Gyorok

   Ez a telepközség, amint az előző fejezetben említettük, azokból a kivándorolt bukovinai magyarokból települt, akiknek részére az Alduna mellett már nem jutott hely Települését-amint a régi öregek elmesélték - az tette szükségessé, hogy az aradhegyaljai bortermelők e telepítés által a szükséges munkás kezekhez jussanak. Mi igaz ebből az elbeszélésből, azt csak akkor lehetne bizonyítani, ha az írónak módjában állott volna a telepítési okmányt átolvasni. A látszat az elbeszélés mellett bizonyít.
  Ezek a telepesek, éppen úgy, mint az Alduna mellékiek, a magyar kincstártól, családonként szintén tíz hold földet kaptak és földből vert kész házakat, ötvenévi törlesztésre. Sajnos ezek a földek olyan soványak voltak, hogy az évi kenyeret még szűkösen sem termette meg a telepeseknek. A hiba három féle volt itt:
1. Abban keresendő a hiba, hogy a telepítésre a kivándorlók legszegényebbje jött, akiknek nem voltak meg a megfogódzáshoz szükséges anyagiak sem.
2. A gyengén termő földek által adott hiányos kenyeret, valóban a szőlőhegyekben, mint napszámosok szerezték meg, ami által az amúgy is gyenge földeket még jobban elhanyagolták.
3. A harmadik, és legfőbb hiba az volt, hogy mint szőlőmunkások könnyen jutottak jó borocskához, ami aztán magával hozta azt, amit nem lett volna szabad hoznia.
  A legtöbb ház, ma ötvenegy év után is abban az állapotban van, mint ahogy azt annak idején felépítették. Mint más telepes községekben látni ősszel, a takarmánnyal teli szérűskerteket, addig itt még ősszel is ki van tavaszodva, üres minden. Az ember, aki meg van szokva a teli csűrhöz, szérűhöz, úgy érzi itt magát, mintha egy elhagyott faluba csak az imént költöztek volna be.
  A község józanabb része, hogy magán segítsen, 27 évvel ezelőtt áttért az Adventista vallásra, mely vallásban tilos az italozás, dorbézolás, azonban így sem tudtak magukon segíteni. A szegénység, a nyomor rí le ma is a községről. A közmondás igazsága teljesült be a községben: “kovász nélkül nem kel a tészta!” Szegényeknek települtek, szegényeknek maradtak és szegényeknek is fognak elpusztulni.
(László János – Gyorok telepesközség-kézirat)

  Nemere, 1883. augusztus 30.
  A Gyorokra telepített csángókról a következőket jelenti egy aradi lap, hogy a gazdaság vezetője, Hab Kálmán kasznár megelégedéssel nyilatkozik munkájukról. Ő adott nekik ideiglenes szállást, hol takarékosan élnek. Az asszonyok örülnek, hogy a családi tűzhely szükségeinek fedezéséhez ők is járulhatnak keresményeikkel, nem úgy, mint Bukovinában, hol ők egészen a gyér jövedelmet hajtó háziiparra voltak kényszerítve.
  Maguk a csángók meg vannak elégedve helyzetükkel s áldják a sorsot, hogy bolyongásuk után Gyorokra kerültek. Hallván, hogy ugyanoda hetven csángó családot készül telepíteni a kincstár, nagyon óhajtanák, hogy azok andrásfalviak lennének s így falubeliek között maradhatnának. A pécskai kincstári uradalom jószágigazgatója, Végh Aurél óhajtja, hogy a gyorokiak indokolt kérelme mielőbb teljesüljön. Most, hogy a község a vasúti állomás mellett levő legelőt felajánlotta házhelyekül a telepítendő csángók részére, a kincstári jószágigazgatóság felszólította azon bérlőket, kik a telepítésre kijelölt földeket bírják, hogy a földeket azonnal bocsássák a kincstár rendelkezése alá, hogy így a telepítés végbe mehessen.
  A három bérlő közül kettő már eleget tett a kincstár ezen kívánalmának, a harmadik azonban nem akar kimenni bérletéből, mert szerződése még egy évre terjed. Gyorok község néhány buzgóbb egyénisége lépéseket tett, hogy az illető bérlőt rábírja a lemondásra, hivatkozva elsősorban arra, hogy a közérdeknek tesz az illető nagy szolgálatot ezzel, anélkül, hogy maga károsodnék, miután bérlete úgy sincs felszerelve s szerződése még csak egy évre szól. E mellett a község küldöttségileg akar Végh Aurél jószágigazgatónál tisztelegni, hogy kérelmezze a telepítés mielőbbi foganatosítását.

  Ellenzék, 1884. március 22.
  A csángótelepítés előmunkálatait Gyorokon már megkezdették s egy kincstári mérnök dolgozik a telep felosztásán.

  Ellenzék, 1884. július 12.
  A gyoroki csángók ügye egy lépéssel előbbre haladt. A pénzügyminiszter tudatta, hogy egy fakereskedővel szerződést kötött, hogy a csángók épületéhez szükséges fát adni tartózik. Ez azonban alig segít a bajon. A csángók ugyanis mindaddig nem akarnak a házépítésbe fogni, az, míg a földet ki nem mérik nekik, mert e tekintetben nem tudják magukat tájékozni. A dolog másik része meg az, hogy a pénzügyminiszter adott ugyan a háztető számára szükséges faanyagot, de arról, hogy a falat mi módon emeljék, nem intézkedett. Se kő, se vályog, se semmi; pedig hát ez lenne az első.

  Pesti Napló, 1884. augusztus 5.
  A Gyorokon levő csángóknak most szolgáltatják ki a fát a házak építéséhez. A fa összesen 126 lakházra van szánva. Az építési idő alatt az építő és családja a kincstártól napidíjat húz. A csángóknak adott külső földek szántása is már kezdetét vette.

   Pesti Hírlap, 1884-08-15/225. szám. A gyoroki csángók sorsa.
   A Gyorokra letelepített csángók szánandó sorsáról az Arad és Vidéke a következőket közli. Tudvalevőleg a Dunánál letelepített csángók egy évig csak elnyomorogtak valahogy, de a jövőt illetőleg semmi biztos kilátásuk nem lévén, százharminc család — körülbelül 559 lélekkel — elszakadt az Al-Dunán letelepültektől, — s a kincstár részéről ajánlott földbirtokra Gyorokon települt le. Ennek az új kolóniának Gyorokra települése is minden előintézkedés nélkül történt. Egyszer csak megérkeztek, úgy, hogy még a községi elöljáróság sem volt jövetelükről értesítve. A kincstári földek fel sem oszlottak, a házhelyek ki sem mérettek. A Gyorokra települőket egy helyhatósági biztosra, szolgabírói hatáskörrel bíró 23 éves fiatalemberre bízták. A kocsin érkezőket Scholtz Emil vezette, kinek tapintatos bánásmódját eléggé jellemzi, hogy folytonosan a kezében levő kutyakorbácscsal és zsandárokkal fenyegette a szerencsétlen népet. A kis Gyorok községben aztán úgy ahogy elszállásoltattak, a betelepülések óta kedvezőtlen éghajlati és anyagi viszonyok folytán már annyira elcsigázott, szánalomra méltó csángók. De jóllehet már ötödik hónapja élvezik a jó gyorokiak vendégszeretetét, jövőjüket illetőleg még most sem tudnak bizonyost.
   E vajúdó bizonytalanságot megunva, máris számosan elhagyták Gyorokot s testben lélekben megtörve, visszatértek Bukovinába. A múlt héten is ismételten három szekérrel indultak a szerencsétlenek — „haza“, elhagyott fészkeikbe. Az önhibájukon kívül oly keserű megpróbáltatásokon átment szegény nép sorsa valóban szánalomra méltó, sőt kétségbeejtő. A nyár vége felé jár, azaratási munkának már vége, legfőbb ideje lenne, hogy csángóink már hozzáfogjanak a házépítéshez. De hogyan? Miből?
A gyoroki elöljáróság építtetett ugyan egy vert falu mintaházacskát, de lesz a legegyszerűbb építkezés sem olyan könnyű dolog, hogy térszerű vezetést nélkülözhetne, különösen az e téren járatlan parasztnépnél. S aztán minthogy semmijük sincsen, miként foghatnának az építkezéshez? Hozzávaló faanyagot kapnak ugyan, hanem a házak alapját képezendő kő (tégla) mennyiségéről s az építési munkálatokat vezető szakemberekről, ácsokról, még nincsen gondoskodva, sőt a mi legtöbb a házhelyek még tökéletesen ki sincsenek mérve! Pedig 120—130 házat felépíteni nem csekély dolog!
   Az ősz már már a küszöbön van, ha beáll az esőzések időszaka, építkezni nem lehet s mi lesz akkor a jóformán szabad ég alatt tanyázó szegény csángókból? S a tél beálltával, midőn egyedüli keresetforrásuk — a napszám — annyi jövedelmet sem hoz, hogy a mindennapi kenyeret megszerezhessék, vajon ki fog majd segíteni rajtuk?
Ily körülmények között csak szánni lehet a sors által sokat üldözött szerencsétlen csángókat. Végül azt ajánlja az A és V. cikkírója, hogy karolja fel a gyoroki csángók ügyét Arad megye törvényhatósága és közönsége.

  Pesti Napló, 1884. szeptember 7. A csángók.
  A Gyorokra érkezett csángók mint egy aradi lap írja, ma is éppen olyan nomád életet élnek, mint két hónappal ezelőtt, mikor Gyorokon felütötték sátorukat. Szétszóródva a faluban, kegyelemlakásokban pihenik ki napi munkájuk fáradalmait. Egy részük elkeseredve munka nélkül van, mások felszedték sátorfájukat és világnak mentek. A munkakerülők elkeserítik a jobb érzelműeket is. Pedig munkaerő nagy szükség van a hegyalján s a csángók is szépen kereshetnek, ha dolgozni akarnak. Legelső dolog lenne oda hatni a jószágigazgatóságnak, hogy lakhelyeik felépítését kezdjék meg.

  Ellenzék, 1884. október 31.
  A csángók Gyorokról levelet küldöttek az Egyetértésnek Budapestre, melyben végső elkeseredés hangján panaszolják el bajaikat, s hogy nincs senki, ki őket segítené. Házuk nincs fedve, s ajtó nélkül áll, a hidegtől sokan pusztulnak. Marháik állítólag több volt mikor odaértek, mint az egész községben most csak fele van meg, az éhség vette meg őket. A kincstár nem adta át az ígért 5 hold földet, s így őszi vetésük sincs és már nem is lehet. Elég szomorú.

  Budapesti Hírlap, 1884. november 10. A gyoroki csángótelepen.
  Csak volna valaki, aki megírná a bajunkat az újságba! Hosszú sora után a panaszoknak, melyekkel egy egész újságlap tellett volna meg, s melyeket egy csángóbizottsági fülnek rémséges volna meghallgatnia lelkifurdalás nélkül, nagy szál magas csángó mondta nekem ezt, mélyen tekintő szemét reám függesztve, melyből nem tudtam, hogy a nagy bizalom sugarát kell-e kiolvasnom, azt az erős hitet, mit e szegény emberek ügyükben a napi sajtóba vetnek, vagy a magam gyanús voltát, mert akit a részvét szele hoz ide közibük, az csak újságíró lehet. Szívesen ajánlkoztam volna, hogy az a valaki leszek, ha bele tudnám szorítani panaszaikat egy cikk keretébe, hogy onnét égesse ki szemét a szégyen azoknak, akiknek azt idevetni volna tartozó kötelességük, erre a zalai meztelenségű nyomorra, mit e szenvedőknek okoztak. De a maguk dialektusos tolla az enyémet jóval megelőzte, pedig mikor ott érdeklődtem abban a szomorú látványban, a hegyek oldalán, még vidám szüret zaja képezett a csángó-telepen átvonuló temetői csöndességgel ellentétet. A jámbor öregnek — ki panaszbeszéde alatt is dolgosabb volt, mint beszédes — nem kellett ősz hajában keresnem a garanciát, sem abban a kitűnő magyar típusú komoly arcban, mely mintha valamely történeti képből elevenedett volna ide, — mert a miket elmondott, a nyomorúságokat való nyomon járhatta át szemem s eltellett velük egész könnyfordultig. Szemléltem a hosszú időn át vajúdó fészekrakást, e páratlan honalkotást. A történetíró utód ezt képtelen lesz visszaképzelni a maga sivár voltában. Akkorig már vendégszerető házak varázsolódnak ez elriasztó külsejű és belsejű odúk helyére. Elkülönítő kerítés fogja körülfolyni. Tücski-hajcski barom hemzseg benne, majd s telt hombárok fognak tanúskodni a gazda iparkodásáról. Fecske is fészket rak az eresz alatt, gólya is itt köti a fiát. Az udvar már unokák unokáitól lesz hangos, nem ily küszöbön gubbaszkodó kis éhesek hallgatnak benne. Szép, kedves magyar falu képe fog innét mosolyogni, ez árva elhagyatottságban felbukkant, kivülbelül vert fal barnaságától és hidegségétől barátságtalan szél- és eső verte odúk helyén.
  De addig az időig még sokat kell az idetelepedett embereknek nyomorogniuk és sajnálniuk a kevésbé rossz, megszokott, de elhagyott hont, s hogy addig sok Maros vize folyik le csendesen és még nagyon sokszor kell a csángóbizottságon a port elverni. De nemcsak a mostohán atyáskodó bizottsággal vannak megverve, hanem az új hazában kapott szomszédaikkal is, kik segítni rajtuk szűkkeblűé, de rágalmazni őket nagyon is bőbeszédűek. Ezek azt mondják a csángókról, hogy dologtalan munkakerülők, s nem lehet őket használni semmire. Az ilyen vád jó fogás, legalább nem indul meg szívük a csángók nyomorúságán. Hisz rég kiszedték a burgonyásokat abból a „krumpliföld“-ből, mi települ lett kisajátítva, tovább mit sem törődnek velük. Ha kenyér kell nekik, elmennek potomáron fuvarba, s a 4—6 fejérkés (csángónyelven a „fejérke“ a 10 kros) napszámért dolgoznak kétszer annyit, mint az oláh napszámos, kinek az életében sokra rúg a pipatöltésre ellopott ideje. (Az e vidéki oláhokban különben úgy megrögzött — uram bocsá’ — a lopási hajlam, hogy ha mást nem bírnak, hát az időt lopják.) Erre a dákoromán vidékre pedig nagyon jól van telepítve erős szittyafaj, melynek sarja délcegségben mind fölülhaladja a katonamértéket. Nagyon tudták azt a politikus urak akkor, akik most már megfeledkeztek róluk. Hiszen az Arad megyei hegyalján egyetlen helység sincs, ahol ily tősgyökeres magyarokkal találkoznánk. S a csángókból olyan derék magyar község növi ki magát idővel a sok oláh falu között, hogy öröm lesz nézni, ha az itt tengődő csángók vissza nem mennek az elhagyott idegen földre, mint eddig sok közülük. Mert az ide telepített csángóknak alig van már itt a fele. Visszaszállingózott legnagyobb része a nyomor e fészkéből, oda, hol eddig éltek kisebb nyomorban. Pedig itt jó bor terem (a híres ménesi vörös, melyet Vörösmarty is megénekelt lelkesedve), itt jó a víz, a termőföld áldott, de nekik itt még száraz kenyér is alig jut. Sio.

  Budapesti Hírlap, 1884. november 17. A csángók helyzete.
  Hónapok óta az első hang, mely az agyonhallgatott csángóügyről zengvén, kellemesen érinti feleinket: a „Budapesti Hírlap“ nov. 10-iki számban megjelent „gyoroki csángótelep“ című cikk volt. Fájdalom, amily örömmel kezdtük azt olvasni, annyi keservvel tölté el lelkünket annak szomorú tartalma. A gyoroki telepnek eredeti rendeltetése az volt, hogy a túlnépes dunamelléki telepen segítsen s most egyik helyen csak annyi a baj, mint a másikon. Szomorú világot vet e nemes ügy elposványosodása mireánk, akik többé-kevésbé, egyik vagy másik irányban közreműködtünk. A nagy magyar közönséget bizonyára nem lehet közönnyel vádolni; az a maga idejében megtett volt mindent az ügynek keresztülvitelére; lelkesült az eszméért, hozott anyagi áldozatot eleget s adakozott volna még ezentúl is bizonyára szívesen, ha egyrészt észre veszi vala, hogy az anyagi áldozatok gyümölcsöt hoznak, a fáradság, a munka nem vesz kárba, másrészt pedig, a csángófigy megteremtését egy nagyobb szabású nemzeti mozgalom kezdetének tekinti vala, melyben tettleg részt venni, minden magyar hazafinak kötelessége. Tevékeny, élelmes intéző körök minden bizonnyal ily színben tüntetik vala fel a csángó-ügyet s továbbra is lelkesítvén a nemzetet, a szükséges költséget időnként adakozás útján beszerezhették volna; ami pedig igen lényeges: egy kis iparkodás mellett a csángó-magyar egyesületnek oly alapot teremthettek volna, hogy az minden körülmények között s minden időkre biztosíttatik vala s rövid idő alatt hozzá láthatott volna tervszerinti rendszeres munkához. De mindezek helyett éppen az ellenkezőt kelle tapasztalnunk.
  Habár a magyar nemzet bőven adakozott a hazafias célra, maga a kormány nagyobb anyagi áldozatokat hozott az aldunai székely telep érdekében, mint amennyiről tudomása van a közönségnek, mégsem indulhat felvirágzásnak e kis telep. Negyedfélezer bukovinai székely nem képes széles Magyarországon, dacára az egész nemzet meleg érdeklődésének s a magyar kormány áldozatkészségének oly viszonyokra szert tenni, melyek jövendő exisztenciájukat biztosítanák! Hol itt a baj? Ez az a kérdés, melynek megoldása nélkül lehetetlen az orvoslás. A fent említett cikk írója, panaszok hosszú sorát emlegeti, melyeknek fültanúja volt, s hozzáteszi, hogy egy csángó bizottsági tag azokat nem hallgathatná lelkifurdalás nélkül. Igaza van, teljesen, s ezt én bátorkodom kijelenteni, aki folytonos érintkezésben vagyok beköltözött bukovinai testvéreinkkel, s ki számtalan panaszaikat szorongatott szívvel vagyok kénytelen olvasni, anélkül, hogy módomban volna egy hajszálnyival bajaikat enyhíteni. Hozzám fordulnak a szegény emberek, mivel bizalmukkal, mellyel künn a zord Bukovinában megajándékoztak volt, még vissza nem éltem; tőlem kérnek segítséget, aki bevezető őket az ígéret földjére, kinek kalauzolása mellett örömittasan utazzanak végig egész Magyarországon, magyar véreik örömrivalgásai között, hozzám fordulnak tanácsért, megfelejtkezvén arról, hogy én csak behozatalukkal valók megbízva, nem pedig a látszólag fényesnek mutatkozó helyzet árnyoldalainak felderítésével, amelyekről különben eleve senkinek sem volt tudomása.
  De a cikk írója egy hibát követ el, a midőn még ma, 1884. végén csángó-bizottságot említ, holott ez még 1883. tavaszán átengedő a tért a csángó-magyar egyesületnek, melynek rendes, sok példányban kinyomatott s a magas kormány által helybenhagyott alapszabályai vannak; melynek élén egy elnök, két alelnök, titkár, pénztárnok, tekintélyes választmány stb. áll, egy egész apparátus, mely, ha igazán akarna működni, valóban sokat tehetne, főleg pedig, ha mindjárt akkor fejt ki vala tevékenységet, amidőn még a közhangulat fölötte kedvező volt; e helyett azonban mondhatni, egészen tervszerűleg agyonhallgatta az ügyet, elaltatta azt, amidőn elsősorban az egyesület dolga lett volna, az új telepeken felmerült bajok elodázása érdemében ernyedetlenül munkálkodni mindaddig, míg ott az egyensúly nincsen helyreállítva. Ahelyett mit tett? Tartott néha, nagy ritkán, egy gyéren látogatott választmányi ülést, melynek mindenkor ismertető jele a hideg közöny az ügy iránt, s mely üléseken nem tudni min kelljen jobban csodálkozni: a megjelent tagok csekély számán s közömbösségén, vagy ama hajsza, ama intrigák fölött, melyek inszcenáltattak az egyesület megalakulásakor, a célból, hogy ugyanezek a most oly kevés buzgalmat kifejtő tagok a választmányba kerüljenek s melyeknek következtében sok oly egyesületi tag kimaradt a választmányból, aki hivatását máskép fogta volna fel s bizonyára nem tűrte volna e tespedést soká. Nem támadjuk meg az egyes tagokat, hisz érzelmükben s tehetségükben nincs mit kételkednünk, sőt meg kell vallanunk, hogy ez automataszerűleg működő testületbe is tud még némi életet önteni az, aki meg tudta teremteni a magyar Budapestet, de mindez nem elegendő arra, hogy jogosan utasíthassuk el magunktól a vádat, amely ellenünk országszerte visszhangzik; s itt csak hasonló váddal védekezhetünk a közönség ellen s ez az, hogy azt az egyesület működése iránti közönnyel vádoljuk, mint ennek pangásának főokával, mert tagadhatatlan, egész másképpen folynak vala a nyilvános választmányi ülések, ha a közönség nagyobb érdeklődést tanúsít s egész más mérveket ölt egyesületünk élete, ha az évi közgyűlésen Budapest 3—400 ezernyi lakói közül megjelenik az új városház fényes tanács termében vagy egy-két ezer lelkes hazafi és honleány, ama másfél tucat búsmagyar helyett, kik az utolsó közgyűlésünkön képviselők a fővárosi összes érdeklődők kontingensét.
  Az egyesület választmányi üléseinek fő hibája, hogy véghetetlen szegények az eszmecserében, nagy ritkán, vagy sohasem ölelik fel a tanácskozások az egyesület hivatásának, működésének összes tárgyait; közvetlen érintkezés vagy működéstől lehetőleg távol tartja magát a választmány, inkább a kormány különféle közegei vagy ismeretlen magánemberek útján akar intézkedni, mintsem hogy azt közvetlenül tenné; a közönségesen nem soká tartó ülések, mindig a sietség s evvel a fölületesség bélyegét hordják magukon s az ülés végén azt vesszük észre, hogy tulajdonképpen mindenről folyt a tanácskozás, csak arról nem, amiről tanácskozni kellett volna. Egy sajátságos nyomasztó hangulat uralkodik ez üléseken, melyeken csupa ildomosságból s egymás iránti udvariasságból, a tagok egymásnak hasokat mondanak és senki sem mondja meg a valót; s végre befejeztetik az ülés a múlt ülés jegyzőkönyvének felolvasása s egy újnak elkészítése után, nem lévén egyéb tárgya. Moldovában pedig még tovább nyomorognak, Bukovinából valóságos rabszolgamunkára a nyomor által oda szegődtetett székely testvéreink s a Szereth vize mentén hiába várja a szegény bessenyő ivadék nagymagyarországi pártfogóit!
  Az oka, hogy a Pancsova melletti s a gyoroki telepeseknek viszonyai nem tudnak jobbra fordulni, az, hogy későn látnak az orvosláshoz , de hiszem, hogy ha egyrészt a fent ecsetelt egyesület maga idejében erélyes intézkedés által törekszik közreműködni, másrészt pedig a kormány részéről oly egyének kezeibe kerül vala az ügy, akik őszinte odaadással, lelkesedéssel szolgálják a nemzeti ügyet, végre pedig, ha a telepítési ügy egyáltalában s így elsősorban a kétszerte fontos székelytelepek a pénzügyminisztérium resszortjából a földművelési minisztérium gondjaira bízatnak s ügykeretébe felvétetnek, nem merülnek fel az ismert bajok s ma rég túl volnánk e kínos vajúdásokon. Ma elmérgesedett a baj ugyan, de egyedüli orvoslását a földművelési minisztérium leendő kezelésében látom.
Szerémi Odescalchi Arthur

   Budapesti Hírlap. 1884. november 30.
  Az aradi „Alföld“ ma érkezett száma érdekes levelet közöl a gyoroki csángók helyzetéről. Érdekesnek tartjuk reprodukálni ezt a levelet, amely élénken megvilágosítja szerencsétlen véreink nyomorát. Újabb jajkiáltás ez segítség után. A levél így szól:
  „Arról azt hiszem, van tudomása, hogy csángóinknak 95 háza elkészült — azonban e házak csak az utóbbi időben épülvén fel, nagyobbára nedvesek maradtak, úgy annyira, hogy ma az ily épületek belseje — miután benne laknak és tüzelnek — egészen zöld a képződött penésztől, mellyel a falak boritvák. Képzelheti, mily veszélyes és ártalmas e lakás az egészségre. Ehhez járul, hogy a hirtelen beállott hideg folytán munkaszünet van s így minden keresetforrás megszűnt! A gyermekek többnyire egészen rongyosok, némelyek egy kis vászoningben dideregnek egész nap; táplálékuk eddig is silány volt, minő és mi lesz ezután? Ha valami után-módon segélyről nem lesz gondoskodva, éhen,vagy valami járvány által fognak a télen át elpusztulni. Igaz, hogy van közöttük sok élhetetlen — több részeges munkakerülő — de van sok jóravaló, derék becsületes magyar ember is — kik mind összevéve viszont nem tehetnek arról, hogy Gyorokon házaik építése tulajdonképpen csak szeptember hó közepén túl vette kezdetét, továbbá, hogy a részükre kijelölt szántóföldeket csak e hó elején kaphatták meg, melyeket őszi vetés alá a hirtelen beállt hideg idő folytán nem vehettek. Mi Gyoroknak a közönség áldozatkészségét már csaknem kimentettük. Azonban most a legnehezebb kérdés megoldásánál megakadtunk! Mit tegyünk!? Kihez folyamodjunk!? Talán tárjuk fel a rettentő képet Végh Aurélnak, vagy talán megyénk főispánja vagy alispánja lenne értesítendő e helyzetről? Mert tenni — haladék nélkül tenni kell valamit, a helyzet sokkal komolyabb, mintsem ön azt képzelhetné, vagy mint én azt ecsetelni képes volnék.“ 
          H.
  Ugyanez ügyben a gyoroki csángó bizottság a következő kérelmet teszi közzé: „Sürgős kérelem Arad város és megye hazafias és áldozatkész polgáraihoz. A Gyorokra telepített 126 család csángó testvéreink az olyan váratlanul bekövetkezett szigorú tél, pénz-, élelem-, ruházat-, tüzelőanyag és takarmányhiány következtében a szó legszorosabb értelmében kétségbeejtő állapotba, ínségbe és nyomorba jutottak! Éheznek, fáznak emberek és állatok egyaránt! Alulírott bizottság sürgősen és alázattal "esedezik Aradváros és megye hazafias és áldozatkész polgáraihoz, addig is, míg felsőbb helyről segély érkezik, bármi csekély élelmiszert, pénzt vagy ruhadarabot esetleg takarmányt is a szegény csángók részére juttatni kegyeskedjenek. „Kétszer ad, ki gyorsan ad!! A gyoroki csángóbizottság.“ Mint halljuk Aradon máris alakult bizottság a gyoroki csángók fölsegélésére.

   Nemere. 1884-12-06/137. szám. A gyoroki csángók.
   Szathmáry Gyula aradmegyei főjegyző és Wittich Sándor t. szolgabíró vasárnap vitték Gyorokra az alispán által utalványozott 500 forintot. Pénzt nem adtak a csángóknak, hanem az egész összegen élelmiszert és takarmányt vesznek s azt az elöljáróság osztja szét. A csángók egy része munkát is fog kapni. A kiküldött bizottság
ugyanis konstatálta, hogy az általuk lakott terület hóolvadáskor csakugyan ki van téve árvíznek. Most tehát gát fog emeltetni a csángó-telep előtt, s a munkálatoknál illő bér mellett a csángókat fogják alkalmazni.

   Budapesti Hírlap, 1884. december 10. A gyoroki csángók nyomora.
  Kotzó Károly gyoroki jegyző az Alföldben hosszabb nyilatkozatot tesz közzé, cáfolatul Buja Sándor pécskai kincstári jószágigazgatói fogalmazónak a csángóügyben megjelent közleményére. A nyilatkozat elején felemlíti, hogy Buja Sándor a gyoroki község elöljáróságát vádolta a csángók nyomorúságos helyzete miatt, szerinte egészen jogtalanul. A csángóknak eleinte semmi segélyt sem akartak adni a háztelek és a külső földeken kívül, bár ők azt állították, hogy Bukovinából 10 hold földre és kész házra csalták ki őket. A kincstári igazgató azonban megmagyarázta nekik, hogy az előleges megállapodás szerint házépítésről és állandó élelmezésről szó sem volt.
  Az elöljáróság mindamellett az építések körül is segédkezett nekik, mert a csángók az építéshez nem értettek. A csángók közt azonban kitört az egyenetlenség. Ragaszkodtak a 10 hold földhöz, jártak a minisztériumnál, de hiába, csak harmadfél holdat kaphattak. Hogy a házépítés titkát eleshessék, a hatóság a könyör adományokból mintaházat akart nekik építeni. A csángók azonban összebeszélték, hogy az építéshez még pénzért sem fognak napszámba menni. Végre a csángóknak értésükre adták, hogy augusztus 15 ig mindenki kezdje meg az építkezést, különben csavargónak tekintik és Bukovinába visszatoloncolják. Az építkezést csakugyan mégis kezdték, de igen lassan folytathatták, mert a csángók élelmezésére a kormány csak 400 frtot utalványozott, ezt is nagy sokára.

   Magyar Polgár, 1884. december 23.
  Istensegítsről négy csángó járja be Hunyadmegyét, könyöradományokat gyűjtendő Gyorokon nyomorgó családjaik részére, szomorú sorsuk sokakat indít részvétre, s ez eset igazat látszik adni annak a föltevésnek, hogy a csángó telepítés szalmatüzének hamva is van már. Az új csángó-biztos, Bornemissza Ádám erélyétől sokat várnak a csángó telepeken oly fájdalmasan uralgó nyomor enyhítésére.

  Budapesti Hírlap, 1885. január 27. Kolduló csángók.
  A gyoroki csángó paradicsomból a szegény csángók napról-napra szélednek el, és járják be az országot koldulva, mivel munkát nem kaphatnak. A napokban a szegedi főkapitánytól kért egy ilyen vándorló csángó család — koldulási engedélyt.

  Magyar Polgár, 1885. március 8.
  Hat csángó indult el hazájából: Istensegíts községből szekereken Gyorokra, s az este városunkba érve, jelentkeztek a városháznál, hol dr. Haller Károly polgármester intézkedett ellátásukról, s ma reggel a szükséges úti pénzzel is ellátta távoli testvéreinket.

  Pesti Napló, 1885. április 4.
  A gyoroki csángó-bizottság új keresetforrásról gondoskodik a Gyorokon telepített csángók számára. Kiképezteti őket a szőlőművelés okszerű kezelésében. Varga Imre, a ménesi vinczellérképző-intézet igazgatója, önkényt vállalkozott a csángók betanítására. A betelepített honpolgárok ifjabb nemzedékéből csoportonként 10—10 egyént küldenek a ménesi vinczellérképezdébe, hol képesítő igazolványt nyernek.

  Nemzet, 1885. október 26/1131. szám.
  A Gyorok községénél létesített székely telep megalakíttatott 126 települő családdal;—az első települők közül visszament Bukovinába 40 család, akiknek helyébe más bukovinai székely családok vétettek fel, belsőségül minden egyes család 800 négyszögölet, külsőségül pedig 3768/1600 holdat kapott. A belsőségek 1884. év tavaszán, a külsőségek pedig 1884. év október hó végén adattak át. Élelmezésükre 600 frt. Laképítésre 12,852 frt, és 10,124 frt összesen 23,576 frt előlegeztetett. A települők mind magyarok, s róm. kath. vallásuak.

  Ellenzék, 1885. november 27. Lázongó csángók.
  Gyorokról írják, hogy az ottani csángótelep lakosai hétfőn nemcsak felmondták az engedelmességet a községi elöljáróságnak, de azokat botokkal és fejszékkel meg is támadták, úgy, hogy azok kénytelenek voltak a telepről visszavonulni. A mozgalmat az idézte elő, hogy a közköltséget akarták tőlük behajtani. A főizgató Beréty Istvánné és György Péter volt. Aradról karhatalom indíttatott Gyorokra s a telepesek ellen megindították a vizsgálatot.

   Ellenzék, 1885. december 4. Nem lázongtak a csángók.
  Az Arad és Vidéke írja, hogy a gyoroki csángók nem lázongtak. A róluk világgá bocsátott gonosz hírek nem igazak, teljesen légből kapottak. Egyetlen egy könnyelmű volt köztük, a kit azonban maguk a csángók löktek el maguktól. Nagy baj az, hogy Gyorok elöljárósága minden humanitást mellőz a csángókkal szemben s a legkisebb kihágás alkalmával drákói szigort alkalmaz ellenük és pedig pénzbírság alakjában; úgy hogy így a csángóknak maholnap tönkre kell jutniuk.

  Ellenzék, 1886. július 27. Aki nem akart esküdni.
  A gyoroki csángók felesketésének egyik szemtanúja a következő epizódot írta le lapunk számára:
Az öreg alispán igazán szívhez szólóan beszélt. A csángószívek úgy ellágyultak, mint a csángóházak falai — esős időben. A fekete darócos alakok, kik közül egyik-másik hallotta már Tisza Kálmán „ő szentségét“ is beszélni, úgy hallgatták az alispánt, mint az új Messiást. E beszéd hatását azután betetőzte Jankai szavalata, kit a csángók kezdetben a főispánnak néztek, abból a hitből indulva ki, hogy aki ennyi úr között ilyen hangosan mer beszélni, az nem ismer itt magánál nagyobb urat.
  Hanem dacára az alispáni szép orációnak s a lendületes versnek (melyet Jankai, nagyobb benyomás okáért kétszer szavalt el) egy öreg csángó annyira érzéketlen maradt a szív- és lélekhez szóló prózai és kötött nyelvezet iránt, hogy — nem akart esküdni semmiképpen. Miután az öregnek atyafisága is volt, ezek is mellé sorakoztak, s megtagadták az eskületételt, azt hozva föl okul, hogy a nyomorúságnak nem akarják esküvel lekötni magukat. Hiába kapacitálta őket a főtisztelendő atya, az eskü-oppozíció nem tágított s az eskü alul kibújt.
  A szemtanú szerint, ez a vonakodás, melyre a sok csalódás és nyomorból származó dacz vitte e szerencsétlen embereket, igen kínos hatást gyakorolt azokra, akik látták és hallották. Boldog Isten, még mit nem érünk meg a Tisza éra alatt? A Felvidéken és Székelyföldön tömegesen vándorolnak ki honfitársaink, s a reményeikben keserűen csalódott csángók az esküt nem akarják letenni e szerencsétlen Magyarországnak?

  Pesti Napló, 1886. június 28. Csángók felesketése.
  A gyoroki csángók, mint már írtuk is, csaknem négyévi ottélés után magyar honpolgári eskü letételére fognak felhivatni. A belügyminiszternek erre vonatkozó rendelete tegnapelőtt már le is érkezett a megyéhez. A rendelet utasítja Arad megye alispánját, hogy a gyoroki csángóktól július 4-én vegye ki a magyar honpolgári esküt. Ormós Péter alispán e napra kiutazik Gyorokra s a 126 csángó családfő 4-én reggel fél 9 órakor tömegesen teszi le az előírt honpolgári esküt.

  Ezen szerencsétlen, megcsalatott nép…
  Pesti Napló, 1886. szeptember 7. Gyorokról írják nekünk:
  A gyoroki csángók köztudomásilag másodízben telepíttettek át mostani lakhelyükre. Minthogy többen vándoroltak ki az Alduna vidékére, mint a mennyien ott elfértek volna, kapta magát Gyorok mezőváros, melynek lakossága holdas gazdák, szőlőkertészek, kisiparosok, napszámosokból áll és ide hítta a csángókat nemcsak hazafias czélból, a magyarság szaporítása végett, hanem azért is, hogy olcsó munkásokat kapjon az aradi hegyaljára.
  Miként sikerült a gyoroki telepítés, fölöslegesnek találjuk ismételni azt, mi az egész ország előtt eléggé ismeretes, csupán egyes olyan mozzanatokat akarunk kiemelni arról, hogy kiket terhelnek a telepítés menetén tapasztalt mulasztások és elmondani, mit kell tenni ez ügyben, mely rövid időre úgyis világra szóló botránnyá fogja magát kinőni, hogy a nemzet becsületén ejtendő szégyenfoltot kikerüljük legalább.
  Mikor a csángóknak Gyorokra érkezése után a telep felépítését tervezték, a helyszínelésnél megyei bizottság nem volt jelen. A főispán, kinek mint államközegnek okvetlen kötelessége lett volna befolyni a terv létesítésébe, daczára, hogy útja számtalanszor arra viszi paulisi szőlőjébe, mai napig sem tette lábát a telep területére, sem egyetlen lépést nem kockáztatott az azóta veszéllyé növekedett bajok elhárítása végett. A megye alispánja a közelebbi csángóesketés alkalmával látta legelőször saját szemével a telepet. A tervet készítette mérnökről nem szólunk, mert annak most valamely börtönben volna illő helye, miután diplomájának használatától eltiltotta légyen a fenyítő törvényszék.
  A telep helyrajza 4 párhuzamos utcza, közbeeső beltelkekkel, melyeknek közepén nincsen összekötő vonal, s így hosszában az egész utczát meg kell kerülni annak, ki egyike-másikába akar menni. Maga a terület egy nagy posvány és két u. n. válétel (ármeder) van környezve, a hozzátartozó földek pedig majdnem mértföldnyire fekvő, részint vízzel borított, közben teljesen terméketlen, szikes talajon vannak.
  Hogy az e tájon szokásos nagyobbszerű felhőszakadás után egy szép reggel a csángóknak hűlt helyet lehet találni — ha ott lesznek, az szent igaz ; addig is egy-egy kis esőzés bőven ellátja utczáikat mocsarakkal. A nedves évszakokban ember-állat térdig süpped sárban és lakásaik megközelíthetetlenek. A töltés-alap és árkolás híján készült vert földesházak egyébiránt már düledezni kezdenek. Se kerítés, se ól, se félszer, tiszta és tisztátalan állataikkal együtt kénytelenek tanyázni az emberek és egészségtelen lakásaik belseje akár a czigányokéi, mert örömükben, hogy hazajönnek, bútoraikat elvesztegették, vagy ami keveset magukkal hozhattak, gazdasági eszközeikkel együtt a bosszú után és kétszeres költözködés alatt elpusztult.
  A leghelyesebb volna a házfödeleket ezen veszni készült helyről a szántók szárazabb részére szállítani és az oda áttelepítést lassankint megkezdeni; természetesen a kilátásba helyezett földek hozzácsatolása mellett, mert ezek után meg nem élhetnek a csángók, bármily megfeszített szorgalommal és ügyességgel művelnék is.
Nagy hűhóval kürtölt segélyeztetésüknél, amiből vajmi kevés hasznot láttak, senkinek nem jutott eszébe ezen nélkülözhetlen kellékeket beszerezni számukra, hogy emberekhez méltó módon kezdjék életüket itt; — sőt ellenkezőleg, ahelyett, hogy anyagilag, erkölcsileg támogatnák: azok, kik az előadott dolgokban vétkesek, henyéknek, iszákosoknak, ellenszegülőknek híresztelik a csángókat, midőn valamely ok miatt panaszt emelnek, vagy állapotuk javítását sürgetik. Ilyenkor nem engedik beszélni az illetékes személy előtt, hanem fenyegetik, csendőrökkel, bezárással megfélemlítvén őket. Hiszen Gyurgyevóban nem kihágásért, hanem holmi csekélységek miatt megcsapatták, nyilvánosan a kúthoz kötözték még az asszonyokat is és Gyorokról nemkülönben toloncz módra, éhen-szomjan kísértették 2 napon át egyik bátrabb szóvivőjüket Aradra, mint lázítót, azért, mert követelte, hogy töltésekre építsék a házakat.
  A napszámos nép meg fel van bőszülve ellenük, állítólag, mert a munkabér leszállítása miatt keresetük csökkent. Közelebb fényes nappal, a helység bírójának jelenlétében dobálták őket kövekkel oláhok, Mondorlakon átmenőben, némelyikét meg is sebesítették s a radnai járásbíróságnál az iránt tett feljelentés elintézésre vár.
  A kincstári uradalom, melynek védelmeznie kellene telepeseit, cserben hagyja őket, s legfeljebb a bajok puhatolása végett felmerülő napidíjakat az ő rovásukra számítja.
Hanem akadnak még jóakaróik, akik kimutatják, hogy nemcsak hazafias kötelesség, de becsületbeli tartozás másként bánni ezekkel a csalódott, szerencsétlen emberekkel. Ilyen után értesíttetett tavasszal a kormányelnök és a pénzügyminiszter külön-külön a gyoroki csángók tarthatatlan helyzetéről, mire a szomorú ügy megvizsgálása végett ki is küldetett Fehér Miklós miniszteri tanácsos, ki az állapotokat még sokkal nyomorúságosabbaknak találta, mint ahogy feltüntetve voltak.
  Tudják a két minisztériumban, hogy a gyoroki csángók már 1885-ben kereseti, illetve személyadó keretébe foglaltattak, egyidejűleg megyei közmunka teljesítésére is köteleztettek. Gyorok mezőváros arányszerinti közköltségelésére azonban 1885-ben már egészben és teljesen köteleztettek, legelőadóban pedig a pásztortartáson kívül túlságosan meg lettek terhelve. Ez utóbbin kívül a többi közterheknek jogos és törvényes alapjuk nincsen. Nem volt, nem lett volna szabad Aradmegyének közmunkaterhet róni a csángókra, először hazafiságból és másodszor, mert a kincstári egyezmény szerint a csángók törvényes adóztatása 1888-ban kezdődik csak. Hasonló okból Gyorok községnek sem volt szabad közköltségeket vetni ki a csángókra, s ezenkívül azért sem, mert földjeik még nem termettek, mint napszámosokat pedig törvény értelmében nem illeti őket adózás, annál kevésbé, mert csak most tették le az állampolgári esküt.
  Arad megyének e szerint a csángókra rótt közmunkát leírásba kell hozni és hasonlóra utasítani Gyorok községet is, hogy a legelőilletéken kívül az adót és közköltséget szintén leírja, illetve a leírás végett hivatalból folyamodjék a pénzügyi igazgatósághoz.
  De mit mondjunk, mikor már mint hátralék szerepelnek ezen illetéktelen adók, melyek némely háznál csak a múlt évről 14 frtra rúgnak, és melyeknek lerovását végrehajtás útján kezdik eszközölni Aradmegye és Gyorokváros.
  Ezen szerencsétlen megcsalatott nép, melyet legalább három évig kellett volna gyámolítni, mig oly kárba jön, hogy rendes földművelő munkát kezdve adóját fizethesse, melynek vándorútja, kétszeri költözése, a településre való várakozás felemésztette mindenét és ennek következtén lerongyolódott, mezítláb (némely nagyobb családoknál a férfiak bocskort sem vehetnek magoknak), melynek földje az idén néhol a magot sem adta vissza, amiért csak napszámból teng, most utoljától fosztatik meg.  
  Ha amelyiknek van: lova, tehene, egy-két köböl gabonája, és amint az nálunk szokás, ágyneműje is irgalom nélkül elkótyavetyéltetik, az önhibájuk nélkül, de másoknak a bűne által koldusokká lett embereket földönfutókká teszik; ha pedig ezen illetéktelen terhek behajtása csupán elhalasztatik a költségek és hátraléki kamatok éppenségesen tönkre teszik, meg fogják semmisíteni.
  Tisztelettel kérdjük ennélfogva, miért nem intézkedett a belügyminisztérium az előrelátott visszaélés meggátlása iránt és mit szándékszik tenni, hogy ezen nyomorgó telepítvényesek további zaklatásainak rögtön vége vettessék?

  Haldokló gyoroki csángók…
  Pesti Napló, 1886. szeptember 9.
  A gyoroki csángók ügyében újabb adatokat vettünk. Aradmegye nagyérdemű alispánja, a megyei főszámvevő és szolgabíróval együtt, megjelent Gyorokon, ott informáltatta magát a csángók bajairól, segítséget ígért és részben azonnal nyújtott is. Ez alkalomkor kitűnt, hogy a gyoroki elöljáróság már 1884-ben, midőn a csángók közadakozásból éltek, adózás alá vette őket. Az alispán ezt rögtön megszüntette, a folyó végrehajtásokat pedig felfüggeszté. Különben Gyorokon a községi adó nagyobb az állami adónál, itt tehát e részben is segíteni kell, ami úgy volna eszközölhető, ha Gyorok, több szomszédközséggel egyesíttetnék.

  Ellenzék, 1886. november 29. A csángók egészsége.
  Dr. Oláh Gyula közegészségügyi felügyelő több orvos kíséretében a napokban Gyorokra utazott és az ott lakó csángók között nagyon megdöbbentő állapotokat talált. A nemzeti hálátlanság és közügy ez élő mártírjai a legelhagyatottabbul élnek. Betegségek tizedelik őket és nincs hatóság, nincs, kormány mely segítene nyomorúságukon.

  Könyöradományon
  Pesti Napló, 1886. december 1. A gyoroki csángók nyomora.
Megdöbbentő vészkiáltás hangzik a Gyorokra telepített szerencsétlen csángóktól. A könnyen lángra gyűlt nemzeti lelkesedés elsietett munkájának szomorú következményei a legszomorítóbb alakban mutatkoznak. Huba Lajos gyoroki gyógyszerész magánlevelet irt Rozsnyay Mátyás aradi polgárhoz, melyben megdöbbentően vázolja a csángók nyomorát. Elmondja levelében, hogy a csángók számára 95 ház készült el ugyan, de ezek nagyobbára oly nedvesek, hogy az épületek belseje, miután benne laknak és tüzelnek, egész zöld a penésztől. A lakások rendkívül ártalmasak. A hirtelen beállott hideg folytán teljesen megszűnt a munka, s így a csángók minden keresetforrása kiapadt. A gyermekek rongyosak, sokan vászoningben dideregnek. A táplálék nyomorult, silány. Ha a szerencsétlenek gyorssegélyben nem részesülnek, el fognak pusztulni. Igaz ugyan — így szól a levél — hogy a csángók közt sok az élhetetlen, a részeges és munkakerülő, de van sok jóravaló, derék becsületes magyar ember is — kik mind összevéve viszont nem tehetnek arról, hogy Gyorokon házaik építése tulajdonképpen csak szeptember hó közepén túl vette kezdetét, továbbá, hogy a részükre kijelölt szántóföldeket csak e hó elején kaphatták meg, melyeket őszi vetés alá a hirtelen beállt hideg idő folytán nem vethettek.
  Rozsnyay Mátyás, Arad város e derék polgára, e levél következtében Aradon bizottságot alakított, mely tegnapelőtt tartott ülésén elhatározta, hogy deczember 7—8-án hangversenyt rendez és a közönséghez lelkes felhívást intéz a csángók nyomorának enyhítésére. A felhívás már meg is jelent s így hangzik: „A bizottság sürgősen és alázattal esedezik Arad város és megye hazafias és áldozatkész polgáraihoz, hogy addig is, míg felsőbb helyről segély érkezik, bármi csekély élelmiszert, pénzt vagy ruhadarabot, esetleg takarmányt is a szegény csángók részére juttatni kegyeskedjenek. Kétszer ad, ki gyorsan ad!!“
  A gyűjtést az aradi lapok eredményesen kezdték meg. Az Alföld eddig 132 frtot, az Arad és vidéke 186 frt 90 krt gyűjtött. Az éjjel érkezett aradi újságok azonban azon meggyőződésüknek adnak kifejezést, hogy a gyoroki csángók nyomorán csakis országos mozgalom segíthet.

  Magyar Polgár, 1887. november 18. Elégedetlen csángók.
  A Gyorokra kitelepített csángók nincsenek megelégedve sorsukkal. A napokban hat család minden nyom nélkül eltűnt a telepről. Körözik őket.

  Ellenzék, 1888. május 15. Csángók vándorlása.
  Többször volt már szó róla, hogy a Bukovinából betelepítést csángók nem igen vannak sorsukkal megelégedve s hogy már eddig is számosan visszavándoroltak régi hazájukba. Aradról most azt írják, hogy a gyoroki csángók egy részében ismét feltámadt ez a vándor hajlandóság s ott hagyva házat, földet és gazdaságot, éj idején felkerekednek, és a nyakukba veszik a világot. A napokban a következők szöktek meg Gyorokról: Bíró József, Balassa Ignácz, Bilosi István, Molnár István, Peredy Sándor stb. összes családtagjaikkal. Aligha fogják őket reklamálni, mert valamennyien dologtalan emberek voltak.

  Pesti Napló, 1888. december 13. (kivonat)
  …Az ülés végén az igazgató tanács különböző segélyezési ügyeket intézett el. — Hogy mennyire szorulnak a szegény csángók segélyre s közülük hányan jutottak válságos helyzetbe, annak jellemzésére érdekesnek tartjuk közölni az »Alföldi Újság« következő közleményét.
  A pár év előtt Gyorokra telepített csángók ma nagyon közel állanak a végmegsemmisülés, vagy a koldusbothoz. Házaik előtt a községi elöljáróság és kincstár szünetlenül a dobot üti meg. A község ugyanis olyan nagy közköltséget rótt ki a szerencsétlen csángó családokra, hogy azok a község e felszólítását tréfálkodásnak nézték. Viszont a kincstár a földek megváltásával szorongatja a csángókat, minek következtében azok a napokban értekezletet tartottak, amelyen dr. Barabás Béla aradi ügyvédet arra hatalmazták fel, hogy kérvényezze a kormánynál Gyorok község kötelékéből való elkülönítést s egy külön önálló csángó község létesítését, valamint a kincstári földek megváltási idejének meghosszabbítását.

   Gyorokon, az anyaország kebelén… 
   Magyar Polgár, 1889. szeptember 18. Csángó telepítvények (kivonat)
   Valamennyi közt a leggyarlóbb s legszánalmasabb kinézésű a gyoroki csángó-telep (Arad mellett). Mintegy 110 bukovinai székely család van itt megtelepedve. Vallásra nézve mindnyájan katolikusok. Ethnographiailag tekintve nem mondható hibás combinatiónak az itteni telepítés, mert Gyorok 1048 lakosából 565 magyar és 380 román; topographiailag azonban azért van elhibázva, mert nedves, vizenyős talajon fekszik, mely a hegyoldalról leszüremkező nedvességnek, főleg tavasszal, mondhatni, felfogó medencéjét képezi. A házak itt is földből vannak verve, zsindellyel födve. A földfalakon egyre szivárog fel a nedvesség s rongálja azokat. A mész itt is, ott is lemállik a falakról. 1884. óta létezik e telep, de mai napig se iskola, se kerítés a belső telkeken, se istálló, se a kincstárral szerződés a földváltságra nézve még nincs. Az egész telepen alig látni egy-egy szál csenevész fát. Úgy néz ki az egész telep, ott a község végén, a mezőn, pusztán és elhagyottan, mint egy valóságos cigánysor. Vagy 10-13 házat, mint értesültem, a csángók ott hagytak és visszabujdostak Bukovinába. A viszonyokat és állapotokat illustrálja az is, hogy az egész telepen 33 szarvasmarha van és 22 két-két lovas kocsi fogat. Istálló hiányában az állatokat télen a konyhában tartják.
  Ez a telep van legközelebb az (aradi) jószág-igazgatósághoz, úgy szólva a szemei előtt van s még is, (vagy tán épen ezért?) a legmiserabilisabban van megcsinálva. Még Aradnál is közelebb fekszik a telephez Glogovácz, ahol a kincstári ispán lakik s mégis ilyen állapotok! Hogy nem égeti ki a szemét a jószágigazgatóságnak e telep állapota! Mintsem ilyen közönyös és érzéketlen közegeket tartani, kiknek kezei közt a legfontosabb nemzeti ügy is így elkallódik, jobban tenné a miniszter, ha szélnek eresztené az egész igazgatóságot, mely tompa közönyével s lassúságával legfőbb okozója annak is, hogy a dévai csángó-telepítés két év leforgása alatt is alig-alig tett egy-egy lépést előre s most is a kezdet elején van.
  A gyoroki csángók eddig 5-6 holdnyi földet kaptak; belsőségeik 800 □ ölet tesznek. Boldogulásukra a viszonyok nem épen kedvezők. A napszám: 30-35 krajcár, étel nélkül. A phylloxera által megtámadott szőlő-cultura alig nyújthat nekik mellék-foglalkozást és kereset-forrást — s ez topographiailag a második hiba, hogy e helyen történt a telepítés. Házról-házra jártam e telepet s azzal a nyomasztó impresszióval távoztam, hogy azoknak, akik e telepet itt és így csinálták, se agyát, se szívét nem járta át a nemzeti eszme és nem tudták, mit cselekednek.

  Pesti Napló, 1893. február 17. A gyoroki csángók sorsa.
  Körülbelül kilenc éve annak, hogy az aldunai csángótelepekről százötven család Gyorokon, Arad megyében letelepedett. Akkor Gyorok még valóságos paradicsom volt; csupa szőlő, hol az elültetett tőkén őszre a leggazdagabb hamvas szőlőfürtök csüngtek. Azóta megváltozott a paradicsom és eltűnt a csángók boldogsága. Jött a filoxéra s elpusztította a szőlőtőkéket, a hegyekről lefutó vadvizek mocsárrá változtatták a termőtalajt s Gyorokból, a viruló nagyközségből, nyomorúságos kis sárfészek lett. A lakosság sápadt, beteges s mindenekfelett szegény. A nagy nyomort első sorban a bevándorolt csángók érzik, a kik elhagyatva, betevő falat nélkül nyomorogják át ezt a kegyetlenül hideg telet. Az elmúlt évben negyven csángó halt meg Gyorokon. A községnek négy hónap óta nincs orvosa s a szegény csángók az elképzelhető legnagyobb nyomorúságban sínylődnek, pusztulnak nap nap után. Legtöbben elkívánkoznak vissza az Al-Duna mentére, hol talán mégis jobb dolguk lenne, mint itt az elveszett paradicsomban.

  A hazának hű fiai…
  Pesti Napló, 1893. március 9. A gyoroki csángók honosítása.
  A Bukovinából Gyorokra telepített csángók visszahonosítását az osztrák császári kormány fenntartotta magának. Most azonban a magyar kormány intervenciója következtében a honosításba az osztrák kormány is beleegyezett. A gyoroki csángók tehát már legközelebb Szathmáry Gyula alispán előtt leteszik a magyar állampolgári esküt, ha ugyan időközben a csángók, akik a legkétségbeejtőbb nyomorúságban élnek, vissza nem szöknek - Bukovinába.

  És koldulunk…
  Pesti Napló, 1893. március 15. A gyoroki csángók sorsa.
  A Pesti Napló tudósítójától. Gyorok, március 13.
  Haza hozták a csángókat és letelepítették őket ebben a tejjel-mézzel folyó országban, ahol minden kezdeményezéshez nagy a lelkesedés, ahol mozgalmat indítanak, pénzt gyűjtenek, reményt adnak, légvárakat építenek, hogy azután a lelkesedés és a mozgalom lassanként elenyésszen, a remény és a pénz pedig a légvárak sorsára jusson. És a Bukovinából közénk vándorolt csángók visszakívánkoznak a sziklás Bukovinába, ahol reményük ugyan nincs, de legalább nem is csalódnak, ahol nincs szőlőjük, de nincs is filloxéra, nincsenek szántóföldeik, de legalább nem is bizakodnak a termésben, amelyet itt Kánaánban minden évben elsöpör az árvíz. Hazahozzák a csángókat és magukra hagyják őket. Küzdjenek a természettel, az elemekkel, a filloxérával, az árvízzel és magyar testvéreikkel, kik rosszabban bánnak velük, mint a legutolsó idegennel. Tanulni akarnak és nem adnak nekik iskolákat, művelődni akarnak s nem nyújtanak számukra eszközöket, hogy művelődjenek, dolgozni akarnak, de nincs munkájuk, magyarok akarnak lenni szívvel lélekkel, de nem adnak nekik jogot. Szomorú példa a gyoroki csángók helyzete. Röviden megírtuk pár héttel ezelőtt s közleményüknek akkor meg is volt hatása. A Csángó Egyesület hivatalos nyilatkozatra szólította fel Arad megye alispánját: van-e tudomása a gyoroki csángók nyomorúságáról? Talán addig is, amíg az alispán válaszol, nem lesz fölösleges részletesebben foglalkozni a szegény gyoroki csángókkal, akik már-már azon tanakodnak, ne cseréljék-e el a koldusbotot a vándorbottal?
                                                                                                                  *
  Százhuszonhat csángó családot telepítettek Gyorokra mindössze családonkint hat katasztrális hold földet adva nekik a kincstár tulajdonához tartozó almaszegi, kuvini, kovasinci és szabadhelyi pusztából. A föld vizenyős, legnagyobbrészt zsombékos, még legelőre sem használható szántóföld volt, amelyen eddig még minden bérlő tönkre ment. Mindezek fejében kötelezték a csángókat, hogy harminchat éven át évi harminc-harmincöt forint váltságot fizessenek, továbbá az egyenes adó százharminc százalékát vették be mint adót rajtuk. Az elvetett mag, a zsombékos talajban meg nem fogamzott, a szőlőtőkét lerágta a filloxéra, kézimunkához nem értettek, de azért az adót kímélet nélkül behajtották rajtuk. Természetesen a legtöbbtől lehetetlen volt mit elvenni, hacsak egyet nem: a képviselőválasztási jogot. A százhuszonhat család közül csak egyetlen egy csángó nyert jogosultságot az utolsó képviselőválasztásra.
  A kovasinci határban volt még a kincstári uradalomhoz tartozó százhuszonhat katasztrális hold föld. A csángók folyamodtak érte, de a pénzügyminiszter az aradi jószágigazgató felterjesztett véleménye alapján a csángók kérését nem teljesítette. Ebben a véleményben az volt mondva, hogy a gyoroki csángók birtoka valóságos Eldorádó és hogy a csángótelepnek eddig is volt már elég kedvezménye. Hanem a birtokokat igen is el fogják árverezni. Azonban az árverés, a csángók utolsó reménye is csak remény marad. A kormány minden árverés mellőzésével a birtokot húszezer forintért eladta báró Edelsheim-Gyulay nyugalmazott táborszernagynak. Az adás-vevési szerződés még nincs aláírva, ha talán a kormány még idejekorán meggyőződnék a csángók Eldorádójáról, nem fosztaná meg a szegény csángókat a remény utolsó deszkaszálától, amelybe kapaszkodnak?...
                                                                                                                        •
  A csángó-telepet sártenger környezi, levegőjük romlott, lakásuk egészségtelen, valóságos fészke a ragadós betegségek gombáinak. Van ugyan egy vízlevezető tervezet készülőben, de annak megvalósításához háromezer forint kellene és honnan vegyen olyan krőzusi kincset a szegény csángó nép? Negyven csángó halt meg egy év alatt Gyorokon, ahol két három év óta nincs is orvos. Nincs a telepnek temploma, nincs papja, nincs iskolája, nincs tanítója. A gyorokiak maguk nagyon keveset törődnek a közéjük telepedett idegenekkel. Ahol csak lehet zsarolják őket és megvetésüket nagyon kirívó módon éreztetik velük. Mit is keresnek köztük a koldusok, akik ide jöttek, hogy kiszipolyozzák a földet, amely eddig csak számukra termett és szaporítják a szennyt, amelyből eddig is elég volt. Ha vajon ezek a koldusok úgy gondolkodnak-e a magyar vendégszeretetről, mint a külföldiek?

  Pesti Napló, 1893. április 11. Csángók honpolgári esküje.
  Az 1884-ben Gyorokra telepített csángók közül, mint tudósítónk telegrafálja, huszonnégy vasárnap délelőtt tette le a honpolgári esküt Szathmáry Gyula alispán kezébe, a községházán. A beköltözött csángók zöme már 1886-ban fölesküdött magyar honpolgárnak, de az ideköltözéskor még hadkötelesek, a törvény szerint egész mostanáig osztrák polgárok maradtak. Most, hogy kitelt hadkötelezettségük ideje, semmi sem állt többé útjában, hogy teljesen a haza polgárai legyenek. A felesketés alkalmával, mely az összes intelligencia jelenlétében történt, az alispán szép beszédben fejtegette a telepítés misszióját, s buzdította a csángókat, hogy maradjanak hű fiai a hazának. Az eskü letétele után Molnár Lajos, a Nádasdy-uradalom kasznárja, megvendégelte a csángókat.

  Szegedi Hírlap, 1893. április 12. A haza új fiai.
  Lélekemelő ünnepe volt tegnap Gyoroknak, hol a községháznál, Szathmáry Gyula aradmegyei alispán, Ortutay Gyula főszolgabíró, dr. Baross Ferenc megyei jegyző, Pálya Mátyás plébános, Csák József ref. lelkész. Molnár Lajos kasznár, a Nádasdyuradalom képviselője és a községi elöljárók jelenlétében a Gyorokra telepített csángók letették a honpolgári esküt. Tizenhatan voltak — miután egy meghalt, 3 pedig visszatért Bukovinába — akik szívükre tett kézzel örök hűséget, szeretetet és engedelmességet esküdtek az elveszett és újra feltalált hazának, az apostoli királynak és az alkotmánynak. Mielőtt letették az esküt, Szatmáry Gyula alispán hosszabb beszédben fejtegette előttük a honpolgári jogokat és kötelességeket. A szegény csángók meghatottan rebegték el az esküt, mire az alispán visszahonosított honpolgároknak nyilvánította őket. Molnár Lajos, az uradalom nevében megvendégelte az új honpolgárokat, kik név szerint a következők : Bartán András, Beréti rece Kató András, Bíró Salamon, Nagy Pál, Nagy Bálint, Túra András, György Jakab, Barán Pál, Balázs Kelemen, János Demeter, Esdemirjanics Balázs, Nagy János, Nagy István, Szabó Fülöp, Kajtár András, Sipos Lázár.
  Leljék boldogságukat a visszanyert hazában s a haza hű és jó fiakat ő bennük.

  Gazeta Trans. 1893, 18 februarie (pag. 3. Anul III. Cernauti)
  Nyomorult csángók! Az a hír, hogy milyen boldog élet honol Magyarországon, most kilenc éve 150 csángó családot arra késztetett, hogy hadják el választott hazájukat és térjenek vissza újra őshazájukba. Igen, mondták ők, ha Magyarországon olyan nagy a boldogság, miért bujdosunk előle. Kivándoroltak és letelepedtek Gyorokon (Arad kerület). De-keserű kiábrándulás-álombeli jólét helyett olyan nyomor nehezedett rájuk, hogy a tavaly 40 család halt el közülük. Most a szerencsétlenek újra visszavágynak volt hazájukba. Kilenc év elég volt arra, hogy meggyőződjenek, milyen jólét honol Magyarországon. A magyar lapok keserűen siránkoznak ezen és azt írják, hogy nyomorúságuk okozója a filoxéra, valamint azok az elemi csapások, amelyek érintették őket.

  Pesti Napló, 1893. június 25. A gyoroki csángók sorsa.
  Többször foglalkoztunk már ezen a helyen a Gyorokra telepített csángók sorsával. Megírtuk milyen nyomorúságban tengődik napról-napra négyszáz-ötszáz család, megfosztva mindazoktól a javaktól, amelyeket a természet és a kultúra másutt olyan bőségesen ad az ország fiainak. Szőlőiket tönkretette a fillokszéra, földeiket elmosta a víz, házaik roskadóban és még iskolájuk sincs, ahol legalább a jövő nemzedék számára biztosítanák úgy a hogy a kenyeret. A szegény telepítvényesek gyámolítására Gyorok községe most akciót indít; bizottság alakult Pálya Mátyás elnöklete alatt, hogy társadalmi úton összeszerezzék a pénzt, amely egy iskola építésére és berendezésére elegendő. A bizottság lelkes felhívásából közöljük a következőket:
  „Ha a fillokszéra a Hegyalját, de főképpen Gyorokot tönkre nem teszi, nem appellálnánk többé a nemzet áldozatkészségére, de magunk is koldusokká válván, telepeseinktől sem sok telhetvén, kénytelenek vagyunk e jelen felhívásunkkal még egyszer a nemzet jobbjai és tehetősebbjei elé járulni és hazafias szívvel esdve könyörögni, hogy alamizsnájukkal segítsenek minket a hozzánk Bukovinából telepített székelyek számára megfelelő iskolát emelni, illetőleg létrehozni. Telepünknek körülbelül 120 tanköteles és szép reményekre jogosító gyermeke van, kik, ha a telep hova előbb iskolát nem kap, sok oknál fogva tanítás és iskolai nevelés nélkül maradnak. Akarhatja-e ezt a telepítő nemzet? Megvalljuk, azt szeretnők, hogy telepünkön olyan iskola jönne létre, melynek homlokzatára majdan fényes betűkkel ráírhassuk: A magyar nemzet ajándéka székely testvéreinek. Igen, a magyar nemzet adományából akarunk telepeseinknek iskolát felállítani! Adjon tehát, ki mennyit bír, a legkisebb adományt is a legnagyobb hálával fogadjuk! Adná a jó Isten, hogy büszkén mutathatnánk majd a felépített iskolára, mint olyanra, amelyet a bennmaradt testvér a hazaérkezett testvérének szeretetből a magyar név dicsőségére emelt.“
  Óhajtjuk, hogy e felhívásnak eredménye legyen. Annyi mindenféle jótékony célra áldozunk, ne vonjuk meg filléreinket a szegény csángóktól sem, akik igazán rászorultak. Mert e nemzeti adomány nem is jótékonyság, hanem kötelesség. A mikor a magyar nemzet hazahozta idegenben sínylődő testvéreit, ezzel egyszersmind magára vállalta, hogy sorsukról gondoskodik.

  Kolozsvár, 1893. július 27. Temes megyéből még mindig sokan vándorolnak ki Amerikába, különösen Székelykevéről, a csángó telepről. A kivándorlás oka a lakosság túlszaporodása.

  Pesti Napló, 1897. május 25.
  A Csángó-Magyar Egyesület vasárnap délelőtt tartotta meg közgyűlését gróf Teleki Géza elnöklete alatt. A gyűlésen ott voltak: herceg Odescalchi Artur, gróf Eszterházy Kálmán, idősb Cséry Lajos, László Mihály, Hojtsy Pál, Rényi Rezső és mások. Az igazgatótanács jelentése szerint a lefolyt évben sem fejthettek ki a telepítésre irányuló nagyobb tevékenységet, mert erre egyrészt kedvezőtlenek az általános viszonyok, másrészt pedig az anyagi eszközök távolról sem elegendők.
  Az aldunai csángótelepeknél az állapotok már nagyrészt konszolidáltak s csakis Gyorok segélyezése vált szükségessé, noha ínség itt sem mutatkozott. Meleg hangon emlékezik meg a jelentés Karsai Albert igazgatótanácsbeli tag elhunytáról. A közgyűlés a jelentést tudomásul vette s az előterjesztett javaslatok alapján megszavaztak az oláhországi misszióegyházak segélyezésére 1800 forintot, a bukaresti római katolikus plébánia és iskola költségeire 450 forintot, Drusbáczky György bukovinai agg lelkész részére pedig 200 forintot. Az igazgatótanácsba a kilépett tagokat újból megválasztották. Karsai Albert helyett Márkus József polgármester lett igazgatósági tag.

  Pesti Napló, 1897. október 11. Csángó iskola Gyorokon.
  Az arad-hegyaljai Gyorok községbe Odescalchy Artur herceg 1885-ben százhuszonhat csángó családot telepített le. Hogy a csángók a román nemzetiségbe bele ne olvadjanak, a vallás- és közoktatásügyi kormány a pénzügyminiszter segélyével csángó iskolát építtetett Gyorokon, amelyet, mint lapunknak írják, a minap avatott föl a kormány képviselőjének jelenlétében Pálya gyoroki plébános.

  Szabad Szó, 1958. február 28. Új úton haladnak a gyoroki csángók.
  Körülbelül 1880 táján telepítették őket ide a Hegyaljára. Akkoriban nagy hiány volt szőlőmunkásokban és a hegyaljai szőlőtermelő földbirtokosok veszélyeztetve látták a sok bevételt ígérő szőlőtermést. Ezért folyamodtak ahhoz a megoldáshoz, hogy az állam segítségével szorgalmukról híres csángótelepeseket hozassannak erre a vidékre, akiknek fűt-fát ígértek, s így csalogatták őket ide.
  A csángók hajlottak a mézesmázos szóra, arra, hogy telket kapnak, sőt a Csanádi bank hitelt is folyósít számukra házépítéshez. Csak később, amikor már nem volt visszaút, akkor döbbentek rá a csángók a rettenetes valóságra. A telekkel és a házépítéssel — amely csak arra volt jó, hogy helyhez kössék őket — csúnyául eladósodtak a banknál. Nem tudtak annyit keresni, hogy adósságuk törlesztése mellett még a megélhetésre is jusson. A földesurakról is lekopott később a szép szó, s jöttek az embertelen kizsákmányolás évei. Így törődtek bele sorsukba a csángók és mindenből, mindenkiből kiábrándultan, kedvtelenül folytatták nehéz életüket…
  Az évek során lassan elvesztették csángó jellegüket is. Ruházatuk, beszédjük is megváltozott, csak makacsságuk és néhanapján ki-kitörő viharos elkeseredésük maradt meg, amelyet az elégedetlenség szült. Húzták az igát évtizedeken, nemzedékeken keresztül az elmaradottság, írástudatlanság sötét homályában. A csángótelep valóságos nyomortanya volt, ahová nem szívesen látogatott el emberfia.
  A felszabadulás után az ő életük is megváltozott, de fáradságos munkát vett igénybe a sokat csalódott csángók átnevelése, az analfabetizmus felszámolása. Népnevelőink fáradhatatlan munkája azonban nem járt eredménytelenül: a kultúra fényforrása hozzájuk is eljutott s népi demokratikus rendszerünk jogaikhoz juttatta őket.
Mintha csak a hegyek vették volna el a fényt, olyan szürke minden, még az égbolt is a község felett. Borús, esőre álló idő van és a máskor megszokott februári hó helyett most a két hónappal későbbre várt sarat tapossuk Sebestyén József gyoroki tanítóval a csángótelep felé vezető úton. A tanító — alacsony, jókedélyű ember — szívesen beszél a község és a csángótelep mostani problémáiról, arról, hogy a csángótelep sorsa fordulópont elé jutott s a csángók lassan beleilleszkednek emberséges uj életmódjukba...
  Beértünk a házak közé. Nem messze a telep szélétől rendes külsejű parasztházba nyitunk be. Budoritan Iosif képviselőjelölt háza. A tornác előtt fehérkucsmás, idősebb parasztember fogad.
— Jó napot, Szabó bácsi — köszönti Sebestyén József —, itthon van a veje?
— Nincs! — hangzik a kurta válasz. Nem bocsátkozik beszélgetésbe, mivelhogy idegen van jelen és előbb túl kell esni a formaságokon. Ez így járja errefelé.
  Megismerkedünk s rövidesen megindul a beszélgetés. Megtudjuk, hogy az öreg csángó veje éppen a szomszéd faluban, Páloson van, az ottani szőlőiskolában akadt dolga. Elbeszélgetünk Szabó Lőrinccel. Elmondja, hogy ő is tagja az újonnan megalakult gyoroki társulásnak, amely nemrég tartotta alakuló közgyűlését. Már készen áll a trágyahordáshoz is. Szóvá teszil, hogy jó tenne, ha megkapnák az ígért exkavátort, mert az almásszegi határban igen áradásos a föld. Mindenféleképpen ki kell mélyíteni a csatornát, mégpedig késedelem nélkül.
   Visszafelé menet ismét a telepről és lakóiról beszélünk. Mivel kísérőm tanító, egész természetes, hogy az iskoláztatás kérdése kerül legelőször szóba.
— Hosszú és nehéz munka volt — mondja Sebestyén elvtárs —, amíg sikerült rendet teremteni az itteni iskolaviszonyok között. Nehéz volt, amíg sikerült felszámolnunk az írástudatlanságot, többeknek úgy kellett a nyakára járni, rábeszélni őket, de végül is ma már, a nagyon időseket kivéve, nem találunk itt olyan embert, aki ne értene az íráshoz, olvasáshoz. Hasonlóan nehéz kérdés volt a gyerekek iskoláztatása is. Ahogy egy pillanatig nem ügyeltünk, elmaradtak az iskolából. Pedig a telepnek külön hétosztályos iskolája van. Volt úgy, hogy egy egész évfolyam elmaradt. Erre nagyon kellett vigyáznunk, mert ha a gyerekek elmaradtak az iskolából, a telep lakóival is megszűnt a kapcsolat. Nem tudtuk őket kulturális vonalon sem egybefogni. Az utóbbi időben sok minden megváltozott itt. Ha mást nem is nézünk, már az is sokat mond, hogy megváltozott az ittlakók külső megjelenése is, ruházatuk már nem árul el nyomort, mint régen.
   A jelen kérdéseiről és a jövő feladatairól Barnuti Aurora, a telep egyik képviselőjelöltje szolgál felvilágítással.
— Hogy van-e sok megoldásra váró feladat a telepen? — kezdi a kérdéssel Bărnuti elvtársnő. Hát van bizony. Már eddig is elég sokat tettünk, mégis most, amikor harmadszorra jelöltek, jelölőim ismét egy egész sor javaslatot tettek elém az utakkal, villannyal stb. kapcsolatban. A telep legégetőbb kérdése a villanyvilágítás. Az áram, mire a telepre ér, egészen legyengül. Most szeretnénk megerősíteni a vezetéket még egy szál huzallal. Mindössze két-háromszáz méterről van szó. Részünkről el is van már intézve az ügy, csak a villanyteleppel sikerüljön majd a megegyezés.
  A másik kérdés, ami szintén sürgős: helyet biztosítani a piac számára, ami eddig nem volt. A lakosok kiálltak a főutcára és árusítottak. A harmadik az utak kérdése. Ha ott járt, bizonyára maga is tapasztalhatta, hogy sürgős javításra szorulnak. Ennek megoldása nemcsak tőlünk, képviselőktől függ, hanem a lakóktól is, akiknek támogatása, reméljük, ezután sem fog elmaradni.
  Mindez csak néhány szó volt a telep mai életéről, de ez is sokat mondott olyan emberekről, akik nemzedékről nemzedékre viselték a kizsákmányolás, megcsalás, kijátszás szörnyű súlyát. De sorsuk ma már rendes kerékvágásba terelődött, bizalmuk visszatért, s most már vállvetve kiveszik ők is részüket a szocializmust építő, dolgos emberek munkájából. K. S.

Adatok 1830-1870 között

    Fél évszázaddal az istensegítsi telepítés után érdemes egy betekintést vetni a falu életébe. Megtudhatjuk, hogy 1829-ben Köllő Barabás a kántor, aki alkalom adtán fel volt hatalmazva a temetés elvégzésére is. Ugyancsak abban az időszakban kerül vissza rövid időre Muttnyánszki Mihály plébános, aki még szolgált a faluban 1814-1817 között. Szokatlan dolgok is hárulnak rá, mint az Anton Judith (mendica) temetése, aki koldusként tengette napjait Istensegítsben.
Imets János kőművesként kereste meg mindennapi betevőjét, Gatkowski Péter pedig katonaként szolgált a közelben állomásozó Wallet regiment 1-ső századában. A Faluközi Ágnes Antal Antal nevű férje a fegyverviselést választotta, róla feljegyeztetett, hogy a Militaris Legionis Pedestrum-hoz tartozik. Fogadjistenben a bíró Ambarus József, és ott lakik a román Bersan János is, akinek nemsokára szép magyar neve lesz, vagyis Bokor. Ugyancsak abban az időszakban alakul át a szláv hangzású Petresek név Petres-é. Bizonyításra kerül a Nisztor család egyik ősének nemzetisége, amikor 1833. május.14.-én elhunyt Nyisztor Simont (74), a nem egyesült görög keleti pap (ortodox), Bazilius Popeszkul (Vasile Popescu) temette el. 1831-1832 között több távolabbi haláleset íródott be az istensegítsi anyakönyvbe: Kovalcsuk József Kalinestie-n (58 km Istensegítstől), Ungurián István Slobozia-n (58 km Istensegítstől), Bodkó Mária Hatnán (261! km Istensegítstől). Voltak azonban magyarok Istensegíts mellet is. A Kopacz hegyen túl elhelyezkedő szomszédos Krincsed (Granicesti) faluban lakott a Veress család (Mihály, Anna, Borbála).
    Az említett események után közel 20 évvel már több idegen eredetű név is feljegyeztetett Istensegítsben: Stradnalansky Antal (1847), a Boémiában született Strahal Ventzel (1849). Ebben a periódusban többször román helyesírással íródik a Váncsa (Wantsa) név, vagyis Vancia. Faluközi János ekkor „arcularius”, magyarán ládakészítő, Ambarus József nemeslelkűségét mutatja be az, hogy Antal nevű fogadott fia van.
Krincsesdben Karpinsky Thomas a „vigil publikum”, vagyis közfelügyelő, de az Istensegítstől 11 kilométerre található Danila-ban is lakik magyar, Ungvári Ferdinánd személyében.
    1864. november 25.-én meghal Istensegítsben Piroch Ignácz (sz. 1794-ben) plébános. Két pap temette, a szereti Wenhowski Johann és Druzbaczki Bonaventura. Ez utóbbi már 1862-től Istensegítsben szolgált, valószínűleg a Piroch plébános betegsége miatt.
Az 1860-1870-es évek azok, amikor több név változáson esik át. A Birtalan név János lesz, ugyancsak a Csóka név is Jánossá alakul. Még ideig–óráig íródik, mint Csóka János József, majd a Csóka elnevezés kimarad végleg.
    A Nagyszebenből (Cibinum) eredő Bauerfeindt családra ráragadt a Szász ragadványnév, mely eredetüket jelöli. A család Granicesti-en keresztül került Istensegítsbe a XIX. század elején, majd keveredett a Kiss, Becze, Molnár, László, Miklós és Urkom családokkal. Egy adott időpontban a Borbándi és Borbáth név is összevegyül, az utólagos Dimény is Dymen-ként került beírásra, mely megkérdőjelezi magyar eredetét. Idegen nevek is léteznek a faluban, például a Wilk, Steinbeck, Danowitz vagy Denas. Varga János ekkor „faber ferraris”, vagyis kovács.

    Áttérve a XIX. század derekán levő Andrásfalvára, érdekesnek tűnik néhány név anyakönyvi bejegyzése. Így a megszokott Váncsa név több formát kap, mint Vantza, Vántsa vagy Wantza, a Szytárs-ból Szitás lesz, a Kolossy-ból Kolozsi. Tovább folytatva lesz a Jordaty-ból Jordaki, Cszészer-ből Csíszer, Ballinth-ból Bálint és a Ballas-ból Balázs. Bár az utóbbi nevet Bállász-nak olvassuk, akkor már nincs is annyira magyaros zöngése. Az is kitűnik az írásokból, hogy az ottani plébános vagy lelkész a környező falvakban is végezte szolgálatát, valamint az, hogy ott leginkább németek, lengyelek vagy zsidók laktak. Alt Ftratautz-on 1845-1870 között olyan neveket találunk, és ezek benne vannak az magyar anyakönyvekben, mint Rikety János, Maherko Matias, Flamann Franciscus, Streleski Susanna, Weimerin Andreas, Schlliehmann Iulius, Melsheimer Joseph, Uzinski Joseph, Kolb Joannes, Weber Joannes, Sydorow-Sidorean Basil, Altmann Joseph, Neu-Fratautz-on Uzinski Joseph, Kolb Joannes, Weber Joannes, Sydorow-Sidorean Basil, Altmann Joseph, Wiklitár Mária, Scajer Petri, Fliganovski Elias, Hoffmann Andreas, Rus Joseph, Jurkiewitz Paulus, Sosnowski Joannes vagy Wlaczek Ferdinánd. Vojtinel-ben is kijárt az andrásfalvi plébános, ahol Dorosinska Gregorius és Palluch Andreas voltak a hívek, Mitókon Hoffmann Franciscus, Norautzar-ban Terleika Thomas, Klimowetz-ban pedig Feodoroff Basil, aki „Colonus Lipovany.”
    Andrásfalván is szerepeltek idegen nevűek, mint Krisztom Anna, Iutsi János, Halhmassar („magyarosítva” Hagymaszár) Mihály, Eisler Borbála, Kurszel József, Vlaczek Ferdinánd, Huczulej Jacobus, Semienko Martin, Morawek Joseph és Prosz Joseph, Ursu. Ez utóbbi valami módon az Ursuj formából Ursulean alakot öltött. A név román eredetű, de jelentése mindegyik alakban más és más.
    Az andrásfalvi magyarok sem laktak az összesen a faluban. 1845-1849 között Daradics József, Biszak József, Gáll Pál, Tokó Anna, Palkó István, Kásler János, Daradics György, Daradics, Ferenc, Szentes János, Gombos József, Tóbiás Péter, majd 1865-1870 között Szentes Domokos, Szentes Katalin, Erős József, Biszak Mihály, Szabó József, Kovács Mihály, Vántsa János, Varga Gergely, Kozma Katalin, Sebestyén János, Biszak József, Kovács József, Rantz István, Kerekes Márton, Szentes József és Tokó András Ó-Fratóc-on laktak. Andrásfalvára jellegzetes, hogy itt tevékenykedett a legtöbb szűkszavú plébános, így az adatok sokasága és értéke nem hasonlítható össze a többi falu plébánosának bejegyzéseivel. Mégis, 1866-ben bejegyeztetett a két éves, Galíciában született Kurkó Antal halála (apja Péter, anyja Katalin) és a Szabó Mária halála, mint ex. Transsylvania. 1868-ban Dávid János. (1868. feb. 24. elhalálozás) és Erős Antal a kántorok (1868. Már. 24. elhalálozás).
Mint érdekességet jegyzem fel, hogy 1890. január elsején megszületik Ketskeméthy Lajos tiszteletes Eulélia Margit nevű leánya. A keresztszülők: Kerk Eduard radóci református esperes, Kubaschek János andrásfalvi katolikus pap, Decter Márton radóci református lelkész, Katona Endréné néhai hajdúnánási lelkész özvegye, született Sebestyén Klára Magyarországról. Bába: Szőcs Éva.
    Hadikfalvára tekintve az említett korszakban, érdekes az utólag magyarrá lett nevek anyakönyvi bejegyzése: Sorbán- Schorban (még 1849-ben is), Csernik – Tsernyik –Czernyik (Czernyik még 1871-ben is), Beréti – Berithy – Beriti, Bónis – Bonisch, Burján- Burian, Bőte – Beőthe, Beke- Bege, Illyés –Illés, Kozsán – Koszián, Konrád – Kundrath, Leopold – Lipót, Bendján – Brende. A Burian név ilyen változata örményesen hangzik, de miként lett a Bege-Beke (közel 60 év után) és a Brende-ből Brendján azt talán csak a nyelvészek derítik ki.
    Idegenekben sem volt hiány a faluban, hiszen olyan nevekkel találkozunk, mint Jakobowska, Ciselska, Czernovska, Czerny, Pavlovici, Kasprowitz, Hermann, Krause, Dorrenkoff, Lehodowsky, Konyowski, Hrankoski, Skokan, Zajd Ambarus, Wolfgang Bertalan, Bielewitz, Kázmer és Stojecki.
    A falu életéből megtudhatjuk, hogy 1828. december 31.-én meghalt Kerekes István (sz. 1761) „cantor in Hadikfalvensis”, vagyis a hadikfalvi kántor. 1832. február 12.-én a 85 évesen elhalt Csíki Ferencet Trabalik János „curatus”, vagyis gondnok temette el, majd május 17.-én (capellanus minőségben) a tíz éves Kozsán Mihályt, szeptember 12.-én (emeritus capellanus minőségben) a 2 éves Salamon Mihályt és az 1 éves Ambarus Ferencet, majd 19.-én a 4 éves Kasszián Annát.
Érdekes egy bejegyzés 1834-ből, ahol a Bogos Ferenc feleségéről, Máriáról az van beírva: „de domo Koka.” Mint minden nyelvben, a latinban is bizonyos szavaknak és kifejezéseknek több értelme lehet. A „de domo Koka” jelentheti azt, hogy a Kóka családból való az illető. De a születési helyet-helységet is mutathatja. Megjegyzem, hogy létezik egy Kóka (románul Coca) nevű helység Szatmár megyében. Véleményem szerint, ahogyan az Ömböli családot egyesek szatmáriaknak tartják, úgy a Kókák (Coca) is jöhettek onnan. 1848. május 7.-én meghal Illés Józsefné született Lőrinc Anna, aki Arad megyei születésű. Az 1866. március. 28.-án elhunyt Marosan Basiliu. Számomra megmagyarázhatatlan, hogy egyeseknek miként alakult át Marosán Balázzsá, mivel a latin Basil az románul Vasile, vagyis magyarul László), a Balázs pedig latinul Blasius. Az 1865-1866-os nehéz években több koldust ért a végzet Hadikfalván: Csonka Mária meghalt 70 évesen, Péter „advena mendicus” (idegen koldus, 11 évesen halt meg.), Andreas N.N. (nomen nescio) indigena, névtelen, ismeretlen idegen.1866. október 8.-án meghal Csíki Péter (55) „cantor.”

                                  Az Enzenberg listák        

   Napjainkban nagyon felkeltették az érdeklődést az Enzenberg listák, melyek megírása 1778. január 27-én kezdődött el. Az alapos, németes pontossággal elkészített népszámlálás sok fontos adatok hagyott az utókorra. A frissen megszerzett tartományban végzett összeírásnak több oka volt. Elsősorban a német vezetés tudni szándékozott, hogy mennyi a lakosság pontos létszáma, és milyen annak az összetétele. Második oknak azt számítom, hogy szükség volt megtudni a családok számát, adóztatás céljából. A harmadik, és talán legfontosabb ok az volt, hogy megtudják a katonaszökevények számát, hollétét. Hiszen tudott dolog, hogy Bukovina bekebelezése előtt is már több ízben fordult az osztrák kormány Moldva vajdájához a szökevények kiadása érdekében.

   A bukovinai történészek által 2002-ben közzétett lista 77 falu bevándorolt lakosságát tartalmazza, leírva a bevándorlási évet, a családtagok számát és a család származási helyét. A lista tanulmányozásában több dolgot érdemel figyelembe venni. Az első az, hogy az összeírást németek végezték, akiknek a magyar vagy a román nyelvtan teljesen idegen volt. Sok nevet hangzás után írtak be, melyek idegennek tűnhetnek egy olyannak, aki csak a magyar nyelvet beszéli. Kissé eltérve a témától megjegyezném, hogy az 1941-es bukovinai eltávozáskor is román tisztviselők jegyezték be a magyar neveket, mely sok, vagyis a java magyar név elferdítését eredményezte. A hasonlat az Enzenberg népszámlálással fennáll.

     Több név esetében a szerző nem biztos a származásban, így a szülőfalut vagy a szülőföldet írja be családnévnek: Nemegyei, Galaci, stb. Sok Erdélyből kitelepedett nevének azt írták be, hogy „Ungurián”, mivel akkor Erdély Magyarországhoz tartozott. A listán található helységnevek felismerésében is több nehézségbe ütköztem, hiszen néhány falu az ezelőtt több mint 200 évvel végzett népszámlálás után nevet cserélhetett, beolvadhatott valamelyik szomszédos nagyobb helységbe, vagy egyszerűem kihalt, eltűnt, megszűnt létezni

   Manapság mindenki büszke székely eredetére, még akkor is, ha nem beszéli a székely tájszólást vagy már a neve sem magyar, vagyis egy általános „trend” lett székelynek lenni. A bukovinai székelység egy olyan fogalom, mely a nyelvben, kultúrában és sorsban 150 éven keresztül egybeforrt, különböző eredetű és nyelvű családokat jelöli. Köztudott, hogy a bukovinai székelyek között sok olyan név létezik, melynek bebizonyítottan nincs magyar eredete, hanem szlovák, német, ukrán, román, lengyel, stb. Személy szerint a legtöbb székelyföldi névről meg vagyok győződve, hogy eredetük magyar, de arról vitatkozni lehet, hogy székely-e. Az Elisabeth Long amerikai kutatónő által végzett DNS tesztek összekötik a mostani elszármazottakat a mostani székelyekkel. A tesztek és a családfák egyik másik alapja az anyakönyvek tanulmányozása. Szerencsés esetben ezek már 1680-tól megtalálhatók, így addig vezethetők vissza biztosan a családfák. A kérdés a következő: ha valaki, Pál vagy Péter, szerepel 1680-ban egy székelyföldi anyakönyvben, hogy lehet megállapítani, hogy az székely-e vagy sem? Hiszen lehet csak magyar, aki azelőtt 10-15 évvel költözött oda. Vagy egyszerűbben: ha egy magyar 15-20 évet él Franciaországban, Ausztriában, vagy bárhol, az azt jelenti, hogy eredete francia vagy osztrák? Nehezen hinném. Azt lehet állítani, hogy minden székely magyar, azt már kevésbé, hogy minden magyar székely.

       Térjünk vissza az Enzenberg listára. Az általam megtalált adatok csak a mostani Szucsáva megyére, vagyis Dél-Bukovinára vonatkoznak. A népszámlálás két éven keresztül, 1778-1779-ben zajlott le, télen leginkább, mikor a lakosok általában otthon tartózkodtak. A később alakult magyar falvak, Andrásfalva, Hadikfalva és Józseffalva nem szerepelnek benne, akárcsak a később letelepedett németek sem. Alig néhány német név lelhető fel (Hann, Hoffmann).    

       Istensegíts és Fogadjisten adatai megjelentek a 2009-ben kiadott könyvemben^[1], így leginkább a többi 75 helységre vonatkozok. Ezek közül 28-ban sikerült magyarokat azonosítani, összesen 111 családot, melyek kitesznek megközelítőleg 600 személyt. Leginkább Beszterce-Naszód megyéből származnak: 24 családfő a II-es határőrezredből, de akad köztük 35 jobbágy-, 5 szabad-, 19 alattvaló- és 9 zsellércsalád is.

      Népszámlálás 1778-1779 között.

                                                           Băieşti

                                                      Bălăceana

                                                      Berchişeşti

                                                      Botoşana

                                                           Brasca

                                                            Brăieşti

                                                             Buninţi

                                                          Corlata

                                                             Cupca

                                                     Dorna Vatra

                                                      Dragoieşti

                                                        Gura Humor

                                                         Granicesti

                                                            Iaslovăţ

                                                        Ilişeşti

                                                           Liteni

                                                   Humor (kolostor)

                                                         Molodia

                                                         Pârţeşti

                                                          Reuşeni

                                                        Rogojeşti

                                                        Sadova

                                                        Szeret

                                                           Soloneţ

                                                         Stulpicani

                                                           Stupca

                                                           Tereblecea

                                                              Todireşti

                                                               Udeşti

                                                             Zahareşti

Radaseni-Szucsáva megye, Serbeni-Maros megye.

Betájolatlan: Lastiuca, Lomoseni, Danileni,Osoiu, Olari, Serghid

A többi Beszterce –Naszód megye.

A szolka-i kolostor földjén:

ISTENSEGÍTS (51 család, 191 személy)

Korec = 100 kg. terebúza

Fálcsa =10396,8 lapméter

Prazsina =1440 lapméter

Maros megye: 2

Arad: 1

Beszterce: 5

Nagyvárad: 1

Szeben: 2

Nagybánya: 3

Máramaros: 1

Moldva: 1

Összesen: 16.

Német: 2

Román: 4

                     FOGADJISTEN (66 család 243 személy)

Kolozs: 2

Maros: 1

Szlovák: 1

Bihar: 1

Temes: 1

Szeben: 1

Arad: 1

Brassó: 1

Összesen: 9.

12 nem magyar.

^[1] A bukovinai Istensegíts és Fogadjisten-Corvin Könyvkiadó, 2009, Déva

Forradalom és csendélet. Írta: László János

(Úti emlékek idegen földrészekről)

Az 1922 évi brazíliai forradalom kitörése előtt három hónappal fent utaztunk Diamántina tájékán, amikor Dorisban hallottuk, hogy az elnökválasztás miatt a forradalom ki fog ütni és sok-sok vér fog folyni. Az elnökválasztás május havában meg is történt, de a forradalom kitörése elmaradt Erről, az amúgy is sokat csacsogó, politizáló Braziloktól még csak hallani sem lehetett Amint később kitudódott, az elmaradás oka az volt, hogy ez év június havában két portugál repülő, Cobral és Svenza aviatikusok Lisszabonból az Atlanti óceánon át Brazíliába re­pültek, ahol honfitársaik hetekig tartó ünnepséget rendeztek tiszteletükre. S miután itt még a forra­dalomnál sokkal fontosabb az ünneplés, ezért szen­vedett halasztást azon forradalom kitörése, melyről már hónapokkal előbb Diamantina tájékán, — 2000 kilométerre Rio de Janeriotól — a gyerekek is tudtak. A Rio de Janeiroból másnap Európába induló Cordoba nevű hajó utasai június 5-én délelőtt fél 9 órakor éppen az orvosi rendelőben voltunk be­oltás végett, amikor egy hatalmas robbanás reszkettette meg a levegőt.

   Mindnyájan az ablakokhoz szaladtunk és láttuk, hogy a robbanás helyén egy­forma tárgyak röpködnek a levegőben. Már ott a rendelőben megtudtuk, hogy a forradalom tört ki. Általános csüggedés szállott meg mindnyájunkat, hogy itt rekedünk. Útitársam Herberger Gyula, kedélyesen jegyezte meg, hogy: „Sebaj. Reánk, mint háborút viselt emberekre, ilyenkor nagy szükség van és még szép karriert is csinálhatunk". A forradalmasdit az öböl déli oldalán fekvő, elnök ellenes erődök parancsnoka kezdte. A lövés a hadtestparancsnokság épületének volt szánva, amelyben éppen három igen fontos személy tartóz­kodott ez időben. A hadügyminiszter, a helyőrség parancsnoka és a hadtestparancsnok. Ehelyett azon­ban egy tejcsarnokot találtak el, hanem azt aztán oly becsületesen eltalálták, hogy a tejeskanták százai, mint felriasztott verébfalka röpültek fel a levegőbe, jókora területen bőséges tejzáport zú­dítva a járókelők nyakába. S mindezt oly hihetet­len ügyességgel csinálták, hogy emberéletben egyál­talán nem tettek kárt. A robbanás után nyomban megszólaltak a riadót fúvó kürtök az összes kaszárnyákban és néhány perc múlva már csak úgy hömpölygőit a minden fegyvernembeli katonaság sokasága, az „Avenida Rio Branco" széles utcáján. A háborúba mentek. A dologban az volt a legérdekesebb, hogy dél­után 1 órakor mind hazajöttek ebédelni s ebéd után újból háborúba mentek. Igaz, hogy délután három óráig semmi sem történt, csend volt. Ekkor azonban másodpercnyi pontossággal kezdték tisztelni egymást a déli és északi erődök ágyúi s jól lehetett látni, amint a déli erődök hatalmas ágyúi­nak eltévedt golyói, hogyan zúzzák pozdorjává az északi erőd háta megett épült csinos villáknak egy-némelyikét. Az öböl kör alakú partját mintegy 8 km. hosszúságban a kíváncsiskodók tízezrei lepték el és a robbanások nyújtotta élvezetekben hangos lármával gyönyörködtek. Ha valamely löveg az általuk kívánt hatást megtette, tetszésnyilvánításu­kat hatalmas „Vivát" kiáltással fejezték ki. Ter­mészetes, hogy mi is közéjük keveredtünk és mi is élveztünk. Tényleg élvezetes látványosságot nyúj­tott az öböl bejáratánál a víz közepében fekvő, 200 □ ölnyi erődítéssé alakított lapos szigetecskének a lövetése. A lövedékek rendesen annak környékén csapódtak a vízbe, ahol felrobbanva, jegenyefa magasságú vízoszlopokat löktek fel a levegőbe. Ilyenkor a tömeg teljes dühvel tombolta a „Vivát“-ot. A kíváncsiskodók tömegében igen sűrűn lehetett hallani a „Senor coronel". (Ezredes ur!) megszó­lítást, mely megszólítottak között 28-30 éves, sőt félmezítlábos egyének is voltak, akik a meg­szólításra igen büszkék voltak és nyomban tudákos bőbeszédűséggel előadást tartottak a forradalomról.

   Nekünk szinte hihetetlen, — hogy ezen ezredesek közül, akik legtöbbje még csak közkatona sem volt életében, — hogyan lehet valaki ezredes. Pedig az. Tudni kell azt, hogy Brazíliában minden jobb módú hangos politizáló egyént „Coronel"-nek hív­nak. A félmezítláb járás, pedig divat. Az imigyen megszólítottak a titulust, a világért sem utasítanák vissza és idővel úgy bele élik magukat ebbe, hogy szentül elhiszik magukról azt, hogy ők tényleg valóságos ezredesek. Dicséretre legyen mondva a forradalmazóknak, hogy még véletlenségből sem szalasztottak egy golyót a kíváncsiskodók tömegébe és ha valamely idegen hajó érkezett vagy távozott a kikötőből, tisztességgel tüzet szüntettek. Ez aztán bennünket a „Cordoba" utasait is megvigasztalt. Ugyancsak este 8 órakor a tüzelést teljesen be­szüntették, hogy másnap reggel 8 órakor elölről kezdjék azt. Este a vendéglőkben és kávéházakban kedélye­sen tárgyalták a nap eseményeit és fogadások is történtek, hogy melyik erőd lesz a győztes. Hogy melyik lett a vesztes vagy győztes, azt nem volt időm megtudni, mert 6-án este 9 órakor hajónk a „veszedelmes zónán” túl, a nyílt tengerre futott ki. S csak a második évben, amikor utam újból Rio de Janeiron vezetett keresztül, tudtam meg, hogy ötnapi háborúsdi után békét kötöttek. Az eredmény 9 halott, 43 sebesült és az elnök meg­maradása volt. Ez volt a beígért véres forradalom.

   Tíznapi hajókázás után július 16-án reggel 8 órakor érkeztünk meg Szenegambia (francia tarto­mány) Dakar nevű kikötőjébe, Afrika legnyugatibb csúcsára, a Szahara sivatag közvetlen szomszéd­ságába. Hajónkat egy téglaalakú rakodóparthoz vontatták, amely körül már több hajó is horgonyo­zott. Többek között egy francia csapatszállító hajó is, mely egy fekete ezred behajózására várt. Még a parthoz sem vontatták hajónkat s máris meg­jelentek oldalánál a „Tenger koldusai". Akik még ilyen fajta koldusokat, —- melyek egyúttal a Ten­ger művészei is — még nem láttak, el sem tudják hinni, hogy ezek micsoda fáradtságot képesek el­viselni azért a néhány rongyos, vegyes pénzdarabért, vagy néha egy leszakadt nadrággombért is, melyet az utasok viccből a vízbe dobnak nekik. Pontosan tudják ezek, hogy mikor és milyen hajó érkezikés milyen keresetre van kilátás. Ha jó „seft“ mu­tatkozik, már a hajónak elébe úsznak. Így történt ez a mi hajónkkal is. Nyolc 16 és 25 év közötti suhanc úszott elibénk s jobb kezüket a vízből kiemelve, annak három ujját morzsolgatva jelezték, hogy pénzadományt várnak. Ahogy az első pénzdarab a vízbe suttyant, egyszerre ötön buktak utána s a kristálytiszta víz­ben tisztán lehetett látni, mint tülekednek, hogy a pénzdarabot melyik kaparinthassa meg. Mihelyt a pénzdarab el lett fogva, a boldog megkaparintó a felszínre bukva, vigyorogva fitogatta meg a pénzt s aztán fejét hátravetve, nagy szájat tátva, abban elraktározta azt. S ezt a műveletet képesek reggeltől-estig folytatni hosszú heteken, hónapokon keresztül anélkül, hogy belefáradnának. A legügyesebb suhancot választottuk ki magunk­nak avval a számítással, hogy kibabrálunk vele, vagyis olyan gyors egymásutánban dobjuk neki a pénzt, hogy lélegzetvételre ne legyen ideje. Ám a suhanc észrevette számításunkat és majdnem ő babrált ki velünk. 63 pénzdarabot dobtunk le neki és ő 63-szor bukott le a vízbe anélkül, hogy a fáradtságnak a legkisebb jele is mutatkozott volna rajta. A játszó „Delfin" könnyedségével dobta fel magát a vízből, hogy aztán fejest bukjék a pénz után, felhasználva ezt az időt levegő cserére, sőt még nevetséges grimászokat vágni is volt ideje. Két pofája már úgy tele volt aprópénzzel, mint a jó gyűjtő hörcsög pofazacskója kukoricával s nem tudom hová rakott volna még, ha minket a hajó túlsó oldalán keletkezett zsivaj át nem csal oda.

   Egy hatalmas szénszállító uszályt vontattak épen hajónk oldalához, nyögésig megrakva szénnel és 120 szénrakodó munkással behegyezve. Úristen, micsoda egy társaság volt ez! Ahányan voltak, annyi fajták voltak s a valahányan, annyiféle öltö­zetben és fövegben. A cilindertől az utolsó háló­sapkáig és a magyar csendőr csákótól az utolsó néger katonasapkáig, minden föveg képviselve volt itt. Hogy honnan szedték ezeket össze, azt a jó Isten tudná csak megmondani A Noé bárká­jába szorult állatok negyvenedik napi „koncert”-je kismiska lehetett ahhoz a lármához képest, amit ezek a fél világ majdnem valamennyi nyelvén pro­dukáltak. Valami éhbérért dolgozhattak, mert hát mind kenyeret kértek. Egy ledobott kenyér felett aztán összekaptak, dulakodni kezdtek és egy pillanat alatt olyan általános, véres verekedést csaptak, hogy a Brazil forradalom tenyerébe rejtett arccal szé­gyenkezhetett volna előtte. Irgalmatlan püfölések kíséretében úgy dobálták bele egymást a vízbe, mintha csak szenet lapátoltak volna lefelé, s a súlyosabban sérültek egy része még este is ott heverészett és nyögődözött a parton, anélkül, hogy valaki törődött volna velük. Ez volt az első felvonás, amit aznapon még négy nagy és egy gyermekverekedés követett. A dologban az a csodálatos, hogy e nagy ve­rekedésekbe sem a csendőrök, sem semmiféle hatósági közegek bele nem szóltak. Pedig az idő­közben megérkezett fekete ezred tisztjei és a ha­talmas parafa sisakos, büszke francia hivatalnokok sokasága hemzsegett a kikötőben. Nyilván érdekük, hogy ezen szerencsétlen alacsony kultúrájú négerek és más fajta színesek üssék, verjék és pusztítsák, ahogy bírják egymást.

   A délutáni órákban egy, az úti-társaságunkhoz tartozó, éltesebb sveici úrinőt, két Dakárban lakó honfitársa látogatta meg, illetőleg keresték fel a ha­jón, akik többek között dicsekedve mondták el, hogy milyen csendes, nyugalmas életet élnek ők itten. Az urinő nem állhatta meg, hogy meg ne kér­dezze tőlük, hogy „micsoda dolog az, hogy máma itt oly nagy verekedési hajlam van az emberek­ben?" „Oh kérem — ez itt a mindennapi szoká­sok közé tartozik", — volt a válasz. A két látogató még a hajón volt, amikor meg­kezdődött az aznapi hatodik verekedés. Ezúttal nem felnőttek, hanem úgyszólván, gyerekek vere­kedtek. Öt 14—16 év közötti suhanc volt az és négyen egy ellen voltak. Az egyedüli ellenség egy 15 év körüli, tömzsi termetű ügyes néger fiú volt, akit ellenei sokáig nem tudtak a lábáról leverni. A fejével védekezett amazok támadásai ellen, s amelyiket maga elé kaphatta, azt úgy felöklelte, hogy csak úgy hempergett a földön Természetes, hogy minden öklelésével csak olajat öntött a tűzre. Körülbelül másfél óráig bírta a küzdelmet, ekkor ellenei erőt vettek rajta és minden irgalom nélkül kezdték csépelni, földhöz csapni és felráncigálni, öklözni, pofozni és tenyérnyi lapos szíjakkal püfölni.

   Az ezred, annak kísérői és sokan mások is, lehettek mintegy 4000-en, s ezek mind végignézték e verekedést, de senki abba sem jó, sem rosszindulatúlag bele nem avatkozott, amin mi, a hajó vérmesebb utasai annyira felháborodtunk, hogy az egyik matróztól botot kértünk s leindultunk a hajó­ról, hogy a már minden testrészében vérző, sze­rencsétlen gyereket kivegyük ellenei kezéből s amazokat egy kicsit elpáholjuk. A mentési akciónkra azonban nem került sor. Egy igen bőséges, fehér lepedőbe burkolt néger jött a verekedőkhöz. Valami előkelőbb rangú úr lehetett „néger országban", amit elárult nemcsak ruházata, hanem magatartása is. Egyenes, magas törzsét vastagon takarta a fehér lepedő burkolat, mely alól két vékonyka lábszár nyúlt ki és hatal­mas, hímzett papucsokban tűnt el. Fejét finomszövetű piros-bojtos fez födte s jobb kezében egy ezüst fogantyús, jókora sétabot volt. Úgy nézett ki mintegy hatalmas tiroli „Jager” porcelánpipa vékonyka szárral, idomtalanul ellaposodott szopó­kával és füstős kupakkal. Rendet jött teremteni a verekedők között. Jobb kezének mutató ujjával maga elé integette a suhancokat s amint a „győztesek" szép sorba álltak előtte, vártuk, hogy a bottal kezdi őket náspágolni, rendre tanítani. Ehelyett azonban csen­des, atyai hangon beszédbe ereszkedett velük. A kedvező alkalmat kihasználandó, a megvert suhanc
a győztesek hátánál odarolni kezdett, hogy egér-utat nyerjen, de észrevétetvén üldözőbe vették és a hajónk orra előtt a tengerbe ugratták. Az utána zúdított kőzáport ügyes fordulataival kikerülve, az irányt az öböl túlsó partjának vette.

   Nem hittük, hogy ez a megvert, összetört testű gyerek a nagyon viharos tengerről, az öbölbe be­nyomuló, házmagasságú hullámokkal meg tudjon birkózni.  Ahogy a dobástávolságból kijutott, talpra eresz­kedett és mintha csak a korzón sétált volna, lassacs­kán eregélt a túlsó partok irányába, hol eltűnt a hullámvölgyek mélyében, hol meg felbukkant a hullámhegyek tetején s a végén már csak távcsővel tudtuk meglátni, amint néha-néha a zúgó hullámok tetején fekete feje, mint libegő szenestuskó egy pár pillanatra feltűnt. A másfél kilométernyi széles öblöt, egy és fél óra alatt úszta át és tisztán lehetett látni, amint a túlsó parton kimászott és a megtett útra visszatekintett, de amint meglátta, hogy ellenei az innenső partról még most is figyelik, hirtelen megfordult,
„Forwertzbeugen” csinált és — engedelemmel legyen mondva — gyolcsfehér tenyerével, szén­fekete ülepét jól megpaskolta... A sveici úrinő, — fejét megcsóválva — így kiáltott fel: „Na, und das heist mann, ruhige leben!“ (Nos ember, ez nyugodt életet jelent).

Déva és Vidéke, 1930. június 21.

      A kezdet

A régmúlt idők dokumentumait és őseink bukovinai életét tanulmányozva arra a következtetésre jutottam, hogy a kezdeti telepítések 1776-tól kezdve bizonyosan szervezettebbek voltak, mint a majd száz évvel után következő al-dunai kitelepítés. Már maga az a bejegyzés, hogy FACULTATE REGIA AUDITORIUM SUCSAVENSIS (Szucsávai fejedelmi jogú iskola) is meggondolkoztató, mikor valakinek a felkészültségét jelzi, az utólag írt bejegyzések pedig még inkább olyan eredményre vezetnek, hogy bizony nem akárki költözhetett a telepekre, minthogy nem akárki mehetett el utólag. Mivel egyes személyeknél (és a személy szó nem bukovinai értelemben értendő, mert ott megesett nőt jelentett) az a megtiszteltető bejegyzés ékeskedik, hogy: VENIAM CAESARUS REGIAM - királyi engedménnyel telepedett, vagy VENIAM AUDITORIATUS mely ugyancsak engedmény, csak jogi.

     Az istensegítsi anyakönyvek első 16 évét (1783-1799) tanulmányozva, észrevehetjük több olyan név előfordulását, melyek utólag eltűntek a telepítés utáni forgalmas időkben. Egyesektől származtak utódok, másoktól nem. A leszármazottak vagy korán elhaltak, vagy a szülőkkel együtt más tájakra vándoroltak. A jelen táblázatban szerepelő nevek közül sok nem szerepel a családfákban. Egyesek közülük az adott időben már annyira idősek voltak, hogy nem jegyeztettek fel utódokkal, végzetük is többnyire más helységekben érte utol őket. Mégis a legtöbb beíratott, mint keresztszülő, esetleg tanú az esküvőknél. Vagyis ott voltak. Bebizonyosodott, ha még szükség volt erre, hogy már azokban az időkben bizonyos etnikumok befolyásolhatták a bukovinai magyarság összetételét: németek, lengyelek, csángók, zsidók, románok, cigányok, ruszinok, stb.

        A nevek magyarosabbá tétele is divat volt. Például a román Tódór a Bács melléknévvel íródott. Mindkettő román eredetű és valószínűleg az illető Tódór bács volt (baci románul), amely juhászt jelent. Utólag csak a név magyarosított változata maradt meg.

     Nemzetiségre utal például a Rusz, Orosz, majd Olá, Moga, Coca (olvasd Kóka), Berszán, Tódór, Todorán, Sztojka, Vancia (később Váncsa), Iordache (Jordaki), Marosán, Iacob (amely később Jakab lett) és az elmaradhatatlan „zingaris”-ok, a Rostás, Lakatos, Tokó-Kovács, Kalányos nevekkel.  

       Származási helyre mutat az Erdődi (Erdőd – Szatmár megye), Baróthi, Fogarasi, Marosi, Garvai, Szigeti, Szentmariai, Lődi (Kis-Lőd, Veszprém megye), Orbai, Bereczki (Bereck - Kovászna megye), Magyarossy, Karácsonyi (Marosvásárhely mellet létezik Karácsonyfalva) stb.

Mások:

     Ambrus Tamás-Kiss Borbála, Andrási István-Demeter Teréz, Koslenski József- Balinska Mária, Kajtár Lőrinc-Balog Anna, Csáki András – Ketsedi Judith, Bíró Mózes – Kovács Erzsébet, Kurkó János – Fénya Katalin.

   A bemutatott 218 névből 24 román eredetű, 10 német, 8 rutén, 5 lengyel, 3 cigány, 3 zsidó és 11-t nem tudtam meghatározni. Ezek szerint 154 név magyar eredetű és 64 nem, vagyis több mint harmada idegen.

                                          Előszó helyett

    Ahogy szaporodtak az évek során a bukovinai utazásaim, úgy tettem ott szert újabb és újabb barátokra és ismerősökre. Nem került külön erőfeszítésbe rájönnöm, hogy gyakorlatilag csak annyit tudnak a bukovinai magyarokról, hogy ott voltak és onnan eljöttek.
    Bukovina egységes történelme kínokba fetrengett. Mi nagyjából csak a magyar szerzőkről írásait ismerjük, ők meg a román és német szerzőkét. Egyik sem tud a másikról és nem is foglalkozik ezzel, számos ok miatt: érdekeltség nincs, nyelvtudás még úgy se. Pedig az nem lehet, hogy valaki éljen valamerre száznál több évet, és ne tudja azt, hogy ki a szomszédja. Senkinek a történelme nem lehet teljes, ha a szomszédjaival nincs tisztába. Ezért kezdtem fordítani idegen szerzőktől.
    Egy másik dolog, ami évekkel ezelőtt felkeltette a figyelmemet az, hogy senki sem törődött azzal, hogy mi volt előttünk Bukovinában. Mi elindultunk Madéfalvától, majd eltünénk a történelemből, mint Jézus, aztán megálltunk Bukovinába, esetleg útközben - a nagy unalom közte - született egy-egy pujánk is, majd végül szétszóródtunk a szélrózsa minden irányába.
    Tág fogalom az, hogy Bukovina gyéren lakott terület volt, és azért kellett telepítéseket létrehozni. Mert voltak ott előttünk is, éltek, harcoltak és adót fizettek, a magyarok pedig nem úgy meneteltek be Bukovinába, mint Mózes próféta a pusztába. Politikai és gazdasági érdekek miatt zajlottak le a telepítések Bukovinában. Majd elkezdődött a „hazatelepedés.”
    Akik előbb távoztak Bukovinából, azok előbb-utóbb hazatelepedtek a szerbek és a románok közé végül. Mások hazatelepedtek és hont foglaltak Brazíliába. Akik utoljára hagyták el Bukovinát, azok Tolna megyébe érkeztek haza, via Bácska. Székelyek vagyunk az összesen, és mindenhova hazatelepedünk, csak Székelyföldre nem. De azért szépen hangzik, mikor azt halljuk, hogy: Bukowina szeklers.
Nos, a románok által kiadott könyvek és tanulmányok, a kolostorok levelei, érdekes adatokat tartalmaznak. Már néhány éve figyelgetem és olvasgatom őket, megtudni a Bukovinában létrejött magyar telepek történelmét, azt, hogy milyen feljegyzések születtek ott a magyarokról, mi is volt ott előttünk?
    Az erdélyi menekültekről, Moldva vagy Vallachia területére, egész szakirodalom létezik. Erről leginkább azok az idegen szerzők írtak, akik a két fejedelemség történelmével foglalkoztak. Mint minden nép, Moldva lakossága sem csak egy nemzetből tevődött össze. Voltak ott a románok mellett magyarok, székelyek, szászok, csángók, ruszinok, lengyelek, örmények, zsidók, cigányok, stb. Minket inkább a magyar vonatkozás érdekel, persze az akkori történelmi kontextusba behelyezve. Már korábban, Bandinus szerzetes (1646-1648-ban) már kétféle magyart jelöl meg Moldvában: moldvai székely, és moldvai magyar, értve ez utóbbi alatt a csángókat.
    Kaindl, Johann Polek és Wickenhauser mellett, Bukovina egyik jeles történésze Ioan I. Nistor. Kihagyva munkájából a túlzásokat - ami a nacionalizmust illeti - értékes adatoknak leszünk tulajdonosai. A legfontosabb a feldolgozott forrása, a bécsi Hadilevéltár. Gyakorlatilag az ott megtalált dolgokat fogta össze csokorba, könyv formájába. Érdemes felfigyelni a lábjegyzékekre, ahol ritka a magyar vonatkozás.
    Az erdélyi kivándorlás századokon át folytonos volt, különböző okok miatt. Már 1447-ben panaszkodtak az erdélyi nemesek Hunyadi Jánosnak, hogy a parasztok elhagyják falvaikat, és Moldvába mennek. Még a székelyek is távoznak. Egy székely követség 1493-ben panaszkodott II. Ulászló királynak a hatóságok elnyomása miatt. Ennek következtében sokan Moldvába és Vallachiába szöktek, ahol letelepedtek és kezdték művelni a földeket. A székelyek kivándorlása Moldvába a XVIII. században sem szűnt meg. Onnan néhányan Bukovinába kerültek, ahol megalakították Fogadjisten és Istensegíts falvakat.
    1662-ben Apafi Mihály megrótta a beszterceieket, hogy nem őrizik kellőképpen Moldva határát: „Hallottam, hogy a szegénység kivándorol Moldvába. Ezért őrizni kell az ösvényeket és utakat, mert ha a szegénység kivándorol, ki fizet majd a császárnak adót?” Ugyanő 1683-ban: „Szigorúan megparancsoljuk nagy figyelemmel lenni ezekre (kivándorlók), egyet sem szabad átengedni, különben haragunkat vonják magukra.”
Moldva egykori fejedelme, Dimitrie Cantemir jogosan jegyzi meg: „Moldva rusztikus népességének eredete orosz, erdélyi vagy magyar (…vel russicae, vel transsilvanicae, aut ut apud nos vocari solent, ungaricae sunt originis).”
   Constantin Voda Racovita, Moldva fejedelme, 1756-ban rendeletet adott ki a bevándorlókra vonatkozóan: „attól a pillanattól, amikor a bevándorló az országba érkezett, hat hónapig nem szabad zavarni, ennek utána telepedjen le, a családos emberek fizessenek 10 lejt, a magányosak 5 lejt. Hogy senki se zavarja őket a hatóság részéről elrendeljük, hogy miután kellő számban összegyűltek, ezek az idegenek válasszanak maguk közül egy leleményesebbet, ez legyen a bíró az apróbb nézeteltérésekben, míg a súlyosabb problémákat a Diván oldja meg.”
    Az erdélyi bevándorlókat szívesen látták Moldvában, mivel szorgalmasak és hozzáértők voltak. Nem ritkán az is előfordult, hogy a moldvai bojárok küldöncöket küldtek Erdélybe bevándorlókat toborozni és csalogatni. A moldvai bevándorlás folyamatos volt, ám ennek egy óriási lökést adott az osztrákok azon határozata, hogy Erdélyben határőrezredeket létesítsenek. Amíg Székelyföldön a felvesszük - nem vesszük a fegyvert körül volt a vita, addig Besztercében a vallás körül is. Az enyhülés helyett Erdély akkori püspöke Bajtay még szigorúbb intézkedések bevetését igényelte, a kivándorlási szándékot nem vette komolyan.
   1762-1763 között már rengeteg erdélyi család vándorolt ki (román-magyar) a jelentések szerint 24.000 család. Ekkor alakultak meg Bukovinában Balaceana, Botosana, és Tereblecea falvak, Corlata, Berchisesti, Uidesti és Dorna pedig jelentős számú menekültet fogadott be. A kivándorlás 1764-ben sem szűnt meg, csak az év vége felé sikerült a II. román határőrezred parancsnokának, Bukovina későbbi kormányzójának, báró Enzenbergnek, a folyamatot kissé megfékezni. Az érdekes ebben az, hogy amikor Enzenberg Bukovina kormányzója lett, akkor már támogatta az erdélyiek bevándorlását.
   Közben Enzenberg jelentette Bécsbe, hogy Bukovina népessége az elmúlt négy év (1778-1782) alatt 6000, Moldvából jött családdal szaporodott. Újabb jelentést küldött 1784-ben, amelyben megjegyzi, hogy a moldvai bevándorlás folytatódik. Enzenberg: „ha a hotin-i pasa és a moldvai urak a Divánukkal nem fejezik be a kegyetlen elnyomásukat, előbb-utóbb nem lesz elegendő hely Bukovinában, ahol ezek a menekültek meghúzzák magukat és letelepedjenek, bár nagyon hasznos telepesek, ők nem kérnek előlegezést vagy pénzt, maguk építik fel házaikat.” A moldvai, intenzív bevándorlások miatt, 1783-ban leállították a Kotzman-i körzet betelepítését németekkel, mivel az államnak ez nagyon sokba került.
    Beddaus és közreműködői azonban hiába áltatták magukat azzal, hogy a moldvai hatóságok tétlenül nézik majd a vidék elnéptelenedését. Egy napon két őrmestert tartóztattak le a Gyímesekben, és Bákóba kísérték őket a végrehajtó elé. Itt felolvasták nekik Moldva fejedelmének parancsát a végrehajtókra vonatkozóan, amely a legkíméletlenebb büntetést helyezi nekik kilátásba, ha engedik a császári-királyi őrmestereket a körzetben tartózkodni. Amint ezek megjelennek a körzetben, a végrehajtók elűzhetik és megverhetik őket, elkísérhetik Jászvásárba vagy Erdély határáig, esetenként meg is gyilkolhatják őket. Ha a végrehajtók a parancsot nem teljesítik, akkor őket kísérik be Jászvásárba, ahol 300 botütést kapnak és kirúgják őket a szolgálatból. Ha a németek annyi embert fedeznek fel és visznek ki az országból, akkor ki fogja a fejedelmi adót fizetni, és a végrehajtók bérét? Ezek után mindkét őrmestert átkísérték a határon a pandúrok. A történteket Beddaus jelentette a Haditanácsnak, megjegyezve, hogy ilyen feltételek mellet ő nem lépes megbízatását teljesíteni. Hiába a kérelmek a Vajdánál, erről Oechsner ügynök így nyilatkozott: „szégyenben maradunk, mert a Vajda még válaszra sem méltat.” Későn, és csak Raicevich közbelépésére válaszolt a Vajda, hogy megengedi a dezertőrök felemelését, a takarmány begyűjtése után. A Vajda azt szerette volna, hogy a dezertőrök maguk döntsenek arról, hogy maradna-e vagy sem az országban.
   Raicevich felhívta a Mavrokordat Sándor vajda figyelmét a pozsarevici szerződésre, az abban előírtakra. A Vajda válasza az volt, hogy abban nem a dezertőrökről és a bevándorlókról van szó, hanem a kereskedőkről, mert a török nyelvben a „tugiar” az kereskedőt jelent és nem „subditus”, ami a latinban alattvaló. Raicevich kérte, hogy a dezertőrök felemelésben az osztrákok ugyanolyan kedvezményben részesüljenek, mint az oroszok. A Vajda azt válaszolta, hogy az oroszok csak a szláv honfitársaikkal rendelkezhetnek, és nem a más nemzetiségbeli katonaszökevényekkel.
   Ennyi akadály láttán II. József császár elrendelte 1785. december 2-án, hogy csak azok a dezertőrök kerüljenek felkutatásra és felemelésre, akik alkalmasak a katonai szolgálatra. Ne hozzanak vissza hasznot nem hajtó embereket, akiket folytonosan őrizni kell egy újabb szökéstől és még másokat is magukkal csalogathatnak. Semmi haszon nem származik egy olyan népességből, akit folytonosan őrizni kell. A császár elrendelte a dezertőrök és kivándorlók vissza hozatalának leállítását, az akció ezentúl csak azokra vonatkozik, akik alkalmasak a katonai szolgálatra és önszántukból szeretnének visszajönni.
   1784. májusban Raicevich jelentette, hogy újabb bevándorlók érkeztek Hotin körzetből és Moldvából, azonban ezeket nem lehetett rögtön bejegyezni, mert sokan közülük titkos ösvényeken érkeztek, a közigazgatás nem figyelt fel rájuk, mivel a rokonaiknál és ismerőseiknél húzták meg magukat.
   A moldvai bevándorlás akkor is folytatódott, miután Beddaus és őrmesterei megbízatása megszűnt. A jászvásári udvarban kihelyezett osztrák diplomata azonban továbbra is nyomozta az állítólagos katonaszökevényeket és szállítatta kisebb-nagyobb csoportokban Bukovinába.
   Az 1788-as osztrák-orosz-török háború következtében újabb menekültek érkeztek Bukovinába, családostól, állatostól és minden mozgatható ingóságukkal. A háború, osztrák –török részről - a szisztovi békekötéssel szűnt meg (1791. augusztus 4.). Ennek VII. cikke leszögezte, hogy azok az alattvalók, akik a háború előtt vagy közben menekültek a két ország egyikére, ne kérhetők vissza.
   A feljebb leírtakból kiviláglik, hogy Erdélyből folytonosan tartott a kivándorlás Moldvába, a jelensége fontosabb növekedése a XVIII. század második felében észlelhető. Ekkor Moldvában már 8000 bevándorolt családfő él, megközelítőleg 32000 személy. Azonban sokan álnéven bujdostak Moldva falvaiban, hogy Raicevich ügynökei ne találjanak rájuk.
   Az első összeírásban feltüntetett menekültek (Consignationes I - Enzenberg) egymást követő hullámban érkeztek az eljövendő Bukovina területére 1718-1778 között. 1738-1758 között már elszórtan találunk kisebb bevándorló telepes csoportokat Straja, Radauti, Horodnic, Vicov, Uidesti, Dorna, Gura Humorului stb. helységekben. 1760-tól kezdve a kivándorlások száma fokozatosan növekedik, és csúcspontját 1764-ben éri el. Ennek oka az akkori erdélyi zavargások a határőrezredek létrehozásával. Beszterce megyéből akkor egész falvak határőr lakossága ment el, pappal, tanítóval, bíróval együtt, legtöbben Botosana, Balaceana, Tereblecea helységekbe és környékére.
   Az I. Székely Határőrezred menekültjei 1762-1776 között szivárogtak be Bukovinába, és megalkották Fogadjisten és Istensegíts falvakat.
Eltekintve a naszódi tömeges bevándorlástól 1763-1764 között, a menekültek kisebb csoportokba érkeztek, általában 2-5 család. Ezek egy bizonyos faluban, vagy szétszórtan, több faluban telepedtek le. A következő évben újabb csoportok érkeztek, akik már a meggyökerezett telepesek közé helyezkedtek el.
   Ha nem volnánk az összeírások tulajdonában az hihetnők, hogy a telepesek szervezetten érkeztek Bukovinába. Ezek különböző időpontokban, helységekből és vármegyékből indultak el, leginkább oda telepedtek le, ahol már voltak erdélyi menekültek.
A két összeírásban szereplő bevándorlók nagy hányada mezőgazdasággal foglalkozott, de találunk köztük kerékgyártó, molnár, fazekas, asztalos, kovács, szűcs, ács, zenész, kocsmáros, vendéglős, stb.
   A menekültek szinte az összesen családosak voltak. A magányosok száma elenyésző. Soktagú családok jöttek, nem volt ritka a 6-11 gyermek, több férfi-fiú, mint nő-leány.
   Bukovinai elhelyezésükkor szántót és kaszálót kaptak. A szántót és kaszálót egyénileg használták, míg a legelő osztatlan maradt. A szántót az elvetendő mag függvényében osztották ki, ennek mennyisége változott ¼ korec és 12 korec között. Mivel Bukovinában egy korec kukorica (100 kilogramm) egy fálcsa bevetésére volt elegendő, a menekültek által kapott szántó területe 20 prazsina (2880 m2) és 12 fálcsa (124761,6 m2) között mozgott. A kaszálók területe fél fálcsa és 15 fálcsa között volt.
   A bevándorlás 1778 után sem szűnt meg. 1781-1782 között 786 család érkezett Bukovinába (3209 személy), ezek hoztak magukkal 8662 szarvasmarhát, 464 szekeret és felszereléseket.
   A bevándorlás az osztrák kormány kedvére volt, és szerintük mindent meg kell tenni ennek érdekében, a legkevesebb befektetéssel. Bukovina népességének növelése kevés költséggel csak a bevándorlás növelésével volt lehetséges. Ezek a hatóságok iránt nem voltak igényekkel, élelemmel, igavonó állatokkal és gazdasági felszerelésekkel jöttek.
   Moldvában sok erdélyi kivándorló tartózkodott, ezért egy idő után az erdélyi fejedelmek ezeket katonaszökevényként könyvelték el, és kérték kiadásukat Moldva fejedelmétől. Az ötlet a szászoktól indult el még 1718-ban.
   Igényeiben az erdélyi fejedelemség a Pozsareváci és Belgrádi békeszerződésekre támaszkodott, azonban a szerződésben előírtak csak a hadifoglyokra vonatkoztak és nem az erdélyi szökevényekre. Kaunitz osztrák kancellár azt állította, hogy Bukovina határának meghúzásakor olyan egyezség volt, hogy a Bukovinából átadják a szökött cigány rabokat, cserébe a Moldvában tartózkodó katonaszökevényekért.
   Kaunitz még állítja, hogy az osztrákok már 1758-ban egy fermánt kaptak a törököktől, vonatkozva arra, hogy a fejedelemségek kötelesek kiadni a katonaszökevényeket. Ilyen állításokra támaszkodva, az osztrákok széleskörű intézkedéseket tettek annak érdekében, hogy az erdélyi katonaszökevényeket visszakapják. Egyik jelentésük a következőket tartalmazza: „Az osztrák kormány megfigyelte, hogy már 40 vagy 50 éve rengeteg alattvalójuk (Magyarországról, Erdélyből és más vármegyékből) megy és telepedik le Moldvában vagy Oláhországban, de soha nem érte el a kivándorlás azokat a méreteket, mint 1763-64-ben, amikor 24000 család vándorolt ki. Ez a Sikovicz és Buccov határőr szervezési tervének is köszönhető. Az osztrákok szerint 8000 család van Moldvában és 16000 Munténiában, ez 96000 személy, ha csak négy tagot számítunk egy családra. Különben ők mindenkit katonaszökevények számítottak, aki valamikor a területükön élt.
   Állításuk bebizonyítására az osztrákok egy századost és 10 őrmestert küldtek Moldvába, akik helységről-helységre mentek kiszimatolni azoknak a személyeknek a nevét és leírását, akik osztrák területről származtak, hogy ezeket utólag reklamálják a Vajdánál és a Portánál.
   Ezek a „követek” azonban rengeteg helybélit (Moldvában és Munténiában) rávettek arra, hogy, hogy osztrák területre költözzenek, Bukovinába vagy Galíciába. Leginkább az osztrákok által ígért kedvezmények és a törökök elleni gyűlölet vette rá őket, rengeteg kihalt falut hagyva maguk mögött. Moldva vajdája ellenezte az eljárást, de „követek” egy olyan levelet mutattak fel neki Kaunitz kancellár részéről, amelyben kijelenti, ha a vajda továbbra is akadályozza a munkájukat, akkor Szentpétervárral együtt eltávolítják trónjáról. A fenyegetés eléggé hihető volt, hiszen a Porta képtelen lett volna két nagyhatalomnak ellenállni. Különben Moldva fejedelmét 1785. január 12-én eltávolították. A fentiekből kiviláglik az osztrák politika a migránsokat illetően. Beddaus kapitány és őrmesterei most már zavartalanul működhettek egész Moldvában, felkutatni és visszatérésre kényszeríteni a kivándoroltakat Erdélybe. Raicevich osztrák ügynök közölte Enzenberggel, hogy Jászvárosba érkezett egy bizonyos urat meggyőzni a császári és királyi kivándoroltak visszaszolgáltatására. Élelmes, okos őrmestereket igényelt a menekültek felkutatására. A következő évben Kaunitz közölte Raicevich-el, hogy a Haditanács és a császár kevésnek találta, hogy csak egy őrmester kutatja a katonaszökevényeket. Az oroszok példáját követve, hozzon létre egy különleges osztagot a katonaszökevények felkutatására és kiadására, ellátva útravaló pénzzel azokat, akik visszatérnek. Eldöntötték, hogy küldenek még egy tisztet, több őrmestert és egy sebészt.
   Raicevich jelenti 1784. március 26-án, hogy kevesebb gonddal jár a moldvai dezertőrök felkutatása, mint a munténiai. Moldvában az osztrákok előnyére szolgál az 1776-os egyezmény és az oroszok példája. Moldvában kétféle szökevény van, „soldati confinari Valachi ez Siculi, e soldati regolati.” A román és székely határőrök Moldvában Erdély határán telepedtek le, míg a reguláris hadsereg katonái kelet- és észak Moldvában. A családos határőröket egyenesen Erdélybe kell küldeni, míg a reguláris hadsereg katonáit Bukovinába, miután Jászvásárban orvosi vizsgálat alá vetették őket. A munka elvégzésére Moldvában elég lenne 12 határőr őrmester és 6 különböző ezredekből, ezeket beosztva kettesével, egy a rekrutálásra egy a szállításra. Az őrmesterek uniformist kell viseljenek és beszéljenek az ország nyelvén. Rendelkezésükre kell álljanak szekerek a nők és gyermekek szállítására. Mindegyiknek parancsa van a fejedelemtől a körzetek vezetőihez, hogy ezek ne akadályozzák az őrmesterek munkáját azoknak a dezertőröknek a kiadására, akik már letelepedtek egy helységben és adóznak is ott. A moldvai dezertőrök felkutatásával és visszavitelével Enzenberg helyettesét bízták meg, Beddaus századost, aki 1784 nyarán érkezett Jászvásárba, „con uno treno grande de servitu e cavalli” (nagy kísérettel és lovakkal). Érkezése után Beddaus szétküldte őrmestereit. Ezek fel kellett fedezzék a katonaszökevényeket, majd a moldvai Diván (moldvai igazságszolgáltatás) elé küldeni őket, aki ellenőrizték papírjaikat és eldöntötték kiadásukat. A Diván úgy döntött, hogy aki moldvai nőt vett el feleségül, azok nem kerülnek kiadásra. Beddaus ellenezte ezt, és kérte a szökevények kiadását függetlenül attól, hogy házasok-e vagy sem. Nemsokára megérkezett Schmeltz kirurgus is, a dezertőrök megvizsgálására. A moldvai hatóságok próbálták a nők és a dezertőrök gyermekei kiadásának megakadályozását, de sikertelenül. Enzenberg őrmestereinek mindenki katonának számított. Az igazság az, hogy a nők sem szívesen váltak volna meg férjeiktől, így önszántukból mentek velük Bukovinába.
   A bécsi levéltárba két összeírás található azokra az erdélyi bevándorlókra vonatkozóan, akik 1778-ban bizonyos bukovinai falvakban találtattak. Mindkét összeírás a lembergi főparancsnokság utasítására jött létre, és 1778. január 27 - 1778. december 15-e között zajlott le. Mindkettőn a csernovici dátum van és ellátva Enzenberg aláírásával, aki akkor Bukovina katonai kormányzója volt. Az elsőn a dátum 1778 november 3, a másikon 1778 december 15. Az összeírást a tisztek végezték el, akik faluról falura mentek és kikérdezték a bevándorlókat.
   A táblázatok a következőket tartalmazzák:
1. A falu vagy az uradalom neve, ahova a bevándorlók letelepedtek
2. A falu vagy az uradalom tulajdonosainak neve
3. A családfő neve, legyen az férfi vagy nő
4. A férfiak vagy fiúgyermekek száma
5. A nők vagy a lánygyermekek száma
6. Mikor jöttek el Erdélyből
7. A helység neve ahonnan eljöttek
8. Foglalkozásuk
9. Mennyi szántót kaptak, korecben kifejezve
10. Mennyi kaszálót kaptak fálcsában kifejezve
11. Használnak-e közösségi földet
12. Van-e földjük a tulajdonostól
13. Van-e vásárolt földjük
14. Használnak-e jogtalanul földet
15. A falusiak tartják el
16. Hasznos-e a falu számára
17. Erdélyben szabad határőr volt
18. Erdélyben jobbágy volt
   Az összeírás tartalmaz 1200 családfőt és 5018 személyt. Ezekből 2623 férfi és 2395 nő. Társadalmi állapotuk szerint 410 határőrcsalád, ebből 308 a II. Román Határőrezredből és 102 az I. Székely Határőrezredből, összesen 1768 lélek, ahonnan 930 férfi és 838 nő. A maradt 790 családból 343 jobbágy, 238 zsellér, 206 alattvaló, 2 szabad és egy cigány. Amint észrevehető, társadalmi állapotuk határőr, jobbágy, zsellér, alattvaló, stb. és ez egy bizonyos társadalmi különbséget mutat köztük, amely még nem volt behatóbban tanulmányozva. Ezeknek a csoportoknak a jogai és kötelességei az állam és a földtulajdonosok iránt még nem kerültek pontos meghatározásra. Általában a zsellér, jobbágy és alattvaló kötelességei nem különböztek egymástól, egyformán voltak kihasználva, elnyomva és megalázva. Azonban úgy néz ki, hogy az elnevezések inkább a föld telekkönyvi állapotára vonatkoznak. Mivel jobbágyok leginkább a falvakban voltak, míg a zsellérek és alattvalók a városokban.
   A második összeírás, ugyancsak Enzeberg kézjegyével ellátva, 1778 december 15-ről származik, és gyakorlatilag az első kiegészítése. Ebben 117 család van feljegyezve és az a helység, ahova letelepedtek. Tartalmazza még a családfő nevét és a családtagok számát (feleség, fiú, lány, rokon), a család tulajdonát (ló, ökör, tehén, borjú, birka, sertés) amellyel a bevándorlók Bukovinába érkeztek. Kimutatja, hogy hol lépték át Bukovina határát, származási helyüket és a vármegyét, a náluk találhat dokumentumok mibenlétét. Végül megtudjuk, hogy hova telepedtek le és mi volt a kivándorlásuk oka.
   A legtöbb bevándorló elhallgatta a menekülésnek okát, azonban mások elmondták panaszaikat: az elnyomás, a vallási üldözés, a katonai szolgálat miatt jöttek. A második összeírásban szereplők az összesen 1778 nyarán és őszén jöttek, ezek származási helye jobban pontosítható, mivel az illető vármegyék is fel vannak tüntetve. Mivel az első összeírásban csak a helységnevek kerültek feltüntetésre, a családok származási helyének beazonosítása bizonytalan, mivel sok azonos nevű helység létezik, más-más megyékben. A bevándorlók nagy hányada a Moldvával szomszédos megyékből származik: Beszterce-Naszód, Maros, Csík, Háromszék, Máramaros, Szamos (Szolnok-Doboka), Kolozs, Torda, Szatmár, Szilágy, Bihar. Más megyék bevándorlóinak száma elenyésző.
   Az adatok feldolgozásának több akadálya volt. A bevándorlók az illető helység nevét legtöbbször csak románul vagy magyarul ismerték, a saját nevüket is úgy mondták be. Az összeírást elvégző tisztek németek voltak, akik úgy írták be a dolgokat, ahogyan az hallották és értelmezték. Ennek következtében számos helységnév és családnév elíródott, egyesek estében még ma is csak találgatni lehet.
A két összeírás Bukovina 79 helységében mutat ki erdélyi menekülteket, köztük: Molodia, Dorna, Ciocănești, Fundul-Moldovei, Pojorîta, Sadova, Câmpulung, Vama, Moldovița, Bucșoaia, Stulpicani, Gura-Humorului, Voroneț, Corlata, Corlățele, Băișești, Brasca, Dragoiești, Măzănăești, Capu-Codrului, Valea-Sacă, Lucăcești, Zăhărești, Liteni, Ilișești, Stupca, Berchișești, Brăiești, Bălăceana, Tolva, Securiceni, Reușeni, Bosancea, Suceava, Uidești, Pârțești, Solca, Botoșana, Soloneț, Teodirești, Arbore, Mihoveni, Buninți, Ițcani, Mitocu-Dragomirnei, Călinești-Cuparencu, Pătrăuți, Mărăței, Iacobești, Țibeni, Iaslovăț, Crăinicești, Milișăuți, Rădăuți, Horodnic, Vicovul-de-Sus, Vicovul-de-Jos, Straja, Plosca, Sf.Onofrei, Bahrinești, Băineț, Rogojești, Siret, Carapciu pe Siret, Cupca, Cireș, Ciudei, Camena, Tureni, Cernăuți, Ostrița, Zeleneu.

   Hiányaink.  

   Történelmünk, a bukovinai magyarok történelme, egyike a legegyszerűbbeknek a világon, ha szerzőinket nézzük: lefeküdtünk Madéfalván és felébredtünk Bukovinában. Madéfalva előtt jóformán semmi, utána vagy 12 évig semmi, majd „honfoglaljuk” az osztrák Bukovinát. Pedig László János leírta, hogy olyanok is kerültek a bukovinai magyar telepekre, akik már 10-20-40 éve Moldvában laktak. Ezek nincsnek számba véve. A legtöbb szerző szerint ezrével menekültek a székelyek a madéfalvi események után. Bukovinába felkerült először vagy 4-500. Hova lett a többi? Sok a válasz nélküli kérdés.

   Mindig állítottam, hogy nem csak a magyar szerzőktól kell olvasni, nem csak őket kell kutatni, ha valamelyest fel akarjuk deríteni történelmünket. Sajnos, ez nem igen valósult meg. Ennek következtében még most is ott lovagolnak történészeink vagy szakértőink, mint most vagy 70-80 éve, kiemelve mindent, ami magyar vonatkozású, az összes többit mellőzve. Ez nem történelem, hanem doktrína, amely csak egy irányba vezet. A helyzet az, hogy az irány nem mindig jó.

   Kard ki, színtiszta magyar hadsereg bé...

   Ez egyesek szerint Bukovina elfoglalásának története az osztrákok részéről. Hamis, mert a „bokázások” már régebben, évekkel az elfoglalás és a szerződés aláírása előtt kezdődtek. Lengyelország feloszlatása után (1772-ben az oroszok, poroszok és osztrákok között), az osztrákok kihasználták az évek óta háborúzó (1768-1774) oroszok és törökök legyengülését, az orosz forradalmat és fondorlatokkal, hazugsággal, csúszópénzzel, vagyis mindennel ami a mai politikában is megvan, valósággal kicsikarták a bukovinai területet. Nézzük az öt irányt, melyet az osztrákok követtek Bukovina elfoglalás érdekében.

                                       ************************

   A bécsi udvar tevékenysége, amelyet különösen II. József támogat, aki Bukovina elcsatolásával a birodalmi terület növelését akarta, a következő irányokba strukturálható:

 1.) Katonai küldetések küldése a célterület megismerése, információk szerzése és feltérképezése céljából. Így 1773 nyarától II. József első küldetését Enzenberg ezredes, a 2. román gyalogezred parancsnoka vezette a déli oldalról, majd egy másikat Mieg törzstiszt vezetésével az északi oldalról, a helyi viszonyok és az igényelt moldovai terület feltérképezésére.

   2.) Megtalálni a történelmi jogi érveket, még ha azok hamisak is, hogy az oszmán porta előtt igazolják Moldovától északra fekvő területtel szemben támasztott követeléseiket, tekintettel arra a lehetőségre, hogy az 1771-es szerződés nem jelenthet elegendő érvet erre a célra. Néhány helyi információ elferdítésével és meghamisításával ezeket az érveket 1771 decemberében Moldovából Mieg őrnagy, Varsóból Seeger ezredes terjesztette a bécsi udvar elé, azt sugallva, hogy Cernăuti és Suceava földje egykor a lengyel Pokutiához, (ma osztrák) tartozott. E durva történelmi és jogi hazugság alapján Kaunitz 1774. január 7-én utasította Thugut nagykövetet a Portánál, hogy tegye meg a lépéseket Moldva északi részének megszerzésére, mint jogosan Ausztriához tartozó területet, miután ez már Galíciát és Pokutiát is bekebelezte.

   3.) Oroszország jóindulatú hozzáállásának elérése a területi követelésekkel szemben, amelyek a lengyelországi új szerzeményekből fakadnak. Abban a helyzetben, amikor Oroszországnak a Pugacsov lázadása által generált belső nehézségek miatt Ausztria támogatására volt szüksége ahhoz, hogy a Portát a béke elfogadására késztesse, az ország hajlandó lesz elfogadni az osztrák területi követeléseket, majd kétértelmű hozzáállást fog tanúsítani, igyekszik kihasználni a portát a béke elfogadására. Az osztrák annektálás az Oszmán Birodalomra nehezedő nyomásgyakorlás eszköze lesz, hogy siettesse az orosz-török szerződés ratifikálására, és megakadályozza, hogy megkérdőjelezzék annak záradékait.

   4.) Az Oszmán Porta szembeállítása Bukovina elfoglalásának tényével, az oroszok hallgatólagos beleegyezésével. Ebből a célból Ausztria először a Kücsük-kajnardzsi béke megkötésével (1774) kivárta a háború végét, elkerülve az orosz-török ​​ellenségeskedést vagy az oroszok panaszait, hogy netán megtámadták a csapataik által elfoglalt területet. Akkor inkább azt szerette volna, ha csapatai csak akkor foglalják el Moldova északi területét, amikor azt az orosz csapatok kiürítik, ajándékokkal igyekezve megnyerni a moldovai orosz csapatok parancsnokának, Rumjancevnek a jóindulatát. Ily módon a Splényi tábornok parancsnoksága alatt álló birodalmi csapatoknak 1774. augusztus 31 és október közepe között sikerült áthelyezniük a határállomásokat Galíciából Moldva belsejébe, azon a vonalon, amely a Dnyeszter melletti Prevorodecig húzódott, Capu Codrului-nál Moldovában, és dorna-i hegyekben, Erdély határán.

   5.) Az Oszmán Porta rávétele Bukovina átengedésére. A Habsburg-diplomácia erre irányuló, már 1774 januárjában megkezdett akciói, különösen az oroszok és a törökök közötti béke júliusi megkötése és Észak-Moldva birodalmi csapatok általi megszállása után fognak felgyorsulni. Bukovina átengedését vagy a terület feletti hamis jogok motiválták. Ezek a lengyel Galícia uralmából fakadtak, vagy a moldvai határ egyszerű kiigazításának szükségességét igényelték.

Forrás: Suceava, Anuarul Muzeului Bucovinei, 1993, Ed. Casa Glasul Bucovinei, Mihai Stefan Ceausu, 127-129 old.

Saját fordításom.  

^[1] Ion. I. Nistor, Bejenari ardeleni in Bucovina (Erdélyi menekültek Bukovinában), Kiadó: Institutul de Arte Grafice si Editura „Glasul Bucovinei”, Év: 1926, Hely: Cernauti, 453

^[2] I. Apafi Mihály (1632-1690), Erdély fejedelme 1661-1690 között.

^[3] Dimitrie Cantemir (1676-1723), Moldva fejedelme 1710-1711 között, korának egyik legfelvilágosultabb embere

^[4] D. Cantemir, Descriptio Moldavie, p.121

^[5] Constantin Racovita (1699-1764), Moldva fejedelme 1749-1753 és 1756-1757 között

^[6] Codrescu, Uricariu, I, p.353

^[7] Bajtay Antal (1717-1775), erdélyi római katolikus püspök.

^[8] Hurmuzaki-Iorga, Docum, X, p.7, és N. Iorga, Acte si Fragmente, II, p. 189, urm.

^[9] Wickenhauser, Molda, II, 2. p. 73

^[10] Hurmuzaki-Nistor, Docum, XIX, I. p. 177, no. 198

^[11] Hurmuzaki-Nistor, Docum, XIX, I. p. 202, urm. no. 181

^[12] Uo. XIX, I, p. 302, no. 265

^[13] Hurmuzaki-Iorga, Docum, X, no. 54, p. 50

^[14] Summarischer Ausweiss der aus dem jeinseitigen Türkisch Moldau ischen Gebiete in den diesseitigen K.K Bukowinen District pro anno 1781-1782 emigrierten Familien die sich an den Cordon gemeldet. Org. Kriegsarhiv, K VII. h. 14.-cfr. A Wolf, Beitrage zu einer stat.-hist. Beschreibung des Fürstentums MoldauI, p. 82.

^[15] J. Polek, Josephs II. Reisen in Galizien und der Bukowina, p. 38

^[16] Hurmuzaki-Iorga, Docum, XV. 2. p. 1566, no.2956, „fuga sediumque desertione consideretur”

^[17] D.A.Sturdza, Acte si Documente, I, p. 36 és 53.

^[18] Hurmuzaki-Nistor, Docum, XIX, I. 299, no.265 „dass bei Schliessung des Buccovinner Demarcations Geschafts…schrifliche Anfragen und Rükausserungen sind gewechselt worden, wobei unter auderem das beiderseitige Einvernehmen dabei getroffen wurde, dass die Moldauer Bojaren ihre leibeigenen Zigeuner gegen dem zurückelhalten werden, dass auch sie die k. k. Deserteurs ohnbedenkilch zurückstellen sollen.”

^[19] I. Mavrokordat Sándor (Deli bej) - 1782 május-1785 január 12.

^[20] Hurmuzaki-Nistor, Docum, XIX, I. p. 138, no.125

^[21] Hurmuzaki-Nistor, Docum, XIX, I. p. 165, no. 147

^[22] Hurmuzaki-Nistor, Docum, XIX, I. p. 192, no. 173

^[23] Hurmuzaki-Iorga, Docum, X. no.I. p. 2.

A vicei tűz

       A józseffalvi, 1939. május 18.-án kiütött tűz esete általánosan ismert, a bukovinai kutatók és a nagyközönség előtt. Ekkor a falu szinte teljesen leégett, kevés hiányzott a megsemmisüléséhez. Ebben az időszakban dr. Németh Kálmán szolgált a faluban, mint katolikus pap, akit 1932-ben neveztek ki, a Szolnok-Doboka vármegyei Vicéből. Kinevezésekor, a sok, fából készült ház-gazdasági épület láttán, Németh Kálmánban sötét, szomorú emlékek idéződtek, friss sebek szakadtak fel. Ugyanis ő már átélte a vicei, 1931. július 14-én kitört tűzvészt, amikor a kis besztercei falu harmada leégett. Józseffalvi kinevezésekor, egy ilyen tűz megelőzésére, dr. Németh Kálmán igyekezett a tönkretett duzzasztógátat helyrehozni, a falu víztartalékának tarolására, a Fekete-patak medrében. Amint könyvében leírja: „Szokatlan buzgalmam onnan származott, hogy Józseffalvára tulajdonképpen korom és hamu közepéből indultam. Abban az időben égett le Vice község Szolnok-Doboka megyében. Mintha sejtettem volna, hogy bukovinai származású népen segítek Vice visszaépítése idején…Akkor még nem is sejtettem, hogy az összeomlott vicei tűzhelyek között, sápadtan és sírástól kipirosodott szemekkel lézengő szegény égettek: Bukovinában hagyott ősi fészkeinek leszek valamikor a papja^[1]”.

   Ugyancsak iparkodott egy önkéntes tűzoltó-alakulat megszervezésével, egy esetleges tűz eloltásának megsegítésére, azonban az ilyen irányú kísérletei heves ellenállásba és gátlásba ütköztek a bukovinai román adminisztráció részéről. Bármely, többes létszámú összejövését a falu magyarságának, irredentista mozgalomnak titulálták, lehetőleg betiltottak ezt. A nagy áldozatok árán beszerzett tűzoltó felszereléseket – tömlőket, fecskendőfejeket-is elkobozták, hogy ne legyen oka a magyarságnak, összegyűlni vagy gyakorlatozni. Ez utóbbit, a falu román bírója, katonai gyakorlatnak számította. A tiltások direkt következményei meglátszottak a józseffalvi tűzesetnél, amikor több mint száz ház és a görög – keleti templom is a tűz áldozata lett. Az ilisesti-i és a gurahomora-i tűzoltó-csapatok későn érkeztek, és víz hiányában (a józseffalvi kutak nagyon mélyek, 20-25 méterre van a víz) ezek sem tehettek semmit. A józseffalvi katasztrófát és ennek következményeit dr. Németh Kálmán leírja a “Százezer szív sikolt” című könyvében. Sajnos, ez nem került újrakiadásra az utóbbi 60 évben, így aránylag nehezen található meg, az olvasóközönség számára.

   Áttérve Vicére, bemutatjuk dióhéjban a falu múltját. Vice eredete az idők homályában tűnik el. Az első, valamelyest megbízható forrás a XIV. századból ered, amikor a faluban már katolikus plébánia működött, és pápai adót fizetett az ottani pap. A Domus Historiae szerint, a falunak több elnevezését jegyezték fel az idők során, előbb Vitex, majd Vicze és Vice néven került megemlítésre. Biztos források csak a XIX. századból maradtak ránk. Ettől az időszaktól kezdve napjainkig, már részletesen ismerjük a falu életét, társadalmi megszervezését, a lakosság számát, összetételét és a lezajlott, fontosabb eseményeket.

     Szempontunkból a bukovinai vonatkozás érdekel, sajnos a falu - általam olvasott - történelmében erről említés sem történik. Pedig telepedtek Vicébe is bukovinai székely-magyarok, 26 család Hadikfalváról és Andrásfalváról, amint ezt László János könyvében megemlíti.^[2]Szerinte, a kedvezőtlen időjárási viszonyok és a mezőgazdasági feltételek miatt, a telepesek nem maradtak hosszabb ideig Vicében. Való igaz, hogy többen elvándoroltak a faluból, jobb megélhetési lehetőségek felkutatására, de nem mindnyájan. A XIX. század végén lezajlott telepítésben megemlítenénk a Dani, Palkó, Takács, Szabó, Márton, Buta, Mihály, Hompot, Sebestyén, Salamon és Kozsán nevűeket, melyek családfája Bukovinából a Székelyföldre vezet vissza. Ilyen nevű családok - személyek telepedtek - házasodtak Vicéből Dévára a XX. század elején és derekán.

   A vicei tűzvész, melyet dr. Németh Kálmán pap is átélt, 1931. július 14-én, délután fél 2-kor tört ki, és 2,5 - 3 óra alatt a falu harmada a lángok martalékául esett. Meleg, aratási idő volt akkor, a falu apraja – nagyja a határban dolgozott, tevékenykedett, otthon csak az öregek és a kisebb gyermekek maradtak. A mezőn dolgozók előbb csak egy hatalmas füstcsóvát, majd később lángokat is észrevettek a falu fölött. Mire a félrevert harangok hívására hazarohantak, már sok menteni való nem akadt a falu nyugati részén: a Felszeg teljesen, a Kis utca fele, a műemlék református templom, a műemlék harangláb két haranggal együtt, Gráf József református lelkész berendezése teljesen elégett.^[3] Hatalmas károk keletkeztek, melyek kiküszöbölése, az amúgy is szerény sorsú közösségnek, évekbe telt.

   Az állami becsülő bizottság szerint, az egyház kára 900 ezer lej, a lelkészé pedig 80 ezer lej. A presbitérium segítségért folyamodik az Igazgatótanácshoz, hogy megtérítése a 100 ezer lej biztosítási összeget. A Tanács azonban-pénzhiány miatt-sem a biztosítást fizetni, sem az újjáépítést támogatni nem tudja. A fennálló helyzet megtörte a híveket, és arra a kényszermegoldásra vezette őket, hogy saját kezükbe vegyék sorsuk irányítását. A presbiteri jegyzőkönyvből kiviláglik, hogy 1932. január 3.-án elhatároztatott a könyöradományok gyűjtése. Nyomtatott ívekkel indulnak a szomszédos falvakba és az egyházkerület távolabbi gyülekezeteibe, a következő presbiteri tagok: Dani István, Dani András, Kassai Mihály, Ifj. Király István, Malinai György és Szentmártoni Péter.

   Kevés sikerrel járhatott a gyűjtés, mert 1932. május 22.-én a közgyűlés úgy határoz, hogy a munkálatokat saját erejükből végzik el, és nem vállalkozókkal. Feljegyzik a fuvaros munkánál segítkező önkénteseket, hívnak 56 „tenyeres munkást”, az anyagot is a hívek szerzik be. Ebből meglátszik a nagy segítőkészség, mivel a vicei gyülekezet tagjainak száma, akkoriban alig közelítette meg, a 300 személyt.

     A szakavatott kőműves munka elkezdése 1932. július 24.-én történik, két désaknai vállalkozó, Bakos József és Horváth Ferenc vezetésével, akik 20 ezer lejért vállaljak a munkát, ellentétben más vállalkozók 30-55 ezer lej értékű ajánlatával.

   Műszaki irányító Debreczeni László, úgynevezett „egyházkerületi rajzoló”, kinek jelenlétében Geréb András apanagyfalusi és Nagy Géza almásmalomi lelkészek 1932. október 10.-én átveszik az elvégzett munkálatokat. Az 1933. augusztus 5.-én tartott gyűlésen, a presbitérium elhatározza, hogy megvásárolja a szászfellaki Sipos Lajos harmóniumját, lealkudva az eredetileg kért 7500 lejről 5750 lejre. Ez szép összeg, a templomépítési munkálatok negyede. Megjegyzendő, hogy a ’30-as években egy napszámos keresete 400-700lej között ingadozott egy hónapban.

   A tűzesetről több, Dévára telepedett, vicei születésű személyt megkérdeztem. Emlékeznek róla, leginkább a szülők által elmesélt dolgokról. Ezért értékesnek tűnik néhai Gergely Jánosné Takács Erzsébet tanúvallomása, aki a vicei tűzvészt személyesen átélte, mivel ennek keletkezesekor a 19-ik életéveit taposta (sz. 1912):

     „Akkor, mikor a tűz elkezdődött, kalákában voltunk egy embernek, kint a határban. A legények néztek a falu felé, nagy füst emelkedett onnan fel. Mondogatták is, hogy ég valakinek a háza-csűrje biztosan. A gazda, kinél kalákában voltunk, hogy ne vesztegessük a munkaidőt füstnézéssel, azt válaszolta: haggyátok, hogy égjen, akié majd elóccsa. Azonban nem sejtette, hogy az ő gazdasága is égett, porrá lett az, földig, nem maradt belőle semmi. A szerencsétlen, megkárosult emberek újból kellett építsék a házukat, gazdaságukat. Fából építettek, olyan széles gerendákból, mint egy-egy asztal. A kidöntött fákat csak hosszában vágták el, szélesre, majd összefogták a gerendákat kapcsokkal. Nagyon meleg házak voltak. Ekkor elégett a Felszeg egészen és a Kis utcának fele. Később megtudtuk, a tűzvész keletkezésének okát. Úgy égett le a falu harmada, hogy két gyermek játszadozott a tűzzel. Ahogy volt az istálló a tehenekkel, mellette állt a csűr. A csűrben tartották a szekeret. Tovább volt a szín, ahol a szénát tárolták. A szekér felé is volt padlás építve, ott is szénát tartottak.

A két gyermek látta ősz végén, télen, hogy a felnőttek miként perzselik a disznót, miután leszúrták, és neki fogtak disznóvágosdit játszani. Valamit lettetek a földre, rá szalmát raktak és meggyújtották, hogy ők is perzselik a disznót. Ám a lángok és a szikrák elszabadultak, és felgyúlt a színalj. Ebből kapott lángra, rövid időn belül, a falu egy része. Nyár volt, szárazság, lengedezett a szél. Abból gyúlt meg a falu. A népek mind a mezőn dolgoztak, kevesen tartózkodtak a faluban. Később kiérkeztek a tűzoltók, de addig a kár már megtörtént, leégett a falu harmada. A tűz inkább magától aludt el a Felszegen, ahol megszűntek a házak. Szerencsére, ha úgy lehet mondani, hogy a szél a falu felől fújt, mert máskülönben egy ház sem maradt volna meg. Így is sok ház és gazdasági épület leégett, még a fából készült itató vályúk is elégtek, akkora hőség keletkezett. Ami állat be volt zárva, az mind bent égett, ami a mezőn volt, csak azok maradtak meg. Szerencsére emberéletben kár nem esett. Nagy, nagyon nagy volt a láng. Ahogy a szél fújt és pattogtak a száraz épületek, a szikrák a negyedik - ötödik házra is átszöktek, és meggyújtották azt.”

   Egy ilyen tűzvész átélése után, érthető dr. Németh Kálmán törekvése Józseffalván, egy újabb, tűz által okozott katasztrófa megelőzésére. Hogy nem sikerült neki, az nem az ő hibájából történt.

   Ellenzék. 1931. július 17. VICE KÖZSÉG TŰZKATASZTRÓFÁJA.
   Újra tűzvész pusztított el egy magyar falut. Az aratásról hazatérő földművesek csak romhalmazt találtak hajlékuk helyén 36 lakóház, 25 istálló, 24 csűr, 13 szénacsűr, 11 szerszámraktár, 5 külön-konyha lett a lángok martaléka Dés. (Az Ellenzék kiküldött tudósítójától.)
   Kedden a délutáni órákban jelentés érkezett a dési prefekturára, hogy Vice kékesi járásbeli községet tűz pusztítja. A prefektus azonnali intézkedésére a dési tűzoltók azonnal a katasztrófa színhelyére indultak, ahova velük együtt 7 óra felé a prefektus és csendőrkapitány is kiérkezett.
Vice község a hegyek között fekszik s határa, kiterjed a szomszédos völgyekre is, ahol az egész falu lakossága az aratással volt elfoglalva, míg otthon csupán néhány öregebb, tehetetlen ember meg gyermek tartózkodott. Csupán a református papilakban voltak otthon, ahol a lelkész délutáni pihenőre tért feleségével és gyermekével.
   Fél kettő felé arra ébredt, hogy különös ropogás hallatszik s a rekkenő hőségben levetett ruhája helyett csak egy köpenyt kerített magára, hogy a zaj okát megtudja.
   Lángban a falu.
   Rémülten látta mindjárt az első pillanatban, hogy egy szomszédos ház ég s a tűz a parókiára is átterjedt. Első gondja családja volt, ezt sikerült az égő házból kimentenie, de ez után önfeláldozóan nem a saját ingóságaira, hanem a híveire gondolt, akik mit sem sejtve gyűjtik be a föld termését. Percek alatt föllármázta volna a falut, de kétségbeesve tapasztalta, hogy senki, nincs aki segítségére, siethessen a mentésben.
E percek alatt már 36 ház állt lángban, melyből lobogó fáklyaként meredt ki a református templom tornya. A tüzet a közben megindult szél is támogatta a falu többi háza felé fújva az égő zsarátnokot.
   Üzenet az égő toronyból.
   Ekkor már mit sem törődve magával, berohant a lelkész a templomba s meghúzta a harang kötelét. A félrevert harang hívó-szava az aratásnál verejtékező, gazdákhoz szólt, akik riadtan hagyták abba a munkát, s azonnal megértették a fenyegető veszélyt a falu fölött gomolygó füstből, melyet addig leszorított a júliusi meleg. Szüntelenül szólt a harang s a hazarohanó munkás falusiak még látták az öreg templomot, lánggal, lobogó fedelével és tornyával, de rövidesen elnémult a harangszó és pár perc alatt az egész épület összeomlott. Csak az utolsó percben eresztette el a pap a harangkötelet. A mentés most már csak arra szorítkozott, hogy megakadályozzák a tűz továbbterjedését.
   Nincs tűzfecskendő.
  A köröskörül álló zsúpfedelű házak állandó veszélyt rejtettek magukban. Telefonálni kell segítségért. Ekkor derült ki, hogy a községnek, mint a Szamos-mente számos hasonlóan szegény és hasonlóan veszélynek kitett falujának nincs telefonja. A legközelebbi csendőrőrs, ahonnan telefonálni lehet, 15 kilométerre fekszik! Késő délután lett, mire Dés és Bethlent értesíteni tudták s estefelé járt az idő, amidőn a várva várt segítség megérkezett. A tűzoltóság azonnal nekifogott a tűzfészkek meg semmisítésének és mire reggelig tartó megfeszített munka árán sikerült az utolsó veszélyt is elhárítani, háromszáz lélek koldusbotra jutott.
  Estére alakult ki a pusztítás igazi képe: 36 lakóház, 25 istálló, 24 csűr, 13 szénacsűr, 11 szerszámraktár, 5 külön konyha, 66 ketrec lett a tűz martaléka, azon kívül odaégett sok háziállat is. Egy néhány üszők, mutatja csak, hogy hol állott a református templom és a parókia, amiből semmit se lehetett kimenteni. Egyetlen ház sem volt biztosítva, csupán a templom 100 ezer lejre.
  Odaégett mindenük a szó-szoros értelmében a szerencsétlenül járt gazdáknak, a begyűjtött széna, szekerek, élelmiszerek. Úgy, hogy egy szál munkaruhában, egy falat kenyér nélkül maradtak. A kár hozzávetőlegesen 3 millió lejre rúg.
  A prefektus azonnal élelmezési gyorssegélyképpen tízezer lejt osztott szét s hivatalosan gyűjtést indított a szerencsétlenül jártak javára, egyúttal pedig sürgönyileg kérte a belügyminisztérium sürgős támogatását.
  A nyomozás kiderítette, hogy a tüzet egy gyufával játszadozó 6 éves gyerek okozta.
  A falu külön tragédiája, hogy népe 9 millió lej adósságra van bekebelezve, ami aránylag több mint a többi koldusszegény Szamos-menti község banktartozása.
  A társadalom jószívűségéhez apellál most az elpusztult Vice község lakossága és elfogad bármily csekély adományt is, mely hozzájárul megmentéséhez.

^[1] Németh Kálmán – „Százezer szív sikolt”, „Zenélő Könyvműhely”, 1943, Bácsjózseffalva, 210.old.

^[2] László János- „A Bukovinában élő (élt) magyarság és kirajzásának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig” - Kriterion, 2005, 120. old

^[3] A vicei tűzvész története, a református presbiteri jegyzőkönyvek alapján

A BESZTERCEI „MADÉFALVA” 1763

   A magyar történészek szerint, a határőrségek létrehozásakor Erdélyben, a 18. században, csak Székelyföldön voltak ellenkezések, és mint sokan írják, a naszódi románokkal gyorsan rendeződtek az ügyek. Márpedig ott sem volt a helyzet egyszerű, onnan is kényszerült Buccow menekülni. Ezért érdemes más történészektől is olvasni, mint magyar, legyen az német, román, vagy ukrán is. Nekünk, bukovinai leszármazottaknak megrögződésünk, hogy Székelyföld és Madéfalva. Ha az nincs, mi se vagyunk, és székely kivándorlás sem lett volna soha. Pedig érdemes a madéfalvi eseményekről elolvasni pl. Halmágyi naplóját vagy Heindendorf emlékiratait. Mert kiderül, hogy a székelyek java nem is volt fegyvertelen, még akkor is, ha ezek korszerűtlenek voltak. Vagy az, hogy Karácsony és Vízkereszt között nemcsak jégbehűtött teát ittak. Hogy mégis lezajlott az esemény? Hát csodálatos, mikor az ellenség a sarkadban van, és te nem állítasz őrszemeket. Milyen tényező befolyásolhatta ezt a magabiztosságot, abban a nagy, hónapok óta tartó feszültségben és bizonytalanságban? No de erről majd máskor. Térjünk át Besztercére.

A szalva-i lázadás^[1]

A lázadás előtti helyzet

   Megemlítenénk, hogy akkoriban, Beszterce megye nagyjából két részre oszlott: román és szász. Mária Terézia 1762. április 12-én írta alá a határőrségre vonatkozó rendeletet. Ezek szerint, Erdélyben kellett volna legyen két gyalogos román ezred, kettő székely, egy román dragonyos és egy székely huszár. A katonaságot felvevő parasztok szabaddá váltak, adófizetés és jobbágyi szolgálatok elvégzésétől felmentve. Határőrként, mint neve is mutatja, a határok őrzésével lettek volna megbízva, háború esetén kötelesek részt venni, a birodalom bármely részén. Besztercében, az esküt a Szálva melletti Mocirla fennsíkon kellett volna letenni, a II. Román határőrezrednek.

A lázadás lefolyása

   Az eskütételre két román zászlóaljat és 8 dragonyos századot a II. román határőr ezredből a Mocirla fennsíkra vittek, amely a Naszód-Szálva út jobb oldalán helyezkedik el. A fennsík 6-700 méter hosszú, és 2-300 méter széles. Az esküt Buccow Adolf tábornok és a balázsfalvi Petru Pavel Aron görög-katolikus püspök jelenlétében kellett volna letenni.

   Az eskü felolvasása után, kilépette a tömegből Tanase Todoran (a források szerint akkor 104 éves), és elmondta, hogy nem hajlandók eskütételre, mivel a hatóságok nem tartották be az ígéretüket. Az újdonsült határőrök továbbra is jobbágyokként vannak kezelve, adót fizetnek, mint a jobbágyok és munkára kötelesek a földesuraknak. Sőt, a határőröket kötelezték a görög-katolikus vallásra áttérni, amely a határőröknek nem volt kedvére, mivel ortodox vallásúak. Tanase kérte, hogy a császárnő írásban ismerje el jogaikat. És biztatta a katonákat a fegyverek visszaszolgáltatására mindaddig, amíg a császárnő írása meg nem érkezik.

   Erre a katonák eldobták fegyverüket, és hangosan kérték jogaikat. A tisztek próbálták őket csillapítani, de sikertelenül. Buccow kérte a máshonnan jelenlevő katonai alakulatok közbelépését a zajongók lecsillapítására, de ez nem sikerült. A lázadók növekvő fenyegetésére elmenekült, a püspökkel együtt. A naszódi esperest azonban elkapták és megverték, majd halállal fenyegették, mivel a félrevezette ortodox híveit. Ilyen körülmények között, az eskütétel és a zászlószentelés elmaradt. Pár hónappal később, 1763. június 21-én azonban már simán ment az eskütétel. De mi történt addig?

A lázadás kivizsgálására egy osztrák bizottság szállt ki Nagyszebenből Besztercébe. Hat hónap után 19 határőrt talált bűnösnek a korábbi lázadás miatt. A legvétkesebbnek Tanase Todoran bizonyult, akit kerékbetörésre ítéltek, három határőrt pedig akasztásra. Más 15 határőrt is halálra ítéltek, de ezek ítéletét átváltoztatták vesszőfutásra. A bizottság ítéletét 1763. november 12-én hirdették ki.

   Az ítélet így szólt:

1. Todorán, a Danila fia Bichigiu-ból (Bükkös), 120 éves (?!), kerékbetörésre ítéltetik fentről lefele, majd a fejét egy kerékhez kötik, mivel visszatartott az embereket az egyesüléstől (vallási - a fordító megj.) és a fegyverek felvevésétől, s mivel haldokló fiának elutasította az utolsó kenetet (görög-katolikus részről - a fordító megj).
2. Vasile Dumitru a Popii fia, alias Vartoc, Mocod-ról (Szamosmakód), kötél általi halálra ítéltetik lázadás (rebellió) miatt.
3. A zagra-i Manu Gheorghe ugyanazon bűntény miatt felakasztatik.
4. A telcs-i Vasile Oichi ugyanolyan büntetésben részesül. Ezen kriminálisok testei temetetlenül maradnak az akasztás helyén, elrettentésül másoknak.
5. Ion Scuturici, Dumitru Scuturici, Miron Natul, Dumitru Homei (Telcs), Apostol Moldovean, Petru Bârzo (Radna-i), Dâmbul Alexa, Ioan a Popii Petre (Zágra-i), Petre a Popii Nicolae (Bükkösből), Zinvel Vasile (Pojény-ből), Iuon Anghelini (Runk-ból), Ieremie Bucşa (Szamosmakód-ból), Finigar Samuilă (Găureni-ből), Ioan Hanţ (Naszódból) Andrei Nicolae (Oléhszentgyörgyi). Ezen 15 kriminálisnak felolvassák a halálos ítéletet, majd ezután kezdődik a vesszőfutás 300 katona között, 10-szer fel, és 10-szer alá.

Befejezés:

A katonai bizottság ítéletét végrehajtották. A lázadás következményeként több száz család, 23 faluból, kivándorlásra kényszerült Moldvába (Bukovina akkor még Moldva része volt).

^[1] Şotropa, Virgil - Regimentul grăniceresc năsăudean, Revista Arhiva Someşană, nr. 2, Năsăud, 1925

A BUKOVINAI NÉPESSSÉGMOZGÁS A 18. SZÁZAD VÉGÉN

   Bukovina anexálásakor, az elfoglalt területen (10.441 km²) csak három város létezett: Csernovic, Szucsáva és Szeretvásár, 226 szervezettebb és 52 szétszórtabb falu.

   A történészek, a lakosok számát, 71750-re teszik. Azonban Splényi és Enzenberg kimutatásai eltérő adatokkal szolgálnak: 11421-12443 család 1774-ig, majd 14047-17047 család 1775-1776 között. Ezeket számításba véve, a lakosság száma 58000-85000 között változott. A számok azért változóak, mert a népszámlálás különböző módon történt. Splényi kimutatása csak az önkéntes jelentkezésekre vonatkozott. Mivel a helyi lakosok már több esetben ráfáztak az orosz elfoglalás alatt az ilyen kimutatásokra, az adózás miatt, nem igen tolakodtak jelentkezni. A másik ok az, hogy tavasztól késő őszig sokan „móduváztak” és csak a tél beállta előtt tértek haza (nocsak, nem a magyarok kezdték el!). Ebből az is következett, hogy bukovinai földjeiket elhanyagolták, parlagon hagyták. A következő kimutatásban a lakosokat nem nemzetiség és anyanyelv szerint számolták össze. Kivételt képeztek az örmények, zsidók és cigányok.

   Enzenberg jelentést írt 1781. február 14-én a galíciai Főparancsnokságnak, amelyben leszögezi: „A bukovinai körzetben levő falvak lakossága nagyjából szökevényekből és jövevényekből áll, és nem tévedek, ha azt állítom, hogy a 23000 családból alig akad 6000 moldvai.”

   A több mint 50000 őshonos lakos száma (1774-ben), 1781-re 30000-re apadt, bár a románok száma megnőtt az Erdélyből, Moldvából és Hotin vidékéről bevándoroltakkal.

   Mieg őrnagy jelentése szerint, aki mellesleg jó ismerője volt a vidéknek még a megszállás előtt, a helyzet a következő: „románok, németek, néhány magyar, ruszinok, akik közt még találhatók Lengyelországból, Máramarosból és Erdélyből érkezett bevándorlók, úgyszintén cigányok.”    

   Rumjancev népszámlására alapozva, a helyzet a következő 1774-ben, ami a lakosság számát illeti: