Gozsdu Manó, Krassómegye főispánja. (Déván városnyegyedet neveztek el róla)

   Jelen válságos korszakunkban, midőn Európa szerte, de különösen Magyarországban oly felette fontos kérdés a nemzetiségi ügy okos elrendezése, kiváló figyelem tárgyai azon jeleseink, a kik polgári erényeik s hazafias lelkületük tisztasága mellett, helyzetüknél fogva, mintegy a nemzetiségek képviselőiül vannak hivatva.
   Ilyen férfiú kitűnőleg azon derék hazánkfia, kinek arczképét s rövid életrajzát itt nyújtjuk olvasóinknak.
  Gozsdu Manó 1802-ik évi febr. 22-kén született N.-Váradon; atyja Gozsdu Athanász ottani előkelő polgár, kereskedő és városi tanácsnok, édesanyja Király-Daróczi Bognár Anna, egy ős nemes család leánya volt. Tanulmányait a nagyváradi g. n. egy. román iskolákban kezdette, aztán ugyanott a r. kath. gymnasiumban és akadémiában folytatta, egész a jogtudomány második évéig, melyet Pozsonyban hallgatott, hová Szlemenics jogtanár országos hite ragadta a tanulmányait buzgalommal gyakorló ifjút, ki itt is annyira megnyerte tanárai rokonszenvét, hogy mai napig több benső baráttal dicsekhetik a jogtudós férfiak sorai között. — 1823-ban avattatott fel Pesten királyi táblai jegyzővé, egy év múlva pedig ügyvédi oklevelet nyert „kitűnő" fokozattal.
    Ha részletes lélektani fürkészet volna czélunk Gozsdu Manó életrajzának jelen vázlatos leírásában, itt hosszabban lehetne időznünk, mert kétségkívül jurátus korában lőn megvetve a világos elméjű román-magyar ifjú lelkében azon érzelmek s nézetek alapja,melyek egész életpályáján keresztül fűződve évről évre szaporíták az érett férfiú keblében is azon szép jellemvonásokat s elfogulatlan nézeteket, melyeknél fogva őt mind a magyar, mind a román ajkú hazafiak egyaránt jeles testvéreknek ismerik és örömmel vallják.
   A szorgalmas ifjú ugyanis nemcsak a jurátusi rövid évet tölté az akkori hírneves ügyvéd és magyar-szerb költő Vitkovics Mihály irodájában, hanem mint ügyvédi segéd is oldala mellett töltött három évet, mert — ámbár fiatal kezdői helyzetéhez képest, saját kezére is volt elég pöre, —annyira ragaszkodott köztiszteletben állott jeles főnökéhez, hogy nem birt élte végéig megválni Vitkovics házától, kit határtalanul tisztelt, főkép azon kiváló jellemvonásáért, hogy mint született szerb oly határozott magyar hazafivolt. A mellett, hogy kebelében hasonló hazafias érzelmek mindig erősebb gyökeret vertek, egyszersmind a magyar irodalom iránt is határozott kegyelet fogamzott keblében, a mi annál természetesebb, minthogy a magyar irodalom akkori jelesei, annak ujabbkori alapítói : Kazinczy Ferencz, Virág Benedek, Berzsenyi Dán, s a Kisfaludyak, Fáy András s mások, Vitkovics Mihálynak, a dicső magyarszerbnek vendégszerető házánál szoktak barátságos koszorúba fűződni, melynek szellemébresztő ihlete nem tévesztheté el jótékony hatását mindazok kedélyére, akik velők együtt lehettek, mely szerencsében az ifjú Gozsdu, mint Vitkovics kedvelt embere, rendesen szokott részesülni. Gozsdu Manó az ügyvédséget választván életpályául, mint Vitkovics köréből kedvezőleg ismert fiatal ügyvéd, mindjárt kezdetben elég szerencsével dicsekheték. Különösen meg kell itt említenünk, hogy ő volt az első, ki 1826-ban a pesti és budai tanácsokhoz, hol azelőtt évszázadok óta latin volt a törvénykezési nyelv, magyar keresetleveleket adott be, nem egy Senator és ügyvéd csodálkozására. És az, úgy hisszük, magyarosodásunk fejlődése krónikájának érdekében is méltó a feljegyzésre, hogy Magyarország fővárosában román születésű ügyvéd adott be legelőször magyar keresetlevelet!...

   Ugyanily nemű érdeme van Gozsdu Manónak a pesti görögromán egyház könyveit illetőleg. Itt ugyanis azon kiskorú vetélkedésnél fogva, hogy a görögök a román, a románok pedig a görög nyelv elsőségét nem akarák elismerni egyházi ügyeik vezetésében, a német volt a „litigánsok" között a „gaudens"; — németül írták a pesti görög-román egyházközség jegyzőkönyveit egész 1836-ik évig, amidőn Gozsdu, ki már akkor nemcsak előkelő ügyvéd, hanem különben is befolyásos egyéniség volt Budapesten, hathatós közbevetésével erős pártot alakított a görög-román egyházközségben, melynek segítségével kivitte azt, hogy a jegyzőkönyv magyar nyelven szerkesztessék, aminthogy mai napig is e nyelvet használják.
   1848 —1849-iki szakát tevékeny életének egy későbbi, tartózkodás nélküli életrajzíróra bízzuk ezúttal, ki kétségkívül kellemesebb feladatául ismerendő, az akkori idők fátyolát fellebbenteni.
   1849 évi novemberben, mint született románra, Gozsdu Manóra is rávetette szemeit az akkori német kormány, s megkínálta őt Bihar-megye egyik részében a cs. biztossággal, mely megtiszteltetés elöl azonban, miután arra elég érdemesnek nem érzi magát, jónak látta, ügyesen kitérni. A bekövetkezett idők igen szomorúak valának. Akik közelebbről ismerik Gozsdut, jól tudják, hogy nagy kedvelője a jó magyar zenének, de 1850. után nem egyszer tapasztalhatták, hogy a magyar zene véletlen hallatára rendesen könnyek csordultak szemeiből, sőt Pest melletti víg szüreteiből is száműzte az ezelőtt nélkülözhetlen zenét.
   Mint első rangú, tekintélyes ügyvéd ez időszakban több ízben oly eréllyel lépett fel hathatós véd-szónoklataival a nyilvános pertárgyalások termeiben, hogy napokig élénk beszélgetés tárgya volt Gozsdu Manó védbeszéde mind velős tartalmánál, törvénytudományi otthonosságánál, mind azon bátor hangnál fogva, melyet a magyar ügyvéd hivatása perczeiben sem a múltra, sem a jelenre s jövőre való tekintetekkel vissza nem tudott fojtani férfias keblébe.
   A kedvezőbb fordulattal kecsegtető 1860-ik évi októberi kormány, a főispánok kiszemelésekor Gozsdu Manó érdemeit is figyelmére méltatván, mind a magyar, mind a román elfogulatlan hazafiak örömére Krassómegye főispánjává nevezte ki. Gozsdu, mint mindenütt, úgy ezen új díszes, de eléggé tövises pályáján is, mint becsületes hazafi s elfogulatlan hü román testvér mutatta be magát, valahányszor a körülmények nyilatkozatra, vagy tettre sürgeték. Teljesen meg vagyunk győződve, hogy Gozsdu Manó, kit nem a választó, hanem az összekötő hídon látunk a magyar és román nép között, a kétféle nemzeti zászlókkal erős kezeiben és testvéri mosollyal barátságos ajkain, sohasem fog eltántorodni sem elfogultságból, sem gyarlóságból, sem részrehajlásból, hanem úgy állja meg helyét, hogy polgári erényekkel diszk kebelére ölelve mind a két nemzetiségbeli testvéreit, jobbjaikat összetenni tartandja legszebb feladatának, azon barátság és testvéri szeretet jeléül, melyet ő még Vitkovics házánál Vitkovicstól s annak barátaitól szívott ifju lelkébe.

Vasárnapi Újság, 1861. september 8-án, 36. szám, nyolczadik évi folyam

Adat és kép: Gozsdu Manó, vagy Gozsdu Emánuel (románul: Emanoil Gojdu; Nagyvárad, 1802. február 9. – Pest, 1870. február 3.) magyarországi román jogász, politikus, mecénás.
A Holdas templom mellett álló házban született. Apai ágon moscopolei eredetű cincár család sarja, amelynek tagjai korábban Miskolcon éltek. Apja, Atanasie Gozsdu gazdag marhakereskedő, anyja a bihari származású Ana Poynar volt. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Gozsdu_Manó)
Kép: Barabás Miklós festménye.

Magyar nyomok Hunyadmegyében

    Valamikor nemzetiségi haladást észlelek beszédben vagy írásban — főként a magyar és román népelem közt — borzadik belé a hátam; s bámulok, hogy a nép prófétái azok, t. i. kik magukat ilyeneknek feltolják, hogy lehetnek oly vakok és elfogultak, hogy nem látják, hogy e népelem, az adott viszonyok hatalma által egymás támogatására, nem pedig üldözésére van utalva. S így szenvedéseket nem felkorbácsolni, hanem inkább csendesíteni volna kötelességük, s ezt saját, jól felfogott érdekükben.
    Ki a magyar, ki a román? Az, ki magát magyarnak, vagy románnak tartja; ez oly hite kinek-kinek, mit büntetlenül sérteni nem szabad. Ami már valamely nép eredetét illeti, azt bizony sűrű homály fedi. Annyi bizonyos, hogy nincs egy nép a világon, mely ugyanazon egy ősapától származnék. Nem ilyen a mai magyar nemzet, de a román sem.
   Nem ilyen a francia, nem ilyen az angol, mert ezek közül mindenik tíz-tizenkét vagy még több különböző nemzetségből alakult. Hát a németről mit mondjak? Hiszen a porosz ezelőtt egy pár századdal szláv volt, a maga szláv nyelvét beszélte, s ma legnémetebb mégis a porosz.
   Hypothézis a román nép eredete is, valószínű, hogy nem római származék, hiszen Aurelianus (Eutropius szerint) a vándor népek közeledtére a római gyarmatokat Dacziából mind kiköltözteté egyéb iránt is kétségtelen rómaiak az ország népességének is csak kicsi részét tették hanem valószínűbb az, mit feltéve is mutat, noha a nyelv a származást nem mindig bizonyítja, hogy a román a nagy latin népfajhoz tartozik, mely nép lakta Európa dél-nyugati területét, mely népfajból származtak volt a rómaiak is.
   Azonban az 5-6-ik században a mai Horvát-Tót-Dalmátországba, s a más szomszédos tartományokba szlávok telepedvén; ezek a latin népfaj folytonosságát - mely népfaj kiterjedt Dácziáig – kettévágták. Így a románok el lettek szigetelve nyugati latin rokonaiktól, s így egy külön nemzetiségnek lettek alapítói, vegyítve minden esetre más népekkel: mint hunokkal, avarokkal, besenyőkkel, bolgárokkal, s később magyarokkal is, mert hogy a nagy hun és avar népet - a maroknyi székelységet kivéve - a föld egyszerre elnyelte, vagy hogy azok mind kiköltöztek volna, azt gondolni sem lehet. Itt maradt biz’ abból sok a hun birodalom bukása után is, s beolvadt az itteni népekbe. A hun eredetnek több nyomai maradtak a román nép között is, mint ezt hátrább érinteni fogjuk.
   Amint mondám, a nemzetek több népelemből alakultak, s alakulnak ma is. Ugyanazon állapot, ugyanazon viszonyok, ugyanazon történelem, az együtt lakó népeket beolvasztja egyiket a másikba, rendesen a számosabba: s lesz azokból egy egyöntetű nemzet, mint egyöntetűvé teszi a kovász a tésztát.
   És itt kérdés marad: hogy miután a magyarok e földet elfoglalták, itt hazát alkottak, honnan történt az, hogy a magyar és román elem, ugyanazon egy történelem, sőt állapot mellett is, egy nemzetiségbe össze nem forrott? Ennek okául, ha nem csalódom, egy az egykori „Kolozsvári Közlöny“-ben megjelent cikksorozatomban, a valláskülönbséget állítottam volt fel, de rámutattam volt több nyomokra is, melyek több eloláhosodott vidékek és helységek egykori magyarságára mutatnak. A tárgyat az óta többen hozták napirendre, de nem azon higgadtsággal és részrehajhatlansággal, mint amilyent a történelmi igazság megkíván. Az egyik a magyar eredetet oda is kiterjesztette, ahol biz’ az fel nem található; a másik, mint ezt Cassius öcsém közelebbről tevé, a magyar elemet kiszorítá a nagy Hunyad megyéből; itt a magyar eredetet csak a Székelyföldről kivándorolt gróf Kun és báró Györffy-családnak engedé meg. Hogy a gr. Kun család székely származék, az igaz; de nem a br. Györffy-család: mert ez utolsó, a mai napig tiszta magyar, meggyőződésem szerint hun-eredetű Lozsád községből származott, hol annak ma is vannak „Györffy” nevet viselő atyafiai.
   Ezen elkeseredett, s inkább passzív, mint ráció által vezérelt tollharc arra ösztönze engem: hogy 18 év után még egyszer mutassam ki a történelmi igazságot, sine ira et studio, úgy, amint én azt felfogtam.

    Hibázhattam korábban is, hibázhatok most is, s azért szívesen fogadom a helyreigazítást.
   Azt mondám: hogy annak, hogy a magyar és román elem a történelem ugyan azonossága, s ugyanazon egy állapot mellett sem olvadt egymásba: oka a valláskülönbségben keresendő. Állításomat most is fenntartom, s ezen állításom támogatására kapok én példát külföldön is. Vajon ha a lengyel egy valláson volna az orosszal, nem lett volna-e eddig orosz — pedig ezzel rokonfaj — midőn a lengyelországi rusznyák, a vallás ugyanazonossága alapján ma inkább orosz, mint lengyel; míg a szláv eredetű, porosz: mert vallása az, mint a németek nagyobb részének, ma erősebb német, mint bár melyik más német. A vallás ugyanazonossága, vagy különbsége hatalmas tényező volt, s most is az valamely nép fejlődési irányának megadására; és kérdés: vajon, ha Szt. István minket az elébb felvett g. keleti vallásból ki nem forgat vala, ma magyarok e vagy románok volnánk?
   Történelmi tény az, hogy a magyarok - főként Erdélyben - elébb a g. keleti keresztény vallásra tértek volt; tény az is, hogy I. István király a katolikus vallást vette fel, s hogy ő ezen vallást még tűzzel-vassal is terjesztette. Erdély távolabb esvén, hogysem az ő karjai ennek minden zugába elérhettek volna, itt bizony a népnek nagy része megmaradt a már felvett, s meg is szeretett keleti vallásban; annyival is inkább, mert ezen vallás dogmájában a tizedfizetés, mint keresztényi kötelesség nem volt befoglalva; míg a róm. Katolikusi vallásban a tizedfizetés oly szoros keresztényi tartozás volt, hogy azt nemcsak a nemesség, de a király is fizette 1298-ig; mikor is a nemesség az ez évi 1. t c. szerint azon okból, mert a kereszténység adóját annak védelmében vérrel fizeti meg — kivonta magát a további tizedfizetés alól.
   E szerint a magyar birodalom keleti részén (Erdélyben) már kezdetben két keresztyén hitfelekezet alakult: a katolikusok a király különös pártfogása alatt; és a keleti g. keresztényeké; s minthogy a király magyar volt, a katolikusok mind magyarok lettek, ha nem is voltak korábban magyarok. A keleti keresztyének a király által nem igen pártfogolva, s benn az országban papi szemináriummal nem bírva, papjaikat szükségkép a szomszéd Oláhországból és Moldvából hozván, mivel a népesség egy része oláh volt, ezen vallás követei oláhok is lettek, lettek légyen korábban magyarok, hunok, avarok, bolgárok, vagy besenyők (II. András a szászoknak 1224-ben adott kiváltságlevelében még emlékezik a besenyőkről, mi arra mutat, hogy a besenyők még akkor nem voltak beolvadva egészen az oláh népelembe). Minthogy a szomszéd tartományok keresztyén lakosai g. keleti vallást követtek, s ott kétségkívül oláhok is laktak, az onnan betelepedett lakosok csak növelték az oláhokká lett, vagy volt honi lakosok számát. Ezen betelepedés törvény által is meg lett könnyítve, különösen mióta a török Bizantiumot elfoglalta, mert notával sújtották, kik az ily betelepülőket bántalmazták (H. K. I. R. 14. cikk) s tizedmentességben tartattak (a kat. püspökök megkísértették többször bevonni a keleti keresztyéneket is a tized-fizetés kötelezettsége alá, de II. Ulászló egyik törvénye saját fegyverükkel veri meg őket, állítván: hogy a tized a Krisztus pátrimoniuma, s a Schizmaticusok g. keleti keresztyének, mint nem a Krisztus egyedül üdvözítő vallásán levők a Krisztus pátrimoniumában, a tizedfizetésben nem részesülhetnek.)
   Nem csalódtunk tehát, midőn azt állítottuk, hogy a magyar és román népelem egymásba olvadását a valláskülönbség gátolta meg. Innen van még ma is, hogy a nép a vallást a nemzetiséggel ugyanazonosítja. Van magyar vallás, van oláh vallás; innen magyarázható ki az is, hogy a g. keletiek a Gergely naptárt el nem fogadták, (azt bizony a protestánsok sem fogadták volt el kezdetben) azt a maguk vallásával meg nem egyezőnek tartván.
   Ennyit előre kelle bocsátanunk annak megértése végett, hogy mi magyarok és románok származásra nézve sem állunk oly messze egymástól, mint azt némely boldogtalan bölcsek feltüntetni akarják, s könnyen megtörténhetik, hogy épen azt üldözzük eltérő nemzetisége miatt, ki rokonunk vérség szerint, s kit, mint vérünket, oltalmaznunk kéne.
   No de tény lévén, hogy bármi okból, van Erdélyben magyar és román nép, mely népek tagjai, minden valláskülönbség mellett is gyakran átmennek a másik nem¬zetiségbe, legalább átmentek, míg a nemzetiségi féltékenység fölébredve nem volt; lássuk már feladatunk voltaképpeni tárgyát, hogy találunk-e bizonyítékot, vagy biztos nyomokat arra, hogy Hunyadmegye népességének egy részét csakugyan eloláhosodott magyarok képezik?
   Mellőzve a Székely Mihály (egykori kir. táblai elnök) által összegyűjtött és kiadott s Erdélyben még a kereszténységet megelőző időtől számított, úgynevezett „Székely krónikát“, mely szerint két magyar, vagy hun tribus Erdély délnyugati részében - tehát a mai Hunyadmegyében - egy tribus pláné Zarándban telepedett meg. Elmondtuk indokolva, már; hogy a Szt. István vallására tért lakosok magyarok, nem magyarok - magyarok lettek, és hogy a kath. dogma szerint a tizedfizetés, mint keresztyéni kötelesség, hozzá volt kötve a keresztyén valláshoz (Szt. István egyiktörvénye szerint: „cui deus decem dedit, decimam det des“) de amely szent cselekvény kötelezettsége alól a nem katolikusok, schizmatikusok mentve voltak. A tizedet szedték a kath. püspökök, mint képviselői a keresztyének istenének, vagy a Krisztusnak. Mondók fennebb, hogy a király és a nemesség 1298-ban kivonta magát ezen keresztyéni kötelezettség alól, de a nem nemes osztály megmaradt továbbra is a tizedfizetés terhe alatt.
   Magyarország Erdélytől elszakadván, (így áll a dolog történelmileg, nem megfordítva) s a külön háztartásra utasított Erdély fejedelemséggé alakulván, s a reformatio még János Zsigmond alatt bevévén (János Zsigmond katolikusból lett lutheránus, lutheránusból református, reformátusból unitárius, ez utolsó hitben halt meg) a külön háztartás, s a fejedelmi ház költségének fedezése végett a már - Csík kivételével - csaknem egészen megszűnt katolikus egyház javait, jövedelmeit, s azok közt a püspök által szedetni szokott tizedet is világiasították, secularizálták.
   Az állam azonban a tizedet közvetlen nem kezelhetvén, haszonbérbe adta azt az illető földesuraknak. Az e szerint az állam tulajdonában átment, s a földesuraknak haszonbérbe adott tizedfizető helységek és örökségek összeírattak az egész országban, elneveztetvén az állami tizedet fizető örökségek „magyar ülésnek” a tizedfizetéstől ment örökségek „oláh ülésnek.” (Vátra unguraszka, vátra rumunyászka.)

   Ezen összeírások meg vannak mind a mai napig a belügyminisztérium levéltárában, hová azok a volt gubernium levéltárából szállíttattak fel. Aki tehát azt akarja tudni, hogy hol voltak magyar ülések, ne szívja a tudományt az ujjából a szerint, ahogy a történelmet megtörténtnek lenni akarja, hanem nézze meg ezen állami tizedösszeírásokat, s ezekben Hunyadmegyére vonatkozólag meg fogja látni, hogy Bokalyon elkezdve, le Guraszádáig, a Maros mindkét partján, csaknem minden falvak be vannak jegyezve az állami tized-fizetők sorába, mi kétségtelen történelmi bizonyíték, hogy ezen helységek lakói, ha nem is mind - mit mi nem is állítunk - a seculorizatiokor még magyarok voltak, s ha ma nem magyarok, úgy magyarokból lettek oláhok. Nem való tehát Cassius öcsémnek azon állítása, hogy Hunyadmegyébe legelőbb a református fejedelmek alatt vándoroltak volna magyarok, s azelőtt ezen megye tisztán román megye volt volna. Nem volt biz ez tisztán román megye soha, sőt ellenkezőleg, bátran elmondhatjuk, hogy egykor sokkal magyarabb volt, mint ma. Egyébiránt is a „Bokaly, Homoród, Gyógy, Folt, Szentandrás, Szántóhalma, Szuliget, Nyavalyásfalva, Szálláspataka, Zajkány stb. stb.“ magyar neveket nem adta Traján a helységeknek, mert Traján nem tudott magyarul. Az eloláhosodásnak - azon kívül, hogy a görögkeleti vallás-követők mind beolvadtak a román népbe, az Oláhországból és Moldvából való beköltözés útja nyitva állott, s így népfajokhoz viszonyítva, többséget nyert — több okai voltak.
   Ilyen a többek közt a földesurak indolentiája, sőt gőgje, mely szerint nem szerették, hogy jobbágyaik velük egy templomba járjon, s velük egy nemzetiséghez számíttassanak,(nem vagyok tán a legöregebb ember az országban, s még én is emlékszem Sárdon Alsófehérben, egy esetre, hogy egy V. nevű földesúr hat magyar ház jobbágyát kitelepítette, mert nem voltak eléggé engedelmesek, s románokkal helyettesítette azokat). Megvolt a magyarnak mindig az a bűne, hogy saját faját üldözte s a másét ölelte.
   Akinek kedve van az egyes nemes családok faji eredetét megtudni, nézze meg adomány- vagy címeres leveleiket, s azokból megtudja, hogy az adomány nyerésekor ki volt magyar, ki volt román, mert ha román nyert nemeslevelet, abban - egyikben úgy, mint másikban - olvasható ezen kitétel: „fidelis valachus noster“, míg a magyar nemzetisége egyben sem olvasható.Volt alkalmam több, úgynevezett egyházi nemes család adománylevelét látnom, azon körülménynél fogva, mert ezek közül sokan - Fejérvízen, Bajesden, Rákosdon, Kersecen s más helységekben - a szélbeli katonaság igája alá vonatván, ezek, mint nemesek, megkísértették a katonaság alól menekülni (többeknek sikerült is), elhozták hát hozzám nemesleveleiket, s én úgy találtam, hogy azok többnyire nova donatiók voltak, s legtöbbnyire Mátyástól; s azok, kik ma „Sztojkucza, Gurzeu“ s más román hangzású nevek alatt ismeretesek, a nemeslevélben „Jámbor, Béla, Küss, Gerzó“ stb. nevek alatt fordulnak elé.
   De magyar- vagy hun-eredetre mutat némely helységekben az ősi időkből fennmaradt, s az ősi székelyekével megegyező szokás is. Így Lozsádon és Szilváson nemzetségek szerint osztakoznak, nemzetségek szerint látjuk felosztva a falut és határt is; sőt Szilváson évenként tartanak egy lakomát — de amelyben jövevények részt nem vehetnek. Ekkor bort isznak egy ősi pohárból. Ki nem látja, hogy szilvási lakoma ugyanaz, mi volt a székely áldozó pohárral tartott lakoma?
Vajon a magyarok „magnum áldomása“ Munkácsnál, nem egy eredeti forrásból foly-e a régi székely s a szilvási ma is fennálló évenkénti áldomással?
   Hogy pedig a nemzetségek szerinti osztályozás a székelyeknél a Verbőczi korában még megvolt, s azt korábban a magyarok is gyakorolták, azt bizonyítja maga Verbőczi is a. H. K. III r. 3. c. kezdő §-ban ezen szókban: „Qui - nempe Siculi - per tribus, et generationes atque lineas generationum antiquorum more“ - tehát így volt az a magyaroknál is az őskorban, „haereditates et officia inter se parciuntur et dividunt.“ Hát ezen helységek még sem magyar, vagy hun eredetűek? Hiszen Lozsád a mai napig is magyar; a szilvási nemesek pedig a szélbeli katonaság felállításáig magyarul beszéltek, templomuk — mely ma a görög katolikusoké — magyar volt, reformátusok voltak, s magyar eredetiségük hite ma is él bennük.
   Hogy a militarizatió után a szilvási, bajesdi, szálláspataki stb. nemesek magyar nemzetiségükből kivetkőztek, annak egyik főoka a közelmúlt századok politikai viszonyaiban keresendő, mely nem kedvezett a magyar elemeknek, s ahol csak hozzáférhettek, mindenütt irtották, gyengítették; s erre igen alkalmasok voltak a határőrség német katonatisztei, kik inkább kálmukká nevelték az embert, mint magyarrá; érezhető volt ezen törekvés még a székely ezredekben is.
   A magyar nyomokról még 1862-ben bővebben írt cikksorozatomban azt a véleményt kockáztattam volt, hogy Lozsád, V. Hunyad, Szilvás, Szálláspatak, Zajkán, (Zajkánban ma is van „Hunyad” nevű család, s aligha a Hunyadiak nem ezen családból származtak?) hun ivadékok volnának. Véleményemet 18 év múlva sem vonom vissza, támaszkodva felhozott történelmi indokaimra; azt azonban beismerem — mert úgy van — hogy a magyar-elem szaporodott Hunyadmegyében bevándorlás által is, mert hiszen jövevény vagyok itt magam is ezen szép megyében, s van is alkalmam érezni idegen voltomat.
   De van betelepítés is. Ilyen Hosdá (Hostát, Vorstadt), mely helység kétségkívül a hunyadi vár őrizetére lett telepítve, kétségkívül székelyekből. Ilyenek voltak az illyei vár szolgálatára telepített székelyek. Illyén egy nagy utcát foglalnak el „székelyeknek“ neveztetnek ma is, csakhogy rég kivetkőztek nemzetiségükből. A jobbágyság alatt pandúrokul, s az udvarban egyéb szolgálatra alkalmaztattak; és ezt az én Cassius öcsém és barátom szintúgy tudja, mint én.
De ha szaporodott a magyar elem Hunyadmegyében, fogyott tíz annyit elnemzetlenedés által; mi bizony napirenden volt és van más megyékben is. Így például Alsó-Fehérben, Fel-Enyed, Kis -Enyed, Becze, Búzás Bocsárd, M. Igen, Lőrincréve, Kapud, Magyarlapád, Szentkirály, Csombord, Miriszló, Gombás; Tordamegyében Decse s még számos helységek e század első évtizedében tiszta magyar helységeknek voltak mondhatók. Egy pár évvel ezelőtt e helységek némelyikében magam is megfordulván, s másoktól is tudakozódván, azon szomorú valóságra jutottam, hogy azok bizony ma inkább románok, mint magyarok; megszólítottam egy párt: hogy „kendtek magyarok, miért nem beszélnek hát magyarul?“— „hát uram“ volt a válasz“, könnyebb nekünk az oláh szó.“
   Írám ezen cikket kulcsul azoknak, kik Hunyadmegyében a magyar eleink nyomait netán kutatják, s utasítom azokat az úgynevezett egyházhelyi nemesek gondosan őrzött (úgy őrzik, mint egykor a trójaiak a palládiumot) adomány és armális leveleikre; sok históriai kincs van azokban. Keressék fel különösen a kerseczi Gerzó (ma Guirzeu) család, és brettyelini nemesek — volt szélbeli katonák — adományleveleit.
   Vessünk már egy pillantást azon okokra, melyek a magyar birodalomban egyáltalában, különösen Erdélyben, a nem magyar ajkú népekben a magyar nép ellen a gyűlöletet szülték, és még ma is táplálják. Nem származott az önként, természetes okokból, s ezt bizonyítom megint a történelemből. Ugyanis voltak úgynevezett paraszt-zendülések Magyarországnak független korszakában is. Ilyen volt az 1437-beli, melyet egyfelől az erdélyi püspöknek Lépes Lorándnak, az aranybullában is tiltott azon törvénytelen cselekvénye idézett elő: mert a tizedet természetben három évig el nem fogadta, s negyedik évben jó értékű pénzben követelte annak befizetését egyszerre; másfelől a földesuraknak azon erőszakoskodása, mely szerint gátolták a szabad költözködést. A magyar paraszt kettős zaklatásnak volt kitéve: a püspök részéről a tizedért, a földesúr részéről a szabad költözködés megszorítása által; az oláh paraszt tizedmentes lévén, csak az utóbbi megszorítás által volt terhelve. Kitört tehát a porlázadás, vagy polgári háború, de annak nem volt nemzetiségi jellege; bizonyítja Teleki Józsefnek „a Hunyadiak korában” közrebocsátott egy — a kolozsmonostori káptalan előtt kelt oklevele, mely szerint a felzendült parasztok a püspökkel és földesurakkal kibékülnek. Ezen oklevél szerint: a „communitas hungarorum et valachorum” harcolt a püspök és földesurak ellen, s vezérük Nagy Pál felnégyeltetett a tordai hegyen.
   Nem volt nemzetiségi jellege a Dósa György-féle zendülésnek sem, mert tudjuk, hogy az ő táborában voltak magyarok, oláhok, ráczok, s másfajta parasztok, s még nemesek is.
   A fajgyűlölet Magyarországon és Erdélyben megfogamzik a Habsburg ház uralkodásával. Ugyanis ezen ház belpolitikája eleitől óta a birodalom centralizatiójára, s az alkotmányos formák megsemmisítésére lévén irányozva Magyarországban és Erdélyben szintúgy, mint az egyéb tartományokban; mivel ezen törekvés a magyar fajnak még Ázsiából hozott szabad szellemén gyakran hajótörést szenvedett, (az európai szabad nemzetek között kétség kívül legrégibb a magyar. Mert igaz ugyan, hogy az angol „magna carta” valamivel korábbi keletű, mint a mi aranybullánk; de az angol szabadság a magna cartatól számíttatik; a mi aranybullánk pedig csak megerősítése volt az eleitől volt fennállott magyar szabadságnak). Ezen szabadsági és függetlenségi szellem útjában állott a császári kabinet absolutisticus és contralisticus politikájának; ezért a „nyugtalan” magyar elemet minden áron gyengíteni, sőt irtani kellett. Meghasonlásba kellett hát hozni a magyar népfajt az országbeli más népekkel, s a gyűlöletet a magyar nép iránt már a gyermekbe beoltották, főként a militarizált vidékeken. A gyermek gyűlölte a magyart anélkül, hogy tudta volna miért; felnőtt ezen — mesterségesen szünetlen ápolt gyűlöletben, s örökségül hagyta azt gyermekeire.
   De alkalmat adtak az ingerültségre maguk a magyarok is, (ha gyógyítani akarunk, meg kell neveznünk a betegség okait) mert büszkék s lenézők voltak a más népfajok iránt, s bűnül rótták fel azoknak még nemzetiségüket is. De politikai hibát is követtek el. Ilyen egy t. cikk 1823-ból, mely meghagyja, hogy 3 év alatt sajátítsa el a magyar nyelvet minden lelkész; és hogy az egyházi anyakönyvek magyarul szerkesztessenek. Ily gondatlan törvény a közelebb hozott nyelvtörvény is, mely minden simítás mellett is erkölcsi erőszakra mutat. Elég lett volna csak arról gondoskodni, hogy aki a magyar nyelvet meg¬ akarja tanulni, azt megtehesse a lehető legkönnyebben; de valamely erkölcsi erőszaknak még csak a színét sem kell vala mutatni. Az ily dolog megtermi a maga keserű gyümölcsét. Aztán feledték a mi páratlanul bölcs honatyáink, hogy ránk, magyarokra akkor és azért haragusznak bizonyos körökben, ha nem hibázunk, mert így kevesebb az ürügy a mi nyomatásunkra. Beoltván e szerint mesterségesen a fajgyűlölet, mint lassan ölő méreg a nemzet testébe, az újabb korban keletkezett polgári mozgalmak már felöltik a nemzetiségi jelleget. Nemzetiségi jelleget viselt a rácz zendülés I. Leopold alatt, mely Pestig pusztított; nemzetiségi jelleggel bírt a Hóra háború II. József alatt; ily jellege vala a mi korunkban lefolyt 48-49-beli polgári háborúnak; és mit nyertünk vele? Azt, hogy a dynastia a muszka karjai- és hatalmával szövetkezett, Németországból kiszorult, s ma minket, magyarokat és románokat a német és szláv elem máris fojtogat, s célt is ér bizonyosan, ha mi annak útját egymássali meghasonlásunk által egyengetjük. Ha minket a szenvedély megvakít, mi magunk ássuk meg sírunkat magyarok, szint úgy, mint románok.
   Mi magyarok gondoljuk meg, hogy a románnak túl a Kárpátokon van már független hazája; ott a román ura a maga sorsának, oly ura, ki tekintetbe jön az európai nemzetek concertjében, s hogy a mi legtermészetesebb szövetségesünk csak a román lehet; de gondolják meg a románok is, hogy ha elesik a magyar, nincs isteni kegyelem, mely a románt a német és szláv felfogástól megóvja. Hagyjanak fel a Kárpátokon innen lakó románok is minden Separatismus aspiratiókkal; ismerjék el már egyszer, hogy van magyar király, s van magyar állam, melynek ők szint úgy tagjai, mint a magyarok. Ha nincs magyar király, nincs magyar állam; ha nincs magyar nemzet, nincs meg a románnak legtermészetesebb barátja, testvére, szövetségese. Mi magyarok és románok, ha egymást támogatjuk, az adott viszonyok közt, saját nemzeti érdekeinket támogatjuk.
   Vinitura

Magyar Polgár, 1880 jún. 2.

RÉTHI LAJOS: Magyar nép és magyar szó Hunyadmegyében. (1893)

   1.Terület és népesség.
   Hunyadmegye területe, a vármegyei alispán által kiadott községi névsor szerint, 6962 km2. A dr. Jekelfalussy József országon statisztikai igazgató szerkesztésében 1892-ben megjelent Helységnévtár 30 km2-el kevesebbre, 6932 km2-re teszi a területet. Miután tudjuk, hogy határkiigazítás volt egyfelől Romániával, másfelől Szeben megyével, az országos adatot kell elfogadnunk. A megye népességét, az 1890-iki népszámlálás alapján, az alispáni névsor 266,720-ban; az országos névtár 267,895-ben állapítja meg. Utóbbi 1175 lélekkel többet talál.
   Itt is az országos adatot fogadom el, mert ismeretes, hogy a megyénél a népszámlálási adatok felküldése előtt, kellő idővel nem rendelkezve, futtában tették az összeszámítást; míg az orsz. statisztikai hivatal bőven vett időt rá, hogy dolgozhassék. Annyival inkább az országos adatokat kell alapul venném, mivel a megye a részletekre, nevezetesen a lakosság nemzetiségi és vallási megoszlására nézve számításokat nem is tehetett.

   2. Általános lakosság és külön a magyarságszaporodása.
   A megye lakossága 1880-ban csak 248,464 volt; 1890-ben 267,895-re számíttatván, 10 év alatt 19,431-el, az egésznek 8%-ával szaporodott. 1870-től 1880-ig nem volt szaporodás, sőt némi apadás. A magyarság ekkora tömeg közt csakis 17,167-et az egésznek 6%-át teszi.
   Az 1870-iki népszámlálásban a lakosság nemzetisége nem volt felvéve. Én akkor egyházi és iskolai adatok alapján, a Szathmáry György és Szabó Endre által szerkesztett Hunyadi Albumban, 12,000-re számítottam a megye területén élő magyarok számát. Az 1880-iki népszámlálás megerősítette számításomat, mert 12,278 magyart mutatott ki. A 70-es évtizedben az általános lakosság száma is megállapodást mutatott; hasonlókép a magyarságé.
   1880 és 1890 közt azonban a magyarság 4889 lélekkel szaporodott, tehát elébb létszámának kerek 40%-val. Ez oly fokú szaporodása nemzetünknek, amelyhez hasonlót én ugyanazon 10 év alatt sehol sem találok.

   3. Honnan szaporodott a magyarság?
   Honnan nyerte magyarságunk e nagyarányú szaporodást? Talán az irántunk hajlandósággal viseltető németek vallották magokat tömegesen magyaroknak? Ez nem történt, mert hisz a németek száma is felszaporodott, 6968-ról 8047-re emelkedvén. Vagy talán a hátszeg-vidéki falvakban élő köznemeseket, akik köztudomásúlag magokat sem magyaroknak, sem románoknak, hanem nemzetiségileg is csak nemeseknek vallják, számították az összeírásnál, részben legalább, a magyarok közé? Ez sem történt. Ama derék és a politikai küzdelmekben is mindenkor velünk tartó polgártársaink, az általuk beszélt nyelvnek megfelelőleg, románokul vannak felvéve mindenütt a népszámlálásban. Az is mutatja, hogy nem a románok rovására mutattunk ki több magyart, hogy az ők létszámuk is jelentékenyen felszaporodott: 21,072-vel, előbbi létszámuk 7,%-ával. Csakis az „egyéb nyelvű” rovatban jegyzett lakosság apad ott lényegesen. Azok közül, igen is, természetes átalakulás következtében sok olvadott a magyarságba. Hogy e csoportba megyénk területén jelentékeny számú lakosság tartozik, arra igen helyesen mutatott rá gr. Kuun Géza, az Emke 1890. évi emlékkönyvében „Hunyad megyéről“ írt nagy értékű dolgozatában, e szavakkal: „Megyénk etnográfiái képe a legújabb időben még a közel múltnál is élénkebb színezetet nyert a különböző nemzetiségűek betelepítése által. A vasút, petrozsényi szénbánya, vas- és aranybányáink újabb lendülete olaszokat, belgákat, észak-németeket, sőt angolokat és franciákat is vonzott Hunyadmegye területére, akik közül sokan ide telepedtek.“ Örvendve egészítettem ki az igen tisztelt gróf úr által megállapított e tényt ama tapasztalatommal, hogy az ilyeneknek gyermekei, nagy részint már az első nemzedékben, elsajátítják nyelvünket s nemcsak jó, hanem lelkes magyarokká válnak. Ezeknél azonban sokkal nagyobb arányban és gyorsabban szaporítja számukat magának a magyarságnak beköltözése. Amint városaink, első sorban Déva és V.-Hunyad gyors fellendülésnek indultak; amint vas, kőszén és aranybányászatunk országosan számottevő nagy arányokat öltött s maga a vasút, piski telepén és állomásain a családok százainak nyújt létezési alapot: az életrevaló, munkaképes és munkakedvelő magyar faj a székely megyékből s még az Alföldről is, csángó testvéreink Bukovinából tömegesen keres és talál itt biztos kenyeret. Emez általános állításokat meg fogják erősíteni az alábbi részletes adatok.

   4. A magyar lakosság szétoszlása.
   A vármegye 428 községe közül 273-ban van magyar lakó. 246-ban 100-nál kevesebb létszámmal. Ezek közé tartoznak ama községek, amelyekben régi birtokos családok és leszármazóik tartották fenn a magyarságot. 100-nál nagyobb számmal 27 községben találunk magyarokat. Ezen 27 községben együtt lakik 13,396 magyar. Ezek, természetesen, mind el vannak látva magyar iskolákkal. Nemzetiségük veszélyben nem forog. Általános többséget 3 községben képez a magyarság. Ezek közt is első Piski-telep, a mely a vármegyének legmagyarabb községe. Utána következnek Lozsád és Rákosd, ősi telepedésű református lakosságaikkal. Legtöbb magyar lakik együtt Déván, ahol egyszersmind a lakosság viszonylagos többségét képezzük. 191 lélekkel több, mint az itt lakó románság. Szászvároson a magyarok száma valamivel több a németekénél; de a románoké pár száz híján annyi, mint az előbbi kettőé együtt. Hogy mily sokat köszönhet magyarságunk az ipartelepnek, azt, Piskitelepen kívül, mutatja Brád, Kristyor, Nagyág, Kudsir, Puszta-Kalán magyarságának örvendetes, részben meglepő létszáma, még azoknál is sokkal inkább a petrozsényi kőszénbányatelepé. Ott a Zsil völgyében, ahol ezelőtt 25 esztendővel semmi nyoma nem volt még a ma¬gyarságnak, hanem egyszerű, még a kenyérsütés mesterségét sem ismerő oláh pásztorok legeltették nyájaikat, a Livazeny, Petrozsény és Petrilla községének határain elterjedő s együttesen Petrozsénynek nevezett bányatelepen 2570 magyart talál a népszámlálás. Azóta már megnyíltak a lupényi bányák is, a melyeknél, ügyességükért keresett székely munkások bevonásával, gyorsan emelkedik egy szép és nagy jövőjű új telep. A szolgabírói járások közül legtöbb a magyarság a petrozsényiben: 2762 lélekkel; mindjárt mellette áll a dévai 2644-eI. Legkevesebb magyar van a kőrösbányaiban, csakis 373 lélek; nem sokkal több a pujiban: 435.

   5. Szomorú állapotok 2 évtizeddel ezelőtt.
   Vajon terjed-e a magyar szó és mily mértékben? Legelőbb is saját tapasztalataimra hivatkozom. 19 esztendeje múlt az őszön, hogy elkezdettem bejárni és megismerni terjedelmes megyénk természeti szépségekben és történelmi nagy emlékekben egyaránt remek vidékeit. Én istenem, mily nehéz komorság borult rám az első tapasztalatoknál! Mekkora lelki rugalmasságra volt szükségem, hogy reményt táplálhassak a jobb jövő iránt!
   Kőrösbánya, Brád, Boicza, Dobra, Hátszeg közönségénél román szó fogadott. Piski-telepen, Nagyágon, Kudsiron, Kalánban, Petrozsényben németül üdvözölték. Vajda-Hunyadon azt erőltették, hogy ha iskolát szervezünk, abban a német tannyelvet egyenrangúvá kell tenni a magyarral. Déván, mint megyei székhelyen, számot tevő magyar értelmiség volt! De még ezek körében is könnyen fordították románra a társalgást.
    A falvakban napokon keresztül utazva román szónál egyebet nem hallottam; s mivel azon nyelvet nehézkésen beszéltem, mintha hazámba érkeztem volna, mikor egy-egy zsidó korcsmáros németül szólított meg.
   A rákosdi református pap elkezdett románul prédikálni. Más falvakban a hívek nem értették meg papjok magyar beszédét. Tisztelet az egyetlen Lozsádnak, amely megőrizte őseink nyelvét.
   A nép nagysokasága románul beszélt, kivétel nélkül mindenütt. De nem is volt alkalma rá, hogy szert tegyen a magyar szó ismeretére. A református iskolák szegénységükkel vesződtek, mert még nem rendezte viszonyaikat a gr. Kun Kocsárd nagy alapítványa. A róm. kath. iskolák közül Boiczán, Nagyágon, Kudsiron, Govásdián németül gyötörték az ABC-ét; marosillyei tanítójuknak 100 frt fizetése volt; Dobrán egy becsületes csizmadia 4-5 gyermeket tudott összegyűjteni a tőkére helyezett tanszéke körül. Piskitelepen egyetlen kántortanító tette az első bizonytalan kísérleteket. Petrozsényben két tanító közül egyik németül tanított. V.-Hunyadon a derék református kántor gyűjtött magához annyi gyermeket, ahány szűk lakásába elfért. A 6000 lakóval bíró Szászvároson egyedül a református kántor vállaira nehezedett az összes magyar leánynevelés. Déván működött már egy gyakorló iskolai tanító, továbbá egy 200 frttal javadalmazott kántor és egy szerzetes. A nőegylet tiszteletre méltó fáradozást fejtett ki, hogy az előkelőbb családok 30-40 leánygyermekét egy gourvernante-tal taníttassa.
   Állami iskola egyetlen volt a megyében; annak tanítója is elment, mert nem volt tanítványa. Piskitől Petrozsényig, azon a hosszú vonalon egyetlen iskolát sem találtam. Más vidéken is néha napokig vándoroltam, amíg rábukkantam egy-egy iskolának nevezett nyomorúságra.
   Az egész vármegye területén a tanköteleseknek 10%-át sem tette ki az összes iskolába feljáró gyermekek száma. Ily viszonyok közt bizony nem terjedhetett a magyar szó, ha csak mannaként nem hullott az égből.

   6. A magyar nyelv terjedése.
   A mostani helyzetről beszéljenek a számok. Az 1891-2. tanévben az egész vármegye területén össze volt írva 40,552 tanköteles. Ebből magyarnak vallotta magát 3719. Fentebb megállapítottuk már, hogy a magyar lakosság az összes népességnek 6%-át tette. A magyar tankötelesek száma azonban már 9%-a az összesnek. Ennek valószínű oka egyfelől az, hogy a magyarokat pontosabban összeírták; de kétségtelenül az is, hogy a magyarság száma 1890. óta is szaporodott. Iskolába járt összesen 23,119, az összes tanköteleseknek csak 57%-a. A magyar tankötelesek közül azonban iskolába járt 3541, nem kevesebb, mint 96% -a a tanköteles korban levőknek. Kizárólag magyar iskolában tanított 117 tanerő. Ezeknek keze alá 6666 gyermek járt fel; tehát csaknem ugyanannyi idegen ajkú, mint magyar. Eszerint az összes iskolába járóknak 28 százaléka kizárólag magyarul tanul. A magyar nyelv terjesztésében vezérkedik két hatalmas középtanoda. Első alapokat rak, hozzá 4 jól rendezett óvoda és 14 nyári gyermekmenhely.
   A magyar nyelv tanításáról szóló törvénynek is van már, ha nem is feltűnő, de mindenesetre számba vehető hatása. Bizonyos mennyiségű magyar szót és kifejezést elsajátítanak mindenütt; a jobban rendezett nemzetiségi iskolák pedig annyira viszik, hogy tanítványaik a magyar középiskolákba felvehetők.
******************************************************************************
   Honvédzászlóaljunk parancsnoka, Czakó Károly őrnagy tisztelt barátom közölte velem, hogy a most bevonult 20 legény közül 7 jól beszél magyarul, 4 érti és megérthetőleg töri nyelvünket. Közös örömünket csak az rontotta meg, hogy a magyarul nem tudó 9 között 2 hosdáti református.
   Az iskola felekezeti s a nyomorúságtól elcsigázott egyházi vezető nem bírja erélyesen végrehajtani a törvényt azon néppel szemben, amelytől civódás közt nyeri szegényes kenyerét. Az a két hosdáti a múltnak egy átnyúló sajnálatos foszlánya; de a 11 magyarul beszélő a jelennek öröme és a jövőnek záloga.
Mi nem veszünk el senkitől semmit; hanem gazdagabbá tesszük a románt is és legalább megkétszerezzük lelki világát, midőn anyanyelve mellé hazája eredeti és gazdag kifejezésű nyelvére is megtanítjuk. Igenis, a magyar nyelv erőteljes és győzelmes előhaladásban van Hunyadmegye területén. Az ország kormánya, mely kivételes figyelemben és támogatásban részesítette ez annyira elárvult drága földet; azok a derék hazafiak, akik a terméket ennek látszó pusztaság megnövelése céljából reményt erőltettek és fáradságos munkát vállaltak magokra: meg lehetnek jutalmazva, mert bizonyos már, hogy ahol meg van művelve, terem is ez a föld. Nekem végzetem úgy mérte ki, hogy férfierőm összes munkabírása ezen ügynek, ezen célnak szolgálatában álljon. Nem panaszkodom osztálya ellen. Nem ingyen éltem, mert látom az ígéret földjét.

   7. Az Emke segítő keze.
   Nagy feladatainkhoz jóságos munkatársat, mily készséggel segítő kezet nyertünk az Emkében. Négy óvodánk közül hármat segélyez; a negyediknek is felajánlotta segélyét, ha szükség lett volna rá. Az ötödik számára, melyet legközelebbről Petrozsényben fogunk megnyitni, már biztosította a fenntartási költségek nagy részét. 14 nyári gyermekmenhelyünk közül 6-nak költségeit egészen fedezte. A dévai állami főreáliskolában két szegény tanulót lát el teljesen.
   Egy róm. kath. és egy református papnak s egy róm. kath. tanítónak pótolja állandólag helyzetükhöz mérve felette csekély javadalmait. Négy falusi iskolánál léptette életbe saját költségén a női kézimunkák tanítását. Jól megválasztott értékes könyvtárakkal terjeszti a nemzeti érzületet s igaz ismereteket.
   Megyei választmánya a rendelkezésére jutó osztalékból szegény tanulókat lát el taneszközökkel; érdemes tanulókat jutalmazott már ismételve a magyar nyelv sikeres terjesztéséért. Ez a nemes lény, kinek szülője az igaz fajszeretet, kitárva nyújtja felénk állandólag mind a két kezét. Egyikben forintokat tart, hogy nekünk adja, csak mutassunk rá szükségeinkre és bizalommal forduljunk felé. A másikba a mi filléreinket várja: hogy ki ne fogyjon jobbjának adakozásra szánt készlete. Az a Hunyadmegye, amely általa is támogatva, oly szép előhaladást tett a magyarosodás útján, nem fogja szégyenben hagyni őt, leghívebb barátai egyikét.

Magyar Polgár, 1893. május 2.

  A dévai Ipartestület 1881-1931.

  Az Ipartestület 1886. július 25-én alakult meg. Hivatva volt a város iparosait összefogni, az iparosok és munkások jogait védeni. Idővel temetkezési alapot és betegsegélyezési alapot is létrehozott. Kulturális téren is aktív tevékenységet folyatott, saját énekkara, zenekara, saját zászlója, könyvtára volt. Gyakran szervezett különböző célokra táncestélyeket, jelmezbálokat, kirándulásokat.

    Magyar Ipar, 1880-10-31/20. szám. Egyesült iparegylet Déván.
   F. hó 7 én gyűlés tartatott a Déván alakulandó iparegylet tárgyában. Megválasztattak: ideigl. elnöknek ügyvéd Tóth László, jegyzőnek Hirsch Adolf, pénztárnoknak Csáky József és gazdának Hennel Mihály. Bizottmányi tagok: Weingartner Ignácz, Lengyel Gergely, Issekutz Pál, ifj. Dávid József, Sebestyén Károly és Draskovich József. Az alapszabályok kidolgozására Tóth László elnöklete alatt bizottság küldetett ki.

    Magyar Ipar, 1880-11-15/21. szám. Ipariskola Déván.
    Soós Antal a dévai képezde tanára az iparos- és kereskedő-tanonczok számára továbbképző és ismétlő iskolát szervez. A tanítás teljesen ingyenes és nov. 1-én okvetetlenül kezdetét veendi az állami tanítóképezdében. Hogy Soós ura tanórákat minél czélszerűbben rendezhesse, múlt hó 31-én de 11 órakor a városházánál értekezletet tartott, mely az iskola szervezetének főbb pontjait megállapította.

  Magyar Polgár, 1881. január 18. Az új állami ipartanoda
  Semmi sem új a nap alatt, és így hír sem, melyet e napokban a lapok egy Déván felállítandó ipartanodára vonatkozólag hoztak. Az „Ellenzék” 20. számában következőt olvasunk illetőleg: „B. Kemény Gábor miniszter a Déva vidéki ipar előmozdítására Déván állami ipariskolát fog felállíttatni. Az előmunkálatok megtételével az ottani tanítóképezde igazgatója bízatott meg.” Hasonló módon és csaknem ugyanazon napon nyilatkozik e tárgyról az „Egyetértés” is.
  Hogy mennyiben áll e hír, melyet kormánylap közölt először, még pedig biztos forrás után, és mennyiben nem, nem tudjuk, de nem is kutatjuk. Sőt a második mondat szavai ellen sem zúdulunk föl és még a „risum teneatis” kiabálását is másokra bízzuk: föltéve, hogy e mondat szavai valóban testté válnának.
  Az itt felállítandó ipariskola kérdése, sokkal újabb keletű, hogy sem ahhoz érdemlegesen hozzászólni lehetne. Megelégszünk, a kilátásba helyezett e szép ajándékért, a miniszter urnák köszönetét mondani; és üdvözölni ő exellenciáját a helynek szerencsés megválasztásáért.
  Jobb és üdvösebb lett volna a tervezett iskolával más és műveltség tekintetében talán előrehaladottabb megyét megajándékozni, fogják némelyek mondani; hiszen Hunyadmegyében — Szászvárost kivéve, — az ipar még a csecsemő koráig sem jutott, s a nép is hátrább áll a kultúra dolgában Erdély majdnem minden megyéjénél.
  Ez mind igaz lehet; de nem szabad felednünk, hogy Déva és vidéke az utolsó tíz év alatt annyit haladt, hogy a megye kultúráját előtüntető mappáját készítő urak szinte bátran írhatták és állíthatják, hogy a város és különösen a megye ma már nem utolsó a hazában. És nem is túlozunk, mert a közművelődés jótékony sugarai, s a sok idegen és képzett ember ide telepedése, csakugyan jó adag koromfeketeséget szívtak ki a régi mappa színéből.
  A viszonyok sok, s mondhatni min¬den tekintetben javultak, csak egyben, az iparban nem. Iparosa a városnak — két vagy három embert leszámítva, ma is ép úgy nincs, amint 10 évvel ezelőtt nem volt. Hisz tekintsük csak a kereskedői világot. Vajon kikből állott ezen sem a hunyadmegyei „haute-volée“-hez, sem a „Veniturákhoz” magát számítni nem akaró osztály csak 2—3 évvel ezelőtt? És vajon csodálkozhatunk-e azon, hogy a kasztok e fővárosában, illetőleg megyéjében, az iparosnak ma sincs meg azon helyzete, mely őt más városokban joggal megilleti?
  Más, e megyénél jóval kisebb, s a természet adományaiban jóval mostohábban megáldott megyében rég átértették, Smilesnek a nagy nemzetgazdásznak szavait is megtanulták, hogy a társadalom sarkkövét korántsem a tollat forgató, s még kevésbé a blatt nehéz munkájában ásítozásig fáradozó urak képezik, ha¬nem igen is az iparosok. E megdönthetetlen elvet hazánkban is kezdik belátni; így látunk az ország különböző részein felső és alsó ipartanodákat, az ország anyagi jóllétének alaptőkéit keletkezni.
  Az elmondottakból kitűnik, hogy a kormány az új ipartanoda számára alig találhatott volna helyesebb vidéket, mint a dévait. Mert az anyag, melyből ipart teremteni, még pedig virágzót rövid idő alatt lehet, bővében van e vidéken. Hiszen hol rejt a föld mélye több kincset magában, mint itt? És hol van égetőbb szükség az ipar keletkezésére, mint e megyében, hol a nép még ma is szégyennek tart bizonyos foglalkozást, nem pedig aranybányának?
  Aranybányává válhatok a fém, bőr és szövészeti ipar: azzá és pedig kevés fáradsággal, a sok és nemes gyümölcs okszerű kezelése, kiviteli cikké tétele.
Soraink végére jutva ismételten is csak azt kívánjuk: hogy a szó mielőbb testté váljék, s hogy e megye mielőbb dicsekedhessék azzal, mivel a sok század előítélete miatt eddig nem dicsekedhetett.

  Magyar Polgár, 1883. július 13. (részlet)
  Zárjelentés a dévai kereskedő- és ipartanonc iskola 1882—83. tanévi állapotáról.
                                                                                                               I.
  Az 1882—83. tanévet bezáró vizsgák 1883. júl. 1-jén tartattak meg az állami tanítóképezdében d. e. 11 —12-ig a kereskedő- és d. u. 3—8-ig az iparos tanoncokkal. Jelen voltak a vizsgák folyama alatt: Tájcsek Ferencz, mint a helyi kereskedő- és ipartársulat elnöke, ki a vizsgákat is vezette; Nagyságos Réthi Lajos kir. tanácsos tanfelügyelő úr, Tóth László ideigl. polgármester, Hetyey Gábor képezdei igazgató, László Ignácz igazgatótanácsos és több érdeklődő közönség.
  A lefolyt 1882—83. tanévben járt iskolába: a) kereskedő-tanonc 20; b) iparos-tanonc 65; együttesen=85 tanonc, mely szám a múlt tanévinél kevesebbet tüntet fel 10-zel.
  A jelen tanévi kevesbedést részint a bukott kereskedők kimaradt tanoncai, részint a felszabadult kereskedő- és iparos-tanoncok okozták. Csak iparos-tanonc volt a múlt tanévben 75 s így 10-el több a jelen tanévi összegnél. De ha tekintem azon 24 iparos-tanoncot, kiket a jelen tanévben mestereik az iskolától visszatartottak: akkor a jelen tanévi iskolakötelezett iparosok létszáma a múlt évit felülmúlja 14-el.
                                                                                       II.
  Órarend a lefolyt 1882—83. tanévben a következő volt: a) az iparosok heti 10; b) a kereskedők heti 2 órában; összesen heti 12 órában nyertek oktatást.
  Ezen óraszámból esti időszakokra esett 8 óra és nappali időszakokra 4 óra. A 12-órából kettőt a rajztanár foglalt le egész tanéven át az iparosok III. osztályának rajztanításával.
  A tanórák következőleg voltak beosztva: kedden estve 6 - 8-ig az iparosok I. osztálya; szerdán estve 6 - 8-ig az iparosok II. osztálya; csütörtökön estve 6 - 8 az iparosok III. osztálya; pénteken estve 6-8-ig a kereskedők osztálya; vasárnap d. u. 2 - 4-ig az iparosok I. II. osztálya; vasárnap d. u. 2 - 4-ig az iparosok III. osztálya.
  Vígh Ferencz rajztanártól külön tanteremben tanult rajzot a III. osztály, míg a többi osztályokat a fenti 10 órán magam egyedül tanítottam.

  Magyar Polgár, 1883. október 11.
  Az iparoktatás Déván, a miniszteri leiratok kívánalmainak megfelelőleg, utóbbi időben jelentékeny mérvű lendületet vőn. Az iparos tanoncok szakoktatásának céljából u. i. a helyettes polgármester elnöklete alatt egy bizottság alakult, mely közbenjárt arra nézve, hogy három tanár az oktatás vezetésére fölkéressék. Buzgólkodásukat siker követte, s ma már a három tanár heti tizenkét órán át tanítja a három csoportba osztott iparos tanulókat.

    Magyar Ipar, 1885 1885-01-15/1. szám. A heti vásárok.
   Az új ipartörvény értelmében az iparosoknak nem lévén szabad heti vásárokra járniok, e miatt (így írja a Déván megjelenő Hunyad) mint Barcsay K. alispán a közig. bizottságban jelentette, úgy iparosaink, mint bányászhelyeink károsodást szenvednek, mert utóbbiak nem kapván meg lakóhelyeiken a szükséges iparczikkeket, azok beszerzése végett máshová kell menniök. A közigazgatási bizottság azt kéri a kormánytól, hogy a bányászhelyek heti vásárjai e szempontból országos vásár jellegével ruháztassanak fel.

   Déva és Vidéke, 1895. március 28.
  Van szerencsém az igentisztelt közönség becses tudomására hozni, miszerint az Ipartestület helyiségében levő vendéglőt mai napon átvettem és ezentúl magam fogom vezetni. Becses látogatásaikkal megtisztelni kérve, maradtam alázatos szolgája
özv. Rummel Henrickné

   Déva és Vidéke, 1895. június 20. A dévai ipartestület jubileuma.
  A dévai iparestület f. évi július hó 7-én fogja megünnepelni fennállásának 10-ik évfordulóját. A hazai összes ipartestületeket felszólítja a részvételre, hogy annál impozánsabban sikerüljön az ünnepély az elmúlt tíz-év küzdelmeinek elfeledésére és a jövőbeni előmenetelhez való új erő merítésére. Az ünnepély programja:
1. Július hó 6-án a különböző vonatokkal érkező vendégek fogadása és elszállásolása; ugyan e nap ismerkedési estély a Nemzeti Casinó kertjébe.
2. Július hó 7-én reggel 3/4 10 órakor gyülekezés az iparestület házánál, innét testületileg, saját zászló alatt, az ipartestületi zene kíséretében lemenés a r. kath. templomba hálaadó isteni tiszteletre
3. Isteni tisztelet után, az iparestületi zenekar kísérete mellett, az iparestület helyiségébe való vonulás a dísz-közgyűlés megtartására; a gyűlés megkezdése előtt a dévai iparos ifjak dalköre (EMKE daloskor) a „Hymnusz“-t fogja énekelni.
a) Tajtsik Ferencz ipartest, elnök megnyitó beszéde után az iparestületi tagok
felvett csoport-képének leleplezése.
b) Az iparos ifjak dalkörének éneklése után, az iparestület 10 évi működéséről szóló rövid emlékirat felolvasása, Telegdy Ede ipartest. alelnök által; a gyűlést berekeszti az iparos ifjak dalköre által elénekelendő „Szózat.“
4. A dísz-közgyűlés után a testületnél beirt iparos tanoncok által készített vizsga-munkák megtekintése, a Bethlen-utczában levő tanoncz-iskolába.
5. Déli 1 órakor közebéd, Müllner Mihály nagy vendéglős úr nyári ebédlő-helyiségében. Egy teríték ára 1 frt 20 kr.
6. Délután 5 órakor levonulás a vasúti indóház mellett levő sétakertbe, hol tánccal egybekötött különféle mulatságok rendeztetnek, mint tornázás, tanoncok által versenyfutás, nemzetközi posta, tűzijáték és tombola. A tombolához a sorsjegyeket iparos nők és serdülő leányok fogják árusítani. Ezen mulatságra a belépti-díj: személyjegy 1 korona, családjegy 2 korona, minden belépti-jegy mellé 1 darab sorsjegy adatik ingyen; különben egy sorsjegy 10 kr.
7. Július hó 8-án reggel kirándulás a Várhegyre, hogy a vendégek gyönyörködhessenek a szép kilátáson; innét megtérve villásreggeli a Népkertbe.
8. E nap további folyamán a vendégek lekísérése a vasúthoz és búcsúzás.

   Déva és Vidéke, 1895. december 19.
  Van szerencsém úgy a helybeli, mint a vidéki t. vevőim becses tudomására hozni miszerint főüzletemet fióküzletemmel egyesítettem. mely jelenleg az „Ipartestület” épületében létezik. Kérve t. vevőim további pártfogását, maradtam kész szolgájuk, özv. Schuller Albertné.

   A mostani Castello.
   Déva és Vidéke, 1896. május 21. Hirdetmény.
   A dévai ipartestületnek a Magyar-utczában lévő új épülete, mely a kor kívánalmainak megfelelő módon van építve, több évre haszonbérbe kiadó.
Van benne: a fő-utczára 2 szoba, a Magyar-utczára 2 szoba, ugyanennek vonalában beljebb egy terjedelmes, (mintegy 1702 méter) kávéháznak megfelelő épület, ehhez csatolva kényelmes konyha és kamra, alatta pincze és a bérlő számára 2 szoba, összesen 6 szoba, 2 konyha, 2 kamra, 2 pincze és a 2 nagyterem: a kávéház és ebédlő helyiség 1896. június l-től akár 3 évre, akár több évre kiadó.
Az évi haszonbér, valamint a feltételek megtudhatók az ipartestület elöljáróságától. Pályázók figyelmeztetnek, hogy ebbeli szándékukat írásban is közölhetik az ipartestület elöljáróságával.
A mai napon tartott rendes választmányunk határozatából. Déva, 1896. ápr. 27.
   Az Ipartestületi Elöljáróság

                                                                                                                                      Az épület eredeti állapota                     (DJANH. FOND PRIMARIA DEVA 8/1921)

   Déva és Vidéke, 1896. június 18. Házszentelés.
  Az ipartestület újonnan épített házát folyó hó 14-én szentelte föl ünnepélyességek közt a hitfelekezetek négy papja közreműködésével. Az ipartestület elnöke beszédet tartott,— csak azon csodálkozunk, hogy a bankett elmaradt. — Délután nyári táncmulatság volt hirdetve a vasúti indóháznál, de ezt is elmosta az eső.

   Déva és Vidéke, 1899. december 14. Vendéglő megnyitás.
  A dévai ipartestület tulajdonát képező s a Magyar utczában a kir. törvényszéki palotával szemben fekvő ipartestületi házban eddig Pászk Elek által bérben bírt a „Vadászkürt”-höz címzett vendéglőt és kávéházi helyiséget át és birtokomba vettem s azt az újabbi kor igényeinek megfelelően átalakítva saját vezetésem mellett üzembe hoztam, s azt folyó hó 10-én ünnepélyesen megnyitom a nagyérdemű közönségnek rendelkezésére bocsájtom.
Eddigi üzleti jó hírnevem elég garancziát nyújt arra, hogy a nagyérdemű közönség igényeit minden tekintetben kielégítve találja és én ígérem, üzletemben mérsékelt árak mellett a kitűnő ételek és italoknak a nap bármely szakában pontos kiszolgálását, melyek után magam személyes ügyeletem mellett tisztelettel ajánlom. Minden vasárnap és szerdán zeneestély pénteken, pedig halestéllyel összekötött zeneestély.
Azon reményben, hogy törekvésemet a nagyérdemű közönség is pártolni fogja még egyszer a nagyérdemű közönség kegyébe ajánlva maradtam tisztelettel,
Árgyán György, vendéglős.

   Déva és Vidéke, 1900. május 17. Mulatókert megnyitás.
  Argyán György, az ipartestület vendéglőjének a bérlője egy modern nyári mulató kert-helyiséget alakított a szomszédos Nádasdi-féle telken. Van egy minden kívánalomnak megfelelő tekepálya, nyári színpad kisebb színielőadások és más efféle előadások tartására öltöző szobákkal és szép helyiséggel ellátva. A tágas kerthelyiségben csinos kis asztalok állanak a vendégek rendelkezésére. Az egész kerthelyiségbe gázvilágítás van bevezetve. Amint értésünkre esett, a kert megnyitása Pünkösd ünnepén fog megtörténni, mely alkalomra a Gyulafehérvárit állomásozó gyalog-ezred zenekara is lerándul. Ajánljuk a mulatni vágyó közönségnek e szépen felszerelt nyári helyiséget, mely egy régen érzett hiányt van hivatva kipótolni.

   Déva és Vidéke, 1901. július 18. Haszon-bérbeadási pályázati hirdetmény.
   A dévai ipartestület közhírré teszi, hogy a tulajdonát képező s a Főutca és Magyar-utcára néző sarokháza, a melyben van egy üzlethelyiség. — és egy 4 szobából álló úri lakás konyha, kamra, pincze, külön padlás és fáskamra, — továbbá ugyanezen épületben, a magyar-utcai oldalon van egy Vendéglő-helyiség, melyhez tartozik két lakószoba, konyha, kamra, kettős pincze, külön padlás, sertés-ól, kút, egy kis udvar s az ezekhez tartozó ebédlő, kávéház és két osztályra osztott csapszékkel együtt — külön-külön, vagy együtt is folyó évi október hó 1-étől kezdve 3, esetleg 6 évi időtartamra haszonbérbe adatnak.
Felhivatnak mindazok, akik a fölsoroltakra pályázni óhajtanak, hogy írásbeli zárt ajánlataikat, az egy évi haszonbér összegét számmal és betűvel kitüntetve 5 % bánatpénzzel együtt — f. évi augusztus hó 20-ig az. Ipartestület irodájába beküldeni szíveskedjenek. A beérkezendő ajánlatok feletti határozat f. évi szept. hó 1-én fog meg ejtetni.
   Az ipartestület fenntartja magának a jogot az ajánlatok közül azt elfogadni, mely legkedvezőbb, avagy a beérkezett ajánlatok közül egyiket sem fogadni el.
   Déva, 1901. július 15. A dévai ipartestület.

   Déva és Vidéke, 1902. március 13. Ügyvédi iroda megnyitás.
   Dr. Pap Jusztin Déván, az ipartestület házában, a kir. törvényszéki palotával szemben, ügyvédi irodáját megnyitotta.

   Déva és Vidéke, 1905. január 5. Vendéglő átvétel.
   Van szerencsém Déva város és vidéke n. é. közönsége becses tudomására hozni, hogy a dévai Ipartestület tulajdonát képező ipartestületi vendéglőt átvettem s azt a mai kor igényeinek megfelelően átalakítottam. — A vendéglőt apósom, Klein Sámuel fogja vezetni. Főtörekvésem oda fog irányulni, hogy a n. é. közönség megelégedését jó, ízletes magyar ételek, kitűnő, hamisítatlan italok, figyelmes és körültekintő
kiszolgálás által kiérdemeljem.
   Amidőn magamat a n. é. közönség jóindulatába ajánlom, kérem kegyes pártfogását, s vagyok Déván, 1904. decz. hó mély tisztelettel, Schwarcz N. vendéglős

   Déva és Vidéke, 1905. április 20. Hirdetmény.
   A dévai ipartestület közhírré teszi, hogy a tulajdonát képező vendéglő helyiséget örökáron eladja. Az eladásra vonatkozó feltételek az ipartestület helyiségében a hivatalos órák alatt megtekinthetők.
   Felkéretnek a venni szándékozók, hogy ajánlataikat szóval vagy írásban folyó évi április hó 23-én délután öt órakor tartandó elöljárósági ülésen tegyék meg.
   Déva, 1905. április hó 16-án. Maskaric Árpád titkár, Telegdy Ede, elnök.

   Déva és Vidéke, 1908. január 18. TAJTSIK FERENC. Déva, január 17.
   Tipikus alakja volt városunknak e név viselője, aki f. hó 12-én este 7 órakor — végelgyengülésben — hunyt el 86 éves korában. Mint építőmester telepedett le várósunkban egy félszázaddal ezelőtt, férfi kora virágában. S mert állandóan élénk érdeklődéssel viseltetett a társadalmi életnek e helyen történt megnyilvánulásai iránt: késő, agg koráig tevékeny részt is vett e hosszú idő alatt városunk közéletének minden mozgalmában, sőt nem egy életrevaló alkotás kezdeményezője, megteremtője éppen ő volt.
   A közügyek iránt való nemes lelkesedése hozta létre az ipartestületet, amelynek egy negyed századon át vezető elnöke s e téren szerzett különös érdemei elismeréséül örökös díszelnöke volt; ennek kebelében a halotti társulatot és a Dévai Iparosok Hitelszövetkezetét. Az ő ügybuzgósága és áldozatkészsége teremtette meg — igazán a semmiből — az Ipartestület állandó hajlékát.

   Déva és Vidéke, 1924. április 12. A 40 éves dévai ipartestület.
   A dévai ipartestület fennállásának és működésének 40-ik évéhez érkezett. Negyven esztendő nemcsak egy emberéletben, de egy társadalmi alakulásnak, egy társadalmi csoportnak az életében is hosszú idő. Idő, amely alatt emberek munkásságát ismertük meg, amely munkásság az eszköznek szükséges és nélkülözhetetlen voltát bizonyította be. Mert e negyven esztendő, mely a dévai ipartestület mögött van már, nemcsak azt mutatja, hogy az iparostársadalomnak szüksége van erre a testületre, hanem azt is, hogy a fejlődés csak ezáltal a szerv által vált lehetségessé s válik a jövőben is azzá. Fejlődés alatt nemcsak az iparosok szervezettségét, hanem tudásbeli állományuk növekedését s az általános műveltség és kultúra szélesbedését is értem. Hiszen a társadalmi alakulatok nemcsak azért vannak, hogy a szorosan vett pénzexistenciát biztosítsák, hanem azért is, hogy tagjaikat a lelki műveltség terén is a haladással egyvonalba tudják állítani.
   1886 julius 25-én nyitották meg Déván az 1884 évi XVII. t. c. 139 §-a alapján a dévai ipartestület első közgyűlését, amelyen 62 képesített iparos vett részt. A 40 év, ami munkában és körültekintő előrelátással telt el, e számot megötszörözte, mert ma mintegy 300—350 képesített kisiparos lakik Déva város területén. S elmondhatjuk, hogy az ipartestület vezetősége mindenkor hivatása magaslatán állt s úgy vezette a testület ügyeit, hogy zökkenőt, vagy széleskörű elégedetlenséget sohase vont maga után.
   62 iparosmester és 48 segéd, akik közül már sokan mesterek lettek s már el is haltak, volt a kezdő állomány. A munka a kezdés szerénységében indul meg, de hovatovább nemcsak a folyó ügyeket öleli fel, hanem erőt és önérzetet is kezd adni tagjainak. Az iparos önérzet kifejlesztésénél nagy szerepe volt és van ma is az ipartestületeknek, azok nélkül a kisipar egy mindenkinek kiszolgáltatott keserves kenyér lenne, így bizony néha még irigyelendő helyzetűnek is gondolják.
   E 40 év alatt az ipartestületnek a következő elnökei voltak: Porzsolt József, csizmadia 2 évig, Tajtsik Ferenc építész 25 évig, Dobozi Károly cukrász 1 évig, Telegdy Ede lakatos 6 évig, Szoboszlay Samu fogtechnikus 3 évig, dr. Cserey Zsigmond fogorvos 1 évig és Bencsik Zsigmond, aki ezelőtt 2 évvel lett a testület elnöke.

   Déva és Vidéke, 1926. március 13. A dévai ipartestület székházünnepe.
   1891. március 15-én szentelték fel a dévai ipartestület székházát. — A közgyűlés határozata értelmében a székház felszentelésének 35-ik évfordulóját f. hó 21-én, vasárnap fogja a testület megünnepelni.

   Déva és Vidéke, 1926. március 27. Székházavató emlékünnep.
  A dévai ipartestület f. hő 21-én, vasárnap délután 5 órai kezdettel ünnepelte meg a székház felszentelésének 35 éves fordulóját. Az ünnepélyt, amelyen mintegy 70 iparos vett részt, Chinda Miklós, ipartestületi elnök nyitotta meg, összetartásra és munkára buzdítva az iparosságot, majd az aranyserleget Őfelsége és a királyi család egészségére ürítette. Oprea Mircea polgármester, valamint Ilie Ioan iparhatósági biztos szintén megjelentek az ünnepélyen és szintén ürítettek a hagyományos aranyserlegből, néhány megértő szót intézve az iparossághoz.
Az ipartestület tanácstermének falába elhelyezett emléktáblára ez alkatomat ismét felfűzték azt a szalagot, amelyet a dévai iparosnők 1897-ben adományoztak a testületnek s amelyen a következő aranybetűs felírás áll: „Emlékül a dévai iparosnőktől 1897 március 15-én“.

   Déva és Vidéke, 1929. szeptember 28. Megalakult a Dévai Iparos Dalárda.
   Örömmel adhatunk hírt arról, hogy Déván újból megalakult a Dévai Iparos Dalárda s így remény van arra, hogy egy nagy és munkás dalegylet fogja ismét megkezdeni működését.
   A lelkes ifjúság s a megjelentek valóságos buzgósága legalább is azt sejtteti, hogy az újonnan megalakult dalárda tevékenységét igen sikeresen és igen sok ízben fogja megmutatni.
   Az új dalárdát a dévai Iparos Kaszinó kebelén belül alakították meg, így a gyűlés is az Ipartestület tanácstermében folyt le 1929 szept. 22-én, vasárnap délelőtt 11 órai kezdettel. A mintegy 60—70 megjelent érdeklődő gyűlését Kolozsváry Árpád nyitotta meg, aki szép beszédben tárta fel a dalárda szükségességét s feltette a kérdést, hogy óhajtják-e a megjelentek a dalárdát megalakítani? A válasz természetesen az igen volt s a dalárdát megalakultnak jelentették ki az Iparos Kaszinó kebelén belül, miért is elnöknek a Kaszinó elnökét Luch Ioan testületi elnököt választották meg. Kandidáló bizottság közbejöttével megválasztották alelnöknek Kolozsváry Árpádot, titkárnak Bubárnik Miklóst, jegyzőnek Szász Józsefet, pénztárosnak Apa Jánost és kottatárosnak Csávásy Józsefet. Ellenőrök: Mischung Antal és Stuchlich József.
   A gyűlés a leglelkesebb hangulatban ért véget a déli órákban, a legtöbb reménnyel kecsegtetve a tagokat, annál is inkább, mivel az egyhangúlag megválasztott Sarkadi Elek karmesterben mindenki a buzgóságot s a kitartó munkásságot tanulta — eddigi működése során is — megismerni.
   Az új dalárda már meg is kezdte működését. Minden kedden és pénteken próbákat tart az iparosok gyűléstermében este fél 9-től fél 10-ig. S a próbákon az aktív tagok nagyon szép számmal jelennek meg. Itt kell megemlítenünk, hogy a Dalárda első szereplése 1929. november 24-én lesz, amikor a Kaszinó emeleti helyiségében Katalin-esthez hasonló estélyt fognak rendezni. A rendezőbizottság tagjai: Sarkadi Elek, Kolozsváry Árpád, Bubárnik Miklós, Szász Ferenc, Dubovszky Pál, Tavaszy József és Apa János. A szép est elé a dévai közönség várakozással tekint. Addig még több alkalmunk lesz szólni erről a fényesnek ígérkező előadásról.

   Déva és Vidéke, 1930. április 26. Ügyvédi iroda áthelyezés.
   Dr. Șuiaga Victor ügyvédi irodáját a Motz-féle házból az Ipartestület házába, Aurel Vlaicu utca 1 szám alá, helyezte át.

   Déva és Vidéke, 1931. január 17. Átalakítják a dévai ipartestület székházát.
  A tanácstermet színházteremmé bővítik ki s esetleg jövőre emeletet húznak a székház fölé. A dévai ipartestület választmányának nagyszabású s városunk fejlődését célzó kiválóan szép tervéről számolhatunk be. A dévai ipartestület választmánya ugyanis legutóbbi ülésén elvben elfogadta azt a tervet, amely szerint az ipartestület szép székházán nagyobb arányú átalakításokat eszközöljenek, amelyek az ipartestület s így az iparosság kulturális fejlődését is még inkább lehetővé fogják tenni.
   Arról van szó ugyanis, hogy a székház mai tanácstermét színházteremmé akarják bővíteni. A tanácsterem udvarfelőli falát kitolnák a telek végéig, az óvoda felé eső üzlethelyiséget megszüntetnék, azzal együtt a jelenlegi tanácsterem egy termet alkotna, amiből közbül színpadot s a két szélén két öltözőt lehetne készíteni. Az utca felőli bejárat mindjárt a tanácsterem után volna egy kis folyosóval, ahonnan ruhatárba s 3 ajtó az előadó terembe nyílna
   Ezen a terven Segesdy Árpád főmérnök, a hunyadmegyei építészeti hivatal főnöke már dolgozik is. Tervbe van véve — az 1932 esztendőre — az is, hogy az épület többi részei felé emeletet fognak húzni s ha ez megtörténik, akkor a testület jegyzője, házmestere,
az iparos bank s az iroda az emeleten fog elhelyezést nyerni s alul mind üzlethelyiségek lesznek.
   Ha tekintetbe vesszük, hogy a kibővített előadóterem 200 négyzetméter nagyságú lesz, amely 400 embert foglalhat magába, számot vethetünk azzal, hogy pláné színpad és öltözők beépítésével, az ipartestület milyen nagy segítségére lesz nemcsak az iparosság kulturális fejlődésének, hanem ezzel egyidejűleg a város kulturnívójának emelésében is. Éppen ezért gratulálunk a tervhez és hisszük, hogy agilis vezetéssel ez a nagyszabású terv, legalább annak az első része, még ennek az évnek a folyamán megvalósulást fog nyerni. A testületnek az átalakításhoz szükséges pénznek egy része már rendelkezésére áll.

   Közkórház 1849-1931

   Mikor jöhetett létre Déván az első kórház vagy ispotály, az nem lehet tudni. Tény az, hogy az 1849-es piski csata után feljegyeztetett, hogy a sebesülteket a dévai kórházba szállították. Az első kórház a róla elnevezett utcában volt a Patak utca sarkán. 1880 tavaszán határozza el Déva vezetősége, egy új kórház építését. Az első épület felhúzása után, különböző melléképületeket emeltek szükségből, és így jött létre a ma régi kórház néven ismert épület.

    Közlöny, 1849. június 15.
   Február 9-kén a’ piski csatából mintegy 340 sebesült vitetvén be Dévára, harmadnap múlva mindnyájan az ellenség kezeibe estek. Hosszas volna elősorolni a’ durva bánást; röviden csak annyit, hogy kíméletlenül verték a’ tehetetlen sérülteket, ’s elrabolták mindenüket, — a’ rósz bánás és gondatlanság miatt alig maradt meg 170, a’ holtakat a’ temetőn kívül temették. 

    Vasárnapi Újság. 1856, november 9. Déva
   Amint látom, Déváról eddig lapjainkban soha semmi említés sem volt; pedig itt is adják magukat olly események elő, mellyek megérdemlik a közzétételt. Illyen az is, hogy jelenleg kis városunk kórházzal dicsekszik. Valójában községünknek e nemes tette követésre méltó. Vajha minden községben a tehetősnek, felesleg valóiknak egy részét odaadnák s kórházat építtetnének.

    Ellenőr. 1873-08-10/184. szám. Déva, aug. 7.
   T. szerk. ur! Idei aug. hó 5-ki 179-ik számú becses lapjában egy közlemény jelent meg a Hunyadmegyében jelenleg uralgó cholerajárvány mibenlétéről, melyben a többek között az hozatik fel, „hogy Hunyadmegyében a járvány kezdetétől fogva 2240 betegülési eset fordult elő, ebből elhalt 1060 — továbbá az is hírként terjesztetik, hogy magában Déva városában jur. hó 21-ig 711 egyén halt volna el. (Ez sajtóhiba volt 71 helyett.) Ezen szárnyra bocsátott hírrel szemben s az igazság felderítése tekintetéből erkölcsi kötelmének ismerte aláíírt egészségügyi bizottság kijelenteni, miszerint az „Ellenőr“ idézett számában megjelent czikkben felsorolt számok nem alapulnak az igazságon, amennyiben az itten számbavett hivatalos adatok tanúsítása szerint a cholerajárvány kiütése óta Hunyad megye egész területén — Déva városát is beleszámítva — július hó 21-ig összesen csakis 1530 betegülési eset fordult elő, a halálozások száma pedig nem 1060 hanem csakis 633 volt. Ami a Déva városában eddigelé előfordult halálozási és betegülési esetek számát illeti, szükségesnek tartottuk megjegyezni, hogy július hó 21-ig megbetegült 200 egyén, ebből meggyógyult 101, meghalt 68, gyógykezelés alatt maradt 31. Ugyanezen alkalommal szükségesnek tartottuk a lapokban terjesztett számos valótlan hírrel szemben, a cholera-járvány állásáróli kimutatást, hivatalos adatok nyomán, a következendőkben feltüntetni. Az egész idő tartama alatt Hunyad megye területén aug.1 hó 5-ig megbetegült 3750, meggyógyult 1364, meghalt 1653, gyógykezelés alatt maradt 733 egyén. Déva városa egészségügyi bizottsága nevében. Márkosy Károly, bizottsági jegyző.

   Hunyadmegye dévai közkórháznak évi jelentés 1878-ik évről. „A dévai közkórház 60 betegágyra van szervezve, ezen ágyak 2 nagyobb 5 kisebb szobában vannak elhelyezve, a szobák kicsinyek, alacsonyak elég világossággal; ventilatív készlettel nem bírnak, a beteg ágyak egyik a másik mellé oly közel van elhelyezve, hogy az egyes beteg légcseréjére szükséges jó és elegendő levegő hiányzik. A betegágyi létszámhoz semmi arányban nem álló, nagy betegforgalom mellett, kivált a téli hónapokban számos betegeket hely hiány miatt vissza kell utasítani, és a felvetteket külön osztályozni nem lehetvén, belső és külső, ragályos és nem ragályos betegségben sínlődők egymás mellé jutnak.
   A korházi szobák rossz levegője, nem különben a betegnek el nem választása által, a kórházban orbáncz, és mirigydagok igen gyakran fordulnak elő, tiszta sebek üszkösösödnek, nem ritkán scorbut mutatkozik, melynek elharapódzása csak az illető betegek eltávolítása által akadályoztatik meg, de mi legsajnosabb gyakran valamely jelentéktelen vagy külbajban szenvedők magában a kórházban a ragályos, fertőző betegséget megkapják, és mint ezen évben is több esetben történt, azoknak áldozatai lesznek.
   Ily viszonyok közt a dévai közkórház czéljának csak részben felel meg, nagyobb műtét, arra való helyiség és a fertőzött lég miatt, nem foganatosítható, a halandóság aránytalanul, vagy a kezelés eredményére nézve, az orvos felelősséget nem vállalhat; a miért is múlhatatlanul szükségessé válik az intézet helyiségének kedvezőbb változtatásáról mielőbb gondoskodni.”
   Ezek után több statisztikai kimutatás készült el különböző kritériumok szerint: betegforgalom, gyógyeredmény, a betegség neme, a betegek neme, a beteg kora, a beteg vallása, a beteg illetősége, havi forgalom, ápolási idő, kiadások, költségek aránya.
   Nézzük a betegségek nemét:
- Légzési szervek bántalmai 147
- Vérkeringési szervek bántalmai 1
- Emésztési 138
- Máj- és epeutak 9
- Lép 7
- Hurszervek 10
- Ivar 35
- Agy és idegrendszer 2
- Bőrbántalmak 70
- Mozgási szervek 68
- Alkoti betegség (bujakort ide nem számítva) 99
- Bujakor 343
- Őrülés 4
- Sebészet esetek 92
- Fülbetegség 5
- Szembaj 9
- Haldokolva hozatott be 7
Összes létszám 1046. Vidám város lehetet Déva, ha a betegek harmada szifiliszes volt. Vigasztalhat azonban, hogy 775 beteg görögkeleti vallású volt.

   Hunyad, 1880. szeptember 18. Kórház-építés.
  A tavaszi közgyűlés egy új és czélszerűbb kórház építését határozván el, a tervezett költségvetés és fedezet megállapítására kebeléből kórházépítő bizottságok küldött ki azon utasítással, hogy munkálatát már az őszi közgyűlésnek mutassa be. Ezen bizottság a főispán úr elnöklete alatt f. évi szeptember 9-ikén tartá ülését. A tagok more patrio, nagyon gyengén jelentkeztek…
….A kevés megjelent tag dr. Sólyom Fekete Ferenc, Csáklány György, Dobai Ferenc, Hollaki Arthúr, a tiszti és kórházi főorvos, mindamellett komolyan hozzá fogott a tanácskozáshoz és az utolsó által elkészített terjedelmes javaslat egyes pontjait, egész estig tartott tárgyalásban részletesen megvitatván a kórház elhelyezése, terjedelme, beosztása valamint a költség fedezésére tervezetet készített és azt elfogadás végett a megyei bizottság elé fogja terjeszteni. Ezen tervezet főpontjai rövid vázlatban a következők:
   A kórház a szászvárosi út végén, az országúttól jobbra 55 méternyire bent kis magoslaton lesz építendő, elől angol kerttel, az udvar parkírozva és faültetvényekkel ellátva. A kórház 100 betegágyra lesz berendezve, külön 50-50 betegágyat számláló férfi és női osztállyal. Az egyes betegek által elfoglalandó tér, légűr, világítás, a légújulás és szellőztetés, fűtés és egyéb fontos viszonyokra nézve a hygiénia követelményei szorgosan szem előtt tartandók.
Ezen alapelveknek teljesen megfelelő, Adler Károly mérnök által díj nélkül, elismerésre méltó készséggel és szakértelemmel elkészített emeletes- és földszinti épület tervrajzai közül a földszinti épületé lőn elfogadva.
   Ezen épület felépítése, nevezett szakértő szerint, 73.000 frtba. Kerülne, de a bizottság meggyőződésének ad kifejezést, hogy ha az anyagok megyei birtokosoktól a megye által megvásároltatnak és közmunka-erővel az építés helyére szállítatnánk, az építés 50.000 frttal. bizton kivihető.
Ezen költség fedezetéül szolgáljon a régi kórházi alapkar még meglevő körülbelül 8000 frt, a megyei betegápolási alapból megtakarított 10000 frt, a megyei közmunka erőnek pénzbe váltott 1/12 része három év alatt, a régi kórház eladási ára, önkéntes adakozások, tánczmulatságok, hangversenyek, műkedvelő előadások.
   Végre a pénzügyminisztériumhoz kérelem intéztessék, hogy az állami jótékonyczélú sorsjáték tiszta jövedelmének egy része ezen czélra határoztassék.
Mint fenn említettük, ezen javaslat melynek minden egyes pontja teljesen kivihető, az őszi közgyűlésnek be fog mutattatni és egy kis jóakarat mellett, mely minden esetre meg vagyon 1-2 év lefolyása alatt már álland az önzéstelen jótékonyságnak szentelt új megyei intézetnek tágas és czélszerű nagy hajléka.

                                                                                                                        A régi kórház a Patak utca sarkán. Rajta évszám: 1854.

   Hunyad, 1880. november 6. A dévai közkórház 60 ágya mind be lévén telve, a folytonosan jelentkező betegek helyhiány miatt már egy hét óta visszautasítatnak. Nehogy a szegény betegek a mostani téli időben az utat ok nélkül tegyék, az igazgatóság felterjesztést tett az alispáni hivatalnál, miszerint a községi elöljárók oda utasíttatnak, hogy csakis a náluk jelentkező súlyosabb belső betegeket küldjék be a kórházba, a nem veszedelmes külső betegeket pedig egyelőre a járási, illetőleg körorvosok által gyógykezeltessék.

   Hunyad, 1881. február 26. Pótkorház Déván. Múlt hó óta Déván a hólyagos himlő néhány esetei mutatkoztak. Habár e betegség mai napig szorványosan lép fel, nehogy járvánnyá fajuljon s a városi hatóságokat készületlenül találja, az egészségügyi bizottság dr. Reichenberger elnöklete alatta e hó 22-én ülést tartott, melyből kifolyólag a városi hatóságnak javasolta, hogy rendeztessék be egy pótkórház oly himlős betegek számára, kik hajlékkel nem bírnak vagy otthon nem ápolhatók; ezen kórház láttassék el minden szükségessel; a betegek kezelése a városi orvosra bizattassék; valamennyi városi lelkész, orvos és tanító felhivassék, mikép az előforduló himlő-eseteket a városi hatóságnál azonnal bejelentsék; a kórház létesítése a szegényebb sorsú lakosoknak tudomására hozassék, a költségekre nézve pedig a megyei betegápolási alapból előleg keressék.
   Miután ezen javaslatok most csak óvóintézkedések életbeléptetéséről szólanak s a betegség mai napig járvány alakot még nem öltött, az egészségügyi bizottság egyelőre járvány bizottsággá nem alakul.
   A városi hatóság fennebb leírt javaslatokat elfogadván, a pótkórházat a Görög-városban levő Keresztes-féle házban be is rendezte, hol mindjárt két beteg ápolás alá is vétetett.

   Hunyadmegye tavaszi rendek közgyűlése 1881. június 1-én. (kivonat)
  …A tervezett dévai új kórház építésére sem a betegápolási alap megtakarított részét nem engedélyezi a belügyminiszter, sem az államsorsjátékból leendő segélyezést nem helyezi kilátásba…

   Hunyad, 1881. július 2. A dévai közkórházban 1879 végével maradt 34, 1880-ban felvétetett 1034, lett összesen 1068 beteg. Gyógyeredmény tekintetében: teljesen gyógyult 709, javulva távozott 173, gyógyulatlanul távozott 44, meghalt 49, haldokolva s mint hulla hozatott 7, az év végével ápolás alatt maradt 48, összesen 1068.

   Hunyad, 1881. szeptember 3. Túlhajtott verseny. A dévai közkórház részére szükséges gyógyszerek szállítása iránt f. hó 1-én tartatott meg az árlejtés. Részt vettek az árlejtésben Lengyel és Nádasdy gyógyszerészek. Lengyel 66, Nádasdy 67 százalékos árleengedést ígért. Megkapta a szállítást Nádasdy.

   Magyar Polgár, 1882. május 27. Hunyadmegye közigazgatása a múlt évben. Déva, 1882. május 25.
   A múlt évi közegészségi állapot nem jelezhető kedvezőnek. A hólyagos himlő három járásban fajult járvánnyá. Az áldozatok nagyobbára 7 éven aluli gyermekek voltak. Az orvos-rendőri intézkedések minden községben a lehető szigorral tétettek meg, de az elkülönítés merőben lehetetlen lévén, nem lehetett kellő foganatuk. A hólyagos himlőn kívül gyakoriak voltak még, nagyobbára ugyanabban a három járásban, a roncsoló toroklob, vörheny, váltóláz és hökhurut (szamárköhögés) esetek is. Beoltatott 9343 gyermek; nem sikerült az oltás 348-nál.
   A dévai közkórház betegforgalma 1198, a körösbányaié 491 volt. Különböző halálokok által meghalt a megyében 7494 egyén; ebből férfi 3860, nő 3634, nem orvosoltatott 7 éven aluli 1906, felüli 1720; erőszakos halállal múlt ki 36, halva találtatott 10.

  Ellenzék, 1882. július 11. Himlőjárvány Hunyad megyében.
  Mint lapunkat értesítik, Hunyad megyében is nagy mértékben dühöng a himlő-járvány. Hetek óta intézkedések tétetnek a hatóságok részéről a járvány megakadályozására. Legújabban a helybeli egyetem orvoskari dékánjához jött átirat Hunyad megye főispánjától járványorvosok ajánlata végett. A dékanátus erre dr. Bikfalvi Károlyt és Hegyesi Béni szigorló orvost ajánlta, kik már a legközelebbi napokban a járvány színhelyére utaznak.

   Hunyad, 1883, május 12. Csontvázat találtak Déván f. hó 3-ikán a megyei közkórháznál folyó építkezések alkalmából, a föld színe alatt alig két lábnyi mélyen. A csontváz nem nagyon régi, s mész réteggel volt lefedve. Azon a telken még 50 esztendő előtt is korcsma állott, s nem valószínűtlen, hogy valamely bűntett áldozata lehetett az illető egyén. A kórház igazgató főorvosa azonnal jelentést tett a kir. törvényszéknél.

   Ellenzék, 1884. július 14.
   Hunyadmegye közigazgatási bizottsága a kolera ellen óvintézkedéseket rendelt el. A baj ugyan még nincs a megyében, de azért az óvintézkedések soha sem elég koraiak.

   Ellenzék, 1886. február 16. Hírek Hunyad megyéből.
Az egészségi állapot a megyében nem mondható a legjobbnak. A difteritisz megszűnt ugyan járványszerűen három-négy községben s szórványosan még fel felüti fejét a megye több helységében.

   Magyar Polgár, 1887. június 13. A dévai közkórház forgalmáról adjuk a következő hivatalos jelentést: április hó végével volt ápolás alatt 67 beteg, májusban felvétetett 91, ápoltatott tehát összesen 158 beteg. Ezek közül elbocsáttatott gyógyulva 72, javulva 16, gyógyítatlanul 9, meghalt 5 egyén, maradt ápolás alatt 56 beteg. Az összes ápolási napok száma 2047.

   Magyar Polgár, 1887. december 19. Új állás.
A hunyadmegyei közig. bizottság december havi ülésében a megyei főorvos előterjesztette a dévai közkórház igazgató főorvosának azon javaslatát, hogy a segédorvosi állomás rendszeresíttessék, mert az 1200-nál nagyobbra menő betegforgalom mellett nem végezheti egyedül a teendőket. Az ülés beleegyezőleg fogadta a javaslatot, s engedélyezi a kért állomást annál is inkább, mivel a megszüntetendő főápolói és helyettes orvosi fizetésekből kitelik a leendő segédorvos javadalma.

   Ellenzék, 1889. November 11. Hunyad megyéről.
  Pogány György főispán a napokban indult vizsgálati körútra a vármegyében. A dévai közkórházat szerdán délelőtt vizsgálták meg Pogány György főispán, dr. Balogh Pál főorvos és Hollaki Arthur főjegyző. A vizsgálat, mely ez összes kórházi ügykezelésre kiterjesztetett, két óra hosszat tartott, s a vizsgáló bizottság teljes megelégedéssel hagyta el a kitűnően vezetett kórházat.

    Hunyad, 1892. április 9.
   A kórház-építési ügy, hála főispánunk hathatós közreműködésének, kedvező fordulatot vett. Báró Szentkereszty György főispán, múlt hónapban, a megyei közkórházat, előleges bejelentés nélkül meglátogatván, azt minden részletben megvizsgálta és a talált rend és tisztaság felett, ismételten megelégedését kifejezte. Az épület czélszerűtlensége, a kellő világosság és levegő nélküli szobák túlzsúfolása, a betegek elkülönítési lehetetlensége és egyéb, a „Hunyad"- ban gyakran elősorolt hiányokat észlelvén, ő méltósága más napon az igazgatóval hosszasan értekezett, a kórház-építési ügy állásáról tüzetes felvilágosítást vett és megígérte minden tőle kitelhetőt megtenni, hogy a megye megfelelő kórházat nyerjen.
    Az ígéretet azonnal a tett követte, ő méltósága ezen ügyben személyesen és legjobb sikerrel eljárt Budapesten a minisztériumnál és mint biztos kútforrásból értesülünk nemsokára leérkezik a miniszteri leirat, mely az őszi közgyűlés határozatát elvileg jóváhagyván, a részletes terv és költségvetés felterjesztését elrendeli.

   Magyar Polgár, 1892. október 24. (kivonat)
  A belügyminiszternek azon értesítése, melyben tudatja, hogy a pénzügyminiszter intézkedett, hogy a felépítendő vármegyei közkórház valamelyik későbben rendezendő állami jótékony célú sorsjáték jövedelméből leendő részesítésre legfelsőbb helyen javaslatba hozas¬sék, örvendetes tudomásul vétetett. Ezzel lehetősége van nyújtva azon rég táplált óhajnak, hogy Déván egy, a kór kívánalmainak megfelelő közkórház építtessék, mely felette érezhető szükséget képez.

    Építészeti szemle, 1893-05-31/5. szám.
   Déván építendőközkórházra 4 pályamű érkezett be és pedig a) „Hygie“, b)„Gyógyítsunk“, c) „Nyelvében él a nemzet“ és d) „Erdély“ jeligék alatt. A pályaművek megbíráltatván, az 500 forintos első díjat „Hygie“ jeligés pályamű nyerte el, melynek szerzője Adler Károly Miskolc város főmérnöke. A többi pályaművek a második díjra sem találattak érdemeseknek.

                                                                                                Adler Károly, 1849 Pest - 1905 Miskolc

   Déva és Vidéke, 1894. január 25.
  A megyei közkórház létesítése a magas kormány bölcs intézkedése folytán egy boldogabb időre halasztatott: — hiába volt a kórházi főorvosnak ez életkérdéssé vált ügyben minden nemes törekvése, hiába tárta föl égető szükségét egy nagy megyei közkórház fölépítésének, süket fülekre talált annál az illetékes hatóságnál, hol a szenvedő emberiség nyomorának enyhítésére az érzék nincs eléggé kifejlődve.
   A kórház helyisége szűk és a lábadozó betegeket, kiknek még nyugalomra volna szüksége, kénytelen a gondnokság elbocsátani, hogy illetőségi helyükre visszamenjenek.
   Most a napokban egy ilyen lábadozó beteget bocsájtottak útnak, vékony ruházatban, félig meggyógyulva, s nem bírt tovább elhatolni, — a Sólymos felé vezető utón összerogyott, megfagyott.
   Egy másik szintén útnak volt bocsájtva és fölhívatott a polgármesteri hivatal, hogy az illetőt falujába szállíttassa el, — ez ellen az eljárás ellen nem volna kifogás, csak a gondnokságnak jó előre kellene értesíteni a hivatalt, hogy pár nap múlva egy meggyógyult beteg lesz elszállítandó, hogy a polgármesternek legyen ideje az illetőt legalább takarókkal ellátni, hogy az ilyen veszett hidegben ne legyen kitéve a megfagyásnak; — most azonban az elbocsátott egyén igazolványával beállít a polgármesteri hivatalba s kéri követeli hazaszállítását, — míg ez irányban az itteni rendszer mellett intézkedés történhetik, el kellene helyezni a nyomorultat valahova: de nincs hely, nincs menház, ha csak abba a pinczébe nem teszik le, hova az elcsípett tolvajokat, garázdálkodó korhelyeket szokták éjjeli nyugalomra elhelyezni.

   Déva és Vidéke, 1894. április 26. Megyei közgyűlés.
  Hunyadvármegye törvényhatósági bizottsága, a Déván építendő vármegyei új közkórház ügyében f. hó 23-án rendkívüli közgyűlést tartott. A belügyminiszter ugyanis a vármegyének múlt év október havi közgyűlésében hozott azon határozatát, hogy a kórház építési költség fedezésére szükséges 100.000 frtos kölcsön évi 4850 frt. annuitásai, 4000 frt erejéig az ebadó alapból, ezen felül pedig az ápolási díjak némi felemelésével a kórházi pénztárból s a mennyiben az sem fedezné az annuitások összegét, megyei pótadó útján fedeztessék, nem hagyta jóvá; mert a miniszteri leirat szerint, a földmivelésügyi miniszter nem volt hajlandó hozzájárulni, hogy az első sorban állattenyésztési czélokra fordítandó ebadó alap 4000 frt. erejéig, a kórház építési költségeire leköttessék.
   A földmivelésügyi miniszter ezen álláspontját azzal indokolja, hogy miután az ebadó-alap a szabályrendelet értelmében első sorban állattenyésztési czélokra fordítandó jóllehet, hogy annak terhére a vármegyében három állatorvosi állás már rendszeresíttetett, de miután a vármegyében ez ideig még csak öt állatorvosi állás van rendszeresítve, az állattenyésztés érdekében és az állategészségügyi törvény követelményeinek megfelelőleg még szaporítani kívánja azok számát. Már pedig az ebadó évről-évre csökken s az eddig tett tapasztalatok szerint, vármegyénkben évi 5—6000 frtra lehet csak számítani.
   Azon esetben tehát, ha a kórház építési költségeire az ebadóból évi 4000 frt köttetnék le, az adó csökkenése folytán tulajdonképpeni rendeltetési célját nem lenne képes teljesíteni.
   Ezen indokból a belügyminiszter utasította a vármegyét, hogy olyan értelmű határozatot hozzon, miszerint a 100.000 frtos kölcsön 4850 frtos annuitásai, az ebadó-alap évi jövedelmének csak fele része erejéig fedeztessék az ebadó alapból.
   Ezen kérdésben kellett tehát a vármegyének sürgősen határozni, mert a kölcsön iránt kötendő szerződésre nézve a magyar jelzálog hitelbank kötelezettsége f, hó végével lejár.
   Az alispán előterjesztésére a főispán rendkívüli közgyűlést hívott össze, melyen tehát újólag tárgyalás alá vétetett a vármegyei új közkórház ügye. A közgyűlésen alig voltak 50-en, s alig tartott 30 perczet. A belügyminiszter leiratának felolvasása után, a közgyűlés minden vita nélkül egyhangúlag elfogadta a kórházi építő bizottság és az állandó választmányi véleményét és határozattá emeltetett, hogy a 100.000 frtos kölcsön annuitásai az ebadó-alap jövedelmének fele részel erejéig az ebadóból, ezen felül pedig az ápolási díjaknak némi felemelése után a kórházi pénztárból, amennyiben pedig az elősorolt jövedelmek az annuitások összegét nem fedezik, évről-évre megállapítandó pótadó útján fedeztessék.
   A tiszti főügyész indítványára még kimondatott az is, hogy miután ezen fontos közérdekű ügy további halasztást nem szenvedhet a hozott határozat csak birtokon kívül fellebbezhető meg.

   Déva és Vidéke, 1894. szeptember 20.
  A dévai közkórház építési tervezete a belügyminisztérium építészeti osztásától leérkezett, tehát kora tavasszal megkezdhető lesz e nagy fontosságú életkérdést képező közintézet építésé. Már aggódni kezdtünk, hogy úgy járunk vele, mint az állami leányiskola terveivel, melyeket sok sürgetés daczára se bírtunk ideje korán megkapni s ezért késett a berendezés is oly sokáig; leányiskoláról lévén szó, megtekintettük a tantermeket és azok az elemi osztályokba oly kisméretűeknek terveztettek, hogy ha még pár tanítvány jelentkezett volna, azoknak már nem lett volna hely; ez mindabból a takarékosságból származik, mely költségvetéseinél milliókat áldoz katonai czélokra, de közművelődésre szentelt épületeknél filléreskedik. Így történt ez épületnél is, hogy betartassák az előirányzott összeg, 80 centiméterrel szűkebbre szabtak a termeket, mint ahogy az eredeti tervben előírva volt.

   Déva és Vidéke, 1894. október 4. Árlejtési hirdetmény.
  Hunyadvármegye által építendő közkórház építési munkáira 1894. október hó 20-ik napjára ezennel zárt ajánlati tárgyalás hirdettetik. Az építési összes költség 109,329 frt 86 kr, azaz egyszázezerkilencszáz háromszázhuszonkilencz forint 86 kraj-czárban van megállapítva.
1.Az árlejtésben részt vehetnek mindazon szakértő iparosok, kik üzletük folytatására hatósági engedélyt nyertek.
2. Az ajánlat csak az összes építési munkákra tehető.
3. Ajánlattevők kötelesek ajánlataikat az „Általános feltételek 5. §-a, valamint annak kiegészítésül szolgáló 43. §-ban megszabott módon kiállítani; különösen tisztán és minden kételyt kizáró módon kiteendő az ajánlatban számokkal és betűvel
azon százalék; melynek a költségvetési összegből való leengedése, esetleg felülfizetése mellett az ajánlat tárgyát képező munkákra vállalkozik.
4. Ajánlattevő köteles ajánlatában kijelenteni, hogy az összes építkezésért megajánlott százalékos árleengedés vagy árfelemelés alapján kiszámítandó vállalati összeg egyszersmind oly átalány összeget képez, melyért az összes építkezéseket terv szerint végrehajtani hajlandó.
5. Minden ajánlattevő köteles bánatpénz fejében az előirányzott összegnek 5%-át ajánlatához csatolni, esetleg Hunyadvármegye kebli pénztáránál letenni s az erről nyert elismervényt ajánlatához csatolni. Bánatpénzül vagy készpénz, vagy a kormány által bánatpénzül elfogadhatónak megjelölt értékpapírok fogad tatnak el.
6. Távirati úton küldött ajánlatok nem vétetnek figyelembe.
7. Az építési bizottság tetszésétől függ a benyújtott ajánlatok közül bármelyiket, az ajánlati összegre való tekintet nélkül, elfogadni vagy el nem fogadni.

   Déva és Vidéke, 1894. október 25. Megyei közkórház.
   A Déván építendő közkórház építési munkálataira beadott pályázatok f. hó 20-án délután 3 órakor bontattak fel, a beadott pályázatok közül csak a Kocsis Lajos aradi műépítész és Czakó és Társa építészek ajánlata volt figyelembe vehető; a két pályázati ajánlat közül a Czakó és Társa által beadott, körülbelül 800 frt árleengedést tüntetett fel, de, miután a pályázati feltételekben kimondatott, hogy a kórház bizottságának a pályázók közül tekintet nélkül az árkülönbözetre, joga van választani; tekintettel arra, hogy Kocsis Lajos Déván már több rendbeli építkezést teljesített kellő szakértelemmel, megbízható pontossággal, tehát a bizottság többsége egy szavazat ellenébe a kórház építésével Kocsis Lajos építészt bízta meg.
   Az építési munkálatok még ez év folyamán megkezdetnek és 1895. év szeptember havában a kórház a közhasználatnak át fog engedtetni.

   Déva és Vidéke, 1895. október 31.
  A közigazgatási bizottság f. hó 22-én rendkívüli ülést tartott, melynek egyedüli tárgya a közkórház átadása körül forgott. Határozatba ment, hogy f. hó 31-én egy
szemle tartassák abból a czélból, vajon a kórház egészségügyi szempontból alkalmatos-e arra, hogy még az ősz folyamán belé lehessen költözködni.
   A közkórház építése 1894. őszén kezdetett meg, az alapmunkálatok a múlt évben készen voltak; a felső építkezés kora tavasszal megkezdvén, az épület augusztus havában fedél alá került. A f. évben nálunk oly forró nyár volt kevés esőzéssel, milyenre alig emlékezünk, tehát ezen a száraz nyáron az összes épületek kiszáradtak és felesleges azon vitatkozni, hogy egészség-ügyi szempontból megfelel-e czéljának, át lehet-e a betegeket költöztetni?
   Még ha ez az aggodalom fennállana is, akkor is az új kórház úgy egészségügyi, mint más szempontból is jobban megfelel céljának, mint a régi. Miért húzzák, halasztják tehát az átvételt, ha más lényeges ok nem gátolja az átadást. Minden esetre célszerűbb most ősszel, mint kora tavasszal eszközölni az átköltözést. Az egészségügyi szempont e kérdésnél sokkal lényegesebb.

   Déva és Vidéke, 1895. november 7.
  A közkórház sorsa eldőlt, amennyiben el lett határozva, hogy a régi közkórházból a betegek most november havában átköltöztessenek. Csak helyeselhetjük a szakértő bizottság ez intézkedését, mert, a régi kórházat egészségügyi szempontból már rég be kellett volna falazni, nemhogy még továbbra is betegek gyógyítására használni fel.
   Az új közkórház alapzatmunkálatai már 1894. év őszén be lettek fejezve, az épület már ez év július havában tető alá került, a hosszú, száraz nyári időben teljesen kiszáradt, úgy, hogy semmi aggódnia nőin merülhetett fel, hogy az épület nedvessége ártani fog a betegeknek. De he nem is száradt volna ki tökéletesen, ez nem lett volna a betegekre olyan káros, mint a levegő hiánya, melyet a régi közkórházban élveznek, a hol egy 6 köbméter űrtartalmú szobában 20 beteg szívja be a kevés levegőt, míg ellenben az új kórházban ugyanennyi betegre 20 köbméter űrtartalmú terem áll rendelkezésre.

   Déva és Vidéke, 1895. november 7. Megyei közgyűlés.
   F. évi május hó 25-ik napjára Hollaky alispán, a főispán intézkedésével rendkívüli közgyűlésre hívta meg a törvényhatósági bizottság tagjait, — a gyűlés egyetlen tárgya lesz a dévai közkórház felépítésénél többletmunka címén fel merült költségtöbblet fedezete céljából felveendő 9000 frt kölcsönt és annak visszafizetésére vonatkozó határozathozatal.

    Magyar Polgár, 1896. november 17. Árvaház a volt közkórházban.
   A dévai nőegylet, mint levelezőnk írja, már régóta tervbe vette egy megyei árvaház létesítését, azonban sok időn át vajúdott az ügy. Végre br. Szentkereszty Györgyné szül. gr. Kornis Klementina vette kezébe a nőegylet vezetését, mint annak megválasztott elnöke és sikerült a nemes grófnénak az eszmét megvalósítani. Fáradhatatlan buzgóságával, a vármegye támogatása és egyesek adományai folytán megalakította az árvaházat.
Hunyadmegye új közkórházat építtetvén, a régi kórházi helyiségeket az árvaház rendelkezésére bocsájtotta, amelynek lélekemelő megnyitása ünnepélye f. hó 15-én d. u. 2 órakor folyt le.

   Déva és Vidéke, 1897. november 11. Hunyadvármegye közkórháza Déván.
  Szám 1576 — 897. Versenytárgyalási hirdetmény.
   Hunyadvármegye dévai közkórháza 1898. évi szükségletei biztosítására a versenytárgyalás ezennel kiíratik és a zárt írásbeli ajánlatok benyújtására f. 1896. november hó 20 ik napjának délután 3 órája tűzetik ki a midőn is az ajánlatok bizottsági meg¬nyitása a kórház igazgatói irodában meg fog történni.
   A külön beadandó egyes zárt ajánlatok tárgyai a következők:
1. Ágy és fehérneműek szállítása. Kikiáltási ára 1848 frt óvadék 185 frt készpénzben.
2. Irodai és egyéb szükségletek. Kikiáltási ára 1591 frt 80 kr. óvadék 160 frt készpénzben.
Minden zárt ajánlat, a fent kiirt óvadékon kívül, az ajánlott százalékot betű és számmal kiírva, ezenkívül vállalkozó azon nyilatkozatát kell tartalmazza, mely szerint vállalkozó az ár lejtési ís szerződési feltételeket teljesen ösmerve, magát azoknak aláveti.
Az árlejtési és szállítási feltételek mai naptól fogva a kórház gondnoki irodában betekinthetők.
Déva, 1897. november hó 1-én. Az igazgatóság

   Pesti Hírlap. 1897-12-09/340. szám. Orvosi fizetések.
   Bizony-bizony nem valami jól folynak az orvosok dolgai sem, különösen a vidéken, a járásokban és a kisebb városokban. Igen csöndesen éldegélhetnek, akár letették a tiszti orvosi vizsgát, akár pedig nem. Pedig eddig az volt a hit, hogy azok, akik tiszti orvosi vizsgát tesznek, hamarosan boldogulnak. Úgy áll ugyanis a dolog, hogy járásorvos és városi orvos csak az lehet, aki a doktori diplomán kívül még tiszti orvosi képesítéshez is jut. A kvalifkáció tehát nagyobb lett, de mit ér ez, ha a járrásorvosokat és a városi orvosokat legnagyobb részben még mindig rosszul fizetik. Erdély néhány járásában hiába hirdetnek pályázatokat, mert pályázó nem akar. Egyszerű orvos, aki talán hajlandó volna elfoglalni az állást, nem kell, az az orvos pedig, aki már tiszti orvosi vizsgát is tett, nem pályázik. Az állások tehát nincsenek betöltve s az orvosok, ilyen vagy olyan okból, nem jutnak álláshoz. Hogy milyenek a fizetések Erdélyben, azt Déva város pályázati fölhívása is bizonyítja, amely szerint a városi orvos javadalmi száma Déván évi kétszáz forint. Ha tehát valaki nyolc évig gimnáziumba jár, azután elvégzi az egyetemeit, leteszi az orvosi vizsgát, ráadásul a tiszti orvosivizsgán is keresztülgázol, akkor kilátása van arra, hogy Déván városi orvos lehet és kétszáz forint évi fizetést kap. Ilyen viszonyok között az anyák alighanem meggondolják magukat és nem szülnek olyan fiúkat, akikből orvosok lennének.

   Déva és Vidéke, 1898. június 2. Pályázati hirdetmény.
   A dévai megyei közkórháznál rendszeresített ellenőri állásra pályázatot hirdetek.
  Felhívom mindazokat kik ezen 700 frt évi fizetéssel javadalmazott állást elnyerni óhajtják, hogy az 1883. évi I t. czikkben körülirt minősítésüket s eddigi alkalmaztatásukat igazoló okmányokkal felszerelt folyamodványukat hozzám legkésőbb folyó évi június hó 15-ig annyival is inkább nyújtsák be, mivel az elkésetten be nyújtott folyamodványok figyelembe nem vétetnek.
Déván, 1898. évi május hó 19.
Hollaki Arthur alispán.

   Déva és Vidéke, 1899. december 21.
   Régi nóta:
„Pesten jártam iskolába“
Térdig jártam a rózsába“
ezt most így lehetne travesztálni:
„Déván jártam iskolába,
Térdig jártam pocsolyába.“
   A Hunyadi úton, a közkórház felé és azon túl is térdig eső sárban gázol az ember; sajnálattal nézzük a szegény iskolába járó gyermeket, kik csaknem elmerülnek a sártengerbe. Ez abnormális állapot onnan ered, mert az útmentén a vízárkok bedugultak, a víznek lefolyása nincs. Ajánljuk becses figyelmébe az illető hatóságnak, melynek kezelése alá ezen útszakasz tartozik.

    Hunyad, 1900. szeptember 15. A kórházi levezető csatorna kitoldása.
   A dévai közkórházból a piszkos víz vezetésére a csángótelep melletti árokig, mely az úton át húzódik a Cserna felé, egy földalatti csatorna szolgál; a csatorna végénél a kifolyó víz bűzhödtté vált és annnyira kellemetlen szagot terjesztett, hogy a közeli lakók panasza folytán a rendőrség elrendelte, hogy a csatorna még 22 méterrel a híd alatt keresztül megtoldassék s azontúl meg 16 méternyi cementezett falu nyílt csatornával folytatódjék.
    A közegészségügy érdekében örömmel vesszük tudomásul ezt az intézkedést, melynek következtében a piszkos víz gyors lefolyása teljesen biztosítva lesz.

   Déva és Vidéke, 1902. október 23. Apácák.
  Ha már fölépítették a modern megyei közkórházat Déván, üdvös dolgot művelnének az illetékes körök, habár áldozattal is, de oda hatnának, hogy apácák alkalmaztassanak ápolónők gyanánt a kórházban. Ez a mostani rendszer nem felel meg az újabb kor követelményeinek, a felfogadott és évenként többször változó ápolónők nem tudják, nem bírják úgy teljesíteni kötelességeiket, amint azt a szenvedő emberiség igényei megkövetelik.
Ha beoktatják is őket az orvosok a betegek mikénti kezelésére, ez csak felületesség, náluk ez nem hivatás, de kenyérkereset. Az efféle, időközönkint felfogadott ápolók és ápolónők durva bánásmódjának sokszor ki van téve a szenvedő beteg, de a gyöngéd lelkületű apáca-nőknél ki van zárva az ilyen eset, ezek önfeláldozóan, szelíden és szakértelemmel végzik minden időben kötelességeiket. Ha tán fináncziális szempont az akadály (?) — ezt le kell győzni minden¬áron. Az államsegély, melyet sok intézmény érdemtelenül élvez, e célra is megnyerhető volna.

   Déva és Vidéke, 1903. augusztus 20. Hunyadvármegye Közkórháza.
   Amint előző számunkban megírtuk, a közkórház orvos-igazgatói állása Dr. Reichenberger Zsigmond önkéntes lemondása folytán megüresedett. Ezen állás elnyerése céljából már régóta megindult a verseny. Az olvasó közönségnek alig lehet fogalma azokról az intrikákról, a melyek az egyik vagy másik jelölt érdekében a kulisszák megett történnek.
   Mi személyes harcot nem folytattunk soha és nem is fogunk folytatni, így tehát jelen esetben sem óhajtunk az egyik vagy másik jelölt érdekében állást foglalni. Azt azonban kijelentjük, hogy ezen ügyet éber figyelemmel kísérjük és elvárjuk az illetékes hatóságtól, hogy az igazgatói állás betöltésénél minden személyi és családi tekintetek figyelmen kívül hagyásával egyedül a közönség érdekeit fogja szem előtt tartani.

   Déva és Vidéke, 1903. október 22. Kinevezés.
  Mint biztos forrásból értesülünk, a dévai közkórház igazgató főorvosává Dr. Motz Miklós dévai közkórházi orvos neveztetett ki. Reméljük, hogy ezen kinevezéssel végleg megszűnnek az áldatlan személyi torzsalkodások, a melyek eddig a kórház áldásos működését megbénították.

   Déva és Vidéke, 1904. május 26. Nyilvános köszönet.
  Hetessy Ala¬dár városi műkertész a közkórház betegei részére egy orvosi fűzőt, nagyobb mennyiségű kötszert és gyógyszereket adományozott, amelyért e helyen mondok köszönetét. Dr. Meskó tb. vm, főorvos. kórházi műtő orvos.

   Déva és Vidéke, 1904. október 6. Városi közgyűlés.
  Déva város képviselőtestülete folyó évi szeptember hó 22-én közgyűlést tartott. A közgyűlés tárgysorozatából különösen két pont emelendő ki.
Hunyadvármegye alispánja leiratot intézett Déva városához az iránt, hogy a közkórház mellett elvonuló új utcza onnan helyeztessék el. A vármegye ugyanis megvásárolta Záránétól azon telket, amelyet a közkórháztól a kérdéses utcza választ el.
   Minthogy pedig ezen új telek a közkórház czéljaira vétetett, a vármegye érdeke azt kívánná, hogy e telek a kórházhoz csatoltassék. Hajduczky József képviseleti tag, mint a szépészeti bizottság előadója, részletes és beható fejtegetések során azt indítványozta, hogy a status quo fenntartásával az utcza továbbra is fennmaradjon. A tanács ugyanis szintén így határozott, csakhogy határozatát azzal toldotta meg, hogy azon esetre, ha a vármegye kijelenti, hogy az utcza áthelyezése különösen érdekében áll, akkor ebbeli kérelmének hely adassék. A közgyűlés ezen toldalék mellőzésével Hajduczky József indítványát fogadta el.

   Déva és Vidéke, 1906. március 15.
  Eladó Sztojka Sándornak Déván a közkórház mögött fekvő lucernás földje. – Bővebben értekezhetni Sztojka Gusztáv fodrász-üzletében, a Hunyadi-úton.

   Déva és Vidéke, 1906. március 29. Déva város közgyűlése. Déva város képviselő testülete folyó évi április hó 3-án délutáni 3 órakor közgyűlést tart, amelynek tárgysorozata ez: 1. A m. kir. Belügyminisztériumnak 13742|905. sz. alispáni intézkedéssel közölt 114473'905. sz. leirata a dévai közkórház csatornázása tárgyában.

   Déva és Vidéke, 1906. június 9.
  A vármegye alispánjának átirata folytán a közgyűlés elhatározta, hogy a vármegyei székház és a közkórház czéljaira átengedi a „Kolcz" forrás vizét azon feltétel alatt, ha ezzel szemben a vármegye viszont a város lakosainak a saját költségén egy közkutat épít.
   Ezen elvi határozat felett szintén a legközelebbi közgyűlés fog érdemben határozni.
   E tárgynál Réthi Lajos bizottsági tag rendkívül érdekes fejtegetések kapcsán felhívta a tanács figyelmét arra, hogy a »Sváb«-nak nevezett városrészen nem is olyan régen már volt ilyen vízvezeték. Ennek nyomai még most is mutatkoznak. Nagyon czélszerűnek tartaná tehát, ha a vezeték csövei felhasználása mellett fognak hozzá az újabb vezeték kiépítéséhez.

   Déva és Vidéke, 1906. augusztus 4. Meghívó.
   A dévai képviselő testület f. évi augusztus 7-én d.-u. 3 órakor a városháza nagytermében közgyűlést tart. Tárgysorozat:
1. A redout épület megvétele tárgyában érdemleges határozat hozatal.
2. A Kolcz-forrás vizének a dévai közkórház és vármegyei székház épület czéljaira átbocsájtása iránt érdemleges határozathozatal.
3. A Czigány-utcza rendezése tárgyában megtartott versenytárgyalás eredményének előterjesztése.
4. A városi képviselő választók névjegyzékének összeállítására kiküldendő bizottság tagjainak megválasztása.

   Déva és Vidéke, 1906. augusztus 25. (kivonat).
  Ugyancsak névszerinti szavazással, de már csak szótöbbséggel határozatba ment, hogy Déva városa a Kolcz vizét díjtalanul engedi át a vármegye házának és a hunyadmegyei közkórháznak azon czélból, hogy az a nevezett két házba bevezettessék. Feltételül csak az köttetett ki, hogy ennek viszonzásaként a vármegye köteles a saját költségén a vármegyeház előtti téren olyan közkutat felállítani, amely a Kolcz vizét a városnak díjtalanul szolgáltatja. Ezzel szemben a kisebbség javaslata az volt, hogy a vármegye arra is köteleztessék, hogy a közkórház csatornáját a Marosig építse ki. Ez által a Cserna vize kíméltetnék meg attól a sok piszoktól, amellyel a közkórház most táplálja.

   Déva és Vidéke, 1907. november 2. Tűz a dévai kórházban.
   Múlt hó 29-én tűz ütött ki a hunyadmegyei közkórház sebészen pavilonján. A dévai önkéntes tűzoltóság dicséretre méltó ügyességgel nyomban megjelent a helyszínen és a polgárság segítségévéi először is a pavilonban elhelyezett betegeket szállította ki az égő pavilonból, majd pedig nagy aparatussal hozzá fogott a tűz oltásához. Ennek a nagy buzgóságnak köszönhető, hogy két órai működés után a tűz lokalizáltatott.
   A tűz keletkezesének oka eddig felderíthető nem volt. E helyen soroljuk fel a dévai önkéntes tűzoltóságnak azon tagjait, akik úgy ezen tüzeset mint más ilyen esetek alkalmával veszélyt és faradságot nem ismerve, buzgó és ügyes munkásságukkal a polgárság tiszteletet és elismerését vívjak ki maguknak. E férfiak: Tóth Ferencz to. parancsnok, Schumann Ernő, Lurcz Vilmos szakaszparancsnokok, Ráday Ferencz, Szász Miklós másodosztálybeli tisztek, Karrész Frigyes, Gutt, Hirsch Mór és Gonda
H. Sándor tűzoltók.

                                                                                                       Déva egykori legöregebb háza a kórház mögötti utcában. Lebontva.

   Déva és Vidéke, 1908. december 5. A közkórház kibővítése.
  A dévai közkórháznak egy fertőző osztállyal leendő kibővítése lévén tervbe véve, múlt hó 27-én Déván időzött dr. Kerekes Pál egészségügyi felügyelő és Jendraszik N. miniszteri műszaki tanácsos, kik Pogány Béla alispán és Mahler Ignácz főmérnök kíséretében dr. Mótz Miklós igazgató-főorvos kalauzolása mellett megtekintették a kórházat és tanácskoztak az építendő fertőző osztály elhelyezéséről.
   Később bevonták a tanácskozásba Kontz Domokos polgármestert is, mivel a kórházra nézve is égetően szükségessé vált a városi, vízvezeték és csatornahálózat felállítása. A bizottság abban állapodott meg, hogy ezen kérdés eldőltéig e kérdés függőben marad, bár a fertőző osztályra nagy szükség lenne, de vízvezeték és csatornázás nélkül a kérdés igen
nehezen lenne megoldható.

   Déva és Vidéke, 1909. április 10. A dévai villanytelep. (kivonat).
  A megyei közkórház szintén kedvezményes áron fog áramot kapni, ami által végre vége vettetik annak a szégyenletes és városunkhoz nem méltó állapotnak, hogy a villanyvilágítási berendezés beporosodott, ásító lámpái mellett egy pár nyomorúságos petróleumlámpa ontsa kétes értékű világítását és annál érezhetőbb bűzét.

   Déva és Vidéke, 1909. május 22. Törvényhatósági közgyűlés. (kivonat).
   A dévai közkórház tisztviselő és kezelőszemélyzetének fizetés- és lakbérrendezése. A dévai közkórháznál egy állandó díjnoki állás rendszeresítése. A dévai közkórház gazdasági épületének átalakítására szükséges 23700 korona fedezéséről való gondoskodás.
A közkórház világítása. Arról értesülünk, hogy a közkórház tárgyalásokat folytat a villanyteleppel a villanyvilágítás újból való bevezetése tárgyában. A vezetékek ugyanis mindenütt el vannak helyezve s mégis petróleum mellett eszközöltek nem egyszer életveszélyes operációkat. Úgy halljuk, hogy a tárgyalások alighanem sikerre fognak vezetni.

   Déva és Vidéke, 1909. szeptember 11. A kórház bővítése.
   Lapzártakor vesszük az örvendetes hírt, hogy a belügyminiszter 23.700 koronát utalványozott a dévai közkórháznak azon célra, hogy mosó- és főzőkonyhát építsenek ezen összegen. Az új konyha a mo¬dern higiénia minden követelményének meg fog felelni és így kórházunk fokozottabb mértékben lesz képes megfelelni hivatásának.

    Déva és Vidéke, 1909. október 23. Versenytárgyalás.
   Hunyadvármegye közkórházának igazgatósága a vármegye kórházi bizottságának rendelete alapján a közkórház 1910 évi ágy- és fehérnemű-szükségletének biztosítására versenytárgyalást hirdet és a zárt írásbeli ajánlatok benyújtására november hó 10.-ének déli 12 órája tűzetik ki.

   Déva és Vidéke, 1909. november 27. Kórházak.
   Szomorú adatokat gyűjtenek Hunyad-megye egészségügyéről a m. kir központi statisztikai hivatalban. Megdöbbentő az eredmény, szomorú a tanulság. Mi lehet ez elszomorító kimutatások oka? Kétségtelenül, hogy első sorban a nép nagyon is elmaradt kultúrélete. Fél a tudománytól, inkább a babonához fordul. Ez oknak elég nagy ok, de semmi esetre se akkora, hogy az előmutatott és kitüntetett eredményt kellőképen igazolni tudná. Mi azt hisszük, hogy e téren a közhatóságok fokozottabb éberségére és főleg a törvényhatóság, leginkább pedig az államnak anyagi támogatására volna szükség. Mert hiszen éppen ily alacsony kultúréletet élő parasztság körében, mint aminő a megyebelieink is, van szükség fokozott közegészségügyi preventiv intézkedésekre és eszközökre. Hunyadmegyének jelenleg egy számbavehető közkórháza van és ez a dévai.
   Van még a me¬gyében elszórtan 3—4 kisebb kórház is, ezek azonban alig számítanak, működésüket csakis szűk körre tudják kiterjeszteni, befogadó képességük tehát minimális. Hogy tehát a statisztikai hivatal számadatain enyhítsünk, első sorban kórházaink számát kellene gyarapítani, a meglevőket pedig az igények kielégítésére alkalmasabbakká tenni. Egy ily nagy megyében, a megye kellős közepén elhelyezett közkórház képtelen a szükségletet ellátni, még ha a jelenleginél kétszerte nagyobb volna is. Hiszen a súlyos betegeknek vasúton vagy tengelyen 24—36 óráig való utaztatása a leggyakrabban lehetetlenség. Nemcsak az, hanem egyenesen veszedelem is. Még a tavasszal, midőn Déván több tífuszos tünet mutatkozott, éppen a szakemberek tették szóvá ezt a szállítást. Ha a megye túlsó végében ragályos betegség történik, nosza, felpakolják a beteget, végighurcolják az egész vármegyén, inficiálnak egy sereg tárgyat, még több embert, míg a dévai közkórházba érkeznek. Ezenkívül a megye székhelyének örökösen reszketnie kell, ha a megye legtávolabbi falujában lép is fel a ragály, mert hiszen mutatványszámot okvetlenül kapunk egy-egy beteg képében.
   Mi se könnyebb, minthogy ily ragály egy-kettőre átcsapjon a kórház falain.
   Hogy ez nekünk dévaiaknak a város fejlődése szempontjából mennyire használ vagy árt, felesleges fejtegetni. A helyzetet természetesen súlyosbítja az a körülmény, hogy dévai közkórházunk képtelen ezt a rengeteg igényt kielégíteni.
   A ragályosak osztálya aránylag kicsiny. Az ott ápolt sifilitikus betegeket igen bajos a járványos betegektől kellőleg elkülöníteni. Ahelyett tehát, hogy a kórház javí¬tana az egészségügyi viszonyokon, a szűkös keretek miatt néha bizony ront is.
   Természetes, hogy panaszkodni igen könnyű, de a panasz egymagában soha se hozza meg a kívánt eredményt. Igen jól tudjuk, hogy a vármegye financiái nem oly rózsásak, hogy még egy közkórház fölállítását valami könnyen bírná el; mert véleményünk szerint a legsürgősebb teendő nem a dévai kórház bővítése, hanem a megye túlsó sarkában egy új kórház felállítása volna. Ennek felépítése, berendezése és karbantartása pedig rengeteg pénzt emésztene fel. Ismételjük, a megye ezt ma alig bírná el. De igazság szerint nincs is erre szükség.
   A betegek java részét ugyanis a Zsil völgye szállítja. Ezen betegek pedig az állam betegei. Ott vannak a hatalmas állami szénbányák, melyek összegyűjtik a világ minden nációját, szóval az a mi saját külön betegséggyárunk. Ha ezt a vidéket leakasztanák a dévai kórház nyakából, a megye felső része mindjárt arány¬talanul könnyebben lélegzene. Ha az állam milliókat áldoz a szénbányászat fejlesztésére, akkor nemcsak humánus, hanem célszerű és gazdaságos dolog is volna néhány százezer korona költségen egy modern kórházat építeni, mely a Zsil völgye és Hátszeg vidékének kielégítésére szolgálhatna. Hiszen kétségtelen, hogy ott a legrosszabbak az egészségi viszonyok, kétségtelen, hogy egy modern kórháznak Petrozsényben leendő felépítésével ezen viszonyok tetemesen javulnának és mivel végül kétségtelen, hogy kedvezőtlen egészségi viszonyú vidéken a munka ára is magasabb, egészséges vidéken pedig alacsonyabb, végezetül az állam se veszítene a munkabérek fokozatos csökkenése után valami rengeteget humánus intézkedésén. Reméljük, hogy ezen most felvetett kérdés illetékes körökben kellő vízhangra talál. Szükséges is. Mert a valóság rideg és megdöbbentő!

    Szászváros. 1910. szeptember 22.
   Tüdővész Hunyadmegyében. Hogy mily irtózatos pusztítást visz véghez hazánkban a tüdővész, azt a nagy fáradsággal összeállított statisztikai adatok igazolják. Ez a rettenetes betegség egy év alatt több embert visz a sírba mint a legvéresebb háború. Magyarországon 1908. évben 65.694 egyén halt meg tüdővészben 1910. év február havában pedig 6047 egyén. Ez utóbbi számból 97 egyén esik Hunyadmegyére. Megyénk a sorozatban a 18-ik, Erdélyben pedig a legeslegelső. Nagyon szomorú a statisztika, amely Hunyadmegyének ily vezető szerepet biztosít. 

   Városok Lapja. 1914-02-28/9. szám. Kórház Hátszegen.
  Csulay Lajos Hunyadmegye h. alispánja folyó hó 18-án a hátszegi városháza tanácstermébe gyűlésre hívta össze az érdekelteket a Hátszegen létesítendő kórház ügyében. A gyűlésen Déváról, Hátszegről, a hátszegi járás és puji járásból több mint százan jelentek meg, tanúságot téve arról, hogy feltétlenül szükségesnek tartják a kórház felállítását Hátszegen. Csulay Lajos h. alispán az értekezleten kifejtette, hogy Hátszegen és Szászvároson új kórházak létesítendők, míg Déván a közkórház tovább bővítendő egy elme- és járványosztálylyal, azonkívül az ápolásra szoruló szegényeknek egy szegényház állítandó fel Déván. Az új közkórházak közül először a hátszeget kell létesíteni, mely 50 ágygyal számítva 200,000 koronába kerülne. Csulay Lajos h. alispán indítványára határozatba ment, hogy polgármester, főszolgabírák, illetve jegyzők hassanak oda, hogy a kórház céljaira a 2%-os hozzájárulást és esetleg a füst utáni koronát az illetékes testületek szavazzák meg.

   Magyarország. 1915-06-26/176. szám. A dévai kórház csatornája.
  Ma, mikor az egész országban a hatóságok fokozott éberséggel őrködnek a közegészségügy felett, Déváról panaszos levelet kapunk, hogy a kórház szennyvízlevezető alagcsöve a város egy részének levegőjét megfertőzi. A kórház csatornája ugyanis az utcára, a Cserna mellett levő árokba van kivezetve, de az árok szintje mélyebben fekszik, mint a Cserna-patak s így a kórházból kifolyó fertőzött, büdös víz az utcai árokban folydogál, dögletes bűzt árasztva. A lakosság hiába emel panaszt ennek a tarthatatlan állapotnak a megszüntetésére, mert a hatóságok nem érnek rá az elsőrendű közegészségügyi intézkedések megtételére.

   Déva és Vidéke, 1916. december 23. Hirdetmény.
   Mely szerint alolírott kórház igazgatósága ezennel közhírré teszi, hogy a kórháznál hasznavehetetlenné vált ágy- és fehérnemű s más értéktárgyaknak, a kórházi bizottság által kiküldött bizottság által ejtendő kiselejtezése folytán az eladása folyó év és hó 29-én délután 3 (három) órára tűzetett ki. Ugyanakkor fognak eladatni az elhaltak után visszamaradt ruhadarabok is.
   Az árverésen részt venni óhajtók a kitűzött időben a kórházban jelenhetnek meg, hol az árverés is tartatni fog. A nyilvános árverésen megjelenők, az általuk megvett tárgyakért a vételárt azonnal készpénzben kötelesek fizetni a gondnoki irodában.
   Déván, 1916. évi december hó 16-án. Az igazgatóság.

   Déva és Vidéke, 1923. augusztus 18. Nemsokára befejezést nyer a járványkórház.
  A városi járványkórház, amelyet a városi tanács most szinte egészen újból építtetett, nemsokára befejezéséhez közeledik. A bútorok elkészítése már javában folyik, úgy, hogy talán egy hónap múlva már használatba vehető lesz. A szobák tisztán, a legszükségesebb bútordarabokkal lesznek felszerelve.
Az építkezést a város maga eszközölte s így a régi óvodától s a Fehér-Kereszttől megmaradt anyagokat is felhasználta, ami által az építkezési költség lényegesen csökkent. A pályázati terv szerint a járványkórház 320 000 leibe került volna, így körülbelül 170.000 lei kiadás lesz vele.

   Déva és Vidéke, 1923. szeptember 22. Befejezték a járványkórházat.
   A járványkórház renoválása most már teljesen befejezést nyert. Az épület felügyeletével, jókarban és tisztántartásával a városi tanács Ioan Nicolae nyugdíjas őrmestert bízta meg, aki egy szoba, konyha, kamra és kert használatáért el is vállalta azt. A járványkórház így újra a város szegény betegeinek a javára szolgálhat. Tizenkét ágy van benne elhelyezve s a fehérnemű beszerzése is most van folyamatban. A polgármester ezúton is felkéri a közönséget, hogy akinek nélkülözhető párnája vagy ahhoz való anyaga van, ajándékozza a városi járványkórház részére.

   Déva és Vidéke, 1925. április 18. Hunyadvármegye 1924 évi egészségügyi statisztikája. A megyei egészségügyi hivatal évi jelentése vármegyénk közegészségügyi helyzetéről. Hunyadvármegye közegészségügyi hivatala csak most készült el az 1924 évi egészségügyi statisztikák összesítésével, illetőleg a megye egészségügyi helyzetéről szóló jelentésével. Tekintettel arra, hogy eme nagy fontosságú dolog olvasóközönségünk bármely rétegét egyformán érdekli, a jelentést teljes egészében az alábbiakban közöljük:
   Hunyadvármegye egészségügyi hivatali szervezete.
   Hunyadvármegye a múlt évben 26 egészségügyi körletre és 4 városi körre volt beosztva, egy főorvos vezetése alatt, akinek székhelye Déva. Romosz és Románbrettye kivételével ezen körleteknek orvosuk is volt. Az alkalmazottak fizetését az állam folyósítja, a körorvosok lakbérén kívül, amelyet a körben lévő községek fedeznek. A román impérium alatt az úgynevezett járásorvosi állások megszűntek és helyettük a körorvosi állásokat szervezték meg.
   Orvosi működés.
Hunyadvármegye területén az elmúlt évben működött: 1 főorvos, 24 körorvos, 4 városi orvos, 3 katonaorvos, 4 kórházi orvos, a beteg- segélyzői orvosokon kívül, 2 szanatóriumi és 32 magánorvos. Az utóbbiak közül a legtöbben a betegsegélyzőnél foglalnak állást. Az 5 városi egészségügyi kerületen kívül a rendes körletben 10 egészségügyi segéd működött, akiknek tevékenysége nagyban elősegítette a körorvo¬sok munkáját a járványos betegségek megakadályozásában.
   Szülésznők működése.
Az egészségügyi minisztérium 1923 július l-ével a megyében 26 körbábai állást szervezett, állami költségen, akiknek kötelességük a körlet összes községeire kiterjedt! A szegényeket ingyen kezelték. Székhelyük vagy az orvosi körlet székhelyén, vagy ahhoz közel volt. A körbábákon kívül működött 147 községi bába, akiket a községek fizetnek és 52 magánbába. A megye 417 községéhez arányítva, a bábák száma igen kevés, aminek oka abban keresendő, hogy a mostan kötelezővé tett 2 évi tanfolyam miatt csak igen kevesen választják ezt a pályát. Ezen a téren más intézkedés válna szükségessé. Működött még ízen kívül 6 ápolónővér.
   Fogászat.
Több fogorvos mellett 1924-ben vármegyénkben 4 diplomás fogtechnikus működött az egészségügyi minisztérium engedélyével.
   Gyógyszertárak és drogériák.
Megyénk 35 gyógyszertárában 38 diplomás gyógyszerész működött. 1 drogéria van Déván. A betegsegélyzőnek három gyógyszertára van és pedig Déván, Petrozsényben és Vulkánban egy-egy.
   Kórházak.
A kórházak az állam kezelésébe mentek át. Két kórháza van a megyének, egy Déván 240 ággyal, több osztállyal (belosztály, sebészet, vérbaj, elmebeli megfigyelő) a második Kőrösbányán 40 ággyal, külön a férfiak és külön a nők számára. A betegsegélyzőnek a következő helységekben van kórháza: Petrozsényben kettő, egy 49 és egy 25 ággyal, Vulkánban 59 ággyal, Lupényban 68 ággyal és Brádon 20 ággyal. A kórházak mind jól fel vannak szerelve. A Cfr.-nek Piskin van egy kórháza alkalmazottat részére. Algyógyon szanatóriumunk van 100 ággyal. A szanatórium a hunyadi vasgyár tulajdonából ment át az állam tulajdonába. Járványkórházunk van egy Déván és egy Szászvároson,
kellő felszereléssel.
   Ivóvízellátás.
Legtöbb helyen kutakból nyerik az ivóvizet, amely nem a legegészségesebb, mivel azok primitívek és sokszor nem elég mélyek. Ezen föltétlenül változtatni kell. Központi vízellátása csak Petrozsény városnak van, ahová 15 km. távolságból a Jieț folyóból szállítják a vizet. Ugyanez a vízmű látja el Petrillát és Lónyát is vízzel. A vezeték hossza 41 km. és 3,500.000 liter vizet szállít naponta.
   Népstatisztika.
Hunyadvármegyébeu 1924-ben született 4033 fiú, 3237 leány. Meghalt 2966 férfi és 3237 nő, tehát a lakosság 8 %-ával több volt a születés, mint a halálozás. Halva született 128 fiú és 131 leány. A körorvosok által 1924 évben 3561 ingyenes kezelés volt, amikor ingyenes gyógyszert is igénybe vettek. Az oltások eredményesek voltak. 6283 oltásból csak 76 és 6308 újraoltásból csak 190 maradt eredménytelen.
Fertőző betegségek statisztikája.
Skarlát: 22 községben volt 111 férfi és 85 női megbetegedéssel. Az év elején talált 24 férfi és 15 női beteggel együtt. Meghalt 10 férfi és 4 nő, azaz a megbetegedések 7%-a.
Meggyógyult 77 férfi és 80 nő, 1925-re maradt 1 nő kezelés alatt. Kórházakban 40 férfit és 42 nőt kezeltek, a többiek otthon kezeltették magukat.
Kanyaró: 19 községben a január 1-én volt 2 férfi és 7 nővel együtt 77 férfi és 60 nő megbetegedés. Halálozás nem volt.
Difteritisz: 7 községben a január 1-én talált 5 férfivel együtt 8 férfi és 3 nő. Mind meggyógyultak.
Hastífusz: 22 községben a január 1-én talált 5 férfi és 4 nővel együtt 66 férfi és 48 nő megbetegedés. Meghalt 3 férfi és 4 nő, tehát a betegek 8%-a.
Vérhas: 5 községben 9 férfi és 5 nő meg¬betegedés. Meggyógyultak.
Szamárhurut: 6 községben 51 férfi és 42 nő.
Antrax: 6 községben 5 férfi és 1 nő megbetegedés. Meghalt 1 férfi. A lépfene elleni szérum kitűnően bevált. A körorvosok által 275 szifiliszes egyén is kezelve lett.
   Tuberkulózis ellen 418 egyént kezeltek.
   Általános helyzet.
Az egészségügyi helyzet általában az 1924 évben kedvező volt, ami nagyrészben a kör¬orvosok lelkiismeretes működésének az eredménye. Járványszerűen egy betegség sem lépett fel.
   A csecsemők halandósága.
Ami a kisdedek nagyszámú halálozását illeti, ennek oka legtöbb esetben maga a szülő, aki nem tartja be a táplálkozási rendet. Ezenkívül nagyban pusztít közöttük a szifilisz és a tuberkulózis, amelyek következtében születésük után pár nappal vagy hónappal végelgyengülésben szenvednek ki.
   Vérbaj elleni intézkedések.
A vérbaj továbbterjedése ellen minden intézkedés megtétetett, sajnos a tervezett ambulatóriumot nem állíthatták fel, mivel nem kaptak alkalmas helyiséget. E célra ugyan kétszer rekviráltak, de a miniszter a rekvirálást nem hagyta jóvá, tekintettel arra, hogy csak tisztviselők és katonák részére lehet rekvirálni. Az ambulatórium eszméjét vármegyénk prefektusa is nagyban pártolta s annak felszerelésére 50.000 leit utalványozott ki a megyei alapokból.
   Nincsenek fertőtlenítő eszközeink.
A fertőtlenítés tekintetében nincsenek megfelelő modem eszközeink, ezért legtöbb esetben a meszelés és a lúggal való lemosás jelenti az alkalmas eszközt. Vármegyénk e tekintetben feltétlenül pótlásra szorul.

   Déva és Vidéke, 1925. október 24. Tüdőbeteg szanatórium Déván.
  A napokban a polgármesteri hivatalhoz a belügyminisztériumtól leirat érkezett, amelyben a miniszter felhívja a polgármesterek figyelmét arra, hogy olyan helyeken, ahol tüdőbeteg szanatóriumnak alkalmas hely van, azon legyenek, hogy ottan szanatóriumot vagy legalább is ambulatóriumot létesítsenek. Ezzel kapcsolatosan Herbay Ágoston polgármester azt a nyilatkozatot tette lapunknak, hogy ő Dévát nagyon alkalmas helynek tartja egy szanatórium céljára, nemcsak azért, mert már volt egy ilyen Déván s amely most magánlakásul szolgál, hanem azért, mert a hely kiválóan megfelel, hiszen már klimatikus gyógy¬helynek is akarták minősíteni. A szanatórium céljaira a csengő aljában lévő Ulain-féle villa felel meg a legjobban, amely most Koplovics Mendel birtokában van, de aki erre a célra hajlandó áruba bocsátani a telket, amely cca. 8—10 holdat tesz ki.
   Dr. Mauks szászsebesi orvos és dr. Róth orvos már ezelőtt 2 évvel érdeklődtek a szanatórium iránt s ha ennek az eszmének ma is megnyerhetők, úgy a polgármester felfogja ajánlani erre a célra ezt a telket.
   Reméljük, hogy eme nemes eszme városunk minden polgárának csak tetszését nyerheti meg és támogatását ebben az ügyben nem fogja megvonni városunk polgármesterétől.

   Déva és Vidéke, 1927. augusztus 6. Déva város tanácsának ülése.
  …Perián polgármesteri ezután felhívja a tanács figyelmét arra, hogy a megyei közkórházban nincsen műtőszoba és röntgenkészülék, amiért is minden sebészi beavatkozásért Segesvárra, Aradra vagy más kórházakba kell vinni a betegeket.

   Déva és Vidéke, 1929. augusztus 31.
  Nyugalomba vonult Dr. Moțiu Miklós, a dévai közkórház igazgató-főorvosa. Kevesen vannak olyanok, akik még életükben elérik azt, hogy munkásságukat értékeljék, elismeréssel és hálás szeretettel vegyék körül. Aki a közéletben munkálkodik, tudja, hogy köszönetét nem várhat a köznek tett jókért. De nem is kell várjon. A jó tettek magukban is jutalmaznak és ha valakit jólesően tölt el a nemes cselekedetek nyugalmat adó érzése, úgy Dr. Moțiu Miklós egész biztos egyike azon keveseknek, kik értékes munkásságukra visszatekintve, átengedhetik magukat e fenséges érzésnek.
   Dr. Moțiu Miklós 1890-ben végezte be a budapesti egyetemet. Ugyanabban az évben segédorvosi minőségben a dévai közkórházba került. A kórház akkor még a Bethlen-ucca és Patak-uccai saroképületben volt elhelyezve. Dr. Reichenberger volt az igazgatója a kórháznak, mely még igen szerény keretek között működött. 1897-ben költözött át a kórház a jelenlegi épületekbe. A kórház akkor még puszta falakból állott és hosszú, fáradtságos munkával sikerült berendezni. 14 évi szorgalmas, fáradtságot nem ismerő munka után 1904-ben Dr. Moțiu Miklóst a kórház igazgató-főorvosának nevezte ki Barcsay Kálmán akkori főispán. Innen kezdődik életének érdemdús teljesítménye.
   Törhetetlen szorgalommal fogott hozzá a kórház felszerelési beszerzéséhez. 1907-ben Röntgenkészüléket kapott a kórház, mely a koriban még igen hosszú ideig a megye egyetlen apparátusa volt. 1914-ben még a háború kitörése előtt Dr. Moțiu a kórházban önkéntes ápolónői tanfolyamot tartott, melyen igen sokan vettek részt és szép sikerrel zárult. A háború kitörésekor még ugyanabban az évben újabb tanfolyamot tartott, melynek végeztével a Vörös-Kereszt főorvosi címmel és a II. oszt, hadiékítményi díszjelvénnyel tüntették ki. Egyidőben felesége a Vörös-Kereszt kisrendjelét nyerte el odaadó ápolónői tevékenységéért.
   A világháború alatt Dr. Moțiu Miklós gigászi munkát fejtett ki. A kórházat felerészében katonakórháznak alakították át és ekkor veszélyesebbnél-veszélyesebb operációkkal mentette meg az életnek a félholt harcosokat, akik közül számtalan emlékezik meg a legmélyebb hála hangján élete megmentőjéről.
   Dr. Moțiu Miklóst a román kormány részéről két ízben is érte kitüntetés 1922-ben az „Ordinul Coroana României în gradul de ofițer" és 1925-ben Crucea „Meritul Sanitar" clasa I. A legnagyobb orvosi rendjelt adományozták számára elisméréséül értékes orvosi működésének. E kitüntetéseket Dr. Moțiu Miklós valóban megérdemelte. Szaktudása előtt, mely különösen a műtétekben kulminált, kartársai is fejet hajtottak és ma is hajtanak.
    A román impérium óta egészségügyi tanára a helybeli Școala Normálának.
   Huszonöt éves igazgató főorvosi működés után, melyhez még 14 évi segédorvosi működés járul, nyugalomba vonult Dr. Moțiu Miklós. 39 éve tölti be nemes hivatását és mindig mintaképe volt az önzetlen, hivatásának élő emberbarátnak, ki minden igyekezetével azon volt, hogy tudásával másokon segítsen. Megérdemelt nyugalomhoz kezd Dr. Moțiu Miklós. Harminckilenc év jótettekben gazdag működése adja meg a nyugalom jóleső elégedettségét.

   Déva és Vidéke, 1931. április 18. Megszűnt a dévai járványkórház.
   Április 15-ével a dévai járvány kórházat a város polgármestere megszüntette. Az indok az, hogy legnagyobbrészt falusiakat helyeztek el a kórházban, amely így nem szolgálta a város érdekeit. A kórház épülete ezentúl egyszerű szigetelő helységgé fog átalakulni, itt fogják elhelyezni ugyanis a fertőző járványos betegeket, arra az időre, amíg jelenlétükkel a családban is fertőzést okozhatnak.

   A várról és városról 1845-ben.

   Róma enyészete után új időszak, kor jutott Dévának is. A’ magyarok alatt sok hánykodása volt Decidavának, Dévának és ma pura fiscalitas; a’ város észak- nyugoti szélén száznál több öles magasságú porfir kőhegyre építteté Decebal a várat. Későbbi idejéről hallgat a történészet. Gezti Ferencz javított mint első azon, ki 1587 Báthori Zsigmondnétól kapta ajándékba a’ dévai uradalommal együtt; az északra nyíló épület ajtó homlokán vésve van. Franciscus Gezti de eadem Gezt. 1582.
    Bethlen Gábor 1518-ben egy kerek bástyát ragasztott hozzá, tán fogház volt. Bartsai Ákos buja nője számára egy más szűk czellát rakatott, ott zártan őrizteté a’ kéjhölgyet, pedig míg maga Szebenben reszketett Kemény Jánostól, Bánfi Ágnes, Bethlen karjai közti kéjelgett.
   1607-ben Basta vérünnepet ült itt, a’ bakó az országgyűlésre ide hívott nemeseket nyakazá; az olasz kaczagott, a’ hon sírt.
   Az Ausztriai ház gróf Viscontinak adá át dévai uradalmat 1719-ben, mely már ugyanakkor az uradalomtól elválasztatván, katonai kormány alá adatott. Steinville sok javításokat tett; ekkor ágyúbástyát építettek, hármas föld sáncz ásatott, kaszamáta, pinczeház, tisztilak, sütő.
   A hegy czukorsüveg - alakú, építésekor tán leöntetelt kömorzsalékkal, ma bokrok és élettelen fák nyulnak ki kopár oldalaikról, a’ vár nyugoti kapuján 858 lépés viszen fel kerengősen a második kapuig hol a' felvonó híd 's kettős várudvar van, az épületben is nagy 12 kisebb szoba, 1 kápolna 3 konyha, 2 fegyver, 1 lőportár, 4 istálló - kertje is volt, kéjelgő helye Bethlen Miklósnak.
   A’ vár 1800-ban — Mitrowsky hadvezér az udvarhoz tett tudósítása után, hogy az a' jelen hadi igazgatás után haszon vehetlen, ’s a’ további reá fordítandó költség káros—eladattatott árverés útján oly feltétellel, hogy a megvevő minden használhatókat onnan elhordhat, de lakását oda nem teheti. Pogány Franciska 150 váltó forinton megvette, kapuit, ajtót, ablakokat leszedett, s a’ királyi ára elveszte ékességeit, lehányta nemzeti ruháját, elfelejtő nyelvét, ősi szokásait 's csak mint kirabolt királyi ravatal nyöszörög az éjszaki széllel, árvaságra jutott, mint kit elhagyának házi istenei.
   Végre 1817-ben Karolina Augusta császárné kieszközlé Déván jártakor újra fenntartását 's 1829-ben munkába is vevődött, évenként egy-egy rész igazíttatván jelennen épen áll, egy darab északi rész van leomolva csak. Új ő, de letűnt világa, mert nem hall honi hangokat, és csak mind múlandóság élő sírkeresztje áll elpusztult ifjúságában az utókornak kijelelni a' helyet hol egy nép temetkező helye van.
    A’ várban most egy sánczkaplár, naponnan egymást felváltó 7 őrkatonákkal; felügyelő egy nyugalmazott százados.
   Hát a' város?
   Egy igénytelen kis hely, gyülpontja a' nemeseknek kik Sardanapali életet élnek annak zajos carnevaljain. Van kényelmes elrendezésű casinoja, van hírlap, teke-asztal, tarók, márjás szobák, és preferancz; a’ miveit olvasó egyének itt kártyáznak, nem félve , hogy boldog mit sem tevésükben a' felettök kinyúló hegy orom maga alá temeti a szunnyadókat.
   Déván nevezetes a ref. templom a' déli oldalfalba helyezett kőlap bizonyítása szerint 1109-ben épült Joannes Magister által. Ki volt nem tudatik. A’ templomban sok nevezetes halott fekszik, említendő, alvajda Dobó Domokosné Bajoni Klára 1544, Sándor András, ki reformátussá lett híveivel később, mint superintendens nevezetes kitartó férfi, meghalt 1578. Sulyok Zsófia Gezti István özvegye, Ferencz édes anyja, a' negyedik kőben többen vannak a’ nagy Bánfi emelteté szülői és testvérei emlékére, mint a’ felírat mulatja.
   Dévának nincs más nevezetessége. A' várostól déli részen egy órányira van a'rómaiaktól miveltetett gránit kőbánya, ma is Petroszanak hívják, szép lapos köveivel, keletre egy fertályórányira van horgosi ércztörő malom, melyben a dévai réz bányából ásott köveket törik.
   A várost olybá tekintem, mint elfajult király gyáva gyermekét, kit homály szült, előítélet nevelt, a nemtudás volt dajkája, kitől feledést szopott, egy lélek, testben elöregedett gyermek, ki nem érti az idő szózatát, mert tanítói kiolták belőle az apák józan erkölcseit; nincs itt nyoma a nagynak, egy kákatenger ez, melyen csak egy-két érdemetlen munkakerülő halász kéreget, más csolnakján — hivatalt.
   Különböző sok lakói ezereken túl vannak, rendesen mindenki méltóságos és nagyság, kik a hazai ipar minden ágaiban helyt állnak, kísérletet senki nem tesz, mert szégyellene mint nemes, 's ha egy kettő kap is valamihez, de mivel reményfeletti sikerültség nem örvendeztete félbe hagyja, mert nincs kitartás. Az a nép csak fog valamihez, de a’ főurak nem, magokat mythologiai szenteknek tekintik, kik előtt csak a’ hízelgők állhatnak fenn, 's borzadály fog el azon szabályos ürességen, mely nállok van. Bizodalmatlan ezen érintkezés, melyen csak avatott haladhat el. A' tarka beszéd folyama rendesen egy nagyúr határján kezdődik, 's végződik inasa fejér glacé kestyüjén.
   A’ dévai nép általánosan jó, szelíd, jámbor határ nélkül, könnyen reábeszélhető jó és nem jóra, csak alkalmas vezér kell, ismerője a’ gyengéknek és hiúságoknak, engedjen a’ nőknek, kik főszerepet visznek a’ megyegyűléseken és tisztválasztásnál is, kiknek persze alapismeretök nem lévén, érdek, szenvedély után ítélnek. A’ hölgyvilág pazar, fényűző, bír jó fogadással, de a’ mindennapiság typusa feltűnik nálok.
   Fiatalsága igen mindennapias, keveset olvas, mit sem gondol, de sokat kártyázik, alapnélküli ifjakra pedig a’ korszellem is káros béfolyást gyakorol, átaljában velők az egész felületes, divat, fényt űz, elüttök semmi egy tudós, egy író, ki önállósággal, a' formák és külsőségektől függetlenségével dicsekedik.
Kalmár- és kereskedőnek nincs élete Déván, úgy a' mesterembernek, az úri nép idegen ruhát ölt magára, nem dolgoztatja magáéit, s ezért az itt készültekben csak kontárlat tűnik ki.
   Törvényismeret sok van Déván, de kevés a’ törvény elleniség fellépője. Az ügyvédeknél csak volna lélek, kik sokan vannak, de rendesen, egy kettőt kivéve, szak emberei, 's még is mondani lehet, hogy mint hajdan az egyptomi papoknál, úgy van ezek kezei köztt is itt az igaz ismeret.
Tartatik Déván rendes és nem - rendes megyegyűlés, hol minden tárgy igen szelíden foly le. Korteskedés nincs, mert nem lehet. Sapienti ’s a’t. Most Isten velünk.
Dévai Gergely.

Múlt és Jelen, 1845. május 2. (kivonat).

    Utazás nemes Hunyadmegyei régiségek kinyomozása végett  (folytatás).

    Más nap a’ váraljai, Boldogfalvával átellenben álló hegytetői őrhely megtekintésére mentünk, a’ midőn utunkban az Őralja-Boldogfalva felső keletfelőli vége mellett délről Sármiz felől észak felé nyúló, most is egy mértföldnél hoszszabra terjedő, a’ maga épségében megálló Tróján útját néztük meg, honnan Hátszegen által a’ váraljai őrtoronyhoz siettünk, melynek keleti, déli ’s nyűgot felöli falai nagyobbára leomladoztak ’s csak az északi fala áll fenn mintegy 6 öl magasságra, belsőjének átmérőjelöl, falai 8 oldaluak, mint azt 1846- ban egyéb e’ körüliekkel ’s találtattokkal a’Hon és Külföldbeni lapban körülményesebben megírtam. Körülnézvén innen a’ Retyezát ’s vaskapu felé terjedő hátszegvidéki szép területet é s a Strigyvize mellékét, mivel éppen dél vala, nagyon áthevülve, szomjasan, fáradtan leereszkedtünk ’s Oláh-Brettyére szolgabiró Szilvási Ujászló úrhoz mentünk, ki szokott nyájassággal é s barátságosan idvezelvén, fogadott ’s túlságosan vendégelvén meg, a’ Bálint Imre udvarháza tornáczának homlokzatába befalazott, következendő tartalmú két emlékkövet tekintettük meg ’s rajzoltattuk le :
Q. AXIO Q. F. PAL.
E. Q. R. LAURENTI LAUN
CURATORI AD POPULUM
TRAJANAE ET AURELIAE
AECLANENSIS PROC. ADALIM
PER APULIAM, CALABRIAM, LUCIANAM ET BRUTIOS. PROC.
RAT. PROV. PROV. MAUR. CAES.
ITEM PER BELGICAM ET DUAS
GERMANIAS PROC. PROV.
DAC. APUL. BIS VICE
PRAESIDIS
ORDO COL. SARMIZ
METROPOL. PATRONO.
A’ másikon.
M. CL. TIFICIO QIRIN. FRONTONICO
LEG.
AUG. PR. PR. TRIUM DAC. ET MOES.
SUP.
COMITI DIVI VERI AUG. DONAT DONIS
MILIT. BELLO ARMEN ET PAPTICO
AB IMP. ANTONIN. AUG. ET A DIVO
VERO AUGUSTO CORONA MURALI
ITEM VALLARI. ITEM CLASIC.
ITEM AUREAE ITEM HAST. PURIS IIII. ITEM
VEXILI CURATOR OPER. LOCORUM Q. PUBLIC. LEG. LEG.
I. MIN. LEG. XI. CL. PRETORI
AEDILI CURULI AB ACTIS SENATUS
QUESTORI
URBANO DECEMVIRO ST. LITIBUS
JUDICANDIS
COL. ULP. TRAJAN. AUG. DAC. SARMIZ.
PATRONO FORTISSIMO DUCI AMPLISSIM.
PRAESIDI.
    Csakugyan Brettyén szolgabiró Szilvási László kertjében egy más, melyen következendők olvashatók:
COL. FABR.
DEC. III. M.
AUR. ET FOR.
TUNATUS OB
DUPLAM SPOR.
TULAM COLLAT.
SIBI.
    Innen Zeykfalvára hajtattunk, hol egy Oláh templomot néztünk meg, mely hasonlóképpen rómaiak mive ’s délrőli oldalának aljában ilytartalmu sírkő vagyon:
D. — M.
AURELIA CECILLA
VIX. ANN. XXXVIII.
CL. CLOD. SECUNDINUS
II VIRAL. COL. CONJUGI
PIENTISSIME.
P.

    Itten is a’ temetőben, mely az oláhok szokása szerint a’ templom körüli kerítésben van, sok római fedni való cserépdarabokat, téglákat találtunk, valamint Rus helységének határán is, mely helységben megtekintést érdemel ottani birtokos Buda Elek külömböző ritkaságu madárgyüjteménye, melyeket nemcsak hogy maga lövi, hanem ki is tölti, mire magát minden utasítás nélkül képezte, sőt az arra megkívántató szemeket is maga önti, mint a’ kinek nagy természeti hajlandósága van, többféle mestermivekre esztergál ’s árnyképeket készít. Utunkba esvén Kalán helysége, hol hasonlólag római colonia volt, megnéztük a’ görög szentegyház alatti azon rómaiak idejökbéli pinczét is, mely patakkövekből öntés által van boltozva, mivel itten essőzések után sok római pénzdarabokat találnak, mi is vásárlottunk egynéhányat. Itt az utczán Zeykfalva felé menve elég római tégla’s fedni való cserépdarabokat, kivált a’ falu megetti szántóföldeken lehet találni. Minthogy az ottani ferdőtől sem voltunk meszsze, annak valósága iránti meggyőződés végett, vagyon rómaiak vagy más időbéli-és megtekintettük ’s szoros vizsgálat után abban állapodtunk meg , hogy valóságosan rómaiak mire, melynek érczes vize tapasztalásom szerint sok betegen segített; azért kár, hogy annak tulajdosai közhasználat végett fedél alá nem vétetik ’s hibban kendert áztatni engednek, mert a’ más kettő nem érczes, hanem posványos forrás víz, minek legkisebb gyógyító ereje sincs. De a’ közpéldabeszéd szerint, úgy szokott történni, hogy közös lónak túrós a’ háza, ennek is fele a’ Bornemisza, másik pedig a’ Zeyk családé ; mindazáltal táplál a’ reménység, hogy mostani tulajdonosai, orvosi tervezet szerint, hogy a’ czélnak megfelelő legyen, építeni fognak; vagy pedig több évekre bizonyos egyezmény mellett olyannak fogják engedni, a’ ki kész lészen oda a’ maga költségén építeni é s a’ kikötött idő elteltével azt a’ tulajdonosnak minden megtérítés nélkül általengedni, mire vállalkozót most is tudnék ajánlani. Ily móddal nemcsak hogy a’ közjónak elég lenne téve, hanem idővel a’ tulajdonosoknak is lenne miből osztozni, sőt a’ helytlakóknak is alkalom szolgáltatnék, hogy holmi élelembéliekből pénzt szerezhessenek.
    Bevégezvén itteni vizsgálódásainkat, mivel sötétedni kezdett, Batiznál tovább nem mehettünk; edénygyáros Deandre szívességéből kinyugodván magunkat, másnap reggel az ottani gyár készítményeit nézegettük meg, melyek közzül a’ külömböző mintán legújabb ízlésű, nem csak szemnek tetsző, hanem a’ fűtésre nézve is nagyon gazdálkodó káminokat ’s kemenczéket nagyon remekeknek találtuk, melyek akármely herczegi házban helyet foglalhatnak, dicséret az iparkodó tulajdonosnak, ki a’ szomszéd Moldova ’s Oláhországba vitetni szokott edényeiért kicsiny hazánkba sok pénzt hoz bé ’s tészen forgásba.
   Elutazván innen is, hogy magunkat egy pár nap, egy héti fáradságaink után kinyugodhassuk, Dévára mentünk, a’ következendő marchalis székből is részt venni, mialatt némelyek közzűlünk a’ szomszéd hegyes, sziklás helységekbe tettek kirándulást, érczek ’s kövületeket kutatni; mások pedig lementek főispán Noptsai méltósága kertje kerítésére felállított ’s kapuja béjárójának mind kétfelőli fala oldalába bérakott, Várhelyről kiásott ’s oda hordana római szobroknak emlék-, sír- és oltárköveknek megtekintésük végett, melyek mivel felette nagy számból állanak, valamint a’ farkadini udvar szája előtti tornácza homlokzatába béfalazottak is, elő nem soroltathatnak; de a’ régiségekről készülő munkában úgy is terjedelmesen nem csak leírva, hanem rajzolva is lesznek. Vajha a’ tisztelt úr, kinek tehetsége ’s mint várhelyi birtokosnak módja is vagyon, ottan több ’s nyomosabb ásatásokat vitetne véghez, hogy a’ földgyomrában eltemetve heverő nevezetességeket, az olyakban gyönyörködőknek’s használni tudóknak kedvéért világosságra hozná.
    Viszszatérő útközben a' branyicskai báró Józsika Jánosné ő nagyméltósága kertjében fel-állíttattak sem maradtak megtekintés nélkül, melyek oda a’veczeli határból hordanak; kár, hogy azon helyen, melyhez oly közel esik Branyicska, többeket kiásatni nem rendelkezik; mit, dicséretére légyen gróf Gyulai Lajos úrnak, minden évben megszokott tétetni; miszerint már szép gyűjteményre tett szert, a’ mint láttuk midőn megtekintök, melyeknek némelyike 1844-ben nyomtatásban ki is adatott.

   A veczeli város kerítése most is jól megkülömböztetőleg tünik ki, melynek délfelőli vége mellett megyénél az országút. Imitt amolli kutatásiak közben több érdekes római köveket láttunk a’ földből kiáltani, helyenként találtunk embercsont-halmokat is; a’ dévai határon is egyikünk, ki a’ vár óldala megetti hegyekre ment kövészetre, egy tállérnagyságu kígyótlakó becses fülbevalót kapott, melyet a’ nemes zöld rozsda annyira meglepett, hogy a’ miatt, mivel nagyon fényes is, emailsorozottnak is lehetne tartani. Ezen határon, hol a’ szántóföldek ’s kaszálók vannak, római tégla— ’s cserépdarabokon kívül, római pénzeket ’s egyebeket is találnak.
   Nem mulattuk el Dédácsot; s azzal általellenben, túl a’ Maros partján álló Arany helységet is megvizsgálni, mely mind két helységben római coloniák nyomaira találtunk, hol a’ magurai most félcsonkán álló hegy óldalában a’ dákoknak é s rómaiaknak sienit-porfir kőbányájuk volt, honnan Nagy-Rápolt ’s Bábolnán keresztül, mely mind kettőjének határain római téglák ’s fednivaló cserepek nyomaira akadtunk;
   Csigmába, a’ hajdani Zeugmába mentünk, melynek Gyógy felé eső határán, nem meszsze a’ Marostól, egy dombtetőn lehet a’ hajdani vár kiterjedését, a’ körülvevő sánczczal látni; ennek is határán sok mindenféle római régiséget találnak, a’ mely Algyógygyal gyanítólag egy volt, vagy ha nem is, igen kicsiny megszakadás volt közöttök. Hogy Algyógy a’ rómaiak idejében nagy kiterjedésü volt , bizonyítják valamint a’ keleti, úgy a’ nyögött határon meszsze fel a’ hegyekre terjedő nyomok, látszatván mindenfelé sok tégla- ’s fednivaló cserépdarabok, hol oltár-, emlék- és sírkövek is találtattak, melyek közzül a’ gróf Kun Gothárd udvarában ’s kertjében is lehet vagy hármat látni, melyeknek egyike Cybele, másika Herculesnek szentelt óltár.
HERCULI
INVICTO
PR. IMPERATORIS
COL. CALATARUM L------
R. CERINUS D. D. D.
----------------
FORTUNA PRO SALUTE
AUG. L-- ONIA
OCTAVIUS AEMILIAM, SL.
DAC..—. O. AE.

   Hogy Gyógynak mi volt hajdani neve, az még nincs megállítva, némelyek Dodoniának, honnan Gyógy a’ Pentinger tábla szerint ad Aquas lenne, a’ mellette folyó Maros rajta keresztülfolyó patak ’s szomszédságaiban f erdő- és savanyú vizek miatt. A’ gróf Kun József kertjebéli Hercules oszlopa szerint Calatarum lenne, de ezek mind csak vélekedések, melyek közzül melyik való, azt a’ jövendő fogja felvilágoztani.

Hon és Külföld. 1847. november 11.

   Erdélyi iskoláztatás és tudományosság a középkorban.

   Kétségtelen, hogy a szellemi vegetáció már szt. István korában megindul a magyar földön. Itt a hegyek közt valamivel később kél föl a nap, mert kezdetben Erdély területén sok a desertum, a lakatlan hely, aminek be kell épülnie, de azért bizonyos, építészeti emlékeink igazolják, hogy már a XI. században a Maros középső medencéjén keresztény kultúrának kellett lennie.
   Az iskola már az Árpádok korában sem tartozott az ismeretlen iparcikkek közé, de csak a XIV. sz.-beli okmányaink emlegetik őket s ezek is csak érintőleg: egy-egy tanítónak a nevét, vagy az iskola épületét. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a XIV. sz. előtt nem voltak iskoláink; voltak, csak okmányaink nincsenek róluk. Írott emlékeinkre rossz idők jártak. A felperzselések nem ritkák történelmünkben. Csak a tatárjárásra kell gondolnunk, hogy a helyzetet megrajzolhassuk. Az okmányokat őrző hiteles helyek elpusztultak. A csanádi, pécsi, kalocsai, székesfehérvári, váci és váradi káptalan házi és országos levéltárának teljesen nyoma veszett, a budai, győri és vasvári káptalan levéltárából csak töredékek maradtak fenn. És e gyér hagyományok alapján is sok mindenről értesülünk.
   Megtudjuk, hogy voltak falusi, városi, káptalani és kolostori iskoláink. Egész jelentéktelen falvak iskoláiról értesülünk az okmányok közvetítésével. Berény (Hunyad m.) 1334-ben, Detrehem (Torda-Aranyos m.) 1453-ban, Kásztó (Hunyad m.) 1334-ben, Kis-Selyk (Nagy-Küküllő m.) 1414-ben, Sibisán (Alsó-Fehér m.) 1478-ban, Teke (Kolozs m.) 1403-ban iskolával bír. A szebeni iskolát 1380-ban már renoválják. Mikor a pápai adóösszeírók a szászvárosi káptalan falvainak adózófüstjeit összeadják, mindenütt felemlítik a templom mellett az iskolát is. A szászsebesi iskola legrégibb adatai 1352-re, a brassai és besztercei iskoláké 1388-ra nyúlnak vissza.
   1540-ig 15 káptalani, 275 városi és falusi iskola van Magyarországon, ebből Erdélyre esik 1 káptalani és 121 falusi és városi iskola. Ha az idők viszontagságai ellenére is ennyi iskoláról rendelkezünk adatokkal, ebből következik, hogy a tényleges szám sokkal nagyobb ennél. Jellemző iskoláink életére, hogy nagyon sok szegény fiú látogatja. Segé¬lyekkel, alapítványokkal támogatják őket, de vannak olyanok is, akik koldulással tartják fenn életüket.
Antal pap könyvében (XV. Sz.) ezt a bejegyzést olvassuk: három faja van a koldusoknak: azok, akik házról-házra járnak, s házi koldusoknak neveztetnek, minők a diákok és papok…
   A kultúra szükségének érzete elviszi Erdély fiait a külföldi egyetemekre is. Igen tanulságosak e tekintetben a bécsi, krakkói, páduai és bolognai egyetemi anyakönyvek adatai. A bécsi egyetemre 1365—1460-ig 2929 magyarországi származású tanuló iratkozik be s itt akkor a jogászi anyakönyvben 204 magyarországi nevével találkozunk. Ehhez a számhoz épen az erdélyi városok adják a legnagyobb kontingenst: Brassó 87, Szeben 75, Kolozsvár 67 tanulóval. Septemcastrensis (Erdélyi) elnevezés alatt 164 tanuló van bejegyezve. Kisebb számokkal szerepelnek pl. Segesvár (22), Gyulafehérvár (9), Barcaság (20), Torda (10), Enyed (10), Heltau (28), Vinc (7).
   A krakkói tanulók házának (burza) anyakönyve alapján 1493—1526-ig 96 erdélyit tudunk kimutatni, de ebben a szászok nincsenek benne, mert nem voltak tagjai a burzának. Különösen Enyed, Torda, Déva szerepelt sűrűn.
   A lipcsei egyetemen 1409—1526-ig 8 kétes és 6 biztos erdélyit látunk. A páduai egyetemre 1400 -1526 közt 26 erdélyi iratkozik be.
   Éppen így nagy számmal van képviselve a magyarság a bolognai egyetemen is; ott is külön nemzetiséget alkotnak s az egyetemi statútumok szerint az öt éves egyetemi tanfolyam alatt a második és negyedik éven magyart is lehetett igazgatónak választani.
Még 1317-ben is magyar igazgatót látunk az egyetem élén: Miklós nyitrai főesperest, s ugyan akkor az egyetemi tanács tagja Jakab, nógrádi főesperes. Még a Párisi egyetem is szolgál nekünk egy érdekes névvel a XII. sz. –ból. Ez Adrián, a későbbi erdélyi püspök és királyi jegyző, kiben történetíróink Anonymust rejtik. És az egyetemen nem tétlenkednek erdélyi fiaink, hanem szorgalmasan részt vesznek az egyetem szellemi életében: vitatkoznak, felolvasnak, egyetemi fokozatokat szereznek. 1402 -1422 közt legalább 116 szász szerezte meg az artium baccaiariatumot vagy a magiszterséget a bécsi egyetemen, közülük 24 brassai, 18 szebeni, 16 besztercei.
   A páduai egyetemen 1400—1526 közt nyolc erdélyi kapott egyetemi fokozatot. Kultúra szereteteik néha hosszú évekig az egyetemhez köti őket. Johannes Megerlin de Cibinio (Szeben) 1402-ben Bécsben tanul, 1406-ban Krakkóban, 1409-ben a vizsgáló bizottság tagja Bécsben, 1413-ban még ott van, 1418-ban licontiatusi vizsgát tesz az orvosi tudományokból a páduai egyetemen.
   Nyújtóid Székely Miklós gyulafehérvári kanonok 1448—56 közt a bécsi egyetemen tanul, később Ferraróban, s 1465-ben még mindig az egyetemen találjuk Bolognában. Szorgalmuk, tudásuk alapján tanárok, vizsgáztatók, tanácsosok lesznek a külföldi egyetemeken, sőt rektorságig is felviszik. Johannes Wittich de Septem Castris 1411-ben a bécsi egyetem rektora, Petrus Suck de Corona (Brassó) 1473-ban rektor ugyancsak a bécsi egyetemen.
Az egyetem látogatása nemcsak a gazdagok privilégiuma; föltűnően sok a szegény tanuló az egyetemen is. 1413-ig 2 garas beíratási díjat kellett fizetni a bécsi egyetemen, 1413-tól kezdve a szegények 4 garast fizetnek, a módosabbak nyolcat, a püspökök, hercegek 3 frtot, a grófok, prépostok 2 frtot, a bárók és apátok 1 frtot. És 1365 -1460-ig a magyar nációba beirt tanulók közül 944 van paupernek vagyis szegénynek kvalifikálva, ami azt jelenti, hogy még azt a 2 illetőleg 4 garast sem tudták megfizetni.
   Ezek az egyetemi anyakönyvek megannyi bizonyítékai az erdélyi iskolák létezésének. Hiszen ezek a tanulók analfabétákként nem mehettek az egye¬temekre. Az előzetes ismereteket itt kellett szerezniük. Ha tehát azt látjuk, hogy pl. Bartolomeus, Kolozsvár szülötte 1387-ben, Thomas Nicolai és Jo¬hannes Martini 1389-ben beiratkoznak a bécsi egyetemre, ebből következik, hogy Kolozsvárt 1387 előtt iskolának kellett lennie, pedig az első tényleges adatunk a kolozsvári iskoláról 1405-ből van keltezve, s így vagyunk sok más községgel. 1453— 1630-ig Erdély 126 községgel van képviselve a bécsi egyetem magyar nációjának anyakönyvében, ezeken a helyeken tehát falusi vagy városi iskolának kellett lennie.
   Külön erdélyi tudományról nem beszélhetünk, de tudósaink voltak nekünk is, kik akár az egyetemen tevékenykedtek, mint tanárok, felolvasók, akár a tudomány egyik-másik ágában hagytak alkotásokat magok után. Az egyetemi felolvasások több hétig tartottak s több előadást foglaltak magukban, így olvas pl. a bécsi egyetemen 1398-ban Jacobus az égről s a világról, Nicolaus de Septem Cartris 1399-ben magyarázza primám partem Alexandri; Nicolaus de Heltau a planéták járásáról tart felolvasást. 1445-ben Jacobus de Cibinio magyarázza primám partem Physicorum, 1519-ben Thomas Ball (Wall)" Horatius szatíráit és Ovidius Tristiáit.
   Nevezetes tudósaink működnek az egyetemeken, mint a vizsgáztató bizottság tagjai, vagy mint tanárok az egyetemen, vagy az egyetemen kívül. Ilyen tudósunk pl. Piso Jakab II. Lajos király nevelője; Wolfhard Transsylvanus bécsi egyetemi tanár, aki a klasszikusokat magyarázza s ki is adja Horatiust, Joh. Megerlin és Nicolaus de Septem Cas¬tris, a vizsgáló bizottság tagjai a bécsi egyetemen, Nicolaus de Mirabilibus, Kolozsvár szülötte, theologiai doctor, a florenci dominikánusok kolostorában tanítja a hittudományokat. A legnagyobb köztük Martinus Capinus, a jog s filozófia tanára a bécsi egyetemen, nagy tudása miatt valósággal orákulumnak nézték; 1503-tól háromszor dekán a bécsi egyetemen, majd stadtrichter, azután bürgermeister v. Wien s akkor feje lehull a vérpadon: összeesküvésben vesz részt s emiatt lefejezik 1522-ben.
   A hittudomány terén Pozsonyi János mihálykői szerzetes neve a legrégibb, amelyről tudomásunk van. Vellasquez szerint 1380 körül ragyogó beszédet szerzett a szeplőtelen fogantatásról. Michael de Parvo Harreo (Kiscsűr) misekönyvet állított össze 1394-ben. Kézirata a szebeni kapellen-bibliothekben.
Nagyobb hírre emelkedett Nicolaus de Mirabilibus két értekezésével; De conscientia s a másiknak röviden azt mondhatnék: De praedestinatione.
   A történelemtudományban két név szerez Erdélynek nimbuszt. Az első Adorján erdélyi püspök, ha igazolódik a történetírók találgatása, hogy ő az a bizonyos Anonymus. A másik: János, küküllői főesperes, aki Nagy Lajos történetét írta meg s nem éppen krónikaszerűen, mert itt-ott már bizonyos csoportosítását látjuk az eseményeknek.
   A grammatikai tudomány szintén érdekes adattal járul hozzá Erdély kultúrtörténetéhez: az első magyar nyelvtant erdélyi ember írta: Wolfhard Transsylvanus: grammatica opus novum. Bécs 1512.
   A földrajzi tudomány téren európai hírre emelkedett Maximilianus Transsylvanus. Ő írta meg a Magalhaes utazásának, vagyis a föld első körülhajózásának történetét. Művét lefordították idegen nyelvekre is s nagyon értékes anyagot szolgáltatott a XVI. sz. földrajzi tudományához.
Az etnográfia is mutat egy erdélyi nevet, helyesebben: egy erdélyi névtelent. Egy szászsebesi diák ez, aki 1438-ban török fogságba kerül, 20 évig raboskodik, akkor kiszabadul s elbeszéli fogsága történetét de különösen a törökök szokásairól, vallásáról ír kimerítően. Első német író, aki a törökökről ír. Könyvét nagyon kedvelték, egyik kiadásához Luther írt bevezetőt; Erasmus is kiadta 1530-ban.
   Nincs miért szégyenkeznünk tehát múltunkon; mi nem vagyunk új földesurak a tudomány dűlőin, évszázak hosszú során tekinthetünk vissza s az évszázak tanulsága arra int, hogy minden kornak megvan a maga munkája, azt el kell végeznie, mert különben jön a szomorú dekadencia. Az ősök dolga volt az úttörés nehéz munkája; a mienk a fejlesztés kötelessége. A kultúrát nem adják ingyen: tűrni kell érte, fáradni, szenvedni és dolgozni.

Ellenzék. 1924. január 13.
Írta: Rass Károly

László János: A dévai csángótelep ötven éves jubileumára

    Ha van az égben könyv, melybe a Népek és Nemzetek sorsát feljegyzik akkor a bukovinai magyarság sorsát 1764. január 6-án este Madéfalva felett így jegyezték fel:
    „Vérrel töröltessék le a nemzet testéről; ártatlanul mészároltassatok le; kő –kövön ne maradjon házatokból; hazát csak idegen nemzetek között leljetek; sohase legyen elegendő számotokra az otthonotok; mindig szükségben szenvedjetek; fajotok se törődjön veletek, örök bujdosás legyen osztályrészetek; a föld minden részébe jusson belőletek; s végül még a neveteket is elveszítsétek.”
    A beteljesülés nem sokáig váratott magára. Buccow Adolf Miklós gróf osztrák generális a békésen alvó Madéfalvát 1764. január 7-én hajnalban megtámadja, ágyúival felgyújtatja, lovasságával 400 embert legyilkol.
    A megrettent székelyek ezrei menekülnek Moldvába és telepednek meg rövid időre. 1777 évben Gróf hadik András tábornok javaslatára József császár Bukovinába 100 családot telepít ki Moldvából, melyek Istensegíts és Fogadjisten községeket alapítják. 1785-ben Hadikfalvát és Józseffalvát, 1786-ban Andrásfalvát, mely községekbe betelepült 248 székely család 2531 lélekkel és különböző ezredektől megszökött 32 szökevény katonacsalád 156 lélekkel összesen 280 család 2687 lélekkel. 1883 évben e szám már 11708 lélekre szaporodik. Ekkor lépéseket tesznek a budapesti kormánynál a visszatelepítésük érdekében. A kormány ezer embert akar betelepíteni, de néhány ezren jelentkeznek, akiket az Al-Duna mellékére három községbe Székelykeve, Sándoregyháza és Hertelendifalvára telepít le, akik öt év múlva 1888-ban a Duna rettenetes árja önt el és tesz koldussá s nagy tömegeket a szélrózsa minden irányába szór szét. Többen visszavándorolnak a bukovinai rokonokhoz, ahol némi támogatást reméltek, vagy a moldvai bojárok birtokain, mint hónapszámosok keresendők meg kenyerüket.
    Ötven éve, hogy ezen visszavándorlók közül Issekutz Antal Déva város akkori polgármestere Sebestyén József személyében az első csángótelepest az akkor még üresen levő kincstári birtokon, mint telepest itt fogta. Az előzőleg már folyamatban volt telepítési tárgyalások, Issekutz Antal-mint a kormány megbízottja-és a bukovinai magyarok között, gyorsabb tempóban megindult és már az évben többen bejöttek Bukovinából. A lassú tempóban folyt telepítés három év múlva, 1892-ben fejeződött be. Betelepült összesen 54 család, melyek a következő bukovinai községekből jöttek: Andrásfalváról 248 lélek, Istensegítsből 24, Hadikfalváról 7 és Déváról 9. Összesen 288 lélek. Behoztak 97 fiú ás 87 leánygyermeket, 139 lovat, 16 fajtehenet, 68 szekeret, sok gazdasági és házi felszerelést. Kaptak 880 hold földet 50 évi törlesztésre és némi építkezési anyagot. A házak sorra felépültek, az élet az elhanyagolt és nagy részben mocsaras területen nehezen megindult, s amit a föld nem adott meg az akkor virágzó fuvarral pótolta azt s már 1910 évben mikor az úgynevezett hozzátelepítést, az újtelepet telepítették, a régitelep már meglehetős jómódban volt.
    Az 1910 évi telepítés alkalmával a következő községekből jöttek be: Istensegítsből 14, Andrásfalváról 18, Hadikfalváról 8 és Józseffalváról 9 család, 45 férj és asszony, 119 fiú, 92 leány, összesen 301 lélek. Behoztak 69 lovat, 12 tehenet, 37 szekeret és sok házi és gazdasági felszerelést. Kaptak 33 kész házat és istállót, 356 és fél hold földet 50 évi törlesztésre.

Helység      Család      Fiú      Leány      Össze.     Ló     Tehén     Szekér     Ház     Istá.     Föld
Ótelep          54            97         87           288       139      16           68            -          -         880
Újtelep         45           119        90           301        69       12           37           33       33        356
Összesen      90           216      177           589      208       28         105           33       33     1236

Tehát már a betelepülés idején jutott 1 személyre nem egészen egy hold föld.

1938. évi állapot (foglalkozás).

Helység                                                             Ótelep                                  Újtelep                                      Összesen
Földműves                                         83 család, 463 személy              68 család, 359 személy          151 család, 822 személy
Kevés föld és napszámos                   27 család, 133 személy                8 család, 26 személy             35 család, 159 személy
Tisztán napszám                                 38 család, 180 személy             54 család, 301 személy            92 család, 481 személy
Különböző iparosok                           81 család, 354 személy             29 család, 136 személy           110 család, 490 személy
Szolgálatból                                        2 család, 7 személy                    1 család, 7 személy                   3 család, 14 személy
Értelmiségiek Ótelep: 1 pap, 2 papnövendék, 2 tanító, 1 jogász
Összesen:  1972 lélek, távol van 6, marad 1966 lélek.

Birtokállási megoszlás.
Helység                                                             Ótelep                                            Újtelep                                       Összesen
                                                    0,5-1 hold 22 család, 95 személy               12 család, 69 személy                     34 család, 164 személy
                                                    1-2 hold 28 család, 208 személy                30 család, 168 személy                   58 család, 376 személy
                                                    2-5 hold 48 család, 250 személy                34 család, 115 személy                   84 család, 365 személy
                                                  5-10 hold 31 család, 186 személy               22 család, 108 személy                    53 család, 294 személy
                                                10-15 hold 6 család, 31 személy                    3 család, 16 személy                         9 család, 47 személy
                                                15-20 hold 3 család, 16 személy                                   -                                          3 család, 16 személy
Föld nélküli házzal                    68 család, 268 személy                            49 család, 253 személy                    117 család, 521 személy
Föld és ház nélkül                       25 család, 83 személy                             10 család, 38 személy                         35 család, 121 személy
Kereskedő                                     4 család, 12 személy,                                              -                                           4 család, 12 személy
             Írta. László János telepes gazda

László János a készülő könyvéről 1939-ben.
(A bukovinai magyarság és lecsapolódottjának története 1762-tól 1914-ig)

    Mélyen tisztelt Dr. Úr!

    A f. hó 9-én kelt sorait véve tisztelettel értesítem, hogy a Gyallai főszerkesztő úr által említett monográfia egy része a vajdahunyadi és más része a marosvásárhelyi Szent Ferencrendi zárdában van gépelés alatt, míg az első részét az újabban kapott forrásmunkák alapján most írom át. A munka lassan halad, mert én nem író, hanem egyszerű földműves ember vagyok, aki csak akkor vehetem a tollat a kezembe, ha más elfoglaltságommal végeztem. Azért remélem, hogy a tél folyamán elvégzem, és ha azt sikerül legépeltetnem, nagyon szívesen küldök egy példányt belőle. Ámbár sokkal jobban szeretném, ha munkámat nyomtatásban olvashatnám, de annak kinyomtatásához én szegény ember vagyok és elég idős is ahhoz (61 éves), hogy anyagi tőkét szerezhessek a nyomtatás költségeire.
   Ami a másik kívánságát, az adatokat illeti, én lelkem minden örömével vállalkoznám e feladat elvégzésére, mert az én lelki táplálékom a hasznos írás és olvasás volt egész életemen keresztül.
   Négy bukovinai eredetű község van Hunyadmegyében: Déva, Vajdahunyad, Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy, valamint Gyorok Aradmegyében és a szorványok. Ezeket bejárni, feldolgozni költségbe és időbe kerülne, mihez nekem a legnagyobb sajnálatomra nincsen anyagi tehetségem.
Szomorú, nagyon szomorú dolog, hogy a megyében élő több ezer telepes közül senkit sem tudok ajánlani e munka elvégzésére, mert a földmíveléssel foglalkozóknak nincsen tehetségük erre. Az iparosokat és kereskedőket leköti a műhely és az üzlet. A 4-ik kérdésére röviden válaszolva, a következőket válaszolhatom:
   Az értelmiségi színvonal (átlagban) közepesen aluli. Analfabetizmus 1, 5 %. Olvassák a Népújságot, kevesebb Néplapot, Magyar Újságot, egy páran a Magyar Népet. Egyéb olvasmányok a Szentkereszt Hadsereg, Katholikus Világ és más vallásos füzetek. Az „okosabbak” semmit sem, az iparosok nagy része pedig amerikai ponyvaregényeket olvas. Elég sokan a kártyajátékot űzik. A kocsmázást kevesen.
    A gazdasági és kulturális élet az utóbbi időben elképesztően szomorú. A dévai telepen régebben volt tejcsarnok, állatbiztosító szövetkezet. Ma nincs, csak egyedül a Hitelszövetkezet, mely csak azért áll fenn 27 év óta, mert mindenki adós oda. Ha ez nem volna már régen megomlott volna. Volt fúvós zenekara, Ifjúsági Egyesülete. Műkedvelő gárdája (gyönyörű sikerekkel). 72 tagú Dalárdája, Gazdaköre. Mind - mind megomlott, megölte az irigykedés és ma nincs semmije. Pedig lehetne. 1906-tól vagyok a községem elöljárósági tagja, több egyesületnek vezetője voltam, mindent figyelemmel kísértem s így tudom, hol a hiba és kik a hibásak mindezekért, de nem szólhatok, mert az „ember fejét be szokták törni.”
    Sokat törtem magamat azon, hogy a fajtám életét elemeire boncolva megírjam, de ehhez anyagi tehetségem sohasem volt, mert a Jóisten más egyébbel, a faj szaporítással áldott meg: 11 fiút és 6 leányt kereszteltettem, melyből 12 felnöveltem és ma is 9 tagú a családom. Tehát a jószándék szándék maradt.
A kért adatok pontos és kimerítő megírására a telepesek közül nincsen kit ajánljak. A fentebbi okok miatt én vállalni nem tudom. Tanító ember sincs itt olyan, aki ezt vállalhatná, sem pedig komoly, pennás emberünk. Papjainknak más az elfoglaltsága. Ajánlanék ügyvéd embert: Dr. Meskó Miklóst, Dr. Martonossy Györgyöt vagy Schuller Frigyest drt. Csakhogy ezek vajon elvállalnák-e díjtalanul, ez a kérdés? Amatőr kapható.
    A tárgyhoz nem tartozó soraimért szíves elnézését kérve, magyar testvéri szeretettel üdvözlöm.

                   László János

                        Déva
           Str. General Berthelot 7.
                 Jud. Hunedoara

Dévai tapasztalataim-1901.

    Hivatalos kötelesség szólított Dévára, ahol még soha nem voltam és előre örültem, hogy az erdélyi részeknek ezen egyik legkiesebb vidékét s e várost láthatom.
   A reggeli vonattal érkeztem és az állomásnál már meglepett, a mint piszkosabbnál piszkosabb bérkocsis kocsisok éktelen kiabálások között ajánlgatták kocsijaikat, mígnem a legtisztábbat kiválasztva a Víz utczába hajtattam.
    Déva városát városnak képzeltem, hát íme sövény kerítések között kanyargott utam, amilyent még soha nem láttam és valóban városi ember létemre erősen megcsudáltam. Erős zápor szakadt, mikor a Víz-utczába értünk és elbámultam a remek látványon, mely szemem elébe tárult. A lovak ugyanis majdnem térdig gázoltak a vízben és hömpölygő hullámok boríták az utczát egész szélességében. Fentebb már rohanó ár jött felénk és én már-már az elsodortatástól félve kiugrani készültem a kocsiból, menekülésre gondolva, midőn kocsisom megnyugtatott, hogy nincs mit félni, mert hiszen ez ár csak természetes vízlevezetés — csatorna helyett — s egyúttal a városban meggyülemlett szemetet is magával vivén, az utczaseprést pótolni van hivatva.
    Istenem mily bölcs köztisztasági intézmény és még hozzá pénzbe sem kerül! Oh ti fővárosi szakértők, miért jártok ki Európa culturalis városaiba csatorna rendszer tanulmányozására, — midőn itt van . nagyszerű csatorna és vízlecsapoló rendszerével Déva városa — gyertek ide és, okuljatok.
Alig tértem magamhoz ez ár szülte látománytól, figyelmemet földhányás, kőrakás vonta magára. Mi történt itt? — gondoltam magamban — torlaszok emelkednek, kő a kövön, az utczaközlekedés elzárva, talán csak nem utczai harcz, zendülés nyoma ez? Már-már a Bastille bevételére gondoltam, majd azon szomorú emlékekre, melyeket román testvéreink ellenünk elkövettek N.-Enyeden, Zalathnán dicső szabadságharcunkban.
    Ezen elmerengésemből ismét kocsisom szava térített magamhoz, kiszállásra kérve, mivel tovább kocsival nem mehet, — gyalog is csak nehezen — mert hát itt az utcát kövezik és már több mint 5 hete itt, ez utczában minden közlekedés szünetel, — és kocsisom azon véleményét fejezte ki, hogy ha e kövezési munka ezután, is, mint eddig, egy-két munkással folytattatik, úgy bizony talán októberig is így lesz ez utcza feldúlva és a közlekedés megakasztva. De hát nincs e városnak polgármestere? Ki e munkálat lassúságát észrevegye és azt a közérdek, a közjó szempontjából siettesse? A polgármester éppen ez utcában lakik, — de a városháza most lent van a görögvárosban, a barátok klastromában, és így valószínűleg útja nem vezeti ez utcán fölfelé, csak lefelé s így nem figyelte meg e pár munkással készülő, hónapokig tartó munkát. No de végre bukdácsolva, majdnem lábamat törve, e torlaszokon áthaladva a főtérre jutottam.

    Remek látvány valóban a várhegy látása a főutca csinos és tiszta házsorai¬val — s a várost környező hegyek zöld pompájával. De mi ez? A főtér feldúlva — torlaszok, közlekedési akadályok mindenütt...Jobbra-balra majdnem hegynek nevezhető földhányások, homok-dombok. Éppen úgy, mint Pretoria az angolok dúlása idejében.

    A dévai főtér úgy néz ki, mint egy megostromolt város. Romok és kőhányás mindenütt. Egyik oldalon földhányás, másik oldalon homok torlasz, — kő és vasgerendák halmaza; — csak itt-ott egy vékony szalag, hol életveszély nélkül a közlekedés lehetséges. Azt mondják, építkezés folyik s ez tette szükségessé e köztérnek magánvállalkozók által történt elfoglalását. Ez is valami dévai specialitás, hogy a magánérdek, a magán vállalkozás köztereket foglal el és vesz birtokba, hónapokon át magán használatba. Láttam Budapesten kiépülni az Andrássy-utat, a körutakat, — alig pár éve a Kossuth Lajos-utczát, a városház-tért — a szép paloták egész sora emelkedett és épült ott föl alig pár év alatt és kérdem: ki látott ott vagy például a Kossuth Lajos utcza kiszélesítési munkálatoknál, a Dréher-palota kettévágásánál csak egy vakondok-túrást is, csak egy napi közlekedési akadályt is? A nagyközönség, kinek semmi érdeke és köze a magánvállalkozásokhoz, tűrte volna-e csak egy napig is azt, hogy homokbuckák és földhányások akadályozzák az ő kényelmében, — de Déván? Na az más.
   Itt a jó közönség birkatürelemmel bír. Hát nincs itt hatóság, nincs itt városi tanács, hogy ily próbára tegyék a nagy közönség türelmét, így játszanak, bitorolják a közvagyont — a városi köztért. Igen is, mert a főtér piactér, közhasználatra szánt és fenntartott városi terület, tehát közvagyon és hogy jön ahhoz a magánvállalkozó, hogy ezen a nagy közönség használatára szánt köztért a saját céljára ingyen hónapokon át használja, sőt a rendes piaci forgalmat is akadályozza. No de, azt mondjak, eltekintve ettől, a nagy közönség használatára és üdülésére itt van a népkert és úgynevezett vársétány.
    Nosza tekintem meg. Remek, szép fekvésű hely, igaz, sok város irigyelheti Dévától. De megfigyelve, nem tudom miért nevezik népkertnek? Nem láttam én ott sem népet, sem kertet. Azt mondják, hogy azelőtt szép fás, gyepes hely volt, hol a nép üdülést keresve, szabad idejét szórakozva tölti a fák hűs árnyában, a gyepes szép pázsiton. Ma azonban — úgy mondják — népkert közvagyon, elzárkózott társaságok úri passziójának kielégítésére, mulattatására szolgál. A nép csupán a kerítésen, az elzárt területen kívül bámulhatja az úri játékot, míg el nem zavarják, — de a népnek a gyepre lépni, ott játszani, labdázni, sőt még a gyermekeknek is a fűben heverni, 10 korona pénzbüntetés terhe mellett tilos. Hát bizony furcsa célt szolgál ezen úgynevezett népkert.
Lehangolva e tapasztalattól, vezetőm egy pár utcán kalauzolt végig. Megcsudáltam a román templomot vakolatlan külsejével, mázos deszkakerítésével, elhanyagolt kert közepén, — s alig hittem kalauzom azon kijelentései, hogy e szép templom bizony már évtizedek óta van ily állapotban és lesz is még ilyen állapotban, mert a román gör. keleti hitközség egymagában gyenge azon javítani, segedelem pedig nem jön sem érsektől, sem püspöktől, sem a mártíroktól, de még a . . . ligától sem.
    Az előtte elvonuló utcza pedig milyen gyalogjáróval bír, az valóban botrányos és hogy mikor lesz ezen segítve, azt senki még csak megközelítőleg sem tudja. Kifáradva a hegyes kövekkel kövezett utcán tett sétámban, vezetőm kis pihenőt ajánlott, tetszésemre bízván hol akarom ezt tölteni: a nemzeti kaszinó, fővendéglő vagy a zsidó kávéház nyári helyiségében-e?
    Hogyan, hát Déván külön vannak az urak, a zsidók és az idegenek? Igazán csudálatos dévai specialitás. Ilyen megoszlása a dévai társadalomnak. Az urak és barátaik a nemzeti kaszinó vendégei, — a zsidók a Redout bérlőinek vendégei, — az a pár idegen, ki olykor-olykor megfordul Déva városában ott lézeng a fővendéglő éttermében, azon gondolaton, hogy hát hol van itt Dévának úri közönsége.
   Pedig Déva város csak nemrég építette fel fővendéglőjét tetemes költséggel, és a szegény bérlő — azt mondják 6000 frt évi bért fizet a városnak érette most, de ha ilyen az üzletmenet és látogatottság, eljön az idő, hogy a város nem kap bérlőt vagy oly csekély haszonbért, mely nem áll arányban a város által befektetett tőkével és ha a város jövedelme kevesbedik, azt csak a város polgárai érzik meg, mert biz azt pótadó alapjában kell majd megfizetni.

    De hát hogy is állunk a pótadóval?
    Azt mondják — s vezetőm ezt megerősíteni látszék — hogy Déván a pótadó nagy, talán 40 % és hogy alig van ilyen drága város széles területen, mint Déva városa.
Hol a pótadó nagy — széles e hazában azt tapasztaltam, — az a város emelkedik, fejlődik, halad. Déván azonban alig látszik meg az, hogy emelkedne, fejlődne, haladna. Egy városban a pótadó jogosult, ha a város monumentális középületeket emel, városrendezési és rendészeti, közegészségügyi, köztisztaságügyi stb. tekintetekben tetemes anyagi befektetéseket, beruházásokat eszközöl, a melyek a közjóra, a közczélra szolgálván, a város rendes jövedelméből nem fedezhetők, — de a beruházások szükségesek és a lakosság előnyére és anyagi javára szolgálnak.
   Déván azonban nem láttam a város által épített monumentális épületeket. Azt a pár kiválóbb középületet, mely Dévát díszesíti, részint az állam, részint a me¬gye építtette. Nincs Dévának csatornázása, nincs gáz- vagy villanyvilágítása, nincs vízvezetéke, —az egy honvédlaktanyát kivéve — nagyobb városi középülete, a városháza most épül, nincs a város által fenntartott iskolája, nincs szubvenczionált színháza, nincs fizetett tűzoltósága, — hat főnél nagyobb rendőrsége, — nincs utca-szabályozása, kisajátítása, nincs utcakikövezési rendszere stb. Egyszóval nincs semmije, — a mi más városoknak mind megvan. Hát uram isten, mire kell a város jövedelme mellett az a 40 % pótadó? Talán csak nem egyedül a polgármester és városi tanács fizetésére és fizetésemelésére.
    Bizony, amint látom, e város adminisztrációját egy községi bíró s pár esküdt éppen úgy vagy talán jobban elintézné, mint a tanács polgármesterestől együtt, — ezért bizony, vagyis hogy e város rendezett tanácsú város legyen és maradjon, kár és hiábavaló azt a 40 % pótadót fizetni, még annak is, ki a pislogó világításból még csak egy szemerkényit sem élvez.
    Ha igenis látnám a város közepét a vasúti indóházzal szép egyenes, jól kövezett, befásított utcával, vagy a Székely, Dobay és Salamon-utcákat a főutcával újonnan nyitott utcákkal összekötve, kikövezve és aszfaltírozva, — ha látnám a Hunyadi-ut mellékutcáit miazmás árkaival rendezve, — ha látnám a várost villanynyal világítva, vízvezetékkel, csatornával stb. ellátva, úgy igen bolyén valónak találnám a 40 % pótadót, de így a legnagyobb abszurdumnak.
    Kell ide 3200 koronával fizetett polgármester, midőn az utcák nagy részében még csak egy 20 koronás utcai lámpát sem tud a város felállítani és azt csak petróleummal is ellátni? De hát itt minden úgy van.
   Fényes köntöst és elegáns toiletteket látunk mindenkin és mindenütt, pedig ha valahol, úgy Dévára áll az a magyar közmondás, hogy: „Fenn az ernyő, nincsen kas.“ Ez teszi éppen drágává e várost. S az üzletemberek ismervén kundschaftjaikat, 2—3 szoros árban tartanak mindent s méreg drága áron fizettetvén meg az árucikket azzal is, aki készpénzzel fizet, - úgy, hogy igen sokan szükségletük beszerzését Szászvároson eszközlik, hol mindent legalább 40—50 százalékkal olcsóbban kapnak.
   És a piacz — ez meg éppen unikum. Déva város környéke szegény, nincsenek igyekvő, termelő községek közelében, a kereslet és kínálat, vagy más szóval a fogyasztás és termelés nem áll arányban. Maga a város pedig csak fogyasztó és nem termelő lakossággal bír. És mégis mit látunk? Az a kis termelés, ami a város fogyasztási szükségletére is alig elegendő, nagy részben a létesített conservgyárban nyer elhelyezést, és a mi csak ott nem kell, vagy onnan kiselejteztetek, kerül a piacra. Itt is mit látunk? Üzletemberek, kofák korahajnalban, midőn a nagy fogyasztó közönség még alszik, — vesznek, vásárolnak össze minden megvehetőt: tojást kosarakkal, csirkét, libát, ruczát stb. százával veszik össze és szállítják tova, mire a fogyasztóközönség a piacra megy, az már üres és minden, a legegyszerűbb élelmi czikk is olyan drága, mint akár a fővárosban. Hát nem lehet ellenőrizni, megakadályozni ezt?
    Ezen szomorú tapasztalataim mellett örömmel töltött el az, hogy Déva városában, itt a románság kellő közepén, oly erős magyar szellem honol, oly erős magyar élet van. Ez teszi jelentőssé Déva városát.
    A magyarság itt e városban és a megyében birtokaikon, uradalmaikon élő nemes és vagyonos családok összessége az, amely Hunyadmegyének exellentz román jellegét eltünteti, és a megyei és városi életet magyarrá teszi. És a magyarság erősbítésére, fejlesztésére és haladására rendkívül előnyös hatással vannak a Déva városában virágzó és messze földön ismeretes és híres iskolák. A kir. főreáliskola, tanítóképezde és állami polgári leányiskola mindenesetre oly magyar culturalis tényezők, melyeket nem kicsinyelhetünk és mely intézetek évről-évre fejlődve és a tudomány haladásával lépést tartva, valóban nemcsak e megyének, hanem a hazának, az egész magyar nemzetnek erősbítésére szolgálnak.
    Ez intézetek, itt Hunyadmegye központján, a tudomány mellett, a magyarosítás ügyét is szolgálják. Ezen magyarosítás oly nemes czél, hogy azt tűzzel-vassal fejleszteni a legutolsó falusi iskolának is első feladata kell hogy legyen.
    Nemcsak alkalmat kell adni az édes magyar hazánkat lakó román testvéreinknek, hogy már az elemi iskolában a magyar nyelvet megtanulják, hanem alkalmat kell nyújtani az onnan kikerülő és a tudományos pályán haladni kívánó ifjúságnak, hogy a tudományt magyar nyelven sajátíthassa el, hogy a tudományt magyar nyelven művelvén, magyar tudományos ifjú és férfi legyen, kinek szíve és lelke a magyar tudományosságért hevül és kinek szívében a magyar haza szeretető erős és kitörölhetetlen, habár román anya emlője táplálta is.
   Azt mondják, a tudomány nemesít. Igen, ez örök igazság. És ha ez igaz, oda kell törekednünk, hogy mentől több legyen azon román ifjak száma, akik a magyar tudományosság csarnokaiból kilépve, meg- nemesített érzésük és gondolkozásuk folytán hozzájáruljanak ahhoz, hogy a gyakorlati életben nem az elválasztó, hanem az összekötő pontot keressék annyira szétdúlt társadalmi és politikai életünkben.
    A magyar főreáliskolákból kikerült ifjú továbbra is a magyar tudományosság szolgálatában áll. A magyar tudományosság szolgálata pedig egy a magyar társadalom, a magyar közélet szolgálatával. A magyar tudományosságban felnőtt és erős lett ifjú, az életben nem tagadhatja meg az alma mater szent emlékeit, és a ki ezt teszi, az rosszabb, mint egy pribék. A dévai főiskolákban a tanuló ifjúság egy tekintélyes része román. Innen a környékről román testvéreink gyermekei ezek, kik itt Déván, ezen a magyar tudo¬mány művelésére emelt intézetekben kívánják megszerezni a magyar tudományosságot, a magyar műveltséget. Ez nekik éppen oly lehetséges és könnyű, ha szorgalmasok, mint bárkinek. Azért nagy hibának tartom, hogy nem tesznek alapítványokat speciálisan szegény, jó tanuló román anyanyelvű tanulók részére, hogy tandíj elengedésben nem részesítik, hogy az úgynevezett internátust, mint az a ref. főiskolákban van Nagy-Enyeden, Debreczenben stb. nem teszik olcsóbbá és nem teszik lehetővé azt, hogy szegény román anyanyelvű tanuló mérsékelt díjért vagy ingyenesen ott teljes ellátást találhasson. Ez volna nagy jótétemény. De nagy hibának tartom, hogy ezen főreáliskolánál fennálló internátus méregdrága, úgy hogy csupán úrfiak számára való az. E vidék szegény lakossága, sőt nagyrészben szegényebb birtokossága is képtelen gyermekeiért az internátusbani ellátás költségeit viselni és így az egyedül a kiválasztottaké, a vagyonos szülők gyermekeié, ami bizony a kisebb birtokosokra elég nagy hátrány. Nagy hiba ezen intézetnél az is, hogy a tanárok a paedagógia elveivel keveset törődnek, előadásaikat nagyon akademice tartják, büszkék és hozzáférhetlenek, a tanuló lelki és egyéb sajátságaival keveset törődnek, a gyengébb tanulókat magára hagyják, sőt elijesztik s aztán kérlelhetlenül buktatják.
    Pedig az igazi paedagogus hivatása és feladata nem a fennhéjázás és a tudományossággal való kérkedés, hanem az a készség, a mellyel le tud ereszkedni az ifjú tanuló egyszerű gondolkodásához és felszínre tudja hozni a gyermeki lélek ismereteit s jóakaró türelemmel buzdítani és vezetni a gyengébbeket. Az iskola úgysem az életnek nevel. Nem mindig áll az, hogy a ki az iskolában jeles tanuló, az az életben is jeles, az elsők elseje lesz A sors, a viszonyok néha jelentéktelen egyéneket hoznak felszínre és kitűnőket helyeznek másodsorba.

Kónyai Elemér

Déva és Vidéke, 1901. július 4.

Déva jövője-1903.

   Dévának a múltban vára adott jelentőséget. Ez a múlt megszakadt és többé nem folytatható. A gyönyörű várról rég megállapították, hogy hadászati fontossága nincs. A Maros igen messze van tőle; a Szárazhegy nyúlványai igen közel vannak hozzá. Ma csak történelmi emlék és üdülőhely.
   Déva a jelenben hivatalnok-város; a közigazgatás és igazságszolgáltatás megyei központja. Vannak virágzó tanintézetei, de nem azok szabják meg jellemét, sem kereskedelme, sem nagyszámú és értelmes iparos osztálya, sem az itt székelő honvéd-zászlóalj, sem réz- és kőbányája, sem földbirtokosai és gazdálkodói.
Mindezek fontos tényezői életének, de legfőbb mégis a tisztviselők nagy serege. Nem az a kérdés, hogy jól van-e ez így, hanem az, hogy fejlődhetik-e városunk s ha igen, milyen irányban. Hivatalnok-városi minőségben nem nagyon fejlődhetik. Új hivatalok idehelyezésére nincs kilátás, — de talán szükség sincs.
   A hivatalnok-elem, bármennyire fontos egyéb tekintetben, gazdaságilag csekély jelentőségű, mivel nem termelő osztály, hanem töredéke a kevés számú fogyasztó közönségnek. Ugyanez áll a tanintézetek és laktanyák népére is. Mezőgazdasági jelentőségre Déva már csak azért sem vergődhetik, mert határa kicsiny és vidéke is kicsiny. Szegény, apró, kezdetleges gazdaságot űző falvaink terményei egymáshoz nagyon közel fekvő városok piacain oszolnak meg.
Nincs más útja a fejlődésnek, mint az ipar és kereskedelem fellendítése. Ezt elsősorban a forgalom megnövekedése idézheti elő. A forgalom pedig, — személyi és áruforgalom — nagymértékben függ a közlekedés eszközeitől.

                                                                                                                          A dévai nemzeti Casino egylet tulajdona, 1903

   Déva fekvése e tekintetben — a Maros mentén s egyik fő vasútvonal mellett — nagyon szerencsés. A Maros hajózhatóvá tétele ugyan rendkívül nehéz és költséges feladat, és kiszámíthatatlan, hogy a dévai partokon mikor fog az első gőzhajó kikötni. De még ehhez az ábrándhoz is közelebb jutunk, ha szép, nagy vizünket más, egyszerűbb módokon minél előbb hasznosítjuk.
   Két ilyen mód van. Az egyik a tutajforgalom ideterelése. A másik a víz erejének gyári üzemek céljaira való felhasználása.
Nem látom át, hogy miért ne lehetne Déván tutaj-állomást létesíteni. Úgy tudom, hogy Zám község igen szép hasznát látja annak, hogy a tutajosok ott kötnek ki. A vízerőnek gyári értékesítését sem gátolja semmi. Csak érdeklődést kell ébreszteni ebben az irányban. A vasúthoz való előnyös viszonyát eddig nemcsak fel nem használta városunk, de sőt botrányosan elhanyagolta. Megbocsáthatatlan bűn volt elszalasztani, sőt eldobni az alkalmat, amidőn Déván vasúti csomópont le¬hetett volna.    Nagy mulasztás az is, hogy még mindig nem vagyunk vasúti összeköttetésben a zarándi részekkel.
   A mulasztást helyre kell hozni! A bűn következményeit jóvá kell tenni! Ez utóbbi nagyon bajos, de nem lehetetlen. Ha a piskii vasútelágazás Déván létesült volna, Dévának ki kellett volna terjeszkednie. De merre felé? Földrajzi helyzeténél fogva okvetlenül Piski irányában. Nagymérvű kiterjedés előidézhette volna azt, hogy Déva egy része a mostani Piskitelep helyét foglalja el.

                                                                                                A katolikus hitközség tulajdona, 1903 

   Nos, csináljuk meg ezt a fejlődési folyamatot a túlsó végéről kezdve. Dévának vasúti külvárosa már megvan, noha önálló névvel és jelleggel, s noha távol esik a belvárostól. Hát közeledjenek egymáshoz! Déva nemsokára elérheti s magába olvaszthatja Szántóhalmát. Piskitelep sem látja kárát, ha rohamos fejlődését és terjeszkedését mifelénk irányítja. S ha egyszer Déva és Piskitelep összeérnek, az eggyé olvadást nem lesz nehéz keresztülvinni!
Korunknak egyik legjellemzőbb vonása a nagy városok óriási növekedése.
   Londonnak 1801-ben 860 000 lakosa volt; ma négy milliónál több van. Chicagóban a népesség 1840 óta minden ötödik évben megkétszereződött. — A másfél milliós Berlin még nem is olyan rég, kis város volt. (A XVII. században hatezer lakossal) Budapest lakossága a múlt szá¬zadban 25.000-ről háromnegyed millióra emelkedett. Az egész ország csak 27-szer olyan népes, mint a főváros.
   Ez az állapot veszedelmes a vidékre nézve, melyben pangást idéz elő. Vidéken az élet kisszerű, sekélyes; nagy vállalatok számára talaj nincs; kiváló képességek nem találnak megfelelő munkakört; a természeti és társadalmi erők kevésbé hasznosíthatók.
   Minél kisebb helyi központtal rendelkezik egy vidék, annál gyengébbek művelődési és gazdasági mozgalmai s annál lazább kapcsolatban van az egész országgal.
A vidéki városok fejlesztése tehát általános nemzeti érdek. Viszonyaink között különösen nagy jelentősége volna Déva megerősödésének. Városunk lenne hivatva fellendíteni e nagy és Istentől megáldott és mégis szegény vármegye gazdasági életét, közvetítvén a forgalmat vidéke és a nagy világ közt.
   Mennyi kincs hever itt haszontalanul! Alig néhány éve, hogy a helybeli kőbánya termékei s a legközelebbi környék kitűnő ásványvizei forgalomba kerültek; hogy az első és egyetlen gyár (a Transsylvánia) létesült; hogy a rézbánya művelésére próba tétetett.

                                                                                                                            A refomátus hitközség tulajdona, 1903

   A villamos világítás és erőátvitel még csak terv. Csekély kezdet, de jó jele a fejlődőképességnek. Magának a városnak azonban mindebben alig van érdeme.
Mit tett Déva város a saját fejlődése érdekében? Nem emlékszem jelentékenyebb műveletére a korcsma-vállalatnál. A korcsmák pedig (vagy vendéglők) nem úgy voltak berendezve, hogy bennök az idegen csak némi kényelmet is találjon, hanem úgy, hogy a minden rendű és rangú városi közönségnek legyen hol dorbézolnia. Nemde pompás eszme: az alkohol élvezetének terjesztése által szaporítani a közjövedelmet?
   A számítás azonban csak félig ütött be, a mennyiben a szeszes italok fogyasztása nagyon szépen emelkedett ugyan, de a városnak ebből alig, vagy csak ideiglenesen volt látszólagos anyagi haszna is. Most már egymásután kénytelen eladni a vendéglőit, úgy, ahogy lehet. Íme a lassú haladás egyik főoka.
Van igen nagy szüksége, van lehetősége, vannak előnyös fekvésben, természeti erőkben hatalmas biztosítékai Déva fejlődésének, — de hiányzott mindig az öntudatos vezetés. Éltünk napról-napra úgy, a hogy a körülmények éppen élnünk engedték. Ha valamicskét netán hátramentünk, nem érzünk miatta önvádat; ha esetleg előre haladtunk, arról sem tehetünk.

                                                                                                                                     Szinte Gábor tulajdona, 1903

   Sors bona, nihil aliud. Mi a sorsunkon legfölebb korcsmákkal igyekeztünk javítani. Ki a hibás, hogy az sem sikerült? Vége legyen már egyszer e gyámoltalanságnak! Előrelátás kell a vezetéshez. Nagy czélt kitűzni, az erőket arra terelni, eszközöket teremteni és felhasználni, mindezt öntudatosan és pihenés nélkül; ez biztos útja a megérdemelt haladásnak. Itt az ideje, hogy Déva kifejlődésének szilárd alapjait lerakjuk. Az első czikk programja talán nem is mindenben helyes; mindenesetre hézagos és vázlatos; az a jövő talán soha sem, vagy csak sokára valósulhat. 
   Mindegy! Törekednie kell feléje! Kezdet nélkül nincs eredmény. A jövendő ne találjon készületlenül; ne legyen csupa meglepetés! Tőlünk telhetőleg befolyásoljuk alakulását. Van erre képességünk, habár fejletlen is. Gyakorlás fejlesztheti csupán; használatlanul elvész, megsemmisül, mint ahogy a föld alatt bujkáló vakondok szeme elcsökevényesedik.
Dr. Réthi Gyula

Déva és Vidéke, 1903. március 26.
Képek: DJANH-Deva, Fond Primaria Deva, 1/1903

A történelem tanulságai.

    Megdönthetetlen bizonyítékokkal még nem tudom alátámasztani, de mint valószínűséget állítom, hogy a szászvárosi ferences rendház eredete visszanyúlik az Árpádok idejébe. A kolostor nem keletkezhe¬tett 1235 előtt, melynek tavaszán IX. Gergely pápa II. Endre leányát Erzsébetet a szentek közé iktatta, de 1270-nél későbbre sem tehetjük, mert e kolostor temploma szent Erzsébet tiszteletére emeltett s IV. Béla király uralkodására esik az erdélyi ferencesek megjelenése.
   A szászvárosiak kegyeletükkel akartak adózni az újonnan szentek közé iktatott Erzsébet tiszteletének, másodszor pedig az uralkodó királlyal szemben is így akarták kifejezni figyelmességüket. Már kezdetben a ferencesek előtt tekintélyt az kölcsönzött neki, hogy a növendékeket itt nevelték a rend szellemében s innen igazgatták az erdélyi őrséget. Kétszer heverte ki a török támadást (1439, 1479), de annak lakói nem csüggednek, mindig fölépítik, kijavítják, mig a reformáció hulláma lakatlanná nem tette.

   Az erdélyi ferencesek medgyesi káptalanán 1730 április 18-án mint befejezett tény szerepel a visszatérés. Csak abban nem állapodtak meg, hogy most vegyék-e meg a régi kolostortelket, mely őket találná, vagy alkalmasabb időre halasszák. Gr. Wallis Ferenc katonai kormányzó lépett közbe, aki a városhoz intézett fölszólításában „üdvös és keresztényies" cselekedetnek tartja, hogy a rendnek adja vissza a kolostort és a tárgyalások megkezdésére adjutánsát br. Beretlan századost rendelte ki. A rend részéről ebben Csató Elek rendtartomány-főnök, Szabó Benedek filozófiai lektor, Bakó Imre és a világi katholikusok részéről Banovics Ádám, Olasz Ferenc vettek részt.
    Az első házfőnök ház nélkül Bakó Imre volt. A visszakapott területen a birtok nyugati részén a patak partján kő és fából álló mezei lakban vonta meg magát tizenhárom esztendeig. A ferencesek két ízben fogtak a rendház kiépítéséhez. Először kiépítették a templomhoz kap¬csolt a kertre néző telekrészt 1751 és 1770 között. Az út melletti részhez 1779-ben foghattak hozzá, miután gr. Haller Jánosné, Dániel Zsófia e célra 1600 forintot adományozott. Az Isteni tiszteletet kezdetben Koller Mihály postamester házában tartották. Ideiglenes kápolnát üszőből és vályogból 1732-ben ütöttek össze, mi miatt a más vallásnak a katholikusokat cigányoknak csúfolták. A katholikusok számának szaporodásával gyűjtést kezdettek Erdélyen kívül Moldvában is és 1749 áprilisáben a régi alapokra tették az új, de a réginél jóval kisebb templom alapkövét. Ebben Haller János gubernátor 4000 Fonttal segítette az atyákat és 1753-ra felhúzták a falakat, tető alá hozták és a szentélyt elkészítették annyira, hogy az első szentmisét május 16-án letarthatták. 1880. április 14-iki kezdettel a hajót hosszabbították a régi alapokon folytatva és Luigi Martina olasz építész tervei szerint építették a tornyot.
Az egyház felfogásában a templom mellett nél¬külözhetetlen az iskola, mely hivatva van az Isten igéjének megrögzítésére. Az elmondott körülmé¬nyek megértetik velünk, hogy a háztörténetének lapjain miért kezd az iskola csak oly későn, 30 év múlva szerepelni.
    A katholikusok ez idő alatt tapasztalták, hogy „ok a hitközöny veszedelme nélkül gyermekeiket nem küldhetik lutheránus (szász) vagy református (magyar) iskolákba”. Néhány gyermek részére kezdetben a szabad ég alatt, bérelt házikóban, a rendház nélkülözhető cellájában, ebédlőjében tartották az előadásokat. 1764-ben tizennégy tanulójuk volt, pedig a görög katholikusok is ide küldötték gyermekeiket. A jelen iskola telkét sok huzavona után a szebeni főkormányszék erélyes közbelépésére 1778-ban vásárolják Konrád András szász gazdától.
    Az iskolához a második tanerőt csak a szabadságharc után állítják be. A mostani iskola 1890-ben épült, az erdélyi püspök Lönhárt Ferenc 1000 forinttal járult hozzá az építési költségekhez. 1919-1926 között polgári iskolát is kapcsoltak hozzá.
    Ha átlapozom a rendház évkönyveit küzdés, fáradalom, aggódás, megnemértés, felekezeti súrlódás, politikai megbízhatatlanság nyomaival találkozom. Sokszor úgy kezelték a barátot, kinek az érdeke ahogy kívánta, de azért nem mondhatom azt, hogy nem szerették. Akármilyen ellenfele volt, mindenik megbecsülte benne a szorgalmat és a lemondást és végtére egy eset sincs, melyben ne győzedelmeskednék igazsága.
    A rendház évkönyveiben ennél többet is találok feljegyezve. Nevek vannak megörökítve, melyeknek viselői akár országos viszonylatban, akár a város vagy egyházközség életében ismeretesek voltak azon bőkezűségükről, mely nélkül az itt működő atyák nehezen tudják elvégezni azt a magasztos feladatot, melyre visszatelepülésükkel vállalkoztak. Illik ezekről sem feledkezni meg.
    A templom és rendház kiépítését Haller János gr. kormányzó adakozása tette lehetővé és nagynevű elődjének, Korniss Zsigmond gr. syndicus apostolicusnak (rend apostoli védője) nemcsak a világi hatalom átvételében, hanem a szegény ferencesek gyámolításában is nyomdokaiba lépett. Haller János és felesége, Dániel Zsófia emlékét a templom szentélyének jobb oldalfalába illesztett következő kronosztikon örökítette meg az utókor számára : InfeLIX aeqVata soLo, qVae rVDera fLeVI laM Laeta eXpensIs sto renoVata plis. (Földig lerombolva mint törmelék kesergém). Nemes szívek jóvoltából állok már boldogan.

    Nemes szívű adakozók a XVIII, századból: Macskásy Farkas, Dobokay Antal és Dobokay György, Bányai János, Kászoni Márton, Eperjesy Zsigmond, br. Bánffy Dénes özvegye, Bornemissza Ignác, Kopacz János, Jagerin Erzsébet, Jobst Frigyes, Boér Imre, br. Györffy Sámuel, Nikutz Gergely, Issekutz Jenő, br. Bornemissza János. Sok volna megemlékeznem mindazokról, kik a múlt században tetemes összeggel járultak hozzá a rendház fenntartásához, csak két családot emelek ki a világháború lezajlása utáni időből, kiknek emléke még mindnyájunk élénk emlékezetében él: Kétes János és feleségét Szocup Antóniát és özv. Hermánn Jánosnét. A Kétes család 93.500 leit, Hermánné 26.000 leit adott a hozatandó új harangokra.
   A katholicizmus életre keltése Szászvároson a ferencesek mellett a buzgó, áldozatra mindig kész híveknek, családoknak is érdeme. Amikor elgondolom, hogy kik tettek többet, hoztak nagy nagyobb áldozatot az Istenért, azok-e, kik batyu nélkül útra keltek és a holnap felöl, munkájuk, vállalkozásuk eredménye felől bizonytalanságban voltak, vagy azok, akik az atyákat meghívták, itt tartották, biztatták, szívességükkel pénzükkel segítették, akkor nem tudok különbséget tenni. A híveknek is, a ferenceseknek is érdemét nem tudom másképen méltatni, mint azzal a megállapítással: mindnyájan megértették az idők szavát és nem haboztak kitérni a kötelességek elől, melyeket a pillanat vállukra rótt.
    E megállapítás révén egy időszerű kérdés vetődik fel bennem: mi szükséges ahhoz, hogy valaki, valami naggyá legyen? Múltjának ismerete, jövőbe vetett rendületlen hite, jelenének értékelése és önmagának, övéinek megbecsülése. Ezen sarkalatos erények, tulajdonságok nélkül lehet az egyed, nemzet gazdag, jó szellemi tevékenységű, vitéz, harcias, szenvedni tudó, de könnyen remélhető helyét az életben soha sem fogja elfoglalhatni, mert az utolsó pillanatban mindig mások tolakodnak eléje, hogy könnyű sikerrel elrabolják az általa kiküzdött babért…

Déva és Vidéke, 1930. augusztus 26.

Írta és a szászvárosi zárda-templom fennállásának 200 éves jubileumi ünnepségén 1930. június elsején este a Transsylvania szálló termében meg¬tartott műsoros estélyen felolvasta Dr. P. Boros Fortunát. (részlet).

Hunyadmegye kihalt családjairól.
(Adalék Dobai nyomán, a hunyadmegyei családok aranykönyvéhez.)

    Köszönteni tisztesség, fogadni kötelesség. A mit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Az én korom ily aranyszabályai indítanak, hogy kötelességemet teljesítsem a Hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat iránt, mely, lehet hogy életem 80-ik, írói életem 60-ik éve alkalmából, tiszteleti tagjai sorába méltatott. Ha valaki, a történetíró másoknak él. A történetíró gyönyöre: dicsőíteni másokat, különösen azokat, kiktől nem várhat semmit. S nem oda esik tekintetem, hogy mit érez, ha az élők elismeréssel jutalmazzák , hanem oda, hogy akitől nem vártam volna, egyik munkám írásánál segített, emlékezetével, írásával, mit most, félszázad múlva előkerestem ; s mert hunyadmegyei volt, nem köszönthetem az ő s társulatunk hazáját méltóbb tárggyal, minthogy iratát ismertetem s emlékezetét hálából felújítom.
    Társulatunk közelebbről, a történelem és régészet mellett, programjába vette a történet másik segédtudományát, a családtörténetet is Hunyadmegyére nézve. Initialét kívántam rajzolni társulatunk ez új munkájához, hogy ha árad belőle valamelyes dicsőség, essék vissza az is a megyére, hű fiára, ki nekem Hunyadmegye élő s kihalt családjait összeírta.
    S az is vezet, hogy mint nem hunyadmegyeinek méltatása, a tárgy érdemét növelni fogja. Tizenkét év előtt, mint az országos »Magyar történelmi társulat« tagjai, 1887 július végén vendégei voltunk Hunyadmegyének s egyik felolvasónk részéről azzal köszöntöttük vendéglátóinkat, hogy magyar eredetüket kétségessé tettük. Hazamentem.
Elővettem Erdélyi történelmem 1. kötetét, s benne (a 114—113. lapon) a kenézekről írt czikkelyt. Szerettem volna figyelmeztetni az illetőt, hogy az erdélyi történetbúvárok még a forradalom előtt tisztázták e kérdést, még pedig okmányok alapján, s azon eredményre jutottak, hogy nemcsak a királyi váraknak, hanem az egyes családoknak is voltak kenézei, s ha voltak, azt kérdhetjük már most, miféle natio volt a földesúr, s ha nem volt magyar, kinek kenéze volt?
    Az akkor lefolyt vitára, melyhez magyarok, szászok hozzászóltak, egy névtelen munkácska adott okot, mely azt vitatta, hogy az erdélyi kenézek oláhok és pedig oláh nemesek voltak. A vita folytán kiderült, hogy Erdélyben mindenfelé, még a Székelyföldön is voltak kenézségek, s kitűnt az is, hogy a legtöbb Hunyad megyében volt, mint különben is Erdély legnagyobb megyéjében. Ez az eszmemenet kelthette fel a gondolatot, hogy a hunyadmegyei családok e kenézek utódai. Különben, hogy a hunyadmegyei kenézek később magyar családok törzseivé lehettek, történeti ténynek vehetjük. S ha van Erdélyben pont, hol kérdésessé lehetne tenni a családok magyar eredetét, az egyedül bogaras vidéke, mely a történeti nyomozások gyanítása során a honfoglalás utáni időkben szakadt Oláhország akkori területéből Erdélyhez. Mindezt futólag hoztam fel, mint társulatunk egyik feladatát. Annyival is inkább, mert czímem a hunyadmegyei kihalt családok emlékezetének felújítására szolgál.
    Pusztulunk, hangzik naponta a sajtóban. Minden családfa kipusztulásában, hogy azzal a kifejezéssel éljünk, egy magja dől ki. Minden család kipusztulása nemzeti veszteség. Ez a gondolat arra vezetett, hogy ha félszázaddal ezelőtt összeírtam az erdélyi nevezetesebb családokat, különös tekintettel az élőkre, pillantást vessek az Erdélyben századunk utolsó felében kihalt családokra. S azon szomorú eredményre jöttem, hogy a forradalomra lejött mintegy hatvan mágnás család majdnem fele kihalt, legalább erdélyi ága nálunk kipusztult. S bár főbb nemes családjaink közt is nagy volt a pusztulás, aránylag még sem volt e félszázad pusztítása akkora, mint a mágnás családoknál, kiknek utolsó sarjairól emlékiratot vettem fel. Ez úton érkeztem a hunyadmegyei kihalt családok témájához, melynek már czíme is jelzi, hogy csakis adalék kíván lenni. Azzal a megjegyzéssel, hogy aki utánam jön, szerencsésen kutathat, ahonnan én merítettem: gr. Kemény Józsefnek az Erdélyi Múzeum-Egylet könyvtárába letett szemmatográfiája kézirati dolgozatában, s ha megtalálható: Torma József, Hodor Károly, Mike Sándor genealógiai gyűjteményében.

    Ha van Erdélyben megye, mely büszke lehet fiaira, családjaira, az első sorban Hunyadmegye. Jó talaj, jó levegő csak úgy termette a nagy embereket. A dicső Hunyadiak, a legnagyobb magyar hadvezér, a legfelejthetetlenebb király, s Bethlen Gábor bölcsője ringott ott, a legnagyobb erdélyi fejedelemé, ki nélkül nem lett volna megmentve az erdélyi fejedelemség, s ha nem lett volna megmentve, most a magyar állam csak történeti emlék volna. S ha Erdély történetét a millenium századában vesszük, Hunyadmegye fiai, családjai neve futja végig századunk történetét. A forradalom előtt a Nopcsák, Jósikák lobogtatják a kormány, s velök szemben a Kendefiek, Gyulaiak a liberalizmus zászlóját, s a forradalom után a Kuunok neve emelkedett történelmi magaslatra. Egy ily megye tudományos világának figyelme méltán fordult a megyei családok történetére. Már azért is, hogy épen Hunyad megyében történik a legkevesebb változás a családi viszonyokban. Kifejezést nyert, mit méltán hangoztatunk: kié a föld, azé az ország. Ha csak az újabb időket tekintjük is, társulatunk nyomozása előtt bőven elég tágas tér áll, mert, ha az élő családokat s azon kihalt családokat, melyeknek neve a köztörténet, vagy a megye történetébe szövődött, következő névkoszorút adja: Ágh, Bája, Balla, Balika, Bálint, Balog, Barcsai, Brázovai, Benedikti, Biszkári (később Dédácsi, Bobik, Borbély, Buda, Csolnakosi, Csulai, Dobai, Fekete, Folti, Galgócs, Győrfi, Gyulai, Gridi, Goró, Ivály, Jósika, Jordán, Kakucsi, Kapi, Kéméndi, Kendefi, Kenderesi, Koncz, Kuun, Lugosi, Lukács, Makrai, Mara, Moldován, Naláczi, Nopcsa, Palatics, Pogány, Ponori, Puji, Rápolti, Szálfi, Sándor, Szeredai, Tornya, Török, Zalasdi, Zeyk, Zudor, Vadas, Váradi.
    Azonban Hunyadmegyére nézve sem vagyok csupán saját tudásomra utalva. Forrás áll előttem Hunyadmegye egy öreg fiától, ki felkérésemre akkor, midőn az ötvenes években genealógiával foglalkoztam, az akkor élő családok lajstroma mellett, kitért a kihalt családokra is. Ez Dobai György, kinek Szilágy-Somlyón 1856 júl. 9-én kelt szomorú jelentésének kezdő sorai 76 évre terjedő életét siratják, s mint végszavai mondják: benne kihalt a páratlan emlékezőtehetség s a tudományok gazdag kincstára egyike , amit, mint a ki Kolozsvárit lakása alatt az öreg urat ismerni tanultam, szintén aláírok. Dobai félívre terjedő hagyatéka már azért is érdekes, mert családi traditiókon alapul. A tudtával kihalt családokat három csoportban közli: régen, kora előtt és korában kihaltakra osztva. Mihez én egy negyedik korszakot hozok, mi írása keltétől, 1853- tól kezdődik.
    A régen kihaltak közül csakis azokról emlékezik, kik nem Hunyadmegyéből íratták magokat, mint: Borbély, kik Simáról — Magyarország öt Sima nevű községe valamelyikéről — íratták magokat. Fiúágon utolsó Borbély György, a nevezetes hadvezér, ki sánta lévén, szekérből intézkedett. Egy alkalommal ezer rabot kapott, azzal építtette Algyógyon azon nagy kastélyt, melyet a Kuun-család bír. Maga is ott lakott.
    Kapi, kik közűl Kapi Györgyről emlékezik meg, ki Aranyon lakott, mely hajdan Rápolti Györgyé volt, kit Apafi fejedelem kegyetlenkedéseiért, fenyegetődzéseiért elfogatván, szűk tömlöczbe záratott a dévai várban, honnan cselédjei el akarván szöktetni, kötéllajtorjája elszakadt, sziklára zuhant és kínosan halt el. Felemlítem, hogy a Kapiak fészke, a Kapivár romja Eperjesnél ma is hirdeti a család egykori fényét.
    Lugosi, Lugosról íratták magukat. Emlékezete szerint az utolsó Lugosi László volt, kinek két leánya: Anna radnóti Balog Jánosné, Judit Miksa Gáborné lett.
    Moldován, Tótiban lakott, Piski mellett. Teljesen kihalt.
    Palatics, utolsó volt György; leánya Erzsébet Barcsai Ferenczné lett. Egy más fejezetben hozza a fiúkban, leányokban kihalt törzsökös családokat, melyek az ő kora előtt nem sokkal haltak ki, kiknek egy részével Dohai családja kötelékben állott. Milyenek:
    A Balika család, maros-németi előnévvel. Nagybirtokú család. Nevezetes tagja Balika Bálint, ki mutua fassionál fogva Kéméndi Márkkal a branyicskai (régebben brancsikai) uradalmat is bírván, a branyicskai kastélyt ketten építtették. Az utolsót, Balika Ferenczet —mint írja —értem, mint gyermek elégszer voltam nála Kitiben, ahol lakott; mintegy 68 évvel ezelőtt halt meg. Szép birtoka egy részét a leánymaradékok bírják. A Muncsel nevű havast a királyi kamara a hunyadi várhoz csatolta.
    A Dédácsi, régebb Biszkári család, dédácsi előnévvel. A Biszkári nevet egyelőre Dédács oláh nevéről Biszkáról vette volt. Az utolsó fiú Dédácsi László, feleségétől, alpestesi Balog Annától, egy leányok volt: Erzsébet, később Török Ferenczné. Ez volt utolsó leány. Ennek — amint írja — én vagyok maradéka s néhai testvérem, Dobai Eszter kéméndi Váradi Ignáczné fiai: Albert, Ádám és Gyula.

    A Folti családról megjegyzi, hogy Foltról írá magát s ott is lakott, a többiekben utódaira utal. Nem nővére kezén lévén egykori birtokuk, mint látogató, hogy pótoljam egy részét az utódok helyett, a következőket írhatom róluk. Mint Hodor Károlynak az ötvenes években nekem küldött jegyzéke mutatja, az utolsó Foltiak: Bálint és Ferencz Bálint, kinek neje Jósika Mária, 1683 jún. 28-ikáról végrendelkezett. Egy leánya volt, Mária, ki gróf Bethlen Lászlóné lett, kitől a hatodik nemzedék egyik tagja gr. Bethlen Gergely adta el mai birtokosának. Az udvarban, helyéről kimozdítva, két kőlap van feltámasztva, egyiken a felírat: Jósika Mária, s alatta czímer, melyen a Bethlenek kígyója, úgy vélem, a Jósikák czímerét fogja körül. A másik lapon hosszas feliratban megvan írva, hogy ezt a tornyot, (mi egyébiránt csak 7—8 méter magas, egy szobát tartalmazó emeletes épület) Folti Bálint párja építtette 1719-ben. A másik utolsó Foltinak, Ferencznek, nejét Hodor nem jegyzi. Ennek is csak egy leánya van, Anna, ki Pókai Miklósné lett, kinek szintén Anna leánya csapói Turóczi Jánosné. Folt községén kívül, a hegyoldalban két kis rom áll, fedél nélkül, egyik pincze lehetett, a másik biztosan egy kápolna, mialatt boltozott sírbolt, feltörve, teljesen üresen. Mellette egy földön heverő kőlap, rajta félig olvasható felírat, miről az évszám ki nem vehető, de a Folti név igen, pár év előtt a Ferencznév is kivehető volt, szintén olvastam. A harmadik utolsónak, Jánosnak, kinek Borka leánya P. Horváth Kozmáné, Folton semmi nyoma.
    A Rápolti család, rápolti előnévvel. Az utolsó fiú, Rápolti György horvát bán, neje magyarországi Ravazdi Kata. Leányok Ilona, férjhez ment az akkori időben élt három Tárnok-Macskási testvér közül az egyikhez. Meghalván Rápolti György, a három Macskási fiú nyerte meg jószágait, azok maradékai bírják most is. Mint Dobai írja, onnan tudja, mert anyai ágon ezek egyikének maradéka. S megjegyzi, hogy családfája nála a forradalomkor pusztult el.
    A Szálfi család, sárfalvi előnévvel. Kipusztult, jószágai a Barcsai-családra szálltak.
    A Zalasdi család, zalasdi előnével. Jószágai az utolsó leánynyal, Borbálával, a Barcsaiakra szálltak. A gridi Gridi családot utána veti, de megjegyzése hozzá nincs. Az ő éveire kihalt családok czíme alatt hozza:
    A Bája családot, borhátvízi előnével. Utolsó fia Ignácz, egy igen kedves, sokat utazott, jó készültségi ifjú, ki élete világában halt el. S hozzá adhatjuk, hogy az utolsó Bája leány Mária, a báró Bánfi Albert anyja volt.
    A Bobik család, karánsebesi előnevel. Az utolsó fiút, Bobik Ferenczet, Dobai gyerekkorában sokszor látta.
    A Gargots család nagyváradi előneves. Utolsó fiú Dániel volt, kedves jó ember. A név Borbálában, Bakánéban élt tovább, Dániel leány testvérében. Hogy Dohait pótoljam, utalok »Erdély nevezetes családai« cz. munkám 270. lapjára, hol az általa említett Balika, Bája, Biszkári-Dédácsi, Folti, Rápolti, Sárfi, Zalasdi már a forradalom előtt kihalt családok mellett, mint szintén kihaltakat, felhozom az alpesiesi Ágh, a gyógyi Gyógyi, a reketyei Marsinai s a benczenczi Olasz családokat.
    Hogy a kihalt családokkal végezzünk, fejezzük be azzal, hogy Dobai 1856-ban történt halála előtt (amit nem említett) már kihalt volt fiágban a gróf Kendeffi család Kendeffi Ádámban 1832-ben, a báró Naláczi család, Naláczi Istvánban 1844-ben, s halála után a gróf Gyulai család polgári, illetőleg Erdélyben élő ága, gróf Gyulai Lajossal, 1869-ben.

    Az élő családokra térve, Dobai nyomán haladva, szerinte, amennyire eszébe jutottak, 1853-ban a következő nagyobb családok éltek: a nagybarcsai Barcsai, galaczi, bugyesdi Buda, brázovai Brázovai, fejérvízi Bálint, felsőszilvási Balia, csolnakosi Csolnakosi, csulai Csulai; következik, mit nem sorol elő: a kis- és nagydobai Dobai, felsőszálláspataki Kenderesi, seréli Kenderesi, malomvízi Kendefi, demsusi Lukács, felső-szálláspataki Mara, vízszentgyörgyi Makrai, naláczi Naláczi, felső-szilvási Nopcsa, puji Puy, klopotivai Pogány, ponori Ponori, kéméndi Váradi, alpestesi Válya. S végül, kik nem Hunyadmegyéből íratják magokat, de régtől fogva a megye tagjai: a karánsebesi Ivuly, toronyfalvi Tornya, bélteki Vadas család.
    S hogy becses jegyzékében semmi se maradjon figyelmenkívül, oda veti : »Lozsád olyan helység mely mai napig is a régi székely mód szerint, ágazatokra oszolva bírja három falu javait, úgy mint: a Fekete, Győrfi, Zudor ágazatok, s ezek onnan is íratják magokat.«
    S hogy emlékezetét utánpótoljuk, kimaradtak: a Benedikti, báró Győrfi, báró Jósika, gróf Kunn, Zeyk, s az akkor még élő gróf Gyulai családok, kikről »Erdély nevezetes családai«-ban bővebben megemlékeztem, az általam tárgyalt 24 hunyadmegyei család között, mit aztán Nagy Iván »Magyarország családai«-ban kiegészített. E családok a következők: Alsó, Barcsai, Benedikti, Brádi, Brúz, Csolnokosi, Eperjesi, Győrfi, Gyulai, Hollaki, Hunyadi, Jósika, Kapi, Kendefi, Kenderesi, Kozma, Kriszcsóri, Kun, Macskási, Makrai, Naláczi, Nopcsa, Váradi és Zeyk.
    Végigpillantva a Dobai és általam ismert kihalt és élő hunyadmegyei családok névsorán, előadásom czélja nem volt más, mint Dobai reminiscentiáit közzétenni. Hangsúlyozni társulatunk családtörténeti mozgalmának jelentőségét, mi a tudomány szolgálata mellett nem lehet más, mint az, mi abban a sötét korszakban Erdély nevezetesebb családjai megéneklésére indított, mit munkám végszavaiban így fejeztem ki: egy nemes ambicziót kívántam termékenyíteni, mely családaink falanxát, a nemzet érdekében tiszteletben tartassa. Mert minden családdal a nemzeti ügy egy magfája pusztul ki.
    Előszámláltam a családokat, nyissunk minden névnek egy lapot s jegyezzük, melyik mit hozott a nemzet, a haza és szűkebb hazája (megyéje) oltárára. Mint ahogy már több vármegye megtette vagy teszi, hagyjuk fenn, kiknek köszönhetjük ezredéves fennmaradásunkat, kik ünnepelték meg a Milleniumot, s kik kezébe teszi le a géniusz a második ezer évünk kezdeté t - Hunyad megyében,
    Kőváry László

Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Tizennegyedik Évkönyve, szerkesztette dr. Veres Endre, Déva, Nyomtatott Hirsch Adolf Könyvnyomdájában, 1900, 51-57 oldal.

A marosnémeti református templom felszentelése (1930).

    Makkai Sándor erdélyi református püspök ünnepélyes Istentisztelet keretében szentelte fel a marosnémeti újonnan renovált református templomot vasárnap, június 29-én szépszámú közönség jelenlétében.
    A templom körülbelül a marosnémeti grófi kastéllyal egyidőben készült. A kastélyon lévő felírás szerint a kastélyt 1631-ben gróf Gyulay Sámuel építette s mivel a templom valószínűleg házi kápolnának épült, hihető, hogy az abban az időben készülhetett. A templom mennyezete 1928-ban beomlott s nagyon megrongálódott és igy javítására volt szükség. Gróf Horváth Tholdy Rudolf, a marosnémeti főúri kastély mai birtokosa a templom restaurálására 50.000 leit adományozott, további 30.000 leit pedig összegyűjtött, úgy, hogy egymaga 80 000 leit szolgáltatott a restaurálási alaphoz. Balogh Sándor odavaló volt lelkész buzgó és szeretetteljes gyűjtéssel szintén 40.000 leit hozott össze, úgy, hogy a javítás 120.000 leit emésztett fel. A tavaly nyáron villámcsapás megrongálta a tornyot s a szószéket, de azt is néhány ezer leivel kijavították. A felszentelés azonban Balogh Sándor lelkész tavaly áprilisban történt elhalálozása s gróf Horváth Tholdy Rudolf betegsége miatt elmaradt.
    Makkai Sándor püspök június 28-án, szombaton délután érkezett Marosnémetire Baczó Lajos lónyai lelkész, hunyadi esperes és több református pap kíséretében s a grófnak voltak vendégei. A dévai hívek és érdeklődők reggel 9 kilenc órától autóbuszokkal mentek Marosnémetire, ahol délelőtt fél 11 órakor kezdődött meg az istentisztelet.

                                                                                                                         2007

    Imát Baczó Lajos esperes mondott, majd a püspök beszélt, beszédében kifejtve, hogy ragaszkodjunk ahhoz a templomhoz, amelyben őseink tisztelték az Istent s a templom legyen az a hajónk, amely a mai világ rettenetes bűntengerében minket az örökkévalóságba tisztán elvezérel, s amelyben mi teljesen biztonságban lehetünk.
   A gyönyörű és lelkes beszéd előtt a dévai ref. dalárda Makkai—Borsai „Október 31-én” énekelte Erese Miklós karnagy nagyszerű dirigálásával. A dévai ref. dalárda eme teljesítménye a legmagasabb művészi nívón állott, a kis templomban szédületes mértékűén érvényesült a hanganyag, úgy, hogy valósággal megbűvölte a szép ének a hallgatóságot. A mély istentisztelet után a püspök a beteg grófnak megköszönte áldozatkészségét, majd a püspök előtt tisztelegek Baczó Lajos, a hunyadi egyházmegye nevében. László Zoltán a marosnémeti és a marosillyei egyházközségek nevében, s gróf Horváth Tholdy Rudolfné a hunyadi ref. Nőszövetség elnöknője a Nőszövetség nevében.
    A püspök mindegyik beszédre néhány szóval válaszolt s különösen kiemelte azt, hogy tudja a szétszórtan élő hunyadme¬gyei reformátusság küzdelmeit és mindenkor élénk figyelemmel fogja kísérni életük folyását. A dévai és marosillyei ref. dalárdák nevében özv. Csulay Lajosné köszöntötte a püspököt, aki kedvesen válaszolt s megdicsérte a daldárdát, kívánván, hogy a lélek továbbra is a dal szárnyán találjon a Mindenhatóhoz.
    Makkai Sándor püspök és kísérete, valamint a dévai dalárda a grófnak voltak vendégei egész délutánig, amikor Dévára jöttek be mindnyájan. A dévai ref. templomban ugyanis este hat órai kezdettel zenés istentisztelet volt, amelyen Bitay Béla lelkész szép imája után Makkai püspök mondott magasszárnyalású hatalmas beszédet. A beszéd gondolat-menetét jövő számunkban közöljük. Nem feledkezhetünk meg a dévai ref. dalárda szerepléséről sem.
    A dalárda a dévai istentiszteleten Kapi Gyula által megzenésített XIX. zsoltárt énekelte, kitűnően, precízen, a legnagyobb művészetet reprezentálva, a fenséges érzést éreztetve, a dal szárnyán a magasba emelkedve s felemelve magával együtt a gyülekezet lelkét is, amely valóságos gyönyörűséggel hallgatta a nagyszerű énekszámokat. Erese Miklós karnagyot mindenünnen gratulációkkal árasztották el a dalárda kiváló teljesítményéért.
    A dévai istentisztelet után Dr. Apáthy Árpádné a dévai ref. Nőszövetség nevében köszöntötte a püspököt, akinek láthatólag jól esett a Nőszövetség tisztelgése és megígérte, hogy a télen Déván is előadássorozatot fog tartani. Makkai püspök az istentisztelet után Marosnémetibe hajtatott, onnan pedig hétfőn délelőtt utazott vissza Kolozsvárra.
    A 22 lelket számláló marosnémeti egyházközség kis templomának felszentelése, amely a dévai hívek részvétele által kimagasló ünnepséggé nőtte ki magát, a püspök szép beszéde miatt örökre feledhetetlen marad azoknak a szívében, akik a kis lelkes ünnepségen részt vettek s akik megérezték a magyar református szívek meleg összedobbanását.

Déva és Vidéke, 1930. július 5.

A Naláczy család emlékezete.

    Mostanában halt ki nemcsak Hunyadmegyének, de talán az egész Erdélynek egyik legjellegzetesebb családja, mely, főnemesi cím nélkül is Erdély főrendjéhez tartozott, nemcsak társadalmilag, de közjogilag is. Szinte egyszerre hunytak el naláczi Naláczy Géza és András. Ősi nemzetségüknek legutolsó férfisarjai.
    A Naláczyak családtörténet írója inkább tarthat attól, hogy az ecsetelés ragyogó színeiből fog hamarabb kifogyni, mint az árnyékoló színek festékéből. E család története szoros viszonyban áll hazája történetével, tartozván a történelem során kialakult ősi erdélyi főrendhez, mely a főnemesi címeket a XVII. század végéig legfeljebb hírből ismerte. Szereplésének, emelkedésének tere közös volt a Báthory, iktári Bethlen, Apaffy, Bocskay, de különösen a Hunyadi családéval. De ezek már réges-rég elenyésztek a kihalásba. Ősi családainknak volt ugyan egy erkölcsi haláluk is: a nótázás.
    Az uradalmak adományozgatása izgatta a becsvágyakat. Az áskálódás, pártoskodás pedig szomorú nótán, a jószágvesztésen végződött.
A XVIII. században addig ismeretlen címvágy lepte el az erdélyi főurakat. Az ősrégi főrendű családok cím nélkül kezdték boldogtalannak érezni magukat, mert kint, Magyarországon ekkor már ki volt alakulva a Hasburgok címzetes arisztokráciája. Az egyre sűrűbben érkező főnemesi diplomák megritkítják az ellenzéki patrióták sorait, mert sajnos e téren sok gyengeséget mutatott Erdély!
    Az Erdélyt is hatalmukba kerítő Habsburgok, az emberek gyengéire építve, kősziklára építkeztek. De végig megmarad az erdélyi országgyűlés sajátságos szervezete, hogy a felsőtáblára a régi főrendű családok tagjait személyi jogon, mint született főrendűeket meghívják. Az 1848-i Unió után e főnemesi címet nem nyert régi főrendű, a „méltóságos” regalista családok tagjai a magyar mágnástábla, illetőleg főrendiház tagjai lesznek egész 1885-ig, mikor a főrendi adócenzus behozásakor kiesnek. E főrendi jog megadásával e családok, a történe¬lem során kialakult főrend voltát, a magyar közjog is elismerte. Erdélyben a nagy nemesi családokat mindvégig a mágnásokhoz számítják.

    E családok voltak hazánk alapítói, megtartói. Tagjai voltak tisztviselőink, hadvezéreink. Az ő dicsőségük vagy gyalázatuk a nemzet dicsősége, gyalázata. Birtokuk őseikről maradt családi ereklye, egy darabja a hazának, mely őket kötelezi.
    A Naláczyak legkedvesebb színe a zöld, a park, mező, erdő színe. Mikor gróf Kendeffy Ádám megalapítja a kolozsvári Casinót és vívó iskolát, a kardforgatás mellett a lovagiasság szabályait és követelményeit hangsúlyozta. Nem is volt akkor mindennapi a párbaj, mert az összes, talán három duellum Naláczy György és Bíró Pál, gróf Bethlen Gergely és gróf Teleki Lajos, báró Wesselényi Miklós és gróf Wurmbrandt Ottó között vérrel, halállal végződött.
    A büszke Naláczy így esik áldozatul, karddal átjárt szívvel, a családi becsület érinthetetlenségének. A Naláczy nemzetség az érdekszaggatta Erdélyt híven képviselte, lévén benne nemes és báró, református és katholikus. A nemeslevelet soha sem ismerte, lejött mint tradíció, hogy ősfoglalás jogán bírja birtokát. Tagjai a XVI. század előtt de Vád, azóta de Nalác predikátummal fordulnak elő. Hunyadmegye Nalácvád községéről írva, hol máig áll két Naláczy kastély. Egyik hajdan a szürke barátok kolostora. Felvonóhídja előtt nem igen álltak ostromló hadak, faltörő kosok és ágyuk. Még a török, majd a kuruc világ is minden nagyobb említésre méltó kalandok nélkül su¬hant el Hátszeg festői völgye felett.
    Volt a Naláczyak között államférfi, udvaronc poéta, diplomata, katona, talán még rablólovag is, de magyartalan érzésű? Az soha! Ott a két testvér: István I. Apaffy fejedelem főudvarmestere, belgrádi követ, tanácsúr, mai nyelven minister, hunyadi főispán, gyermekeivel a Naláczyak bárói ágának őse; — és András kitől a szintén főrendű, de főnemesi címet nem szerző ág származik. A Naláczyak Erdély legelőkelőbb közjogi méltóságait: a hunyadi és zarándi főispánságot, fejedelmi, majd guberniumi tanácsosságot, táblai elnök¬séget nemzedékről nemzedékre viselik, miközben Erdély legelőkelőbb családaival látjuk összeházasodva.
    Azt tartják, a Naláczyak szép férfiak és szép nőket is nyernek nőül. De külsejük mellett az észt, a tudományszeretetet, műveltséget s ha kell, a fegyveres bátorságot sem lehet tőlük elvitatni.
    Naláczy József báró, előbb Mária Therézia testőrének áll be. Császári és királyi kamarás. Zaránd megye főispánja, táblai elnök. Irodalmunk kimagasló alakja. Több önálló műve mellett lefordítja Young „Éjszakai”-t franciából. Mert Erdélybe a fejedelmi udvar előkelő hagyománya a nemzeti nyelven még a XVIII, században is megérzett. Hol a nagy nemesi házak az irodalom szeretetében és művelésé¬ben szellemi fényűzést és hazafi érdemeket kerestek. Az erdélyi mágnás családokban otthonos nagy, európai látókör, a felszín mögé rejtőző bizalmas összefüggések mélységes félérzése és helyes értékelése jellemzi a bécsi testőr írásait is. Unokája annak a Naláczy Györgynek, ki a báróságot 1726-ban elfogadva szakított az erdélyi pátriótáknak az osztrák főnemesi címeket lenéző hagyományaival, de megmaradnak buzgó kálvinistának abban a korban is, melyben a protestáns az udvar előtt gyanús, a katholikus annyi mint aulikus, az aulikus pedig inkább osztrák, mint magyar!
Naláczy Borbála, báró Nopcsa kancellár hitvese Szacsalon, megyénkben valóságos udvartartást, fényes kastélyának őrzésére testőrséget tartott. Naláczy István, a bárói ág utolsó sarja különc. Nagy ész, végletekig hajszolt cinizmus jellemzi. Szellemes gúnyverseket és epigrammákat írt, melyekkel több ellenséget, mint barátot szerzett magának. Különben igazi nagy úr. Meghalt 1844-ben.

                                                                                                                                           Naláczi kastély, 2009

    A Naláczyak vérében van valami romantika, nem maradhatott el a tragikum. 1848 novem¬berében Wardener osztrák generális elfoglalja Kolozsvárt. Erdély részére börtönt, vérpadot állított. A Naláczyak mindeddig a Kendeffyek mellett Hunyad legnagyobb birtokosai, de a szörnyű eseményeknek. az elfogatásoknak és jószágelkobzásoknak ők is áldozatul esnek.
    Tisztán vállalkozó szellemükkel párosult szerencséjüknek köszönhetik, hogy az abszolutizmus után, a hetvenes években már ismét Erdély nagybirtokosai között foglalnak helyet. Kik most halálukkal a pusztulás szellőztetését fölidézték: Naláczy Géza, a puji földesúr. Közepes, karcsú termet, a család érdekes típusával, sas-tekintetében az őserő és öntudat sajátságos kifejezésével. Nagyanyja, Mózsa Krisztina révén az Árpádházba nősült Mózes Nádorispánnak, így magának IV. Béla királynak tizenkilencedfokú unokája. Naláczy András nagyanyja, egy Tholdy grófnő sugallatára katholikus szellemben nevelkedik, pappá lesz és most, mint róm. kath. plébános rekesztette be nagynevű őseinek hosszú sorát, mindketten szinte egyszerre zárva le a Naláczyak félezredévnél hosszabb történetét, nevük fennmaradásáról sem adoptálással, sem névátruházással nem gondoskodva.
    Így a Naláczy nevet ma egyedül egy köztiszteletben álló dáma, Erdély legmagasabb köreiben élő és szeretett naláczi Naláczy Ákosné, született naláczi Naláczy Amanda viseli, mint férfiágban kihalt híres családjának legutolsó tagja. Az utolsó Naláczy!

    A letűnő Cserényi, Gyulay, Inczédy, Henter, Mikó, Rhadák, Rhédey, Tholdy, Naláczy családok hulló levelek az élő nemzet virágzó fájáról. A nemzeti veszteség fölötti fájdalom sugallta e sorokat. Családaink sírjánál a visszaemlékezés azon érzetével állhatunk meg, hogy minden családdal egy koronás tölgy zuhan le, mely menykőnek és viharnak volt kitéve s ha kiállta a vihart, nevének megadjuk a tiszteletet!

Déva és Vidéke, 1930. május 3.

    Nagybarcsai Barcsay Lászlóné, sz. báró Bruckenthal Antónia. (1818-1887. nov. 24.)

    Éppen hét éve, hogy Hunyadmegye egyik legérdemesebb fia, méltán a megye patriarchájának nevezett Barcsay László volt főispán általános gyász és fájdalom mellett 78 éves korában a jobb létre tért.
    Azóta neje, Bruckenthal Antónia bárónő tekintetett a szélesen kiterjedett Barcsay család összetartó kapcsának. Folyó hó 24 én hajnali 3 órakor — fájdalom a megye ezen legtisztesebb matrónája is elköltözött ama jobb hazába, hol nincs többé szenvedés; hol elköltözött szeretteinket viszont látjuk, földi jó cselekedeteinknek jutalmát vesszük, de a honnan visszatérés többé nincs.
    72 évet élt; ebből 46-ot Barcsay Lászlóval példányszerű, boldog házaséletben. Négy fiat nevelt, erőteljes férfiakká, a haza szolgálatára; ezek: Kálmán az alispán, Béla a főszolgabíró, Domokos és Árpád.
    Maga a német eredetű Bruckenthal családból származott. Unokája volt a híres Bruckenthal Sámuelnek ki Mária-Terézia idejében, mint Kazinczy mondja „a nélkül, hogy megtette volna azt a lépést, amely nélkül előmenni akkor kevés tudott” a Bethlenekkel, Bánffyakkal, Telekyekkel, Keményekkel, Hallerekkel gazdag Erdélyben a gubernátorságig emelkedett, s ki a nagyszebeni Bruckenthal-múzeumot is „honszeretetből, nem a mesterségértéséből” gyűjtötte. A boldogult úrnő azonban idegen származása daczára is olyan honleány volt, a kinek keblét honszerető érzelmek dagasztották, aki mellett boldogult férje nemes honfiúi szolgálatokra lelkesült, s a ki négy derék fiat nevelt a hazának.
    Férjét és ezzel családját az önfeláldozásig szerette. Talált azonban időt és módot, hogy a család körén kívül társadalmi téren is érvényesítse nagyműveltségű lelkének, nemesen érző szívének áldásos befolyását a közjó előmozdítására, így midőn a 60-a s évek vége felé a közoktatásügy oly hatalmasan indult lendületnek széles e hazában mindenfelé. Ő a Hunyad megyei nőnevelés előbbre vitele céljából egy nagyszabású nőegyletet alakított, mely a megyének minden művelt leányát tagjául számította, s mely Déván, másfél évtizeden keresztül egy — teljes hatosztályú leányiskolát tartott fenn elévülhetetlen jeles szolgálatokkal.

    A kis-Barcsai új magyar református egyház alakulását; kiváló figyelmére méltatta. Az őseik nyelvéhez és vallásához visszatért véreinknek templomhelyet ő ajándékozott. Fiai a ravatal felett határozták el, hogy boldogult édes anyjuk nevére és emlékére ezen új egyháznál egy száz ft-os alapítványt tesznek.
    Életében nem kereste a tetszelgést és a pompát, viselkedésében egyszerű volt. Végső óhajtásaképpen is kifejezte, hogy temetésénél lehető egyszerűséggel járjanak el s főképpen koszorúkkal fényt űzni, ne engedjenek; a család tagjai, rokonok és nagyközönség alkalmazkodni is fognak a tiszteletre méltó végóhajtáshoz.
Halálát Hunyad megyének és az erdélyi részeknek sok főcsaládja gyászolja. Legközvetlenebb rokonságát a Béldyek, Marák, Lázárok, Sándorok, Korbulyok képezik. Elhunytával a Bruckenthal-családnak is egyik legvégső hajtása törött le. Ez az egykor virágzott hazafias német család ugyanis férfi ágában egészen kihalt s női ágában is immár csak két tagja: özv. Barcsay Zsigmondné szül. b. Bruckenthal Sofia és özv. Béldy Györgyné szül. b. Bruckenthal Berta vannak még életben. A nagyszámú és szélesen kiterjedt család mellett azonban az ismerősöknek is ezrei a legőszintébb fájdalommal gyászolják a derék főrangú úrhölgy elhunytát.
    Temetése 26-án, szombaton délután 3 órakor megy végbe. Földi részei egy ima után, melyet Szőcs Sándor ref. lelkész mond, Déváról a Barcsay Béla főszolgabíró házától Maros-Solymosra szállíttatnak és ottan a családi sírboltba, helyeztetnek férjének hamvai mellé. Legyen álma csendes és emlékezete boldog
Magyar Polgár, 1887. november 25.

Ps. Valami módon átkerültek a dévai református temetőbe.

A Hunyad megyei nőegylet és leányiskola

    Egy leányiskola szükségessége már 1870-ben felmerült. Kezdetben, mint magániskola működött a Magyar utcai Appel féle házban. A képzős tanárok ingyen tanítottak, írja visszaemlékezéseiben Koós Ferenc, a képző első igazgatója. Az állami polgárit 1892-ben alapították, épületét 1894-ben emelték, Szathmáry György miniszteri tanácsos és Déva parlamenti képviselőjének hathatós támogatásával. Legismertebb igazgatónője Imets Irén volt. Az iskola évkönyveit a Budapesti OPKM külön-gyűjteményében őrzik. 1919-től román leánygimnázium (Regina Maria) lett.

Magyar Polgár, 1871. június 6.
    Nyílt kérelem.
    Most midőn az emberi szellem rohamos fejlődésének áramlatai hozzánk is elhatottak s a folyton tökéletesedő társadalmi viszonyok az egyéntől testi és lelki erőinek teljes kiképzését igényelik, mindinkább érezhetőbbé válik az olyan tanintézetek szüksége, melyekben a mindkét nemen levő nemzedék magának a szükséges műveltséget megszerezheti.
    Miután megyénkben a kor igényeihez alkalmazott több községi iskola működését már meg kezdette s még több alakulóban van, Petrozsényben egy polgáriskola szervezése is munkába vétetett, Déván 7 tanárral az állami fitanítóképezde javában működik s egy al-reáliskola felállítása a megye érdemes bizottmányának nagylelkű áldozatkészsége folytán a magas kormány által biztos kilátásba helyeztetett, bizton azt állíthatjuk, hogy fiú-gyermekeink első neveléséről egyelőre kellőleg van gondoskodva.
    Annyival kevésbé mondhatjuk el ezt leányainkról. Pedig nem tökéletesen egyenértékű tényezője-e társadalmunknak nemünk? S ha férfinem haladásával lépést nem tartunk, vajon megfelelhetünk-e honleányi és családanyai hivatásunknak azon mértékben, mint nemes rendeltetésünk azt tőlünk megköveteli? S föltéve, hogy művelődésünk további elhanyagolása a fiak haladását károsan nem is akadályozna, egy a műveltségben magasabb fokra emelkedett férfi nemzedék mellett nem fogunk-e mi már közelebbről odáig törpülni, hogy eddigi jelentőségünket teljesen elveszítve áldásos befolyásunk megszűnjék a csöndes családi és a közéletre egyiránt, ami pedig legdrágább kincsünket, eddigi büszkeségünk összességét képezé?
    Vádoljanak bár gondtalan könnyelműséggel bennünket nemünknek ellenségei, hölgyeink, erősen meg vagyok győződve a felöl, hogy önök velem együtt számtalanszor föltették maguknak ezen aggasztó kérdéseket, s szorongatott lelküknek legfőbb gondja volt ezen égető szükségen segíthetni.
Meg vagyok győződve a felöl, hogy önök minden áldozatra készek, mi által leányaink számára dicső emlékű ős anyáink magas erényeit biztosítói képesek leszünk. S hogy ezt tehetjük, erőink túlbecsülés nélkül, erősen hiszem, ha meggondolom, hogy amit egyesek is megközelítőleg elérni képesek, egyesült erővel, mennyivel könnyebb azt létesíteni.
    Nem azért, mintha a kezdeményezés érdemét akarnám megszerezni magamnak, hanem mivel a sebesen haladó idő nem vár, míg az illetékesebbek valamelyikének szerénysége neki bátorodik, teljes tisztelettel fölkérem önöket, szeretett hölgyeim! Kik forrón szeretett hazánknak leányaink okszerű nevelésben foglalt üdvét honleányi nemes szívükön viselik, szíveskedjenek folyó évi jún. 14-én délután Dévára befáradni tanácskozandók a felett: miképpen kellenék nagy célunk megvalósítására csekély erőnket egyesíteni? Föl tehát szeretett kedves társaim! Állítsunk iskolát, hasonlót ahhoz melyet férjeink buzgalma fiaink számára létesített!
    Mutassuk meg, hogy nemes törekvésükben velük versenyezni tudunk s akarunk is, s ha ők a művelődés fejlesztését tűzték ki hivatásokul, mi abban velők teljes mértékben osztozni kívánunk. A jelszó: „Szakavatott vezetés mellett teljesen fölszerelt nőnevelő intézet!” Éljen a haladás! Előre! Leendő összejövetelünk célja a szükséges nőnevelő intézet létesítésének módozataira vonatkozó eszmék kicserélése, megvitatása s esetleg egy hunyadmegyei nőegylet megalakítása.
Déva, 1871. május 24-én. Barcsay Lászlóné, B. Bruckenthal Antonia m. k

   Magyar Polgár, 1871. december 23. Tanügy.
   Déva, december 18. 1871.
    Lélekemelő ünnepélynek valánk tanúi a mai nap. Ugyanis ma volt ünnepélyes megnyitása a hunyad-megyei jótékony nőegylet által alapított leány-iskolának. Alig van a hazában nőegylet, mely oly rövid idő alatt ily meglepő eredményt mutatott volna fel. Ezelőtt egy évvel csak kegyes óhajtás volt mindnyájunk szívében egy leányiskola felállása, s ma már tökéletesen felszerelve, jeles tanerőkkel ellátva, nyitva áll a közönség előtt. Ki hitte azt, csak ezelőtt pár évvel is, hogy e megye székhelyén, hol ezelőtt nagyon gyenge iskolák voltak, s hol a magyar elem folytonosan apadt, folytonosan olvadt be más nemzetiségek közé, ily rövid idő alatt oly három hatalmas védbástya emeltessék, e fenyegető ár elé. Értjük a tanító képezdét, a reáliskolát, és a ma megnyitott leányiskolát.
    A megnyitó beszédet Koós Ferencz képezdeigazgató tartotta; bizonyosan a nő-egyleti elnök megbízásából. Jobb kezekre, alig ha lehetett volna bízni; ki elég élénk színekkel rajzol, hogy milyen égető szükség volt e megyében egy ily leányiskola felállítása.
    Nagy érdeme van ez iskola felállításában hunyad-zaránd megyei tanfelügyelő ns. Szeremley Lajos úrnak, mint kinek leglesőbben fogamzott meg lelkében ezen iskolának ily úton létrehozása. Amint tudjuk az ez érdekben történt legelső felszólítás is ő nagysága tollából eredt.
   Legnagyobb érdeme minden esetre azonban a nő-egyletnek és lelkes elnökének van, melynek tagjai az első felszólításra oly melegen karolták fel az ügyet, s nem késtek alapot teremteni, mely által lehetségessé tették, hogy rövid hét hónap alatt az iskola a közönségnek adassék át. Találjanak megnyugvást abban, hogy filléreiket a haza és nemzetiség oltárára tették le.
   Közelebbről a hunyad-megyei iskolatanács gyűlést tartott itt Déván, a hol az 1868-évi XXXVIII t. c. értelmében be lett mutatva a leányiskola tanterve. Az iskolatanács elveté a tervet azon okból, hogy e szerint a román nyelv nem tétetett kötelező tantárgyé. Ez nem nevezhető egyébnek, mint túlzott nemzetiségi, vagy isten tudja miféle féltékenységnek. Azért tétessék-e kötelezővé a román nyelv, hogy a növendékek ezt elsajátítsák? Ezért kár az időt vesztegetni; mert Hunyad-megyében alig van magyar leánynövendék, ki a román nyelvet jobban ne bírná, mint saját édes anyanyelvét. Aztán helyes lenne-e a növendékeket egyszerre négy nyelv tanulásával elhalmozni? Aligha! Nevelészeti szempontból legalább ne!
    Időt kell engedni egyéb életbevágó, természetesen hasznosabb tantárgyaknak is. Ne fogjunk annyi mindenhez; mert a példabeszéd szerint „ki sokat kezd, keveset végez.“
Azon óhajtással zárjuk be tudósításunkat, hogy adjon isten hosszú életet s virágzót e nagyreményű iskolának, s a képezde és reáliskola azon tanárainak kik szívesek voltak a tanítást ingyen elvállalni, béketűrést s munkájuk után sikert.
   A tisztelt szerkesztő úrnak boldog újévet s a jövő évben lapja hasábjain mentől gyakoribb találkozást.
               Várpataki

    DÉVA 750
   (Adatok Déva történelméből)

    Általánosan ismert, hogy Déva városa Hunyad megyében található, régi elnevezése szerint: Hunyad vármegyében. Azonban Hunyad vármegyét a mostani állapotban csak alig 150-200 éve említhetjük. A megye északi része Zaránd vármegye volt, a szászvárosi szászok által dominált vidék sem tartózott Hunyad vármegyéhez közigazgatásilag (Szász-szék), ennek következtében a valamikor Hunyad vármegye még fele sem volt a mostani megyének.
    Déva történelmének feltárása és megismerése nem új feladat. Nemzedékek nőttek fel és tűntek el Déváról, anélkül, hogy szülő- vagy befogadóvárosuk történelmét ismernék. Legfeljebb a várat említenék meg, egy kívülálló érdeklődőnek, mellőzve azt, hogy emberek nélkül nincs történelem. A város valós történelme lassan feledésbe merül, mert ennek felderítésére a magyarul vagy latinul írt dokumentumokat szükséges tanulmányozni. Latinul kevesen tudnak, a magyarok nem írnak, a románok meg, szándékosan vagy adathiány miatt, a város történelmét elferdítik. Ennek következében olyan adatok jelennek meg (pl, az orasuldeva honlapon), hogy Serbán Cantacuzino finanszírozta 1650-ben a volt görög-katolikus templom felépítését, vagy Iorga helyezte el 1905-ben a Dobó sírkövet a református templomban. Más kérdés, de ide tartozik, hogy sokan még a saját történelmükkel vagy eredetükkel sincsenek tisztában, mert megrögzötten kötik magukat vagy Madéfalvához, vagy a székelységhez, még azt is elfeledve, amit a régi rómaiak mondtak: „nomen est omen”-nevedben a sorsod. Ez nem történelem, hanem divat. Tekintve ezeket, mégsem áll szándékomban Déva monográfiáját megírni, azonban hasznosnak bizonyulhat néhány adatot megjegyezni.
    Szőts Sándor, dévai református tiszteletes, akinek írásait hasznos lenne tanulmányozni, írta 1884-ben: „Nagy munkához fogna, ki ez idő szerint Déva város monographiáját akarná megírni.” És igaza volt. Az elmúlt 130 évben több munka jelent meg Déváról, magyarul-románul, hiányosan, pártfogóan, mint mondani szokás, minden szentnek maga felé hajlott a keze. Hiányos Dévának országos szereplése, stratégiai és politikai működése, kulturális fejlődése, nemzetiségi és felekezeti küzdelmei, ipara, kereskedelme, egyszóval beltörténete-írja Szőts Sándor. Személy szerint leginkább az egyszerű, mindennapi emberekre vonatkozó feljegyzéseket hiányolom. Nem egy esetben a kifejezési tehetség abban nyilvánul meg napjainkban, hogy mennyire vagyunk képesek, a netről származó anyagot összevagdalva, könyvbe foglalni. Nehezebb, költségesebb, több időt vesz el, de sokkal élvezetesebb az adatok felkutatása a régi írásokban, levéltárakban, illetve a közelebbi időszakban az idős szemtanúkkal való elbeszélgetésben. Erre alapozva értékes, és meg nem jelent adatok láthatnak napvilágot.

    A dévai várnak a belföldi fejedelmek idejében mint végvárnak nagy jelentősége volt, mert a várhegy tövén elmenő országúton s a Maros völgyén teljesen uralgott. Azért az erdélyi történelemben gyakran van róla szó.
    Már az Árpádok utolsó századában (1201-1301) királyi vár volt s a XIV. század második felében bizonyíthatólag a mindenkori erdélyi vajda tisztsége alatt állt, illetve jövedelmeivel együtt e vajdának volt kiutalva, aki innen intézte vagy intéztette embereivel, legalább a XV. század első felének közepe tájáig, olykor s részben a hunyadvári és haczaki várnagyokkal együtt, az egész megye ügyeit is. Albert király halála után e vár és uradalma szintén a Hunyadiak kezére került, királyi adományul; de Mátyás király alatt ismét erdélyi vajdai vár lett, s mint ilyet zálogosította el II. Ulászló király 1490. október 2-án, 16,000 arany forintban Bátori Istvánországbírónak és erdélyi vajdának s testvérének és unokaöccsének. Ez az elzálogosítás azonban, úgy látszik, nem sokáig tartott, mert később ismét állandóan a király illetve az ő nevében az erdélyi vajdák és alvajdáik kezén találjuk.
    Tartozékait 1453-ban sorolják föl először, majd 1491-ben újra, de egyik alkalommal sem az összes tartozékokat. Ha azonban a XV. század közepéről és végéről szóló emez adatokat egybevetjük, s egymással kipótoljuk, meglehetős hű képét kapjuk e vár óriási birodalmának. Első összefüggő testét Déva környékén találjuk: Brettyelin (hajdan inkább Törzsek vagy Terzsekös), Káun (hajdan Káva- vagy Kávapatak), Kersecz, Kozolya, Szárazalmás (a középkorban Asszú-Almás), Keresztyénalmás (a középkorban Alsó-Almás, Keresztyén-Almás vagy Pap-Almás), Árki, Szent-András és Szántóhalma (a középkorban inkább Szántóhalom) helységek vidékén, a Maros illetőleg a Cserna (a középkorban inkább Egred vagy Egregy) folyók mentén, helyesebben e folyóktól bezárt szögletben. Odább keleten, majd délebbre, sőt egészen délen, főleg a Sztrigy és ennek mellékfolyói mentén Kis- és Nagytóti (a középkorban csak Tóti), Kiskalán és Pusztakalán (hajdan Kalánteleke, Kalán, Alsó-Kalántelke, Felső-Kalántelke), Sztrigyszacsal (a középkorban Szecsel, Szacsal, Szacsel), Sztrigyszentgyörgy (hajdan csak Szent-György), Zejkfalva (hajdan Sztrigyfalva is), Baczalár, Russ (a középkorban Oroszfalu), Magyar- és Oláhbrettye (a középkorban Berektye), Pokolvalcsel és Jóvalcsel (a középkorban Gonoszpatak és Jópatak), s ezektől nyugatra mintegy szigetek gyanánt: Alsó- és Felsőnádasd, Csolnakos (a középkorban inkább Csolnokos vagy Csólnokos), Lindzsina (a középkorban Lencsina vagy Lindzsina); majd ismét a Sztrigy völgye mentén, már Hátszeg táján Kovrágy (hajdan Kórod), Váralja, Nalácz, Vád, Rea (a kozépkorban Reja sőt Rév is), továbbá Öraljaboldogfalva (a középkorban Bódogasszonfalva város), Csopea (a középkorban Csopol), Szentpéterfalva (vagy Szentpéter), Kőaljaohába (a középkorban Ohába, olykor Vajda-Ohába is), Bajesd, Fehérviz (hajdan inkább Fejérviz), Maczesd, Páros, Korolyesd (a középkorban inkább Karulyos, Karulyosd sőt Károlyfalu is), azután Ponor, Mező- és Hegyaljalivádia (a középkorban inkább Livád, Levád, Mező-Levád sat.) helységek jelölik ez uradalom főbb pontjait. De az e helységektől még délebbre elterülő vidékek: a Retyezát hegység és a Zsil völgy részei, a középkor nagy részén át bizonyára szintén Déva várához tartoztak.
    A dévai vár első írásos említése 1269-ből származik. Valószínűleg az 1241-42-es tatárjárást követően kezdett el épülni, akár a visegrádi vagy a sümegi vár is. Maga a helység, csak vásárként került feltüntetésre. Lassan nőtte ki magát a mostani város: eleinte falu, majd község, és csak a 19. század vége felé nyerte el a város kinevezést. Közigazgatási központja persze a vár volt, előtte a Magna Curia-val és a környékbeli épületekkel és néhány házzal a Magyar utcában. Majd megalakult az Újváros, utána a bulgár (vagy görög) városnak nevezett rész a 18. században.
    Miért is van a bulgár vagy görög városnak két elnevezése? A bulgárok alapították, de a 18. században leginkább az görögök, örmények és zsidók foglalkoztak kereskedelemmel. Rövidesen a városnegyed megalakulása után görög kereskedők telepedtek oda, így a szájhagyomány görög városnak (a kereskedők után) vagy bulgár városnak (a telepesek után) nevezi a negyedet.
   Déva fontos útvonalon fekszik, hiszen köztudott, hogy az évszázadok során a Maros völgyét használták az itt átvonuló kereskedők, és különböző hadakozó vagy portyázó csapatok. Azonban állandó lakossága kevés volt, még a 19. század közepe után is kevesebb, mint az aranyérc bányászattal foglalkozó Nagyágnak. Nézzünk egy leírást a városról és várról, a 19. százada második felében:
   „Ez magyar, oláh és bolgár lakosokkal népesített mezőváros és Hunyadmegyének, valamint egy nagy kincstári uradalomnak a főhelye. Magában a városkában nem sok nevezetességet találunk; legtekintetesebb épülete a reformáltak régi temploma, mely kőfallal van kerítve; a piaczon kath. kápolna van; a Maros partján pedig a bolgár ferenczesek terjedelmes templomot és kolostorát, odább egy dombon az óhitű görögök templomát és temetőjét találjuk. Ez utóbbi templom tornyáról igen szép kilátás esik a városra és festői környékére. A város nyugati végén a majdnem függőlegesen felnyúlakodó, részint erdős, részint sziklás trachitkúp van, melynek tetejét a dévai vár festői romjai koszorúzzák.
   A dévai várnak a belföldi fejedelmek idejében mint végvárnak nagy jelentősége volt, mert a várhegy tövén elmenő országúton s a Maros völgyén teljesen uralgott. Azért az erdélyi történelemben gyakran van róla szó.
    Gróf Bethlen a dévai várat emlékirataiban következőleg írja le: „A dévai vár Erdélynek legnagyobb és legjobb erőssége (a 17. században), sőt mondhatnám, hogy a bombák feltalálása előtt egész Európa legjobb erőssége volt. Egy annyira mennyire menedékes hegyoldalon fölmenve az első őrházhoz jutunk, mely torony alakjában épült s melyben valami 100 embernyi őrség elfér. Odább sziklás hídhoz jutunk, mely a sziklába vájt, valami 5 öl mély és 6 öl széles árkot hidal át. Azután a második őrház következik, mely olyan, mint az első, végre valami 20 öl széles boltozat alatt tovább menvén, a várudvarba jutunk. Ez kerek, s átmérője valami 50 öl. Közepén igen nagy víztartó van, mely a lovak és barom itatására szolgál, s melybe a hó és eső vize összegyűl. Azonkívül két kút is van, a víztartó jobb és bal oldalán, melyekből a vizet ökrök által forgatott nagy kerék segítségével húzzák fel. E kutak nagyon mélyek s vizük igen jó. A várudvar hátsó részén egy neme a halastónak van, melyben igen sok kis hegyi teknősbékát tenyésztenek; mellette ráktartó van, igen sok rákkal. A vár egész terjedelmét földalatti helyiségek foglalják el, ezek fölött tágas eleségtárak és istállók vannak, melyekben mindenféle eleség, a lovak és barmok tartatnak. A várudvar négy sarkán egyegy csigalépcsőzet van, melyeken az udvart környező helyiségekbe s a terraszokra feljuthatunk, ez utóbbiak fent vannak s az egész udvaron uralognak. A vár sziklakőzetekből oly szilárdúl van építve, hogy falaikban a legkisebb rést vagy nyílást sem vesszük észre. A terrasz, mely az egész terjedelme épületet fedi, még oly szilárd és tökéletes, mintha csak most készült volna el, pedig a vár emlékezetet meghaladó időben épült….
   ...A múlt század végén a várat részint lerombolták s azután elhagyták, 1829 óta ismét helyreállították, de szilárdság és ízlés nélkül. Az őrséget a végvidéki katonaság egy osztály tette, a raktárak s a parancsnok lakása a hegy tövén voltak. Három, részint közvetlenül a sziklára rakott kerítőfal az alsó kaputól kezdve a hegyoldalon fölfelé húzódott s bekeríté a hegy tetején levő fellegvárat, mely hosszúkás, otromba négyszöget képezett; mondják, hogy a felső várat egy földalatti folyosó a hegy tövén épült várdával kapcsolta össze. Elég lankás út kígyózott körül a hegyen s így fölfelé menve a felső várba vitt. A bombamentes, igen vastag kőfalak egy része 1844-ben újra építették föl. Az ekkép helyreállított várnak ugyan csekély kiterjedése volt, de majdnem hozzáférhetetlen fekvése miatt sok ember feláldozása nélkül nem lehetett megvenni.”
    Oppidum Deva már a 15. században, korához viszonyítva, eléggé terjedelmes volt, de szegény. Látva ezt 1449-ben, Hunyadi János lemond a neki évente kijáró három ajándékról, a város részéről, és a census felét elengedi.
    1370-1444 között felépül Déva első temploma (katolikus), Szent Miklós tiszteletére felszentelve. Körülötte várfal, és nem tartom kizártnak, hogy jelentősebb személyek ott nyugvóhelyet kaptak volna, a kor szokásához híven.
Dévának tisztán magyar lakossága 1570 körül papjával, Sándor Andrással együtt, ki Erdélyben a reformátusok első püspöke lett, a reformációhoz csatlakozott.
   1603. augusztus 4-re hatalmas éhség lépett fel Hunyad vármegyében, amikor még az emberevés ténye is megtörtént, Lozsádon, Laposnyakon, Bábolnán, Rápolton vagy Alsó-Szilváson. Nem volt ritkaság az akasztott embereket is lelopni, sok helyen őröket állítottak a temetőkbe, megakadályozni a halottak ellopását. Sarutalpat, nyergeket, mindenféle bőrt beáztattak és elfogyasztottak.

„…Idézzünk fel egy képet abból az időből, mikor magyar élet volt e vidéken. Nem politikai, nem fontos köztörténeti adat az, melyet bemutatunk, csak egyszerű gazdasági kép az utolsó fejedelem: Apaffi Mihály uram korában.
Apaffi Mihály fejedelem házilag kezelte birtokait. Mindegyikben volt egy praefectus, kinek számadásait a szorgos fejedelemasszony: Bornemissza Anna vizsgálta át. Apaffi csak a borszállítási jegyzékek, pincék és egyéb e munkába vágó számadásokat tartotta fenn magának.
    A dévai uradalmat 1680-1689-ig Markos Péter számtartó igazgatta. Évenként körülbelül 2-3000 frtot adott a fejedelmi udvarba készpénznek. Ez az egyes élelmi czikkek elárusításából s a korcsmapénzből (400 frt) telt ki leginkább.
    Sokat jövedelmezett azonban a vashámor, mely évenként 8000 patkót és 50000 patkó-szeget gyártott. Ásók, kapák és szántóvasak is innen kerültek ki leginkább. A dévai kovácsokat hívja a fejedelem méneseihez patkolni. Az évi aranybeváltásnál az oláh czigányok 50-60 nehezék poraranyat szoktak volt itt beváltani.
A dévai uradalom urbariuma, mint fejedelmi birtok, 1673-ban iratott össze Ecsedy László által, ki a várnak rövid ideig provisora is volt.
Dévához tartozott: Déva városa, Szántóhalma, Szent-András, Veczel, Herepely, Bretelyin, Laposnyak, Radulyesd, Plaj, Runkány, Banyica, Alsó-Lapugy, Szedisor, Mihályfalva (ma Miholyest), Pánk, Laszó, Felső-Lapugy, Tisza, Batzina, Burjánfalva, Kecske-dága, Nyavalyásfalva, Füzesd, Kelemenesd, Csertézs, Toplicza, Új-Boresd, Valye-Brad, Grohor, Buldzest, összesen egy város és 54 falu.
   Az egész uradalomban volt 229 jobbágy. A gazdasági álltok közt 99 ló, 826 ökör, 219 tulok, 691 tehén, 881 juh, 798 disznó, 32 bárány iratott össze. Bujdosóban volt 99 jobbágy, azaz más birtokra szökött. Kapuadójuk 189 frt, földadójuk (gabona, dézsma) 49 frt volt, adtak 149 tyúkot, 941/2 veder vajat, 13 veder veres bort.
    A legtöbb jobbágy Déván volt, 21; közülük Csorba Ferenc a bíró, 1 vinczellér, egy pallér, 1 darabant, s 1 nőtlen csizmadia.
Szőlőhegy kettő volt: A váralatti-mál és a Csik-mál.
    Az Egregyen (most Cserna) két malom volt. Vámot két helyen szedtek. A provisor háza előtt az uradalom részére, holott egy terhes szekértől 12 dénárt, egy ökörtől 2 d, egy talyigától 6 dénárt, egy juhtól 1 dénárt, két báránytól 1 dénárt, két disznótól 3 dénárt vettek.
   A Maroson révpénzt szedtek: hat ökrös szekértől 8 dénárt, két ökörtől 4 pénzt, gyalog embertől 1 d, lovastól 2 d. Minden hajó sótól 1(?) só jár. A többire nézve a gyalog vámtarifa volt érvényben.
   A jobbágyok nevei mind magyarok, mint: Szőcs, Balog, Csorba, Seres, Katona, Vámos, Serfőző, Csáki, még a bulcsezdi, herepélyi oláh jobágyok, mint Krisán, Dán, Muntyán, Ursul, Popa birák is magyarul írják alá a nyugtákat.
   Az czigányok 23-an voltak, mind oláhok. A vár alatt települtek meg. Hanczal János volt a vasmivesek vajdája, Vitány András a rézmiveseké.
   A szántóföldek jók, az erdők nem sokat jövedelmeztek. Nagyban virágzott a méhtenyésztés.
   Ennyit mond forrásunk.
   Azóta kétszáz év mult el. Az urbériség eltöröltetett, a vallás és nemzetiségek egyenjogusága törvénnyé vált, más nézetek váltották föl a multat, Déva vára rommá lőn, de vajjon romjaiban nem látjuk-e jelképezve nemzetiségünk fogyatkozását?”
   Déván is, mint a megye bármely nagyobb városában, a mesterségeket céhek szerint szervezték. A dévai csizmadia- és tímárcéh III. Károly királytól kapta diplomáját, 1720. június 27-én. Ebben az évben Déván 46 csizmadia és tímár iparos dolgozott, nemzetiségre nézve 30 magyar és 16 román. A céhen belül a legényeknek és inasoknak szabályzatuk volt, amelyben a mesterrel való, valamint az egymás közötti viszonyuk szabályoztatott. Mint érdekesség megemlítendő az összes céhdiplomák azon intézkedése, mely a fiatal mestert kötelezi, hogy egy fél év leforgása alatt megházasodjék, ellenkező esetben a mesterség gyakorlásától eltiltották, amíg meg nem házasodott.
    A 19. század elejére, Erdélyben a mesteremberek nagy része céhekbe tömörülve folytatta mesterségét. A céhekben dolgozó mesterembereknek kiváltságlevelet adományozott a főkormányszék, ezáltal hivatalosan tevékenykedtek.
   A borbélyoknak – akik gyógyítással is foglalkoztak, habár nem volt orvosi képzettségük, azért szinte minden nagyobb településen gyakorolták mesterségüket – az Erdélyi Fejedelemség 1823-ban az egész országot átfogó céhlevelet adományozott, megjelölve azokat a helységeket, amelyekben tevékenykedhettek.
Erdélyben a borbélyok nagy céhét tizenegy körzetre osztották fel, és minden körzetnek volt egy központi irányítással bíró céhvezetősége.
   Hunyad vármegye a 11. körzetbe tartozott, helységek szerint a következő képpen: Szászváros 3 műhellyel, Déva 2, Vajdahunyad 1, Hátszeg 1, Algyógy 1, MarosilIlye 1, Szekeremb 1, Körösbánya 1, Halmágy 1, Brád 1 műhellyel."
„Nem lehet a chirurgusokat attol elrekeszteni hogy mühelyeket ne tartsanak, sem pedig a borbélyokat arra eröltetni hogy chirurgusok is legyenek. Mindenik tarthat mühelyt, és ennélfogva lehetnek és legyenek is együtt társasági szoros egybekötésben. Szemesen ügyelvén a chirurgusok arra hogy borbélyok semmiféle orvoslásba magukat ne elegyitsék.” (Kolozsvár 1823. május 5. Pataki Sámuel protomedicus.)

Magyar Lajos írta 1877. decemberben: „Hunyadi János és Bethlen Gábor születési földjén kutatva keresik a magyart, mint ahogy a tatárjárás után az élő embert kereshették.”
   Ezelőtt vagy 350 évvel Déván oláh nem lakott, de ez nem zárja ki létezésüket Hunyad vármegyében.
A XIII. század első felében Brassó, Hunyad, Alsófehér és Fogaras megyékben alig éltek még oláhok, és ekkor még nem volt állandó lakhelyük. Ide-oda vándoroltak állatjaik után. A század végén kilenc állandó oláh településről értesülünk. A XIV. század közepén már 24-ről tudunk. Minél jobban terjeszkedett a török a Balkán felé, annál nagyobb számban jöttek, menekültek az oláhok biztonságosabb területekre, Erdély, Moldva, Besszarábia, Havasalföld vidékére.
Az első 4-5 család Bethlen Gábor idejében érkezett Dévára, és az újabb beözönlésekkel már annyira jutottak, hogy 1640-1645 táján már templomépítésre kértek és kaptak engedélyt. Ezt hamar felhúzták, de 1650 körül leégett, majd újabbat emeltek. Itt már szerepe jutott az akkori református papnak, de elég annyit tudni, hogy a „graeci ritus” oláhoknak ő adott át területet temetőnek, és a „sessio”-val bíró oláhokat kötelezték adót fizetni neki (2 napi kaszálás vagy 50 dénár).

    1662-ben már panasz volt az oláhokra, hogy a részüket nem állták, és a szerződést a reformátusokkal nem tartották be. Ki-mit melenget a keblén…Nekünk elég levonni a tanulságot, mégha későn is, és leszögezni azt, hogy ami templomtorony áll a mostani ortodox temetőben és a románság azt vallja, hogy az volt az első ortodox templom Déván, az tulajdonképpen görög-katolikus, vagyis „unitus” templom volt. A temető pedig, még az 1885-87-es dévai térképeken is azt írja róla: „Gr.kat sírkert.”
Déva közigazgatási központja a kiegyezés előtt a Bulgár városban működött. Az utcák régi elnevezései bizonyítják ezt, hisz volt ott Laktanya utca (Vlahuta és T. Vladimirescu között, ma nem létezik) és Börtön utca is (majd Gőzmalom és Grivitei), a volt városi vágóhíd és kenyérgyár mellett (Grigorescu). A polgármesteri hivatal létezéséről két változat is kering, az egyik szerint egy omladozó épültben tevékenykedett a Bercsényi téren (ma Piata Unirii). A második változat az, hogy a polgármesteri hivatal a Bulgár városban állt valamerre, és ez szerintem hihetőbb.
    Azt sokan nem tudják, hogy az első laktanya és ennek nevét viselő utca a vasúton túl volt, és majd mindenki volt laktanyának mondja a mostani sportiskolát. A dévai laktanya első írásos említése 1785-ből származik, a jelenlegi iskola, a 4-es határőrezred volt kaszárnyája pedig nincs 340 éves. Ez utólag épült, az örmény-katolikus temető helyére. A laktanyát 6-7-nek nevezték az emberek: több változat kering az elnevezésről, azt nem lehet tudni egyelőre, hogy az alakulat neve volt 67, vagy a kiképzés időtartama után nevezték el (6 hét). A malom az Aradi uton volt, de leégett a második világháború után. A malom szerepe ezzel megszűnt, de ott jött létre később a gombgyár.
    Közel 400 évvel ezelőtt, Dévának alig volt néhány utcája: Csík utca, Kovács utca, Felszeg utca, Kis utca, Magyar utca, Malom utca, Piac utca, Város utca, Venecze utca, Zebernik utca.
    Déva utcái valamikor ésszerű elnevezéseket kaptak, amelyek vagy a lakosok eredetére, vagy az utcabeli tevékenységre vonatkoztak. A lakosok után ismerjük a következő utcákat 1885-ben: Magyar, Sváb, Székely, Oláh, Cigány. Tevékenység után: Téglagyár, Gőzmalom, Iskola, Korház, Posta, Hajós, Börtön, Laktanya, Templom, Temető, Vásártér. Irányuk után: Aradi, Hunyadi, Országút, Felszeg, stb.
   A Magyar utca elnevezése évszázadokon át, egész az 1920-as évek elejéig viselte nevét. Közepén csordogált a Magyaros patak, a mostani Guttenberg nyomda táján ömlött be a Csernába. A Patak utcán jött le a Csenge patak, ez a Malom-téren ömlött a Csernába, a Cigány utca alsó végén.
    Az 1623-ban készült kimutatás után, csak az akkori nemesek laktak ott, név szerint: Makray András, Lakatos Miklós, Nyíró András, Balogh Benedek, Csiszár István, Varga István, Váradi Ferenc (Kéméndről), Takács Lőrinc, Szabó Istvánné, Nagy János, Keőszeghy Bálint, Literátus Péter, Szabó Balázs, Pattantyús János, Mészáros István, Dédácsi Mihály, Kozolai János, Bánffy Miklós, Nagy Istvánné Tompa Borbála, Baczoni István, Makai Gergelyné Nagy Ilona, Nagy Ferenc, Kőműves János, Kenderessy Ferencné Daróczy Anna, Csorba Jánosné Takács Margit, Borsai Péter, Dákos Istvánné, nagy István, Literátus Kelemen, Cseke Bálintné-Katalin, Farkas Márton és mások, létezvén ott megközelítőleg vagy 40 ház.
    Közel 280 év után e fenti nevek eltűntek, és olyanok jelentek meg, mint: Feiler, Nádasdy, Bánffy, Solda, Kajcsa, László, Jaszenovits, Rónai, Dézsi, Klinnstein, Török, Klötz, Jager, Szabó János, Anderssen, Karl, Pista, Sövényfalvi, Szilágyi, Glaub, Elges, Dragan, Lajkó, Váncsa, Ötvös, Strnád, Nagy, Popik, Jancsó, Anderssen, stb. Származási helyük: Nagyenyed, Bukovec, Valdani-Olaszország, Harasztos, Arad, Marosvásárhely, Torda, Keszince, Szeged, Parajd, Abrudbánya, Debrecen, Újezd-Csehország.
   1680-ban Újváros résznek nevezték az akkori Székely utcát (a volt Lenin és Magyar utca között) és a Víz utca alsó részét (volt Lenin), tehát a város a bulgár várostól kezdett Szántóhalma felé terjedni.
    Dülők nevei a dévai határban az 1643. április elején írt összeírás szerint: Alsó-forduló (a vár alatt), Alsó-mocsár (szőlő), Berek-pataka (Somkeréki patak), Binur réte (Gyepű), Büködin, Csíkmál (a volt katolikus templomnál, most református), Csonka-erdő (a Tóállás mellett, a Maros partján), Dombos kosár (a bezsáni út mellett), Dobogó-oldal, Egregytő, Egregyfő (a Cserna-mart), Fejér-kép, Fejér-mart, Felmező, Felső-forduló (Árki), Felső-járás, Füzes-ér, Gyepű (Zsep), Hatalom-domb (Holumb-domb), Hosszú-tormás (később Gerey telep), Kendermál (Veresmál), Komamál (Kodrumál, a kozolyai út mellett), Közép-mocsár (Kis-mocsár, szántóföld), Köves út (Petrósza vagy Valea rea, Rosszpatak), Mocsárláb (az Egregy mellett), Nagy-Horgos, Nagy-mező (Livádia), Ravasz-lik, Révhely (a harói rév mellett), Rövid-tormás (Tormás, a városi katolikus temető és az országút között, ma Aleea Transilvaniei és Piata Victoriei között), Sós-ér (a vasút és a Holt-Maros között), Széltartó (a Büködinben), Szőlő-alja, Tófolyás (Tóállás és harói út mellett), Vámhely-mocsár (a Marosra nyúl, a bolgár városban), Vesen, Vesen patakán túl (Bezsán pataka), Vesen dombja (Hosszú domb, Dambu lung), Zúgó.
    A dévai bulgár várost az 1710-1711-ben a Volkáni-szoroson át Erdélybe érkezett, Bredecsén, Krajova, Targu-Jiu helységekből, majd rövid ideig Hátszegen tartózkodott bolgárok hozták létre, Déva akkori katonai parancsnoka, Steinville engedélyével. Jogaik elnyerésével, 1712-ben három szerzetes atya (Marinovich Balázs, Jovecherin Lukács, Gungich Antal) vezetésével érkeztek Dévára, és hamarosan nekiálltak templomuk és házaik felépítéshez. A dominiumnak évente 50 forintot kellett fizessenek. A városrész 1848-ig külön önkormányzattal bírt.
    Letelepedési kérvényük beadása után (Steinville akkori várparancsnoknak), választhattak a fiscus tulajdonában levő, oláh templom melletti területről, vagy a Maros és Cserna között letelepedni. A bolgárok, a víz közelsége miatt, az utóbbit választották. A bulgároknak sikerült megkapaszkodniuk, még akkor is, ha az akkori ferences papok igyekeztek mindenben keresztbe tenni nekik. Létezésüknek Déva és környéke sokat köszönhet, ami fejlődését illeti, sajnos, a 20. század elejére, az eredeti bolgárok leszármazottaiból csak ketten éltek, Dobay Károly (neje Kokellin Erzsébet) Déván, és egy Jovanovics nevű Vajdahunyadon.
    Eleinte a bulgárok, a mai zárda-templom helyén egy kis templomot építettek, majd 1723-ban fogtak neki a mostani templomnak. A templom alatt kripta épült, a szentélytől a bejáratig, ide a nevesebb bulgárokat temették, 100 magyar forint ellenében. Az 1970-es árvíz nagymértékben érintett a templomot és a kriptát. A takarítás és helyreállítási munkák során derült ki, hogy a régóta nem használt kriptákban nem minden koporsó volt a fülkékbe befalazva. A víz kimosta és összemosta a maradványokat, lehetetlen volt kiválogatni melyik fülkéből származtak. Összegyűjtötték őket, majd 3-4 fülkébe befalazták és újraszentelték a csontokat. A helyzet az, hogy nemcsak a fülkék kerültek ekkor befalazásra, hanem a lejárat is. Állítólag az udvarról vezettek le e lépcsők.
    1742-ben a bulgárok engedélyt kaptak, hogy idegenből hozzanak öt jobbágyot. Ezek temetkezési helye, az egyszerű bulgárokkal együtt, a zárda-templom körül volt, ahova idegenek is temetkezhettek, 20 forint lefizetése után. Betelvén a temetkezési hely, új területet kaptak a Zselezny kertész majd később Frank Mátyás által, a bulgároktól bérelt területen, szemben az akkor honvéd laktanyával (ma sportiskola), a Sáncz utcában.
A népiskola (később önkiszolgáló üzlet ma pedig kantin) mögött volt eleinte a bulgárok temetője egy kis kápolnával (építette Bibics Lukács 1735-ben), ez az 1835-1840-es években megszűnt.
Elsőnek Kitripercsin alias Bibics Lukács és Frankovich Mátyás háza épült fel. Bibics két háza annyira erős volt, hogy később a vármegye örökös áron katonai laktanyának vette meg. Előbb 43 család telepedett le, majd utólag még 18.
    1738-ban Erdélyben, Magyarországon és a Bánságban pestis uralkodott, amely csak Déván 30 előkelő bulgár személyt követelt áldozatnak, a szegényebbjét a nagy szárazság is érzékenyen érintette.
    A virágzásnak indul bulgárok élete 1756-ban komoly csapást kapott, amikor tűz következtében a városban rengeteg lakás leégett, az örmények boltjaival együtt.
   A Bosnyák nevű örmény testvérek 1765-ben egy kisebb, örmény-katolikus kápolnát emeltek a dévai piacon (ahol a Groza szobor állt), ezt 1886-ban lebontották. A kápolnában és körülötte több mint 22 személyt helyezte örök nyugalomra. Nincs feljegyzés arról, hogy a kápolna lebontásakor ezeket eltávolították volna, így nincs kizárva annak lehetősége, hogy még ma is ott nyugszanak.
    Nemsokára a Haller kápolna is megszűnt létezni, a Magna Curia előtt. Sajnos az utóbbiról még egy teljes kép sem maradt fenn. A korabeli képeken csak a tornyocskája kivehető.
    1766-ban egy Albert Gergely nevű örmény kereskedő megnyitja Déván az első rézbányát.
   1780-ban hatalmas sáskasereg érkezett Oláhországból Erdélybe. Augusztus 27-én Déva határát is ellepték, minden terményt tönkretéve. Az invázió méreteit tükrözi, hogy az emberek mintegy 80 ezer köbméter sáskát pusztítottak és égettek el.
   1784. november 8. A Hóra lázadók a Ribiczey Ádámné majorját felgyújtották, de mivel a lakosok és nemesek visszaűzték őket, több kárt nem tehettek a helységben. Az    1785, január 10-én tartott gyűlésen a Hunyadmegye continua táblája tárgyalta azon cigányok kérését, kik a Déva város megtámadásánál elesett 108 fölkelő hullájáért jutalmat kértek. A tábla a kérelmet elutasította azon motiváció mellett, hogy közszükség esetén mindenki köteles ingyen a közjó érdekében eljárni. A január 16-i gyűlésen elutasította Grantsa Antoni megyei hóhér kérelmét, aki 56 gonosztevő kivégzéséért és 97 nagyjából börtönben elhalt egyén eltemetéséért csak 60 rénes forintot kapott, és sürgette a hátralék kifizetését.
   1849. február 8-9 Bem József Déván tartózkodott, ekkor zajlott le a piski-i csata. Miután Bem 1849 február és márczius havakban az osztrák és orosz katonaságot csaknem egész Erdélyből kiszorította vala, a dévai vár körülszállását és vívását Forró ezredesre bízta. Ez valami 2000 emberrel és 6 ágyúval megszállta a várost és a környező magaslatokat, s azután felhívá a vár parancsnokát, Kudlich főhadnagyot, adja fel a várat. Kudlich visszaútasítá a felhívást s a környező magaslatokat megszállta katonákat és a várost ágyúgolyókkal üdvözlé. Forró várvívó nehéz lövegek nélkül nem sokra mehetett, tehát csak a várat mentől teljesebben körülszállatta. Ekkép a várőrség nemsokára kifogyott eleségből s máj. 27-kén kénytelen volt magát megadni. A magyarok legott megszállták a várat s bevivék a kellő készleteket. Néhány hét múlva azonban, nem tudni gondtalanság-e vagy árulás következtében, meggyullada a lőpor s fölveté a várat a az őrség nagy részét a romok alá temeté. Most tehát a várnak már csak puszta romjait látjuk. A várhegy alján terjedelmes épületek vannak, melyekben az uradalmi s többféle állami hivatalok is szállásolnak. Az omladékokkal környezett várudvarba csak nagy üggyel bajjal juthatunk fel. De onnan felülről gyönyörű kilátás esik a Maros szép völgyére, melyet itt mindkét oldalán festői sziklák és hegységek szegélyeznek…”
    A Déván is áthaladó Arad-Gyulafehérvár vasútvonal megépítésére már 1856-ban előmunkálati engedélyt bocsátott ki a Birodalmi Tanács a Rothschild testvéreknek, majd 1856-ban a Tiszavidéki Vasút (TVV) és a Brassói Bánya és Huta Egylet számára. Az építkezés földmunkáját, az államkincstár terhére a TVV kezdte el, azonban 2 év és 3.5 millió forint elköltése után a munkálatokat abbahagyta.
   1866-ban kért és kapott végleges engedélyt a Brassói Bánya és Huta Egylet. Részvénytársaságot alapított Első Erdélyi Vasúttársaság néven, amely biztosította a munkálatokhoz szükséges 35 millió forint tőkét. A kivitelezést a Klein testvérek és Sepper vállalkozó kapta. Előre nem látható tényezők miatt, a munkálatokat 7-12 hónap késéssel fejezték be, és 1868. december 22-én átadták az Arad-Gyulafehérvár (211 km) útvonalat, majd a Piski-Petrozsény szárnyvonalat (79 km), 1870. augusztus 28-án. Több híd is elkészült környékünkön, Branyicskán a Martos fölött, Piskinél a Sztrígy folyón át, Alvincen a Marost áthidalva.
   Az Arad-Gyulafehérvár Maros mentén kanyargó útvonala olyan fontos városokat kötött össze, mint Arad, Radna, Lippa, Déva, Piski, Szászváros, Alvinc és Gyulafehérvár, épült 14 pályaudvar és 117 őrház. A vasút egyaránt fontosnak bizonyult az árú-és személyszállítás szempontjából, lassan kiküszöbölve a hosszú marosi tutajozást és a szekeres fuvarozást.
   1918-ban a vasparipa 4 óra 41 perc alatt tette meg az Arad-Gyulafehérvár távolságot. Napjainkban a leggyorsabb vonat ugyanazt a távolságot 4 óra 38 perc alatt futja be, vagyis 100 év alatt felgyorsult 3 perccel.
   Az 1867 után következett kormányok vetélkedtek egymással Dévának, e közművelődési szempontból fontos helynek megerősítésében. A megyei hivatalokon kívül van itt királyi törvényszék (1897), ügyészség, járásbíróság, pénzügyigazgatóság, államépítészeti hivatal, csendőr-szárnyparancsnokság, egy zászlóalj honvédség, nevelőintézettel egybekötött állami főreáliskola, tanítóképző-intézet, polgári leányiskola.
    1873. júl. 6-aug. 15 között kolerajárvány pusztított Déván és környékén. Az elhalálozási anyakönyveket tanulmányozva megtudhattuk, hogy ekkor 28 katolikus esett áldozatul. A halálesetek száma azonban nagyobb volt. Sajnos a református anyakönyvek hiányoznak az említett időszakból, az görög-keleti anyakönyveket nem tanulmányozhattam nyelvtudásom hiánya miatt (cirill betűkkel íródtak). Azonban az akkor lakosságarányokat számba véve, körülbelül 90-110 halott lehetett.
Déva lakossága: 1869 (3277 lakos),
1880 (3935 lakos),
1890 (4657 lakos).
1900 (6867 lakos): katona 222, összesen 7089. Magyar anyanyelvű 4065, német 436, tót 19, oláh 2509, horvát 1, szerb 5, rutén 2, más 52. Vallás szerint: római katolikus 2373, görög katolikus 232, görög keleti 2400, ágost. evang 184, ev. ref. 1235, unitárius 73, izraelita 592. Lakóházak száma: 1206, cseréppel vagy bádoggal fedve 118, zsindellyel 1075, náddal vagy zsúppal 13. A város határának területe 6656 katasztrális hold.
   1889-1892. A bukovinai magyarok első telepítése az egykori, de csak tőlük elnevezett Iskola utca és Kicsi utca helyre. Betelepedett 54 férfi, 54 férjes asszony, 94 fiúgyermek és 87 leánygyermek, összesen 289 lélek, melyek községenként így oszlottak meg: Andrásfalváról 248, Istensegítsről 24, Hadikfalváról 7 és Déváról 9 személy. Behoztak 124 lovat, 16 fajtehenet, 60 szekeret és sok gazdasági felszerelést, bútort, ágyneműt.
    Ezeket a bevándorolt családokat ideiglenesen a Sörház utczai és négykövű malomnál levő kincstári major épületeiben helyezték el, s addig laktak itt, amíg lakóházaikat felépítették, melyeknek felépítéséhez a kincstár a bezsányi állami erdőből szálfákat és a szászsebesi állami fűrésztelepről tetőzetgerendákat és tetőfedő zsindelyt adott.
   A házakat, minden telepes maga építette fel, ki-ki saját ízlése, vagy anyagi tehetsége szerint. Majd kedvezményes áron gyümölcsfacsemetéket kaptak, mellyel a telkeiket befásították.
    Földjeik feljavítása érdekében, 1896-ban az első telepesek a kanyargós Cserna medrét, egy nyílegyenes, két és fél kilométeres csatorna ásásával a Marosba levezették.
    1901 ősz-1902, a közigazgatás 160 ezer fenyőcsemetét ültettetett a dévai váron.
   1907-ben szkíta temetkezési helyet fedeztek fel ali 70cm-es mélységben a Steinmann-féle szőlős környékén (ma a Viilor utca felső vége), 4 gyermek és 17 felnőtt lelettel. Felnőtt és gyermek csontvázak kerültek elő. Az egyik felnőtt férfi csontváz 162-165 cm lehetett, korára nézve 40-45 éves,a 3. és 4. nyakcsigolya közt egy befele álló csiszolt kőnyílhegy állt.

„Fölvétetett a városi tanácsnak 1907. június 8-án tartott ülésében
6. A királyi tanfelügyelő közli a vallás és közoktatásügyi minister úrnak 3682/907 szám alatt kelt leiratát melylyel a csángó telepen tervezett kisdedovóda felépítéséhez a telepesek részéről kézi és igásnapszám felajánlása tárgyában jogérvényes nyilatkozatot követel.” Ez volt a későbbi Petőfi iskola őse.
    1909-ben 194 mesteremberről tudunk (a Telepről senki), és olyan mesterségeket találunk bejegyezve, amelyek értelmezését ma sokan szótárakban keresnék meg: kéményseprő (Chencsinszki Ödön, Lurcz Vilmos), szeszkereskedő (Deutsch Miksa), bádogos (Dudják János), kovács (Erki Béla), szíjgyártó (Farkas Lajos), szűcsmester (Gál Géza), kádár (Heretek István, Kozián Péter), csizmadia (Kállai Dénes), fuvaros (Kohn Mihály), kötélverő (Legrand Lőrinc), szitás (Misák Józsefné), kalapos (Nagy Miklós), stb.
Az 1947-es években is, Déván több mint 537 mesterember-kereskedő volt bejegyezve.
   1910. A bukovinai magyarok második telepítése. Létrejött az Új-telep és az újtelepi temető. Ekkor érkezett 45 férfi, 45 asszony, 119 fiú, 89 leány, összesen 298 személy. Behoztak 69 lovat, 12 tehenet, 37 szekeret és sok gazdasági eszközt. Ezen bevándorlók községenként így oszlottak meg: Istensegítsből 13, Hadikfalváról 8, Andrásfalváról 18, és Józseffalváról 4 család, melyek kaptak 356 és fél hold földet. Tehát már a telepítés idején, átlagban személyenként még egy és fél hold föld sem jutott. Később érkezett még 112 személy. A bevándorlók kincstárai házakat kaptak.

    1913. hatalmas árvíz Déván, az állomás és a bulgár város teljesen víz alá került.
  1914-1918. A világháborúban a két telepről 247 személy vett részt, a különböző frontokon, melyből 10% hősi halált halt. A négy és fél év harczban a következők estek el:
Balázs Antal, Bíró Jeremiás, Bíró Vilmos, Bugyi János, Csobot Fábián, Csobot Lázár, Daradics László, Fazekas György, Gergely József, Illés Ferencz, Kovács Lajos, Kovács János, Lipinka Mihály, Sebestyén János, Sebestyén Gergely, Sebestyén András, Szitás Vilmos, Szőcs Albert, Szőcs Gergely, id. Varga Lajos, ifj. Varga Lajos, Varga Viktor, Varga János, míg ifj. Varga Gergely orosz fogságban maradt. Ezek közül 13-an nős és többgyermekes családapák voltak, 11 pedig legényember.
   1918-ban a spanyolnátha szedte áldozatai vidékünkön.
   1925-ben Dévához csatolták Szántóhalma községet.
„Szántóhalma (akár Szent-András), egykor tiszta magyar községek voltak, amint azt a nevük is kétségtelenül bizonyítja. Lakóik a 16. században reformátusokká lettek, s mint ilyenek templommal és papi állomással bírtak egészen a múlt század (17. sz. megj) elejéig, amidőn előbb szokásaikat és nemzeti öltönyeiket, majd nyelvüket és neveiket s végül vallásukat is az oláhokéval cserélték fel. Az egyházi felsőbbség nem törődött velük: papjaik odahagyták, s pásztor nélküli nyáj elszéledt, illetve más pásztor gondviselése alá menekült. Unitus és disunitus oláhvá lett a mind a két falu lakossága, tömegestől lépve ki a magyar reformált egyház kötelékéből.”
   1936. Beindul az előkészület az újtelepi templom felépítésére, a volt libaúsztató helyén.
   1945-1947. Megszűnik az Eminescu utcai csemetekert, helyébe épül a volt Securitate székhelye. A csemetekertet a Jankay utcába költöztetik. Néhány éven belül eltűnik a vásártéri futball- és korcsolypálya.
   Ezelőtt 70-80 évvel, a Nopcsa ház állt a volt Comtim üzlet helyén, egyik Barcsay ház a Kossuth utcában, a másik a Bethlen utca 8. szám alatt, az Issekutz ház ahol most a H3-as tömbház van, a park mellett. Napjainkra csak a volt Barcsay házak maradtak meg

Déva, 2019. május 3.

Forrásanyag:
1. Az oláhok letelepedése Déván, Szőts Sándor, HTRT, Arad, Nyomtatott Gyulai Istvánnál, 1884, 38-55. old
2. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Csanki-csanki-dezso-magyarorszag-tortenelmi-foldrajza-a-hunyadiak-koraban-1/v-kotet-8B81/hunyadvarmegye-8B9B/i-8BA0/
3. Déva: 1850-2129 lakos, (1038 román-517 magyar-255 német)
1900-7089 lakos (2509 román-4065 magyar-436 német)
Nagyág: 1850-2742 lakos (1292 román-142 magyar-1276 német)
1900-1547 lakos (831 román-377 magyar-284 német), Pallas Lexikon
4. A Magyar Történelmi Társulat Hunyadmegye 1887. évi jul.24-27-iki vidéki kirándúlása Déva városába és Hunyad vármegyébe, szerkeszti Szilágy Sándor, Budapest 1887, A M.T.Akadémia Könyvkadó Hivatala, 12. old és 102. old
5. Hunyadmegye, 9. old
6. HTRT, szerkeszti dr. Veress Endre, Déva, Nyomtatott Hirsch Adolf Könyvnyomdájában, 1902, 105. old.
7. Thallóczy Lajos, Déva és vidéke kétszáz év előtt, Hunyadi Album, szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György, Budapest, Atheneum R. Társ. Könyvnyomdája, 1878, 47-48 old.
8. Vö. Sóós Antal, Hunyad megyei czéhdiplomák, HTRT, Budapest, Franklin-Társulat könyvnyomdája, 1888, 100-107. old
9. https://www.3szek.ro/load/cikk/43027/a_borbelycehek_megalakulasa_erdelyben
10. Hunyadi Album, 11 old.
11. A magyarság és az oláh incolatus Hunyadban, dr. Sólyom-Fekete Ferenc, HTRT, Budapest, Az Atheneum R. Társ. Könyvnyomdája, 1882, 53-78. old
12. Botos László, Út a trianoni békeparancshoz, 4. fejezet, Az oláhok rövid történelme.
13. A magyarság és az oláh incolatus Hunyadban….38 és 41. old
14. HTRT, szerkesztette dr. Veres Endre, Déva, Nyomtatott Hirsch Adolf Könyvnyomdájában, 1899, 89. old
15. HTRT, szerkesztette Kun Robert, Budapest, Franklin-Társulat Könyvnyomdája, 1888, 88-89. old
16. Kutatásaim a dévai katolikus (1857-1920) és református anyakönyvekben (1903-1920)
17. Az oláhok letelepedése Déván, Szőts Sándor, HTRT, Arad, Nyomtatott Gyulai Istvánnál, 1884, 45. old
18. Issekutz Antal, Adatok Déva XVIII. századi történetéhez, HTRT, Hirsch Adolf Könyvnyomdája, 1902, 78. old
19. Dr. Márki Sándor, Hunyadvármegye története, 1902, Déva, Hirsch Adolf Könyvnyomdája, 80-83-108. old
20. Siess Lajos tudósításai, fordította Jeanplong József, A Hóra-világ Hunyadmegyében, 95 old.
21. Vö. HRTR, 1885-1886, negyedik kötet, kiadva 1888-ban, Budapest, Franklin Társulat, 62. old.
22. Vö. http://delerdely.eloerdely.ro/media/book/dr-horvath-ferenc-dr-kubinszky-mihaly-az-erdelyi-vasutepiteszet-elozmenyei-az-elso-erdelyi-vasut-arad-gyulafehervar-fovonala-es-piski-petrozseny-szarnyvonala/az-erdelyi-vasut-tortenete.pdf
23. HTRT, szerkesztette Barthos Indár, Déva, Nyomtatott Hirsch Adolf Könynyomdájában, 1909, 40-12. old
24. Hunyadvármegyei Almanach, Dénes Károly, Déva 1909, 54. old.
25. Szőts Sándor, Adatok Szántóhalma és Szent-András történetéhez, HTRT, Franklin-Társulat könyvnyomdája, 1889, 30. old

A harói bűntett.

    A művelt világ meg kell, ismerje e bűntett összes előzményeit, indító okait, értelmi szerzőit és részleteit. Romániai magyar kisebbségi sorsunk, erdélyi közállapotainknak tanulságos példája. A száraz tényállás elolvasása kötetnyi korrajznál hűségesebb kórképét adja veszedelmesen lezüllött közállapotainknak. Földvárnak hívják azt, a Maros által átszelt 126 holdas legelőt Déva város határában és Haró község szomszédságában, amelyet a magyar kincstártól a dévai csángó telepesek 1912-ben megvettek. Vételárát, még a magyar kormánynak, teljesen kifizet¬ték. Háborítatlanul használták azt, közösen gazdálkodva rajta egészen 1924-ig.
    1924 február 25-én a dévai járási kisajátító-bizottság 3/1924. sz. alatt kelt egyhangú határozatával a harói földigénylőknek a Földvár kisajátítása iránti kérését a törvény 139. §-a értelmében visszautasította azzal az indokolással, hogy a tulajdonos csángók ezt a területet 1912-ben vásárolták és mert ugyanez a bizottság, amikor a dévai csángók telepes földjeit 1923. évben egyénenként bírálta el, ezt a területet is felülbírálván, Sotirescu agrárbíró határozatával, amelyet a vármegyei agrár-bizottság végérvényesen jóváhagyott, a kisajátítás alól mentesítette.
    Hunyadvármegye agrár-bizottsága a fenti határozatot felülbírálva 1924 április 9-én 185/924. sz. alatt a magyar kormánnyal kötött szerződést semmisnek deklarálta, a területet az állam javára kisajátította, és állami kezelésbe átvette. Ugyanezen határozat a harói földigénylőket is elutasította e területre vonatkozó kérésükkel és a járási bizottságot a legelő fenntartására, utasította. E határozatnak a harói román parasztokra vonatkozó kedvezőtlen része sutba dobatott, a földet a határozat világos rendelkezésének ellenére a hatóiknak, dévai és harói görög-keleti papoknak, csendőrségnek stb. kiosztották, akik majdnem az egészet felszántották, és így legelőminőségét megszüntették. A csángók ezt, az annak védelmére legilletékesebb hatóságok által lábbal tiport határozatot revíziós kéréssel támadták meg. Az Agrár-Comité, mint utolsó és legfelsőbb fórum foglalkozva az üggyel, 307. számú határozatával 1926 március 29-én a Földvár 126 holdnyi területét a csángóknak meghagyni rendeli és 3754/15. Aprilie 1926. számú leiratával megkeresi a vármegyei agrárbizottságot, hogy ezen határozatot „sürgősen hajtsa végre és a végrehajtást azonnal jelentse.“ A hatóságok 1926 májusáig ingadoztak, hogy végrehajtsák-e ezt a határozatot, vagy sem. Az országos választások folyamatban voltak és nem lehetett tudni, hogy e jelentős, négymilliós értékű birtoktesttel mit lehet megvásárolni és szükség esetén megfizetni.
    A dévai csángók is szavazók, a harói románok is azok. Előbbieket a politikai tényezők a magyar párttal kötött paktum folytán biztosított támogatóknak tudták, tehát az átadást hitegetéssel halogatni lehetett. Utóbbiak birtokban voltak, ezek felett meg a Damokles kardot lehetett e bizonytalansággal lengetni. A prefektusi állás sem volt még betöltve, de az averescanus-pártba átkívánkozó, egyelőre még a román nemzeti párt hunyad-megyei tagozatának titkári tisztét betöltő dr. Câmpian Simion, aki egyben a harói parasztoknak is ezen agrárügyben ügyvédjük volt, — komoly jelöltje volt a prefekturának. Ezért Harót is, Dévát is ígéretekkel traktálták. Május 4-én meglepetésszerűleg táviratilag rendelték el a Comitetul Agrar határozatának végrehajtását és a birtokba adást. Meg kellett félemlíteni a haróikat. Ez az átadás meg is történt május 5-én. Erről a jegyzőkönyvet Tanasescu Gheorghe consilier agricol megszerkesztette, de délben, az aláírás pillanatában Bukarestből ismeretlen intervencióra távirat érkezett, amely további intézkedésig a végrehajtást ismét felfüggeszteni rendeli.
E jegyzőkönyv 1401/926 sz. alatt a megyei agrártanácsos őrizetében van, másolatát a csángók őrzik. Az 58 csángó család pedig tovább kilincselt minisztert, conzilier agricolt, Magyar Pártot. Ismételten megkörnyékezték őket különböző csapdákkal, amelyeknek legjellegzetesebbje volt Barta András dévai csizmadia mester közvetítése, aki a csángókat egy ismert dévai ügyvédi irodából származó gépírásos opciólevéllel kísérelte meg behálózni, amelynek értelmében a csángók egy koldus fillérért lemondanának tulajdonjogukról. E gépírásos opciólevél a kísérlet második napján a Magyar Párt hunyadmegyei elnökségénél volt és ugyanaznap Barta András beszámolni jelentkezett a vármegye perfektjénél, a haróiak volt ügyvédjénél. Barta András csizmadia mester a csángók által szégyenletes szerepvállalása miatt felelősségre vonatván kijelentette, hogy „őt erre a célra egy nagyúr fogadta fel, akitől neki nagy vagyoni érdeke függ, és akinek kívánsága elől kitérnie lehetetlen volt.“
    1926 szeptember 17-én a dévai polgármester 3555/1926. sz. a. a csángóknak kézbesítteti a Casa Centrala a împroprietărire Direcţiunea funciară Nr. 21262/1926 sz. bukaresti rendeletét, mellyel közöltetik, hogy a legfőbb bírói határozattal szemben a Földvár mégis kisajátíttatott és a Román Államnak átadatott és hogy ez azt tulajdonába át is vette. Itt tehát már az ítélet tekintélyének tiprását Bukarestben követték el és nem a vidéki pasák.
    A magyarság részéről ennek dacára történtek kísérletek a dolog békés rendezésére és az államtekintély helyreállítására. A csángók megbízottai Csulay Lajos, dr. Leitner Mihály, dr. Lőrincz Jenő, dr. Martonossy György és dr. Meskó Miklós ismételten megkísérelték a legfelsőbb román bíróság határozatának Hunyad-vármegyében érvényt szerezni. Minden törekvésük a törvény tekintélyének, a közrendnek és közbizalomnak megmentésére hiába valónak bizonyult, a legkomolyabb és legmakacsabb akadály a törvény leghivatottabb őre, a kormány vármegyei képviselője volt. Bár dr. Groza Péter miniszter kijelentette, hogy „a legfelsőbb bírói határozat feltétlenül végrehajtandó“, ennek dacára véleménye nem vált a hatóságok intézkedésévé. Dr. Câmpian Simion vármegyei prefekt pedig kategorikusan kijelentette, hogy a Comitetul Agrar határozatát végrehajtani nem engedi.
    Ez a nyilatkozat a következő körülmények között tétetett meg: Göllner Károly, dr. Leitner Mihály és Bencsik Zsigmond, dévai lakósok 1926 augusztus 12-én tartott községi választások előtt, mint a Magyar Párt dévai tagozatának elnöksége a községi választások előkészítése alkalmából megjelentek a prefekt hivatalos helyiségében, ahol a közös listával való választás feltételeit tárgyalták meg. Ekkor kifejezték a magyarságnak azt a kívánságát, hogy hajtassák végre ez az ítélet, adják vissza a csángók földjeit. Câmpian Simion prefekt erre a fenti választ adta, mire dr. Leitner Mihály szóról szóra a következő nyilatkozatot tette: „Alkotmányos országban senkinek sincs joga a legfelsőbb bíróság döntését fe¬lülbírálni. Tudja-e Prefektus Úr, hogy az a hír tartja magát, hogy ön, mint a haróiaknak volt ügyvédje, a kikötött 160. 000 lei ügyvédi honoráriumnak elvesztése miatt akadályozza meg a legfőbb bíróság ítéletének végrehajtását? Úgy az állam, mint a saját presztízsének megóvása azt kívánja tehát, hogy a kérdéses földeket minél előbb adják birtokba a bíróilag elismert igényjogosultaknak“.
    Tanasescu Gheorge conzilier agricol ismételten kijelentette, hogy ő csak egy végrehajtó közeg és miután neki a prefekt a végrehajtást megtiltotta, azt dacára ellenkező meggyőződésének és dacára annak, hogy tudja az eltiltás alantas okait — végre nem hajthatja. Kifogyva minden más törvényes eszközből, és mert bíróilag elismert jogukat a legmagasabb kormánytényezők is tagadásba vették, a csángók 1926 október 13. napján a temesvári ítélőtáblához az alkotmánytörvény 1. és 107. szakaszaira alapított panaszirattal fordultak jogi képviselőjük dr. Lőrincz Jenő dévai ügyvéd útján. „Mi nem mentünk a népek ligájához. Mi nem mentünk Genfbe. Mi nem adtunk be panaszokat idegen hatóságokhoz, dacára annak, hogy erre felhivattunk. Mi ezt nem tettük, hanem erős meggyőződéssel vártuk felülvizsgálati kérésünk elbírálását a Comitetul Agrártól, tudva azt, hogy ez a legfelsőbb fórum meg fogja találni igazságunkat. Reményünk valóra vált. A Comitetul Agrár, megállapította az igazságtalanságot, amit szenvedtünk és földünket visszaadni rendelte. Könnyű tehát megérteni kétségbeesésünket, mikor azt láttuk, hogy egy más hatóság, a Casa Centrala hogyan teszi csúffá a Comitetul Agrar jogerős határozatát, lábbal tiporva és nevetségessé téve a legfőbb román bíróságot. A törvények respektálása és a bírói határozatok tisztelete elsősorban nem nekünk, egyszerű polgároknak, hanem az államnak, a hatóságoknak, az állam szerveinek kötelessége, mert ha ők nem tisztelik a törvényt, mit kívánnak akkor tőlünk? Ez lévén a helyzet, kétségtelen, hogy a Román állam jogrendje szenvedett és szenved a mi esetünkben, és el kell, tűnjön a világról a Casa Centrala rendelete, hogy be ne jusson a történelembe, megbélyegezve a jelen kort és az érvényben lévő jogrendet.“
    A temesvári tábla panaszosok képviselője és a földművelésügyi minisztérium megbízottainak jelenlétében 1927. február 10-én a panaszt tárgyalva 30 napi határidőt adott a minisztériumnak arra, hogy kötelességét teljesítse. E határidő letelte előtt két nappal érkezett Bukarestből a távirati rendelet a Comitetul Agrar határozatának ismételt végrehajtására.
    1927. március 7-én Trestian Eugen, a hunyadmegyei Conz. Agricol 969/926 sz. rendelete alapján a Földvárt a helyszínen birtokba adta a csángóknak, akik azt a vonatkozó jegyzőkönyv tanúsága szerint birtokba vették. A csángók e birtokbaadás joghatályosságát a conzilier agricol Tanasescu Gheorghe és a vármegyei prefekt gyanús magatartása, a harói községi bíró és a harói delegáltak renitenciája miatt aggályosnak tartva 1927 március 19 én kieszközölték a járási agrárbizottság, mint illetékes bírói hatóság helyszíni kiszállását Haró községbe. Georgescu Nicolae dévai bírósági elnök Lengyel Árpád földművelésügyi miniszteri delegált, Meyssonier titkár, Tomotas Gheorghe, Jurj Ádám, Mot Ilié harói községi delegáltak és a tulajdonosok részvételével a Földvárnak birtokába a csángókat bíróilag is bevezette.
    Folyó hó 11-én László János csángó gazdát és társait, akik a visszaszerzett föld mikénti használata céljából a helyszínén tanácskoztak, a haróiak elzavarták. Fontos tudni, hogy a harói parasztok és a földrészes urak (papok stb.) a Földvár javarészét már korábban felszántották és bevetették, úgy, hogy csupán a kisebb rész maradt olyan terület, amelyet a csángók már most, ezen a tavaszon használatba is vehettek volna. Április 12-én nagyhét keddjén Perián Péternek, Déva város polgármesterének megkeresésére Ontiu Aurel dévai rendőrkapitány 2 rendőrt adott a csángók mellé, hogy jelen legyenek a csángóknak aznapi munkálatainál. A rendőrök oldal és lőfegyverrel fel voltak fegyverkezve. A fegyver használata azonban nekik előre el volt tiltva. Hét csángó gazda ment ki a határba Kásler Ádám telepi öreg bíró vezetése alatt. A haróiak előre értesítve voltak bizonyos oldalról a csángók érkezéséről illetve jöveteléről. Haró község bírája Alb Jonel kerékpáron éjjel és a felvirradó hajnalban bejárta a falut, fegyverre szólítva a népet. A nép kaszával, kapával, ásóval, fejszével felszerelve kivonult a Földvár szélére és két csoportban helyezkedett el. A csángók a felszántatlan földet felmérni jöttek. Nem volt náluk egyéb szerszám, mint az egyetlen, Hompot Istvánnál egy ásó a jelző halmok felhányására. A méregetés megkezdése után a két harói csoport, mintegy 100—120 fegyveres ember körülvette a hét fegyvertelen csángót. „Hoztatok-e írást a prefektus úrtól?” ez volt az egyetlen kérdés. A választ be sem várva megrohanták a védtelen, fegyvertelen embereket, agyba, főbe verték, földre tiporták, lábra állították, újra verték, a futókat üldözték, üldözés közben szakadatlan verték és leírhatatlan szidalmakkal szidták.
    Molnár Pétert a Marosnak szorították. Véres fejjel, mellig a vízben, habokkal küzdve könyörgött életéért, feleségét, öt kis gyermekét emlegetve. Halálos kőzápor volt a felelet a partról. Ott süllyedt el a harói parton. Még egyszer felbukkant tekintetét üldözői felé fordította és azután elindult végtelen útjára, hírt vinni a nagyvilágnak Erdélyről. Holttestét keddtől nagypéntekig a csángók Harótól Zámig elapadhatatlan eréllyel kutatták. Kora hajnal a Maros medrének kutatásában találta őket. Késő éjszaka verte haza a sártól, víztől, hidegtől, lelki fájdalomtól elnehezedett, magukat közprédának érző embereket. Kemény, világháborút végigharcolt, hadviselt férfiak patakzó könnyekkel szemükben tértek haza nap nap után az izmot, ideget ölő embertelen munkából. Fáradhatatlanul, olthatatlan szomjúsággal keresték testvérüket a meggyilkolt Molnár Pétert. Valami lesújtóan méltóságos, ősi erkölcs nyilvánult meg ebben a makacs elszántságban: Elégtételt adunk Neki, mi a letiportak, a lesújtottak, a koldusok, a fegyvertelenek és üldözöttek. Szentelt földbe tesszük testvérünket. Oltárt adunk özvegynek és őt árvának. Egyházunk szent szertartásának vigaszát mimagunknak. Nagypénteken a hatóság betiltotta a holttest további keresését. Az egyszerű emberek kerekre nyílt bámuló szemekkel néznek egymásra. Miért nem szabad előkerüljön az a szegény halott? Azóta eltelt 12 nap. A hulla keresése nekik most is tilos!
    Kásler Ádám az öreg bíró és László János folytonos verés között, össze-össze esve, meg megint újra felkelve vonultak vissza. A marosi kompot a harói bíró, egyben a komp bérlője, a főrendező a dévai partra rendelte, elvágva ezzel az egyetlen visszavonulási utat. Menekültek tehát Baláta felé. A sűrű berekben fejszés ember, Lugosan Juon, harói paraszt bukkant fel előttük. Sötét, komor tekintetű férfiú. A szerencsétlenek elveszetteknek hitték magukat, üldözőik is nyomukban voltak. Lugosan a fejszét kezéből ellökve rájuk kiáltott: Erre jertek, nem vagyok azok közül való. Ti pedig takarodjatok — rivallt az üldözőkre, — mert velem gyűlik meg a bajotok.
    A közelben csónakot találtak és a szintén oda vergődött, sebekkel borított társaikkal együtt átkeltek a dévai partra, ahonnan kocsin szállították őket haza. Állapotuk veszélyes. Az utolsó, az ásóval rendelkező Hompot István, akit Piski felé üldöztek, Sárfalva közelében egy marosi csónakost kényszerített arra, hogy szállítsa át a dévai oldalra. Így ő is megmenekült.
    Az OMP. hunyadmegyei és dévai elnökségei a bűncselekményt követő napon a parlamenti csoportnak az esetről jelentést tettek és Tornya szenátor útján Bucşar belügyi államtitkárnál sürgős közbenjárást, a legfőbb bíróság ítéletének a közigazgatási hatóságok részéről való respektálását és a föld békés használatához karhatalmat kérlek. Úgy tudjuk, hogy az államtitkár úr a legmélyebb felháborodásának adott kifejezést a történtek felett és a csángók részére a karhatalmat kirendelte, így tudtuk.
1927. április 20-án pedig dévai rendőrkomiszárius és közrendőr jelent meg a dévai csángó telep bírójánál és miután az annak átvételét megtagadta, a bukaresti földművelésügyi minisztérium Casa Centrală osztályának 14. 801 sz. alatt kelt és Zamfirescu aláírást viselő rendeletét szegezte ki a bíró ajtajára, melyben a csángókat eltiltja a Földvár használatától és azt a harói parasztoknak meghagyni, rendeli.
    Míg tehát román hatóságaink minisztériumtól, prefektuson át le a falusi bíróig a román állam legmagasabb bíróságának határozatát felrúgták, miután a bűncselekmények értelmi szerzője és felbujtója hivatalban maradt, miután a haróiak embert öltek, büntető és magánjogi törvényeket lábbal tiportak, addig a véresre vert magyarok hozzátartozóinak legyilkolt testvérük holttestének felkeresése és tisztességes eltemetése is eltiltatott.
    A tényeket leírtuk. Kommentálását a művelt világra bízzuk.
    Déva, 1927. április 22.

Magyar Kisebbség. 1927. május 1. Írta: Meskó Miklós dr.

Molnár Péter meggyilkolása 1927.

Déva és Vidéke, 1927. április 16. Haróiak támadása a dévai csángógazdák ellen.

      Eme tárgyról Dr. Leitner Mihály főszerkesztőnk „Húsvéti cikk" című cikkében emlékezik meg s igy mi e helyen csak, az egyszerű történetet akarjuk lerögzíteni.
   A csángóktól az agrártörvény alapján kisajátítottak a Maros túlsó partján lévő földből mintegy 103 hold legelőt. Természetesen ebbe nem nyugodtak bele és megfellebbezték. Hosszas bizonyítások után a legfelsőbb agrárbíróság vissza is ítélte a kérdéses földet a csángóknak. Hét telepes gazda: névszerint László János, Kásler Adám, Burián Ferenc, Dávid János, Daradics György, Hompot István és Molnár Péter április 12-én átmentek, hogy a földjüket ismét kimérjék. Már a révháznál egy 25—30 tagból álló csoport fenyegető magatartást tanúsított, ennek ellenére a csángók hozzáfogtak a munkához. Néhány percre rá azonban Haróból egy körül¬belül 200 főnyi tömeg kapákkal és fejszékkel felfegyverkezve rohant rájuk, bár a csángók két rendőr kíséretében voltak. A rendőrök enyhe közbelépése nem használt s a hét gazdát úgy összeverték, hogy alig tudtak elmenekülni. Öt csángó Baláta felé menekült, ahol szerencsésen csónakra bukkantak és átjöttek, egy Sárfalva felé, ahol szintén csónakon átjött Molnár Pétert azonban minden jel szerint agyonverték és a Marosba dobták. Holttestét eddig még nem fogták ki.
    A hat sebesült közül Kásler Ádám és László János súlyos betegen fekszik, a többiek is az ágyat nyomják. Molnár Pétert felesége és öt apró árvája gyászolja. Az eset nemzetiségi különbség nélkül egész Dévát izgalomban tartja. Biztos adatok vannak arra, hogy a harói parasztságot bujtogatták és biztatták e vakmerő bűncselekményre és azért maga a románság érdeke kívánja, hogy a nép ezen bujtogatóira is kiterjesszék a vizsgálatot.
    Egyébként a dévai Magyar Párt f. hó 13-án tartott választmányi ülésén magáévá tette az egész ügyet és minden irányban megtette a szükséges intézkedéseket. Az eset részleteiről és a megindított vizsgálat eredményéről jövő számunkban bővebben számolunk.

 Molnár Péter (1888. március 11 Andrásfalva - 1927. április 12. Déva)

Déva és Vidéke. 1927. május 14. MOLNÁR PÉTER

    Temetésről jövök.
    Egy tragédia hősét kísértük ki utolsó útjára.
    A tragédia hősei azért buknak el, mert összeütközésbe kerülnek környezetük felfogásával.
    Tévedésükért életükkel lakóinak.
    Mi volt Molnár Péter tévedése?
    A huszadik század népeire örökségként szállt a múlt században tömérdek véráldozat árán törvényre emelt egyenlőség eszméje. Ez az eszme hatotta át Európa népeit akkor, midőn a rabszolgaság egyik maradványát, a jobbágyságot eltörölve, az adózás, katonáskodás és más közterhek viselésében, nemkülönben az emberi jogok gyakorlásában egyenrangúaknak ismerték el az állampolgárokat. Molnár Péter a jogegyenlőség eszméjéhez ragaszkodott most is.
    Tévedett!
    Tévedése életébe került.
    Minden állam megállapítja a rendet, szabályokat alkot általános érvényességgel és kijelöli minden polgár részére a jogköröket. Aki ezen jogkörön belül mozog; másnak nem árthat, és maga is biztonságban érezheti magát. Molnár Péter földet vásárolt, vételárát kifizette és nemcsak ő vélte azt a magáénak, hanem a legfelsőbb bíróság is elismerte jogos tulajdonosnak. Méltán azt hihette tehát, hogy ezen jogos szerzeményének gyümölcse őt illeti meg és orcájának véres verítékével megmunkálhatja a földet, hogy feleségének és öt apróságának ellátásáról gondoskodhassék.
   Tévedett!
   Tévedése életébe került.
   Minden alkotmányos országban, így Romániában is, magasrangú tisztviselők őrködnek afelett, hogy a törvényeknek és a bírói határozatoknak mindenkivel szemben
érvény szereztessék. A „mindenki” fogalmában a magyar kisebbség tagjai is benne foglaltatnak. A gyulafehérvári határozatok, a párisi egyezmények és az Alkotmánytörvény így rendeli ezt. Ki hinné el, hogy akadjon valaki, aki a legfelsőbb bírói ítélet végrehajtását megakadályozni iparkodjék akkor, midőn az magyar embernek kedvez? Molnár Péter nem hitte.
    Tévedett!
    Tévedése életébe került.
    És ez emeli ki az esetet a mindennapi bűnügyek krónikájából és avatja azt kisebbségi kérdéssé. Molnár Péter tragédiája ezért nyilallik át minden magyar ember érző szívén. A háború folytán leromlott erkölcsök egész Európa szerte hajtják és kergetik a társadalom telhetetlenjeit a gyors meggazdagodás felé. Fékeveszett ösztönök és durva hatalmaskodások fegyverével igyekszik az erősebb letiporni a gyengébbet. A gyengébbek pedig ma mindenütt a kisebbségek, akiknek lebecsülése, bántalmazása és elnyomása ma dicsőség számba megy Európában. A túlfűtött, beteges nacionalizmus hősei valósággal tobzódnak a kisebbségek elleni gyűlölködésben és teljesen megfelejtkeznek az emberi méltóságnak kijáró tiszteletről és szeretetről.
    Eljön azonban a kor — mert el kell jönnie — amidőn az emberiség szolidáritásának érzete újból megtalálja útját a szívekhez és a Molnár Péterek nem csak a föld alatt, hanem a földön is egyenlők lesznek.
    Molnár testvér!
    A föld porából vétettél, a földért estél el és kerültél újból a földbe. Életed nemzeted oltárán esett áldozatul, azért egész nemzeted őrzi kegyelettel emléked.
    Nyugodjál békében!
    Dr. Leitner Mihály

    Molnár Pétert hazahoztuk és eltemettük. Hová tűnt el Molnár Péter?
  Április 12-én 7 csángógazda kiment felmérni a legfelsőbb Agrárbíróság által nekik ítélt földet a Maros jobbpartján. Igazságukban azonban csalódtak, voltak olyan érdekeltek, akik ezt a döntést helytelennek minősítették s a közvetlen érdekelteket arra buzdították, hogy őket tettlegesen bántalmazzák.
    A harói román gazdák fegyvert fogtak a hét dévai csángógazda ellen. Ki-ki úgy menekült, ahogy tudott. Nagyobb és kisebb ütlegek árán. Hat megmentette az életét; egy azonban: Molnár Péter a Maros szőke hullámaiban lelte halálát. S amikor a gyászos ütközetből hazaértek, amikor a testi sebekkel együtt még annál is jobban sajogni kezdett a lélek, a lelken, a kisebbségi magyarságon, a jogrenden, az igazságon ejtett sérelem, belenyilallott a szívükbe, hogy mártírsorsú testvérük holttestét ki kell fogniok a Marosból.
  És április 13-ától kezdve szakadatlan keresték, amíg a hatóságok egy szép napon be nem tiltották azt. S bár néhány nap múlva ismét megengedték a holttest felkutatását, a dévai csángótelepre hatalmas felleg borult. A szívek elszorultak, a szemek a földre néztek, az orcák tétován tekintettek egymásra: Hogy lehet az, hogy igazságtalanul meghalt testvérünket még csak meg sem kapjuk, hogy lehet az, hogy a beteg özvegy nem tudja eltemetni a férjét s az öt árva, nem tud elbúcsúzni édes apja koporsójától?
  Hogy lehet? Magyarázat sehol sem volt erre. A szívek könnyeztek, a szemek az ég felé tekintettek és igazságot, legalább a halál után elégtételt követeltek. És megkapták. 

   Megtalálják Molnár Pétert.
Szombaton, május 7-én, tehát 25 nap után, száguldott végig a városon a hír, hogy megtalálták Molnár Péter holttestét. A marosbrettyei tanító látta meg himbálózni a szőke Maros csendes hullámain és odavaló halászok segítségével húzták ki az arcban már megfeketedett hullát. Zsebében még ott volt a fényképes vadászati igazolvány, mert vadászni is szeretett.
    A boncolás.
   A dévai Magyar Párt és a csángók, a hatóságok engedélyével, azonnal dupla koporsóval siettek Marosbrettyére, visszahozni Molnár Pétert és temetésével elégtételt szolgáltatni szel¬lemének. Egy érc és egy fakoporsó volt mindjárt kezdetben nyughelye. Ott Marosbrettyén, bekarbolozták és behozták Dévára a dévai Seiger-cég autóján. A Csángótelep türelmetlen volt és izgatott, de várni kellett, a hivatalos boncolás csak másnap, vasárnap délelőtt 10 órakor vette kezdetét a városi hullaházban. Ideszállították a Molnár Péter holttestét. Dr. Robu Miklós, Dr. Hosszú Jenő, Dr. Derevics, marossolymosi járási orvos jelenlétében Dr. Kozma József kórházi orvos végezte a boncolást. A csángó testvérek is ott voltak és legyőzve a fájdalmat, amit a félig megfeketedett és oszlásnak indult hulla látása okozott nekik, végig nézték, hogyan nézte meg az orvosi szem Molnár Péter belső szerveit, kikutatni a halál okát.
    Mi a halál oka?
   Sérülés sehol nem volt rajta — állapította meg a tudomány — a szíve azonban abnormálisan nagy volt. A halált nem fulladás okozta, hanem szívbénulás, amely az egy vagy másfél kilométeres futás után a Maros hullámaiban való elmerülés pillanatában talán azonnal is beállhatott.
    Eme orvosi véleményre a közelállóknak eszébe jutott a szemtanuk ama állítása, hogy Molnár Péter a Maros hullámaival küzdve feleségét és öt kisgyermekét említve, életéért könyörgött. És nem kegyelmeztek. S lehet bármi az orvosi megállapítás, anélkül, hogy kételkednénk annak helyességében, Isten és ember előtt nyíltan kijelentjük, a dévai csángógazdák teljes határozottságával és egyöntetű felfogásával egybehangzóan, hogy Molnár Péter dévai telepes csángógazdát, egy asszony szerető férjét, öt apró gyermek szerető, kenyérkereső édes apját 1927. április 12-én a harói gazdák megölték.
    Hogy honnan vették azt, hogy a szőke Maros hullámainak hidegsége okozta esetleg a halált vagy éppen Molnár Péter abnormis nagy s így talán gyenge szíve: az mellékes. Végeredményben: Molnár Pétert megölték, kiragadták, erőszakkal elvették az élők sorából.
    Molnár Péter visszatér a családjához.
    S amikor a boncolás eredményét a testvérek megtudták, mintha csalódás ült volna ki az arcokra; hogyan hát nem ütötték? De a másik pillanatban ismét a valóság rettenetes súlyával esett az agyakra, hogy Molnár Péter meghalt és Molnár Pétert vissza kell adni legalább holtan és legalább néhány órára dupla koporsóban is családjának, az özvegynek s az öt kis, árvának. És Molnár Péter vasárnap déli harangszó mellett dupla koporsóban bevonult galambdúcos kapuján kicsiny, alacsony házába.
    Molnár Péter már-már feloszló teste még egyszer visszatért abba a házba, ahonnan április 12-én vidáman, munkabíróan elindult, amely ház egész lényét betöltötte, amelynek a javára szentelte egész életét s amelynek s a benne lakó asszony és gyermekek érdekében akarta a legfelsőbb bíróság által is neki adott földet művelni.         Jajveszékelő asszony, síró-rívó gyerekek fogadták a holtan néhány órára búcsúzni jött családfőt. A 25 napi érthetetlen várakozás könnytelen merengései után, az asszonyból kitör a sírás. Az eddig érthetetlen és hihetetlen most valósággá vált, a hírek igazat mondtak, szeretett urát, gyermekeinek apját megölték! Elapadhat-e ilyenkor a könny, megszűnhet ilyenkor a sírás?
    A temetés.
   Nem, sohase — úgy érzi a szív. De mégis, néhány percre szünetel. Azután jön a temetés délután 5 órakor és újból felbuzog a könny a fájdalmas szemből, mert most már véglegesen elviszik tőle urának még a felbonthatatlan koporsóját is. Az utca és az udvar tele népséggel. — A kis alacsony házban a koporsót az özvegy öleli és halott urának nevét kiáltja. A gyermekek apjuk után siránkoznak. A ház is tele mindenütt könnyes szemű asszonyokkal és férfiakkal.
    A nap szinte égetően süt, a közeli hegyek életet és reményt hirdető zöld koszorút alkotnak, de a szívek nem látják már azt, a kívül barna, belül cinkoporsó a halált, a véglegesen eltávozást hirdeti nekik. Öt óra körül van: szekereken érkeznek meg a katholikus papok, szinte velük egyidőben a dévai Magyar Párt választmányi tagjai méltóságteljes zárt sorokban, élén a zöld (kék virágokkal díszített) koszorúval, rajta ezzel a felírással: „A magyarság, Molnár Péternek”. Mint a golfáram az Óceán vizében tör magának utat a kicsiny csapat, élén Dr. Leitner Mihállyal. Könnyön, síráson keresztül ér a koporsóhoz, ahol az özvegy ontja könnyeit és felharsog a bátor szó: „Molnár Péter özvegye mi magyarok részvétünket nyilvánítjuk szerencsétlenségedben s azért jöttünk, hogy megmondjuk neked, hogy amíg mi élünk Téged el nem hagyunk és gyermekeidet édes apja helyett nevelni fogjuk. Adja Isten, hogy egészségben tudd elviselni azt a nagy fájdalmat, amit az Ég, férjed tragikus halálával, reád mért. Csukló zokogás a válasz. Hol is lenne a köszönet, hol is lenne a gondolkozás e megrémítő, őrjítő fájdalomnál? Néhány perc múlva az özvegy szívszaggató jajveszékelése közben a koporsót kiteszik az udvarra. Kezdetét veszi a katholikus szertartás. A gyászolók maguk elé néznek, a könnyek talán nem peregnek oly erősen a többi sze¬mekben sem, amikor átveszik a pap szájából „és ne vigy minket a kísérletbe". A nap egyforma erővel tüzel s mikor a koporsót felveszik, hogy a gyászkocsiba tegyék, ismét felhallatszik a zokogás.
    A szemek könnyel telnek meg, akkor már majdnem csupa asszonynépség van csak az udvaron. A férfiak zárt sorokban a gyászkocsi előtt sorakoztak. Legelől a lovas csángó a fekete zászlóval, azután a zenészek, utánuk a Magyar Párt élén Göllner Károly és Dr. Leitner Mihály elnökökkel és utánuk a kisebbségi sors engedelmes viselői, városi polgárok, de túlnyomólag csángó férfiak.
    Elindul a szomorú menet.
  Félhatkor indul meg a méltóságos gyászmenet. A zene nemsokára hátrább vonul, mert a leszegett fejű férfiak sora olyan hosszú, hogy a zene nem hallszik a gyászolókig. A lovast is megfosztják lovától, a városban már ló nélkül viszi a gyászlobogót. Így halad a menet, mint egy hatalmas folyam, az árhullámaitól, embertömegtől kísérve minden oldalon be a városba. A piactéren a gyászlobogó a Kaszinónál tart, amikor a gyászkocsi a Nussbaum-gyógyszertárnál kifordul.
    Mint egy phalanx, mint egy néma, hatalmas és erőteljes demonstráció, könnyeket csavaró félelmes nézésű szemek, nagy fájdalmat visszaszorító elhallgató szájak. A jogrend, az igazság s a kisebbségi magyar sors sötét felhős gondolatai boronganak a lelkekben. Sehol egy szó, sehol egy erős mozdulat. Csendes megadás, csendes ima, csendes jel arra nézve, hogy vagyunk, élünk és igazságot akarunk! A dévai piacon áthaladó zord kisebbségi menet örökké emlékezetes lesz mindannyiunk számára.
   A temetőben.
Ilyen zord méltóságban halad a menet a szűk Bethlen utcán át a katholikus temetőbe. A tömeg befolyja az egész utcát, a menet rég a temetőbe ér, amikor Molnár Péter gyászko¬csija csak a patakon döccen át. Az elől érkezetteknek sokat kell várni, amíg Molnár Péter koporsóját behozzák a sírhalmok között és elhelyezik a minden földi keservet és igazságtalanságot, fájdalmat és könnyet eltakaró sírüreg fölött. Felhangzik a papok ajkán az ének és az ima: „Miatyánk ki vagy a Mennyekben../.
Megreszketnek a lelkek s a napsütéses meleg május nyolcadiki napon felnéznek, hogy hogyan lehet ez? Kétkedés szállja meg a sírokat ellepő élők tömegét, amikor az özvegyre és kisgyermekekre néz.
   A szertartás befejezést nyer. Határozott tekintetű, nagybajuszú férfi lép a sír peremére: Dr. Leitner Mihály, a dévai Magyar Párt elnöke. A magyarság nevében ő búcsúztatja a halottat.
— „Némuljon el a vád e sírnál, hallgasson el a panasz, ne vádolj szívem, ne panaszolj szám, amikor Molnár Péter sírjára tekintek. Legyünk azon, hogy végre mindnyájan elérjük itt a földön is annak a békének a honát, ahová most Molnár Péter testvérünk költözött”.
Utána Csobot Lajos csángótestvér búcsúztatja el a halottat. „Ne csak sírjunk szerencsétlen társunk sírjánál, ne csak könnyezzünk, hanem e szent és tragédiás percben fogadjuk meg, hogy a beteges özvegyet nem fogjuk elhagyni és az öt kis árvát örökké gyámolítani fogjuk."
    Puha anyafölddel takarják be.
Földdübörgés kíséri e szavakat nemsokára. A koporsó földet ért és ráhullottak az első göröngyök. Szívet tépő sírás, zokogás, kiáltás. De menni kell, Molnár Péter sorsa elvégeztetett, a föld visszakérte földet szerető testét, lelkét, földet kívánó, földért harcoló akaratát.
    A föld puhán bepólyálta szenvedő szívét, sokat hányatott, 25 éjszakán a Maros hideg hullámaiban himbálódzó testét. Déva város és a Csángótelep polgársága pedig szinte megkövülve a fájdalomtól, alig tudott megmozdulni az igazságtalanságot takaró sírhalom mellől.
   És azután látszólag minden csendes...
   És ezen a napon is a rendes időben lett sötét. A nap rendesen távozott. Ki tudja mit mondott éther-rezgéseivel, amikor a temetői fák lombjai közül, utolsó vörös sugaraival végigcsókolta a friss sírhalmot s a szeretetet jelképező koszorúkat?
   Megadtuk az elégtételt.
   Molnár Pétert eltemette Déva város magyar polgársága. Molnár Péternek elégtételt szolgáltatott az a koldus magyarság, amelynek legnagyobb fegyvere a szótalan demonstráció volt. Félelmetes erkölcsi erőtömeg vonult végig a városon a gyászkocsi előtt, félelmetes fájdalom csapódott az égre, igazságot és enyhülést követelve.

Kovács Károly

 Ps. 1927 május 28. Az első, letartóztatott vádlott, Jurj Adam harói lakos.

    Déva és Vidéke. 1927. október 29.
   Segítsünk a harói gyilkosság szerencsét¬len magyar áldozatainak árváin.
Özv. Molnár Péterné és 5 kis árvája részére a következő adományok folytak be: Dr. Martonossy György Déva lei 1000, Dr. Lengyel Zoltán Déva lei 500, Bubárnik Miklós Deva lei 200, Dr. Szőcs Gerő Déva lei 300, Makoviechky Dániel Lu¬pén lei 100, Józsa István Déva lei 200, Man¬heim Lajos Páris lei 1000, Dr. Meskó Miklós lei 1000.
Fogadják a nemes szívű adakozó Molnár Péter özvegyének és öt kis árvájának hálás köszönetét. A segélyező bizottság felkéri ezúton is az áldozatkész közönséget, hogy adományaikkal különösen most a tél küszöbén enyhítsék a beteg özvegy és az öt kis árva
nyomorát és adományaikat sürgősen juttassák el Bramberger Antalhoz (Közgazdasági Bank Déva) ki a segélyek összegyűjtésével van megbízva.

    Déva és Vidéke. 1927. november 19. Újabb adományok érkeztek a harói gyilkosság áldozatául esett Molnár Péter öt kis árvájának és özvegyének segélyezésére és pedig Közgazdasági Bank r.-t. Déva 500 lei, Dévai Takarékpénztár Déva 500 lei, Erdélyi Hitelbank fiókja Déva 500 lei, Iparosok Bankja r.-t. Déva 300 lei, Antóny Sándor Déva 100 lei, S B. Déva 200 lei, Salamon Adolf Déva 100 lei, K. F. Déva 200 lei, Kálmán Lajos Déva 100 lei, Dévai Ecetgyár 200 lei.
A nemes szívű adakozók fogadják az özvegy és öt kis árva meleg és hálás köszönetét, amiért kegyes adományaikkal a már itt lévő zord és hideg tél keménységét elviselhetővé tették. Újólag kérjük a mindig adakozni kész közönséget, hogy az ilyen szomorú körülmények között visszamaradt család részére adományaikat — mivel most a tél elején arra a legnagyobb szükség van — sürgősen juttassák el Bramberger Antalhoz Déva,
(Közgazdasági Bank) ki a segélypénzek összegyűjtésével van megbízva.

Déva történelméből 1525-1678

1525.
Szapolyay János 1525. deczember 1-én Déváról bizalmas levelet intéz Szálkaihoz ; többi közt kiemeli, hogy inkább neki ír mint a királynak »quia scimus ex consilio sue Maiestatis multa in lucem devenire.« (Eredetije a budai kamarai levéltárban-Századok – 1876. Oldalszámok 8. szám 612).

1528. márc. 11. Az erdélyi rendek felszólítják Barcsay Andrást és Györgyöt…
Az erdélyi rendek intik Barcsay Andrást és Györgyöt, hogy Déva várát a hűtlenség és hazaárulás büntetésének terhe alatt adják a Magyarország példájára Erdélyben is királlyá választott Ferdinánd vajdájának, Perényi Péternek a kezeibe. (Magyar Történelmi Tár – 5. sorozat 3. kötet – 1934.153).

1542.
Amíg Izabella királyné Dévára költözik, s aggódva ringatá bizonytalan jövőnek kitett gyermeke bölcsőjét , addig Ferdinánd segélyt eszközölt ki a speieri birodalmi gyűléstől, a török ellen, s ezzel természetesen Izabella pártja ellen is. (Századok – 1888. ZSILINSZKY MIHÁLY: Patócsy Ferencz I. közl. 611).

1550.
…továbbá Kropf Lajos czikkét, melyben »A dévai török veszedelem 1550-ben« czím alatt Enyingi Török Jánosnak a Déván megszállott Feru bég ellen végbe vitt merész hadi kalandját beszéli el. (Századok – 1900. Tárcza. A Hunyad-megyei történelmi és régészeti társulat tizedik Évkönyve 182).

1551 június - 1553 március.
Castaldo alig telepedett át Erdélybe, hamar felismerte a dévai szoros hadügyi fontosságát, és Erdély védelmét a temesvári, lugosi török támadások ellen Hunyadmegyére, s kivált a dévai várőrségre helyezte. A védelem terhei az erdélyi vajdát illették volna, de 15 ezer frtnyi fizetéséből várfelszerelésre és hadi zsoldra alig telt. Déva kapitánya, Fánchy János is a magáéból tartotta fenn őrségét és ezer frtot, Jósa egy részét kívánta kárpótlásul költségei fejében, úgy hogy Castaldo 700 frtot ki is utalt részére. De Fánchy helyett Svapitán György híres törökverő kapitányt küldte Dévára. (Századok – 1898. Tárcza; Állandó rovatok. Vegyes közlések. 269).

Déva-Castaldo
1552. nov. 20. Gyulafejérvár. — Castaldo a királynak írja, hogy a spanyolok és németek Dévánál és Szászvárosnál való gyalázatos viselkedésük által panaszra adtak okot a nemességnek, a mely kijelentette, hogy fegyverrel kénytelen magát a méltatlanságtól megvédelmezni. Az arany, ezüst és só bányákból csekély a jövedelem, mert hanyagul mívelik. Adót és tizedet eddig csak annyit fizettek, amennyi nekik tetszett. (Magyar Történelmi Tár – 3. sorozat 15. kötet – 1892.Erdély történetére vonatkozó regesták. (V. közl.) Közli: Barabás Samu).

1552. dec. 13. Gyulafejérvár. — Castaldo írja a királynak, hogy egy 1000 főnyi, Temesvárból és Lippából való török-tatár csapat egy oláh pap vezetése alatt Déva felé kémszemlére indult, de a burgundiai Ville János s még egy más kapitány fia, lovassal véletlenül meglepték őket s 80 at levágtak, 35-öt pedig foglyul ejtettek közülök; ugyanakkor a magukkal hurczolt rabok is több törököt és tatárt fogtak el.
(Magyar Történelmi Tár – 3. sorozat 15. kötet – 1892.Erdély történetére vonatkozó regesták. (VI. és bef. közl.) Közli: Barabás Samu).

1553. Jan. 9. Gyulafejérvár. Castaldo tudatja Ferdinánddal, hogy két német csapatnak egyesítése még nem ment végbe, minthogy egyik kapitány sem akarja a másik katonáit elfogadni. Kászon bég nagy sereggel és ágyúkkal Déva felé siet, honnan a spanyolok ma elmennek.
A városokban és falvakban való katonaság rettenetesen kínozza a népet, mégis naponként éhség és hideg miatt sokan pusztulnak el. A parasztság és a Helfenstein csapata között összeütközésre került a dolog, mert azok a németek pusztításait meg akarták akadályozni.
(Magyar Történelmi Tár – 3. sorozat 15. kötet – 1892.Erdély történetére vonatkozó regesták. (VI. és bef. közl.) Közli: Barabás Samu).

1555.
Veress Endre: Hunyad vármegye János király és Izabella királyné korában.
Az értekezés három részre oszlik. A két első részben a czímnek megfelelően iparkodik a szerző feladatát megoldani, de már a harmadik, magában véve különben igen tanulságos rész. Izabella jellemzése, inkább csak függelékül tekinthető, mert a dolgozat tárgyával semmi összefüggésben nem áll. A vármegyének, illetőleg Dévának mert voltaképen csak erről lehet szó — nem nagy szerepe volt János és Izabella korában, kivéve az 1550-iki török veszedelmet, melyről Tinódi is megemlékezik. A vár jelentősége az ezután következő esztendőkben mindinkább hanyatlott, úgy hogy pl. 1555 nyarán alig volt katonája. (Századok – 1903. Vegyes közlések. † Lederer Béla 958).

1567.
Hallerkői Haller Pál.
Haller Pál, István és Kendi Judith fia. Atyja életében testvérével együtt Fejéregyházán lakott. Az 1656-ki farsangon vette Búnon nőül Bethlen Borbálát, Bethlen Miklós sorai szerint: »az anyám arra való boszújából, hogy Bethlen Ferencz veje Kapi György nagyságos úr, azért ő is a leányát nagyságos úrnak adja, nagy részint az atyám kedve ellen adta Haller Pálnak, akinek abban az időben a nagyságos tituluson kivűl semmije sem volt, mert az atyja, Haller István a két fiának Pálnak és Jánosnak az egy Fejéregyházán kivűl semmit sem adott. Neje ura kedveért pápistává lőn.
A II. Rákóczi György részére 1657-ben kiállított biztosító oklevél aláírói közt látjuk. Barcsainak, fejedelemsége kezdetétől fogva híve, a fejedelem parancsára ő ment 1658. november végén Dévára, hogy a fejedelemnőt, Szalánczi Erzsébethez, Segesvárra a fejedelemhez hozza. Barcsaival 1659-ben Szebenbe vonult be és az 1660 május közepéig tartott ostrom alatt itt volt. (Századok – 1888. GR. LÁZÁR MIKLÓS: Erdély főispánjai (1540-1711.) V. közl. 334).

1567.
A HUNYAD MEGYEI TÖRTÉNELMI ÉS RÉGÉSZETI TÁRSULAT nov. 24- iki ülésén Mailand Oszkár tanár tartott érdekes előadást arról a kutatóútjáról, melyet Kolumbán Sámuellel együtt tett a társulat megbízásából ez év tavaszán Haróban, Lozsádon, Déva környékén s másutt néprajzi megfigyelések és oklevelek gyűjtése végett. Kutatásuk eredményeként mintegy 70 drb oklevelet s (köztök igen sok magyar szöveget) mutatott be, melyek főleg Déva határára, a dűlők és mesgyék jóízű régi neveinek oly nagy anyagát szolgáltatják, hogy azt városunk majdani történetírója nem nélkülözheti.
Az oklevelek legrégebbike egy, sajnos nagyon elmosódott, valószínűleg XV. századi kártyalevél, mely a Serb- és Moczoka-családok tagjairól, mint oláh kenézekről és Moga Pál dévai várnagyról szól; aztán becses egy 1567-ből való osztályos levél (melyből megtudjuk, hogy Déva vára kapitánya akkor Novák György volt), és tömérdek egyéb kötelezvény és záloglevél, fel a mult század végéig, tele megyénk birtokosaira, közigazgatási hivatalnokaira vonatkozó adalékokkal.
Kaptak azonkívül egy Cserey Mihály-féle kézirati krónikát, két régi magyar nyomtatványt, s az előadó igen helyes érzékkel kérte a társulatot, hogy az ilyen kutatásokat folytattassa minél gyakrabban és rendszeresebben faluról-falura, az egész megyében, mert a leveles ládák mindenfelé pusztulnak, s a mint ő értesült, egy helyen a család iskolába járó fiai éveken át arra használták fel padláson hevert régi irataikat, hogy csomóstól megégették s az oklevelek szép fekete hamvából tentát csináltak. Ilyen tentával járták ki a szászvárosi kollégiumot, de a tentagyártásnak ezt az új módját valóban bűn volna lábra kapni hagyni. (Századok. 1898. Tárcza; Állandó rovatok. Vegyes közlések. 179).                                                                                         

1577.
Berzeviczy Mártont gyakorta látjuk Erdélyben megjelenni, s a királytól nyert diplomácziai küldetésekben eljárni. Az 1577. év május 18-án Szászvárosból írt levelében lelkesen üdvözli királyát a danzigiakon Dirschaunál vett győzelme alkalmából, melyet, az ellenség túlnyomó számát és fortélyosságát tekintve, csodálatosnak jelez, kifejezi azon majdnem hihetetlen örömet, melyet ez esemény híre Erdélyben keltett, s a hazafiak üdvkívánatait, melyekhez ő, ki egész tevékenységét ő felsége dicsőségének szenteli, hévvel csatlakozik. Egyúttal jelenti, hogy ugyanaz nap a fejedelemmel (Báthory Kristóffal) Dévára érkezett, innen Kendy Ferenczczel küldöttségben menendvén Karánsebesre ama sérelmek megvizsgálása végett, melyeket ama kerület lakói a bán kegyetlenségétől szenvednek; ugyanis a legutóbbi tordai országgyűlésen ötszáznál több földmíves jelentkezett, s panaszkodott a fejedelemnél, kijelentvén, hogy inkább a török uralma alá hajolnak, mintsem ezen sanyargattatást tovább tűrjék.(Századok. 1898. Értekezések. BERZEVICZY EGYED: Berzeviczy Márton erdélyi kanczellár 782).

1579. Moritur Caspar Békés.
Moritur Franciscus Davides in arce Déva die 22. Junii.
Eligitur loco ejus Demetrius Hunyadi in episcopuni et pastorem die Eliae prophetae.
Stephanus rex Poloniae bellum infert Gedanensibus.
Maxima campana turri imponitur Claudiopoli, cum judicem ageret Laurentius Filstich.
………………
Illés próféta idejében Hunyadi Demetriust választották püspöknek és lelkipásztornak.
István lengyel király háborút indít a gedániakkal (Gdansk).
Claudiopolisban a torony legnagyobb harangját akkor helyezték el, amikor Lawrence Filstich volt a bíró. (Magyar Történelmi Tár – 3. sorozat 16. kötet – 1893. Gyulaffi Lestár történeti maradványai. (I. közl.) Közli: Szilágyi Sándor.)

1592.
Geszthy Ferencz várkapitányról, Déva XVI. századi iskolájának alapítójáról, a ki Erdélynek Báthory Zsigmond korában legbefolyásosabb férfia volt s befolyását vérengzésekkel tette nevezetessé, értekezik dr. Veress Endre a dévai m. kir. állami főreáliskola mult isk. értesítőjében. Értekezése, melyben több eddig ismeretlen adatot találunk, egy nagyobb tanulmányának vázlata, mely a »Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat« Évkönyvében fog megjelenni. (Századok. 1898. Tárcza; Önálló czikkek. II. Rákóczi Ferencz Angliában. Közli Kropf Lajos 750. ÉRTEKEZÉSEK ISKOLAI ÉRTESÍTŐKBEN.)

1594. Bocskay István.
1594-ben Bocskay csere utján jutott két birtokhoz, t. i. Vécs várát és Sajót átengedte Déva váráért és tartozandóságaiért, amik voltak Rionfalva, Nagy Kapus és Jánosfalva dézmája, úgy szintén Nagy és Kis Demeter falukért. (Századok. 1894 Értekezések. JAKAB ELEK: Új adatok Bocskay István életéhez. 771).

1598.
PALATICS GYÖRGY.
Illádiai Palatics György lugosi és karánsebesi bán illádiai Palatics János és Telegdi Katalin fia. Felesége Serédy István és Várday Katalin leánya, Erzsébet. Gyermekei: Palatics János, (1605-ben húsz éves) és Palatics Anna, Barcsay András második felesége.
Nagy Iván szerint Szabolcs megyéből szakadt Erdélybe családja, melynek kimagasló történeti alakja Báthory Zsigmond szolgálatában. Négy ízben visel báni méltóságot. 1598-ban Zsigmond megtérte után egyike ama férfiaknak, a kiket saját érdekében a török vezérhez küld annak jó akaratát megnyerni. Lippa mellett csakugyan alkudozik Mehemeddel még ez évben. Báthory Andrásnak is kedves embere. Kolozs-szebeni útjában együtt vadászik vele Déván és Szászvároson. 1599-ben szárnysegéde a sellenbergi ütközetben. Együtt futnak vesztett csata után s Palatics Udvarhelyen száll meg. 1587-ben birtokadományozásával tünteti ki fejedelme. Három évvel azelőtt nyeri el Újszékely és Gyekefalva tizedét Udvarhelyszékben. (Századok – 1912. TárczaVegyes közlemények. 477).

Déva. 1601. Székely Mózes elfogatása.
„Útközben — írja az egykorú II. Mikó Ferencz —Tordán ártatlanul, Csáky István vádlására, Székely Mózest Zsigmond megfogatá, Fogarasba küldé, egy ideig ott tartatá, de nem sokára megbáná; ártatlanságát s nagy szükségét látván, szolgálatjára elbocsátá."
Egy más krónikás ez esetről így ír: „Ezen Zsigmond alattomban való czigányságát minden jól értette, Csáky István is, és csak ketten forgatták a dolgot, másokat kirekesztvén az alattomban való tanácsból. Mikor azért kimenne Mózes a városba az házból, Csáky István is megszóllítja: „Híven kellene — úgymond — uradat, fejedelmedet szolgálnod." Mondá Mózes: „Híven szolgáltam minden életemben, de az én hív szolgálatomnak ez a jutalma; de a mi most rajtam, holnap te rajtad történhetik." És így kimenvén az házból, egy szoros kéményes házba viszik, és őrizőt adnak oda, meghagyván Zsigmond, hogy ha valamit ellene valót beszél, mindjárt levágják.
Annak utána Fejérvárra küldé Mózest Zsigmond; azután Csáky István Fogarasba viteté, a hun mindaddig fogságban volt, míg a törökök és tatárok Zsigmond kibocsátatásából ki nem menének az országból. Azután circa mensem Április anno 1602. elbocsátották az fogságból." „Az Mózes fogságának egyéb oka volt ez is— folytatja a krónikaíró — hogy Mózes Bogáti Jánost, az Bogáti András fiát, Vásárhelynél levágatta volt ezen okért, hogy az szegény székelyeket Básta mellé akarta volna vinni."
Hogy minél világosabb legyen ez eset, még egy egykorú följegyzést ide igtatok: „1601. november 29-én Székely Mózest a híres árulót megfogják, fogva a táborból Fejérvárra küldik, s vasban Déva várában tartják. Esenkedve kéri a fejedelmet, nehogy meggyilkoltatására ragadtassa magát, hanem őt, a ki ügye törvényes ellátását kéri, kegyesen hallgassa ki ; mert ő nem kívánja, hogy, ha bűnös, kedvezzenek. Kihallgatták s kötve Fogarasba vitték."
Az egykorú följegyzésekből úgy látszik, hogy Zsigmond a minapi szemrehányásokért és Bogáthy megöletéseért fogatta el Mózest; de azt is következtethetni, hogy mind Zsigmondot, mind Csákyt Székely Mózes népszerűsége és oly nagy tekintélye tették féltékenyekké, amelyről Kemény János azt jegyezte föl, hogy ő a Báthory Zsigmond korabeli háborgó időkben, „obique titulo, fejedelmi állapotban forgott többire az országban." S növelte meg a féltékenységet az, hogy Székely Mózes ama népszerű politikai elveknek volt előharczosa, nyílt védelmezője, melyekért 1594-ben az ország legnagyobb fiai áldozatul estek.
Különben — ha nem ez okokért — megfoghatatlan, miért távolíta el magától azt a férfiút, ki őt lengyelországi rabságában a trón elnyerése iránt reményre ébresztő, Erdélyt erre előkészítő, Básta ellensúlyozására lengyel seregeit benntartotta, az országgyűlésen egész tekintélyével támogatta, míg végre megválasztása sikerült; sőt, hogy trónján férfiasan megmaradhasson, tanácsával, biztatásaival segítette, karjával oltalmazta. Alig állította félre útjából Székely Mózest, annak távolléte meglátszott a következményekben, mert ismét erőt vett rajta könnyelműsége s ingadozó természete. (Századok – 1869 Nagy János: (Várfalvi) Székely Mózes 645. old).

Az 1602-ik évben, midőn Basta elfoglalta Beszterczét, e városba volt szorulva betegen, és midőn Báthory Zsigmond a várost megadásra szólítá fel, egyike azoknak, kik a várost megadásra ösztönözték. Midőn ugyanez évben Báthory odahagyva Fejérvárt, Dévára ment. (Századok – 1888. GR. LÁZÁR MIKLÓS: Erdély főispánjai (1540-1711.)VIII. közl. 622).

1602.
A Dévai Lakatos család címere. 1602. július 1. Déva Báthori Zsigmond fejedelem Dévai Lakatos Miklósnak az oklevélben nem részletezett érdemeiért, valamint feleségének: Boreczky Katalinnak és fiának: Mihálynak nemességet és az oklevél élén megfestett, szövegében leírt címert adományozza, és dévai házukat nemesi kúriának nyilvánítja. (Levéltári Közlemények, 56. (1985) 2. KRÓNIKA. Nyulásziné Straub Éva: Foglalkozások és eszközeik címereslevelekben: a MOL kiállítása).

1603. 4. die Augusti
HUNYAD-VÁRMEGYEI NAGY ÉHSÉGNEK RÖVID LEÍRÁSA.
Az Bástha hadainak bejövetelekor Hunyadvármegyeben 1603. 4. die Augusti oly nagy éhség támada vármegyénkben, hogy a lovak és ökrök az mely búzát vagy kölest megettek és kigancsolták, az szegény és paraszt emberek, az lovak és ökrök ganéjokból az megmaradott buza szemet és köles szemet szedték, mosták ki, azt törték és örlötték, az holt lovak, ökrök csontjait megégetvén, együtt tették lisztté és azt sütötték, ették.
Ismét ez is bizonyos, Déván történt; nyolcz esztendős férfi gyermeket, és leánygyermekeket egynéhányat elloptak az éh emberek, az hegyekre kilopták, felvagdalták, sütötték, főzték, megették és több faluhelyeken is történt, bizonyos dolog.
Az akasztott embereket egynéhány helyeken lelopták az fáról, megették az éh emberek. Egyik atyafi az másikat megette, ez is bizonyos.
Egy asszonyember az fiát megette Laposnakon. Bábolnán egy ember az feleségét megette. Rápolton egyik atyafi az kisebbiket megette. Alsó-Szilváson két gyermek az anyjokat, hogy meghalt, megették. Losádiban egy vén embert megöltek, az többi megették.
Fejérvári köböl búza járt 1603. cub. 1 fl. 28.
Egy tyukmonyat vettek dr. 15.
Egy véka kölest vettek Hunyadon fl. 5.
Kolozsvári köböl búzát adtak fl. 50.
Egy tyúkot vettek dr. 60.
Egy kappant vettek fl. 1 dr. 60.
Egy kősót adtak Hunyadon fl. 4.
Egy kupa vajat adtak fl. 2.
Sármaságon az anyját az fia megsütötte, főzte, megette. Thordán az holt lóban az éh gyermekek belé bújtak és úgy rágták az dögöt belől. Kivül ismég osztán ették az ebek. Akármiféle külömb-külömbféle dögöket az éh emberek megettek.
Beszterczén az temető őrzeni embereket állattanak, mert az mely halottat nappal eltemettenek, éjjel kiásták, ellopták, megették.
Régi sarutalpat, nyereg bőrét, akármi szíjat vízbe áztatván felettenek.
(Másolva gr. Kemény József kézirati collectio minor maniscriptorum historicorum 23. kötete 7. drbja. Erd. Muz. Egylet.)
Közli: VERESS ENDEE.
(Magyar Történelmi Tár – 3. sorozat 16. kötet – 1893. Vegyes közlések. A czéhek történetéhez. Közli: Ifj. Kemény Lajos).

1605. Rákóczy Zsigmond levele.
Generose domine Amice, nobis observandissime. Salutem et Servitii commendationem.
Az Ur Istentől kegyelmednek minden jót, egészséget kívánok. Az mint ennekelőtte is irtam vala kegyelmednek az gyalogért az székelységről, mostan is intjük kegyelmedet, ha az több szükség halad is. Déva alá kiváltképpen küldjön mingyárást, ha többet nem is, harmadfél száz gyalogokat. Mi is itt valaminek szerit teszszük, elinditván az gyalogokat, kegyelmed adja értésünkre jó idején, hogy mi is innét bocsáthassuk oda, az mennyinek szerit tehetjük; kivel ha te kegyelmed nem késik, elhittük, egy holnap alatt Urunk ő felségéé leszen Déva. Ahol penig az gyalog-küldés halad, az vár megadásának is tovább kell haladni. De hogy az távoztassék, az gyalogot késedelem nélkül küldje kegyelmed.
In reliquo tandem diu valere cupiens. Datum Albae Juliae, 5. Octobr. Anno 1605. Generosae Dominationis Vestrae Servitor et Amicus Sigismundus Rákóczy, m p. (Vasárnapi Ujság – 1861/6. Erdélyi magyar levelek a XVII-dik századból).

1611.
Forgách Zsigmond augusztus elején egy derék csapatot Déva ellen küdött és megparancsolta a vitézeknek, hogy Bethlen Gábort akár élve, akár halva kézrekerítsék. A támadók, megtudván, hogy a főúr a vár alatt lévő udvarházban tartózkodik, éjszakának idején meglopták az őröket, nagy véletlenül Déván termettek, rontani, vágni kezdették a kaput és mielőtt a katonák észbe kaphattak volna, már el is foglalták az udvarházat.
De számításukban csalatkoztak s a támadás kudarcczal végződött, mert Bethlen, ki az éjszakát fönn a várban töltötte, hajnalfelé lövetni kezdé és hamarosan szétrebbentette az ellenséget. (Századok. 1897. Értekezések. DR. KOMÁROMY ANDRÁS: Bethlen Gábor Déva várában. 107).

1615. Déva pecsétje.
Mailand Oszkár főreáliskola tanár Déva város legrégibb pecsétjéről értekezett, melyet egy, a Balla- és Thúri-család levéltárában fenmaradt 1615-iki dévai adás-vevési szerződésen talált és mutatott be fényképmásolatban is. Déva e legrégibb hiteles pecsétjét a jelenleg használatban lévővel összevetve, kitűnt, hogy a mai hamis, hibás metszésű, s a mellett egy gyűrű nélküli hollóval kibővített, aminek ott semmi helye sincsen, s ezért kívánatos volna, hogy a város tanácsa az illetékes fórumok jóváhagyásával vegye ismét használatba ezt a hiteles legrégibb ismert pecsétjét, mely egy kerekaljú czimerpajzson heraldikus virágot tartó balkart mutat, a virág mellett két oldalt a nap és hold képével, s fent e felirattal: DEVA. (Századok. 1898. A M. Tud. Akadémia történelmi és irodalomtörténet jutalomtételei 569).

1634. oct. 18. Rozsályi Kun István Sulyok Jánost meghívja Bethlen István özvegyével Széchy Máriával nov. 21-én Déván tartandó lakodalmára. (Századok. 1887. Jelentés a maros-németi levéltárról Szilágyi Sándortól 50.)

Déva, 1644.
Barcsai Ákos neve gyakran fordul elő a legfontosabb diplomáciai küldetésekkel kapcsolatban. Nagy jelentőségű szolgálatainak megjutalmazása céljából Rákóczy 1644 december 20-ikán lugosi és karánsebesi bánnak nevezi ki Barcsait, négy évvel később pedig a hunyadmegyei főispáni állást és Déva városát adományozza neki.
(Magyar Figyelő 1917/4. Dr. Lupas János: Barcsai Ákos és Brankovics Száva).

1650.
Apafi uralkodása huszonnégy esztendejének gazdálkodási rendszerébe nyerhetünk bepillantást, sőt pl. a fiscalitások történeti fejlődését és sorsát is figyelemmel kísérhetjük. A fiscalitások 1650-iki rendezése alkalmával tudvalevőleg kincstári uradalmakként és jószágokként a következőket állapították meg: Fejérvár, Kővár, Görgény, Gyalu, Kolozsmonostor, Huszt, Szamosújvár, Fogaras, Várad, Zalatna, Déva, Enyed, Borosjenő, Lúgos és Karánsebes, mint uradalmi középpontok, számtalan tartozékkal. (Századok - 1912. Szádeczky Béla: I. Apafi fejedelem udvartartása. Bornemisza Anna gazdasági naplója. (1667–1690). Ism. Lukinich Imre 214).

1660. Barcsai Ákos.
Barcsaynak egy érdekes eredeti levele van itt, mely Szebenben 1660. febr. 17-kén kelt s Rákóczi Györgyhöz van intézve. Barcsay neje behozásának gátlása miatt megátkozza az urakat. Míg ugyanis Rákóczi Barcsayt Szebenben ostrom alá vette, ennek neje, Szalánczi Erzsébet, Déva várában volt elzárolva. Barcsay titkon alkudozni kezdett Rákóczival, hogy nejét bocsássa be hozzá, sőt még a vár kézbeadása és Barcsay lemondása is szóba jött, de az ottlevő urak: Haller Gábor, Bethlen János, Toldalagi, Bedőházy és mások mindent meghiúsítottak, minthogy a török barátságot még mindig szükségesnek tárták. Barcsay levelében ily szavak fordulnak elő:
„hogy keserves nem volna, így meggátolák Haller uramék nyavalyás feleségemnek felhozását: nem tagadom, kiért az Úristen e kegyelmeket soha meg ne áldja! Azóta, Isten látja, oly megkeseredett szívvel vagyok, csak Isten mondhatja meg. A törököket és a szászság alját ellenem lázíták. Isten adjon jó éjszakát Ngodnak! Úgy látom, Nagyságodhoz való addictusságom miatt kell vesznem. Nagyságodnak jót kívánója — Barcsay Ákos.” (Századok – 1873. Deák Farkas: Barcsay Ákos levelezése idősb gr. Csáky Istvánnal 1659-1660. 407. old).

1661. ápr. 29. (Besztercze.) Kemény János fejedelem rendeli Sorbán István alvinczi provisornak, hogy adjon elegendő szekeret s embereket, kik Vízaknáról Dévára egyszáz kősót szállítsanak. (Magyar Történelmi Tár – 3. sorozat 18. kötet – 1895.Az erdélyi káptalan levéltára Gyulafehérvárott. III. közl. Közli: Beke Antal).

1662. márcz. 20.
Apafi, Dévai Tisza Istvánnak, Déván egy házat ad zálogul, melyet Dobai Tamás magvaszakadtával II. Rákóczi György 300 frtért elzálogosított, 600 frtért zálogosítja el. (Századok – 1888. PETTKÓ BÉLA: A Miske család levelesládájából 638).
1663. szept. 18. Déva várában, Apafi Mihály, nejének Bornemisza Annának Fogaras földe birtokát adja a hozzátartozó birtokokkal s azokba beiktattatja. (Századok – 1908. SZÁDECZKY LAJOS: Gróf Pekri Lőrinc levéltáraI. közl. 301).

1664. Barcsay Ákos.
Főleg ekkor szerzett érdemeiért I. Rákóczy György 1644 decz. 20-ikán kinevezte lugosi és karánsebesi főbánná, 1648-ban Hunyad megye főispánjává, Déva adományozásával pedig egyszerre Erdélynek vagyonilag is számottevő főnemesévé tette, bár egy 1644-iki levele szerint Barcsay buzgó protestáns létére még a gyalogkapitányságra sem alkalmas, mert »ifjú és fellát.
Magában az 1644-iki hadjáratban Barcsay nem igen vett részt, mert bár szükségét itt is érezte az öreg fejedelem, neje, Lorántffy Zsuzsánna, csak hosszas sürgetésére küldi ki hozzá 10 lovas élén. Ámde Barcsay nem sok dicsőséget arat a harcztéren. Putnok ostrománál fizikai ereje kudarczot vall, Kemény leszólja félénksége miatt. Barcsay valóban csak békés diplomácziai tehetségével imponálhatott. (Századok – 1906. ERDÉLYI ALAJOS: Barcsay Ákos fejedelemsége.I. közl. 412).

1678.
Kapi Kapy György.
Felesége árulta el Bánffy Zsigmond által a fejedelemnek. 1678. január 22-kén érkezett vissza a portáról és csakhamar Déva várába záratott. „Dévában vasban halt meg (július hó előtt), melyet testamentuma szerént vele is temettek, úgy amint a lábára volt verve. Azt pedig azért verték volt, hogy el akart szökni; meg is lehetett volna, minden dispositio már meglévén, ki is ment volt egy árnyékszéken a rabházból, de kiijedett s visszament a rabházba ugyanazon lajtorján és árnyékszéken, öt vagy hat helyen voltak lovai disponálva futásra egész Magyarországig; jól elmehetett volna, de fátum.”
(Századok. 1889. Könyvismertetések és bírálatok. Dr. DEMKÓ KÁLMÁN: Magyarország pénzügyei. Írta Acsády Ignácz 37).

    Csöndes riport a branyicskai Jósika-kastélyról, avagy hogyan kalauzol a moldovai kis Marici az erdélyi magyar báró kastélyában.

    Másfél méter magas, vastag kőfal vonul végig az országút mentén. Az országúton borostás-állú parasztok egyhangúan poroszkálnak. Láthatóan unják a vidéket. Pedig balról és egész közel szép állású, lombos erdővel borított hegy emelkedik. Nekik megszokott dolog, nekem megakad rajta a szemem, mert nem kötheti le más. A kis, egyhangú házak nem sok változatosságot adnak, még a kőből épült korcsma épülete sem zavarja meg ezt a sutaságot.
    A kőfal mögött hosszú ház terpeszkedik. Az egyik cammogó paraszttól megtudom, hogy ott a pap lakik. Pedig az a ház is a kastélyhoz kell, hogy tartozzon, mert a kőfalon túl van. Tovább ismét egy kőház, az is a kastélyhoz tartozik. A csendőrség lakik benne, mondja egy kíváncsi nézésű parasztgyerek. Már bosszankodni kezdek s megkérdek egy kukoricakórét cipelő parasztot, hogy hát hol is van hát a kastély?
    Szinte elszégyellem magamat, amikor egészen a baloldalomra mutat. Valóban csak egy nagy akácfa takarta el az előbb szemeim elől a bejáratot. Ma¬gas kőemelvényen, két oldalon egymással szem benéző kőoroszlán mutatja, hogy itt van a báró Jósika-féle kastély. Önkéntelenül is megállók és elnézem e két római korabeli kőoroszlánt. Látom rajtuk, hogy valódiak, csak az emelvényük épített dolog. Árok vonul végig a kapu előtt és rozoga pár gerenda szolgálja csak a híd szerepét. Ez határozottan nem főúrias, de megteszi a szolgálatot.                                                                               

    A kapu rácsos vaskapu, ki tudja mikor helyezték el, most nem sok gond látszik rajta, valószínű, hogy állandóan nyitva van, mert nem nagyon látszik a helye a földön. Szemben áll a branyicskai Jósika-kastély. Egy emeletes négyszögű épületnek néz ki az első pillanatban. Középen beljebb van építve, két oldalon kiugrik az épület. Baloldalon, úgy néz ki, mintha az épülettől független volna, fal vonul egy darabig és kis ajtó van rajta. Később tudom meg, hogy ott kell a kastély udvarára bemenni.
Történelmi visszaemlékezés fog el. Mindnyájunknak vannak őseink, épp úgy, mint a nemesi, főúri családoknak, de náluk az ősök emlékezete jobban megmaradt, mint a polgároknál s ezért van talán az, hogy az ember évszázados hangulatba esik egy-egy főúri kastély láttán. Nekem is a híres magyar regényíró jutott eszembe. Ha nem tudtam volna, hogy a Jósika kastély előtt állok, talán nem éreztem volna semmit, de így határozottan valami büszkeség és jóleső érzés vett erőt rajtam.
Megállók az épület előtt és várok. Jobboldalon hatalmas parkot sejtek, meg szeretném nézni. De ki van itthon? Senki? Hogy nézem én meg kérdezetlenül a Magyar Szövetség volt elnökének Jósika Samu bárónak, volt miniszternek és diplo¬matának a kastélyát? Hátha itthon van a János báró? Szétnézek magam körül, jön-e valaki? Szurtos és nagybajusza paraszt jön egy kislánnyal. Románul beszél és megkérem, hogy kalau¬zolna el engem a parkban. Nem teheti, mert dolga van. De a mellette levő kislány rám emeli élénk és sötét szemeit s ajánlkozik. A paraszt tovább megy s én egyedül maradok az egész kicsi, hatévesnek kinéző kisleánnyal. Amikor csodálkozva ránézek, int, hogy menjünk s elkezd csacsogni. Természetesen románul s elmondja, hogy ő nagyon jól ismeri a parkot, sokat járt benne és régen van itt.
    Megindulunk. Rövid állén tör át a délutáni napsugár. Felnézek. Két oldalán 15—20 méter magas szép fenyőszálak. Az embernek örvend a lelke, amikor ilyent lát. Elkanyarodunk, a kisleány elmondja, hogy Maricinak hívják és Moldovában laktak eddig. Most itt az édesapja hivatalnok s ő nem tud magyarul. A báró magyar s hogy — azt mondja — én se tudok jól románul. Biztosan magyar iskolában jártam. Nevetek a kis moldovai lány élénkségén. Gledicsiában folytatódik az út és kanyarodik. Felkiált, hogy itt a Maros. És valóban csendesen kanyarodik el alattunk a szőke Maros.
    A gledicsca kerítés után meredek part jelzi a vizet. A víz hátában a hegy, mintha el akarná mosni erős kanyarodásával. De lassú folyása inkább simogatásnak tetszik, úgy vonul el a hegy alatt mint egy fehér, hízelgő, nagy angora macska. Kimegyünk a part meredekéig.
    - Hal — kiáltja a kislány s rögtön utána megvillan a hal fehér hasa a levegőben, s nagyot csobban a víz. Aztán csend. A kislánnyal együtt visszajövünk s megkérdi, hogy szép-e? Én elragadtatásomnak adok kifejezést. Hogy mondjam meg neki, milyen hangulat fog el, úgy sem értené meg, hát csak szemlélem az utat, mellette a virágokat. Emelkedik az ut s egy körhöz érünk. A kislány nevetve mondja, hogy itt mulatság volt egyszer és sok csokoládét kapott. Az arcán visszatér a csokoládéfogyasztás boldogsága. Elmondja, hogy a karácsonyfát is itt szokták felállítani. Hogy mikor és hogyan, elhallgatja, látja, hogy nem nagyon értem. Aztán tovább kalauzol.
   Régen talán halastó volt egy tábla, most csak a szabályossága tűnik fel s két bejáró van előtte. Aztán a kastély háta mögé kerülünk. Régi várszerű fal emelkedik az északnyugati oldalon. Vár volt a rómaiak idejében s abból építették tovább. Meredek domb, alatta nagy sík terület s közvetlen utána a Maros. Elhagyott csónak kihúzva a szárazra. A főurak szerelmei jutnak eszembe.                          
    A kislány csacsog és kiejti a száján, hogy „Jaj Istenem“. Megörvendek, s ő nevetve mondja, hogy tud már néhány szót magyarul is, de román iskolába jár és nyolc éves, most megy a harmadik osztályba. Megkerüljük a kastélyt. Nagy fal, felül egy nyitott ablak, mintha senki se lakna benne. Ajtóhoz kerülünk, a föld alá vezet. Pince, jelzi kis moldovai kalauzom. De menjünk tovább, invitál meg. S a vár kapujához vezet. Ki akarja nyitni, de nem enged. Azonnal jön valaki, mondja, addig nézzük meg a kastély előtti részt és magyarázza, hogy ez nem ház, hanem kastély. És láthatóan élvezi ezt a szót, hogy Kostél. Valahogy ő is büszke rája és arra is, hogy ő tudja nekem megmutatni. A kis Marici Moldovából a magyar főúr kastélyát.
    — Hal — mondja egy helyen s két fadarabnak látszó dologra mutat. Csodálkozom és azt mondom hogy fa, csakhogy nem él, le van vágva. A másik él, mutatok egy hatalmas szálfára, mert lombja van, de ez már le van vágva. Erre mindenképpen erősíti, hogy az nem fa, hanem hal, mutatja a csont száját és bedugja a kezét a kopoltyújába. Valóban később tudom meg, hogy két bálna csont, amit báró Bornemissza lőtt szigonnyal a tengeren, amikor valamiért száműzték. Bornemisszáéktól pedig megvették a Jósikáék. S azóta itt van az udvaron. Az egyiken hat, a másikon két szigonycsapás látszik. Hat méter hosszú mind a kettő és fél méter magasak. Roppant érdekes, de csak annak, aki tudja, hogy mi, mert bajosan lehet megállapítani egyszeri tekintetre. A kislány a kastélyra néz, aztán rám és mondja, hogy mindjárt kell, hogy jöjjön valaki. Majd akkor — mondom s egy pár lejt nyújtok át neki, hogy vegyen cukrot rajta. Még ismétli, hogy bonboncot, amikor kocsi robog be az udvarra s leszáll belőle Csató Pál jószágigazgató. Felismerem, ő valószínűleg nem tudja, hogy ismerjük egymást. Leszáll s már belülről valaki nyitja az ajtót. A kislány mondja, hogy itt lakik a János báró, gondolom, hogy dolga van az igazgatónak s nem zavarom, pedig nagyon szerettem volna megtekinteni belülről is.
   Még egyszer megköszönöm a kislánynak s ő is mondja, hogy buneziua. Elköszönök, még egy tekintetet vetve a kastélyra. Mikor kilépek a kapun, már dicsekedik egy öregasszonynak, hogy hány lejt kapott tőlem. Mikor pedig az országútra érek, egy középkorú férfinak mutat engem. Biztosan az apja, látom, hogy felemeli a markát, valószínűleg a pénzt mutatja neki is. Rám bámuló szemei kísérnek tovább, úgy érzem.
   Aztán lassan baktatok az országúton. Szinte hozzáilleszkedem a többi baktatóhoz én is, olyan szürke, egyhangú és unalmas leszek, mint ők. Csak talán belülről érzek mást, mint ők. Eszembe jut a moldovai kis Marici kalauzolása és az, hogy a János báró itt is, Tilhon is, meg Bukarestben lakik. Ez csak érzés, hiszen az ő dolga, hogy hol lakik. Eszembe jut a Marosra lenéző magas várablak, amiben csak úgy táncolt a napfény, amikor láttam s eszembe jut a hízelgő nagy macska, a Maros, az elhagyott csónak, az öt méter átmérőjű nagy fa, amire a kis Marici meg én is csodálkozva tekintettünk fel. A bálnacsont és eszembe jutott a szép marosi kirándulásról a nagyurak szerelme, feledhetetlen holdvilágos esték, amikor a Maros csendes simulása mellett, szép zengő csendben vallja meg a főúr szerelmét. Az az idő, amikor a hölgyek szerelmét karddal kellett kiérdemelni.                                         
    Eszembe jutnak a rómaiak, a parkban elhelyezett egynéhány római kőtábláról. És eszembe jut az idő folytonossága, hogy a rómaiaktól kezdve mindennap nap volt s azt úgyis tudja az ember, de csak ilyenkor gondol rá, amikor emlékezteti rá valami. A szép őszi napsütéses, csendes délután óriási és méltóságos csendjéről eszembe jutottak a világvárosok felhőkarcolóinak aljában elzajongó ideges emberek és úgy éreztem, hogy azokon az épületeken a füst patinaként rakódik le. És éreztem, hogy a kastélyt kopottnak találtam, a római falat csúnyának s csodálkoztam, hogyan lakhatik benne akár a tulajdonos, akár más, hiszen az egész kastély már a múlté, a történelemé, akár csak a rómaiak. Éreztem, hogy ezt hiába renoválnák, hiába építenék újra, hiába hoznának minden újat bele, már csak a múlté lehet, úgy éreztem, hogy a Maros kanyarodásánál lévő dombon álló kastélyt meg akarja fojtani csend, a hatalmas történelembe vesző csend. S a csodálatos szép őszi délutánon, madárfütty mellett kriptaszagot éreztem. Csodálatos.
    Felnéztem az égre, mely gyönyörű kékséggel borult reá mindenre. így borul a világvárosok gépszerűségére is, de ott nem látják, mert ott nem mindig lehet és nem érnek rá az emberek. Kisebb útra vágok. Megindulok az állomás felé.
    Az állomás kong az ürességtől. Nagy későn egy paraszt jön s ő is jegyet vált. Még kongatom egy ideig az állomás cementjét. Aztán az esti szürkületben feltűnik a nagyszerű vonat. Aradról jött, városból és városba repíti a halandókat. Itt csak nagyon keveset áll, de elég ahhoz, hogy megszabadítson ettől az idegen fojtó levegőtől, ettől a nagyszerű csendtől, ettől a történelemtől.
    Rohanok a városba. S a vonaton érzem, hogy mégis csak szép a csend, a történelem, a kék ég, a nevető napsugár, a hatalmas fenyők s a Marosból kivillanó ugró hal. Érzem, hogy igazságtalan voltam, hiszen olyan jó is a csend, olyan nagyon a lélek mélyébe lehet látni. Olyan keservesen jó…

Déva és Vidéke, 1926. október 9. Írta: Kovács Károly.

Déva történelméből 1500-ig

I.e. 5000-4500
…Déva, Hunyad vm. Téglás Gábor a Tóállás nevű mocsaras (!) határrészből őskori cserepeket, kőbaltákat, vésőket, csontárakat gyűjtött.
Itten tehát egy tóparti telepről van szó, mely minden valószínűség szerint még az újabb kőkor végén keletkezhetett. (Néprajazi értesítő 31. évfolyam, 1939. Tanulmányok. Az erdélyi halastavak őskori vonatkozásai/Roska Márton = 31. évf. 2–4. sz. 221–228).

1275—1276.
Kökényes-Rajnald nb. Mikod.
A franczia vagy spanyol származású Kökényes-Rajnald nb. Mikocnak a fia; kitünteti magát 1250-ben, midőn a stájer-osztrák hadjárat alatt a magyar határon fekvő Minen (?) nevű várat ostromolta; benyomult a várba, és midőn ott a magyar zászlót ki akarta bontani, lándzsadöfés következtében több helyen megsebesült.
Innen az alsó ausztriai Kirchschlag ellen vonult, hol Béla király szeme láttára kődobás következtében csonttörést és lándzsadöfés következtében bal lábán sérülést szenvedett; ezután, úgy látszik, 1265-ig csendes visszavonultságban élt, míg a Béla és István között akkor leghevesebben kitört viszályok megint a nyilvánosság terére szólították.
Istvánnak embere volt, és ez lehetett annak oka, hogy Béla alatt mindeddig országos hivatalt nem kapott.
Midőn István Erdélybe menekült és Béla a Kán nb. László és fivére Gyula vezérlete alatt álló magyar-kán hadat utána küldte, Mikod és fivére Imre ezt Dévánál legyőzte.
(Századok – 1909. WERTNER MÓR: Az Árpádkori bánok. II. közl. 472).

1276
Egy más monda, mely már közelebb jő a történeti hitelességhez, Hunyadmegyét hátramaradott huni telepnek, s Hunyadvár első kövét, vagy inkább erődét hun kéznek tulajdonítja. Közelebb jőve a történeti hitelességhez, okmányilag a Hunyad („Hunod") név először 1276-ban fordul elő. Hogy a Zalasd és Cserna összefolyása közötti sziklán már a nagy Hunyadi kora előtt vár volt, azt nemcsak a vár némely részének Anjouk korára mutató építészeti stylje, hanem okmányok is bizonyítják.
1267-ben V-ik István IV-ik Béla király fia, mint ifjabb király s erdélyi fejedelem bírja, s Leustak (Istók?) nevű várnagyához írott rendeletében „Castrum nostrum"-nak czímezi.
1359-ben I. Lajos király, a várkörnyéken belül lakó némely magyar és oláh férfiakat megnemesít. Ez oklevélben is, mint királyi bírtok fordul elő.
1399-ben Zsigmond a hunyadi várnagynak meghagyja, hogy a kereskedőket az utak biztossághiányában védelmezze.
1409-ben pedig sz. Lukács napján, Visegrádon kelt okmányánál fogva e város több helyen tanúsított fontos szolgálatai jutalmául Serbe fiának Vajknak, Hunyadiak atyjának, ajándékozza. Mikor vette át atyjától e birtokot Hunyadi nincs tudva, de hogy a kápolna, mely 1442-ben el volt kezdve, már 1446-ban fedél alatt volt, — bizonyos.
1452-ben már az északi várrész s ebben a pompás lovagterem is készen állt, mert ennek vörös márvány oszlopai egyikén, az oszlopfő rózsái közé művészileg beillesztett szalagékitvényen latin lapidar betűkkel e szavak állanak:
„Hoc opus fieri fecit magnificus Ioannes Hunyades Regni Hungariae Gubernátor. A. D. 1452." (Vasárnapi Ujság – 1865/5. Történeti czikkek s rokon…(kivonat).

Hunod részek, 1300.

A hunyadi főesperesség.
Valamint napjainkban, úgy hajdan, még az Árpádok korában is Hunyadmegye a legnagyobb területű megyékhez tartozott. A nagy területtel szemben azonban gyér volt a népesség és sok az erdőség. Még ma is például egyik községnek határa 82 ezer hold, minek legnagyobb része kincstári erdőség. A gyér népességnek természetes következmenye, hogy a plébániák sem lehettek nagy számmal. A tizedjegyzék csak a következő plébániákról emlékezik:
1. Anvi=Árki, Hunyadmegyében, ma Déva fiókja. Papja István 1333-ban fizetett 50 dénárt; neve többször nem fordul elő.
2. Bachi=Bácsi, Hunyadmegyében, Vajda-Hunyad fiókja; papja Jakab csak az I. évben fizetett 50 dénárt, 1333-ban.
3. Berecce=Magyar-Brettye, Hunyadmegyében, Hátszeg fiókja. László papja csak az első évben fizetett 36 dénár tizedet, 1333-ban.
4. Deva, Devia=Déva, Hunyadmegye régi főhelye s az erdélyi vajdák lakása. Nevét már 1267-ben említi a Codex diplomat. V.II. 95. Itt küzdött István vezér (ifjabb király, atyja, IV. Béla ellen (Codex diplom. XI. 462.) A pápai tizedelés idejében papja Benedek, hunyadi alesperes, ki az I. évben fizetett 4 pensa dénárt és 25 dénárt; ismét 3 pensa dénárt, 1332—1333-ban. Déva 1458-ban Hunyadi János kormányzó birtoka. (Teleki, Hunyadiak kora X. 356 —363.) Később az erdélyi fejedelmek brták. 1490-ben plébánosa volt Lőrincz (Cista Capit. f. 4. num. 16.) Utolsó kathol. plébánosa volt a XVI. században Sándor András, ki hitét elhagyta s híveit is magával ragadta. “Az itteni ref. templom a legrégibb templomaink egyike. Belsejében, a falban több feliratos kő… Egyik Bajomi Kataliné 1554-ből.” (Kővári, Erdély régiségei. 231. lp.) Deuta, lásd Deua.
5. Haczak, Hatzok, Hatzok, Haztzoch, Haztzak, ecclesia Sancte Marie=Hátszeg, Hunyadmegyében. Neve mindig hibásan van rva s úgy látszik, megrecsegtette a pápai tizedjegyzéket. Papja vala 1332-ben Péter, ki I. 40 dénárt, aztán Miklós 1333-ban II. 46 dénárt, ismét 55 dénárt, tovább 1334-ben János, ki 8 pensa dénárt és 90 montan dénárt, végre 6 pensa dénárt fizetett. László vajda a XII. század végén (?) Hátszeg és Hunyad parochiáit úgy megkínozta, hogy Bonifácz pápa az ügynek megvizsgálására a váradi püspököt rendelte ki. A megízás azonban oly száraz és lakonikus, hogy a sanyargatás minőségét belőle megérteni nem lehet. (Centuria EE. num. 49.)
6. Hunad=Vajda-Hunyad, Hunyadmegyében, már régen, 1267-ben királyi vár. (Schmidt, Stammburg der Hunyade 12. lp. A pápai tizedelés idejében 1332—1334-ben plébánosa volt Péter, ki I. 96 dénárt, ismét 70 dénárt, II. 55 dénárt, ismét 3 pensa dénárt, 27 dénárt, 1 garast fizetett. E várat Zsigmond király tartozékaival együtt Hunyadi János atyjának, Vajknak adományozta. (Codex, diplom. X.VIII. 492.) Hunyadi János 1452-ben remek módon helyre állíttatta. (Tudom. Gyűjt. 1836. II. 46.)
A városban már 1442-ben Hunyadi János templomot és kolostort épített, mely 1452-ben a szent Ferencz-rendű szerzetesekké lett. 1633-ban Hunyad plébánosa némi vonakodás után belenyugszik abba, hogy a hunyadi templom és klastrom leégése után Rákosd községben, mi Hunyadhoz vala admikálva, önálló plébánia legyen, mit az erdélyi püspök felállított és szent Ilona tiszteletére felszentelt. A templomot a Rákosdi család és a hívek közösen építették. (Gyfvári kpt. sr.) 1552-ben a hitújítás korában a pálos- és Ferencz-rendű szerzeteseket elűzték a megtévesztett lakosok.
7. Kéménd, Hunyadmegyében, Déva fiókja. Papja Imre 1334 — 1335-ben fizetett III. 24 dénárt, IV. 1 garast és 4 dénárt.
8. De Sancto Andrea=Szent-András, Hunyadmegyében, Déva fiókja. Papja Imre az I. évben fizetett 50 dénárt, 1333-ban.
9. Villa Sancte Marie=Őralja-Boldogfalva, Hunyadmegyében, Hátszeg fiókja. Papja volt 1333-ban János, fizetvén I.40 dénárt, ismét 6 pensa dénárt, 16 dénárt, 4 régi és 5 új banalist és 34 darab sasost.
Őralja-Boldogfalván a templomban igen régi és becses falfestményeket talált Rómer Flóris a mészréteg alatt; de midőn Storno Ferencz művész azok felfedése végett megjelent, legyőzhetlen akadályokba ütközött. (Lásd Magy. Rég. Emlékek 1874. 130. lp). (Magyar Sion 1894. (Új sorozat 8. évfolyam). I. Értekezések. Erdélyi egyházmegye képe a XIV. század elején. Beke Antaltól).

1302.

A megye fölös számú szláv eredetű helynevei arról tanúskodnak, hogy a római uralom bukása után itt valami szláv népség tanyázott, melynek meggyérült maradványait a honfoglalás idejében a magyarság nemcsak itt találta, de valószínűleg már az első századok alatt teljesen be is olvasztotta magába.
A legrégibb oklevelek adatai nyilvánvalóvá teszik, hogy a magyarság már korán megszállotta nemcsak a Maros mentét, hanem a megye többi téres völgyeit is, és hogy az Árpád-házi királyok idejében nagy számú magyarság lakott Hunyad megye területén, világosan bizonyítja az az 1302-ben Déván kelt ítéletlevél, melyet László erdélyi vajda és Zonuk főispán adtak ki. Az ítéletlevélben előforduló helynevek tiszta magyar népességről tesznek bizonyságot. Csak ezután kezdenek a mellékvölgyekben, főleg pedig Hátszeg vidékén sűrűbben föltűnni a kenézeik vezetése alatt a kipusztult területekre letelepülő oláhok. (Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. XX. kötet. Magyarország VII. – Délkelet Magyarország: Erdély és a szomszédos hegyvidékek (Budapest, 1901). A Bodza-szorostól a délmagyarországi hegyvidékig. Hunyadmegye (kivonat). Téglás Gábortól).

1307.
Oppidum névvel számos helységet említenek. Ezek közül a 14. században már feltűnik Déva. (1307) Endes: Erdély három nemzete és négy vallása. (79. old.)

1324.
Az első ismert ily adományozás Róbert-Károly korában történt, kiről tudjuk, hogy a régi magyar alkotmányos törvényeket és szokásokat kellő figyelembe venni nem szerette. A gyulafejérvári káptalan levéltárában eredetiben megvan Róbert-Károlynak Déva vára mellett 1324. június 17-dikén kelt parancsa, melyben meghagyja a gyulafejérvári káptalannak, hogy a Sokkászon nevezetű helységekbe, melyeket Sándornak, Apor fiának, és általa Egyednek, Sándor testvére fiának, adományozott, miután a csíki székelyek a beiktatásnak kétszer ellenmondottak, de elébe megidéztetve meg nem jelentek, említett adományosokat iktassa be. (Századok – 1875. Szabó K: Az Andrássy-család 1569-diki csíki adomány-leveléről 430. Károly Róbert adománylevele).

1324.
A fehérvári káptalan pedig azt mondja 1326-ban, hogy a király 1324-ben Erdélyben tartózkodott és bizonyos János fia Ugrón 1324 jul. 13-án Nagyszebenből a király hadseregéhez csatlakozott. Károly király különben jún. 17-től aug. 20-ig Erdélyben (Déván, a Küküllő folyam mellett, Szépmezőn, Nagyszebenben, Szászvároson, Stolzenburgban) tartózkodott. Századok – 1905. WERTNER MÓR: Magyar hadjáratok a XIV-ik században 420

1349. I. Lajos magyar király.
Lajos király itinerariuma a következőket mutatja: aug. 10. Temesvár; aug. 29. Gyulafehérvár; szept. 9. Felvincz; szept. 15. Besztercze; szept. 17. Besztercze; szept. 24. Székelyvásárhely; okt. 5. Szászsebes; okt. 11. 16. 20. 21. 26. nov. 1. 5. Gyulafehérvár; nov. 8. Déva; nov. 12. Buda. (Századok – 1905. WERTNER MÓR: Magyar hadjáratok a XIV-ik században 420).

1349.

András erdélyi püspök felségsértése 1349-ben.
A kolozsmonostori convent országos levéltárában egy Déván 1349-ben, november 8-kán kelt okmányra akadtam volt, melyben I. Lajos király meghagyja Zoby Domonkos — dictus Machka — és Chaty Domonkos mestereknek, hogy András erdélyi püspököt, ki őt, a királyt, Gyula-Fehérvár püspöki várába be nem fogadó, mint felségsértőt fogják meg, és vagyonát kobozzák el.
Ez érdekes eseményről hallgatnak krónikáink, és történelmeink valamint a fent említetten kívül általam ismert okleveleink is semmi további följegyzéseket magukban nem foglalnak. A kolozsmonostori és gyulafehérvári levéltárakban tett kutatások czélhoz szintén nem vezettek, számba véve azonban a királynak ez évben különböző tartózkodási helyeit Erdélyben, úgy szintén András püspöknek ez eseményt megelőző években viselt dolgait, megkísértem, míg újabb tudósítások földerítenék, annak időszakát melyben e merényl elkövettetett, közelítőleg meghatározni, úgy indokait, a mennyiben a körülményekből kivehetők, fölfejteni.
1334-ben a nyugtalan és erőszakos András íilt az erdélyi püspöki széken ki e hajlamának első jeleit már 1342-ben adá, a midőn a kolozsmonostori conventnek bizonyos birtokrészét foglalá el, mire nézve aztán Erzsébet királyné, Miklós erdélyi vajdához intézett parancsában intézkedik.
1344-ben Lajos király Erdélyben mulat, nevezetesen július 27-én Gyula-Fehérvártt tartózkodik, s egyebek közt azon viszályok kiegyenlítésével foglalkozik, melyek egy részről a nemesség, a székelyek és szászok, más részről András püspök között az egyházi és polgári törvényszékek előtt tárgyalandó perek és tizedek miatt keletkeztek. Nevezetesen a püspököt, az általa erőszakosan elfoglalt birtokokból származó perekre nézve egyenesen a vajda végleges ítélőszéke alá helyezé, eltiltván őt egyszersmind a nemesek birtokainak további elfoglalásától.
Ez azonban nem akadályozá a püspököt az 1346-ik év tavaszán Máramarosba érő hatalommal beütni, és így, már a tizenharmadik század végével az egri és erdélyi püspökök között e kerület felett, az egyházi fennhatóság gyakorlata miatt keletkezett egyenetlenségnek erőszakosan véget vetni. Ennek kiviteléhez segédkezeket nyújtott a püspöktől féltében, maga Benedek a szigeti egyház lelkésze, egyszersmind Miklós egri püspöknek a máramarosi kerületben helytartója is, mint vallomása bizonyítja.
1349-ben Lajos király huzamosabban tartózkodott Erdélyben; így július 17-én — tertio die festi divisionis romus — Hátszegen találjuk, hol Réthi Jánosnak keresztúri birtokára vonatkozó adománylevelét újból megerősíti; de ez alkalommal sokáig Erdélyben nem mulathatott, mert 5. Augusti Temesvárit van.
Hosszasabb idézése ez év második felére esik a midőn valószínűleg serege gyűjtésével foglalkozott, hogy a nápolyi hadjáratot nyomatékosabban és annál nagyobb erővel folytathassa, így September 9-én — secundo die festi nativitatis b. virg. Mariae — Fel Vinczen van, innen parancsot ad ki a Mikó család birtokainak meghatárlására; ugyan e hó 17-én Beszterczén találjuk; october elején, nevezetesen 4-ikén — seria prima (sic) ante octavas b. Michaelis archangeli — pedig újra Gyula-Fehérvár közelében, névszerint Szász-Sebesen tartózkodik, hol az előtte megjelenő kolozsvári bírák: Walther comes és Berthalan kértekre, atyjának Károly királynak 1331-ik évi s e város szabadalmait illető okmányát megerősítik.
Ebből azt észlelhetnék, hogy a király Beszterczéről a gyulafehérvári környékre, illetőleg Szász-Sebesre utazva, nem érinte útközben Kolozsvárt, mert ezen esetben a kolozsváriak e helyszínén folyamodtak volna a királyi kegyért, hanem másfelé, talán a Mezőségen át veheté útját. — Octóber 16-án Gyula-Fehérvártt találjuk; itten huzamosabban időzhetett, legalább több egymásra következő itten kiadott okmányai ezt bizonyítják: így octóber 20 — feria tertia proxima post festum b. Lucae evangelistae —
Batthyány Almakereki Jánosnak a kapusi vendég-népek által elfoglalt Lapus nevű földbirtokát visszaadatni rendeli — octóber 21 — in festo indecim millium virginum, visszaadja Apród Miklós fiának, János litteratusnak tót-sólymosi birtokát; 27-én — seria secunda proxima ante festum b. Simonis et Judeac apostolorum — a Bethlenek keresdi és hozzá tartozó birtokait meghatároltatni rendeli; és november 5-kén — seria quinta proxima post, festum omnium Sanctorum — e határjárásról szóló okmányt megerősíti; 4) — november 8-án — die dominico proximo ante festum b. Martini confessoris — a király már Déván van, honnan a püspök elfogatása iránti parancsát adja ki.
Ezen előzményekből tehát kiderül, hogy octóber 4-ike — midőn a király még Szász-Sebesen tartózkodott — és 16-ika között, a midőn már Gyula-Fehérvártt volt, történhetett a királynak András püspök általi kizáratása e püspöki várból. Ostrommal kellett e a királynak a várba utat törni, avagy önként adta meg magát az őrség? Erre felelni képtelenek vagyunk; annyi azonban bizonyos, hogy az utóbbi eset a püspök beleegyeztéből nem történt, mert az még november 8-ikán kézre nem került.
A püspöknek ezen, a királyt mélyen sértő ellentállása megfejtését lelhetné féktelen erőszakoskodásai ellen intézett azon királyi rendszabályokban, melyek öt, név szerént minden további felebbezés kizártával, peres ügyeiben egyenesen a vajda ítélőszéke alá helyezék, ami által András püspöki tekintélyét, hatalmát képezelte megtámadottnak, s innen keletkezett haragja vezethető öt tévútra. De e közé talán valamely politikai ok is vegyülhetett; tudjuk ugyanis, mily élénken folyt épen ez időben az avignoni és visegrádi udvarok között az alkudozás a nápolyi királyság felett. A király Miklós nyitrai püspököt és György vasi főispánt 1349. elején Avignonba küldé, hogy a nápolyi trón elfoglalásához a pápai jóváhagyást kieszközöljék; épen ez időben jöttek a pápai követek is, Guido bíbornok és Hildebrand paduai püspök Magyarországra, nyílt megbízásuk mellett talán titkos utasítással is ellátva, melynek folytán az országban némi nyugtalanságot vagy ellentállást előidézni lehetett feladatok, remélve, hogy ha e meghasonlás által a király kezeit megkötik , a nápolyi bonyodalmakon könnyebben lehet segíteni.
Az ily elhintett konkoly az elégületlenek szívében hamar kicsírázik, s bár nem akarjuk András püspököt e váddal terhelni, — hiszen a pápai követeknek titkos instructiója is csak feltevés, — azonban külhatalmak fondorkodásai hazánkban nem egyszer idéztek elő ennél már nagyobb mérvűi zavarokat is.
Azt sem tudjuk bizonyossággal állítani: ha vajon elfogatott-e ezen egyháznagy, és elkoboztatták-e birtokai? Csak annyi áll, hogy ha ez megtörtént is, nem sokára kegyelmet nyerhetett, mert a rá következő évek okmányzáradékaiban előforduló egyháznagyok között neve ismét folytonosan felemlíttetik. De a püspök, hatalmaskodásait ezután sem fékezve, elfoglalá az erdélyi káptalan szent-mihálykövi kastélyát, melyet élete végéig meg is tartott.
Daczos és erőszakos jelleméhez — melyet még egy Nagy Lajos sem volt képes egészen megfékezni — mindvégiglen hű, 1356-ban, ez év utolsó negyede táján múlt ki az életből.
(Századok – 1868. gr. Eszterházy János: András erdélyi püspök felségsértése 1349-ben 90. old.)

1361. okt. 31. Déva. — Dénes erdélyi vajda átíró levele, mely szerint a kolosmonostori conventnek Chungua negyedrészéről szóló iktató levelét Dombro-i Lőrincz fia Domokos részére privilegialis alakban átírja és megerősíti. Eredetije hártyán, függő pecsét nyomaival, IV. 2. (Magyar Történelmi Tár – 4. sorozat 8. kötet – 1907. Regesták Alsó-Fehérvármegye levéltárából. Közli: Dr. Magyary Károly).

1363.
1363-ban Stroyka és Zayk oláh kenézek azt vitaták Péter, erdélyi al-vajda előtt, hogy a Déva várához tartozó Zalasd, sűrű erdőnek új kiirtásáért kenézségi joggal illeti meg őket, más kenézségek módja szerint (quod ipsa possessio Zalasd more aliorum Keneziorum, novae extirpationis densitatis silvarum capite, jure Keneziatus ipsis et patribus ipsorum pestineret). Tehát királyi várhoz tartozó erdők kiirtása adott kenézségi jogot, de kötelességet is. (Századok – 1879. Értekezések. HUNFALVY PÁL: Bolla Márton és Éder Károly meg az oláh incolatus. III.668)

1463. ápr. 24. Budai Mátyás király iktató parancsa az erdélyi káptalanhoz, hogy Barcha-i Jánost és Tamást a Waraskezy-i Lepes András illetőleg Zenthandras-i Chewkez (dictus) Benedek fia János halálával urafogyott Lwdesth, Warasthywar és Zenthandras birtokoknak Hunyad és Deva váraktól elszakított és nekik adományozott egy-egy harmadába iktassa be.
Királyi emberek: Pesthes-i Péter és János, Bathyzfalwa-i Bathyz Péter, Salfalwa-i Salfi Lőrincz és Gergely, Dedachfalwai Illyés.
Az erdélyi káptalannak 1463. jul. 19-én kelt átiratában, hátrább. (Magyar Történelmi Tár – 4. sorozat 8. kötet – 1907. Regesták Alsó-Fehérvármegye levéltárából. Közli: Dr. Magyary Károly).

1497. aug. 14. Ulászló király Drágfi Bertalan vajda ellen és emberei ellen vizsgálatot rendel a kolosmonostori konvent tanúsága mellett a miatt, mert Geréb László erdélyi püspök familiaris nemes embereit Szentbertalani Dávidot, Bagdi Istvánt, Ombozi Miklóst és az ezekhez csatlakozó urakat, kik a pécsi püspök szolgálatában fáradoztak, a mint ezek a Hunyadmegyében fekvő Kajántó püspöki jószágra beérkeztek, fegyveres népséggel, Déva vára körül egybegyűjtött, vele egyetértő embereivel, éjjeli időben, rablók módjára megtámadták, kifosztották. Dat. Bude, in vigilia festi assumptionis b. Mario virg. anno 1497. (Magyar Történelmi Tár – 3. sorozat 20. kötet – 1897.A kolosmonostori konvent levéltárából. V. közl. Közli Beke Antal).

1525.
Szapolyay János 1525. deczember 1-én Déváról bizalmas levelet intéz Szálkaihoz ; többi közt kiemeli, hogy inkább neki ír mint a királynak »quia scimus ex consilio sue Maiestatis multa in lucem devenire.« (Eredetije a budai kamarai levéltárban-Századok – 1876. Oldalszámok 8. szám 612).

1528. márc. 11. Az erdélyi rendek felszólítják Barcsay Andrást és Györgyöt…
Az erdélyi rendek intik Barcsay Andrást és Györgyöt, hogy Déva várát a hűtlenség és hazaárulás büntetésének terhe alatt adják a Magyarország példájára Erdélyben is királlyá választott Ferdinánd vajdájának, Perényi Péternek a kezeibe. (Magyar Történelmi Tár – 5. sorozat 3. kötet – 1934.153).

1542.
Amíg Izabella királyné Dévára költözik, s aggódva ringatá bizonytalan jövőnek kitett gyermeke bölcsőjét , addig Ferdinánd segélyt eszközölt ki a speieri birodalmi gyűléstől, a török ellen, s ezzel természetesen Izabella pártja ellen is. (Századok – 1888. ZSILINSZKY MIHÁLY: Patócsy Ferencz I. közl. 611).

1550.
…továbbá Kropf Lajos czikkét, melyben »A dévai török veszedelem 1550-ben« czím alatt Enyingi Török Jánosnak a Déván megszállott Feru bég ellen végbe vitt merész hadi kalandját beszéli el. (Századok – 1900. Tárcza. A Hunyad-megyei történelmi és régészeti társulat tizedik Évkönyve 182).