (20). A Szeret folyó felső szakaszán fekvő Răzeşe falvakat, valamint a moldovai határ mentén fekvő helységeket érintette a legerősebben a kivándorlás. Az 1814–1816-os kivándorlások kétségtelenül befolyásolták a Szeret-völgy több falujának ukránosítási folyamatát.
   Bukovina délkeleti részét tartósan érintették a migrációs folyamatok. Az innen származó parasztok gyakran jártak külföldre Moldovába, de sokan visszatértek. Ezen a területen a lakosság száma 1810–1816 között 15,2%-kal csökkent. Hét községben 50% felett, hatban 40-50%-kal, további hatban 30-40%-kal csökkent a népesség (21). Ezen a téren a falvak lakossága szinte kizárólag román volt, és az 1814–1816-os tömeges kivándorlások nem befolyásolták radikálisan e helységek nemzeti összetételét.
   A volt Câmpulung Moldovenesc régió népessége nagyon egyenetlenül csökkent. A Câmpulungtól keletre fekvő falvakban 27,7%-kal csökkent a lakosság száma, a Câmpulungtól nyugatra fekvő hét faluban pedig 2,7%-kal nőtt a lakosság száma. Az egykori Câmpulung-Rusesc terület volt Bukovina egyetlen olyan területe, amelyet nem érintettek az 1814-1816-os kivándorlások. A Ceremuş és Putila folyók völgyében fekvő falvak lakossága ebben az intervallumban 6,8%-kal (22) nőtt. Az osztrák uralom idején Bukovina északnyugati részén fekvő, a huculok által sűrűn lakott hegyvidéket érintették a legkevésbé a migrációs folyamatok.
   Ezért 1814–1816-ban Bukovinában tömeges, de egyenetlen népvándorlás következett be. Ezek az elvándorlások a Bukovina északi és középső részén található vegyes lakosságú falvakat, valamint a tartomány délkeleti szélén fekvő román falvakat érintették legerősebben. Kétségtelen, hogy a kivándorlók többsége román volt. Ugyanakkor Bukovina északi részén a többségében ukrán lakosságú falvakat nem érintette az elvándorlás, sőt a hucul falvak lélekszáma növekedett. Az 1814–1815-ös évek tömeges kivándorlását nagy valószínűséggel a lakosság katolikusítás kísérletei és a katonai behívók okozták. 1813-ban a galíciai kormány ideiglenes káplánt küldött az egyesültknek Csernovicba, 1814-ben Teodor Laureckyt pedig görög-katolikus plébánosnak nevezték ki Csernovic és egész Bukovina számára. 1815-ben birodalmi rendelettel megvonták az ortodox püspöktől az oktatás felügyeleti jogát Bukovina egész területén, és minden iskolát „katolikus felekezeti iskolának” nyilvánítottak, és a lembergi katolikus konzisztórium felügyelete alá helyezték (23).
   Az 1809-es és 1813-as években, a napóleoni háborúk csúcspontján kényszertoborzást kíséreltek meg, ami a parasztok tiltakozását váltotta ki a frontra mozgósítástól való félelem miatt. Az 1814-1815-ös kivándorlásokat a Bukovinát akkoriban kísértő éhínség, a bérlők és a helyi hivatalnokok visszaélései is okozhatták.

 

     Forrás:
     ANALELE BUCOVINEI ANUL XXIX 1 (58) / 2022

1. Daniel Werenka, Topographie der Bukowina zur Zeit ihrer Erwerbung durch Oesterreich (1774–1785) (în continuare se va cita: Daniel Werenka, Topographie der Bukowina), Czernowitz, Selbstverlag, 1895, pp. 173–177.
2. Raimund Kaindl, „Kaiser Josef II in seinem Verhältnisse zur Bukowina”, în „Jahrbuch des Bukowiner Landes-Museums” (în continuare se va cita: JBLM), nr. 4, 1896, p. 18.
3. J. V. Goehlert, „Die Bukowina. Ein Kulturbild zur Erinnerung an die vor 100 Jahren vollzogene Vereinigung dieses Landes mit der österreichischen Monarchie”, în „Mittheilungen der k.k. geographischen Gesellschaft” (în continuare se va cita: MGG), Wien, XVIII. Jg., 1875, pp. 114–115.
4. Ion Nistor, „Bejenari ardeleni în Bucovina” (în continuare se va cita: Ion Nistor, Bejenari ardeleni), în „Codrul Cosminului”, nr. IV–V, 1926, p. 454.
5. Idem, Der nationale Kampf in der Bukowina (în continuare se va cita: Ion Nistor, Der nationale Kampf), Bucureşti, Editura Academiei Române, 1918, p. 103.
6. Idem, Bejenari ardeleni, p. 458.
7. Idem, Istoria Bucovinei, ediţie şi studiu biobibliografic de Stelian Neagoe, Bucureşti, Editura Humanitas, 1991, p. 18.
8. Idem, Bejenari ardeleni, p. 533.
9. Ibidem, pp. 526–533.
10. Constantin Ungureanu, Bucovina în perioada stăpânirii austriece 1774–1918 (în continuare se va cita: Constantin Ungureanu, Bucovina în perioada stăpânirii austriece), Chișinău, Editura Civitas, 2003, pp. 31, 58.
11. Johann Polek, Joseph’s II Reisen, p. 38.
12. Ion Nistor, Românii şi rutenii, p. 100.
13. Ecaterina Negruţi, „Informații noi privind emigrările din Bucovina în prima jumătate a secolului al XIX-lea”, în „«Suceava». Anuarul Muzeului Județean”, anul VIII, 1981, p. 259.
14. A.S.R.C., Fond 1, inv.1, dosar 656.
15. Constantin Ungureanu, Bucovina în perioada stăpânirii austriece, p. 241.
16. A.S.R.C., Fond 1, inv. 4, dosar 3 019; inv.1, dosar 5 224.
17. Constantin Ungureanu, Bucovina în perioada stăpânirii austriece, pp. 85, 242.
18. Ibidem, p. 241.
19. A.S.R.C., Fond 1, inv.1, dosar 2 336; inv. 4, dosar 656.
20. Constantin Ungureanu, „Exodul populaţiei din Bucovina între anii 1814–1816”, în „«Glasul Bucovinei». Revistă trimestrială de istorie și cultură”, anul V, nr. 4, 1998, pp. 25–26.
21. Ibidem, p. 27.
22. Ibidem, pp. 18, 25.
23. Mihai Iacobescu, Din istoria Bucovinei, vol. I (1774–1862), De la administraţia militară la autonomia provincială, Bucureşti, Editura Academiei Române, 1993, pp. 298, 301.

Az első német telepek Bukovinában.

Publicat: Luni, 04 Martie 2024 06:26 | Accesări: 317

                                                  Az első német telepek Bukovinában.

   A katonai közigazgatás időszakában (1774–1786) megindult Bukovina szervezett gyarmatosításának folyamata. Az első németek az osztrák uralom létrejöttével kezdtek érkezni Bukovinába. Kezdetben katonák, különböző tisztviselők és a közigazgatás képviselői, kereskedők, iparosok voltak. Többségük Csernovicban, Szucsáván, Szeretvásáron és néhány fontosabb faluban telepedett le. A katonai közigazgatás vége felé Bukovina délnyugati részén megalakult az első német bányásztelep. Vaslelőhelyeket fedeztek fel a tartomány hegyeiben, Fundul Moldovei és Iacobeni közelében. E lelőhelyek feldolgozására egy kolónia létrehozását határozták el, német bányászokkal. Az első német telepesek 1784-ben érkeztek Iacobenibe, eredetileg Észak-Erdélyből és Zipsből (egy észak-magyarországi megye volt, jelenleg Szlovákia területén). A kolónia 1784–1786 között alakult, de a tizennyolcadik század végéig folytonosan telepesekkel egészült ki.
   Már Bukovina elfoglalásakor javasolták telepek létrehozását német parasztokkal. A galíciai és moldovai bevándorlók nagy száma miatt azonban, az osztrák uralom első éveiben nem volt lehetséges, a szervezett német gyarmatosítás.
1782–1783-ban a Prut és a Dnyeszter közötti falvakban nagyszámú német paraszt gyarmatosítását tervezték. Johann Budinszky mérnök véleményét fejezte ki, hogy ezen a területen mintegy három-négyezer német család telepíthető le. Enzenberg tábornok csak 400 család letelepedésének lehetőségére szorítkozott (1).
   A tábornok már 1782 októberében azon a véleményen volt, hogy Bukovinában nem lehet külön német gyarmatokat létrehozni. Ezt a moldovai bevándorlók nagy száma motiválta, akik 1778–1782 között érkeztek. A németek letelepedése az állam területére túl drága lett volna, mert a legtöbb esetben szegényparasztok kérték, hogy érkezzenek Bukovinába. Ugyanakkor a Prut és Dnyeszter közötti területen nem volt erdő, és az építőfát Ceremus környékéről kellett volna előkészíteni és elszállítani.
   Eközben szervezetlenül megindult a német parasztok bejövetele. 1782 június és október között 22 katolikus hitű német parasztcsalád érkezett Bánátból, akiket Molodia (13 család), Mitocul-Dragomirnei (három család), Cernăuţi, Roşa és Jucica (két-két család) falvakban telepítettek (2).
Az 1786-os évről pontos adatok állnak rendelkezésre a római katolikus és protestáns lakosságról, amelyhez szinte kizárólag németek és magyarok tartoztak. Bukovinában ekkor 1039 római katolikus vallású családot vagy 3609 lakost tartottak nyilván. Közülük 2136 magyar volt, a többi 1473 túlnyomó többségben német nemzetiségű. Ekkor egész Bukovinában még 3302 katolikus katona is tartózkodott (3), de ezeket nem számítottak bele az összlakosságba.
   Bukovinába is kezdtek érkezni a protestáns telepesek, akiknek száma 1786 decemberében 228 fő volt. Közülük 121 protestáns magyar volt, akik átmenetileg Raranceán éltek. A többi protestáns német volt, akik elszórtan éltek különböző helyeken. Így 1786-ban körülbelül 1473 római katolikus német és 107 evangélikus német élt Bukovinában – összesen 1580 ember (4).

Forrás:
ANALELE BUCOVINEI ANUL XXVIII 1 (56) / 2021.
COLONIZAREA BUCOVINEI ȘI SUDULUI BASARABIEI (PÂNĂ LA MIJLOCUL SEC. AL XIX-LEA) CONSTANTIN UNGUREANU

1. Kaindl Raimund Friedrich, Das Ansiedlungswesen in der Bukowina seit der Besitzergreifung durch Oesterreich. Mit besonderer Berücksichtigung der Ansiedlung der Deutschen (în continuare se va cita: Kaindl Raimund Friedrich, Das Ansiedlungswesen in der Bukowina), Innsbruck, Wagner, 1902, p. 390.
2. Ibidem, p. 398.
3. Johann Polek, „Zur Frage der Erric nr. 16, 1908, htung eines röm-kath. Bistums in der Bukowina”, în „Jahrbuch des Bukowiner Landes-Museums”, 16,1908, Czernowitz, pp. 30–31, 33–34.
4. Constantin Ungureanu, „Colonizarea populaţiei germane în Bucovina”, în „Codrul Cosminului”, s. n., nr. 2, 1996, p. 215.

       A bukovinai németekről.

   Az 1990-es évek elején megnyílt levéltárak új kutatási lehetőséget biztosítottak az érdekelteknek. Ennek tükrében elfogadható kellene legyen, hogy a bukovinai magyarság történelme, bizonyos szempontokból, változásokra szorul. Elejétől kell venni mindent, és újra fogalmazni, pótolni vagy javítani. Sok lenne felsorolni az eddigi tévedéseket, és talán fölösleges is, hiszen az emberi gyarlóság nem engedi meg mindenkinek, hogy az új adatokat elfogadja. Még súlyosabb, ha valaki doktorálási tézise hamis adatokra alapul. Ezt is el kell fogadni, mert van, aki beletanult a politikából pénz hozni össze, és igazán mellékes neki, hogy a feldolgozott anyag valós vagy kitalált. Egyik érdekes téma, amely már vagy 3 éve foglalkoztat, a bukovinai elvándorlás. Általánosan elfogadott történelmünkben, hogy a nincstelenség, földtelenség, sok gyermek, móduvázás és még ki tudja hány ok akadt az elvándorlásra, és persze, a honvágy, visszatérni az anyaország kebelére. Utólag tapasztalták, hogy léteznek mostohaanyák is, de ez más téma.
   Az elvándorlás, a mehetnék, mindig szándék volt a bukovinai magyaroknál. Már az első telepítésekkor, az adott adókedvezmények megszűnte után, az 1780-as évek elején, az telepesek jó hányada nyakába vette a világot. Ki jött helyükbe? Az 1785-1789-es nagy éhínségről se esik sok szó, százasával költöztek és pusztultak éhen az emberek.
   Majd következtek az 1816-os ínséges évek, amikor nem volt nyár Európában, a Tambora vulkán kitörése miatt. Bukovinából költöztek el, és Székelyföldről vagy Szolnok-Doboka megyéből vándoroltak Bukovinába. Ebben az időszakban távozott a józseffalviak nagy része, az első három anyakönyvvel együtt. Egyszóval, számos ok lehetett az eltávozásra, mint említettem, leginkább a földtelenség és bőséges gyermekáldás miatt, a magyar történészek szerint.
   A telepítések után megmaradt öt bukovinai falu nem képezett egy megyét, vidéket vagy országrészt, egyszerűen egy elzárt és elzárkozott közösség volt. A dolog jobb megértésére tágítani szükséges a látókört, és úgymond át kell nézni a kerítésen, lássuk, hogy mások is távoztak, vagy mi volt az oka, hogy csak a magyarok mentek el?
   Már jó három éve a bukovinai németeket vettem kezelés alá, Többen voltak, mint magyarok, hiszen 1941-ben csak Radócról 6000-et szállítottak Németországba. De többségben voltak Arbore, Ilisesti, Millischeutz, Corlata, Tereblesti, Balaceana, Iacobeni, Gurahumora, St. Onufri vagy Gura Putnei helységekben is. Ez utóbbi helyég lakóinak néhány mestersége, már 1802-től kezdődően: üveges, takács, kereskedő, favágó, kőműves, szabó, olvasztó, kovács, felügyelő, ládakészítő. Átvett neve, Sebestyén Ádám művében a Putyilla, ami kissé erőltetett, mivel akkor a Szucsáva melletti Hatna is lehetne Hatyilla.
   A bukovinai németeknek sem volt sok földjük, ami akadt, az is csak magánszükségletre, gyermekek általában 12-14. Miért volt az, hogy ők nem vándoroltak, nem móduváztak? A dolog végül igen egyszerűnek bizonyult. A németek a fiúgyermekeiket mesterségre adták, ők is azok voltak. Igyekeztek a fiúkat kitaníttatni és ez sikerült is nekik. Homlokegyesen ellenkező a magyarok felfogásával, akik a földhöz kötötték fiaikat, és még az 1920-as években is úgy tartották Déván, hogy: „ne legyen okosabb a tojás, mint a tyúk.” Míg a németek szűcsök, kádárok, bognárok, cipészek, suszterek, csizmadiák, mesterek, bányászok, üveggyártók, erdőmunkások voltak, addig a magyarok a földtől és időjárástól függtek. A családalapítást is később kezdték a németek, a legények 22-27 évesen házasodtak általában, a lányok is 19-24 év között mentek férjhez. Valamelyest segítette a magyarokat a Szucsáva-Lemberg vasútvonal megépítése, de ott is csak mint szakképzetlen munkások dolgoztak. Ez volt a lényeges különbség a bukovinai németek és magyarok között.

    Déva, 2023 május, László Gergely Pál.

A keleti magyarokról (1941).

Publicat: Duminică, 03 Martie 2024 16:26 | Accesări: 307

                                                                                       A keleti magyarokról (1941).

    Az emberi agynak megvan az a tulajdonsága, hogy azt lát, amit látni akar, és abban hisz, amiről meg van győződve, és mindez a valóság kárára valósul meg általában. Az úgynevezett bukovinai székelység, egy kialakult népcsoport, a székely és székelyes többség hatására és beolvasztó képességére, azonban azt állítani, hogy minden ottani, magyar településbeli lakos magyar volt eleinte és székely, az több, mint túlzás. Ennek bizonyítására nem szükségesek a dokumentumok, csak a nevek: induljunk el Székelyföldön, és keressünk Neudhardt, Lávrik, Volcsuk, Ömböli, Lőcsei, Winter, Leopold nevű székelyeket.
   1941-ben, az alábbi tudósítás megjelenésekor, ezek már közelednek ahhoz a pillanathoz, amikor a bukovinai magyarok székelyek lesznek és az összes bukovinai magyar telepítés Hadik Andrásnak köszönhető.
   Ami Hadikot és telepítését illeti, erre már szükségesek volnának a dokumentumok, leginkább a Bécsi Hadilevéltárból, de az első telepítésekre vonatkozók nem említik őt. Madéfalva után egy évre, 1765-ben már kiadatott az amnesztia. Miért nem ment akkor Hadik Moldvába, hazahívni székelyeit, miért várt 20 évet, és „hazavitte” őket Bukovinába?
  Az osztrákok bukovinai bevonulása után, Splényi részletesen leírta a vidéket, népeit, felszíni, altalaji kincseit, útjait, szükségeit, stb. Enzenberg, miután lemondatták Bécsben arról az eredeti szándékáról, hogy csak németeket telepítsen Bukovinába Morvaországból és Bajorországból (a nagy költségek miatt), kénytelen-kelletlen mások után nézett. Hol voltak ezek, hisz az ajánlatok szerint nem lehettek osztrák területen? Hát Moldvában: magyarok, székelyek, csángók, stb. majd Galíciában és Podóliában. Ezzel két cél volt elérve: egyik, hogy új telepesek, adófizetők jöttek be, másfelől gyengítette a szomszédokat. A moldvai tapogatózásra és kikémlelésre, majd csalogatásra Mieg őrnagy, Beddaus kapitány, Mártonffy és egy szakasz katona lett kiküldve. Ők rendezték az első telepítéseket Istensegítsre és Fogadjistenbe. Hadik csak 10 év múlva kapott szerepet, a második rend telepítésénél. Tulajdonképpen 1780-ban lép színre a bécsi tanácskozáson, amikor is kiadták a „Protocollum commissionis sub 4ta Aprilis 1780 Viennae habitae” iratot. S akkor a kérdés: azt látjuk-e, amit nézünk, vagy amit látni akarunk?
Magyarok voltak a telepítések előtt is Bukovinában, mint az alábbiakból kitűnik. Enzenberg összeírásakor (1778-1779), közel 600 magyar volt Dél-Bukovinában, szétszórva, mintegy 75-77 helységben. (LGP).

                                   Milyen szerepet játszott a magyarság a román életben és kulturában?
   Ellenzék. 1941. január 25. (kivonat).
   KAPCSOLATOK A KÁRPÁTOKON TÚLI ÉS ERDÉLYI MAGYAROK KÖZÖTT.
  Ezek a Kárpátokon túli magyarok természetesen állandó kapcsolatban voltak erdélyi testvéreikkel, de lassan megbarátkoztak a mind feljebb nyomuló kunokkal is. Számuk nőttön-nőtt a kun uralom alatt is és a teuton lovagok védelme alatt úgy hozzájuk, mint a havaselvei lejtőkre nagy számban jöttek ki magyarok és szászok, papjaikkal együtt és ezzel egyidőben óriási apparatussal megindult a kunok közötti térítési propaganda is.
A 13. század elején megalakult a milkói kun püspökség, melynek első püspökét Teodorikot az esztergomi érsek szenteli fel és ő határozza meg egyházmegyéjét. Ekkor hunföldön, mely a későbbi román fejedelemségek területével majdnem azonos, a hunokkal magyarok és románok nagy számban élnek együtt.
   A kunok kikeresztelkednek, majd nagy részük a tatárjárás elől Magyarországba menekül. A tatárjárás mindent megsemmisít és elpusztít ezen a területen, így a milkovi kun püspökséget is. A tatárok elvonulása után új élet kezdődik itt is. A milkovi püspökség is újjáéled Argesben. A kunok sikeres megtérítését a románság visszatérítésének kísérletei követik és úgy ezt, mint az itt élő növekvő számú, főképpen magyar katolikusok lelki és szellemi szükségleteit a különböző szerzetesrendek, a többnyire magyar szerzetes atyák látják el nagy buzgalommal. Egymásután alapítják a kolostorokat a Domonkos, Ferences, Minorita, Jezsuita atyák. Csak egy kissé kell ismernünk e rendek történetét, hogy számoljunk azzal a nagy kulturális behatással, amit ezek a rendek gyakoroltak. Elég, ha megemlítjük azt, hogy Paulus Hungárus, az első domonkosrendi gvárdián, aki a kunok térítgetése közben szenvedett vértanúhalált, azelőtt a bolognai egyetemen a kánonjog tanára volt. A magyar katolikusok száma e magyar fennhatóság alá eső területekre való kitelepülések útján állandóan gyarapodik.

   A ROMÁN FEJEDELEMSÉGEK MEGALAKULÁSA
  Közben megalakultak a magyar király hűbéruralma alatt a román fejedelemségeit. Ungro-Vlahia a 13. század végén, Mauro-Vlahia vagy Moldva pedig a 14. század vége felé. Ezzel megkezdődik az itteni magyar települések harmadik korszaka.
  A magyarok, székelyek kitelepülése elé a fejedelmek sem gördítenek akadályt, részben mert hűbéruruknak, a magyar királynak fennhatósága alatt állottak, de még olyankor sem, amikor a hűbéresség csak látszólagos vagy semmis volt már, mert a bejövő magyarok, éppen úgy, mint a bennszülöttek, hasznos polgároknak bizonyultak. A magyar katolikusság igen megerősödik, kőtemplomaik, iskoláik vannak, akkor, amikor ilyesmivel a románok még nem bírtak s nem is kívántak.
  Egymásután létesülnek a katolikus püspökségek, előbb Seretvásáron (Siret), aztán Szörénytornyán (Turnu-Severin), majd a 15. század elején Moldvabányán (Baia) városokban. Az erdélyi szászokkal karöltve ezek a magyarok viszik be a fejedelemségekre az első iparágakat, ugyanők indítják meg és folytatják a kereskedelem számottevő részét, ők viszik, be és művelik az első szőlőültetvényeket, és ott vannak a fejedelemségek első bojárjai között.
  Miron Costin szerint Suceavat magyar szűcsök alapították. Az első kőművesek, az első bányászok is magyarok voltak, innen a mindkét fejedelemség területen létesült Bánya (Baia) nevű városok, továbbá az Ocna (Akna) elnevezésű helynevek. A Tárgu-Ocnai csángó sóbányászok sokáig privilégiumokat élveztek a többi polgárokkal szemben. Pecsétjükben pörge kalapos, magyar nadrágos csángó alakja van. Ugyancsak Miron Costin tanúsítja a 17. században, hogy majdnem az összes városokat szászok és magyarok alapították, és ők nyitották meg az első korcsmákat. A mészárszékeket kezdetben „scaune de carne” néven találjuk, vagyis a magyar szóból eredő alakban. 1358-ban Lajos király megszabja a brassói kereskedők főbb közlekedési útvonalát le egészen a Dunáig, a Buzău és Prahova közötti sávon, le egészen a Ialomiţa, illetve Szeret torkolatáig. Az egykori Ţinutul Sécuieniloron keresztül. Valószínűleg a kereskedelem a Dunán is átért, mert Galati közelében egy Vadul Ungurilor (Magyarok átjárója) nevű helység volt. 1363-ban pedig azt is megengedi a király, hogy egészen a Fekete tengerparti tatár tartományig járjanak kereskedni (Iorga. Com. 1. 38-48), ahol génuai, görög és zsidó kereskedőcentrumok is voltak a tatárok jóvoltából (Chilia, Cetatea Albă). Alexandru cel Bun saját pecsétjével erősíti meg egy somkeréki származású magyar kereskedő végrendeletét, ami azt bizonyítja, hogy ez igen nagy tekintélynek örvendett. Igen tekintélyes kereskedő volt a 15. század elején Cámpulungban Gáspár, a fent említett Ioan de Hosszúmező atyja, akit Zsigmond király és császár „szeretett hívünknek”, Sándor vajda pedig „hűséges szolgája urunknak és nekünk” címen említ. (Ior. ibidem, 144).
  Különösen a 15. és 16. századból van rengeteg adat, okmányok tősgyökeres magyar nevekkel, melyek azt bizonyítják, hogy a kereskedelem és különböző iparágak terén még mindig a magyar és a német az uralkodó elem a két fejedelemségben és ők vitték át ide a falusi és városi közigazgatást is ide, mert még ebben a korban is soltész és bíró (solluz, birău) vezeti a helységeket. 12 választott polgár (párgar), mint esküdt, vezetésével. A soltész, mely legtöbb helyt a város grófjának nevezi magát, meg az esküdtek, még mindig igen sokszor Fazakas, Székely, Sebestyén, Adorján és más jó hangzású magyar nevek tulajdonosai. Az Erdélybe irányított üzleti levelezés magyarul és németül folyik az észak-munténiai és moldovai városokban. A kereskedelmi okmányok tele vannak Kovács, Miklós, Varga, Jancsó, stb. nevekkel.
  Ami a szőlőültetvényeket illeti, egész Moldvában magyarok és németek kezén vannak először és a fejedelem szőlőit is ők, művelik. Bandini értesülése szerint a híres Cutnar-i szőlőt a magyar király által a vajda kérésére kiküldött Guttnar nevű vincellér ültette, és ő honosította meg a többi helyeken is. Róla van elnevezve Cotnari.
   PAPP IMRE. Gimn. tanár.

   MAGYAROK BUKOVINÁBAN. Ellenzék, 1941. február. 1
  A régi okmányokban gyakran találkozunk magyarokkal úgy is, mint a fejedelemség első bojárjaival. A fent említett Gyelevi és Leviti Miklóson kívül még nem ritkák a magyarosan írt Domokos, Korlát, Miklós, Sándor, János, Balázs, stb, nevek a régi okmányok bojár nevei között. (Auner: A rom. magy. tel. 111., Dimitrie Cantemir pedig Descriptio Moldaviae című művében a fejedelemség legrégibb bojárjai között említi a Tamás és Gyenge famíliákat.)
  Számuk egy ideig újabb betelepülésekkel állandóan növekszik, habár az időközönként megismétlődő tatár beütések nemcsak román sorstársaik, hanem az ő soraikban is pusztítottak. A 15. században nagyobb huszita magyar beáramlás megy végbe, és sokan áttérnek a régiek közül is. Az első magyar bibliafordítás 1444-ben Taroson tőlük származik. A pápa által ellenük küldött Újlaki Dénes inkvizítor elől egy részük a tatár Besszarábiába menekült és 1480-ban megalapított Csöbörcsök városát és körülötte számos falvat.
  Egy jezsuita jelentés szerint 1654-ben kb. 20, túlnyomóan magyar katolikus lakosságú falu volt, melyeknek lakói más nemzetiségekkel szemben privilégiumokat élveztek.
  A huszita magyarok alapították Husi városát is. A 16. század derekán visszatérítette őket Tabuk Mihály. A moldovai csángókhoz először 1400 táján vándorolnak ki nagyobb számban a székelyek a Báthory István féle nagy adók miatt, majd a Drágffy vajda hasonló intézkedései nyomán támadt 1494-iki lázadás után még többen.
  Az időközönként megismétlődő tatár betörések, majd török és lengyel pusztítások néha felénél is lejjebb apasztották Moldva és Havasalföld lakosságát, így a magyarok száma is időnként megfogyatkozik.
  A tatárok 1510-ben 70.000 moldovait hurcoltak el. 1515-ben a pestis 9.000 embert pusztított el. De a 16. század második felében nagy nekilendülés tapasztalható. Quirini pápai vizittor 9000 magyar katolikust talál, ami elég nagy szám, ha tekintetbe vesszük az ország akkori nagyon gyér lakosságát. A másik pápai kiküldött, Bandini 1640-ban már csak 5000-et talál, a többi vagy elhurcoltatott és elpusztult az újabb tatárdúlásokban, vagy elrománosodott.

bassarabia

                         Kiadva Pesten és Bécsben 1811-ben a Kunst und Industrie Comptoir által; berlini reprodukció - Simon Schrop & Comp.
   

   Mit látott Bandini?
  Bandini végigjárja a munténiai és moldovai katolikusokat, több mint 40 várost és falut és a pápának küldött jelentésébe, a legtöbb helység nevét magyarul írja, meg az olyan helységekét is, ahol a magyarok már kiveszőfélben voltak s a lakosság túlnyomó része román volt. Körrendeletét latinul és magyarul fogalmazza. Bandini jelentéséből kiviláglik, hogy sok túlnyomóan román lakosságú várós és falu eredetileg magyar alapítás, továbbá egy-egy valamikor nagyszámú lakosú színmagyar helység teljesen elnéptelenedése, kipusztulás vagy elhagyás útján.
  Azonkívül sok helyen talál görögkeleti hitre tért magyarokat, meg olyan falvakat, melyeknek katolikus lakosai elfelejtették a magyar nyelvet. Az összes magyar alapítású helységek a legtermékenyebb helyeken emelkednek. A csángó falvakon kívül 3 olyan várost jelez Bandini ahol magyar lakosság többségben, van. Ezek: Bacău, Husi és Cotnari (Bakó, Husz és Kutnari.)
  Körülbelül 10 városról a helyszínen szerzett adatok és tapasztalatok alapján azt állítja, hogy valamikor túlnyomóan magyar lakosai voltak („Olim erat ungarorum habitatio"), míg azon időben már csak kevés számú magyar katolikus lakott bennük. Ezek: Roman, Tecuci, Vaslui, Suceava, Piatra, Trotus, Siret, Hârlău, Paşcani, Giulesti.
   Egy-egy helyt a bíró magyar volt, még ha a románok is voltak többségben. Másutt román és magyar felváltva gyakorolta a bírói tisztet.
  A múlthoz viszonyítva Bandinus elég szomorú állapotokat talált. Egy megfogyatkozott elhanyagolt, részben idegen nyelvű papoktól vezetett, vagyonában, iskoláiban megfogyatkozott magyarságot. Mindazonáltal azt tapasztalja, hogy a földművelést, szőlőművelést és részben a kereskedelmet, meg némely ipart idegenek űzik, még pedig még mindig a szászok és magyarok, a mind nagyobb számban feltűnő örmények és zsidók mellett. A románok, úgymond, inkább zsákmányolni járnak és hadakozni vágynak (ad rapinam dediti… pro quocumque alio laboré Moldavi Vallachi parum valent). Erről tanúskodnak az egykori okmányok is, bár a román elem lassan átveszi a vezetést.
  Suceávából még küldik a magyar és német kereskedelmi leveleket és hivatalos iratokat. Magyarul van szerkesztve egy a város bírája és 12 esküdtje által Besztercére küldött tanúságtétel. Soltész (vagy „gróf") és 12 esküdt vezeti erdélyi mintára a városok nagy részét. Bacauban több magyar soltész nevéről van adat nemkülönben Tatroson, hol Kosa György, Tamás Mátyás, Bene István, Falusi Márton neveken szerepelnek a soltész és polgárok az iratokban. Târgul Ocna községi pecsétje változatlanul a pörgekalapos csángót tartalmazza. Husi városában egyik évben magyar, másik évben román a soltész és számos magyar név szerepel az okmányokban.
  A túlnyomóan magyar lakosú Cotnar porkolábja hol magyar, hol román. De Targovisten a munténiai Campulangon. Márton, Ba¬lázs, Zsigmond nevek már csak az eltűnt magyarságuk emlékei. Különben csakhamar még a vallásukat is elhagyták ezek az elrománosodott magyarok és szászok, mert az egykori katolikus propaganda centrumában ma sokkal hathatósabb eszközökkel ellenkező propaganda folyt: adómentességet ígéretek az áttérő katolikusoknak és pogánynak nevezték, aki hitében megmaradt. (Ior. Ist. Com. 1. 244). A város 1300-ból való pecsétjét egé¬szen 18. századig a katolikus barátok (preoţii baraţi) őrizték).
   ELROMÁNOSODÁS
  Ebben az időben, amint látjuk, a magyar, német városi lakosság, az egykori alapítók, már többé-kevésbé el vannak románosodva s csak ott maradtak meg nagyobb számban, ahol a környező magyar falvakkal közvetlen kapcsolatban voltak, vagyis a moldvai csángók vidéken. De mialatt az elszigeteltek kivesznek, az egy tömbben élő magyar szigetek, a moldvai csángók, ezután is erősödnek a hozzájuk kijövő új áramlatok által és csakhamar megkezdődik egészen észrevétlenül bukaresti beszűrődés is.
   KÉSŐBBI ADATOK.
  1762—66 között, a mádéfalvi siculicidum székelyöldöklés és annak előzményei miatt újabb székely kivándorló hullám hagyja el Erdélyt és legnagyobbrészt a moldovai csángókhoz telepszik. Egész csomó új községet alapítanak, azon kívül, hogy a bakói és forrófalvai csángó központok telepeit is felszaporítják székely lakósokkal.
  1780. körül II. József alatt Bukovinába vándorol ki nagyszámú székely és megalapítják az ismeretes Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten nevű községeket, továbbá Bukarestben is kezdenek elszaporodni és számos új község, keletkezik Moldvában is.
  A 19. század elején újabb 10 ezer magyar bevándorló érkezett Moldovába, amikor összes számuk az egykori becslések szerint az 50. 000 felé jár (Lippa konzul).
  A munténiai bevándorlás gyéren folyik és főképpen Bukarest felé irányul. Kós Ferenc 1858-i adatai szerint Moldovában összesen 40.000 magyar katolikus él kb. 200 helységben. Ezek között 27 helyen él 400 katolikusnál több, ebből ezren felüli lakosú 9, míg Szabófalva kétezren felüli. Auner 1912-ben felszámolja a falusi lakosságot, konstatálva, hogy azok több mint 100 faluban élnek, melyekből 16-nak van ezren felüli lakósa, egyeseknek kettő, sőt háromezer. Összes számuk 80. 000. Tudjuk, hogy ma már 5000 lakossal bíró falvaik is vannak
   ÉS MA?
   Ma a magyarság legszámottevőbb mennyiségben Bukarestben és a moldvai illetve bukovinai csángóvidéken él. Úgy a bukaresti, mint a moldvai jóval meghaladta számban a százezret a bécsi döntés előtt.
  A bukarestiek a társadalom minden rétegéből valók és az összes magyar vallások követői, de főképpen katolikusok és reformátusok. Vannak magyar parókiák, kultúr-egyleteik, lelkes és agilis vezetőik és sokkal inkább kapcsolatban állanak a Kárpátokon inneni véreikkel, mint a moldovaiak. Az első református parókiát és templomot 1850-ben alapítja Sükei Imre tiszteletes úr. Iskoláik is régóta vannak. A magyar ferencesek iskolájában 1855-ben 100 magyar gyermek járt.
  A moldovai csángó székelyek falusi földműves nép. Bacău, Román, Neamt és Iasi megyékben laknak, több mint 100 községben, melyeknek mind magyar nevük van, illetve volt. Számuk meghaladja a 100.000. Mind katolikusok. Nagyon józan, dolgos, becsületes és mélyen vallásos emberek. Évszázadokon keresztül mindig kitűntek erényeikkel és jóságukkal román testvéreik közül. Bandini és a többi pápai vizitátorok és más utazók mind a legjobb véleménnyel vannak róluk. A környezet durvább vonásaitól elütő lelkületűkre jellemző, ahogyan a határok megjelölésénél eljártak. Moldovában ugyanis egész a 19. század elejéig telekkönyv helyett úgy gondoskodtak a kijelölt határok észben tartásáról, hogy egy gyermeket hurcoltak magukkal, akit a határvonal minden szakaszán úgy eldöngettek, hogy holta napjáig nem felejtette el a határt. Csángóink, amint Xenopol is megállapítja Bandini nyomán, ezt a praktikus metódust úgy alkalmazták, hogy a gyermekeknek a határmegvonásnál olyan ajándékokkal kedveskedtek, ami szintén felejthetetlen legyen számukra.
  Iskoláik már a legrégibb idők óta voltak. Nem véletlen, hogy Despot vajda Cotnari-on állíttatta fel rövid lélegzetű egyetemét, mert itt akkor bizonyára magyar-német kultúrközpont volt. A Ferencesek és Jezsuiták az országban voltak, s nyomukban, jól tudjuk mindig a kultúra járt.
Mavrokordat fejedelem titkára Hauterive gróf jegyzi fel 1787-ben, hogy a moldvai magyarok általában komolyabbak, tanulékonyabbak és az adófizetésben pontosabbak, mint a románok. Nagyon szépen élnek, erkölcsösek, ritka az ágyasság közöttük, nem lopnak — állapítja meg Auner kanonok 1912-ben. Az 1831-i és 1907-i parasztlázadásokban nem vettek részt, ahol mégis megtörtént, papjaik hamar lecsendesítették őket.
  NEGYEDMILLIÓ MAGYAR AZ Ó-KIRÁLYSÁGBAN
  Sajnos, idők folyamán mind kevesebb magyar papot engedtek hozzájuk az illetékesek, mert beolvasztásukban reménykedtek. Ma már alig akad magyar pap közöttük. Magyar iskolának híre sincs, így írni-olvasni csak románul tudnak. De azért faji tisztaságukat ezer év óta is megőrizték és bizonyos szigeteket kivéve, magyarul beszélnek. Csak saját nemzetük tagjaival lépnek házasságra. Ruházatukat maguk készítik. Gazdaságilag teljes elszigeteltségben élnek. Hagyományaik, énekeik ősi magyarságukban gyökereznek. Így sikerült megmaradniuk ízig-vérig magyarnak, mindazon törekvések és természetes behatások ellenére, melyek magyar etnikai jellegüket szüntelenül fenyegették.
  Őseiknek, Gyula vezér bátor törzsének kívül maradt őrsége karddal és íjjal küzdötte ki létjogosultságát Etelköz északi megyéjén tatárossá duzzasztva levágott támadóival a gyepű felől hírt hozó folyót. Az utódok, kard helyett az ekeszarvát markolják, véreikkel összekötő kapocs gyanánt a katolikus vallást ápolják.
  Gondoljunk rájuk többet, mint ezelőtt. Derekasan kiérdemelték csodálatunk és becsülésünk legmagasabb fokát. S tartjuk kötelességünknek magyar népközösségünkbe visszaölelni, itthoni kultúránkba belekapcsolni őket. Egyetlenegyet sem szabad elveszni hagyni közülük. Sőt az elrománosodottakat is vissza kell magyarosítani. Negyedmillió ó-romániai magyar vérünk drága vér, jó vér, amelynek gyarapítania kell nemzeti erőnket.
  PAPP IMRE. Gimn. tanár.

Csángóknál

Publicat: Sâmbătă, 02 Martie 2024 04:27 | Accesări: 290

 

                                                                         Csángóknál
(Melyben megtudjuk, hogy a hadikfalvi telepítést Enzenberg vezette, és Hadik kikönyörögte II. József császártól, hogy a falut róla nevezzék el. )

   A kedves, kissé tótos magyarsággal beszélő plébános a harmadik pohár bikszádi víz után, - mert az orvos erre a hétre eltiltotta a bortól, - mégis csak lehörpint egy pohárka bort is, a mikor azt hiszi, hogy senki se látja.
  - Egészségére! - súgom oda titokban.
  - Kutya szeme van az úrnak! - feleli, majd felkel s az öreg szekrényhez megy, kutatgat, keresgél benne, majd előkerít egy régi könyvet s elém teszi. Ujjával rábök egy bejegyzésre: Liber Mortuorum Aug. 6. R Antonius Tornay Parochus Hadikfalvensis 65 annorum Inflammatio Pulmonum.
  - Tudja-e, mi ez? - kérdi s vidám szemmel a szemembe néz, mint a ki valami tréfás történetet rejteget.
  - Tudom. Tornay Antal néhai plébános elhalálozásának bejegyzése.
  - Téved az úr. Ez a pár sor azt meséli, hogy mulat a mi népünk. Fiatal tacskó voltam még akkor, - ma túl vagyok a hetvenen, - de ezt a temetést soha se felejtem el. Szép temetés volt, zászlóval, énekkel összejött az egész község, igaz szívvel gyászoltunk és szomorkodtunk, mert derék pap, jó pap volt.
  Zúgott a harang, szállott a tömjén. Elföldeltük a templom kertjében. Néhány lépésnyire volt attól a paplak. Oda mentünk vissza szomorkodni. A rezesbanda fújta a gyászosnál-gyászosabb nótákat s mi szétnéztünk az özvegységre jutott házban. Valaki lenézett a pinczébe is, mert Tornay Antalnak volt egypár hordó jó bora. Nem úgy mint ma... Egyszerre csak azon vettük magunkat észre, hogy boros pohár van a kezünkben.
  A banda is kevesebb szomorúsággal, kissé tempósabban húzta, azután felkerült az udvarra még egy hordó, valaki a távol hazáról kezdett énekelni, de már arra kellett inni, aztán nem lehetett soká egy helyben ülni, vagy állni, hát össze-összeütögettük a bokánkat, a banda meg frissebb lett, - mit mondjak öcsém-uramnak, azóta mondás a faluban:
  - Soha többé úgy nem mulatunk, mint a plébános temetésén! Ez a mesém arról, hogy titokban ki hörpintettem egy pohárka bort.

record image


   Ebéd után Kubassek János, a plébános úr, előkereste a legrégibb feljegyzést, mely a csángók bukovinai betelepüléséről szól. Mártonfy, Hadikfalva első plébánosa, a ki még az első telepesekkel jött ki, vetette papírra lúdtollal 1790 körül. A papiros tépett, foszlott, szakadozott, az írás nagyrészt olvashatatlan, csak az elejét lehet kibetűzni. Soha, sehol közölve még nem volt, ezért kétszeresen érdekes:
  „Colonia Hungarica erecta Hadikfalva fuit anno 1785 sub militari directione generali Ezenberg, qui eotum fuit Commendantius totius Buccowinae. Generali autem Brigadere Comitibus Hadik, qui a sua Sanctissima Mejestate Josepho II. expetiit ut Colonia ista Hungaries nomen habeat Hadikfalva. Quinque annorum spatio erant incolae Hadikfalvenses liberi ab omni contributione et servitute dominali..."
  Ettől a mondattól kezdve a többit már alig lehet kibetűzni, csak később, másik oldalakon. Pedig nagy kár, mert a bukovinai csángó településekről, a „magyar gyarmat”-okról alig maradt írásbeli feljegyzés a hivatalos aktákon kívül. A népről maga a nép írhatott volna, de ezután hiába kutattam, sehol se leltem…
  Feljegyeztem egy jellemző csángó népdalt:
  (Ha felmenek) én az állomásra,
  (Jegyet váltok) fel Amerikába.
  A jó jegynek egyetlenegy egy dollár az ára,
  Úgy elmegyek, vissza se jövök szép Hadikfalvára.
  Megy a csángó tovább, fel Amerikába!...
  Százharmincz évig megmaradt az osztrák uralom alatt, rutén, oláh tenger közepette színtiszta magyarnak, számra megsokasodott, szokásra, beszédre sok magyar vidéknél igazabb, rátartósabb maradt, gonddal, keservvel magyar iskolát tartott fel, - de a dollárnak ő se tud ellent állni. Odakint újra találkozni fog a magyarországi magyarral.
Nagy tengert kellett bejárniuk, hogy újra kezet foghassanak.

Pásztor Árpád.

Forrás:
http://www.huszadikszazad.hu/1913-junius/kultura/csangoknal

 

   A latin szöveg:
„A hadikfalvi magyar kolónia 1785-ben jött létre Ezenberg tábornok katonai irányításával, aki akkoriban az egész Buccowina parancsnoka volt. Gróf Hadik dandártábornoknak, a legszentebb felségétől, II. Józseftől, azt kívánta, hogy ennek a Magyar Gyarmatnak a neve Hadikfalva legyen. Öt év leforgása alatt Hadikfalva lakói mentesek voltak minden járuléktól és úrbéri szolgaságtól...

Bukovina. A román kolostorok adatai

Publicat: Vineri, 01 Martie 2024 08:56 | Accesări: 483

                                                             Bukovina. A román kolostorok adatai

   A korabeli dokumentumok, a román kolostorok adatainak tanulmányozása következtében, több jelentés került elő, ahol a magyar falvak, vagy az előttük ott levő falvak nevei is megemlítődnek. Fontos ez, mert nem úgy érkeztek őseink oda, mint Mózes próféta a pusztába. Voltak ott előttünk is, maradtak utánunk is. A dolgok tisztázására a bukovinai egyházak kimutatásait vettem tanulmány alá. Hiszen a falvak, ha léteztek, kellett szerepeljenek valamelyik kolostor vagy földesúr tulajdonában, mint tulajdon, vagy mint adózó falu. Ezek az elkövetkezendőkben kerülnek bemutatásra.
  Bukovina elfoglalása után Splényi, majd Enzenberg folytonosan küldték jelentéseiket Bécsbe az újonnan bekebelezett területről. Splényi kimutatatása szerint 1776-ban 34 kolostor létezett (Putna, Suceviţa, Voroneţ, Moldoviţa, Solca, Dragomirna, Humor, Ilişeşti, Sf. Ilie, Pătrăuţi, Rădăuţi, Slatina, Burdujeni, Iţcani, Sf. Onufrie, Crisceatec, Zamoştie, Horecea, Luca, Babin, Ostra-Bărbeţti, Coribniţa, Vijniţa, Broscăuţi, Voloca, Jadova, Berezniţa, Schitul Mămăieşti, Mitocul Mămăieşti, Mereşti, Rotunda, Prendeşti, stb) 446 szerzetessel és 88 szerzetesnővel, többen közülük külföldiek voltak különböző országokból. A kolostorok rendelkeztek 267 ingatlannal, 20 hegységgel, amely Bukovina 63 %-át tette ki, különböző föld- és a moldvai birtokkal (118.433 fálcsa föld = 169596,056 ha) Hotin és Besszarábia körzetekben.
  Többek között a putnai kolostorhoz tartozott: Putna (egy malom), Straja (egy malom) Vicovul de Sus, Vicovul de Jos, Măneuţi* (Andrásfalva, egy malom), Voitinel, Frăţăi (két malom), Botoşiniţa, Cernăuca, stb. Az eljövendő Andrásfalva mellet az a bejegyzés található, hogy „saliste”, amely tisztást, pusztát, legelőt, esetenkén kisebb tanyát jelent, vagyis akkor még ott nem vagy alig léteztek épületek, a malmon kívül. A kolostor több hegységet is birtokolt: Țapul, Tomnatic, Bobeica, Lucina, Moldova, Păgâniște, stb. Itt a Tomnatic nevűről vagyunk érdekelve, hisz köztudott, hogy 1820-1823-tól kezdve több magyar család költözött oda fel. Ugyanakkor a majd létrejövő Hadikfalva földjeinek fele (½ Dornesti) árendába került kiadásra 3 évre a radóci Gheorghe Popovici-nak 1784-ben. A Sf. Onufrie remetelak, amely a putnai kolostorhoz tartozott, birtokolta Sf. Onufrie, Bănceuţi, ½ Dorneşti (Hadikfalva) és ½ Drăguşani falvakat. Szeretvásáron is tulajdonukban volt egy pincés ház, amelyet 1782-ben katolikus kápolnává alakítottak. A falvak és a határbeli földek mellett, tetemes fenyő-, bükk-, tölgy-és nyárfaerdőkkel is rendelkeztek.
  A szolka-i kolostor is több falvat birtokolt: Solca, Arbore, Botoşana és Cajvana, bükk-, fenyő- és tölgyfaerdőkkel, egy posztóverő, majd Iaslova, Bădeuţi, ½ Milisăuţi. Ez utóbbi hármat haszonbérbe vette 1782-től kezdve 3 évre a radóci Nicolai 650 forintért. Tulajdonukban volt még Ţibeni (Isten-Segie) a volt Ivăncicăuţi, Pârlişeni és Drăgăneşti falvakkal és tölgyfaerdőkkel, amelyek a környékbeli parasztoknak ingyen használatra voltak átadva.
  Az ilişeşti-t kolostor Bukovinában a következő falvakat birtokolta: ¾ Ilişeşti egy malommal, Bălăceana és Săsciori bükkerdőkkel, ezeket haszonbérbe adták 1780-84 között 3 illetve 5 évre a radóci Nicolae végrehajtónak 610 forintért. Ide tartozott még ½ Iacobeşti és „Fogodisten” (Iacobeşti), ahova magyarok telepedtek, 4 malommal, egy műhellyel és bükkerdőkkel. Ezeket 1784-ben 3 évre a szucsávai Ştefan Bogdannak adták haszonbérbe, 80 forintért. Fontos megfigyelni, hogy Iacobeşti és Fogadjisten külön helységként van még megemlítve és a korabeli térképek is úgy tüntetik fel!
  A bukovinai kolostoroknak Moldvában is voltak birtokaik, és a moldvai kolostorok is bírtak bukovinai tulajdonokkal. A vagyonokat a szerzetesrendek vezetői és az egyházi hatóságok kezelték. A jövedelmeket a kolostorok karbantartására, jótékonysági célokra, iskolák fenntartására kellett volna használják, az építtetők és az adományozók kívánsága szerint. Sajnos ez nem történt meg. A kolostori földek tetemes része különböző idegeneknek volt haszonbérbe adva, örményeknek, görögöknek és zsidóknak. Ez sok elégedetlenségre adott okot, mivel a bérlők a földeket albérlőknek adták ki, nagyobb áron, akik nem egyszer visszaéléseket követtek el. A helyzet a kolostorok moldvai birtokaival sem különb, ahol 38 nagybirtokból 19 különféle pereskedésben vett részt a szomszédos nagybirtokosokkal.
  Az új hatalom nehéz kérdéssel került szembe, mivel az egyházak területi joghatósága semmiképpen sem illett bele az osztrák adminisztrációba. Dél-Bukovina egyházilag a jászvásári püspökséghez tartozott, amelynek ügyeit Bukovinában a Sf. Ilie szerzetesfőnöke, Macarie intézte. Az északi rész a radóci püspökséghez tartozott, ám ennek számos falva volt Moldvában, Dorohoi és Hotin körzetekben.
  Enzenberg tábornok rendeleteinek következtében, 1778-1786 között elhatárolták a radóci és moldvai birtokokat. Moldva püspöke, Gavriil 1781. április 24-én átadja a radóci püspökségnek összes bukovinai birtokát. Beleegyezett, hogy a radóci püspök, Dosoftei intézze az egyház bukovinai tulajdonait, cserébe kérve, hogy a püspök ellenálljon a moldvai püspökségtől való teljes elszakadásnak.
  1782. januárban Enzenberg kinevezte Dosoftei püspököt Csernovicba, mint „Bukovina autonóm püspöke.” Ez alkalommal egy aranykeresztet ajándékozott neki, melyre a császár neve volt rávésve. Rövidesen rájött Dosoftei, hogy a titulatúra őt az egyházi kanonokon kívül helyezi, írásban fordult a császárhoz, hogy őt Bukovina püspökévé nevezzék ki. Hosszas kutatás és elemezés után a bécsi udvar úgy döntött, hogy a bukovinai püspökség a karlowitz-i szerb püspökségnek legyen alárendelve, akár az erdélyi ortodox egyház. Ezt rendelettel is megerősítették 1783. július 5-én. Enzenbergnek nem volt könnyű dolga, és meggyőződésem, hogy inkább egy csatát választott volna, mint a bukovinai ügyek intézését. A bukovinai lakosság megnövekedése, vándorlása, kiléte, nehéz feladat elé állította Enzenberget. Szükségessé vált ezek megismerése és „megfogása”, mert lehetetlennek bizonyult egy stabil, hosszabb távú tervet kidogozni, amikor ez emberek csak az adókedvezményes időre telepedtek le. Kormányzói kinevezése óta rengetegen fordultak hozzá különböző pereskedésekben, leginkább birtoktulajdoni ügyekkel. Ennek rendezésre egy úgynevezett „Határszabályozó” Bizottságot hozott létre 1781-ben, amelynek célja az egyházi birtokok nyilvántartása és szabályozása.
  1781. decemberben a Haditanács rendeletet adott ki, amelyben csökkenti a kolostorok számát és ezek vagyonát a vidék fejlesztésére fordítja. Az egyházi tulajdonjog rendezésére, adománylevelek, dokumentumok, esetleg tanúk alapján, a Bizottság elé idézték a kolostorok szerzetesfőnökeit vagy ezek felhatalmazottaikat. Az írások rendszerezésekor, a kolostorok jövedelmei, költségeit és a birtokolt területen élő embereket is számba vették.
  A bukovinai egyházalap hivatalosan és császári rendelettel 1783. június 19-én jött létre, teljes neve „A bukovinai görög-keleti Egyházalap.” (Der griechisch-orientalische Religionsfond der Bukowina): „… csökkentetik a kolostorok száma, ezek vagyonát a császári közigazgatás veszi át. Azon klérikusok vagyona, akik nem laknak Bukovinában, teljességgel elvétetik és az ortodox egyház tulajdonába megy át, amely köteles egy iskolát létesíteni akár Csernovicban akár Szucsáván, a vagyon többi része hasznos dolgokra kerül felhasználásra.” Okként lett felhozva az, hogy a kolostorok nem vettek részt a társadalom javára szervezett jótékonysági ügyekben, nem tartottak fenn korházakat és iskolákat, amint azt a kolostorokat építtetők és az adományozók eleve leszögezték. Amint várható volt, a rendelet heves ellenállásba ütközött a szerzetesek és a szerzetesrendek főnökei részéről és ennek végrehajtása nagyon megnehezedett. A helyzet végleges rendezéséig létrejött egy egyházi pénzalap (Religionscasse), amelynek pénzügyeit közönséges kimutatók végezték. Ide gyűlt az egyházak azon pénzösszege, amely nem volt szükséges a fenntartásukra. 1784. márciusban a pénzalapba 2223 forint és 18 krajcár gyűlt be.
  Azonban a rendelet kézzelfogható hatás nélkül maradt, ezért a Haditanács újabbakat bocsátott ki 1784. június 5-9-12-én, amelyben leszögezi:   „Őfelsége a Magasságos Császár parancsából az egyházi javakat a hatalom veszi gondozásba, ezek intézésére laikus kimutatókat nevez ki, akinek felkészítése mihamarabb megtörténjen, és semmiféle ellenkezésről hallani nem akar.” A kolostorok beszüntetéséről Enzenberg nem tudott megegyezni Dosoftei püspökkel. Ez utóbbi kérte hét kolostor megmaradását egyenként 156 szerzetessel, ám Enzenberg csak három kolostort engedélyezett, mindegyikben 25 szerzetessel: Putna, Sucevița és Dragomirna. Mivel az ellenkezések folytatódtak, a csendbontók árulással lettek vádolva, és Moldvába száműzettek.
  Dosoftei eleinte nem avatkozott a dolgokba, valószínűleg melegített a kapott aranykereszt, ám később írt Moise karlowitz-i püspöknek. Azzal vádolta Enzenberget, hogy ez túllépte hatáskörét. II. József császár válasza tökéletesen tükrözi a bécsi udvar kétkalapos játékát. Ezek szerint a kolostorok jövedelme nem az államkasszába, hanem az egyházi alapba utaltatik át. Az egyházi javak nem kerülnek elkobozásra, csak a bécsi udvar gondozására. Vagyis a tiétek marad, de mi intézkedünk vele. Végleges döntés 1786. április 26-án született „Egyházi szabályzat” néven, és létrejött az állami egyház. 1786. november 2-án Bukovinát Galíciához csatolták, mint a 19. körzetet és így maradt 1861-ig, amikor Koronatartomány lett.

1. aputna

                                                                                                                                          Putna

   Adatok röviden

  Sokan úgy tartják, hogy a német telepesek csak az osztrák elfoglalás után jelentek meg Bukovinában. Ennek világosan ellentmond egy 20 év előtti dokumentum, sőt még a telepesek kiváltságait is felemlíti.
1764. szeptember 13. Jászvásár. Német település Prelipce-ben, Csernovic mellett.
„Mi, Grigori Alexandru Ghica vajda, Isten kegyelméből Moldva ország fejedelme. Ezen levelünkkel tudomására hozzuk mindenkinek, akit illet, különösen a németeknek, akik országunkban letelepedtek, és elődeinktől kiváltságokban részesültek, amelyeket mi is megerősítettünk, és megengedtük, hogy földeket vásároljanak országunkban akár a többi alattvalóink, és ha megsokasodnak, több kiváltságot kapnak....a moldvaiak ne lakjanak köztük, de aki őket szolgálja, oda fizessen adót, ahonnan származik.. azok az idegenek, akik köztük laknak az adóról a csernovici főapáttal egyezzenek meg...akit kapitányuknak és bírójuknak választanak (a németek), minden adótól mentes legyen... Hitükben sértetlenek maradnak, mindenben szokásuk után élve. Templomot és iskolát építenek maguknak, ezeknek gondnokokat tartanak, vagyis mindent az ő törvényeik szerint tesznek. És senki őket megadózni ne merészelje. Senki bojár, pohárnok vagy bármilyen szolgánk ellenük ne tegyen, őket meg ne sértse, hogy békében élhessenek.” Bizony, ahol ennyi kiváltságban van részük, oda szívesen érkeznek telepesek.
  A prelipcei németekről a következő adatok vannak: A Poniatowsky lengyel család egy vásártelepülést hoz létre a Dnyeszter melletti Zalescic helységben, ahova a 18. század közepén németeket telepített. Mivel Kamienec-Podolsk katolikus püspöke megtiltotta, hogy lutheránus templomot építsenek, ezek Moldva akkori vajdájához (Ioan Calimah, 1758-1761) fordultak, hogy a moldvai parton templomukat felépítsék. Ez megtörténvén, lutheránus templomukat felépítették Prelipce faluban. A zalescic-i német település a prepipcei-vel egyházilag együvé tartozott, csak a templom és iskola volt Prelipce-ben. 1767-ben az orosz hadsereg lerombolta a zalescic-i posztógyárat, és a németek szétszóródtak.

    Arra számíthatnánk, hogy Bukovina elfoglalása után beindult a precíz, német gépezet. Ez nagyon bajosnak ígérkezett, hiszen egy évvel a szerződés aláírása után még húzogatták a határt.
  1776. július 22. Az osztrák hadnagy, Schmidbauer parancsából meghúzzák Rapujniței határát.
  1776. szeptember 5. Mihalachi Jian kapitány, Iuon Zota kapitány és Vasilie Marco kapitány parancsot kaptak a csernovici körzet parancsnokától, Schmidbauer alhadnagytól, hogy állapítsák meg a határt Prelipce és Zvinice közt.
  1777. július 18. Imbauld, akinek a birtoka a Prut bal oldalán fekszik, megkéri Splényi osztrák tábornokot, hogy engedélyezze neki a Prut-on való átkelést, mert Csernovicba szándékszik jönni.
  Az új határ által kettéosztott falu. 1783. április 11. Az osztrák bizottság előtt megjelent Andronic, Constantin Sturza szomszédja, és kijelentette, hogy Iuon Nicolae herceg gazdájának adományozott egy területet a szereti vásár határában. Ezen a területen utólag egy falu jött létre. A bukovinai határ ezt kettészelte. A moldvai rész neve Verpole, a bukovinai neve Neguscina vagy Slobozia.
Az egyedüli örmény püspökség említése Bukovinában. 1782. március 16. Zamca és Mitoc örmény kolostorok vezetői kijelentik, hogy Zamca volt az egyetlen örmény püspökség a Dunától északra. A mitoc-i kolostort az örmény Donovacovici építtette, a Ieremia vajdától ajándékba kapott földre.
Magyar (-os) nevek megemlítése Bukovinában (Tamás, János).
  1662. Romăneşti falu fele a Gheorghe Urschi pohárnok tulajdonában volt, aki ¼-ed részt az Itzkany-i főapátnőtől vásárolt, ¼ -ed részt Tămas-tól.
  1778. június 10. Dosoftei radóci püspök előtt pereskedik Constantin Ianos, Iancu Ianos fia az ivăncăuţi-i Butureștii és Drăghineștii családokkal...
  1782. április 2. Az osztrák bizottság előtt megjelentek a következő szabadparasztok: Mihalachi Ianos, Nicolai Ianos, Iordachi Butura, Andrei Țiganiuc, Andrei Mintici és Ion Butura. Ezek kijelentették, hogy Ivăncăuţi a szabadparasztok faluja. Ezek nyilatkozták, hogy Dragos huszár leszármazottai, aki 1473-ban vásárolta meg a falut Cârste-től.
  Meglepő, Szeretvásár nevének írásmódja 1776-ból: „Tîrgu Szeretului.”
  A szeretvásári templomokról. 1782. november 13. Szeretvásár. Az osztrák bizottság beidézte Ion Sireteant, a szereti vásár tulajdonosát, majd Iuon Zuz, Ioniţă Cojocar, Gheorghe Cărăuş, Alexandru Zuz lakosokat többedmagukkal egyetemben. Ezek kijelentették, hogy nincs tudomásuk arról, ki építette Szeretvásárt, de tudnak arról, hogy Petru Muşat fejedelem építette a Sf. Treime (Szentháromság) templomot. A krónikák úgy szólnak, hogy Sas, Dragos fia hozta létre a helységet. Nincsenek régi leveleik, de hallották az öregektől, hogy valamikor Szereten nagy vásárok voltak. Volt itt görög templom, örmény templom és katolikus templom is. Volt néhány román templom is, de néhány évvel azelőtt lebontották. Egyik utca neve Görög utca. Szeretvásár hanyatlása a háborúknak, tatárbetöréseknek és a nagy adóknak tulajdonítható. Az oroszok utolsó betörésekor, Szeretvásáron 7-8 ház volt. Azóta számuk növekedett, már eléri a 200-at.

2. asolca

                                                                                                                                                Solca

                                                                                  Szucsáváról néhány adat.
  1782. november 13. A szucsávai Ilie Cârste kijelenti, hogy Splényi generál 1776-ban kiadott határozata szerint Vășcăuți 1/16 résznek a tulajdonosa. Egy éve azonban, előtte ismeretlen módon elesett a tulajdontól.
  1782. december 11. Az osztrák bizottság előtt Szucsáva vásár főpapja Gheorghe Tupilat…és kijelentették, hogy nincs tudomásuk arról, mikor épült Szucsáva vára. Csak annyit tudnak, hogy valamikor sok nyelv és sok nép volt. A helység tönkrement az orosz, tatár, litván és lengyel betörések alatt.
  Az emberek, mint a barmok. 1791. február 7. Manole Potlog lányának adományozza, aki Andrei Gafenco-val házasodott, a következőket: 1/3 Mosoriuca, 1/6 Răstoace 33 emberrel, 1/24 Câmpulung Rusesc 27 emberrel és más részeket a helységből.
Más telep. Szucsáva vidékén valamikor két Botășănița nevű falu létezett. A Horaiț patak menti ma is megvan (1939), a másik, Frătăuți-tól feljebb megszűnt létezni. Ma ott egy más falu van, Fântâna Alba (Bila Krynystsya), amely az osztrákok által létrehozott lipován-orosz telep.

                                                                         A KAPRI CSALÁD ÜGYEI

  1784. december 20. Gheorghe Ciudin....eladja Ivan Kapri szucsávai kupecnek és örménynek ¼-ed részét Mărăţei faluból 2550 lejért.
  1785. május 25-27. Konfliktusa az örmény Kapri Miklósnak, Ilie és Vasile Calmuțchi testvérekkel a Todorești-i határ miatt.
  1798. augusztus 13. Iordachi Rămădan és Smaranda úrasszony eladják a fél Negostina falut 30.000 forintért a mărăței-i Kapri Miklósnak és Jakabnak, akik Kapri András fiai.
  1799. április 12/23 Csernovic. Kapri Miklós báró elcseréli moldvai birtokait Teodor Mustață bukovinai birtokaival.
  1800. szeptember 18. A jászvásári kereskedő Matei Bantăş lánya Xantia, néhai Isac Diamandi Gribince felesége a fiával, Sandul-al együtt eladja Kapri Miklós bárónak, a néhai mărăței-i Kapri Johann fiának Soloneț falut.
  1805. április 10. Szeretvásár. Ilie Calmuțchi, Vasile testvére, feleségével Paraschiva-val és fiával Nicolae-val együtt eladja Kapri Miklós bárónak a părhăuți-i és ilișești-i részét, amelyet apjától Sandul-tól és annak testvérétől Gavril-tól örökölt.
  1806. április 23-án a Kapri bárók eladják Negostina falu alszegét 15000 török aranyért Mihálynak, Hagi Iosef Panicevici fiának.
  1807. december 8. Kapri Ariton báró eladja budinița-i örökségét Axenti Grigori és Axenti Botoșan szucsávai kereskedőknek, amelyet ő 1796. január 26-án vásárolt Gheorghie Moisa-nak és Gheorgie-nek, Bogdan Cârste fiának. Ár: 700 királyi pénz.
  1808. március 20. Todirești falu Kapri József tulajdonába megy át ajándékként apjától, Kapri Miklós bárótól. Ő ezt Darie Dimitrie bojártól vásárolta, amikor ősei Bukovinába telepedtek.
  1822. december 3. Kapri András báró eladja a părhăuţi-i birtokrészét Ioan Cârste bárónak 1100 holland dukátért. Ezt apja, Kapri Miklós báró vásárolta Ilie Calmuțchi-tól.
  1825. május 23. Kapri András báró eladja Moisa Andronic-nak az ő brasca-i részét 500 aranypénzért és két lóért.
  1826. július 12. Panicevici végrendeletileg Kapri Andrásra hagyja Negostina alszegét, aki Kapri Miklós András sógorának fia, és ő azt kicsi korától örökbe vette és felnevelte.
  1879. A Calafindeşti-i templom patrónusa Kapri Mihály. 1907-ben Kapri Albina bárónő a patrónusa.
  1887. Konfliktus Calafindeşti lakói és egyik Kapri báró között, aki erőszakkal akarta elfoglalni a falu legelőjét. Ekkor lelőtték a falu bíróját, Lávrik (Lauric) Gheorghe-t, és még öt lakost. A lehetséges ítélet kikerülése végett, a báró megmérgezte magát.

3. ailisesti

                                                                                                                                                  Ilisesti

                                                                                                   Fogadjisten
  1659. április 6. (7167. április 6.) A Szucsáva vidéki (régi) Iacobești falu egyik határának a megállapítása. „Íme, megjelent előttünk az uraság egy becsületes levelével Miron Starcea, hogy elhatároljuk Iacobeștinek a Romănești felé eső földjeit, látván egy ilyen parancsot elmenvén és összegyűjtvén a falu öregeit, a mezsgyéseket velük a földet behatároltuk... a Horaiţ dombtól a büdös kútig, onnan a Mangul dombig, majd a Bálos kútig, onnan Malova-ig, majd tovább a Comănești határig... jelen volt Ipatie Murguleț, Lupul Dubnin, Ionasco Pintescul, akkor Loghin és Simion, az összesen Mărăței-ből (ma Dănilă-sz. megj.), Pintie pópa, Lazăr és Ștefan Hârsca, az összesen Milisăuți-ból.”
  1700. augusztus 28. Dumitrasco Ursachi eladja Iuon Abaza-nak a Szucsáva menti Iacobești falu felét, 330 lej készpénzért.
  1709. augusztus 29. Milisăuți. A solca-i kolostorhoz tartozó Hrincești, Bădeuți, Drăgănești és Crăinicești falvak határainak leszögezése. Megemlítődik Iacobești (Fogadjisten) tulajdonosa.
  1715. február 12-én Toader Starcea és két lánytestvére eladja 150 török dinárért a fogadjisteni uradalom alsó részét a legelőkkel és a horaiţ-i malommal együtt Dumitraş Miclescu-nak.
  1737. május 13-án az ilişeşti-i kolostor birtokába kerül a falu.
  1772-73-ban Rumjancev népszámlálásakor Fogadjistenben 21 ház van, egy gazda földtelen a többi birtokkal.
  1775-ben a falu a vicov-i kerülethez tartozik, lakossága 20 család földműves és 74 család székely-magyar, ezek zöme az I. Székely Határőrezredből származik, akik 1752-1772 közt telepedtek az ilişeşti-i kolostor birtokaira (Bíró-Szenttamás, Jenő-Gyergyó, Fekete-Madaras, Balog-Ditró, Kató-Szentdomokos, Okos-Rákos, Máté-Kékes, Forgács-Horta-Arad, stb.)
  1775. Splényi jelentésében egy helységről ír „Rus zu Padeutz” (Bădeuți melletti oroszok), amely tulajdonképpen a mostani Milisăuți falut jelöli.   1783-ban Milisăuții de Jos (Alsó-Milisăuți) határos Romănești, Iacobești (Ó-Fogadjisten), Hrincești és Milisăuții de Sus falvakkal. Utólag a falu Slobozia Pruncului néven fordul elő. Napjainkban Slobozia Sucevei a neve.
  1782. december 17. Alexandru Vasilco Iacobeşti falu ½ részének tulajdonosa, amelyet nászajándékba kapott a Stefăneşti-i Constantin porkolábtól, akinek lánya az ő felesége. Constantin mint felesége hozományát kapta, aki Iuon Abază lánya, ez pedig Ursachi pohárnoktól vásárolta 300 aranyért. (Dumitraşcu Ursachi 1700. augusztus 28-án adta el Iuon Abază-nak a fél falut).
  1782. december 21. Az osztrák bizottság előtt megjelenik Kapri Miklós kereskedő és kijelenti, hogy a Todorești falu tulajdonosa, amelyet 1781-ben vásárolt Toma Carp-tól 7500 aranyért. Mivel nem nemes, Kapri a Bukovinai Adminisztrációhoz folyamodott a császár beleegyezését kérvén, de eddig még nem kapott választ. Reméli azonban, hogy megfelelő válasz érkezik, mivel egy galíciai falvat vásárolt is Bukovinában, amelynek ma is tulajdonosa. Kapri úgy ítéli, hogy joga volt a falvat megvásárolni, mivel helybéli.
  1783-ban a falu határai: Alsó-Milişăuţi, Romăneşti, Călineşti és Mărăţei (új neve Dănila) a Szucsáva folyón túl pedig Părhăuţi és Hrinceşti. Határnevek: malomgát, Horaiţ patak, Racova patak, büdöskút, Balog-kút, Dănila patak, Németvágás (irtás) vagy palánka, sasláb, nagytisztás, Neliapca patak.
  A fogadjisteni magyarok említése. 1783. június 2. Iacobeşti határában, Alsó-Milişăuţi egyik részén, a St. Ilie kolostor földjén van az új Csángó falu, amely román neve Iacobeşti és magyarul Fogodisten. Tehát ekkor még a magyarok nem voltak a Jakabos völgyébe felköltözve!
  1784. január 10. General maior Enzenberg a szucsávai örmény kupec Kapri Miklós által 1781. május 1-én vásárolt birtokra vonatkozva (Todorești) nyilvános hirdetéssel felhívja az érdekelteket, ha valami ellenvetésük volna a vásár ellen. Mivel senki sem jelentkezett, Kaprit megerősítette tulajdonában a Császári Közigazgatás.
  1784. szeptember 1. Eladásra kerül Kapri bárónak a fél Iacobești falu. Mária, Constantin porkoláb lánya, a berhomeț-i Alexandru Vasilco felesége, eladja Ioan Kapri mărăței-i bojárnak ½ Iacobeşti-et2.900 lejért, amely hozomány volt az apjától és ennek Ion Abăza-tól. Most lehet a magyarok elköltözéséről beszélni, mivel a falu egy része Kapri báró tulajdona lett.
  1812. június 20. Törvényszéki jegyzőkönyv vétetett fel a Mărăței és Fogadjisten (Iacobești) birtokok osztása ügyében Ion Kapri és hat gyermeke, Nikolaus, Warteres, Gregor, Georg, Zadur és Ariton között.
  1833. július 30. Ariton Kapri Iohann, Zadur és Emanuel fiainak adományozza Iacobești-t, amely neve „Fogodisten.”

                                                                                                 Józseffalva
  Bukovina „elrablásakor” (egyes román történész szerint) a tolova-i szállás-tanya puszta volt, a slatina-i kolostor tulajdona. Tolovát egyesítették a szomszédos Vorniceni szállással, és így jött létre a Tolova nevű falu. Mivel ez lakatlan volt, Ausztria betelepítette Csángókkal, nevezvén az új falvat Ioseffalva-nak. 1783. október 4-8. között meghúzták Vorniceni határát. Szomszédos a Tolova szállással, a Zăhăreşti, Stupca és Dragoieşti falvakkal.... Talán ekkor létesült Józseffalva.
  Vorniceni. 1782. március 11. Az osztrák bizottság előtt megjelent Ghenadie, a slatina-i főpap, és kijelentette, hogy a kolostor birtokai Bukovinában: Valeaseaca, Măzănăeşti, Bereşti, Vorniceni, ½ Corlăţeşti, Borghineşti és Steleneşti.
  1789. augusztus 2. Ienachi Cantacusino volt pohárnok megerősíti a mărăței-i Kapri Miklós bárót liteni-i birtokában, mivel Liteni határos a horodniceni-i birtokommal, ahol a házam is van, és Kapri Miklós a birtok másik felének tulajdonosa. Egyezségre jutottunk Kapri Miklóssal, hogy birtokolja a liteni-i birtok bukovinai részét a zăhărești-i Gropile vagy Căldăruşa határokkal, én meg birtokoljam a Liteni birtok moldvai részét.. Kapri 100 dukátot adott nekem. A Kapri birtok határai a Tolova patak és a Somuz közt fekszenek.
  1797. február 25. Ioan Ruset sókereskedő árendába adja Kapri Miklós András bárónak a zăhăreşti-i birtokot 10 évre, évi 850 török pénzért és két csődörért. Kapri kötelezi magát két halastó és két, kétköves malom építésére.
  1817. március 20. Kapri Nicolaus báró fiának, Kapri Josef bárónak adományozza Teodirești, Soloneț és Liteni falvakat.

                                                                                         Istensegíts
  Először történik meg Satu Mare, a majdani Grossdorf falu említése. 1582. Satu Mare falu említése egy malommal, határa Bădeuţ-tól Durneşti-ig (a majdani Hadikfalva), adományozva a Sf. Ilie kolostornak.
  Istensegíts - Ceplinţe említése román-német dokumentumokban. 1654. július 18. Jászvásár. Ilie Septelici testvérével Ghiorghițaval megegyezett a suceviţa-i kolostorral. Suceviţa-nak maradnak a Hrincești, Iazlovăț és Ceplinţe falvak, a Septelici testvérek megkapják a Szucsáva vidéki Serbăuți falut. Ceplințe falu, amelyet még Țibeni-nek is neveznek, határos volt Ivăncicăuți és Pârlițeni (máshol Părlişeni) falvakkal.
  Egy német nyelvű dokumentum 1782-ből ezt írja: „Ceplinte oder Tibeni, Ivancicauti auch Tibeni gennant, auf welchem das neue hungarische Dorf Istensegíts angelegt ist; Parliseni, auf welchem dermal das neue hungerische Dorf Istensegíts liegt; Ivancicauti oder Tibeni sind die untereinander ungeteilten Dörfer oder Pradia des Klosters Solka.” Vagyis Ceplinte, Ivancicăuți és Pârlișeni szállásokon az osztrákok létesítették Istensegíts falut magyar telepesekkel, nyugat-, észak-nyugat-, és északra Grănicești falutól. Ennek régi neve Crăinicești.
  A 18. század utolsó negyedében még létezett az új, magyar kolónia mellett, majd végleg eltűnt Țibeni (az ősi) vagy Pârlișeni falu. 1784-ben önálló parókia, 1787-ben Botoșenița, Gropenile, Bălcăuți és Țibeni alkotott egy közös parókiát.
 A 18. században több említés történik Ivăncicăuţi faluról, a jövendőbeli Istensegíts közelében. Cantacuzino Iordachi megvásárolt bizonyos földeket néhány Ivăncicăuţi-i szabadparaszttól. 1765. január 2-án Ghica vajda megerősíti Stefan Tabără pohárnokot Ivăncicăuţi falu ¼-ed részének tulajdonában.
 Ivăncicăuţi 1765. május 25-én: a falu 2/3-ad részének tulajdonosa Dumitrasco Rotopan.
 Ivăncicăuți falu említése a magyarokkal egyetemben. A falu napjainkra eltűnt, Hadikfalva és Istensegíts közt levő pusztán helyezkedett el. 1782. január 1. Az osztrák bizottság előtt megjelent Meftodie, a solca-i főpap és Ghideon, kijelentve, hogy a solca-i kolostor alapítója Ștefan Tomșa vajda. Hozzá tartoznak: Solca, Botoşana, Cajvana, Iaslovăţ, Bădeuţi, ½ Milişăuti, Drăgăneşti, majd puszták Pârlişeni és Ivăncicăuţi, ahova magyarokat telepítettek, Crăiniceşti, és a Hrinceşti és Ceplinţe (Istensegíts) puszták...Ştefan Tomşa vajda alapítótól kapta a kolostor: Solca, Botoșana, Cajvana, Bădeuți falvakat, Crăinicești-, Ivăncicăuți- és Pârlișeni-el. Iaslovăț falut, a Hrincesti és Ceplințe pusztákat cserébe kapta a Sucevita-i kolostortól, annak hagyva Ibănești és Cristinești falvakat. Következtetés: az Istensegíts létrejötte után érkező magyarokat a falu és a leendő Hadikfalva közti pusztán, az Ivăncicăuți részen telepítették le ideiglenesen (1782).

4.a slatina

                                                                                                                                                      Slatina

                                                                               Durnesti-Hadikfalva
  1490-ben Nagy István fejedelem alárendeli Radócnak a „Juga cel Prost” (Juga Durnyj) templomot.
  1605. november 23. „Isten kegyelméből Én, Ieremi Moghilva fejedelem, Moldvaország uralkodója ezen levelünkkel tudatjuk mindenkivel aki látni vagy olvasni akarja, hogy megjelent előttünk és a mi moldvai nagybojárjaink előtt a hűséges és becsületes Toader Moghilva bojár, a fejedelem testvére... és cserébe adtam neki a fél Durnești falut a Szucsáva folyó felől, egy malomhellyel, amely részt mi Petrea, Ionasco, Teta, Șofronia és Măricuța Albota testvérektől vásároltunk 600 ezüst tallérért...”
  1680-ban Ștefan Petriceicu Voievod a St. Onufrei kolostornak adott adománylevélben megemlíti Durnești falut egy halastóval együtt.
  A leendő Hadikfalva említése (Durnesti-Dornești). 1708, Jászvásár. Mihai Racoviță VV (Voievod vagyis vajda rövidítése-a sz.megj.) megerősíti abban az ingatlantulajdonban a St. Onufri kolostort, amelyet Ștefan Petriceicu adományozott neki: Băncești, Durnești, ¼ Drăgușeni falvak, szőlős és négy cigánycsalád. Azért furcsán voltak elhelyezkedve a kolostorok tulajdonai, mert Durnești-Drăgușeni 91 kilométerre délre, Durnești-Băncești 1 kilométerre északra fekszik. Petriceicu adománylevele 1680. január 12-én kelt. Durnești falu a bojári udvarházzal 1636. február 13-án került Toader Petriceicu tulajdonába.
  A bukovinai helységekről készült kimutatás szerint 1780-ban Dornești nem létezik (Felder ohne Hauser). A XVII. században Dornești déli része a Zavodivce nevet viselte.
  Durnesti. Durnesti falu eltűnt, és 1786-ban a „Határszabályozó” Bizottság megállapította, hogy Durneștinak, amelynek előző neve Zavodivce volt, most Hadikfalva a neve. Ez egy Csángótelep, a melyet a Moldvából hozott telepesekkel létesítettek az osztrákok.

                                                                                 Andrásfalva-Măneuți említései:
  1433-Mianouți.
  1437- Măneuți la Suceava. (A Szucsáva menti Maneuti)
  1468-ben Nagy István fejedelem megvásárolja a Szucsáva menti fél Măneuți falut és a Putna-i kolostornak adományozza.
  1487- Feljegyzés a Szucsáva menti Măneuți faluról, malmokkal.
  1742-ben puszta volt, Mineuții néven. Bogdan Măneuții falut Horodnic mellett tájolja be, a suceviţa-i kolostor határában. Bălan szerint Măneuții falu: „Vicovul de Jos, Voitinel és Horodnicu de Jos környékén volt.” Napjainkban Frătăuții Vechi (Ó-Fratóc) egy tanyarészét Andrieșeni-nek nevezik. Az elnevezés a régi magyar falu, Andrásfalva nevét juttatja eszünkbe.
  1923-ban Frătăuți Vechi anyaegyházhoz tartozott Hurjuieni tanya és Măneuți ortodox filiálé. Az adatokból arra lehet következtetni, hogy a valamikor létezett, de utólag eltűnt Măneuții falu helyén jött létre az Andrásfalva nevű magyar kolónia.

 

 Saját fordításaim.

                                                                                                                Forrásanyag:
1. Wickenhauser Franz Adolf: Die deutschen Siedlungen in der Bukowina II. Bandschen, Czernowitz,
2. Conf. univ. T. Bălan. Documente Bucovinene vol. V, 1745-1760, Cernauti 1939, Tiparul „Mitropolitul Silvestru”, 67, 130, 147, 151, 158, 170, 305 old.
3. Nicolai Grămadă, Toponimia minora a Bucovinei, Editura Anima, 436. old
4. Fl. Marian: Biserica din Părhăuți în Bucovina. Analele Academiei Române. Mem. secției istorice, seria II, Tom IX, 20-28. old.
5. Conf. univ. Teodor Bălan. Documente Bucovinene vol. II, 1573-1720, Cernăuți 1937, Tiparul „Glasul Bucovinei”, 161. old
6. Acta. Gran. III. kötet, 61. oldal
7. Se. Mitropoliei Bucuresti, 1892. évből
8. Eredeti dokumentum a Csernovici püspökség levéltárában. Német másolata a csernovici Állami Levéltárban.
9. Arh. St.K.A. Starea Civila, 1786-1803, extras matricular
10. Conf. univ. T. Balan, Documente Bucovinene, vol VI. 1760-1833, Bucuresti, Ed. „Casei Scoalelor si a Culturii Poporului” 140.old.
11. Bogdan, Doc. St. 132, 300, 410. old
12. Wickenhauser, Homor, 185. old
13. Ibanescu Gheorghe. Ipisoace si zapise, vol. II partea I, pag. 113-114
14. Conf. univ. T. Balan. Documente Bucovinene vol. II, 1573-1720, Cernauti 1937,
15. Tiparul „Glasul Bucovinei” 20295, 65. old
16. Costachescu, Documente, I. 365., 507. old
17. Bogdan, Samile, 222. old
18. Balan, Sate disparute, 18. old
19. Anuar Arhid. Buc. 1923, 35.

Magyar gyarmatok Bukovinában.

Publicat: Joi, 29 Februarie 2024 03:34 | Accesări: 563

     Intro

   Így írtok ti, mondaná Karinthy Frigyes, és így írtak a bukovinai románok, mondanám én. Persze, az összesen német szerzők vagy levéltári forrásokra alapoznak, ez bizonyítja írásuk hitelességét. Azonban több kérdés is felmerül szemopontunkból. Egyik az hogy 1787 nyarán 51 ház elhagyottan állt Andrásfalván, Hadikfalván és Józseffalván, kik jöttek helyükbe és honnan, mivel szervezett telepítés többé nem volt? A másik az, hogy a levéltári mappákkal együtt közel 20 forrásanyag van feldolgozva, hol van a magyar történészek (és nemcsak) által annnyit emlegetett Hadik, a telepítő? Az utóbbi, gordiuszi csomót, könnyű megoldani: nem említik, mert nem volt ott.

analele

   Magyar gyarmatok Bukovinában.

  Amikor Bukovinát osztrák csapatok megszállták, egyetlen népszámlálás sem rögzítette magyarok jelenlétét ezen a területen. Az első magyar telepesek (kb. 100 család) 1777-ben érkeztek Moldovából, és megalapították Iacobești (Fogadjisten) és Țibeni (Istensegíts) telepeket. Az 1778. november 3-án kelt összeírás szerint, Bukovinában 1200 erdélyi bevándorló család élt, 5018 fővel (köztük 102 család az I. Székely Határőrezredből, összesen 431 fővel).
  1779-ben Istensegítsben 61, Fogadjistenben 63 család élt, de e két községben is voltak román családok. 1785-ben az istensegítsi románok eladták házaikat és más falvakba távoztak, helyükre 1786 április-májusában újabb magyar bevándorlók telepedtek le, és így megalakult az Istensegíts kolónia.
  1784 szeptemberében Moldovába küldték Mártonfy misszionáriust, akinek meg kellett győznie a magyarokat, hogy jöjjenek Bukovinába. Enzenberg tábornok személyesen is foglalkozott ezzel a problémával. Az első „dezertőrök” 1784 őszén érkeztek Szucsávába. Összesen 94 család vagy csaknem 400 ember fogadta el, hogy betelepítsék Bukovinába. Kezdetben Bukovina déli részén található 11 faluban találtak menedéket. A magyarok vándorlása 1785-ben és 1786 első felében is folytatódott. Összesen 1783. november 24-től 1786. május 14-ig 830 erdélyi magyar dezertőr érkezett, 474 nővel és 983 gyermekkel, azaz 2287 fő.
  A harmadik bukovinai magyar gyarmat a Dorneşti és a Pleșnița uradalom területén alakult, és a Hadikfalva nevet kapta. Körülbelül 140 család telepedett le ezen a telepen. A házak építése azonban nehezen ment, és csak 1786 októberében fejeződtek be a tervezett munkálatok. 1786 júliusában és szeptemberében 33 család hagyta el a falut. Néhány házban új lakók telepedtek le; azonban a következő hónapokban 28 ház lakatlan maradt.
  1785-ben erdélyi magyar és román dezertőrök alapították a Józseffalvi kolóniát, az egykori Vorniceni birtokon, amely Szucsávától délre volt. Csere után a szomszéd birtok, Tolova is Józseffalva kolóniához került. Ezt a birtokot 1789. április 19-én osztották fel a telepesek között, és a kolónia párhuzamosan két nevet viselt: Józseffalva és Tolova.
  1786 februárjában a Frătăuţitól keletre fekvő síkságon, a Hadikfalva és az Istensegíts kolóniák közvetlen szomszédságában 50 bevándorló család megalapította az andrásfalvi telepet. Ide érkeztek az addig Istensegítsen élő székelyek és további 27 család Moldovából. 1786 márciusában már 85 család lakott a faluban. 1787 júliusában azonban 28 család vándorolt ki, így 1787 augusztusában Andrásfalván már csak 56 háztartás volt. Az addig Bukovinába érkezett magyarok mindegyike a római katolikus vallást gyakorolta.
  1786 májusában azonban 40 református felekezetű magyar család érkezett Szucsávába, akik ideiglenesen a Csernovictől északra fekvő Raráncsa faluban éltek. 1786 decemberében 121 református élt Raranceában, 1788-ban pedig 128. Az orosz-török háború (1787–1791) kitörése miatt, a református magyarok elhagyták a falut, és Hadikfalván, Istensegítsbe és Andrásfalvába telepedtek le. Így a református magyaroknak nem sikerült külön helységet létrehozniuk, hanem római katolikus honfitársaikkal éltek együtt. Ezzel véget ért a magyarok betelepülése Bukovinába.
  1786 elején 702 család élt Bukovinában, 2136 katolikus magyarral, akik Istensegíts (817 fő), Hadikfalva (685), Fogadjisten (499) és Józseffalva (135) kolónián éltek.
  1786 közepe felé mintegy 775 család, vagyis 2350 magyar élt Bukovinában, ebből 121 fő protestáns volt. 1786 végén a magyarok egy része kivándorolt, így 1787 nyarán Andrásfalván 7, Hadikfalván 28 és Józseffalván 16 ház volt üresen.
  A galíciai adminisztráció idején szinte kizárólag természetes úton nőtt a magyarok száma Bukovinában. 1791-ben mind az öt magyar gyarmat lakossága 1950 fő volt. A legtöbben Hadikfalván (493) és Istensegítsben (476) éltek, ezt követi Fogadjisten (366), Andrásfalva (323) és Józseffalva (292). Fogadjistenben és Józseffalván a lakosság egy része román volt. 1786-hoz képest több mint 600 fővel csökkent a magyarok száma.
A magyar falvakat, különösen Józseffalvát és Fogadjistent erősen érintette a lakosság 1815-1816 közötti tömeges elvándorlása. Az öt magyar község lakosainak száma egy évtized alatt 2988-ról (1810-ben) 2441-re (1816-ban) csökkent, majd 3044 főre emelkedett (1820-ban). 1824-ben Kiss magyar hadnagy javaslatot tett a bukovinai magyar gyarmatok hazatelepítésére, Magyarországra. Számos bukovinai magyar telepessel tárgyalt, akik kifejezték azon szándékukat, hogy Magyarországon telepedjenek le, hogy a magyar hatóságok adnának-e nekik segítséget házépítéshez az első években. Kiss hadnagy javaslatának azonban nem volt eredménye.
  A hatóságok csak azt rendelték el, hogy intézkedjenek a bukovinai magyar telepesek templomai és iskolái állapotának javításáról. Az 19. század ’30-as éveiben, egy új magyar gyarmat létrehozására tettek kísérletet. 1836-ban a Rădăuţi Birtok Igazgatósága javasolta, hogy 80-100 szegény andrásfalvi magyar családot telepítsenek a Straja község melletti Tomnaticba. 1840-ig 23 magyar család költözött Tomnaticba. Ez a telep azonban nem fejlődött különösebben, 1864-ben már csak 31 család lakta.
  1866-ban az éhínség miatt a magyarok elhagyták ezt a falut, és visszatértek Andrásfalvára és Hadikfalvára. Házaikat és telkeiket román parasztok foglalták el.
  1842-ben a bukovinai magyar falvakat 5968-an lakták, köztük 4618 római katolikus és 384 református. Hadikfalva (1743 fő), Istensegíts (1642) és Andrásfalva (1243) falvakban szinte kizárólag magyarok laktak. Fogadjisten lakosainak nagy része és Józseffalva közel fele ortodox volt. Ugyanebben az időben körülbelül 23 magyar család lakott Tomnaticban. 1850-ben 5586 magyar élt Bukovinában. 1869-re számuk 8586 főre emelkedett (Bukovina teljes lakosságának 1,7%-a).
  A magyarok, szinte kizárólag, falvaikban éltek, és csak nagyon kevesen telepedtek le más falvakban vagy városi központokban. Fő foglalkozásuk a mezőgazdaság és a szarvasmarha-tenyésztés volt.

 Saját fordítás román nyelvről.

Megjelent:
COLONIZAREA BUCOVINEI ȘI SUDULUI BASARABIEI (PÂNĂ LA MIJLOCUL SEC. AL XIX-LEA) CONSTANTIN UNGUREANU
Analele Bucovinai, 2021,

Források:
1. Ion Nistor, „Bejenari ardeleni în Bucovina”, în „Codrul Cosminului”, anul II–III, 1925–1926, 1927, p. 454.
2. Daniel Werenka, Topographie der Bukowina zur Zeit ihrer Erwerbung durch Oesterreich (1774–1785), Czernowitz, Selbstverl, 1895, pp. 173–177.
3. Kaindl Raimund Friedrich, Das Ansiedlungswesen in der Bukowina seit der Besitzergreifung durch Oesterreich. Mit besonderer Berücksichtigung der Ansiedlung der Deutschen (în continuare se va cita: Kaindl Raimund Friedrich, Das Ansiedlungswesen in der Bukowina), Innsbruck, Wagner, 1902,
4. Arhiva de Stat a Regiunii Cernăuți (în continuare se va cita: A.S.R.C.), Fond 1, inv. 4, dosar 19,
5. Johann Polek, „Zur Frage der Erric nr. 16, 1908, htung eines röm-kath. Bistums in der Bukowina”, în „Jahrbuch des Bukowiner Landes-Museums”, 16,1908, Czernowitz, pp. 30–31, 33–34.
6. A.S.R.C., Fond 1, inv.1, dosar 3582.
7. 1810 – A.S.R.C., Fond 1, inv. 1, dosar 2336; 1816 – A.S.R.C., Fond 1, inv. 4, dosar 656; 1820 – A.S.C.R., Fond 1, inv. 4, dosar 720.
8. Erich Prokopowitsch, „Ein Vorschlag zur Umsiedlung der buchenländischen Tschangonen aus dem J.1824”, în „Südost-Forschungen”, Bd. XVII, 1958, pp. 407–408.
9. A.S.R.C., Fond 1, inv.1, dosar 8025, f. 2–3, 5, 9.
10. Carl Czoernig, Ethnographie der österreichischen Monarchie, vol. I, Wien, Braumüller, 1857, pp. 74–80.
11. Constantin Ungureanu, Bucovina în perioada stăpânirii austriece. 1774–1918, Chişinău, Editura Civitas, 2003, p. 247.

Kanadai magyar telepek (1926)

Publicat: Marți, 27 Februarie 2024 15:28 | Accesări: 355

                                                                                    Kanadai magyar telepek (1926)

    Nemzeti Újság. 1926-09-05/201. szám. Magyar telepek láncolata.
   Első állomásunk Hamilton volt. Megérkezésünkről nem tudtuk az itt lakó magyarságot előre értesíteni, azonban nemzeti ünnep lévén — július 1., a dominiumok alapításának évfordulója — és egy munkaszünet, a lelkipásztoroknak sikerült egy-kettőre összehozni a katolikusokat. Bízzatok az isteni gondviselésben, szeressétek Krisztust, ragaszkodjatok a katolikus Egyházhoz — és ha nincs magyar katolikus papotok, akkor is a katolikus templomban és csak a katolikus templomban van a helyetek: körülbelül ez volt itt és másutt is beszédeink lényege.
   Az első nagyobb magyar telepet Winnipegen találtuk. Az újságok tőzsderovatából ismerjük e város nevét. A világpiac számára a gabona árát Chicago mellett Winnipegen állapítják meg. Ami nem is csoda, mert Manitoba fővárosa — a két óceánt összekötő vasút középpontján — egyúttal metropolisa a prairieknek, sőt az egész angol birodalom legnagyobb gabonaelosztó helye. Ma 200.000 lakosa van, amiből 50.000 a katolikus. A magyar katolikusok száma kb. 200. Eddig nem voltak megszervezve, de éppen érkezésünk előtt két héttel határozták el az egyházközség megalakítását — és a fogadásunkra teljes számban összejött hívek a püspök úr ajkáról hallották meg az örömhírt: „Ezentúl minden vasár- és ünnepnap Father Soós szentmisét és magyar szentbeszédet fog mondani — egyelőre a lengyel templom „basementjében“ (a templom alatt épült nagy terem). Egyébként Winnipegen van felállítva a Nyugat Kanadában letelepedő magyarok részére a „Védő Iroda“, melynek vezetője Hordósy Iván aki egyúttal a Kanadai Magyar Újságnak is szerkesztője.
   Következő állomásunkon, Reginában, nincsen sok magyar, de annál nagyobb örömmel várták megérkezésünket. A német templom basementjében tartottunk gyűlést számukra Velünk egyidőben érkezett Reginába Seipel volt osztrák kancellár is, akinek tiszteletére a kitűnően megszervezett német katolikusok nagygyűlést tartottak. De erről majd másutt. Itt inkább annyit, hogy Regina a légtermékenyebb tartománynak, Saskatchewannak fővárosa, érseki székhely, gyönyörű parlamenttel, kb. 100.000 lakossal.
  Utunk innen nyugat felé vitt, Alberta tartomány legnagyobb magyar telepére, Lethbridgebe. Hemm jezsuita atya, aki éppen miszsziót tartott számukra és a nyári iskolát vezető Meleg Klotild magyar szociális nővér gyönyörű fogadtatást rendeztek tiszteletünkre. A hívők közül akárhányan évek óta nem hallottak magyar szentbeszédet. A gyűlés után körülvettek bennünket: „Nincs magyar papunk“, hangzott a panaszuk. Pedig nagy szükség volna rá, mert mindenféle álpróféták jönnek közénk, legújabban még mormonok is, hogy hitünkből elcsábítsanak bennünket“. Biztattuk őket, hogy csak tartsanak ki szent hitük mellett, lehet, hogy a püspökük már a közeljövőben küld magyar papot számukra. Azóta tudtommal már két magyar pap is érkezett az egyházmegyébe.
  Ugyancsak találkoztunk magyarokkal az egyházmegye székhelyén, Calgaryben is. Sokan voltak, lehettek vagy százan. „Mikor Saskatoonba érkeztünk, panaszolták kérdezősködésünkre, nem várt bennünket senki. Húsvét napján, hóesés közepette, ott ültünk az állomáson és sírva gondoltunk az otthoniakra, akik talán napsütésben örvendeznek. Azután 13 dollárért elhozott ide bennünket a vonat és azóta itt vagyunk — akárhányan állás nélkül“.
  Bizony szomorú volt nézni ezeket a csalódott embereket. Szinte rikító volt az ellentét a levert arcok és az erőtől duzzadó, gyönyörűen fejlődő város között, mely alig néhány esztendő alatt Alberta legnagyobb ipartelepévé fejlődött és ma már évi 35.000.000 dollár értékű árut termel.
Calgaryból utunkat északkeletnek vettük hogy Saskatchewan legtermékenyebb részén fekvő és többnyire magyar lelkipásztoroktól vezetett telepeket látogassuk meg.

KAN 0


   Legészakabbra fekszik közöttük Wakaw. Azelőtt a magyaroknak külön templomuk volt, de néhány év előtt leégett, mikor is a hitközség feloszlott és beolvadt az angol hitközségbe. Mostani plébánosuk két évi ott-tartózkodása alatt már megtanult annyira magyarul, hogy saját nyelvükön tudja őket gyóntatni. Ragaszkodnak is hozzá, de azért egy magyar káplánt nagyon szeretnének. A válaszunk volt — és ezt másutt is elmondottuk: szívesen küldenénk, de odahaza is kevés van. Azonban a kanadai szülők elég jómódúak, gyermekáldásra sem lehet panaszuk, neveljenek maguk magyar papokat. Lám, a princealberti egyházmegyének nincs annyi híve, mint ahány katolikus magyar lakik Kanadában és ellátják egyházmegyéjüket pappal. Miért ne tudnák megtenni ugyanezt a magyarok is!
  Szent László-telep volt a következő állomásunk. Itt Father Sólymos gondozza nagy szeretettel a kb. 50 magyar családot. Mikor autóinkon este 7 óra helyett — ekkorra volt jövetelünk jelezve — végre 10 óra felé a kis templomocskához megérkeztünk, a szó szoros értelmében a csecsszopóktól a járni alig tudó öregekig ott találtuk az egész telepet. Egy nagyperkátai földmives mondotta az üdvözlő beszédet. „Méltóságos püspök úr, három órája várunk itt de szívesen vártunk volna akár reggelig is, csakhogy megláthassuk Magyarország főpásztorát. Kevesen vagyunk, beékelve idegen, főleg francia népek közé. De azért a hitünket, meg a magyarságunkat megőriztük és meg fogjuk őrizni a jövőben is.“ Nem is tudom elmondani, mit éreztem mikor ezt hallottam. 30 magyar család, kitaszítva a földbolyóbis másik felére, francia és angol gyűrűtől körülvéve, hisz a magyar jövőben: „Megtartjuk a magyarságunkat“.
   Kár volna áltatni magunkat. Az a magyar, aki egyszer kivándorolt idegen földre, hacsak később vissza nem tér, a magyarság számára elveszett. Különösen áll ez az Egyesült Államokra, ahol bizony a gyermekek már alig törik a magyar nyelvet. Ami természetes is. Mint ahogy a tenger fölszippantja a beléje eső tejcseppet, úgy olvasztja be a 120 millió angol lakosság is a bevándorlókat. Ez a tény lehet szomorú, de hát ilyen a világ sorsa: akinek van, annak adatik, akinek nincs, amije van is elvétetik.
   Kanadában valamivel jobb a helyzet, legalább is mintha egyelőre megállott volna az elangolosítás folyamata. T. i. — hogy a dolgot tisztán lássuk — Kanadának is meg van a maga nyelvkérdése. És pedig szembeáll egymással a francia és az angol. A franciák a múltra hivatkoznak: ők Kanada felfedezői és első telepesei; az angolok egyedüli érve az erejük: többen vagyunk. Érdekes példája ennek a küzdelemnek Winnipeg, ahol az angol várost egy kis folyó választja el a francia St. Bonifacetól. Valósággal farkasszemet néznek egymással és ugyancsak megragadnak minden alkalmat, hogy a hozzájuk érkező idegen előtt elmondják összes érveiket a saját nyelvük jogosultsága mellett. Legújabban a két fél között fegyverszünetett hozott létre a politika. A kormány észrevette, hogy az angolul beszélők közül akárhányan az Egyesült Államokkal való egyesülésről álmodoznak. Kanada azonban nem akar „Amerika“ lenni — inkább lemond az angolosításról. Ezért remélhetjük,, hogy kivándorló magyarjaink, kivált ha sikerül együtt tartani őket, sokáig meg fogják őrizni nyelvüket.
   Az autók másnap Plunkettra vittek. A hitközség 70—80 családból áll, akik jobbára Stockholm vidékéről kerültek ide. Első buzgalmukban csinos templomot építettek, de az néhány év múlva a lángok martaléka lett. Mostani lelkipásztoruk Father Denk. Egyelőre az istentiszteleteket a lelkészlakás basementjében tartják, de, hogy a templomot mikor fogják tudni fölépíteni, a jövő titka.
   A legközelebbi nagyobb telep dél felé fekszik, Székelyföld. Jobbára Bukovinából oda szakadt magyarok lakják, összesen mintegy 150 család. Földjük magasan fekvő fennsík, javarészt köves és nem a legtermékenyebb, de azért székely testvéreink szívós kitartással ragaszkodnak a sok munkával termővé tett röghöz s miután elég tágas templomukat papházukat nagy áldozatok árán megépítették, hitközségük vagyonát bámulatos áldozatkészséggel gyarapítják évről-évre, de ugyanazon arányban gyarapodnak gazdaságilag maguk is. Első plébánosuk Érdújhelyi Menyhért volt, majd hosszas vajúdás után öt év előtt Csáky Benjáminban nyertek állandó lelkipásztort, aki egyúttal a nyolc mértföldre északra fekvő Máriavölgyet is gondozza. Itt az 1915-ben épült csinos kis kőtemplom körül mintegy 40—50 katolikus magyar család é1.
  Egészen közel, a keletre fekvő Lestock határában, szintén nagyobb számban vannak katolikus magyarok, kb. 125 család, az úgynevezett Szent József-telepen és Magyar-telepen. Ide is el akartunk látogatni, de plébánosuknak, Rácz Józsefnek, éppen érkezésünk napján kellett — egészségi okból — hazulról eltávoznia. így történt azután, hogy lestocki látogatásunk elmaradt és helyette délnek vettük utunkat Kanada egyik legnagyobb magyar telepére, Stockholmba és a szomszédos Kaposvárra.
  Kaposváron ma 15 katolikus magyar család képezi a hitközséget. Gyönyörű, kőből épült temploma van és ugyancsak kőépület a plébániaiaké is. Jelenlegi lelkipásztoruk Blickhardt Tivadar, aki egyúttal három más magyar telepet is gondoz. (Otthon-telep 60—70 család Saxon Hill 35—40 család, Cana-telep 50 család. Mindhárom telepnek van saját temploma).
  Utolsó állomásunk volt Stockholm. Három napot töltöttünk itt, talán azért is, hogy a volt tanítvány és jóbarát házában kipihenjük a fáradalmakat, de még inkább, hogy gyönyörködjünk abban az elsőrangú munkában, mit a hitközség kiváló lelkipásztora, Sántha Pál végez a szociális nővérek támogatásával Ma Stockholm a kanadai magyarság szellemi központja, ahova püspökök és papok minden kérdésben fordulnak és ahova tanácsért fordulhat a magyar kormány is, ha egészséges, sikeres telepítést akar végezni.

KAN 1


   Egyébként — és ezt külön is szeretném hangsúlyozni — nemcsak Sántha Pál előtt, de az egész kanadai papság előtt meg kell hajtani az elismerés és hála zászlaját. Nehéz munka az, amit ők végeznek. Elszakítva minden emberi társaságtól, külterülettől, egy kis házikóban a prairiek közepén, teljes egyedüllétben élik napjaikat, s még csak azt az anyagi ellenértéket sem kapják meg, hogy nyugodt öregkort biztosíthatnának maguknak.
  Stockholmmal be is fejeztük a magyar telepek látogatását, mindössze e sorok írója ment el még külön a Niagara-vízeséshez közel fekvő wellandi magyarok közé. Sorsuk elég nehéz, legtöbben a most épülő csatornázásnál dolgoznak 31—35 cent órabérért. Mintegy 1000 felnőtt magyar lakik a városban, tehát — tekintve, hogy a kivándorlók nagy része katolikus — legalább 700 felnőtt katolikus. És még sincs papjuk. Helyesebben, van egy angol, de az nem tud bánni velük. Még szerencse, hogy Mosonyi Lipót dr. buffalói plébános havonkint egyszer kimegy hozzájuk gyóntatni. Bizony nem csoda, ha egyik-másik behódol a bolsevista agitációknak. Bár legnagyobb részük ma még szívósan ragaszkodik vallásához. A mise után tartott gyűlésen elmondották, hogy most jött a városba egy református lelkész, aki hívja az ő gyermekeiket is magyar nyári iskolába, de ők nem adják, mert ők katolikusok. Arra kértek, szóljak a püspök úrnak, küldjön számukra papot, „különben a wellandi katolikus magyarság elpusztul“.
   Hogy is mondotta az Üdvözítő? Az aratás ugyan sok, de a munkás kevés. Hol vannak azok az áldozatos munkások, kik vállalkoznának erre a nehéz, hittérítői munkára, hogy a kanadai magyar testvérek között, e kietlen, elhagyott szántóföldön, az aratást végezzék...
. A kanadai püspököknél.
   Utazásunk második célja volt sorra látogatni a katolikus püspököket, hogy megbeszéljük velük a katolikus magyar hívek lelki gondozását. A világi hatóságok közül különösen Thomas Gelley-t, Nyugat-Kanada állami bevándorlási felügyelőjét Winnipegben szeretném megemlíteni, aki hű gyermeke a katolikus Egyháznak s aki megígérte, hogy mint eddig, úgy a jövőben is nagy szeretettel fogja intézni a hazájuktól messze elszakadt magyar testvéreink ügyes-bajos dolgait.
   A főpásztorok közül Hamilton, Toronto, Winnipeg, Regina, Calgary, Prince Albert, Ottawa, Montreal és Quebec püspökeit, illetve érsekeit látogattuk meg. Örömmel mondhatom, hogy kivétel nélkül a legőszintébb elismerés hangján szólottak a kint élő magyarságról. Különösen nem győzték emlegetni, mennyire intelligensek a magyar gyerekek. Amikor bekerülnek az angol iskolába, rendszerint egy szót se értenek, de néhány hónap múlva már az osztály első tanulói.
   Nem célja e cikknek arcképet festeni a kanadai püspökökről, akik — és ezt nem fráziskép mondom — kivétel nélkül édes atyái a rájuk bízott híveknek, a magyaroknak is. Mégis szeretnék az egyikről néhány szót mondani, aki felejthetetlen benyomást tett rám s akinek neve ma is, hetekkel találkozásunk után, fogalmat jelent számomra. Kidd, calgary-i püspökre gondolok, erre a csodálatosan szép lelkű emberre, aki szinte nem is sejti, minő magas egyházi méltóságot tölt be, annyira egyszerű és szerény. Csak egyet tud: neki egykor az Úristen előtt számot kell adni minden lélekről, ki az óriási kiterjedésű egyházmegyéjében tartózkodik. Azt szeretném, mondja csöndes hangján, ha az egynyelvű katolikusokat egy helyre lehetne telepíteni s ott saját nyelvű papjuk gondozná őket, erkölcsileg és anyagilag is nagy előnyt jelentene számukra. Azért az a terve, hogy valamilyen formában figyelemmel fogja kísérni a telepítéseket, hogy a kivándorló híveknek így is segítségére legyen. A gyűlésünkön is megjelent, mikor hallotta, hogy magyarjaink közül akárhányan állás nélkül vannak, rögtön elküldötte egyik papját néhány földbirtokoshoz és gyári üzemhez, hogy szerezzen munkát számukra.
   A már, előző cikkünkben említett reginai német nagygyűlés is érdekes bepillantást engedett a kanadai püspökök lelkületébe. Részt vett rajta házigazdánk, a meleg szívű és egész Kanadában nagy tekintélynek örvendő Mathieu érsek. 73 éves, németül nem ért, de azért végigülte az összes gyűléseket, mivel „neki hívei közt a helye.” „Amikor 15 év előtt az egyházmegyébe jöttem — mondotta az üdvözlésre válaszolva — erről a helyről szólottam először híveimhez. Azzal kezdtem akkor a beszédemet: aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, nektek adom — nektek adom a szívemet. Isten tudja, hogy igazat mondtam: a híveimért élek“.
   Fölszólalt azután Prince Albert fiatal püspöke, Prudhomme, aki félbeszakítva bérmaútját, leutazott egyházmegyéjéből, csakhogy részt vehessen az ünnepségen. Ez a temperamentumos, csupa tűz ember rövid püspöksége alatt megtanult már németül, hogy német híveivel a saját nyelvükön tudjon érintkezni és kijelentette, hogy meg fog tanulni lengyelül és magyarul is. A gyűlésen is németül szólalt föl, óriási lelkesedést keltve.
Fogja érdekelni az olvasókat, ha elmondom, hogy a gyűlés egyik szónoka Hanauer püspök volt, ki a rendezőség fölkérésére a nyelvkérdésről tartott előadást. Krisztus országában minden nyelvnek egyenlő joga van, volt a beszéd alapgondolata, bár — tette hozzá nagy tapsvihar között — Krisztus országában valójában csak egy nyelvnek van jogosultságai, a szeretet nyelvének. A nyelvkérdés, mondotta azután a magyar püspök, megvan minden országban, annál csodálatosabb, hogy Scotus Viator és társai épen Magyarországot állították oda a világ elé, mint a nemzetiségek elnyomóját. Ezzel szemben az igazság az, hogy az erdélyi szászok századokon át megőrizhették nyelvüket, sőt az ország fővárosától öt mértföldnyire még ma is német községek vannak.
  Egyébként a gyűlés főszónoka Seipel dr. volt, akinek tiszteletére az ünnepséget rendezték. Az egész gyülekezet szűnni nem akaró tapssal üdvözölte Ausztria nagy férfiét, „ezt a ritka embert, aki nem üzletnek nézi a politikát — a saját jólétének biztosítására, hanem eszköznek a keresztény ideálok megvalósítására“.

KAN 2


   A kanadai kivándorlás.
  Ez volt utunk harmadik és talán legfőbb célja: körülnézni, van-e elhelyezkedési lehetőség új kivándorlók számára s ha van, hogyan kellene a telepítést lebonyolítani, hogy az tényleg a kivándorló magyar testvérek javát szolgálja. A kivándorlás nem ideálunk. Sőt! Hiszen veszít vele az ország és veszít a kivándorló. Veszít az ország, nem egyszer a legértékesebb fiait, akikben legtöbb a vállalkozási kedv, a kezdés, az energia s így elvesztésük nemzeti szempontból föltétlenül fájdalmas. De veszít a kivándorló is, aki talán anyagilag jobb helyzetbe kerül, azonban — mondotta egyikük — „a szeme szögletéből mindig valami szomorúság sugárzik, a vágy az óhaza után”. Wellandi legényeket hallottam nótázni:
Kanadai havas mezőn nyílik az ibolya,
Eredj oda vándor magyar, szakíts egyet róla!
Szakíts egyet, tedd levélbe, küldd el haza
a szép Magyarországba,
írd meg abba a levélbe, hogy a virág is ily a
gyászos messze Kanadába.
   A kivándorlás nem ideálunk. És mégis! Hogy miért? Mert csonka hazánkban ma több az ember, mint a cipó, a dolgon tehát segíteni kell. Hogyan? Nem egykével, mert ez a nemzetet erkölcsileg tönkre teszi, sőt sírba viszi: az üres bölcső a nemzet koporsója. A fölösleges népesedésnek egyedül egészséges levezetője a kivándorlás. Ezt teszi Itália, Németország, Anglia, ezt kell tenni nekünk is. És ha valaki azt kérdezi, hova? Az egyedüli hely, amiről ma szó lehet, miután az Egyesült Államok elzárták kapuikat! Kanada.

                                                   Pesti Napló, 1926. december 18. 288. szám. Írta: Paizs Ödön.

   A magyar Winnipeg.
  A magyar Winnipeg már nem olyan jelentéktelen, mint a montreali. Tulajdonképpen minden magyarnak ide kellene jönni, mert a Nyugatnak itt van az elosztóállomása, a földművesek innen indulnak el a farmokra. Mégis sokan nem érkeznek meg ide. Leugrálnak a vonatról azok, akik mint alföldművesek érkeznek, de tulajdonképpen iparosok és Kelet ipartelepein akarnak elhelyeződni. Sohasem látják meg Winnipeg határát azok sem, akik arra spekulálnak, hogy majd innen jutnak be az Egyesült Államokba. Ezeknek rendszerint az a tragédiájuk, hogy nemcsak Winnipeget kerülik el, hanem az Államoknak sem látják meg a színét sem. Vagy mindenféle szélhámosok hálójába kerülnek, akik addig kiteszetik amíg pénzt szimatolnak náluk, vagy a hatóságok teszik rájuk a kezüket, akik azután deportálják őket.
   Magyar szó a messze idegenben, a szezonban.
  Winnipeg utcáin gyakran lehet magyar szót hallani, különösen amikor egymásután érkeznek a transzportok. A magyarok nem igen kóborolnak el a nekik idegen városban. Egész életük a Main Streeten játszódik le. Itt vannak a hajóstársaságok irodái és a Kanadai Magyar Bevándorlókat Védő Iroda, amely minden magyar mozgalom központja. Azok, akik meghatározott helyre mennek, azonnal indulnak, viszont, akik csak bizonytalan munkára jöttek, azok néhány napot itt kénytelenek tölteni. Itt várják a híreket, itt érintkeznek egymással, az iroda az, ami az itteni élethez kapcsolja őket.
   Az utcán meg lehet őket ismerni. Legtöbbjét nagy szúrós bajuszáról, amit itt senki sem visel. Ha itt van egy-két napja és látja a más szokást, rendesen annyira még modernizálódik, hogy angolosra nyírja le kackiás bajuszát, de aztán egy ideig úgy érzi, hogy suta lett, megcsonkították. Álldogálnak az uccasarkon és mennek az egyik bevándorlási irodából a másikba. Már csak azért is felnéznek az irodába, mert oda várnak levelet. Az itteni ismerősök oda címzik az írásaikat és a levélkék hoznak örömet vagy csalódást. A legtöbbnek még első nap nincs levele, — az amerikai ismeri a postát, nem is előre egy-két hónappal — vár türelmesen, naponta felmegy a kifüggesztett táblához és betűzgeti a nevét.
Angol nyelvtan és magyar dohány.
   Rögtön az első nap látja, hogy milyen nagy hiba, hogy nem tudja az angol nyelvet. Elnéztem órákig, hogy lassan-lassan mint vesznek egymásután angol nyelvtanokat és mint próbálnak egy-két szót ellesni. Az irodában kaphat magyar dohányt, ami mégis csak hazaemlékeztet és egy kis hírt a messze Magyarországból. A Védőirodának lapja is van, amelyet egyideig ingyen kap a bevándorló. Nagyon fontos ez idegenben, mert ebből legalább valami tájékoztatást kap az új haza viszonyairól az ideérkezett. Ez a munka nagyon nehéz és nagy körültekintést igényel. Hordóssy Iván, a Védőiroda egyik vezetője nagyszerűen megoldotta ezt a komplikált feladatot. Emellett állandóan angol társaságokkal érintkezik és összeköttetéseit nagyszerűen értékesíti a mi érdekünkben. A magyarokkal való kapcsolatot az iroda másik irányítója, dr. Jánossy István vállalta magára. Nagyszerűen tud beszélni a nép nyelvén. Hozzá mindenki bizalommal fordul és nem is csalatkozik. Minden ügyes-bajos dolgáta legnagyobb körültekintéssel és hozzáértéssel intézi el. Mindig ott van a magyarok élén, minden magyar mozgalmat ő irányít. Eddig nem igen volt magyar egyleti élet, legfeljebb amolyan névleges, most már a magyaroknak van találkozóhelye és csak természetes, hogy Jánossy az elnök, aki különben valósággal lelke az egész védőirodának.
  De nemcsak velük tud a magyar ember anyanyelvén szólni, hanem a hajóstársaságok is vigyáznak arra, hogy irodájukban mindig legyen valaki, aki magyarul is tud. A Cunárdnál hárman vannak. Szabó György, aki a magyar ügyeket irányítja, Fáy György a legrégibb kanadai magyarok egyike, aki már több mint huszonöt esztendeje él itt és egy ideig az Egyesült Államokban, mint kanadai bevándorlási biztos működött és végül báró Zech Oszkár, aki a legfiatalabb bevándorlók egyike. A Canadian Pacificnál Lalkow Danilló, aki ugyan nem magyar születésű, de a felesége magyar és nagyon szereti a magyarokat, a telepítési osztályban pedig Pánczél Lajos dolgozik, aki szintén már jó hosszú ideje van Észak Konában.
  Régi magyar kanadaiak.
  Azt bajos volna meghatározni, hogy hány magyar él Winnipegben, mert ez a város csak átvonuló állomás. Ide jönnek, innen mennek nyugatra az emberek, az ország belsejébe, a farmokra, ahol az acélos munka terem. Egyikmásik talál itt is valami foglalkozást, lemarad és szaporítja az itteni magyar kolónia számát. Csak ebben az évben az állandóan ittlakók száma körülbelül huszonöt családdal gazdagodott. Hozzávetőlegesen úgy lehet venni, hogy száz—százötven magyar család lakhatik Winnipegben. Ezek közül csak találomra kiragadunk egynéhányat.
Miskolczy István negyven évvel ezelőtt jött ki és abaktisztító üzlete jó hírnek örvend. Már bizony nem beszél jól magyarul, mint az az öreg hajóskapitány sem, aki a Red Riveren hajózik, de büszkén emlegeti magyar származását. Miklós József előmunkás, csángó magyar Istensegítsről való, már huszonöt éve itt keresi a kenyerét. Minden magyar ismeri a Juszt bácsit, aki a városnál teljesít szolgálatot. Bindász János húszéves amerikás, a magyarok nagyon szeretik a holding házát. Koródy Béla villanyszerelő szintén a régi bevándoroltak közül való, épúgy mint Nyomárkay János, Kolozsváry András és még sokan. A nyomdaipart Istvánffy Zoltán képviseli, aki tizenöt éve van künn és az egyetlen magyar lap nyomdai igazgatója. Lehetne még folytatni ezt a névsort, nagyon sok régi kanadai — magyar akad, akik valamennyien ragaszkodnak nyelvükhöz és minden magyar mozgalomból kiveszik a részüket.
  Egész külön lapra tartoznak a horvát— magyarok, akik mindig együttműködnek a magyarokkal, a Bencsics, a Kalicsics, a Jálics, a Kozogovics-családok mindenkor a magyarokhoz szítottak. Majdnem valamennyien benn vannak a római katolikus Szent István betegszegélyző egyesületben, ahol a magyarországi származású németekkel szorosan együtthaladnak. A németekről ugyanazt lehetne elmondani. Sohasem tagadtak meg bennünket. Nagyon jómódúak és Elmwoodon, Winnipeg külvárosában külön klubjuk van. A horvátokkal együtt vagy negyven—negyvenöt család, amelyre mi mindig számíthatunk.
   A magyar intelligenciára nagy feladatok várnak.
  Újabban a magyar élet mindinkább nagyobb lendületet vett, ami részben annak is köszönhető, hogy a magyar intelligencia mindinkább szaporodik. Nemrég került ide Újváry János orvos, aki eddig Mexikóban működött és hatvan ágyra berendezett kórháza volt odalenn. Most ugyanazt igyekszik itt is megvalósítani. Mint egyszerű földmunkás jött ki Rimánóczy János hegedűművész, aki mint ilyen is tud boldogulni, tehát nincs szüksége arra, hogy fizikai munkával keresse meg a kenyerét. A Royal Alexandra Hotelben hegedül, de már eddig önálló hangversenyeket is adott úgy a városban, mint az Egyesült Államokban. Az intelligencia természetesen nagyon összetart és újabban mindinkább szép pozíciót vív ki magának.
  Az intelligenciára nagy feladatok várnak. Rengeteg magyar vonul át Winnipegen és télen át körülbelül háromezer-háromezerötszáz magyar tartózkodik a városban. Ezeknek a szegény, elhagyatott embereknek eddig is ők voltak az istápolói, de mivel most mindinkább többen és többen jönnek ki ide, az eddigi ötletszerű munkát ki kellene építeni és meg kellene szervezni. Azok az emberek, akik a nyár folyamán csak időszaki munkához tudtak jutni, betódulnak a tél tartamára a városba, itt kínlódnak, gyötrődnek, ezeknek nagyon is el kell a segítő kéz. Éppen most fáradoznak egy segítőegyesület felállítása körül, ha ez sikerül, úgy meglesz az a központi adminisztráció, amely igazán nélkülözhetetlen.
  Egy város amely a prairiekból nőtt ki. Saskatoon.

KAN 3


  Ha a kanadai magyar hazaír, rendesen a falu, vagy a posta állomása mellé odaírja »Sask.«, ami rövidítve Saskatchewant jelent. Ha hazulról megérkezik a rokon vagy a koma és megkérdezik tőle, hogy hova igyekszik, még Kanadában is csak úgy félvállról veti oda:
— Saskanadába megyek!
  Csak hosszas magyarázat után érti meg, hogy ebből még senki se tudja, hova igyekszik, hiszen az a bizonyos »Sask« olyan hatalmas ország, hogy akármelyik európai birodalommal felveszi a versenyt. Bennünket különösen érdekel ez a furcsa világ, mert ideszorult a magyaroknak legnagyobb része. Saskatchewan a dúsan termő búzaföldek hazája, ahol a rövid kanadai nyárban igazán úgy érzi az ember, mintha otthon, a Nagy-Alföldön volna. Fekete földje, ahova a szem ellát, nem lát mást, mint búzatáblát, egymás mellett, végtelen kiterjedésben. Ennek a tartománynak ugyan Regina a fővárosa, de a tulajdonképpeni központja mégis csak Saskatoon. Itt majdnem minden kivándorolt magyar megfordul, rövidebb, vagy hosszabb ideig rótta is már a város utcáit. Ilyen várost se igen lehet látni máshol a világon, valósággal a prairiek közepén van. Még csak el se választották tőle. A város egyenesen a földből nőtt, ki, még ma is naprólnapra nagyobb és nagyobb darab földet hódít el a búzarengetegből, házak épülnek oda, ahol még tegnap a kalász ringott. Így terjeszkedik a város, de azért prairie a prairie, hogy meg se érezze. A tenger csak tenger marad, ha egy kanállal el is vesznek belőle...
  Csak ilyen körülmények között érthető meg a város fantasztikus kialakulása. Saskatoon híres hatalmas egyeteméről és a pompás kőépületek közvetlen szomszédságában, ahol legfeljebb díszkertek lehetnének, ott himbálózik az aranyos gabona... A városon keresztül fut a Saskatche tanfolyam és éppen úgy kettészeli a várost, mint ahogy a Duna Budát és Pestet elválasztja. A város maga nem olyan festői fekvésű, mint Calgary, az épületek sem annyira fényűzőek. Egyszerű kereskedőváros, amely szinte kizárólagosan gabonával törődik.
  Egy gigantikus terv.
  Minden idevalósi polgár nagy jövőt jósol a városnak. Arra várnak, hogy a Hudson—bayvasutat kiépítsék, amely körülbelül harmincezer mérföld hosszú lenne. Ha ezt megépítik, úgy a gabona egyenesen Churchillbe jut, ott van a Hudson-öböl, ahonnan azután közvetlenül juthat a tengerhez. Ebben az esetben nem kellene a gabonának Winnipegbe utazni, onnan át, a hatalmas szárazföldön keresztül, egészen le a tengeri kikötőig. Körülbelül négyszer olyan rövid lenne az út, mint amit most meg kell tennie a búzának. Elképzelhetetlen, hogy menynyire megolcsóbbítaná ez a reform a gabonát.
  A vasútnak nagy része már kész. Most már igazán csak egy kis darabot kell megépíteni, de itt arról beszélnek, hogy a kis rész sohasem fog megépülni, mert akik eddig a gabonából nagy hasznot húztak, elvesztenék jövedelmüket. Ezek befolyásos emberek és lehetőleg minden kísérletet megakadályoznak.
  Ki tudja, mi az igazság, egy azonban tény, hogy még valami nagyon nagy akadály van, amiről nem szabad megfeledkezni. A Hudson öbölnek van egy különleges sajátsága. Be szokott fagyni. Minden évben csak négy hónapig közlekednek majd a tengerhajók és kérdés, hogy ilyen rövid idő alatt le lehet-e bonyolítani a nagy forgalmat? Nem szabad sohasem szem elől téveszteni, hogy ez a vidék, az egér a világ legnagyobb búzatermő egysége, úgy, hogy nem két-három vágón gabona szállításának lebonyolításáról van szó, hanem megszámlálhatatlan vonatok rohannának megrakva az élettől telve a tenger felé. A saskatooniak mindenesetre tovább álmodoznak és várják a híres vonal megnyitását A nemzeti vasút, a National Railways építi az új útvonalat, de már most is bizonyos, hogy nem fog ráfizetni az újításra. Új területek nyíltak meg az emberiség számára, ahol talán leggazdagabb az ásványvilág.
  Komor, kopár vidék, a turistának egyhangú, unalmas tájék, amelyről száműztek minden szépséget. De a föld alatt arany, ezüst, szén, annyi kincs, mintha valami mesebeli varázsló rejtette volna el hamis úton szerzett drágaságait üregekbe, a sziklák alá, a föld belsejébe. Maga a város olyan, mint a legtöbb kanadai város, széles nagy útvonalak, egy-két aránylag szép park. Az egyetemre külön gondot fordítanak, az egyetemi épületeket az itt bányászott terméskőből formálták ki, körülötte is nagyon csinos a parkírozás, létesítettek egy mintafarmot is, ahol a kertészet minden ágával foglalkozhatnak a növendékek. A város még nagyon fiatal, mindössze huszonegyesztendős, ami szintén nem újság, mert itt még senkinek és semminek sincs múltja. Van modern szállodája is egy-kettő, ahol meg lehet kapni azt a kényelmet, amit ez a vidék nyújthat. A város különben észak felé fejlődik és mindenki erősen állítja, hogy Saskatoon csak a kamaszkorát éri.
  A magyarok „átmeneti állomása.
  A magyarok élete azért nem lehet nagyon bensőséges, mert, mint minden város a számukra, ez is csak átmeneti állomás. A magyarok főirányítója Farkas Károly református lelkész, aki ugyan már otthon is theologus volt, de mégis csak itt szentelték fel. Innen jár a különböző magyar telepekre s úgyszólván csak pihenni tér meg.
  Nagy szerepet játszik Komor telepítési ügynök, akinek sok lelkes híve van. Innen került ki és ide várják vissza dr. Hoffmann Ferencet. Hoffmannt a békében a földművelésügyi minisztérium küldötte ki, hogy tanulmányozza a kanadai termelési viszonyokat. Tanár volt és a jelentését el is készítette. Azután közbejött a háború, fogságba került és Szibériában mindig arról ábrándozott, miképpen kerülhetne át az egykori tanulmányai színterére. Hosszas viszontagságok után sikerült is neki a kalandos vállalkozás, mert akkoriban még Kanada a volt ellenséges államok polgárait nem engedte be. Itt letelepedett, majd református lelkészi teendőket végzett a magyarok között, később fel is szentelték lelkésznek és honpolgárosították. Feltétlenül komoly megbecsülést vívott ki a nevének. A nemzeti vasút Közép-Európába küldte, mint érdekei képviselőjét.
  Magyar múzeum Kanadában.
  Nevéhez fűződik talán az egyetlen magyar vonatkozású múzeum Kanadában. Az egyetem egyik kis szobácskájában egy kis fülkét adtak neki. Szerzett valahonnan egy Kossuth-képet, ott van néhány régi magyar pénz, magyar eke és sok apró lim-lom amelyen a magyar művészet szelleme megérzik. Nincs az egésznek sok jelentősége, de az egyetemi hallgatók mégis csak tudomást vesznek arról, hogy messze Európában van egy kis ország, amelynek Magyarország a neve, ahonnan sok derék magyar ember kerekedett fel, munkarejét egész életét ennek az országnak boldogulásáért áldozta, föl.
  Még valami magyar vonatkozás van, amiről nem illik megfeledkezni. Hoffman professszor a Szent András-kollégiumban tanított. Az egyes termeket itt el szokás nevezni. Van néhány magyar terem: Lorántffy Zsuzsanna szoba, Rákóczi-szoba és így továbbb. A professzor kis réztáblákat csináltatott, amelyekről mindenki megtudhatja, hogy mi az elnevezés jelentősége? Kis apróságok ezek, de ha az ember olyan messze van a hazájától, úgy bizony ellágyul ilyen kis figyelmességekre. Állandó magyar letelepülőkről nem igen tudtak hírt adni. Barkási Imrének van Bordinghousa, Pózel borbély, Farkas Sándor asztalos, s így tovább. Különös karriert magyar ember nem futott be ezen a vidéken. Saskatoonnak nem is ez a jelentősége, hanem az, hogy ínnen szóródnak szét a magyarok »Saskanada” minden részébe.
   A reginai magyarok.
Saskatchewannak Regina a fővárosa és mivel ezt a tartományt hódították meg legjobban a magyarok, nem volna stílszerű, ha magában a fővárosban ne akadnánk magyarok nyomára. Egész éjszaka futott velünk a vonat, mindenütt a megszokott búzatengeren surrantunk át. Egyszerre csak tágulni kezdtek a sínpárok, ide-oda bukdácsoltunk a sok keresztezésen, míg végre befutottunk a pályaudvarra. Rengeteg sínpár egymás mellett, ami mutatja, hogy nagy forgalmat bonyolít le ez a város. Csak rövid időnk volt a város megtekintésére. Amint kiszálltunk a kocsiból, már várt ránk Kató András, régi kanadás és robogtunk is tovább autójával. Regina nem szégyenkezhetik Saskatoon mellett, uccái fényesebbek, házai nagyobb városiasabbak, a forgalma is élénkebb. A kanadai városok szintén uniformizálódtak, mint a legtöbb amerikai város. Reginának éppen olyan a parlamentje, mint Winipegnek és a többi nagy városnak. A tipikus amerikai parlament building, előtte azonban gyönyörű tó, hatalmas parkkal. Itt már a technika dolgozott és kikorrigálta a természetet. Mesterséges tavat csináltak, amelyen csónakok siklanak tova, a partján zenekar játszik és hangfoszlányokat ragad magával a szél.
  A reginai magyar telep tizennyolc-húszesztendős. Csángó magyarok vannak itt Bukovinából, Hadikfalva, Istensegíts, Józseffalva környékéről. De magyaroknak vallják magukat és magyarul beszélnek. A régi telepesek legnagyobb része gyárban dolgozik, van magyar egyesület, szép kis egyesületi ház, ahol gyakorta tartanak összejöveteleket, olyan szüreti mulatságot rendeztek, hogy hírétől hantos volt az egész magyar Kanada. Kató András különben olajgyárban előmunkás és már sok idetévedt magyarnak egyengette a boldogulás útját. Hatalmas, széles utakon, majd liliputi családi faházak között futottunk el, megbámultunk néhány szép templomot és egy-két középületet, azután vissza a vonathoz. Jó idő telt el, amíg a mozdonyunk a sínek labirintusán átvergődött és újra előttünk ringott a zóna. A gabonatengerben csak egy-egy kis sziget mindegyik város, sőt falvak se nagyon akadnak, még magányos házak se nagyon tűnnek fel, mindenütt búza, búza és búza...

 

Csángók keserűsége.

Publicat: Luni, 26 Februarie 2024 04:13 | Accesări: 297

                                                                                       Csángók keserűsége.

    Pesti Napló, 1910. November 27.
                                                  A titokzatos hatvanezer korona. Budapest, november 26.
   Rökk Szilárdnak a nevéről fölösleges eltávolítani a feledés patináját. Nemsokára negyedszázada lesz, hogy meghalt, de valami szokatlanul szép frissességben él az emléke, sok tisztelettel, még több szeretettel gondol rája mindenki itt a fővárosban is, az országban is. Amikor élt, nem volt több egy példás életű, nemesen gondolkodó polgárnál, de a halála pillanatában egyszerre belenőtt a legkiváltságosabb lelkek kicsiny gárdájába. Amit egy hosszú és munkás életen keresztül hangyaszorgalommal gyűjtött és szinte fukarönzetlenséggel csorbítatlanul megtartott, mintegy másfélmillió korona vagyonát végrendeletével, széjjelosztotta a legkülönbözőbb, de kivétel nélkül szép és okos célok javára. Gondolt az Akadémiára, de gondolt a cselédekre is; juttatott a képzőművészeteknek, ám nem feledkezett meg a néptanítók szomorú helyzetéről sem. És mert éppen abban az időtájban nagy garral folyt a bukovinai csángók hazatelepítésének az akciója, tehát a csángók is eszébe jutottak Rökk Szilárdnak. Eszébe jutott, hogy idegenbe szakadt, ott félig szintén idegenné lett székely véreinket százféle kedvezéssel várják itthon, ám valószínűen arra, hogy a csángókkal nagyobb mértékben és gyorsabb tempóban megismertessék a magyar kultúrát — arra valószínűen nem gondol senki, mert ahhoz nem bürokrácia, hanem szív kell. Hagyott tehát Rökk Szilárd hatvanezer koronát arra is, hogy abból esztendőnként megjutalmazza a közoktatásügyi miniszter azokat a tanítókat és papokat, akik a hazatelepített csángók falvaiban a legtöbb érdemet szerezték a magyar műveltség terjesztése körül.
  Magyarországon, egyéb dolgokkal együtt, arizonai állapotok uralkodnak az ilyen alapítványokkal kapcsolatosan is. Ez különben köztudomású. Természetes tehát, hogy a csángó községek tanítói és papjai sem kaptak egy fillért sem a rájuk testált vagyon kamataiból. Legalább is addig nem kaptak, amíg föl nem kerekedtek és meg nem kérték Rökk Szilárd öccsét, Rökk Pált,hogy sürgesse meg elhunyt bátyja akaratának a végrehajtását. A közbelépés sikerrel járt s attól fogva minden év hozott egy külön ünnepnapot néhány szegény csángó tanítónak, aki száztól ezerkétszáz koronáig terjedő jutalomban részesült.

Rökk Szilárd 1799 1888

                                                                                                             Rökk Szilárd (1799-1888)


  Rökk Szilárd pénzét eleinte a közoktatásügyi minisztérium kezelte, utóbb azonban alakult egy csángó-magyar egyesület, amely társadalmi után több százezer koronát szedett össze a Bukovinából és Moldovából hazatelepített székelyek számára, később tehát ez az egyesület vette gondjába Rökk Szilárd hagyatékának a csángókat illető részét. Az egyesület gróf Teleki Géza elnökségével derekasan működött és kétségtelenül nem csekély része volt a csángótelepek gyors felvirágoztatásában. Több éven át becsületesen elvégezte az egyesület azt a magára vállalt feladatot is, hogy a csángó tanítókés papok fölött mintegy a legfőbb erkölcsi bíróság szerepét betöltse, de pont hat évvel ezelőtt az egyesület hirtelenül és minden megokolás nélkül megszüntette a jutalmak kiosztását. A tanítókat nem értesítették, hogy többé ne pályázzanak, hogy ne várják többé kisfizetésüknek ilyetén véletlen, de annál kellemesebb megpótolását: egyszerűen rájuk sem hederítettek többé, jó durva magyar szokás szerint.
Sándorfalva, Hertelendyfalva, meg a többi telepes község tanítói, tanítónői és papjai tehát szegényebbek lettek egy apró reménységgel, ellenben gazdagabbak lettek egy problémával, egy bántó gyanúval: ki fosztotta meg őket és milyen alapon attól a néhány szép fényes, csengő, aranytól, amely nemcsak fizikai nyomorúságukon enyhített valamicskét évről-évre, hanem üzenetet is hozott nekik egy nagy, nemes magyar lélektől, hogy csak dolgozzanak, a maguk kis körében országos jelentőségű munkát végeznek. Az apostolkodás glóriája sugárzott rájuk a Rökk Szilárd hátrahagyott aranyaiból.
  Hat év óta kínozza már a csángó tanítók lelkét az a kérdés, ki irigyelte meg tőlük azt a kicsi pénzt és azt a nagy érzést, hogy ők kiváltságos emberei ennek az országnak, mert nem köznapi, hanem maradandóbb becsű kultúrmunkát végeznek. Kinek volt érdeke, hogy elvonja tőlük a Rökk Szilárd hatvanezer koronájának kamatait, vagy még inkább: kinek lehetett megfelelő hatalma, hogy az alapító intencióit és rendelkezéseit semmibe vegye?
  Kutattak tehát a csángótanítók, deputációztak, panaszkodtak — hiába. Nem tudtak meg semmit, sőt „illetékes“ helyen még arra nézve így gyöngéd figyelmeztetést kaptak, hogy ne szellőztessék tovább a dolgot. Ez — enyhén szólva — megfélemlítés, de legalább nem volt eredménytelen, mert a csángó tanítók csakugyan elhallgattak s a hatvanezer korona kamatai hat év óta ismeretlen helyen gyűlnek garmadába. Ez azonban így tovább nem mehet. Mi végtére is nem vagyunk a Balkánon, csak a Balkánnak a szélén. Nálunk is lehet csinálni ilyen apró sakkhúzásokat, de legalább nézzünk a kezekre, amelyek a sakkfigurákat tologatják. Utána jártunk a dolognak és egy egészen sajátságos, nagyon szomorú, csaknem civilizálatlanhistóriát kaptunk magyarázatul. Íme, László Mihály képviselőnek, a csángó-magyar egyesület volt titkárának az elbeszélése.
  - Somssich Pál, herceg Odescalchl és jómagam alapítottuk meg annak idején a csángó magyar egyesületet. Adakozás útján összeszedtünk több százezer forintot. Minden irányban segítségükre lehettünk tehát a csángóknak, részint, amikor már hazatelepítették őket, részint pedig künn Bukovinában és Moldovában is.
  Többek között azután megbízatást kaptunk arra nézve is, hogy a Rökk Szilárd-alapítvány kamatait a csángó tanítók jutalmazására fordítsuk. Mi puhatoltuk ki, hogy ki érdemes leginkább a jutalomra s a mi előterjesztésünk alapján a közoktatásügyi miniszter mindig el is küldette a kijelölt tanítóknak, tanítónőknek és papoknak az általunk proponált összegeket.
  Lassanként azután végére értünk a missziónknak, a telepesek a boldogulás útjára jutottak, hovatovább már nem volt szükségük a mi különös támogatásunkra. Amikor ezt láttuk, fölmerült az a kérdés, hogy mi történjék a csángó egyesülettel s még inkább az elköltetlenül maradt vagyonnal. Mert maradt valami pénzünk is — talán száz—százhúszezer korona —, s annak a hovafordításáról határozni kellett.
  Sajnos, azon a tanácskozáson, amely erről a fontos kérdésről döntött, én nem jelenhettem meg s csak utólag értesültem, hogy a csángó-egyesület pénzét odaajándékozták a Julián-egyesületnek. Hogy mi a Julián-egyesület, azt kevesen tudják. Magyar iskolákat tart fenn Horvátországban, hír szerint, tizennyolc—húsz elemi iskolának fedezi az összes költségeit ez az egyesület.
  Amint látható, a Julián-egyesület céljai nem kevésbé szép és hazafias, mint volt a csángó-egyesület célja, csak sokkal szomorúbb, mert nyilvánvalóan mutatja, mennyire nem vagyunk urak a magunk portáján. Ha csak egy társadalmi, jóformán titkos úton tudunk magyar véreink iskoláztatásáról gondoskodni abban a Horvátországban, amely egy és oszthatatlan része Magyarországnak.
  A csángó egyesület tehát feloszlott, a pénzét odaajándékozta a Julián-egyletnek, de ezzel még nincs megmagyarázva az, hogy hová lett a csángó tanítók jutalmazására szolgáló Rökk Szilárd-hagyaték. Erre nézve pontos fölvilágosítást nem adhatok, csak sejtem, hogy minden valószínűség szerint miképpen alakultak a dolgok.
  Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy Rökk Szilárd hagyatékát is a Julián-egyesület tőkéjéhez csatolták, amelyet a miniszterelnök kezel és told meg évenként egy-egy összeggel, mert a Julián egyesület nem győzi a horvát iskolák költségeit.
  A másik eset pedig, a kevésbé valószínű, az, hogy a Rökk Szilárd-alap még most is rendelkezésére van a közoktatásügyi miniszternek, mégpedig a csángó tanítók javára, de nincsen, aki évről-évre javaslatot tenne a miniszternek arra nézve, hogy kiknek adja a hagyaték kamatait. Mint említettem, ezt a kijelölést éveken át a csángó egyesület végezte és lehetséges, hogy most tisztára ilyen bürokratikus okon múlik a jutalmak kiosztása.
  Ennyit mondott László Mihály és ehhez kevés a hozzátenni való. Egyformán súlyos hiba történt, ha a Julián-egyesületnek adták oda azt a pénzt, amelyet Rökk Szilárd a csángó tanítóknak hagyott, akár ha azért nem osztják ki annak a pénznek a kamatait, mert a csángó egyesület s ezzel a kellő figyelmeztetés megszűnt. A kultuszminisztériumnak anélkül is tudnia kell a kötelességét, ha arra kívülről nem is figyelmeztetik. Mindenesetre az a legkevesebb, amit tehetett és kellett volna tennie, hogy néhány sorban értesítse a csángó tanítókat a Rökk Szilárd-alap sorsáról. Ha elajándékozták, legalább mondják meg. Ha megszüntették a jutalmak kiosztását, legalább ne várakozzanak hiába a szegény tanítók. A közélet terén is az udvariasság és az úri modor szabályozza az eljárást és ez alól nem vonhatja ki magát az a minisztérium sem, amely hivatalból terjeszti a civilizációt.

Bodor mester muzsikáló kútja.

Publicat: Luni, 19 Februarie 2024 03:31 | Accesări: 349

                               Bodor mester muzsikáló kútja.

    A bukovinai leszármazottak, főleg a józseffalviak, hallottak, olvastak a józseffalvi ezermester, Székely Albert zenélő kútjáról. Azonban előtte volt egy másik kút Marosvásárhelyen, amely majdnem másfél évszázaddal előzte meg a Székely Albert kútját.

     Ellenzék, 1928. október 29. Bodor mester muzsikáló kútja. Marosvásárhely. (Az Ellenzék tudósítójától).
   A múlt század első évtizedeiben, erdélyiek és külföldi utazók csodájára jártak Marosvásárhely ritka nevezetességének, a híres zenélő kútnak. A székely főváros főterén, a római katolikusok plébániája előtt állott a zengő „Bodor-kútja” és levéltári adatok tanúsága szerint pontosan két évtizeden át — 1816-tól 1836-ig — ontotta titokzatos zenélő szerkezeiéből a szebbnél-szebb melódiákat. A kút történetét sokszor és sokan megírták már. Most felszínre került újabb adatok alapján azonban új színekkel frissíthetjük fel a régi képet: a csodálatos kútnak és csodálatos építőmesterének históriáját.

bodor
   1804-ben fogott hozzá Marosvásárhely város magisztrátusa a főtéri közkút építtetéséhez, mely a vár alatt elterülő városrész vízzel való ellátását volt hivatott szolgálni. A vizet a Borsos Tamás építette vár alatt bőven buzogó forrásokból, vezették le a főtérre a kúthoz, melynek kőmedencéjébe négy vastag cső ontotta azon túl a források vizét. Voltaképpen tehát ez volt Marosvásárhely város első vízműve. Az építés munkálataira Bodor Péter, a kóbor természetű ezermester kapott megbízást, aki akkoriban vetődött haza valamelyik külföldi útjáról. Az ezermester kalandos életútját minden stáción végigkísérni ma már lehetetlen, mindössze néhány adatból kell rekonstruálnunk e különös és tipikusan erdélyi művész-mesterember élettörténetét. Erdőszentgyörgyi születés volt Bodor Péter, állítólag az ottvaló unitárius pap fia. Születése dátumát 1787-1788-ra teszik. A gyermek már a falujában rabja lett a fúró-faragó művészetnek. Ekéket, malmokat, szekereket faragcsált kezdetleges szerszámaival, aztán bekerült a marosvásárhelyi református kollégiumba, ahol szabad idejében a mechanikára vetette magát s tanuló társainak óráit, repetálgatta, hogy később maga is tudjon órákat készíteni. A kollégium végeztével aztán nyoma vész a városban. Külső országokra megy peregrinálni. 1804 előtt valamivel kerülhetett vissza, s mindjárt vállalatba vette a készülő közkút felépítményét a magisztrátustól, hogy a város főterén magának és nevének maradandó emléket emeljen. Masszív kőtömbökből készült a felépítmény alapzata, közel két ember magasságnyira a földbe ágyazva. Erre négy karcsú, faragott kőoszlop került melyeket a tetőn bronzkupola fogott össze s a kupola csúcsán bronz Apolló-szobor hirdette a művész diadalát az anyag felett. Ezeket mind Bodor építette éspedig kerek hat esztendőn által 1810 körül készült el végképpen a híres kút s közben, hogy az építés munkája haladhasson, a város főbírája időnként 30-30 rhénusi forintokat utalt ki a vállalkozó kezéhez. A zenélő szerkezetet később fundálhatta ki a művével nagyon elégedett építőmester, hogy csak ezért a szerkezetért is messze földről járjanak csodájára az ő alkotásának.
   Mikor helyezhette el a kútban a muzsikáló szerkezetet, ezt pontosan nem lehet már megállapítani. Annyi azonban adatokkal igazolható, hogy 1816-ban már zenélt a Bodor kútja. A mutációs szerkezetet víz hajtotta és naponta hatóránként, négy-négy ízben muzsikált. Olyan erőteljesen és tisztán zengett a kút mélyéről feltörő zene, hogy nyári estéken a pár kilométerre fekvő Szentanna községben is hallották a falusiak. A magisztrátus meg is becsülte a városnak ezt a ritka nevezetességét. Vasrostélyt építtetett a kút körül a víz¬vezeték, de különösen a zenélő szerkezet védelmére. Ez az építkezés már 1821-ben történhetett, de akkorra már Bodort kitudja merre hajtotta kóbor vére. Való, hogy 1821-ben a város főbírája december 10-iki kelettel harminc rhénus forintokat utalt ki Dressier Károly lakatosmesternek, a kút körüli rostély munkálatainak folytatására. Ezt az utalványt Teleki Domokos gróf, a kútra vonatkozó relikviák gyűjtője, csak a minap találta Marosvásárhely egyik régi házának padlásán, a Kálvin tér 3. szám alatt. Az utalvány szövege így szól:
   „Oekonomus úr! Lakatos Dressier Károly őkegyelmének puietenciája mellett erogáljon részére vagy 30 Rforintokat — hogy а kút rostélyain dolgozhassék. MVásárhely, Xber 20-án, 1821. Marussi Fő Bíró.
Nagy Mihály városi bíró úrtól ténylegesen átvettem 30 Rforintokat. Dressier lakatosmester.”
   Jó pár esztendő múltával, ismét csak hazakerül valahonnan Bodor Péter. A város nyilvánvalólag megbecsülte az ezermester esze és keze munkáját, mert ezúttal hídépítésre kapott megbízást, átal a Maroson. Ez a híd a Szentanna felé vezető úton nagyon sokáig teljesítette terhes szolgálatát. Csak pár évtizeddel ezelőtt cseréltette ki a város vashíddal, amelyet azonban hiába neveztetett el Rákóczi hídnak, a lakosság szívesebben nevezi ma is „Bodor hídjának”. Muzsikacsináló hajlandóságát is kielégíthette ez alkalommal Bodor. Megépítette a református nagytemplomba azt az orgonát, mely ma is használatban van. E művének befejezése után költözött Kolozsvárra, ott is halt meg 1848-ban. Ott is van eltemetve, de sírja helyét nem tudja megmutatni senki.
   1836-ban nagy vihar száguldott végig Marosvásárhely felett. A szokatlan erejű szél sok kárt tett akkor a főtér házaiban, de ami legfájdalmasabb: alaposan megrongálta a kutat is. Ledobta kupolája tetejéről a bronz Apollót és tönkretette zenélő szerkezetét. Innentől kezdve a híres, gyönyörű kút már csak leromlott mása volt régi formájának. Jó darabig állott még, de egy időn túl vizet sem szolgáltatott már. Véget értek a régi szép idők, mikor a város fiatalságának a kút környéke volt a rendes kaszinózó és dévajkodó helye. Mindazonáltal csak 1911. őszén mondották ki rá a halálos ítéletei mikor a város a kút helyén színházat akart emeltetni s ezért lebontatta. A kút rézanyagát és a vörös rézből való kupolát Teleki Domokos gróf vette meg, de a zenélő szerkezetnek akkor már nyomát sem találták.
   De Bodor Péter alakja és a csodálatos muzsikáló szerszám emléke sokáig foglalkoztatták még a mesetermő székely fantáziákat. Sok változata van az ezermesterről szóló meséknek, melyek közül az a legismertebb, hogy a mehanikus-zseni hitében álló ember vénségére hamispénzgyártó masinát csinált magának s hamispénz gyártásáért került volna a törvény kezére. Börtönre ítélték, de mielőtt bezárták volna, azt a kegyet kérte bíráitól, hogy még egyszer hadd szólaltassa meg a kútbéli muzsikát. Ekkor lement volna a kúthoz, még egyszer felhúzta a zenélőszerkezetet, de kiszedett belőle egy csavart, hogy azután soha többé ne tudják megigazítani.— Ha én nem hallhatom zenélni, ne hallja más sem — mondotta volna az immár rab Bodor Péter. És a vásárhelyi zenélő kút az óta néma volt. Másik verzió azonban úgy tudja, hogy Bodor gránátokat talált fel a szabadságharc idején a honvédek szántára Kolozsvárt s ezért a bevonuló Urbán halálra ítéltette. A legenda így is, úgy is szép, de a titok ott pihen feltalálójával a jeltelen kolozsvári sírhant alatt. (cs. t)

Bukovina. Friedrich von Mieg őrnagy katonai feljegyzései, 1772-1776 között

Publicat: Duminică, 18 Februarie 2024 06:48 | Accesări: 284

     Bukovina. Friedrich von Mieg őrnagy katonai feljegyzései, 1772-1776 között

   A Bukovina történelmében különösen megtisztelő helyet kapott férfiak közé tartozik Friedrich von Mieg[1]. Ezt az érdemes osztrák tisztet 1772-ben a vezérkar kapitányaként a délkelet-galíciai határállomások felállításával bízták meg. Már ekkor megjegyezte, hogy a Dnyesztertől a Prutig húzódó Pocutian-Moldován határ, a hatalmas síkságon, egy „felismerhetetlen vonal" [2], ami nagyon természetellenes és rendkívül hátrányos. Ebben a meggyőződésében a következő év őszén átélt tapasztalatai erősítették meg.
  1773. június végén II. József császár Magyarországon keresztül érkezett Erdélyből Galíciába. Erdélyben azt a tervet fogalmazta meg, hogy a Moldvai Fejedelemség északi részén, azaz Bukovinán keresztül jobb kapcsolatot létesítsen ezen ország és az újonnan megszerzett Galícia között.
Mieget a 2. oláh gyalogezred (naszódi határőrök - n.n.) ezredesével, Karl Baron von Enzenberggel, egy másik tiszttel és két altiszttel együtt, az azonnali elfoglalásra szánt területre küldték a lehető legpontosabb megismerés céljából. Augusztus 9-én a császár megérkezett a Prut melletti galíciai határvárosba, Sniatynbe. Itt kapta meg Enzenberg felderítő jelentését [3]. E jelentés szerint Bukovina megszerzése nemcsak előnyös a Monarchia számára, hanem könnyen végrehajtható is [4]. Nem meglepő, hogy Galícia délkeleti határa, amelyet azokban a napokban (augusztus 9. és 12. között) a császár részletesen bejárt, nem tett rá kellemes benyomást. Az biztos, hogy nem sokkal ezután von Mieg kapitány parancsot kapott a galíciai főparancsnokságtól, hogy haladéktalanul térképezze fel Moldova határvidékét, a Dnyeszter és a Prut folyók között[5].
  Közvetlenül a határra érkezése után, Mieg Szniatynból Csernyivcibe ment. Innen az úgynevezett Bukovina-erdő nyugati szélén, a bükkös hegygerinctől a Pruttól, Csernyivci mellett, északkeleti irányban a Dnyeszterig, Hotinig, majd Podolski Kamieniecig ment, ahonnan visszatér Hotinba, majd "az országúton", Horodenka felé (Galíciában). Bár elméletileg csak azt a „megbízatásának” követte, hogy általános „fogalmat” alkosson ezekről a területekről, már akkor készített, de nem igen bízott a tervben. Hotin parancsnoka különleges terveket engedélyezett erre a régióra. 1773. szeptember 17-én Mieg átadta a galíciai főparancsnokságnak az általános térkép egy példányát, majd egy részletes jelentésben, amelyet Enzenberg ezredeshez írt, érveket támasztott a katonai előrenyomulás nagy előnyeivel kapcsolatban, a „felismerhetetlen és természetellenes határról" egészen a Bukovina-erdőig és a Prutig. „A vidék – mondta – könnyen megvédené magát az ellenséges invázió ellen, megfelelő blokádra a pestis terjedése ellen, és megakadályozná a kivándorlást. A Horodenkától Holtzig, az orosz-török háború 1708-1774 alatt fától kipusztított területet lehetne állattenyésztésre használni, e valódságos szénaraktár lenne; télen, a hadjárat befejezése után, számos orosz lovasezred vonult vissza, és Hotin térségében telelt át. Sőt, a terület elfoglalása kiváló lenne, ha a tekintélyes erődítményt fellegvárává alakítanák a két ország ellen, amelyek nem tudnak hasonló erődöket felmutatni. [6]
  Két hónappal később, 1773. december 23-án Mieg továbbra is arról számolt be a főparancsnokságnak, hogy „elősegítve legmagasabb megbízatását” mindössze annyit tett, hogy híreket gyűjtsön a megszállandó moldvai régióról”. Ezért ő volt az, "akitől a parasztok megtudták, hogy a lengyel határ kezdettől fogva az említett téren túl van (vagyis a Bukovina-erdő hátán)". Véletlenül a zsidók megmutattak volna neki "egy határkövet, amely még valóban létezett Fontina Saukinál [7], és néhány bojár, akiknek bizalmát elnyerte, "felismerték volna", hogy "Csernivci és Szucsáva egész kerülete Lengyelország része volt”. Egyikük, Strischka (Stâşca – n.n.) ajándékurnát adott neki, amit Sobieski Johann királyától kapott, azért az ígéretért, hogy nevét oroszok és törökök előtti titokban tartsa. A jelentés végén Mieg megismétli a terület elfoglalásának előnyeit. Ezúttal határt javasol Okoy-tól (a Dnyeszter mellett), Csernovicon keresztül Szeretvásron, majd onnan az erdélyi, borgói átjárón (Borgopasse) és ígéri, hogy részletezi tovább az előnyöket katonai leírásában, amelyet elküld. [8]
  Mieg jelentései Bukovináról, valamint az általa feltárt történelmi adatok, amelyek megerősítik a báró von Seeger által, egyidőben végzett kutatásait, „az osztrák jogi igények bizonyítására ezzel az országgal”[9], nem maradtak hatás nélkül a császár szándékai előtt. Erre világít rá az a tény, hogy II. József 1774. január 4-i parancsával ideiglenesen blokkolta az osztrák sasok (határcölöpök) elhelyezését az "újonnan elnevezett Pokutia határnál", mindaddig, amíg az orosz csapatok tartózkodtak a szomszédos területeken. Moldovában az oroszok távozása után helyezték volna el ezeket, és ez volt az első döntő lépés Bukovina elfoglalása iránt, amit von Mieg kapitány javasolt. Köszönetképpen a császár őrnagynak nevezte ki[10]. ].
  1774. március 6-án a császár módosította a parancsot, csak annyit jegyzett meg, hogy Pokuţiában nemcsak a sast nem rejtették el, hanem "utat ástak a valóban létező határcölöpök egyengetésével, ott hagyták a meg nem határozott határokat", és Mieg jövő tavasszal feltérképezi az „új terepet” Moldovában, amelyet a lehető leghamarabb bekebelez Ausztria. [11]
  Mielőtt Mieg befejezte volna munkáját, megkérdezte a tábornok parancsnokát, hogy nem lehetséges-e, hogy "elhelyezés ürügyén" 30 katonát egy tiszt vezetésével Sznyatyinból Csernovicba vinni, és két hadosztályt, Horodenkától Preworodekba (a Dnyeszteren, Okopyval szemben). Elmondta, hogy ezek a csapatok nemcsak a térképezést segítik elő, hanem megvédik Bukovina lakosságát az orosz támadásoktól, és felhasználják őket „később és a jövőbeni birtoklásra”[12]. A császár azonnal jóváhagyta ezt a javaslatot; csak azt akarta, hogy az őrnagy „megértse”, hogy amíg nem hagyják el az oroszok Moldvát, nemcsak hogy nem akadályozzák terveiket, hanem minden lehetséges módon igyekeztek megtartani Ausztria jóakaratát, és különösen Miegnek kellett arra törekednie, hogy elnyerje az orosz tisztek tetszését, hogy csapataival elkészíthesse a térképet. [13]
A térképezés teljes fejlesztés alatt állt, amikor egy napon - 1774 júniusának vége vagy július eleje volt - Galícia parancsnoka tábornoka, báró von Ellrichshausen tábornagy inkognitóban megérkezett Bukovinába. Öt napig lovagolt von Mieg őrnaggyal a területen. Fő célja a Galícia és Erdély között létrejövő kommunikáció volt. Úgy vélekedett, hogy ezt a moldvai hegyek következő bejáratán kell elérni, vagyis Szucsevicán keresztül, és Hess csak a Mieg által javasolt utat vizsgálja, amely összeköti ezt a két tartományt, Moldvát és Erdélyt. Mieg jelentései azt javasolták, hogy meghúzandó határt délebbre kell vinni. [14]
   1774. július 17-én végül megkötötték a békét Oroszország és Törökország között. Amikor az esemény híre Lemberghez eljutott - a hírt Vincenz Baron von Barco hadnagy küldte, aki önkéntesként vett részt a háborúban az orosz hadseregben. Mieget, aki nem sokkal korábban bejelentette, hogy befejezi a feltérképezést augusztus végén, arra utasították, hogy minden lehetséges módon gyorsítsa fel a munkálatokat, gondoskodjon magáról és költözzön Csernovicbe, figyelje az oroszok Moldovából való távozását és a moldovai alattvalók hozzáállását. [15].
Ilyen parancsra nem lett volna szüksége a buzgó az őrnagynak; akkoriban odáig ment, és sétát tett Jászvásárba, hogy megtudja, átkel-e az orosz hadsereg a Dunán, vagy mikor, és meddig tart a moldovai tartózkodásuk. [16] Hogy milyen nagy tiszteletnek örvendett von Mieg őrnagy a felettesei előtt a vállalt küldetésért, az hamarosan kiderül.
  Mivel Galícia keleti határa továbbra is vita tárgyát képezte, a bécsi hatóság nem jelentette be Szentpétervárnak Bukovinával kapcsolatos szándékait; azt tanácsolták nekik, hogy Barco báró közvetítésével, minél hamarabb szerezzen engedélyt az ország elfoglalására az orosz hadsereg vezetőjétől, Romanzow gróf marsalltól (vagy Rumjancev). Egy nagyon természetes lehetőség adódott erre. Mivel Barco báró hosszú ideig önkéntes volt az orosz hadseregben Romanzow marsall alatt, aki barátsággal, és vendégszeretettel bánt vele, Barco elkerülhetetlennek tartotta, a legnagyobb tiszteletet hogy adja Romanzow grófnak, ahogyan a porosz király azt régebben. Ez a „tisztelet” egy gyémánttal kirakott kazettából és 5000 dukátból állt. Kaunitz herceg parancsa pedig azt az utasítást tartalmazta, hogy Barcót Moldovába kell küldeni, mivel szerény, ügyes és hozzáértő tiszt, aki ismeri a helyi körülményeket, a bukovinai körzet. [17] A választás azonban inkább Miegre esett, mivel ő készítette el a „tervet”, és jelentései tartalmazták a beillesztendő utasításokat.[18]
   A bécsi várakozásoknak megfelelően Romanzow engedélyezte a Pokuţia és Moldova közötti új határvonal azonnali elfoglalását, majd Iasiból való távozása után az engedélyt "felfüggesztették”. A galíciai gyalogság és lovasság kordont húzva vonult be Bukovinába a Dnyeszter melletti Preworodekből a moldovai Capu Codruluiba. [19] Október közepén a vámai, câmpulungi és dornai „rendtartási alakulatok” kapcsolódott az erdélyiekhez. [20] A Cordon elfoglalására vonatkozó parancsot Mieg 1774. október 24-ig hajtotta végre. Ezen a napon az országot nagyszámú csapat szállta meg, majd Gabriel Baron von Splényi tábornok vette át a parancsnokságot, és bevezették a rendszeres katonai közigazgatást. Csernyivci[21]. A császári sasokat 1774. szeptember 16. és 19. között tűzték ki a határra. Az akciót Mieg koordinálta, aki röviddel azelőtt a legelőnyösebb pontokat választotta ki, Erdély határáról hegyeket áthozni vagy hasznos területek beilleszteni a kordonba. [22]
  Közvetlenül Bukovina elfoglalása után a tárgyalásokat kezdeményezett Franz Baron von Thugut a konstantinápolyi osztrák nunciuson keresztül. 1775 márciusának közepén már annyira előrehaladtak, hogy Törökország nemcsak felajánlotta, hogy azonnali határ-helyreigazító bizottságot rendel el a munka megkezdéséhez, hanem ideiglenesen elismerte, hogy a Portának át kell adnia Moldovát a Magas (bécsi) Udvarnak, amennyire a megfelelő kommunikáció megköveteli. [23]
  József császár azt akarta, hogy a dnyeszteri határok Preworodeknél kezdődjenek. 1775. március 27-én azonban utasította Hadik grófot, a haditanács elnökét, hogy adjon parancsot a galíciai főparancsnoknak, hogy ő, a császár, a legpontosabb jelzést kéri a Haditanácstól Bukovina azon részéről, amelyről Ausztria a legkevesebb hátránnyal lemondhatna, hogy a többiekre a Porta baráti beleegyzését megszerezze, de úgy, hogy Erdély és Galícia közötti kommunikáció ne szakadjon meg vagy ne legyen akadályozva túlzottan, beleértve a határt is.
  Aztán Mieg jóváhagyást kért az új tervhez, és kifejezetten erre a célra jött Lembergbe. Mieg jelentésében azt mondta, hogy az Okopy-erőd területén uralkodó magasabb helyek, a Preworodok-fennsík, valamint a Rachitna-patak közötti részek már nagyon romlottak, nehezen védhetők és visszaadhatók. Ez azt jelentené, hogy a védelmi vonalunk koncentráltabb lenne. [24].
  Ez a jelentés alig jutott el Bécsbe, amikor a császár bejelentette döntését. Határbiztosoknak Baron Barco hadnagy hadnagyot és Mieg őrnagyot nevezte ki, és meghatározta az utasítás főbb pontjait, amelyeket az Udvari Haditanács és az Állami Kancellária jelzett. A Preworodeket csak vészhelyzet esetén kell visszaadni, Rohatint azonban nem. [25]
  1775. május 7-én megkötötték a határszabályozási egyezményt. Erdély legjelentősebb határmenti városait sorolja fel Csernaucáig. Innen a Dnyeszterig a határ egyelőre eldöntetlen maradt; csak annyit rendeztek, hogy Hotin és a környe Törökországnak kell maradjon. A Határszabályozási Bizottság fenntartotta a határvonal pontos meghatározását. [26] Május végén a Porta kinevezte biztosát, Tahir Mehmed aga építési felügyelőt. Mivel ez utóbbinak egyedül kellett fellépnie, a bécsi udvar is egyetlen biztos mellett döntött. Erre Barcót választották, magas rangja miatt – aki egy huszárezred tulajdonosa és a „Mária-Terézia” Lovagrend lovagja is volt; Von Mieg őrnagynak és a bizottság titkárának, Bernhard von Jenischnek azonban az utasítás szerint együtt kellett dolgozniuk Barcóval, és gondoskodniuk kellett arról, hogy tanácsadó testületük minden incidensét tiszteletben tartsák és a török biztost. Sőt, még a határtól való távozása előtt Bécsbe hívták, hogy a császárnak részletesebb magyarázatot adjon azokról a helységekről, amelyeken a jelenlegi határ áthalad" (azaz a határpontok megjelölésével).[27]
  Szeptember 13-án a határbiztosok Moldovabányán találkoztak. A folyamatban lévő határszabályozásnak olyan kedvező lefolyása volt, hogy november elejére a teljes déli határ és a keleti határ is Csernovicig, korrigálásra kerülhetett. Ausztria délen Candreni-t (Dorna-Watra közelében) és Stulpicani-t (Câmpulung közelében), valamint jelentős területet kapott a Siret és a Suceava folyók között. Azonban viták kezdődtek a biztosok között, ezért nemcsak a további demarkáció stagnált, hanem Tahir Aga kijelentette, hogy a már korrigált határok egy része (például a Siret és a Suceava folyók között) kétségessé teszi. A bizottság, pontosan Thugut intelligens viselkedése miatt, 1776 januárjában ismét munkába állva hagyta el Cernaucát. De a török biztos még most sem hallott semmit sem Prevorodokról, sem a rohatini határról; ragaszkodott ahhoz, hogy ezt a Cernaucától az Onut-patak mentén húzódó szakaszt a Dnyeszterrel való összefolyásáig az Onut-patak húzza meg. Ilyen feltételek mellett csak a bécsi hatóság beleegyezése vezethet az elhatárolási tevékenység befejezéséhez. [28]
  Következésképpen az 1776. május 12-i „magyarázó Egyezményben” Ausztria lemondott arról a vágyáról, hogy a Hotin-erőd területének egy részét elnyerje, míg Törökország lemondott a községek közötti falvak területeiről.
  Hukău és Răchitna patakokat, amelyeket Ausztria engedett át Törökországnak, vonakodva, de az első cikk szerint Törökország köteles volt visszaadni az Onut és a Rohatin-patak közötti területet e falvakért cserébe, ha Hotin lakói kitartanak. Lázadásaikban. [29] A délkeleti határt csak egy szerződés szabályozta, amelyet 1776. július 2-án Törökország akaratának megfelelően Palamutkán írtak alá, és a határt úgy szabályozták, hogy a Siret és Suceava közötti enklávé visszakerült a moldvai vajdasághoz.
  A határmeghúzás befejeztével, Mieg fő tevékenysége Bukovinában véget ér. Általában nagyon keveset tudunk életének egyéb részleteiről. Itt kell csak megemlíteni, hogy Mieg 1779-ben alezredessé léptették elő, és ezzel a ranggal halt meg Galíciában, 1783-ban.
Mieg egy gyönyörű leírást szentelt Bukovinának, amely három éves tapasztalaton alapul, de 1775/76 telén végzett megfigyeléseken is, ez a leírás hűen tükrözi azt az állapotot, amelyben Bukovina Poartától való átvételekor volt. Sajnos ma már csak egy példány létezik. Ez az Arch. 3, Kast index alatt található. 12, Env. k VI. k. Bécsi Hadilevéltár.
   Végül megragadom a bátorságot, hogy köszöntsem k. u k. Hadiarchívum, L. Cavaler von Wetzer Feldmarschall hadnagy, igazgató urat, akinek köszönöm, hogy elküldte a kéziratot.

Johann Polek.

                                                                                           Saját fordítás románból.

Források:

[1] Polek, Dr. J., Topographische Beschreibung der Bukowina mit militärischen Anmerkungen von Major Friedrich von Mieg, în Jahrbuch des Bukowiner Landes-Museum, Fünter Jahrgang, Czernowitz 1897, pp. 3-
[2] Werenka, Bukowinas Enstehen und Aufblühen (Archiv für österr. Geschichte, Bd. 78, Wien 1892, Beilage III – Apariția și înflorirea Bucovinei (Arhiva pentru Istoria Austriei, Vol. 78, Viena 1892, Suplimentul III
[3] Polek, Joseph’s II. Reisen nach Galizien und der Bukowina (Călătoria lui Iosif al II-lea în Galiţia şi Bucovina). S –A aus dem Jahrbuch d. Bukowin. Landesmuseums III 1895, pp. 2 şi urm.
[4] Acest raport se intitulează: „Vond und aus der Bucowina. Im September 1781”, în Schlözers Staats-Anzeigen, Bd. I. Heft 1, pp. 38 şi următoarele:, Hurmuzaki, Documente privitoare la Istoria Românilor, Vol. VII, Bucureşti 1876, pp. 488-496. Un extras din acesta poate fi găsit în Polek, Acapararea Bucovinei de către Austria (Erwerbung der Bukowina durch Oesterreich), Cernăuţi 1889, pp. 14-20.
[5] Werenka, op. cit., p. 18.
[6] Ibidem.
[7] Fontina (izvor, fântână) Sauki, nu departe de originea pârâului Onut, care se varsă în Nistru.
[8] Werenka, Supliment JH.
[9] Werenka, Suplimentele II și XIII.
[10] Ibidem, Supliment VI.
[11] Ibidem, Supliment XV.
[12] Hadik către Hofkriegsrath, ddto. Lviv, 25 aprilie 1774; la Werenka, Supliment XIX.
[13] Comentariu cu privire la depunerea Consiliului de război al Curții din 3 mai 1774; la Werenka, Supliment XX.
[14] Ellrichshausen către Hadik, Lemberg, 29 iulie 1774. Ibidem. Supliment XXV.
[15] Ellrichshausen către Hadik, Lemberg, 29 iulie 1774. Ibidem. Supliment XXV.
[16] Mieg către Ellrichshausen, Czernowitz, ă 4 august 1771. (Ibidem, Supliment XXVII.).
[17] Kaunitz către Maria Theresia (Ibidem, Supliment XXX.); Werenka, Supliment XXVIII.
[18] Werenka, Supliment XXVIII.
[19] Polek, Erwerbung der Bukowina durch Oessterreich (Bucovina achiziționată de Austria), pp. 24. Următoarele, şi Werenka, Supliment XXXV.
[20] Werenka, Supliment L şi LI.
[21] Descrierea Bucovinei, de Spleny, ediţia lui J. Polek, Czernowitz 1893. p. XII; Werenka, Supliment LVI.
[22] Thugut lui Kaunitz, 18 martie 1775; Hurmuzaki, Documenta privitoare la Istoria Românilor, Vol. VII, Bucureşti 1876. nr. LXXXVIII.
[23] Werenka, Supliment LXXXV.
[24] Werenka, Supliment LXXXVI.
[25] Comentează prelegerea Consiliului de război al Curții din 15 aprilie 1775; Werenka, Supliment LXXXVIII.
[26] Neumann, Recueil des Traites et Conventions conclus par l’Autriche, Tomul I, nr. 84 și Hurmuzaki, op. cit., Nr. XCV.
[27] Kaunitz lui Thugut, 3 august 1775; Documentele lui Hurmuzaki, Tom VII. Nr. CXVI.
[28] Polek, Erwerbung der Bukowina durch Oessterreich (Bucovina achiziționată de Austria), pp. 43 şi următoarele; Werenka, Ueber die Grenzregulierung der Bukowina zur Zeit der Vereinigung mit Oesterreich (Despre reglementarea frontierei Bucovinei, în momentul unificării cu Austria), Jahrbuch der Bukowin. Landesmuseums. III, pp. 1 şi următoarele.
[29] Neumann, Recueil des Traites et Conventions, I, p. 39 și Documentele lui Hurmuzaki, T. VII, Nr CLVIII.

Örmények Bukovinában, Erdélyben

Publicat: Duminică, 18 Februarie 2024 04:47 | Accesări: 376

                                                        Örmények Bukovinában, Erdélyben

  A bukovinai örményekről


  Bármely Bukovináról szóló írásban esik szó az istensegítsi és fogadjisteni telepítésről, mindenhol megemlítik az örmény Kapri családot, akik miatt a fogadjisteniek el kellett költözzenek. Azonban lényegesen kevesebb az információ magáról a családról, és az örmény népcsoportról is. Bár több írás jelent meg róluk románul Bukovinában, ezek a magyar közönség számára szinte teljesen ismeretlenek. Szükséges néhány szóban elmondani, hogy kik is voltak a bukovinai örmények, és hogyan kerültek ők oda, még a magyarok betelepítése előtt.
  A fogadjisteniek egyidőben telepedtek az istensegítsi lakosokkal, előbb a Szucsáva partjára, az Enzenberg-féle kimutatás szerint, 1752-1777 között 66 erdélyi menekült család lakott akkor ott, majd felhúzódtak a Jakabos patak völgyébe. A völgyben már több ház állott akkor. Lényegében a székelyek szabadulni akartak a Kapri család robotja elől, de nem sokáig sikerült nekik. Utólag Kapri János a faluban udvarházat emelt, amely ma is látható, bár pusztulófélben áll.
  Az örmény etnikum megjelenése Moldvában és Podóliában a XV. század végén és a XVI. század elején történt. Az örmények eredete, akik a Taurusz hegység vidékéről származtak kelet-Európába az idők homályába tűnik el. Az első örmény államot I. Ardases alapította, majd III. Tiritádesz idejében (301) a kereszténységet hivatalos vallássá nyilvánítják az országban (elsőnek a világon). A törökök 1065-ben elfoglalják az örmény fővárost, Ani-t, a földdel egyenlővé teszik, és a lakosság nagy részét lemészárolják. Akiknek mégis sikerült elmenekülni a fővárosból, azok Kis-Ázsia délkeleti vidékére és a bizánci császárság területére költöznek, ahonnan később Európába szivárognak be. Szucsáva városába 1400-1432 között érkeztek, Alexandru cel Bun uralkodása alatt. Az 1407. október 8.-án kiadott rendeletében az uralkodó támogatta az örmény telepeseket, különböző előnyöket és kiváltságokat biztosított számukra. Társadalmi szempontból az örményeket több csoportba sorolhatjuk be: földesurak, kereskedők, közvetítők, állami főtisztviselők, szolgák, napszámosok és egyházi tagok.

ÖRM 1

                                                                                              A Kapri kúria Fogadjistenben


  1506-ben engedélyt kaptak a szucsávai örmény püspökség létrehozására, ezzel a 100 éves lembergi függőségük megszűnt.
  Három feljegyzésben, 1606-1646 között, számuk a városban 1600-3000 személy, és megközelítőleg 3-400 háznak a tulajdonosai. A kozákok 1650-ben történt támadási és rablásai miatt, sok örmény elmenekült Szucsáváról, és új vásártelepet hoztak létre Sztaniszlaus-ban (ma Ivano-Frankivszk).
1669-1672 közt, Gheorghe Duca vajda második uralma idején újabb üldözésben volt részük, egyesek Lengyelországba menekültek, mások, püspökükkel együtt Erdélybe, Szamosújváron és Erzsébetvárosban telepedtek le.
  Rövidesen észrevették Moldva uralkodói, hogy hatalmas károk keletkeztek az örmény kereskedés megszűnte miatt, különböző kiváltságokkal és felmentésekkel igyekeztek őket Szucsávára visszacsalogatni. Így jöttek létre a Zamca és Mitoc örmény telepek, ám a föld az uralkodók tulajdonában maradt, mivel az örmények nem voltak ortodox valláson és Moldvában eretnekként voltak elkönyvelve. Mellesleg, ugyanez vonatkozott a bukovinai zsidókra is. Csak a háznak voltak tulajdonosai
  Az osztrákok bukovinai bevonulása után, több minden megváltozott az örmények életében. Splényi majd 1779-ben Enzenbeg írásban fejezte ki szándékát Hadiknak (ezek szerint Hadik nem volt ott), hogy szeretne örményeket telepíteni Szucsávára, a kereskedelem fellendítése céljából. Ennek ellenére több örmény a moldvai Botosani-ba távozott.
  Céljuk elérésének érdekében megbeszéléseket folytattak Nicolaus Nicorovici lembergi gazdag örmény kereskedővel, aki nagy hatással volt az örmény közösségre. Galíciai útja során még maga II. József császár is kihallgatáson fogadta Nikorovici-ot. Bár a Habsburg adminisztráció terve, hogy különálló örmény telepeket hozzanak létre, nem vált be, mégis az örmény közösség tagjai további kiváltságokban részesültek.
1775-ig az örmények csak árendázhatták a földeket, de az említett dátum után már meg is vásárolhatták azokat. A Kapri testvérek földjei Baiașești, Iacobești (Fogadjisten), Măreței és Todirești falvakben voltak. Kapri János 1785-ben már Măreței falu tulajdonosa, Iacobești falunak (1784. szeptember 1-én vásárolta meg) fele az övé.
  Az örmények nemességet is szerettek volna kapni vagy vásárolni, azonban ez nehezebben ment. Az 1787. március 14-én kiadott rendelet szerint az osztrákok csak azokat ismerték el nemeseknek, akik a moldvai hivatalos iratokban (peres, kolostori) így voltak megjelölve. Nehéznek bizonyul az örményeknek az ilyen, így eleinte a neveikhez hivatalosan csak a „von” szavacskát lopták be (lovagi jelentéssel), így lett von Kapri, von Bogdán, stb. Ám bizonyított, hogy már jóval az említett dátum előtt használták a nemesi rangot, ha nem is hivatalosan. A szucsávai Szentketeszt örmény templom cintermében látható volt Grigorie Nigora baron Kapri sírköve, 1731-ből.
  Rövid időn belül az örmények már azt is elérték, hogy Szucsáva város polgármestere is örmény eredetű volt (1793. Simon Dzaduri). A 19. század vége felé a bukovinai birtokok harmada az örmények tulajdonában volt. Azonban lassan ők is eltűntek a történelem színpadáról, számos oka van ennek: politikai, gazdasági, vallási.
  Splényi felmérései 1775-ből 58 örmény családot említenek, akik jórészt Szucsáva és Csernovic városokba és ezek környékén éltek. 1787. június 16.-án már 141 örmény családról történik említés (363 férfi és 351 nő). Megközelítőleg 80 év után, az örmény családok száma 1000, mintegy 5000 lélekkel. Idővel egyes örmények hatalmas vagyonra tettek szert, számos földbirtokkal és ingatlannal rendelkeztek Bukovinában: Kapri János 1780-ban a Jakabos (fogadjisteni), Băişeşti és Măriţei birtokkal, Kapri Miklós a Todireşti földekkel, Bogdán Moysa a Calafindeşti, Negostina és Serbăuţi részekkel rendelkezett. A XX. század elején Prunkulián földesúr tulajdonában voltak a Liteni, Strejăroaia, Brăeisti, Tolova (vagyis Józseffalva), Corlăţei, Măzăneşti falvak földjei, Szucsáva városában pedig hatalmas házat bírt.

ÖRM 2

                                                                              Kapri síremlékek a kúria gangján


  Az első Kapri nevű örményről Bukovinában 1731-ből vannak feljegyzések. Akkor temették el Kapri Gergelyt a szucsávai "Szent Kereszt" (Sfânta Cruce) templom kertjében. Az említett templomot az ugyancsak örmény Hankoian Hacih emelte. Báró Kapri János az első örmény kereskedő Bukovinában, akit II. József császár, az 1785. október 24.-én kiadott különrendeletével nemesi rangra emelt. Utólag, 1788-1815 között, az Antonovici, Petrovici, Romaşcan és Bogdanovici családok is lovagi rangban részesültek. A Kapri család utódai: Kapri Miklós (1813-1873), Kapri Mihály (1825-1885), Kapri György (1848-1923). Kutatásaim során még találkoztam a Kapri Emánuel („A földesuraság Kapry Emanuel schismatikus örmény, de nagyon becsületes úriház; a fogadjisteni szegény templomnak négy év előtt egy ezüst kelyhet és új misemondó ruhát ajándékozott.” 1863-ban –sz.megj.) és a Kapri János nevével, aki 200 Ft. adományt nyújtott a fogadjisteni iskola részére 1880-ban. Nevezetes volt a fogadjisteni Kapri család régiséggyűjteménye, és a dornavátra-i Popovici család könyvtára. A Kapri család mondhatni napjainkig kitartott Fogadjisten történelmében. Kapri József őrnagyi rangban esett el a második világháborúban, utódja Németországban él. Néha haza szokott látogatni Bukovinába. Most két éve számomra érthetetlen dolgot követett el. Ősei megmaradt keresztjeit kiszedette a temetőből, és volt kúriájának tornácára vitette fel (Kapri Márta, Kapri Emmanuel).
  Bár a fogadjisteni magyarokat nem kötik kellemes emlékek a Kapri földbirtokoshoz, neki is, akárcsak az örmény közösségnek, számottevő szerep jutott Bukovina gazdasági fejlődésében, kereskedelmének sokirányú kibontakozásában. Az örmények állandó kapcsolatot tartottak fenn a lembergi, bécsi és jászvásári kereskedőkkel, ahova leginkább gyapjút és húst exportáltak, fegyvereket, szöveteket és aranyat hoztak be. Helyi szinten termeltek szappant, húsárut, tejtermékeket, italokat, gyógyszereket, ékszereket, és hozzájuk fűződik az állatbőrök bőrök feldolgozása is.
A bukovinai örmények száma a XIX. század második felétől folyamatosan csökkent: míg 1846-ban 2050 örmény katolikust és 1272 örmény gregoriánust tartottak számon, majd 1864-ben 5000 lélekről szólnak a dokumentumok, 1910-re számuk 998-ra csökkent. Hatalmas károkat szenvedtek a II. világháborúban, mint anyagilag, mint emberéletben. Az utolsó nagy csapást a párizsi békeszerződés adta meg nekik (1947), amikor Bukovinát kettőbe osztották. Ekkor a katolikus örmények a mai Ukrajna területéhez kerültek, a gregoriánus (keleti) örmények pedig a Romániához tartozó Szucsáva megye területén maradtak. Kapri Bukovinában már  nincs, tudtommal egy utód él valamerre nyugaton.
  László János, könyvnek írásához (A bukovinai magyarság…), a fogadjisteni Kapri család könyvtárából is használt fel adatokat.

  Források:
Stefan S. Gorovei, Note de istorie medievala suceveana, Anuarul Muzeului Judetean, X, 1983.
Suceava. File de istorie. Documente privitoare la istoria orasului. 1388-1918, Bucuresti, 1989, nr. 198.
Arthur Gorovei, Monografia orasului Botosani, Falticeni, 1926.
Dimitrie Dan, Armenii orientali din Bucovina, Cernauti, 1891.

ÖRM 3

                                                                                                    Emanuel Br. Kapri sírfelirata

  Erdélyben

  Az örmény - katolikusok egyházi ügyében. Szépvíz, 1879. dec. 10.
A „Magyar Korona” jelen évi 277-ik számában „Róma és a keleti szertartási egyházak” cím alatt figyelemreméltó sorok olvashatók. Ezekben egyfelől, mint örvendetes jelenség van kitüntetve, hogy a legutóbbi török-orosz háború óta keleten a katolikusokra nézve kedvezőbb viszonyok alakultak; más részről pedig kellemetlen s szomorító a figyelmeztetés az orosz kormány egy újabb fondorlatára.
  Ugyanis látva ez, hogy a különböző szertartású katolikusok szorosan fenntartani akarják a Rómával való egyezséget, következőleg nem oly könnyen nyerhetők meg a pánszlávizmus alattomos terveinek; s tudva azt is, miszerint a keleti rítusú katolikusok mire sem féltékenyebbek, mint nemzeti szertartásaikra, oly hírrel lepte meg a világot, mintha Simeoni a hitterjesztés sz. congregatiójának praefectusa őszentsége rendeletére tervet dolgozott ki, mely által a keleti különböző szertartású kath. egyházakba a római latin szertartás vezettetnék be, s hogy Simeoni már szétküldte erre vonatkozó utasításait a keleti egyházakhoz.
  E hírrel szemben egyetértek az íróval, ki az emberiség érdekében felszólítja azon lapokat, melyek ezen irányzatos hírt átvették, hogy mint koholtat, cáfolják meg. Nem is lehet tagadni, hogy Róma megelégedett mindig azzal, miszerint a hitegység szent köteléke, mely keletet egyesít nyugattal, fenntartatott, és nemcsak nem bántotta ezen különböző szertartások fennállását, hanem maga óvta megsérthetetlenségüket, sőt ünnepélyes bullák által visszavonhatatlanul határozta meg e rítusok iránti köteles tiszteletet.
  „Akarjuk - úgymond XIV. Benedek pápa - hogy e rítusok különfélesége fenntartassák a hitegységben. Akarjuk, hogy mindnyájan katolikusok legyenek, de nem mindnyájan latinok legyenek.“
  „Elődeinknek - úgymond IX. Pius pápa - nemcsak soha sem volt szándékukban a keleti népeket a latin egyházba bevezetni hanem valahányszor alkalom volt, mindannyiszor a legvilágosabb szavakkal jelentettek ki, miszerint a keleti egyházak tulajdon szertartásait, melyeket a szt. atyák megállapítottak, bántani s eltörölni nem fogják.” Szintén más alkalommal: „Ha a keleti szertartások valakinek szeszélye folytán változást szenvedtek, azt nem kell ezen apostoli székre hárítani.“
  „Régi és eretnekies rágalom állítani, hogy a pápák a megállapított szokásokat s keleti szertartásokat eltörölni akarják.“ Nyilatkozata az apostoli sz. széknek 1783-ban kiadott instructiójában.
  Oly nagy halmazt képeznek az egyházfők ide vonatkozó rendeletei, intézkedései s nyilatkozatai, hogy köteteket lehetne leírni. Fölösleg is, miután a felhozottak elég világos színben tüntetik ki Rómának jó szándékát a keleti egyházak irányában, és kellő biztosítékot nyújtanak a jelzett muszka hírrel szemben; habár tagadni azt sem lehet, hogy tények léteznek, melyek némileg homályt borítnak az egyházfők sok alkalommal elég ünnepélyes nyilatkozatára, s kétségessé teszik a keleti egyházak iránti jóakaratát. Ily jellegű tény az is, melynek kíméletlen nyomása alatt az erdélyi keleti szertartású örmény egyház görnyedni kénytelen.
  Józanon nem lehet tagadni, hogy az erdélyi örményeknek, mielőtt Rómával egyesültek, már volt püspökük! Mennas valóságos püspök volt megtérése előtt és után 1688-ban bekövetkezett haláláig. Hogy utóda Verzercsko nem „Episcopu armenorium terrae Moldavia et Valachiae actu in Transylvania degentis,“ mint Mennas, hanem „Aladni“ püspöki címmel ruháztatott fel és apostoli helyettesi minőségben kormányozta az örményeket, ez mitsem változtat a dolgon; ő azért valóságos püspök volt, s csak arra mutat, hogy a római szék a vele egyesült örmény telepet Erdélyben missziói állomásnak tekintette, s mint ilyen felett a joghatóságot magának fenntartotta. Ápolta is e zsenge ültetvényt atyai gyengédséggel, s gondoskodott lelki szükségeiről.
  A miként más missziói állomásuknál, úgy itt is a joghatóságot a szent szék maga gyakorolta apostoli helyettes által, ki magáról s hitküldési működéséről jelentést tenni tartozott Rómába a hitterjesztő gyülekezetek.
  A bécsi apostoli nuncium 1750-ben küldött átiratában ekképp nyilatkozik: „Sacerdo- Caristophorus Itaac armenus Transylvaniae alias alumnus in collegio de Propaganda Fide… exposuit sacrae congregationi in relatione, quam de se ipso singulis amis ex plere fenetur.“ Róma tehát sokáig még József császár korában teljes joghatóságot gyakorolt Erdélyben az örmények, mint missiói telep felett.
  1786-ban midőn a lembergi érsek József császárt indokolt iratban arra kérte, hogy az erdélyi örményeket, kik Moldovában laktak, és a kik lakhelyeiknek Erdélybe történt áttétele által nemzetiségük és szertartásaiknál fogva hozzátartoznak, rendelné érseki joghatósági alá, ez alkalomból keletkezik két okmány, melyek, habár semmit sem bizonyítanak az örmény egyház által ünnepélyesen tett nyilatkozattal szemben, hogy tudniillik ez soha, sem József császár korában, sem az előtt, sem az után törvényesen nem bocsáttatott Róma által az erdélyi püspöki joghatóság alá, — úgy látszik, mintegy megállapítják kezdetét annak, miszerint a keleti szertartású örmény egyház, egy sem nyelvét, sem rítusát nem tudó püspöki joghatósága alá mikor és miként jutott. — Íme e két okmány a dologra vonatkozó szavai: „Ipso Oxendio demortuo, concives sui in religionis negotio turbas concitant, quas latinus Episcopus Transilvanus Gregorius Baro Mártonfi, in quem jus in illos tanquam antea vagos et ad ventitos, postea vero in sua Dioecesi jam domiciliatos post Oxendii Apostolici Vicarii decessum optimo jure fuerat devolutum.“
  És ismét:
  „Episcopus Mártonfi usque adeo omuem juris dictionem in Armenos exercoit, ut Armenos in ritu suo deservituros etiam sacerdotes or- dinaverit.“ Mutuam in en re pendit vicem Auxeutio Verzár, qui ad latinum quoque ritum sacerdotes consecravit.“
  Ki nem látja át tehát, mily ingatag s a kritika mérlegében semmit sem nyomó védekezést Tartalmaznak e szavak a jelzett érseki kérelemmel szemben! Még ez hagyján, ha már ennyire jutott az örmény egyház! Egy század lefolyása hosszú idő, mely elfelejtesse vele saját nemzetiségű és rítusú fejének elvesztését. Csakhogy szűnnék már valahára a folytonos zaklatás s mostoha bánásmód, mely az erdélyi püspöki széknek erőszakosan magára vállalt gondozása folytán ez elámult örmény felekezetnek mind egyházi, mind világi tagjainak számít bénítja, magának pedig az egyháznak fényét nemcsak rég megtörte hanem végenyészetét is elősegítse.
   A t. olvasónak panaszaink hosszadalmas elsorolásával, akár az egyetemes egyházi törvények keretén kívül eső püspöki rendeletek ide iktatásával nem akarván terhére lenni csak annyira bátorkodom jelezni, miszerint itt nem annyira muszkás hírrel, mint inkább ténnyel állunk szemben. Erre nézve pedig édes atyámfiai! Ideje lenne már a magas kormányhoz és Rómába küldött felfolyamodásunk érdekében új lépéseket kísérelni. „Ad huc aliquod dies et ninive subvertetur.”

ÖRM 4

                                                                                                            Kapri sírkő  

    Bukovinai örmények, 1793.
   „A’ Bétsi Udvari Újságnak még mind ez ideig is nagy részét azon áldozatok foglalják el, mellyeket tesznek sok jó szivű Pátrioták a’ most folyó háborúra nézve.
   Meg nevezett már egynehányakat a’ Magyar Hírmondó, kivált azok közzül, kik Hazánkból valók, ’s jeles tselekedeteikkel, másoknak is serkentő például kívántak lenni. Ezen jó szivű Hazafiak közzé tartozik, Örmény Nemzetből való Tisztelen. Buzáti Karátsoni Adeodátus, most itt lakó áldozó Pap Ur is, a’ ki, három testvér Attyafijaival eggyütt, akos Ugotsa Vármegyének Tisza-Ujlak nevű Kir. Kam. Helységében birtokosok, tizenkét huszároknak kiállításokra meg-kivántató költségeket, és 12 lovat ajánlott ő Felségének.
   Titz. Karátsoni Úrnak testvér nénnyétől született, ’s most itt Physikát tanuló L. B. Meretzai Kápri Antal Urfi. is 50 aranyokat adott által ő Felségének, a mely summát az idevaló Physikusok tettek-öszve hadi segíttségül, ’s általadónak a’ fenn nevezett Úrfit választották, sok jeles tulajdonságaiért. Ezen Úrfi is örmény, Nemzetére nézve, ’s Bukovinának Szutsava Városából vette eredetét, a’ hol néhai II. Jósef Tsászár, útazása’ alkalmatosságával, ezen Famíliának házában több napokat töltött nagy megelégedésére, és azt minden költség nélkül, Meretzai jószágáról nevezendő Nemességre emelte, a’ Közjó, és különössen a’ Ts. Kir. Katonaság mellett tett sokféle érdemeire nézve, Istenben bóldogúltt II. Leopold Tsászár pedig, az utolsó Török háborúban gyűjtött, ’s Hg. Koburg, ’s több más Generálisok, és Fő Tisztek által megbizonyított érdemeiért Báróságra vitte, a’ mint az arról 1791 ben Júl. 15-dik napján ki adott függő petsétes Levele (Diplomája), ’s saját keze írása Felségének bizonyságot teszen.“ (Magyar Hírmondó, 1793. május 14).

AZ ÖRMÉNYEKRŐL. Szépvíz, 1880. január 1-én.
  Tekintve a czélt, mely e lap hasábjain megjelent czikkem minden sorát világosan átlengi, nagy fontosságánál fogva elodázhatlan kötelmemmé válik, terjedelmesebb magyarázattal szolgálni a nyilvánosságnak, nehogy az erdélyi örmények, midőn egyházuk védelmére s ennek jogai visszaszerzésére felszólíttatnak, mert hiszem, ezen ősi intézmény iránti kegyelet él s akarat is van bennök, a dicső múltúkból egyetlen kincs gyanánt fenmaradt rítus érdekében szót emelni s tenni is, —olyasmiről vádoltassanak, mi úgy e hon valamit az egyetemes egyház iránt ápolt s tettleg nyilvánult szép múltját elhomályosítja.
  Nem a 19-ik század vívmánya, hogy az erdélyi örmény keleti egyház, az idegen gondozás mostohaságán szomorkodik, s feljajdul! Méltó panaszainak árja ott veszi kezdetét, hol a római propaganda 1750-ben B. Baranyai Lászlótól a jezsuitáknak fejérvári collegiuma rectorától informatiót kérvén, eképen szól:
  „Conquaesti sunt quidam ecclesiastici rítus armeni commorantes in Transylvania apud s. congregationem de Propaganda Fide, armenos homines catholicos ex quadam propensione erga ritum latinum deserere proprios rítus et id vargere in detrimentum cath. religionis, cum credant ex hoc facili transitu intendi supressionem rítus armeni. (Egyes örmény rítusú egyháztagok, akik Erdélyben, a Szent Hitterjesztési Kongregációban tartóznak, arra buzdították az örmény katolikus népet, hogy bizonyos, a latin rítusra való hajlamból ne hagyjon fel saját rítusaival, és használja azt a katolikus rovására, mivel úgy vélik, hogy ettől a könnyű átmenettől az örmény rítus elnyomására törekednek).
  Csakhogy mindannyiszor gondoskodva volt, miszerint e panaszok iránt, akár Rómában akár hazánk uralkodójában mutatkozó jó indulat eredménytelen maradjon. S habár könnyen rá lehet mutatni: mily utakon lettek odafenn az örmény egyház sorsának jobbítása körül a nyomatékos jó indulatok elaltatva, mivel kevésbbé sértik e nemzetmúltját, ez alkalommal elhallgatom, hanem sietek kimutatni: mily helytelen s indokolatlan egy későbbi feltevés, mely ha nem is az összest, bizonyára azokat terheli, kik közönyösen nem nézhetvén az örmény egyház elhagyattatását, érdekében szerepre vállalkoznak.
  Sokszor a legszívélyebb társalgás közepeit kell hallanom, hogy mi, keleti szertartású egyházunk biztosításának leple alatt azon honfiakkal szemben, kik az örményeket szívélyesen befogadták s kikkel annyi jó- s balszerencse közt testvérileg éltünk együtt, nemzetiségi viszketegből, seperatistikus tendentiákat ápolunk és a meghasonlás magvát hintjük, amily igazságtalan feltevés: szintoly rút vád ez mindnyájunk ellen, kik a múltból elvitázhatlan hazafiságunkkal, jelenben pedig alkotmányos érzületünkkel bátran dicsekszünk; valamint a magyar nemzet iránti rokonszenvünkre is büszkék vagyunk!!
  Hiteles kútfőkből merített történelmi adatokkal bizonyítni, miképp a magyarok és örmények az őshazában Ázsiában szoros viszonyban állottak egymással, már csak azon tudat kapcsán sem nehéz feladat, mely kizár minden kétséget, hogy valaha e két nemzet egymás szomszédságában élt és királyaik családi összeköttetésben voltak egymással.
De utalva vagyunk hinni azt is, miszerint őseink nem kis számmal vettek részt a honfoglalásban is Álmos s fia Árpád seregében, melyhez földrajzi helyzetüknél fogva a kaukázusi tereken csatlakoztak.
  A magyar krónikák, valamint a diplomatikus codexek is világosan értesítenek, hogy már első királyaink korában jöttek, s telepedtek le nagy számmal az örmények Magyar -s Erdélyországban, nem is említve, hogy mindkét országban számos helységnevek egykori lakóinak az örményeknek nemzeti nevét mindmáig visszhangozzák.
  Mindezeket pedig bővebben elmondani egy terjedelmes munka körébe tartozik. Én a történelmi menetet, röviden bár — ott folytatom, hol e hazában lakó örmények ősei nagyobb számban a tömegesen jelennek meg.
  1157-ben foglalták el a tatárok Krimiának jelentékeny parti városát Kaffát, melyben s környékén őseink a Genuiaktól nyert szabadalom folytán mintegy 178 évig békében laktak. Ezen dúlás következtében az ellenség fegyverei elől menekülő örmények előbb Lengyelországba telepedtek le, később pedig Moldva, Bukovina s Oláhországba költöztek át. Azonban, midőn a moldvai fejedelem országában letelepedett örményektől nemzeti nyelvek s rítusuk elhagyását s a görög szertartás elfogadását követelné, ezek készebbek voltak bármely üldözésnek kitenni magukat, hogysem meghajoljanak a fejedelem ebbeli akaratának.
  A bekövetkezett üldözés folyama alatt (1672-1676, lengyel-török háború-sz.megj.) nagy haddal törtek be Moldvába a törökök, kikkel az örmények, hazájuk ezen esküdt ellenségével, találkozni nem akarván, körülbelül 3000 család vonult ki Moldva és Erdély havasai közé; ismét háromévi vándorlás után Erdély fejedelme Apafi Mihály engedelmével országa külön helységeibe letelepedtek (1672-ben). A folytonos háborúk miatt népességében különben is megfogyatkozott. Erdélyben szívesen fogadtattak be az örmények, kiknek főfoglalkozása a kereskedés lévén, ennek felvirágzása tekintetéből nagy hasznára lettek az országnak, melyben a jólétet s művelődést szintén nagyban előmozdították. Kísérte is ezért tántoríthatatlan hazafiságukat mindenkor s mindenütt közszeretet s osztatlan elismerés.
  Ezek után pedig, t. olvasó, szükséges-e, hogy a hontalan elődöknek e tekintetben méltó unokáit is bemutassam?
Feltűnően ismeretes, hogy az erdélyi örmények a 48-ki korszak előtt nemzeti nyelvüket jobban bírták, nemzeti szokásaikra is féltékenyebbek voltak, felekezeti egyházukkal nagyobb terjedelmű együtttartást tanúsítottak és, az akkori rendszer szerint, saját bírájuk alatt polgárilag is szorosabban fűződtek egymáshoz. Mégis, ki nem tudja, hogy a jelzett időszakban, valamint később a 63-ki politikai hullámzások közepett, egyedül az örmény állott szilárdul s tántoríthatatlanul a jog s törvényesség mellett, egyedül osztotta meg sorsát a magyarral s egyedül tanúsított rokonszenvet iránta és ragaszkodott hozzá mindvégig; pedig ez önzetlen ragaszkodásért s következetes magatartásáért 48-ban bűnhődnie kellett! Utóbb meg, Bécsben már kilátásba helyezett örmény püspökség kérdése, alkotmányos érzületén hajótörést szenvedett!
  Nem is lehetséges ez másként! Az örmény nemzetnek veleszületett tulajdona, hogy miután az őshazában is majd 400 éves hontalan, ennek határain kívül is kedves honjának tartja, s vallja a földet, melyen bujdosása után letelepedett. Szorgalmasan műveli ezt, és mint legbékeszeretőbb alattvaló, vagyona s tudományával új hazája felvirágzásán készségesen közreműködik.
  E kétségbevonhatatlan állításom igazolására szolgáljon egyedül felemlítése annak, mit a közelmúlt török-orosz háború alkalmával (1877-1878) nyelvrokonaink magaviseletében tapasztalni lehetett. Pedig úgy tudjuk, hogy mindkét állam joghatósága alatt nagy számmal vannak, vagyoni állás, tudomány s műveltség tekintetében nem állnak mögötte e hatalmasságok alattvalóinak, sőt úgy egyházi, mint világi tekintélyes hivatalokat viselvén, némi előnyben is lennének, mégis soha sem foglaltak ellenséges állást kormányukkal szemben, mint tették, s teszik ezt máig is a más nemzetiség.
  Ha már a jelzett előnyök daczára ott, és mindenütt, hol csak tartózkodnak az örmények, a kormány iránt ennyi alattvaló hűséggel, uralkodó népe iránt pedig oly kézzel, fogható jeleivel találkozunk a ragaszkodás s rokonérzetnek: mit mutathatnék fel rólunk a jelenben, melyből következtetni lehessen a jövőre?
  Mind állami, mind társadalmi magunkviselete, a jelenben kifogástalan következetessége általános elismerésben részesült múltunknak. E kétszáz éves múltunk pedig visszautasíthatatlan zálog, hogy mennyire meg fog felelni a jövő s jelennek!
  Rendíthetetlenül hisszük, hogy „áldjon, vagy verjen sors keze, itt kell élnünk, itt halnunk“ azért ragaszkodunk oly tántoríthatatlan előszeretettel e honhoz és ennek legjobb honfiaival közreműködőleg, azért áldozunk önzetlen készséggel, számarányban gazdagon —anyagi nemkülönben, mint szellemi vagyonunkból! Hisz a haza a miénk is; alkotmányos függetlenségében, mi is nyertünk polgári szabadságot; jólléte minket is boldogít; és felvirágzásán örömtelt kebellel mi is ismételjük „Az én hazám a legszebb hon e földön; nem adnám el sem, aranyon sem gyöngyön!” Következőleg távol áll tőlünk, főképp az oly nemzetiségi viszketegség, mely a magyar nemzettől elpártolási szándékot, separatisticus tendentiákat rejtegeti.
  Valamint visszautasítunk minden indokolatlan föltevést és minden önérzetünket sértő rút vádakat, melyek nem egyébre szántak, csakhogy visszariasszanak méltányos, törvényes s jogos követelmünktől. Rajta tehát, kedves atyámfiai mi nem kívánjuk a másét, de a magunkét se engedjük!   Jogunk van ehhez; a törvény is védelmez minket. Mondva volt: „Vigilantibus favent jura!“ (A törvényeket az éberek támogatják!)
  Fáraó Simon, Szépvíz, 1880. január 1-én. Magyar Polgár. 1880. január 30.

ÖRM 5

                                                                                                           Templombejárat

  Az örmény egyház latinizálása
  Magyar Polgár, 1880 febr. 28.
  Az örmény-katolikusok egyházi ügyében. Szépvíz 1880. febr. 1.
Kétszáz s néhány éve már, hogy Erdélyben külön egyházi testületet képezünk. Ezt kezdetben nemzeti püspökök, azután szintén nemzeti apostoli helyettesek, s végre hasonlólag a nemzetből választott általános esperesek kormányozták. Míg nevezett elöljáróink a nemzetben s egyházban az egységet, az isteni szolgálatban az egyformaságot fenntartották; képviselték azt kül- s belügyeiben, ápolták, s gyámolították a nemzetet, védelmezték felekezeti egyházuk traditionalis intézményeit, gondoskodtak papokról, tanító s kántorokról és szükséges liturgiai könyvekről; addig az erdélyi örményegyház egy összetartó egészet képezett. Ez összetartás lehetségessé tette az örményeknek: együttes fellépéssel eredményesen védelmezni egyházuk érdekeit, s megakadályozni jogainak csorbítását. Azonban a rút önzés csakhamar megirigyelte sok viszontagságot kiállott felekezeti egyházunk eme kielégítő helyzetét, s legottan az egység felbontásával, az örmény egyház feldarabolásával megkezdte a műtétet, melynek fájdalmaiban ez, mai nap már közel áll az enyészet sírjához.
  Íme az anatómiai operátio!
  Mindenekelőtt két esperesi kerületre osztatott fel az erdélyi örmény egyház. A szamosújvárihoz tartoztak a helybeli papság s nép meg a kerületben levő örmények. Az erzsébetvárosihoz szintén papság s népe, a gyergyó-szt. miklósi s szépvízi örmény ajkú papok s hívek, meg az előbbi kerületen kívül álló összes örménység.
  Később a gyergyó-szt.-miklósi és szépvízi parochiák elvétettek felekezeti esperes joghatóságtól, amaz a gyergyói, az utóbbi pedig a felcsíki esperesi kerületekbe kebeleztettek be. Végre az esperesek is a cím s hivatal fenntartása mellett, amaz a belső-Szolnok, emez pedig a küköllői kerületekbe olvasgattak be. Ezek felett, újbabszerű félszeg intézkedés folytán, már függ Damokles kardja.
  A szétdarabolás első szakában, még a két esperesség fennállott, az erdélyi örmények valamennyien az örmény rítus hívei gyanánt tekintettek. Azonban az operátio második stádiumában már csak azon örmények hagyattak meg az örmény rítusban, kik e nemű parochiák szomszédságában alig egy pár órányi távol eső latin parochiákban és filiáiban laktak; a távolabb eső helységekbe lakó örmények pedig — sua sponte — a latin szertartású lelkészeknek adattak át és e kép, a pápák világos s ünnepélyes parancsainak daczára, törvénytelenül latinizáltattak.
  Eme fanyar műtét nem kellő gyorsan hatott, sőt még a fellábadás némely jelei mutatkoznak! Az örmény egyház egységének felosztása után azon örmények, kik az anyaegyház közelében levő fiókegyházakban, de latin szertartású parochiákban laktak, egyelőre meghagyattak volt eredeti rítusok gyakorlatában!
  Most tehát ezekre került a sor. 1834-ben kelt határozmányban rendeltetik: hogy a latin és örmény-katolikusok házasságából született gyermekek a latin egyházhoz tartozzanak. 1847-ben Szamosújvárra kül¬dött válasz következőleg intézkedik: „Armeni latino rito baptisati perti¬nent ad parochiam latini rítus, non enim jurisdictio parochi armeni rítus extenditur ultra terminos parochiae.“ (A latin szertartásban megkeresztelt örmények a latin szertartású plébániához tartoznak, mert az örmény rítusú plébános joghatósága nem terjed túl az egyházközség határain.)
  Hasonló parancsok adattak ki 1850, 1858, 1873 és 1878-ban is. Sőt ez utóbbi ukázokban kereken ki van mondva, hogy akár örmény, akár latin pap keresztelte légyen az örményt, ha örmény szertar¬tású parochia határain kívül eső helységbe költözködik; már többé nem lehet híve saját rítusú, hanem csak a latin egyháznak.
  A gyulafehérvári laboratóriumban bevégzett eme műtét az örmény egyházat kimúlása széléhez sodorta. Alig hiszem, hogy ma a négy parochiának akár melyikében ki lehessen mulatni legalább tíz hívet, kikkel az eddigiek száma egy egész tized alatt felszaporodott volna.
Nemhogy nem szaporodott, de sőt naponta apad, mivel a saját rítusú parochiákból kiköltözöttek, és meghaltak száma mindig felülhaladja a szülötteket.
  Nem is olyan rég, hogy Szamosújvárt a plébános mellett 4-5 segédlelkész működött; szintén Erzsébetvároson 2-3 káplán ténykedett, nemkülönben Gyergyó Szt. Miklóson is a plébános másodmagával gondozta a híveket. Most, az elsőben 1—2 káplán szinte fölösleges, az utóbbiakban pedig a plébános egyedül is könnyen végzi hivatalát. Mindez persze csak arra mutat, hogy már nem nagyon messze van az idő, melyben az örmény egyház megszűnt lenni Erdélyben. Sajgó szívvel s könnyes szemmel kísérem a mondottakat, melyeket a valóságban, fájdalom, megcáfolhatatlan tények igazolják.
  S most, kedves atyámfiai, nem bámulom a merészséget, mely az egyetemes egyháznak világos szavakban nyilvánított akarata ellen és ünnepélyes törvényeinek daczára az örmény híveknek erőszakos latinizáltatása folytán felekezeti egyházunkra halálos csapást mért, hanem a hallatlan apathiát, édes mindnyájunk iránti kiállhatatlan közönyt, mellyel felekezeti egyház jogainak ilyetén megsértése előtt eddig elnémultunk.
  Ahol csak katolikusok vannak, minden irányban Ő szentségének bámulatos apostoli figyelme; apostoli Királyunk és Felségének alattvalói iránt nagy kegyessége intenek, hogy itt az idő! Az egyházfők bullái és a 68-diki vallásszabadságról szentesített politikai törvény kezünkbe adják a fegyvert, mellyel kelhetünk egyházunk védelmére!
  Anyagi és szellemi tehetségünk szintén képessé tesz, dicső emlékű elődeink, kik a keresztény vallásért a nemzeti szertartású egyházáért egykor vért, vagyont, s hazát áldoztak fel, fényes nyomdokiba lépve, megmenti az egyetlen ősereklyét, az örmény egyházat.
  Dixi et salvavi animam meam!

  Fáraó Simon

Sztrigyszentgyörgyi telepítés-1910 (II. rész)

Publicat: Joi, 15 Februarie 2024 05:40 | Accesări: 294

Sztrigyszentgyörgyi telepítés-1910 (II. rész)

Bonyodalmak a telepítés körül
A megmaradt telepesek
Befejezés

                                                                                 Bonyodalmak a telepítés körül

  1910-ben a telepítés kis méretben indult meg, s csak Sztrigyszentgyörgyre szorítkozott. Amint később kitűnt, erre sem volt elegendő pénzügyi fedezet. Így érthető, hogy a sztrigyszentgyörgyi telepesek részéről a panaszoknak vége-hossza nem volt. Különösen akkor, mikor nyilvánvalóvá lett, hogy az előre hirdetett státusi kölcsön nem valósulhat meg. A telepesek befizetett előlegeiről senki sem számolt el. Az állam akkori vezetői egyáltalán nem fogták fel a kérdés nagy horderejét. Magántelepítési bizottságok pedig képtelenek egy nagyobb arányú telepítés eredményes lebonyolítására, hacsak áldozatra kész bankintézmények nem állnak teljes erejükkel segítségükre. Szabó Imre, a telepítés szellemi irányítója, kitől eleinte a jóakarat és nemes szándék nem vitatható el, minden emberileg lehetőt megtett az ügy sikerében. A kormány részéről a telepítessél kapcsolatos kéréseire csupán szépszavú, de anyagiakban be nem váltható ígéreteket és a jövőre vonatkozó, bizonytalan biztatásokat kapott, melyekre építeni nem lehetett. És mégis elindította a telepítést!
  Szabó Imre anyagi erők hiányában tekintettel arra, hogy a telepesek valamennyien római katolikus vallásúak, az Erdélyi Római Katolikus Státushoz fordult 37 darab melléklettel támogatott kéréssel. A telepítés pénzügyi lebonyolítására 640.000 korona kölcsönt kért 4%-os kamat mellett, telekkönyvi biztosítékokkal. A Státus azonban nem rendelkezett akkora pénzkészlettel s a kérést, sajnálatának nyilvánítása mellett, a 37 mellékletével együtt visszaküldte.
  Magukra hagyottságukban, tanácstalanságukban a telepesek gyanút fogtak: félrevezetetteknek, becsapottaknak érezték magukat s teljesen elcsüggedtek érezvén, hogy a nehéz fizetési feltételeknek saját erejükből képtelenek eleget tenni. Élőszóban és írásban ismételten Jancsó főesperes úrhoz fordultak tanácsért, védelemért s megsokasodott bajaikban útmutatásért. Így 1911. június 5-én 51 telepes gazda elkeseredett hangú levelet írt Szabó Imre úrnak. A levélben helyzetük tisztázását kérik, valamint az előlegek becsületes elszámolását. A levelet Jancsó főesperes úrhoz küldték közvetítés végett. Ebből kitűnik, hogy a telepes ház és külsőség értékének letörlesztése 50 évre volt tervezve, holdanként évi 40 korona törlesztést számítva. Így 50 év alatt a föld holdjáért összesen 2000 koronát kellett volna fizetniük, holott a megvételkor azonnali fizetés mellett a költségekkel együtt csak 500 korona volt 1 hold földnek az ára. Elkeseredetten írják a telepesek ezért az említett levélben: „Mert miszerint meg van írva, azt úgy ki nem bírjuk fizetni soha!…” Majd így folytatják: „Továbbá kérjük Tekintetességedet, hogy az előlegjeink hollétet, valamint címét, még nem láttuk és nem tapasztaltuk, Méltóztassék nekünk beszámolni, mert még idáig semmiféle célra nem lett beszámolva, sem az építési költségekbe, sem az évi törlesztésbe; tehát ez okból vagyunk így elcsüggedve, mert sokfélekép félre lettünk vezetve, hogy államosít, holott az állam álmot sem lát rólunk, csak megvesztegetést tapasztalunk mindenben. Ha kérésünket nem hajlandó teljesíteni, úgy akkor kényszerülve vagyunk telepedésünk alapján további lépéseket tenni…”
  Jancsó Ernő főesperes-plébános az 51 telepes aláírásával ellátott panaszlevelet komolyan vette. Az 1911. június 19.-én 579 szám alatt iktatott levelében erélyes hangon felszólította Szabó Imre urat arra, hogy a sztrigyszentgyörgyi telepítés ügyéről részletesen számoljon be. A főesperes többek között így ír: „Már nagyon sokszor volt szíves Uraságod nekem, mint főesperesnek megígérni, hogy a sztrigyszentgyörgyi csángók telepítési ügyéről referálni fog. Mind vártam eddig, de már most tennem kell az egyház ügyeit tekintve ép azért igen szeretném tudni, hogy már megmaradnak-e a telepesek Sztrigyszentgyörgyön, úgy lett-e rendezve a birtokviszony, hogy ők a tartozásukat kifizetve megélhetnek-e ott; mert nem akarnék csak úgy vakra-hatra valamibe fogni, hogy a költség meglegyen és utoljára nem lesz kinek. A telepítés ügye szép, hazafias és hálára kötelező dolog, de csak akkor, hogyha az úgy van keresztül vive, hogy hasznos és nem káros. Mert lelkiismeretlen tény volna, ha a szegény emberek felbiztatva és beugratva, nagy kárt szenvedve földönfutókká lennének, ahelyett, hogy édes hazájukba visszajöhettek volna! Azért kérem Uraságodat még e hét folyamán megválaszolni ezen levelemben feltett kérdéseket, mivel kénytelen leszek aztán, ha választ nem kapok, más által kérni felvilágosítást a telepítés ügyéről”.

szgy1                                     Sztrigyszengyörgyi felvonulásm 1930-ban. Nyereg nélkül, csak a fastékes van a lovakon.
 

   A kemény hangú levélre Szabó Imre 24 órán belül válaszolt. Válaszában védi önmagát és a telepítés ügyét. Rámutat a telepítéssel kapcsolatban felhalmozódott elfoglaltságára, valamint a felmerült, szinte leküzdhetetlen nehézségekre. Védekezése fényt vet a sztrigyszentgyörgyi telepítés több, ismeretlen mozzanatára. Ezért helyénvalónak látom Szabó Imre levelének lényegesebb részeit közölni:
  „A sztrigyszentgyörgyi telepítésre vonatkozólag tudatni kívánom, hogy Majláth Gusztáv püspök úr Őnagyméltóságának, mint akinek kegyes közbenjárását megnyertük annak idején, referádámat még nem tehettem meg; az ügy financiális oldalát érintő végelszámolást teljes egészében még nem ejtettük meg, s miután már kevés elintézést vár, a telepítés folyamáról a közel jövőben jelentésemet tehetem. Az ügyet minden fázisában megvilágítva, Őnagyméltósága teljes képet nyerend. Ami a hozzám intézett többi kérdést illeti, rövidesen válaszom a következő: Hogy a telepesek megmaradnak-e, valószínűnek tartom, mert annak idején valamennyi a komoly betelepülés szándékát jelentette, és több-kevesebb vagyonát fektette a kapott telepbe, ámbátor vesékbe senki sem lat. Birtokviszonyuk a lehető legkedvezőbben rendeztetett, mert a legszegényebbje is ½ hold belsőséget, 3 ½ külsőt és legelő-, erdőrészt kapott, tehát mindenben részesedett. Hogy megélhetnek-e, az sokban függ szorgalmuktól is. Az intenzívebb gazdálkodás végett a kir. gazdasági szaktanár az ősz folyamán többször kiszállott; a kertészetre, tekintettel az itteni conservgyárra, ösztökéltem, mert tetemes jövedelmet hajt. Radu János tanító úr és Farkas Béla közjegyző úr vezetésükben sokat fáradtak eddig is. Tagadhatatlanul nem nagy vagyonúak telepeseink s erre való tekintettel nem is volt nagy előlegük. Törlesztésük éppen részben a földművelésügyi kormány, részben közbenjárása folytán elég kedvező. Tiszta, szilárd anyagú ház és (cserépfedéssel) ½ hold belsőségre havi 7 koronát, évi 84 koronát, a külsőségek holdja után évi ca. 20 koronát fizetnek törlesztésben, ami gondolom nem sok s hiszem, hogy a vidéken azt még bérletben is magasabban kellene megfizetni. Ennek dacára törlesztési segélyt óhajtunk részükre kieszközölni, amely folyamatban van…Állami támogatást kértem marhaállomány beszerzésére is, amit meg is nyertek, de még nem vetettem igénybe, mert módosítás iránt folyamodtam. A lelkiismeretlenség, szegény emberek felbiztatása, beugratása és földönfutóvá tételének vádja tehát nem érhet. Amit megtehettem megtettem, tudatában annak, hogy sok méltánylásban senki részéről amúgy sem részesülök, amit elsősorban éppen a kormányhatalom expozensének személyemmel szemben elkövetett hajszája és anyagi tönkretételem célzata igazol. Egy szomorúnak mondható körülményről azonban meg kell emlékeznem. Embereinket több oldalról bujtogatják. Némely magyarnak az nem tetszik, hogy kedvező előlegek mellett kaptak embereink földet, sőt talán vallási kérdést is belehintenek. Mindezekre felhasználni igyekeznek olyasmit is, hogy az államnak semmi tudomása sincs a telepítésről, ami nem áll, hisz állami kiküldött mérnök osztotta föl az ingatlanokat, a financírozáshoz a minisztérium tette át a kérvényeket az állami támogatási pénzintézethez, mert fedezet nincs ilyen célokra egy fillér sem, sajnos, a hadihajókra kell. Az is bizonyos, hogy a kormány hunyadmegyei expozense ellenvéleménnyel van a csángók iránt, amit hivatalos értesítéssel is tudok igazolni. Éppen ezért, mint főesperest kérnem, mint híveit, ezekről a rosszindulatú vádakról adandó alkalommal felvilágosítani szíveskedjék.”.
  Szabó Imrének 1911. június 20-án kelt és a fentiekben közölt leveléből látható, hogy a telepítő bizottságnak a telepítés lebonyolítására szükséges pénzösszeg nem állott a rendelkezésére. A kezdet nehézségeivel küzdő telepesek pedig a törlesztéssel, építéssel, beruházásokkal és a család fenntartásával járó terheket egyszerre nem tudták elviselni. Szabó Imre az elcsüggedt atyafiakat azzal vigasztalta, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus kölcsönt fog adni kedvező feltételek mellett.
  Jancsó főesperes a telepesek panaszleveléből értesülve a híresztelésekről, a Szabó Imre 1911. június 20-án küldött levelével egyidejűleg Pál István státusi előadóhoz is tájékozódó levelet intézett a statusi kölcsön tárgyában:
   „Sztrigyszentgyörgy filiálisomban 53 csángó család telepedett le Szabó Imre dévai számtiszt közvetítésével. Szabó Imre a csángók előtt odanyilatkozott, hogy a telepítés költségeinek fedezésére a Róm. Kath. Status igazgatósága is hozzájárul évenként egy bizonyos nagyobb összeggel. Igaz-e ez? Vagy valótlan az illető úr állítása?”
  Erre Pál István státusi előadó közölte, 1911. jún. 22-én, hogy Szabó István kölcsönre vonatkozó kérvénye nem volt teljesíthető a szükséges pénzkészlet hiánya miatt. Meglehet, hogy Szabó Imrét és dr. Barcsai Andort e telepítés körül a jó szándék vezette. Azonban, miután az ilyen munkában egyik sem volt gyakorlott, nem számoltak előre sok mindennel, amivel egy ilyen telepítés járni szokott, különösen nem, a pénzügyi oldalával. Hiába volt Szabó Imre pénzügyi számtiszt – amire oly sokszor szeretett hivatkozni – mégis megakadt. A telepesek, mint ilyenkor szokás, jöttek, mentek.
   A telepítési irodában a kapkodás még nagyobb lett. A megkezdett házépítések, pénz hiányában, megakadtak s Szabó Imre, a már ittlevő telepeseknek kiadta, hogy aki maga fejezi be a félbe maradt házat, vagy egészen felépíti, annak az előlegből visszatéríti a költségeit.
  E kedvezmény se tudta újból megindítani a pénzes kivándorlókat. Jött ugyan néhány pénztelen ember, kik készpénz előleg helyett váltót adtak, melyet a megegyezés értelmében, a telepítési iroda, a kiváltásig, saját tárcájában kellett volna megőrizzen. De amint látni fogjuk, nem így történt. Pénzre volt szükség, s hogy pénz legyen, embereket kellett szerezni. Levelet írt Kubassek (más források szerint Kubacsek vagy Kubatsek) János hadikfalvi papnak. E levélben hivatkozik a magas kormány és gr. Majláth erdélyi püspök támogatására, magát ezek megbízottjaként tünteti fel. Kéri, hogy a kitelepülni óhajtóknak ezt tudomására hozza, mert ezek magatartásával sem a kormány, sem pedig azok a faktorok, akik az annyi fáradságot igénylő visszatelepítésekkel bajlódnak, nincsenek megelégedve. Hivatkozik a kormánynak a sztrigyszentgyörgyi telepítés kapcsán a püspökhöz intézett hivatalos leiratára, mely közli a telepesek személyi és vagyoni megbízhatatlanságát. Bár szívesen fogadták be telepeseket, többen az utolsó pillanatban lemondtak. Megemlíti Dévát, ahol nyolc üres telep maradt.

szgy2
  László János itt megjegyzi : „Szabó Imrének, mint másodlagos dévai telepes fiának, aki Déván nőtt fel, azt hiszem nem lesz kifogása, ha felhívom a figyelmét, hogy neki tudnia kellett azt, hogy Déván nemcsak hogy beteltek mind a telepek, hanem már kezdetben ki kellett osztani házhelyeknek a mai Vásártér felső, és alsó végében, agyagos gödrök részére fenntartott területeket, a föld nélkül maradottaknak. Itt sántít a hivatkozás”.
  Majd írja tovább Szabó a levélben: „a kormány éppen a kegyelmes püspök úr közbenjárása folytán, ezúttal Sztrigyszentgyörgyön nem viselkedik hidegen, ha a jelentkezők megfelelnek a követelményeknek. A magas kormány ebbeli leiratát, kegyelmes püspök atyánk 1910. május 15-én 2-155-1910 sz. alatt teljes egészében leadta hozzám, s a jelentésemet kérte, amit megtettem. Keresztes Gergelyt és Bónis Józsefet azért dobtam ki a telepről, mert lehetetlenségeket követeltek, a népet felbujtották, s hamis hírekkel tévesztették meg az otthoniakat.
  Kérem Bogos Gáspár és Géber Gáspár települni óhajtókat, akik vonakodnak eljönni, figyelmeztetni, hogy ne üljenek fel a híreknek, hanem csak jöjjenek, különben a már beküldött előlegüket elveszítik, mert azzal birtokaikat már részben ki is fizették. Házaikat pedig a költség felének lefizetésével építik föl. A másik része szintén törlésre marad. Október elsején készen lesznek a többi házak, hogy a Bukovinából jövőknek legyen hova elhelyezkedniök.
  Merthát méltóztatik meggondolni, hogy mégis van valami bántó abban, hogy az Amerikába kivándoroltató ügynököknek több hitelt, és nagyobb bizalmat ad e nép, mint egy magas kormány, és egy gr. Majláth valóságos belső titkos tanácsos erdélyi püspök, és az ország leendő hercegprímása iránt, s csekélységem iránt, kinek szintén része volt, hogy a figyelem, és gondoskodás Bukovina felé irányult.
  Magyarországon annyi becsületes, földet nélkülöző munkás kér, hogy a gondoskodás elsősorban ezeket illeti meg.
  Alkalmatlankodásomért szíves elnézését kérve, eddigi szíves fáradozásait részemről, addig is, míg illetékes helyről megtörténik, igen köszönve, maradtam hazafias üdvözletemet tolmácsolván
  Főtisztelendőségednek tisztelő híve – Szabó Imre m. kir. p.ü. számtiszt, mint a sztrigyszentgyörgyi telepítés vezetője.
  Déva, 1910. június 16.-án”.

   Tehát, amint Szabó Imre írja, a figyelem és gondoskodás Bukovina felé irányult. Bár ne úgy lett volna, mert ezt a „gondoskodást” bizony sokan megsiratták. Íme egy példa ezekből, ahol László János leírta unokatestvére esetét:
    Györfi István istensegítsi lakós, aki unokatestvérem, a tőlem kért információ alapján Sztrigyszentgyörgyön egy nagy telepre az előleget befizette, 1350 koronát 1910 évben, Szabó Imrének. Györfinek a felesége, kinek elhalt első férjétől több gyermeke, és szép vagyona maradt, hallani sem akart a kivándorlásról, s így Györfi kénytelen volt a teleptől visszalépni. Ezt a kényszerű elhatározást levélben közölte Szabó Imrével és velem is. Kérte Szabó Imrét, hogy a befizetett előleget adja ki nekem, hogy azt neki elküldhessem, és a telepet adja át másnak. Szabó Imre erre azzal válaszolt nekem, hogy Györfi István keressen maga helyett olyan telepest, aki a telepet átveszi s az előleget hiánytalanul, lefizeti. Györfi talált is maga helyett más telepest, de Szabótól a pénzét többszöri kérésre sem kapta meg.
  A dologból per lett. Györfi megnyerte a Szabó elleni perét, de pénzét soha többé nem látta. A per, mint tudjuk, költségekkel jár. A Györfi vagyonát ez megette, s őt magát Amerikába kergette.
  Utolsó búcsúlevelét Tóth Imre istensegítsi tanítóval íratta meg hozzám - egy nagyon jellemző levélben, a telepesek lelki állapotáról - melyben szomorú sorsát nekem így sírja el:

   "Istensegíts, 1913. március 29.-én

   Kedves Rokonom János!
  Tudatom, hogy én szomorú sorsra jutottam, mert én április 5.-én indulok Amerikába, s Isten tudja, hogy még hazajövök-e, vagy soha. Te tudod, hogy még soha gondolatom sem volt Amerika felé, s meg is élhettem volna vagyonomból a családommal együtt tisztességesen, de megette azt tőlem Szabó Imre, amit te jól tudsz, hogy azt a pénzt, amit Szabónak adtam, a bankból vettem föl, s a rossz esztendők miatt nem tudtam fizetni, s még erős sokat költöttem, s jártam, hogy pénzemet Szabótól visszakaphassam, de nem adta vissza, csak hitegetett, csalogatott addig, amíg körmömre hagyta égni a gyertyát, s akkor megtagadta. Azt mondta, hogy a pénzt nem adja vissza, s nem is adta vissza, még ma sem, pedig a törvényben megnyertem. Verje meg érte az Isten.
  Csupán miatta mentem tönkre. Te hallottad, mikor Déván, a saját házában, azt mondotta nekem, hogy menjek nyugodtan haza, s ő nekem februárban a pénzt elküldi. Azóta eltelt három február, s még sincs pénz. Az én, s annak a sok szegény embernek a véres verejtéke fogja őt megverni, akik miatta sírnak. Most én is az ő áldozata vagyok, s az ő keze hajt elmennem, eltemetkezni Amerikába. Hiába könyörögtem, hiába írtam olyan sok levelet pénzemért, az ő gonosz lelke nem hallgatta meg a sírásomat. Mindég csak csalogatott, hogy majd akkor kapja meg a pénzét, pedig hát csak hazudott nekem, és még ő mondott engem szemtelen fráternek, amiért keserves filléreimet kérni mertem. Pedig nálánál szemtelenebb frátert keveset láttam. Ezentúl én is tudom majd, kinek kell hinni.
Adjon az Isten neked jó egészséget, majd ha szerencsésen Amerikába érkezem, írni fogok neked. Most sok dolgom van, azt sem tudom hol áll a fejem.
  Még egyszer, sok jó egészséget kívánok neked, rokonod Györfi Ferenc István s. k.

szgy3
                                                                                                                 Épült 1934-ben


A Györfi István leveléhez, Tóth Imre tanító a maga nevében kísérő levelet írt, mely így szól:

   "Tisztelt László Úr!

   Engem kért meg Györfi István, hogy utolsó levelét az ő szavai szerint megírjam. Nem akartam ugyan annak megírását elfogadni, mert illendőbb lett volna tőle, ha utolsó levelét, rokonának, saját kezűleg írja meg. Igen kért azonban, mert neki most rengeteg járása és dolga van a nagy út előtt. Igen el van keseredve a Szabó affér miatt. Annyi átkot szórt Szabóra, hogy leírni sok volna. Pedig hát sokszor valóra válik a csalódott ember átka.
A levelet úgy írtam, ahogy ő nekem mondta, nem tettem hozzá semmit, és el sem vettem belőle. Most nem kívánkozik senki, a Szabó kezei közé, akarom mondani ölelő karjai közé. Azok, akik Magyarországra telepedtek volna, ha itt nem hallanák folytonosan a kivándorlottak rettenetes csalódásairól, most nem hajóznának Kanadába, hogy egy hibás telepítés miatt, a magyarság számára örökre elvesszenek.
  Istensegíts, 1913. III.29.
  Üdvözlettel, Tóth Imre tanító”

  Amíg Bukovinában Györfi István és sok-sok csalódott társa, az önzetlen hazafias telepítésért sírva szórták a nehéz átkokat Szabóra, addig itt vígan folyt tovább a telepítési manipuláció. Sem Sztrigyszentgyörgyön, de még Csernakeresztúron sem volt bevándorolt telepes, akinek kisebb-nagyobb panasza ne lett volna Szabóra.
  Itt egy kis kitérőt engedélyezve magamnak, röviden idéznék a csernakeresztúri „Historia Domus” 1913-as évben írt bejegyzéséből:
   “Jancsó Ernő hunyadi főesperes, piski plébános (…) Püspök úr Őméltósága útján a m. kir. földművelésügyi miniszterhez fordult ingyenes telek engedélyezéséért (a templom részére - sz. m). Mivel azonban a Csernakeresztúron letelepedett székely-csángók nem az 1894. V. t. c. alapján eszközölt állami telepítéssel, hanem parcellázás útján szereztek maguknak ingatlanokat, azért a miniszter kincstári ingatlanok hiányában templom és plébánia részére ingatlant nem engedélyeztek.
Az egész telepítési ügy is majdnem végzetessé vált. A magán telepítők összevásárolták az egyes birtokosok ingatlanait, ki is osztották az igénylők között, de a birtokosoknak nem tudván a vételárat megfizetni, kicsi hijja, hogy utra nem kerülnek a telepesek. Az ügyet Mara hunyadmegyei főispán előterjesztésére a földművelésügyi miniszter akép szanálja, hogy a kérdéses ingatlanokat megvásároltatja a magyar földhitelintézet országos szövetségével, mely az eladó birtokosok igényeit bizonyos leütésekkel kielégíti, az ingatlanokat pedig a telepeseknek 30 év alatt teljesítendő részlet fizetés mellett átadja.”
   Nem csoda, hogy a panaszok olyan emberek fülébe is eljutottak, akinek módjában állott e panaszokat és visszaéléseket a nyilvánosságra hozni. Egyik ilyen szem- és fültanú László János volt, aki, hogy elejét vegye a további visszaéléseknek levelet írt Tóth Imre istensegítsi tanítónak, melyben a telepítés körül folyó eljárásokat és csalásokat részletesen megírta. Kérte, hogy a levél tartalmát a bukovinai magyar községek tanítóival, papjaival és bíráival közölje, hogy azok a népet világosítsák fel az itt folyó manipulációkról és beszéljék le őket a Szabó-Barcsay - féle telepítésre jönni.
  Szabó erre beperelte - sajtó útján elkövetett, hamis rágalomért - László Jánost, és megvádolta őt a „Hunyad Vármegye” újságban. László János rá egy hétre így védekezett :

„Hunyadmegyei csángótelepítés igazi botrányai.

(Válasz Szabó Imre „csángó apostolnak”)

Szabó Imre, a múlt vasárnap, egy pirosborítékú röpiratot adott ki, melyben úgy tünteti föl magát, mint a csángóság jótevőjét. Tiltakozik a telepítéssel kapcsolatosan minden meggyanúsítás ellen, s az én bőrömmel akarja takarni szennyes bűneit. Megrágalmaz azzal, hogy én munkásságomért pénzt kaptam tőle, hogy én ingyen telepet kívántam tőle, s Barcsay Andor segítségével megyebizottsági tagságra pályáztam.
Én gazdálkodó ember vagyok, aki két keze munkájával dolgozza meg a földeit, és biztosítja, Isten után, a maga és családja, évről-évre a tisztességes megélhetését, kenyerét, s nem szorulok, hogy a mások véres verítékén úri életet biztosítsak magamnak. Szabó Imre hazug állításaival szemben a való igazság ez:

1. Szabó Imrétől soha semmi szolgálatért pénzt nem kaptam. Hazudik.
2. Állítom, és ha kívánja bizonyítom, hogy saját hasznára sok szegény embert megkárosított
3. Sok települendőnek telepet nem adott, de pénzét elvette.
4. A biztosítékul vett váltókat a megegyezés ellenére leszámítoltatta, azokért az emberektől a pénzt beszedte, de a váltókat perelni engedte, miáltal sok telepesnek érzékeny kárt okozott.
5. Ha valaki jogos követelését tőle követelte, gorombán összeszidta, s egyeseket irodájából ki is dobott.
6. Ha én, Szabó szerint, ingyen telepet akartam volna, egy jobbmódú telepes gazdát a nagyszebeni tébolydába deportáltattam volna, s egyszerűen belecsücsültem volna a vagyonába, merthát kérem ez mostanában szokás." (Célzás arra, hogy Szabó Imre apját 1911-ben tényleg a szebeni tébolydába szállították, aki ott elhalt, és vagyonát utódai örökölték.)

  Koncz Aladár vizsgálóbíró beidézett. A röpiratot kezébe vette, és így szólt hozzám:
  „-Tudja maga, hogy ezért az inkriminális kifejezésekért összeveri a bokáját, ha a vizsgálat során kiderül a hamis rágalmazás?
  - Azért írtam, válaszoltam, hogy legyen vizsgálat belőle.”
  És lett vizsgálat belőle, ahol László Jánost felmentették. Szabó Imre, a 9871-913 B. szám tanúsága szerint, mint magánvádló, fenntartotta még perét, majd 1914. júniusában visszavonta.
  A Szabó Imre csalásainak igazolására bemutatunk néhány jegyzőkönyvet:

  JEGYZŐKÖNYV

  Felvetetett Sztrigyszentgyörgyön 1912. év június hó 23.-án.
  Jelen vannak az alulirottak.

  Alulirottak közösen előadják, hogy Papp Jenő dévai törvényszéki bíró megvásárolt baczalári házát és belsőségét azon czélból akarták eladni, hogy annak árából a meddő marhák részére egy legelő területet vásároljanak. De ez, a mai napig, előttünk titkos úton jutott Farkas Béla sztrigyszentgyörgyi közjegyző birtokába, melyet a dévai kir. közjegyző Farkas Béla már régebben 18000 koronára becsült, mint legalacsonyabb árban, holott már akkor a gazdasági épületekből több hiányzott.
  Továbbá pedig, a Sztrigyszentgyörgy községben levő Szoboszlai-féle ház, melynek becsértékét 24000 koronára tették hozzávetőleg, s ez úgy, mint a baczalári ház, szintén előttünk ismeretlen úton jutott Rádu János sztrigyszentgyörgyi tanító kezébe, holott mindkét ház a telepesek tulajdonát képezte és azoknak értéke a telepes földeket terheli.
  Végül azt is előadják, hogy a sztrigyszentgyörgyi román paptól, a telepesek részére annak idején megvásárolt 40 hold területű, s a telepesek határában első minőségű föld, szintén titkos, előttünk ismeretlen úton jutott a sztrigyszentgyörgyi románok kezébe.
Kmf. az összes telepesek nevében alulirottak:
Benkő János sk., Gáspár Leó sk., Gáspár János sk., Várda Péter sk., Kiss Lőrincz sk., Géber Gáspár sk., Benkő Márton sk., Burján Mihály sk.,Fazakas Márton sk., Beke Noé sk., Nyisztor József sk., Györfi Antal sk., László Gergely sk., Benkő Lázár sk., Tamás Boldizsár sk.
  Tehát tizennyolc, meg 24, annyi mint 42000 korona. A 40 hold föld ára, legalacsonyabban számítva, az akkori forgalmi árakhoz mérten, édes testvérek között is megért 12000 koronát. Ez annyi mint 54000 korona összekárosodást jelentett, ami egy olyan rongyos kistelepes községnek, mint Sztrigyszentgyörgy elbírhatatlan tehertételt jelentett.
Az összkárosításoktól eltekintve, lássuk, hogy egyesek megkárosítása hogyan történt.
Benkő Márton vallomása. Benkő Márton előadja, hogy 12 holdas telepéért, melyért 755 korona 75 fillér járt volna, Szabó Imre 929 kr. 60 fill.-rt szedett be. Benkő Ferencz előtt kijelentette neki, hogy fáradozásai fejében a Csíki-féle házat ingyen fogja neki adni és a fölöslegesen beszedett 229 kr. 60 fill.-ért cserepet fog adni háza befödésére. Mikor ezt követeltem, Rádai Ferencz, dévai vállalkozó jelenlétében, goromba szidalmak között elutasított.
  Továbbá pedig 166 koronat átadtam megőrzés végett Szabónak, mikor a telepbe helyre állok, valamilyen igavonó állatot vehessek vele, de mikor ezt tőle visszakértem, ugyancsak Rádai előtt gorombán elutasított és kijelentette, hogy semmi követelni valóm nincs, mert egy négyszobás házat kaptam ajándékba. Az „ajándékozott” házat éppen úgy megterhelte, mint más telepeseket, és ezáltal nekem 2205 korona kárt okozott.
Benkő Márton sk.
   Kovács János vallomása. Kovács János előadja, hogy háza építésénél Szabó Imre elegendő téglát nem adott, s hogy háza építését befejezhesse, kénytelen volt 6000 drb. téglát a saját pénzén vásárolni. Erre összesen 320 koronát adott ki, amit Szabó neki nem fizetett vissza. Továbbá telekelőlegbe felszedett tőle 1320 koronát, miből 234 korona visszajárt volna, s így engemet 554 koronával károsított meg.
Kovács János sk.

szgy4

                                                                                           Az egykori kultúrotthon, 2007-ben

   Ilyen úton lettek megkárosítva:
  Nyisztor József 1600, özv. Salamon Pálné 1100, Palkó József 300, Fazakas Márton 444 korona 40 fillér, Csíszer Antal 473 korona, Benkő Lázár 700, Gáspár Lázár 400, Győrfi Antal 141, Barabás 44 korona 80 fillér, Gáspár Leó 130, Székely Ferenc 500, Kiss Lőrinc 200, Kiss Pál 175, Balog János 300, és Erőss Balázs 400 koronával. Összesen 6928 korona 80 fillérrel.
Sajnos az így megkárosítottak névsora nem teljes. A 84 darab felvett jegyzőkönyv nagyobb része elkallódott a telepítés befejezése és a világháború után. De a megkárosításoknak egy második módja is volt. Álljon itt ezekből is egy pár példány:

  JEGYZŐKÖNYV

  Felvetetett Sztrigyszentgyörgyön, 1912. év június 23.-án

  Alulirottak élőszóval jelentik, hogy 8 holdas telepük után két szobás, egy konyhás házat kötelezte magát építeni Szabó Imre. Azonban csak egy szobás, egy konyhás házat kaptak, ennek daczára, Szabó Imre házaikat még jobban megterhelte, mint a kétszobás egy konyhásakat, mennyiben 5 korona 70 fillérrel többel van félévi részletük megterhelve, pedig Szabónak két szobás egy konyhás házra fizettek be az előleget.
Kmf. Géber Gáspár sk., Burján Mihály sk., Bakos József sk.,Gáspár Kelemen sk.

Majd egy másik jegyzőkönyv így szól:

  JEGYZŐKÖNYV

  Alulirottak 13 társuk nevében kijelentjük, hogy 1910 tavaszán, mikor bennünket Szabó Imre Sztrigyszentgyörgyre hozott át, mind a tizenhármunknak a Csíki - féle birtokból oly feltétellel adott 3-3 holdat, holdankint a 26 koronáért és egy-egy belsőséget a 38 korona 20 fillérért, hogy ezen összegeket a telepelőlegeinkbe fogja annak idején beletudni. Amikor ezt tőle követeltük, egyszerűen leszidott és elkergetett.
Csiszer Antal sk., Benkő Márton sk., Kovács János sk.
   A rejtett megkárosítások közé tartoznak azok, is ahol az összegek nagyságát megállapítani nem lehet, éspedig: a telepítés legalkalmasabb manipulációi közé tartozott a telepek egyenlőtlen megterhelése. Gyengébb minőségű földeket, a jobb minőségű telepes földeknél jobban megterhelni. Így, mintegy 72 telepes lett a két telepítésen, Sztrigyszentgyörgyön és Csernakeresztúron megkárosítva.
  A kimeríthetetlen megkárosítások egy harmadik fajtája a biztosítéki váltókkal történt. Ugyanis, a telepesek közül sokan voltak abban a helyzetben, hogy pillanatnyilag készpénzzel nem rendelkeztek. Az ilyenektől biztosítéki váltót szedett Szabó Imre. A váltókat a megegyezés értelmében hat hónapig a telepítési irodának nem volt jogában leszámítoltatni. A megegyezést Szabó nem tartotta be. A váltókat a dévai iparbanknál leszámítoltatta, s mikor a telepesek e váltóik összegét Szabónak kifizették, kamatokat szedett be utánuk, de a váltókat nem adta ki, hanem a befizetést nyugtákkal igazolta.
  A megnyugodott telepeseket, egy szép napon, az a meglepetés érte, hogy az iparbank peresítette a váltóikat. Szabóhoz szaladtak kétségbeesésükben, de az gorombán összeszidta és kikergette őket az irodából. Fűhöz-fához fordultak a szerencsétlenek, ám minden szaladgálásuk hiábavaló maradt. A tetemes perköltséggel együtt, újból meg kellett fizetniük a váltótartózást.
  Szabó Imrének ezt a ténykedését igazolják: Dávid András sk., Búzás János sk., Tamás Lajos sk., Nyisztor Ferenc sk., és Sebestyén János sk. csernakeresztúri lakosok. Továbbá: Jordáki Pál sk., özv. Csobot Antalné sk., Kásler Orbán sk., Várda János sk., és Szemcsuk Ambrus sk., dévai lakosok.

   A hiányos iratok nyomán megállapítható károsodások összege, így is kitesz 61763 korona 40 fillért. De mennyi lehetett a meg nem állapítható összeg? Ki tudná megmondani, hogy az üzérkedések meddig folyhattak volna, ha a röpirat nyomán fel nem bolydul a méhkas. A vizsgálat megindult. A csernakeresztúri telepeseket csoportosan idézték be Dévára, a bírósághoz és hallgatták ki. Sztrigyszentgyörgyre a vizsgálóbíró maga szállt ki, és hallgatta ki a károsultakat.
  A félben levő házakat annak idején a „Hétszilvafa” című dévai vicclap is megénekelte. A házak kukorica kóréval pótolt födelükkel sokáig szomorúan hirdették a nyomorúságos telepítés voltát. S ha az „altruista” bank meg nem szánja a telepeseket, ki tudja, merre vették volna útjukat? A bank átvette őket, rendezte a rendezni valót és lehetővé tette nekik a megnyugvó életet.
  Szabó Imre nem győzte panaszkodni, a szerinte igaztalan vádak miatt. Annyira jutott, hogy még ő adta a sértettet. Idézzük Szabó Imrének Hadikfalva plébánosához, Kubassek Jánoshoz intézett levelének egy részletét:
  „...merthát méltóztatik meggondolni, hogy mégis van valami bántó abban, hogy az Amerikába kivándoroltató ügynököknek több hitelt ad és nagyobb bizalommal van e nép, mint...stb.”
  Hát, igen. Ha már a fajtabeliekkel így megjárta a szegény bukovinai telepesek közössége, akkor még bízhatott-e volna bennük? És ha bízott is, már nem volt „élés” mert úgy jártak, mint a szerencsétlen Györfi?
  Tény az, hogy a mellüket veregető magyar származású Szabó Imrék több bukovinai magyart késztettek kivándorolni Amerikába, mint amennyit az amerikai ügynökök kicsaltak.
  Örökös gondok, aggodalmak és panaszok között telt el a telepítés utáni négy esztendő. 1914. nyarán kitört az első világháború. A törlesztések megszűntek. Az életbelépett moratórium védte az adóst minden hitelezővel szemben. A háború folyamán a pénz elértéktelenedett s így az adósok egy-egy borjú vagy malac árából könnyűszerrel egyszerre kifizették minden adósságukat, melynek törlesztése eredetileg 50 évre volt tervezve. Így a legszegényebb telepes is szabad birtokos lett, tehermentesítette házát és külsőségét.

 

                                                                                                       A megmaradt telepesek

  A telepesek nem egyszerre érkeztek Sztrigyszentgyörgyre. Benkő Ferenc telepes gazda 1910. április 14-én pontos kimutatást készített a jelzett dátumig megérkezett telepesekről. A kimutatás feltünteti a családfők neveit, a családtagok számát, az iskolakötelesek életkorát és neveit. A kimutatás szerint, 1910. ápr. 14-ig Sztrigyszentgyörgyön letelepedett 23 család 134 lélekkel, kik közül a házasok száma 47, a gyermekek és ifjak száma: 87. A gyermekek közül iskolaköteles volt: 17, kik közül 2 ismétlő. A kimutatást Benkő Ferenc beküldte Jancsó Ernő főesperesnek, tájékoztatás céljából. Benkő Lázár – Lajos, akit később kántornak választottak, elkészít egy másik kimutatást 1910 végén, ahol már 56 családot jegyez fel:

1. Burján Mihály                    29. Id. Kiss Ferenc
2. Barabás Imre                      30. Ifj. Kiss Ferenc
3. Balog János                         31. Kiss Lőrinc
4. Beke Mihály                       32. Kiss Pál
5. Beke Noé                            33. Kiss István
6. Bakos József                       34. Kovács János
7. Bogos István                      35. Kató András
8. Benkő Samu                       36. Kovács Péter
9. Benkő Márton                   37. László Gergely
10. Benkő Ferenc Márton    38. Mezei Fülöp
11. Benkő Ferenc                  39. Maneszkul Ferenc
12. Benkő Lázár                   40. Miklós Márton
13. Benkő János                    41. Nyisztor József
14. Benkő Antal                   42. Nagy István
15. Roth Pál                          43. Páll József
16. Csíszer Antal                 44. Palkó József
17. Csíki Péter                     45. Salamon Kati
18. Dani István                    46. Sepnicki Simon
19. Erős Balázs                    47. Sebestyén József
20. Fazakas Márton            48. Szőcs András
21. Györfi Albert                49. Szentes Péter
22. Galambos Albert          50. Szőcs István
23. Gáspár Lázár                 51. Szőcs Mihály
24. Gáspár Kelemen           52. Sorbán Fábián
25. Gáspár János                 53. Székely Ferenc
26. Gáspár Leó                    54. Tamás Boldizsár
27. Henninger Lajos           55. Turbuk Péter
28. Géber Gáspár                56. Várda Péter

szgy5

                                                                                                                   A volt iskola

Újabb telepesek érkezésével, a régiek elvándorlásával, az elkészített kimutatások eltérő számokat mutatnak. Az 1911. március 28-án elkészítette telekkönyvi bejegyzés szerint, 58 betelepedett család van, megjelent a Kis Antal és az özvegy Salamon Paliné neve. A családok száma 1911-ben 53-ra csökkent. Az 1911. június 5-én Szabó Imréhez intézett panaszlevél ezek közül 51 családfőt sorol fel, név szerint a következőket:

1. Géber Gáspár Hadikfalva                            27. Sorbán Fábián Hadikfalva
2. Burján Mihály Hadikfalva                           28. Benkő Márton Hadikfalva
3. Miklós Márton Hadikfalva                          29. Ifj. Benkő Ferenc Márton Hadikfalva
4. Benkő Samu Hadikfalva                              30. Id. Benkő Ferenc Hadikfalva
5. Bakos József Hadikfalva                              31. Szőts Katalin Istensegíts
6. Roth Pál Hadikfalva                                     32. Székely Ferenc Istensegíts
7. Szőts András Hadikfalva                             33. Győrfi Antal Istensegíts
8. Barabás Imre Hadikfalva                             34. Nyisztor József Istensegíts
9. Kiss István Hadikfalva                                 35. László Gergely Istensegíts
10 Ifj. Kiss Ferenc Hadikfalva                         36. Szentes Péter Istensegíts
11. Id. Kiss Ferenc Hadikfalva                       37. Gáspár Kelemen Józseffalva
12. Csíki Péter Hadikfalva                              38. Gáspár Leó Józseffalva
13. Balog János Hadikfalva                             39. Gáspár Lázár Józseffalva
14. Henninger Lajos Hadikfalva                    40. Mezei Fülöp Józseffalva
15. Fazakas Márton Hadikfalva                     41. Várda Péter Józseffalva
16. Beke Noé Hadikfalva                                42. Maneszkul Ferenc Józseffalva
17. Kiss Lőrinc Hadikfalva                             43. Kovács János Józseffalva
18. Tamás Boldizsár Hadikfalva                   44. Gáspár János Józseffalva
19. Galambos Albert Hadikfalva                  45. Sepnicki Simon Józseffalva
20. Kovács Péter Hadikfalva                         46. Csíszer Antal Andrásfalva
21. Benkő Lázár Hadikfalva                          47. Palkó József Andrásfalva
22. Kiss Pál Hadikfalva                                  48. Sebestyén József Andrásfalva
23. Bogos István Hadikfalva                         49. Dani István Hertelendyfalva
24. Benkő János Hadikfalva                          50. Erőss Balázs Hertelendyfalva
25. Benkő Antal Hadikfalva                          51. Kató András Hertelendyfalva
26. Turbuk Péter Hadikfalva

   Az 1910-ben Szentgyörgyre érkezettek közül, már hiányzik: Szőts István (Istensegíts), Győrfi Albert (Istensegíts), Beke Mihály, Szőts Mihály, Salamon Kati, Nagy István és Páll József, az összesen Hadikfalváról, azonban megjelenik Győrfi Antal és Szőts Katalin. Egy bírósági beperelés azt mutatja, hogy 1912. augusztus 12-én 77 család élt a faluban.
  Az itteni telepesek közül később (1922-25-ben) többen vándoroltak Brazíliába szerencsét próbálni, ahol más bukovinai székely családdal együtt megalapították a Boldogasszonyfalva nevű telepet. Sztrigyszentgyörgyről kivándoroltak: Bakos József, Benkő Márton, Benkő Ferenc, Benkő János, Csíszer Antal, ifj. Kiss Ferenc, Kiss Lőrinc, László Gergelyné, Mezei Fülöpné, Maneszkul Ferenc, Miklós Márton, Páll József, Szentes Péter, Szőts Mihály, Sorbán Fábián és Turbuk Péterné.
  Antal János sztrigyszentgyörgyi lakos feljegyzései szerint 1925-ig még eltávoztak a faluból a jobb megélhetés reményében: Kovács János, Sebestyén József, Gáspár Lázár, Erőss Balázs, Székely Ferenc, Roth Pál, Gáspár Kelemen, Palkó József, Várda Péter, Kató András, Kiss Pál, Kovács Péter és Szőts András. Nagyrészük Kanadába telepedett le, ám néhányan közülük csak Magyarországig jutottak.
  Jancsó Ernő főesperes plébános 482/1911 számú, május 23-án kelt felterjesztésében az addig letelepedett 53 római - katolikus vallású család lélekszámát 335-re teszi, kik között 45 tanköteles gyermek van.
  A hívek számának 335 lélekre való emelkedése, a 45 tanköteles gyermek rendszeres hitoktatása, a megsokasodott hívek felelősséggel teljes, lelki gondozása a 18. km. távolságra lakó, piski-i főesperes - plébánost új gondok, és nehéz feladatok elé állította. Jancsó Ernő főesperes az ő gyakorlati érzékével rögtön felismerte, hogy a telepítés templomépítés nélkül nem tekinthető befejezett munkának. A hívek szép számára való tekintettel ezért templom-, és „parochia” építésével akarta a telepítést kiegészíteni. A telep részére önálló lelkészséget akart szervezni. A már említett 482/1911 számú felterjesztésében e célra 100.000 korona kiutalását kéri a vallásalapból, a lelendő lelkész részére pedig „congrua” kieszközölését. A terv megvalósulása sajnos nem sikerült, csak 1935-ben, amikor felépült a sztrigyszentgyörgyi templom. Ezt már Jancsó főesperes nem érte meg, korán bekövetkezett halála miatt.
  A sztrigyszentgyörgyi templom csak nehezen, sok áldozat árán épült fel. Egyrészt a politikai helyzetek a rendszerváltozások miatt, másrészt a hívek kis létszáma, ennek ingadozása miatt. Mire valahogy megállapodtak volna, 1922-től kezdve több család elköltözött Brazíliába. Ez a telepesközség lakosságának majdnem a felét jelentette. Sokat számított az a tény is, hogy a pusztakaláni régi gyár számára megépült az áramfejlesztő, amit a falusiak úgy neveznek: „a turbina”. Ennek vízvezetéke az egyházi földeken ment át, ezért a gyár vezetősége szép összeget fizetett.
  A kitelepült székelyek sokáig a pusztakaláni templomba jártak hallgatni az igét, majd 1935-ben elkészült a saját templomuk. A piskitelepi anyaegyházhoz tartozó pusztakaláni templom főesperese Jancsó Ernő volt 1887-1915 között, több káplán segített neki munkájában. A bukovinai kitelepedéskor Gáspár Albert (1909-1910) volt a káplán, majd utána következtek:
Szőts Adalbert (1910-1914),
Török István (1914-1915),
Hoboth József plébános (1915-1923), ennek káplánjai
Darvas Dénes (1915-1916),
Kovács György (1916),
Lakó János (1916-1919),
Petres Kálmán (1919-1920),
László Ferenc (1920-1923).
  A pusztakaláni plébánia 1923-ban önállósult, ennek leányegyháza lett, 1935-től, a sztrigyszentgyörgyi templom is. Kalánban és Sztrigyszentgyörgyön is szolgáltak:
Dr. László Ferenc (1923. jún.- 1974. júl.)
Horváth Antal (1974. szept.-1983. júl.)
Csíki Sándor (1983. júl.-1988. júl.)
Marthy Attila (1988. aug.- 1998. szept.)
Köllő Tibor (1998. okt.- 2006. okt.)
Szász János (2006. okt.- )
  Szükség esetén, akkor is, mint napjainkban, mindig besegítettek a dévai vagy a vajdahunyadi ferences atyák.
  Közben katolikus iskolát építettek a telepesek, 1920-ban. Ezt utólag az állam bekebelezte, az 1948-as államosításkor.

                                                                                             Befejezés


   E szomorú emlékű, sztrigyszentgyörgyi és csernakeresztúri eseményekkel, a bukovinai magyarság telepítése lezárult 1940-1941-ig, a bácskai telepítésig. Azonban egyénileg vagy kisebb csoportokban továbbra is távoztak Bukovinából
   A szentgyörgyiekkel való beszélgetésemkor 2007-ben, az öregek elmondták, hogy 1914-ben már annyira elhatalmasodott az elkeseredés, az első telepeseken, hogy senki sem maradt volna a telepen, ha nem tör ki az első világháború. Így aztán „odarekedtek”, 1924-ig. Ekkor majdnem a falu lakosságának fele, ismét vándorbotot fogott a kezébe: néhányan Magyarországig, ám a java a brazíliai Boldogasszonyfalváig meg sem állt.
  Az I. világháborúban többen elestek, a szentgyörgyiek közül, de pontosan kik és hányan, arról még az idős adatközlőim sem tudnak. A II. világháború áldozatai már frissebben élnek emlékezetükben. Ezek: Beke Ferenc, Fazakas Lajos, Dani Gergely, Gáspár Géza, Gáspár Zoltán és Kiss Pál. Sajnos, a hősökre semmi sem emlékeztet a faluban.
  Bár a XIX. század középen beindult pusztakaláni kohógyár biztosíthatott volna megélhetést a falu lakossága számára, 1934-1935-ig megmaradtak a telepesek, a Bukovinából hozott életmódjuk mellett. Minden háznál akadt 1-2 tehén, ezekkel-nagy munka árán-sikerült megfelelő termést kicsikarni a silány földekből. Káposztával, hagymával, burgonyával és különböző zöldségekkel piacoztak Kalánban és a környező városokban.
Mikor 1934-35-ben felépült a falu áramfejlesztője, a „turbina”, ennek vízvezető csatornája átvágott a szentgyörgyiek földjein. Kárpótlásul, csak ekkor alkalmaztak néhány férfit, a gyárban. Amikor 1938-ban kitört a pusztakaláni kohógyárban a sztrájk, akkor is a bánáti Ferdinándbergből hoztak, a gyár vezetői, sztrájktörőket. A két világháború közti időszakban, a falu nőszemélyzete csak a házkörüli teendőket végezte.
  Sztrigyszentgyörgyön is, akárcsak országos szinten, bekövetkezett az’50-es évek végén a „kollektivizálás”. Ekkor pártaktivisták és agitátorok szelték keresztül-kasul a falut, gyűléseket tartottak, bizonygatva a falu magyarságának, a közös gazdálkodás eredményeit. Inkább kényszerből, mint jószántukból, a java földtulajdonos „önként” átengedte földjeit az államnak. Két családfő nem iratkozott be: Fazakas Márton és Csíki Géza. Akadtak, az akkori megrögzött szokásokhoz híven, meggyőző intézkedések is. Adatközlőmet, id. Burján Istvánt kétszer menesztették a kaláni gyárból, először, mert apja nem írt alá földje beadásáról, másodszor, mert nem volt párttag. Első alkalommal visszahívták a gyárba, másodszor ő kérezkedett vissza.
  Az igavonó állatokat is kötelesek voltak beszolgáltatni. Ezekért nagyon kevés kárpótlást kaptak.
  A kohógyár új részlegeinek megnyitásával szükségeltetett a munkáskéz, így Szentgyörgyről is egyre többen irányították lépteiket a gyár kapuja felé. Ez biztosította, az 1990-es évek végéig, a megélhetést, amikor azonban a gyárat szinte teljesen felszámolták. Ennek egyenes hatása abban mutatkozott, hogy a faluban jóformán csak az idős nyugdíjasok maradtak. A fiatalság, a Pusztakalánt körülvevő, iparilag fejlettebb városokban (Vajdahunyad, Déva) nézett megélhetés után. Úgy ezek, mint azok az iskolakorúak, akik nagyobb városokban (Arad, Kolozsvár) folytatják tanulmányaikat, ki vannak szolgáltatva az asszimilációnak, mely leginkább beszédjükben nyilvánul meg. A kilátástalanság tudatában élő magyarság, magárahagyatottságában úgy segít magán, ahogy tud. Egyesek idegenbe költöznek-dolgoznak, mások pedig, talán létük biztosítása végett, más nemzetiségűekkel házasodnak össze.
  Milyen jövő vár a továbbiakban, a falura? Erről senki sem akar beszélni.

 

Források:
1. Eredeti helyesírás. Az okmányok idézéseiben betartjuk az eredeti helyesírást, habár a mai nyelvtani fogalomnak nem mindig felelnek meg.
2. Id. Burján István adatközlőm, 2007. februárban.
3. László Ferenc – A sztrigyszentgyörgyi csángótelepítés, kiadatlan írás, 2.old.
4. László Ferenc- Historia Parochiae…, 80. old.
5. László Ferenc - uo. 80. old. Idézve Szabó Imre, Jancsó Ernő főespereshez 1911. június 20-án kelt leveléből
6. László Ferenc- uo. 80-81.old. Jancsó Ernő főesperes levele. Pál István státusi előadóhoz 1911. VI. 19-én, No. 580/1911
7. László János nagyapám kiadatlan, számozatlan gépelt írása (tulajdonomban)
8. Győrfi István (1878.április 7, Istensegíts-1947.okt.10, Istensegíts) Győrfi István Hamburg kikötőjében szállt az S.S. Hannover nevű hajóra, mely 1913. április 6.-án kötött ki a Maine állambeli Portlandban. Visszatért onnan, majd 1920. október 30.-án ismét Amerikába érkezett a Finland nevű hajóval.
9. Foki –Solymár- Szőts-Források a bukovinai székelyekről, Babits Kiadó, Szekszárd, 2000. 307. old.

Sztrigyszentgyörgyi telepítés-1910 (I.rész)

Publicat: Joi, 15 Februarie 2024 04:25 | Accesări: 263

Sztrigyszentgyörgyi telepítés-1910 (I. rész)

1. Előszó
2. Az elnémult harangok vidéke
2. Röviden a falu múltjáról
3. A madéfalvi elindulás.
4. A telepítés története röviden

                                         Előszó

    Kezdeti elhatározásom az volt, hogy egy rövid beszámolóban összehasonlítom Sztrigyszentgyörgyöt a bukovinai Józseffalvával. Bár mindkét falu aránylag közel helyezkedik (-dett) el a többi magyar településhez, magárahagyott sorsuk sok mindenben hasonlított: eltűntek a magyarok, a vegyes házasságok száma nőtt, eltűnt az anyanyelv vagy elpocsékolódott az anyai örökség. Sztrigyszentgyörgyön ebben nem csak a telepesek hibásak, hanem azok az illetékesek is, akik őket elfelejtették a telepedéstől eltelt 100 év alatt. Mindazok, akik tehettek volna valamit velük és értük addig, amíg ilyen helyzetbe nem jutnak. A többszörös hatások és ráhatások a sztrigyszentgyörgyi magyar közösségre megtették a magukét, befolyásolták e kis magyar csoport életét.
   Kezdődött ez a pusztakaláni kohók megszületésével, amikor nemcsak a füst jutott Sztrigyszentgyörgyre, hanem erdélyi, bánáti és székelyföldi vendégmunkások hada is. Ettől az időponttól számítandó a vegyes házasságok kezdete. Folytatódott László Ferenc lelkész szerint: „…a brazíliai kivándorlás által félelmetesen megtizedelt sztrigyszentgyörgyi filiálé-”val, a trianoni szerződéssel, majd a magyar iskola beszüntetésével és az iskolaépület kisajátításával, a földreformmal, a földek kollektivizálásával, a pusztakaláni új város létrejöttével, amikor Sztrigyszentgyörgy az újonnan létrejött város egy utcájává, nyúlványává alakult, és így van ez napjainkig.
   Utam elején, magam sem voltam tudatában annak, hogy rövid idő alatt mennyi anyag fog felgyűlni. Többszörös kiutazásom során, az elbeszélgetések, interjúk és kérdezéskedések eredményeként, a rendelkezésemre álló adatok olyannyira felhalmozódtak, hogy azt leközölni egy cikkben lehetetlennek bizonyult. A tények tömör és száraz felsorolása nemcsak a szerzőnek, de az olvasónak sem ígérkezett volna kellemes tanulmánynak. Később felvetődött az ötlet egy kis összefoglaló kiadására könyv alakban és képekkel.
   A beavatottak (és nemcsak) tudjak, hogy az adatok, értesülések begyűjtése ritkán bizonyul olyan súlyos feladatnak, mint azok rendszerezése. Szeretném ezért, ha a leközlendő anyag minél egyszerűbben kerülne bemutatásra. Úgy, mint amilyenek a mai sztrigyszentgyörgyi emberek: egyszerűek, őszinték és közlékenyek, nem feledve a nyíltságot és a barátságosságot sem. Mert ahány házban megfordultam, rövid idő alatt éreztették velem, hogy otthon vagyok. Otthon, mint ahogy őseink (az övék és enyém) otthon voltak és együtt Bukovinában. Nem állíthatom azt, hogy manapság Sztrigyszentgyörgy magyar ajkú lakossága mind Bukovinából származik. De a magva, az igen.
  Sztrigyszentgyörgy magyarságának bemutatását az 1910-1912-es telepítéssel kell kezdeni. Ellentétben bizonyos történészek és „fajtáját szerető bukovinai székelyek” kedvenc és megrögzött felfogásával, Sztrigyszentgyörgyön sem történt falualapítás, avagy honfoglalás, csak letelepedés, akárcsak az öt bukovinai magyar falu, Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva esetében is. Bár kevesen, de voltak ott már előttük is. Ezek utólag beolvadtak a letelepedett bukovinai székelyek csoportjába. A Katolikus Egyház gondozásában jelent meg „Claudiopoli”-ban (Kolozsvárt), „a Christo nato” 1844-ben, a „Schematismus venerabilis Cleri diocesis Transilvaniensis”, ahol a „parochia erecta A. 1691 Hátzeg”-hez „in Filialibus” tartózik Szent-György 5 katolikussal (ezt nem kell rossznéven venni a szentgyörgyiektől, mert Piskinek is csak 9 katolikus lakosa volt akkor). Hogy mellettük még éltek reformátusok és oláh jobbágyok, ez valószínű. A történetírás során nemegyszer feljegyzés történt arról az elismert tényről, hogy a magyar földesurak, a XVIII. századtól kezdve inkább kedvelték az olcsó és igénytelen oláh jobbágyakat, mint az önérzetes és szabadságszerető magyarokat. Köztudott, hogy ennek mi lett az eredménye, beleértve a román pópák és anyák segítségét is.
   A sztrigyszentgyörgyi telepítésről aránylag kevés az információ. Ők leginkább csak akkor kerültek említésre, mikor az erdélyi telepítésekről, vagy a brazíliai kivándorlásról esett szó. A telepítés körül lezajlott panamázás még felvonta rájuk a világ figyelmét, de utána még az arra illetékesek sem foglalkoztak velük napjainkig. Hosszú idő 100 év. És akkor csodálkozunk, hogy hova jutott Szentgyörgy? Nem! Itt az a csoda, hogy még megvannak és beszélnek magyarul.
   Sztrigyszentgyörgyön egy olyan telepítés zajlott le, mely párját ritkítja a magyar történelemben. Ideje erről részleteket bemutatni a nagyközönségnek. És mint utam elején említettem, még egy fehér fátylat fellebbenteni a bukovinai székelység történelméből.
Nos, e rövid előszó után kezdjük el Sztrigyszentgyörgy történetét.

aszgy

                                                                           Az elnémult harangok vidéke

  A történelem során Hunyad vármegye mindig határvidék volt. Ez néha előnyére szolgált, bár legtöbbször hátráltatta politikai-társadalmi állapotát. Előnye volt a kereskedelem szempontjából, hátráltatva a határok őrzését feltételező költségek miatt és a XVIII. századtól elkezdődött, fokozódó bevándorlások miatt. Az 1848-as forradalom után vérszemet kapott az akkori Nagy Magyarország területén levő kisebbség. Közel 60 év alatt, 1918-ig szinte nem zajlott le olyan gyűlés a budapesti parlamentben, melyen a kisebbség ne követelte volna az úgynevezett jogait. Vonatkozott ez a tulajdonjogokra, a szólásszabadságra, az egyház helyzetére, az iskolákra, sajtókiadásokra. Bár a magyar kormány minden lehető és nem lehető, gyakran a magyarság hátrányára levő jogokat megadott nekik, az elégedetlenség a kisebbség körében nem csökkent, hanem fokozódott. Olyan sajátos helyzetek álltak fenn, mikor a magyar kormány által támogatott és a kisebbség nyelvén íródott sajtó a kormányt támadta, adómegtagadásra, lázadásra szólította fel a kisebbséget. Történelmileg bebizonyosodott, hogy a kormány nem ismerte a végeken fennálló helyzetet, csak a jelentésekből tájékozódott. A meleg irodákban és kényelmes bőrszékekben hozott intézkedések mind erről tanúskodnak.
  A magyar kormány csak a XX. század elején kezdett ébredezni, és akkor megpróbálta helyrehozni a XIX. század közepétől kezdődött mulasztásokat. Késő volt már ekkor és a hozott intézkedések ismét a magyarság, főleg e parasztság kárára voltak. Rideg jogászmunkák kerültek ki a magyar törvényházból, melyek legfőbb céljuknak nem a sérelmek orvoslását tekintették, hanem azt, hogy a kisebbség ne tudja valamilyen úton-módon a törvényeket megtámadni és aláásni. Ilyen módon az adózó és államfenntartó népet koldussá tették és kivándorlásra kényszerítették. Jellemző erre az 1894-es V.-ik t.c.jogszabály, mely minden haszontalan témát feldolgoz, csak a leglényegesebbet hagyja ki: a magyar birtokállományban beállt állapotokat, melyeknek helyzete a XIX. század végén katasztrofálisan kétségbeejtő. Hollaky Arthúr, Hunyad vármegyei alispán rendeletet bocsátott ki és információkat kért az arra illetékesektől, hogy mi az oka a nagyfokú, Hunyad megyei kivándorlásnak. Nézzünk meg egy választ:

“Sz.2001/904

Alispán Úr!

A folyó év és hó 7-én kelt 12308 sz. a. rendeletre jelentem, hogy a kivándorlás növekedésének oka a nagy fokú ínség, mely a folyó évi nagy szárazság miatt származott általános termény hiány miatt keletkezett.

Puj, 1904 év október hó 30-án

Török Árpád
főszolgabíró“

  A XX. század elején Hunyad megyében már alig léteztek Árpád-kori települések egész községekből tűnt el a magyarság vagy került kissebségbe: Marosillye, Marosnémeti, Dobra, Kőrösbánya, Beregszó, Kéménd, Haró, Magyarbrettye, Tordos, Lozsád, Al-Pestes, Kis-és Nagybarcsa, Rápolt, Algyógy, Bácsi, Alsó- és Felsőszilvás, Alsó- és Felsőszállás, Szászváros, Hátszeg, hogy csak néhányat említsünk meg.
  A törvényhozás ekkor hat millió koronát bocsát a kormány rendelkezésére, 50 évre. Ez a magyarság szempontjából veszélyeztettet vidékek megsegítésére kellett volna szolgáljon. Ám ezért is a telepes gazda 4%-os kamatot kellett fizessen. Holott a román országokban egy hold földet lehetett vásárolni egy jól megtermett tyúk árából. Mind az akkori magyar kormány külpolitikája, mind a belpolitikai ügyek rendezése éretlenségről, hogy ne mondjuk rosszindulatról tanúskodik. Bár saját népével szűkmarkú volt, nem lehet ezt állítani róla, ami a kisebbség iránti nagylelkűségét illeti. Hiszen csak a karánsebesi, nagyszebeni, lugosi, balázsfalvi, szamosújvári, nagyváradi román egyháznak, mint kongrua, kárpótlék és különféle segélyekre több mint 11 millió koronát szavazott meg nagyvonalúan. És tette mindezt két évre. Saját fiaival, véreivel uzsoráskodott a magyar állam.
  Az állam azt is megakadályozta, hogy a telepes gazda a saját házát eladja. Mit szólhat ehhez a telepes? A bukovinai székelyek leginkább a földhiány miatt hagyták el szülőföldjüket. Most olyan telekhez jutottak, melyet kötelesek megfizetni, de nem rendelkezhetnek vele. Íme a törvénycikk:
  „17. § Ha a mindenkori telepesek telepítvényi ingatlanaikat a tulajdonjognak az első telepes nevére történt bekebelezésétől számítandó 15 éven belül másnak mint törvényes leszármazóiknak vagy házastársuknak bármikor elidegeníteni akarnák, ez esetben a kincstárt elővásárlási jog illeti meg; miért is a telep tulajdonjogának a telepes nevére való bekebelezésével egyidejűleg bejegyzendő lesz a magyar királyi kincstár javára az elővásárlási jog is, mely abban áll, hogy ha a telepes telepítvényi ingatlanait a kiszabott 15 éven belül elidegeníteni akarná, köteles ezen ingatlanok megvételével a magyar királyi kincstárt megkínálni, a kincstárnak pedig jogában áll, azon ingatlanokat minden tartozékaival együtt a telepes által vételár fejében már befizetett tőkeösszegek, továbbá az igazolt házépítési költség, vagy ha házépítési kölcsönt adott, ennek tényleg törlesztett részeinek lefizetése mellett megvásárolni és arra vonatkozó tulajdonjogát tehermentesen bekebeleztetni. Joga van azonban ezen így lefizetendő összegből azon hátralékos kamatokat levonni, melyeket a telepes azon évekre, melyekben a telepet bírta, be nem fizetett. - A telepítő kincstár az elővásárlási jog igénybevétele iránt a megkínálástól számított 60 nap alatt nyilatkozni tartozik; - ellenkező esetben elővásárlási joga elenyészett.
A törvényes leszármazóknak vagy a házastársnak történt elidegenítés a telepítő kincstárnak mindenkor bejelentendő.”
   A telepeseknek a dolgok ilyen állása nem volt tudomásukra hozva. Ők erről csak akkor értesültek, miután Bukovinában minden ingatlanukat (ingóságukat) pénzzé tették és megjelentek Sztrigyszentgyörgyön. A telepes helyen semmi sem várta őket: sem a megígért házak, sem a gazdasági épületek. Kimérték a földeket és a Jóisten gondjára bízták őket.
  És még valami az 1894-es törvénycikkből. Ennek 26. § szerint a mesteremberek eleve ki voltak zárva a telepítésből: ”ezen törvény mezőgazdasággal foglalkozó telepesekről intézkedvén, iparos munkások telepítésére nem alkalmazható”. Egyszóval ha volt köztük kovács, asztalos, bognár, fazekas, ács, cipész, szűcs, stb. az nem telepedhetett!
  Kiket szemelt ki a magyar kormány a Hunyad megyei telepítésre? Azokat a keleti határ mentén élő magyarokat, akikről a XIX. század végéig jóformán tudomásuk sem volt. Akkor hívta fel rájuk a figyelmet az istensegítsi születésű László Mihály a „Keleti testvéreink” című írásával. Egyáltalán nem, vagy tévesen ismerték a bukovinai magyarok eredetét: egyesek azt hittek róluk, hogy a honfoglalástól maradtak ott, mások, hogy Rákóczy fejedelem bujdosó kurucai.
  A Hunyad megyei telepítés hivatva volt az itteni magyarságot megerősíteni. Mégis, nem az új telepek létrehozása lett volna szükséges. A történelem bebizonyította, hogy a fennálló, de pusztulásra ítélt, még meglevő magyar helységek szorultak volna megerősítésre, olyan módon, hogy ezek a magyar néphez, ennek történelméhez kapcsolódjanak. Meg lehetett volna erősíteni a Beregszó – Haró - Kéménd – Rápolt vonalat, vagy a Dobra – Marosillye - Marosnémeti sávot. A bukovinai székelyeknek nagyobb erőfeszítésbe került megélni az új telepeken, mint Bukovinában. Minden energiájuk a földek megdolgozására, az adók, a kamatok kifizetésére összpontosult. Az akkori kormányt nem a telepesek életszínvonala, művelődése, a tanügyi gondok érdekelték, hanem az adók beszedése. Egyszerűen letelepítették őket, és csak akkor emlékeztek meg róluk, amikor pénzbeszedésről jött a szó, vagy amikor kitört az I. világháború és szükség volt ágyútöltelékre. Az eredmény: rengeteg özvegy, még több árva, akikről senki sem gondoskodott, gazdasági lezüllés és az a tény, hogy végül is Romániába telepedtek. Csak a telepesek kitűnő életképessége, munkaereje, kitartása és a mezőgazdasághoz való, vele született szakértése érte el azt, hogy mégis, a mai napig megmaradtak
  A Hunyad megyei telepítések szempontjából, mondhatni Déva volt a legszerencsésebb helyzetben, mégis a helyes és erkölcsileg korrekt telepítéskor megengedhetetlen az olyan, mint a Déván alakult zsellértelep. Azonban Déva kivételével a többi telep keserves helyzetbe került. Saját költségen vásároltak földeket, 30-50-év alatt voltak kötelesek törleszteni kamattal Elhelyezésük is meggondolkoztató. Sztrigyszentgyörgytől távol esik minden magyar település, román falvakkal volt körbevéve, a földek is rossz minőségűek. Csernakeresztúron 396 a román és 159 magyarul alig beszélő református közé hoztak megközelítőleg 700 tiszta katolikus személyt. Vajdahunyad pedig…Vajon mihez akartak kezdeni a behozott 19 családdal és 93 személlyel? Mennyire erősítette ez az ottani magyarságot? Pedig a mostoha körülmények között is kitettek a telepesek magukért. Nézzük át kissé a statisztikát:

Helység                             Telepedett             Bejött család/személy                 1940-ben család/személy                  Növekedés%-ban
Déva                                  1889-1892, 1910                99/589                                              425/2220                                               370%
Csernakeresztúr                   1911                             113/680                                              224/1074                                               158%
Sztrigyszentgyörgy              1910                              52/350                                               332 személy                                          100%
Vajdahunyad                        1892                              19/93                                                  450 személy                                          484%
   Sztrigyszentgyörgy esetében az adatok helyesek. Hiszen a betelepedett 350 személyből 1922-25 között 180 ember elhagyta a falut. Így a visszamaradt 170 ember száma 332-re nőtte ki magát csekély húsz év alatt, egyszóval megkétszereződött. A négy telepítés átlagos évi szaporulata 6, 2%, míg Magyarországon 1850-1910 között nem haladta meg a 0,11-1,03%-ot.

aszgy1

                              Röviden a falu múltjáról

    Sztrigyszentgyörgy az azonos nevű folyó, vagy ahogy a helybeliek mondják „a patak” mentén helyezkedik el, ezzel párhuzamosan, észak-dél irányban. Pusztakalán közigazgatásához tartozik, ennek Újvaros nevű részével van egybenőve. A Piski-Petrozsény útvonalon lehet a falut megközelíteni, a DN 66-os úton. Nagyobb városok közelében fekszik, Piskitől 17, Vajdahunyadtól 13, Hátszegtől 21 kilométer távolságra, tengerszinti átlagmagassága 230 méter. Alacsony, enyhe dombok karolják körül, egyedül a Magura csúcs az, amelyik „kimagaslik” 590 méterre. Gyönyörű kilátás nyílik a faluból minden égtáj felé: keleten a szászsebesi havasok, nyugatra Gyalár község, délen a Retyezát büszke csúcsai, északon az Érchegység vonalai simogatják szemünket.
  A vidék már régen lakott volt, ezt bizonyítják e Dévai Múzeumban taláható leletek, amelyek i.e. 5500-3500-ból származnak. A bronzkor is nyomot hagyott a vidéken, ebből az időből fejszék, balták különböző karperecek maradtak fenn.
  Első okleveles említése a falunak 1377-ből származik, amikor a Tengewrg néven kerül feljegyzésre. Az írásos megnevezés időnként változik, 1440-ben Zenthgerg, 1472-ben Zenthgyergy, 1498-ban pedig Zentgerg a neve. Legrégibb épülete egy kőtemplom, a mai román részen. A templomok középkori eredetét egyrészt az oklevelek, másrészt és főképpen a stílust hordozó kövek, különösen a román és gótikus koriak bizonyítják. Nagyon sok templom középkori eredetéről a templomok védőszentjei vallanak. I. Bélától és Szent Lászlótól kezdve a települések is a védőszentjeikről kapták nevüket. Szent László megszabta azt is, mely ünnepeket kell megünnepelni. Az erre vonatkozó dekrétumban felsorolt szentek templomai a legrégebbiek közé sorolhatók; Szent István vértanú, Szent János apostol, Szent György, Szentkereszt, Szent Mihály, stb.
  A település Szent György tiszteletére szentelt templomának nevét őrzi. Kőtemploma a XIII-ik század II-ik felében épült, egy előző századból származó fatemplom helyén, melynek temetőjében II. Béla korabeli pénz és erre a korra jellemző egyéb tárgy (az egykori katolikus lakosság emlékei) a XII. század első feléből (1131-1141) kerültek felszínre. A templom szentélye XVIII. századi toldás, rövid hajójának nyugati végén kis harangtorony van, ennek keleti oldalán egy felirat megörökíti az építtető Laczkó ispán nevét. A templom eredeti freskóinak felirata a XV. századi kegyuraságok emlékét őrzik, 1315-ben és a XV. században újítják.
   Középkori katolikus lakói a reformáció idején reformátusok lesznek, a templommal együtt. A XVIII. században református filia . A XIX. század elején (1809) a református egyház eladja a templomot a görög-keleti egyháznak, mivel hívei elapadnak.
  Sztrigyszentgyörgy mai katolikus temploma 1935-ben épült, a bukovinai székelyek összetartása eredményeként.
  A bukovinai székely telepesek, az otthoni (bukovinai) szokásukhoz híven, a falut egy hosszú utcában alkották meg, és ez a mai faluközpontban is észrevehető. A szájhagyomány szerint, a románság házaitól a Baricsa-patak választotta el, ma is ezen kell átkelni, hogy a faluba jussunk.

aszgy2
                                                                                                Antal János és Salamon Zsófia családja


                                                                                                        A madéfalvi elindulás

   Sorsuk, az 1910-ben Sztrigyszentgyörgyre letelepült bukovinai magyarokoknak, a Székelyföldön lezajlott XVIII. századi eseményekkel kapcsolatos. A járványok, szegénység, katonaság következtében, a székely nép jelentős töredéke elhagyta hazáját, és Moldvában, a bojárok földjein talált menedéket. Itt alapítottak falvakat (Pusztina, Frumósza, Lészped), betelepedtek a régi, „Etelkuzu”-ban meghúzódott magyar falvakba (Diószén, Klézsa, Forrófalva), vagy a románokkal alkottak közösen falvakat, főleg a Tatros, Tázló és Beszterce folyók mentén.
   Az osztrák-török megegyezés során, 1774. decemberében, Bukovina területe a Habsburgok tulajdonába ment át. A gyéren lakott terület benépesítésére, az osztrák kormány (Splényi tábornok, Bukovina katonai-, és polgári kormányzója vezetésével) elindította a moldvai székelyek Bukovinába való áttelepítését, 1776-1777-es években. Előzőleg, a moldvai székelyek (László János feljegyzései szerint - a dédnagyapja „Aranykorona” nevű imakönyvének a tábláján (fedelén) - egy hattagú „comissio”-t küldtek Bukovinába, Istensegíts vidékére, Tamás Albert zamackói (Szamoska) bíró vezetésével, a települési viszonyok és a földek minőségének megtekintésére. Jó földeket találva, és a német hatóságok jóindulatát is tapasztalva, a Moldvában szétszóródott magyarok megalkották Istensegíts (a szolka-i kolostor birtokán) és Fogadjisten (az ilişeşti-i kolostor földjein) nevű falvakat. Az elkövetkezendő tíz évben még alakult három telepesközség: Hadikfalva (1785), Józseffalva (1785) és Andrásfalva (1786).
   A kezdeti és időnkénti nehézségeket leküzdve (járványok, éhezés, szárazság), a székelyek nagyon megszerették új hazájukat. Saját bevallásuk szerint, az osztrák uralom alatt jó sorsuk volt: „nem bántották őket nyelvükben, vallásukban vagy kultúrájukban. Saját papjaik és tanítóik voltak, magyarul vezetett községi, illetve állami iskolájuk alatt fejlődtek” Az osztrákok csendes , békés és megértő uralmáról a legnagyobb elismeréssel emlékeztek meg.
   Idővel, gazdasági és jogi okok miatt, a XIX. században megkezdődött az elvándorlás-telepedés Bukovinából. Kényszerültek tömegesen elhagyni Bukovinát és jutott belőlük 1878-tól kezdve, Boszniába, a Bánátba, Erdélybe, Észak-, és Dél-Amerikába.
  A kivándorlási jelenség lefolyása három időszakra osztható be:
  1. A kevéssé vagy egyáltalán nem szervezett kivándorlás (1878-1883)
  2. A többé-kevésbé szervezett kivándorlás (1883-1910)
  3. A magánúton levezetett kivándorlás (1910-1911)
  Az utóbbi nem volt államilag szervezett-támogatott, így a telepesek ki voltak szolgáltatva a lelkiismeretlen ügynök kényének-kedvének.
  A kivándorlásra, mint jelenségre, akkori magyar kormány csak néhány év múlva figyelt fel (1880), majd egyezséget kötött az osztrák kormánnyal (1883.) állami telepítések megszervezésére. Így jött létre Hunyad megyében a dévai és a vajdahunyadi telepítés. Ezek valamennyien életképesnek bizonyultak. Közben folytak a magánjellegű telepítések. Nagyokat ígérő, de ezeket az ígéreteket soha be nem tartó ügynökök járták be Bukovina magyar falvait. „A magyar hazafias ügy” jelszóval döngették mellüket, ezzel takarták üzleti számításaikat. Az ügy ilyen lefolyásának híre Bécsig is eljutott. Egy bécsi világlap is közölte az esetet, majd a leleplezéseket átvette a „Pesti Hírlap” is.
  A szóban forgó botrányos telepítés a sztrigyszentgyörgyi és a csernakeresztúri volt. Az újságok által kiderített dolgok kissé ráijesztettek a telepítő bizottságra, ám nem hagytak fel üzelmeikkel, csak óvatosabbak lettek.
  A szegény, jóhiszemű és magára hagyott népet nem volt nehéz becsapni. Így folyt le a magánjellegű sztrigyszentgyörgyi telepítés 1910-1912-ben, ahol annyi visszaélés történt a birtokok adás-vétele, de főként a kifizetése körül, hogy lehetetlen volt már akkor, mindenre fényt deríteni.

azsgy3
                                                                                        Kettős esküvő Sztrigyszentgyörgyön


                                                                                                  A telepítés története röviden

   A telepítés főszereplője Szabó Imre Magyar Királyi Pénzügyi Számtiszt, egy dévai telepes gazda fia, aki saját bevallása szerint „alapos csángóismerő”. Annak a bizottságnak volt egyik tagja, amely Szász István kolozsvári magyar királyi telepítési felügyelővel, a dévai hozzátelepítéshez 1909-ben, néhány gazdát Bukovinában kiválasztott.
  Ez alkalommal a bukovinai magyar falvakat végigjárva, személyesen szerzett tapasztalatot arról a nagy hazavándorlási vágyról, mely az ott élő magyarokat 1883-tól fűtötte. Tisztában volt azzal is, hogy a telepítésre megvásárolt birtokokat egyhamar nem fogja a kincstár betelepíteni. Ezért dr. nagybarcsai Barcsai Andor, akkori országgyűlési képviselővel társulva, a megszakadt településeknek a magánúton való folytatását tűztek ki célul. A cél jó kampányötletnek bizonyult 1910-ben, dr. Barcsai Andornak képviselővé választására, a dévai telepesek részéről.
  Mint említettem, Szabó Imre dévai állami tisztviselő 1909-1910 év folyamán megjelent Bukovina magyar falvaiban. Hazafias hangú nyilatkozataival, olyan állításaival, melyeket valószínűleg ő maga sem hitt, súlyos, de be nem váltott ígéreteivel, kivándorlásra buzdította az arra amúgy is hajlamos ottani atyafiakat. Miután erdélyi, állami „csángó-telepekről” igen kedvező hírek érkeztek Bukovinába, a lakosság tömegesen jelentkezett áttelepítés céljából. Annál is inkább, mert Szabó Imre úr biztosította őket, hogy az általa intézett telepítés is állami felügyelet alatt történik. Szabó Imre és Dr. Barcsay Andor országgyűlési képviselő vezetése alatt telepítő bizottság alakul, melynek Sztrigyszentgyörgyön megbízottai illetve képviselői: Farkas Béla közjegyző és Rádu János állami elemi iskolai tanító voltak. Telepítés céljaira összevásárolták a helyi és környékbeli földbirtokosoktól a Sztrigyszentgyörgyön megszerezhető földeket (Szoboszlay Dénes, Barcsay, Papp Jenő, Buda Gyula-féle birtokok). A megvásárolt birtok egy részét a telepítés vezetői kéz alatt kicserélték a sztrigyszentgyörgyi román parasztok kisebb, rosszabb minőségű birtokaival. A románok, köztük a különben igen jóindulatú pap is, örömest kaptak az alkalmon (mint általában mindig), mert ilyenformán a kavicsos, bokros, részben alig hasznavehető birtokaikat is váratlanul jó földdel cserélhették ki.
  Így például a Sztrigy folyó partján levő hosszú házsor is, melyet a bukovinai székelyek laknak ilyen kicserélt birtokon fekszik. Ez utóbbi cserének kétségtelenül csak annyi előnye volt, hogy a telepnek ez a része gyönyörű szép helyen nyert elhelyezést, a község területén, illetve a régi község házainak folytatásában. Hamarosan tapasztalták a telepesek, hogy telkeik rendkívül vizenyősek, konyhakertjük talaja pedig tele van kaviccsal, ezért kertjüknek igen kevés hasznát veszik. Ugyanakkor a telepítő bizottság által kicserélt, de eredetileg a székelyek részére vásárolt földeken, mások akár vagon-számra termelhetik a káposztát, zöldségeket, stb. Az elégedetlenkedéshez hozzájárult még az is, hogy a házak felépítésénél is, például a tégla beszerzésénél, stb. számos visszaélés történt.
  Az 50 évre előírt részletfizetési feltételeket a telepesek eléggé nehéznek, súlyosnak találták. A székelyek meglepődve vették észre, hogy itt nem állami telepítésről van szó, hanem egy telepítő magán-bizottság kénye-kedvének vannak kiszolgáltatva. A magyar állam ugyanis abban az időben már nem igen foglalkozott a telepítések ügyével. Mint a későbbi fejlemények is igazolták, akkor már minden állam, jobb ügyhöz méltó buzgósággal a nagy leszámolásra (világháborúra) készült. Erre fordították minden gondjukat és felesleges pénzüket. Úgy látszik Szabó Imre is tett lépéseket az illetékes minisztériumban a sztrigyszentgyörgyi telepítés költségeinek fedezése céljából, de ott elutasították kérését. Csak egy állami támogatású bank (Hitelszövetkezet) igénybevételét ajánlotta a Minisztérium, „mert fedezet nincs ilyen célokra, egy fillér sem, sajnos a hadihajókra kell”- írja Szabó Imre 1911. június 20-án Jancsó Ernő piskii főespereshez intézett levelében.
  A megvásárolt telepes birtok két legértékesebb gyöngyét a sztrigyszentgyörgyi Szoboszlay-féle nemesi kúria szép, masszív épülettel s több, mint 3 hold értékes belsőséggel és a bacalári (Băţălari), ugyancsak nemesi kúria képezte. A székelyek szerették volna a sztrigyszentgyörgyi Szoboszlay-féle nemesi kúriát (melynek akkori értékben félmillió korona volt az ára) a római katolikus egyház részére megtartani. Hisz a telepesek mind római katolikus vallásúak voltak. Akár templomnak, iskolának vagy plébániának rendkívüli alkalmas épület, eszményi hely lett volna. Ez a nagy értékű épület és belsőség ellenőrizhetetlen módon Rádu János sztrigyszentgyörgyi állami elemi tanító birtokába jutott. Ő annak idején nagybuzgalmú telepítőnek adta ki magát, s egyik fő tagja volt a lelkesen dolgozó telepítő bizottságnak. Később (aránylag későn) a székelyeknek is kinyílt a szemük, s lépéseket tettek a fenn említett belsőség visszanyerésére. Rádu János látva a veszélyt, néhány ezer elértéktelenedett magyar koronával kifizette a telepeseket (ellentétben a félmillió korona értékkel). Ezek az összeget elfogadták, annál is inkább, mert nézetük szerint az akkor már korrupt rendszer miatt már úgysem tudtak volna joguknak érvényt szerezni. A ballépést már nem lehetett jóvátenni, úszni kellett az árral. Hasonló sorsra jutott a bacalári nemesi belsőség és kúria is, mely a telepítő bizottság egy másik tagjának, Farkas Béla sztrigyszentgyörgyi közjegyzőnek a birtokába került. Utólag ő a birtokot a román parasztoknak eladta.
  A bukovinai székelyek szomorú szívvel, méltatlankodva és megbotránkozással, de tehetetlenül nézték az ő kárukra történő jelenségeket. Egyetlen jóakaratú vezetőt sem láttak maguk körül, kihez bizalommal fordulhattak volna panaszaikkal és nem csekély nehézségeikkel. Egyhangúan kezdtek ekkor elégedetlenkedni. Mint ízig-vérig jó katolikusok, bizalommal értesítették minden egyes esetben lelkipásztorukat, Jancsó Ernő piskii főesperest. Számos panaszlevelet intéztek hozzá, s a telepítő bizottság üzelmeivel szemben pártfogasát s ügyük „jóakaratú figyelemmel kísérését” kérték. Tudtommal egyedül a főesperes úr volt az, aki akart és segített is rajtuk. Tőle telhetően küszködött érdekükben, bár a Sztrigyszentgyörgytől 18 km.-re lakó és túlságosan elfoglalt esperesnek eléggé korlátolt volt a hatalma, ami a segítséget illeti. Kár, hogy a szentgyörgyi telepítés befejezésekor, amikor számuk megközelítette az 500-at, nem volt saját papjuk, aki segítségükre, védelmükre kelt volna.
  A telepítésnél történt csalásokról nehéz tiszta képet alkotni. Ezért szóról-szóra közlünk néhány levet vagy részletet belőlük, valamint a felvett jegyzőkönyvekből is párat. Ezeket az elkeseredett sztrigyszentgyörgyi telepesek küldték Jancsó főespereshez, illetve László János dévai telepeshez.
A bukovinai székely-csángó családok visszatelepítése az eredeti terv szerint nagyvonalúnak ígérkezett. 1910 év folyamán, pl. 237 bukovinai és részben már Boszniába költözött székely-csángó család Sztrigyszentgyörgyre, Fehérvízre (románul Râu Alb), Felsőszálláspatakra (Sălaşul de Sus) és Pujra (Pui) való telepítését vették tervbe. A szép és életrevaló terv megvalósulását elsősorban pénzügyi nehézségek akadályozták meg.

 

 

Források:

1. Fond Prefectura Jud. Hunedoara - 2001/904
2. 1894-es t. c. 14. § „A földművelésügyi miniszter jogosítva van a telepeseknek eladott területek vételárát a törlesztési szabályok megtartása mellett 4%-os kamattal egészben vagy részben leszámítoltatni; de úgy, hogy a kincstárt, illetőleg az alapot, semmi jótállás ne terhelje.”A korabeli okmányokból az derül ki, hogy a kamat 5% volt.
3. Dr. Meskó Miklós - Adatok és megjegyzések a Déva, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy és vajdahunyadi székely-csángó telepítésekhez. Székely füzetek 2-ik szám, 1996. június 28.
4. Györffy - Az Árpádkor. 1978, III. kötet, 299. oldal
5. Dr. Mátyás Vilmos- Utazások Erdélybe, Panoráma kiadó, 1977, 215. oldal.
6. Benkő J: Transsilvania 1981, II. 183, Kitid anyaegyházhoz tartozva
7. D. Hrenciuc - Maghiarii din Bucovina, Princeps Edit, 2006, Iasi, 23.oldal
8. László Ferenc - Historia Parochiae respective expositurae rom.cath. Pusztakalanensis.
9. Id. Burján István adatközlőm, 2006. decemberében.
10. László János nagyapám kiadatlan, számozatlan gépelt írása (tulajdonomban)

A radóci méntelep

Publicat: Duminică, 11 Februarie 2024 13:42 | Accesări: 285

    A radóci méntelep

   Köztudott, hogy a lovaknak hatalmas szerep jutott az évszázadok során viselt háborúkban. Szállításban, vontatásban, lovasezredekben nélkülözhetetlenek voltak, és sokszor a lovaknak vagy a hiányuknak volt köszönhető a siker vagy a kudarc. Ismert dolog, hogy a hadilovak és igáslovak között különbség van. Bukovina megszerzése után az osztrákok tenyésztelepet hoztak létre. Lássuk ennek történetét.
   Johann Polek feljegyzései szerint, a radóci lótenyészde létrejöttének kezdete a hétéves háborút követően kezdődött (1756-1763), amikor az osztrákok rájöttek, hogy nehéz a hadseregnek az évi lóállományt fedezni, mivel a parasztoktől lefoglalt vagy vásárolt lovak egyszerűen nem voltak megfelelőek a célnak.
   1774-ben 529 lovat vásároltak Hirschl Izsák galíciai zsidótól, a Kaiser Joseph lovasezred számára (1890-ben a 6-ik ezred) 15000 forint értékben. Azonban az Olaszországba tartózkodó két lovasezred szükséglete 2000 lovat tett ki, ezek beszerzése vásárlással nem bizonyult könnyűnek.
   II. József császár Cavallar alhadnagyot bízta meg a beszerzéssel, akit tehetsége és a nagyobb lóállományok helyének ismerete miatt is erre a célra megfelelőnek talált. Azonban az alhadnagy is csak fél sikerrel járt, mivel 1774-ben csak 766 lovat, 1775-ben pedig 871 lovat sikerült beszereznie, még felét sem a szükségesnek, pedig a lovak ára aránylag alacsony volt, 1774-ben 56 forint, 1775-ben pedig 55 forint darabja. Ilyan körülmények között Cavallart előléptették századossá, és az észak-kaukázusi Kabarga vidékre küldték jó minőségű csődörök beszerzésére. A beszerzett példányokat 1776-ban Bukovinába küldte, hogy ott a nagyobb termetű lovakkal keresztezzék és tenyésszék. A bukovinai méntelepek a következő képpen voltak elhelyezve 1776-ban: 132 Szeretvásáron, 107 Cuciurul Mare-n, 66 Iurcăuți-ban, 66 Terblecea-n, 64 Sadagura-n, 54 Volovăț és Sucevița helységekben, 40 Frătăuți-on.

aradaut

                                                                                                                 Radóc, 2019.


   1777. november közepén Cavallar elindult a Szeret folyó mentén, és Cerepcăuți és Stârcea helységekben istállókat építetett a lovak számára. Az első helységben 229 tenyészállat és 23 igavonó volt, a másodikban 2229 tenyélszló és 22 igavonó. Mindkét helységben a lovak ellátásról gondoskodott egy káplár, egy tizedes, 16 katona és 16 szolga. Cavallar Szeretvásáron telepedett le, és remélte, hogy 1778-ban már sikerül kitenyésztenie egy fajta lovat a könnyűlovasság számára. Az 1777. december 31-én írt jelentésében Cavallar megígérte a Főparancsnokságnak évi 1500 ló szállítását, a hiányzó példányokat Oroszországból és Moldvából megvásárolva, de II. József császár ezt nem hagyta jóvá.
   1778-ban, bécsi tartózkodás idején, Cavallar újabb tervet dolgozott ki, fajcsődörök megvásárlására, majd keresztezéssel egy újabb faj létrehozására, ennek következtében 1300-1400 ló beszállítására évente. A bukovinai lóneveldék számára igényelt egy parancsnokot, három főhadnagyot, 3 altisztet, 3 futárt, 3 kovácsot és 3 patkolókovácsot. Kezdetben ezek az ezredeik egyenruháját viselték volna. Szükség volna sürgősen egy költségvetésre, a takarmány beszerzésére, általános kiadásokra és bizonyos számú kancák megvásárlására Podóliából, Pokúciából és Bukovinából. A költségvetést császári rendelettel jóváhagyták. Cavallar 1778. április 3-án elhagyta Bécset.
   Több akadállyal kellett szembenézzen, ezért június 11-én döntésszabadságot igényelt, hogy elkerülje az alárendeltséget. Coțmani-ban telepedett le, és 1778 július-augusztusban megérkezett az igényelt személyzet és a szükséges dolgok egy része, az állományok létesítésére. 1779. januárban a személyzet már 384 emberből állt, akik 648 lovat láttak el. Azonban a költségek hatalmasok voltak: egyrészt a tenyészállatok beszerzése, másrészt a hiányzó példányok megvásárlása és a személyzeti kiadások jóval meghaladták e tervezetteket.
   Cavallar tenyészési terveit Bukovina katonai kormányzója, Enzenberg is keresztezte. Szerinte a Cavallar tervek nagy nyomást gyakorolnak Bukovina népességére, ahol nincs szervezett takarmány ellását, a legelők sem gondozottak, az emberek sem alkalmasok termelni. Cavallar a galíciai bevándorlók hozatalát javasolta, ám ennek ellenére is vesztett ügye lett volna, ha bizonyos dolgok nem jönnek közbe. Bebizonyosodott, hogy a magyarországi és erdélyi neveldék, képesek az ezredek szükségeit biztosítani, így Cavallar megbizatása továbbra is érvényben maradt, majd 1781. október 31-én őrnaggyá léptették elő, a tenyészet területén elért érdemeiért. 1789-ben a tenyészde Vășcăuți-on működött, majd 1792-ben a parancsnoksággal együtt Fratócra költözött.
   1812-ben a frătăuți-i méntelepet Radócra helyezték át.

László János: A halál ténye a bukovinai magyaroknál

Publicat: Duminică, 11 Februarie 2024 12:58 | Accesări: 366

László János: A halál ténye a bukovinai magyaroknál


   Jelen írásunkban a volt bukovinai magyar falvak halállal kapcsolatos szokásait tanulmányozzuk. A 18-19. századi csapások őket sem kímélték. Megszokott volt a himlő, torokgyík pusztítása, azonban a kolera sem kerülte őket. Babonaságukban, tudatlanságukban ennek okát Isten büntetésében látták. Bőven kaszált köztük a halál az 1831, 1848 és 1866-os járványok idején, olyannyira, hogy külön kolerás temetőket kellett nyissanak. A halottak számát jelzi az is, hogy a gyermekeket csak maga az anya és a kántor, esetenként a tanító kísérte a külön erre a célra ásott meszes gödrökhöz, míg a pap vagy tiszteletes a felnőtteket kísérte utolsó útjára.
   Tekintsünk be László János író, nagyapám kéziratába. Ennek értéke vitathatatlan, hiszen információit első kézből gyűjtötte és azok közül többeket maga is átélt. A halál mindig egy misztikus fogalom volt. A bukovinai székely-magyarok esetében azonban egy babonasággal bőven ötvözött kultusszá alakult.
   A bukovinai magyarok: „…hisznek az álomlátás beteljesülésében. S ha valaki olyant álmodik, aminek megfejtéséhez nem érez magában elég erőt, addig megy, amíg olyansvalakit talál, aki neki helyesen megfejti. Ha akad valaki, aki az álomlátást tudományos oldalról magyarázza meg neki, annak nem hisznek. Ellenben az „Éva néni, Zsuzsi néni” találomszerű magyarázatának szentírásképpen hisznek. Hiszik azt, például, hogy ha valakinek elhalt hozzátartozóját rongyos ruhában, vagy éhesen látják álmukban, az azt jelenti, hogy az illető nem alamizsnázik a megholtért. Elmennek, és az illetőnek az álmukat elmesélik, és felszólítják, hogy az elhaltért alamizsnázzék, szolgáltasson misét, adjon valamelyik szegénynek az elhunyt ruhaneműiből „Istennébe” (Isten nevébe) egy darabot, hogy az elhunyt megnyughassék a másvilágon.
  Halál esetén szokás a halott virrasztása. A virrasztó közönség annál nagyobb, minél gazdagabb volt a halott. A házat néha fokra megtölti a virrasztó közönség, akiknek a virrasztás ideje alatt pálinkát és kenyeret osztogatnak az erre külön megbízott alkalmi felügyelők. Gondosan vigyáznak arra, hogy nehogy valaki szomjan maradjon, merthát ezt a tévedést aztán a „megszólás” követi. Az éjszakát beszélgetéssel kártyázással, a halotti énekek éneklésével és imádsággal töltik el. Minden ének és ima az elhunyt lelki üdvéért van szánva és felajánlva. Valamint minden elfogyasztott pohár pálinka is, amit rendesen imígy köszönnek el: „Adjon az Úristen erőt, egészséget az élőknek és bőséges áldást, hogy legyen, amiből megemlékezzünk a megholtakról. Az Isten nyugtassa meg N.N. atyánkfiát, részeltesse őt az érte adott alamizsnáért, az örök üdvösségben. Legyen előtte alamizsnának minden morzsája és italnak minden cseppje. Bocsássa meg az Isten minden bűneit és nyerje el ez alamizsna által az örök üdvösséget. De részeltesse az Isten ezen alamizsnából az elfelejtett lelkeket is, és vigasztalja meg a megmaradottakat és rendelje ki nekik a költséget, ahonnan nem is gondoljak. Ámen.”

azist

                                                                                                                        Istensegítsi lámpások és lobogórúdak


  Temetés után halotti tort ülnek. Ez alól nem kivétel még a legszegényebb ember sem. A gazdagok igyekeznek minél fényesebb temetést és nagyobb tort rendezni. Miután azt hiszik, hogy az alamizsnának minden morzsája az elhunyt lelke üdvére szolgál, ennélfogva minnél szeretettebb volt az elhalt, annál pazarabb tort rendeznek neki. Száz-százhúsz kenyeret sütnek. Némely helyen marhát is vágnak. A szakácsnak hada süt-főz két napon át, hogy elegendő elemózsia legyen a toros közönségnek, mert hát meg vannak győződve arról, hogy a temetésen a fél falu részt vesz, és illetlen dolog volna bárkit is meg nem vendégelni.
  A temetésre hosszú verses „búcsúztatót” iratnak a kántorral, amelyet a halotti szertartás elvégzése után szomorú, érzékeny fahangon énekel el a kántor. A plébános személyétől megkezdve minden hozzátartozóját személyesen búcsúztatja el a halottól. Sírás, zokogás tölti be a levegőt s a hozzátartozók neveinek említésekor, kötelessége az illető felemlítettnek, hangosan feljajdulni. Különben megszólás alá esik. A temetési menetet még a legcsikorgóbb hidegben is hajdonfővel kísérik. Legények, leányok temetése zenével történik és falusi parádéval, úgynevezett „ruhapálcával” (guzsalyakra háromsarkosan felkötött különböző színű nagy kendők, csokorra kötött szalagokkal feldíszítve). A szentmihálylovára helyezett koporsót hat markos legény vállon viszi, melynek karfáját apró ruhapálcák díszítik. A koporsó előtt a zene halad, mely a halotti énekeket a közönséggel felváltva énekli és zenéli. A koporsó mellett két oldalt kibontott hajjal a ruhapálcás leányok féloldalra hajtott ruhapálcával haladnak. A kereszt és „lobogó” (templomi zászló) valamint a koporsóvivőknek is a mellükre fekete szegélyű zsebkendőket akasztanak, mintegy fizetesül a szolgálatért.
  Temetés után az utca sarkait - a gyászoló család megbízásából - megbízottak állják el, és minden résztvevőt a gyászházhoz rendelnek torra.
Kedvező idő esetén a tort a szabadban tartják. Összegyűjtött asztalokból két-három sort állítanak fel a temetés tartama alatt az e célra otthon maradt férfiak és nők. A toros közönséget kész, terített asztalok várják, sűrűn megrakva tele pálinkás üvegekkel, leveses tálakkal és tányérokkal. Külön asztal jár a férfiaknak és külön a nőknek. A helyet foglaltaknak nem szabad addig az ételhez, italhoz nyúlniuk, amíg a kántor, vagy más előimádkozó imát nem mondat velük az elhunyt lelki üdvéért. Ivás és jóllakás után, szintén az elhunyt lelkiüdvéért elmondott imával zárul a torozás. A torból eltávozóknak meg van engedve, hogy az asztalon felszeletelve ottmaradt kenyérdarabokat magukkal vigyék, kostolóul azon hozzátartozóknak, akik a temetésen részt nem vehettek.
  Rokonok, jó barátoknak az illem parancsolja, hogy torozás után is ott maradjanak, vigasztalják a „megszomorodottakat”, és elfogyasszák a maradék ételt és italt, merthát a toros ételmaradékot a moslékba önteni vétek. Ezek közé keverednek aztán azok is, akik nem puszta részvétből jöttek el a temetésre, hanem azért, hogy jóllakjanak és főleg, hogy teleigyák magukat az „ingyen kapott” torospálinkával. Szomorú, nagyon szomorú dolog, hogy ezt az ősi pogány szokást még mai napig sem lehetett kiirtani a népek szokásából. A torozást szeretők nem tudják meggondolni, hogy a temettető családnak már az elhunyt betegsége is tetemes kiadásokat okozott. „Adjanak érette – mondják - úgyis eleget hagyott maga után.” S ha nyakig nem kapnak, fösvénynek, zsugorinak titulálják a hátramaradottakat.
Az elhalálozás hatodik hetében misét kötelesek szolgáltatni az elhunyt lelki üdvéért. Ez alkalommal is némelyek alamizsnát osztogatnak. Mise befejeztével a templom kijáratát elállják és minden résztvevőt egy-két pohár pálinkával és egy sarkalat kenyérrel kínálnak meg.
   A pálinkát szeretők ez alkalmat is ki szokták lesni. Szívesen vesznek részt az ilyen miséken, hogy éhgyomorra egy-két „gyomorerősítő” itókához jussanak.
   Szép, és üdvös dolog a halottakról megemlékezni, érettük alamizsnát osztogatni. De nem alamizsna az, ha valakit az elhunyt lelki üdvéért részegre itatunk. A torozás költségei, nem csak sárba dobott pénz, nemcsak anyagi romlást okozó cselekedet, hanem egyenesen bűn. Irtsuk ki hát magunkból azt a téves hitet, hogy a pálinka osztogatásáért nyert „Istenfizesse” a halott lelki üdvét szolgálja. Ez sem igaz. Ezt csak a részeges emberek állítják. Részeg embernek pedig nem csak a hálálkodása, hanem az imádsága sem foganatos.”
   Évekkel ezelőtt alkalmam volt egy bukovinai magyar temetésén részt venni Istensegítsben. Kissé különbözik a László János által leírtaktól, de lényegében hasonló. A ravatal a nagyházban került felállításra, nyitott koporsóval. A plébános először egy rövid beszédet mondott a szobában, majd a koporsót az udvarra vitték, és fapadokra helyezték. A gyászoló család körbevette azt, majd a plébános egy hosszabb beszédet mondott. Az utcán már várakozott a kétlovas szekér. Úgy a lovak, mint a szekér háziszőttes festékesekkel voltak feldíszítve. A plébános beszédének végeztével a koporsót a szekérre helyezték, és a templom elé meneteltek vele. Ott a szentmihály-lova faszerkezetre tették át, és a templom közepébe vitték. A gyászszertartás végeztével, az ismét a szekérre került koporsóval, a temetőbe vonultak. A plébános rövid beszéde után csak ott fedték le a koporsót, és helyezték az elhunytat örök nyugalomra.
   Kivándorlásaik során a bukovinai székely-magyarok szokásaikat is magukkal vitték. Gyermekkoromban is szokás volt, hogy a halottas háznál az órát megállították, a ravatalos szobában a szemetet a ravatal alá seperték és még a tükröt is letakarták. Azonban az újabb törvények előírásainak hatására mindezek megszűntek.

Bukowina

Consimtamant privind utilizare cookies

Acest site web folosește cookie-uri care sunt necesare funcționării sale și necesare pentru atingerea scopurilor ilustrate în politica de confidențialitate. Acceptând acest lucru SAU derulând această pagină SAU continuând navigarea, sunteți de acord cu politica noastră de confidențialitate.

Politica privind cookies