Az 1849-es piski csata utóhangjai
Bem apó és én
A lengyel származású forradalmi tábornokról, Bem Józsefről, sokan hallottunk, és tudatában vagyunk annak, hogy Déván is megfordult Petőfivel együtt. Az idősek elbeszélése szerint seregének egyik maradéka a város melletti réten, a volt Petőfi iskola helyén adta meg magát. Gyermekkoromban nem voltak nagy megemlékezések erről és a piskii csatáról, mert az akkori rendszerben ez nagyon könnyen irredentista mozgalomnak lett volna elkönyvelve. Azonban néha emlegették Bem apót, ahogy akkoriban nevezték.
Gyermekkorunk, az én és előttem levő nemzedéknek, nem volt könnyű, de biztosan állíthatom, hogy szebb volt, mint a mostaniaknak. Minden gyermek dolgozott otthon, mivel nem volt gyermekvédelem. A pszichológiai kezelés - a fiúk esetében - általában egy csípős vesszőnél vagy egy kétrét hajtott nadrágszíjnál ért véget. Azonban volt és van, amit meséljünk a gyermekkorunkról.
Gyermekkori tevékenységem közben nem egyszer előfordult, hogy térdemről, könyökömről vagy arcomról lement a zománc. A hírt általában megrendítő bőgéssel igyekeztem a szomszédság tudomására hozni, és meghasadt lelkemet azzal vigasztalták a felnőttek, hogy: „hadd bőgjön a gyermek, erősödik a tüdeje.” Azért volt, aki megszánt, és akkor mesélte el Bem apó esetét a piskii csatánál. Hogy ez mennyire igaz, annak nem jártam utána, de így volt elmondva. Nos, nagyban zajlott a piskii csata, közben egy katona észrevette, hogy Bem apónak vérzik a keze. Mikor a tábornok odapillantott látta, hogy a kisujja csak egy bőrcafaton fityeg. Sokat nem időzött, letépte és eldobta, mondván: „mit számít egy kisujj a magyarnak.” Ennek a mondásnak az volt a célja, hogy az ordításomnak legyen vége, mivel egy horzsolás miatt nem szükséges a szomszédokat összecsődíteni, mikor Bem apó az egész ujját veszítette el, és számba sem vette. Eddig a történet.
Piski
(Mutatvány Bancsilla Elek “Szerelem , politika és börtön” című, sajtó alá adandó regényébő1, melynek tiszta jövedelme a piskii hídnál felállítandó honvédszobor tőkéjének növelésére lesz ajánlva).
1849. február 9-ike vérbetűkkel jegyeztetett fel Erdély történetlapjaira. A bérces haza századok óta elszakadt láncszemét látá e nap pirosló hajnalán az ősz Magyarhon ezredéves állami életéhez forrani, és pedig a megkezdett szabadságharc vérmezején!
Igen, 1849. február 9-ike a függetlenségi csaták egyik legdicsőbb napja volt. Erdélynek az anyahonnali egyesülése felett folyt a vér, a testvérnemzetek testvérvérrel öntözzék a közös anya keblét, csoda, hogy meg nem repedt az a fájdalomtól!
Erdély legnevezetesebb csatái, Bem hadjáratának sarkpontját örökíté meg február 9-ike, s egy honfivérrel szentelt csatatérrel gazdagodott hadtörténetünk „Piskihídi csata” nevezet alatt.
Piski a Szászvárostól Dévára vezető országút bal oldalán elterülő kis oláh falu, partján a Retyezát alja alól kristály-hullámokkal nyargaló Sztrigy folyónak mely innen pár ezer lépésre a Maros haragos hullámaiba ömlik. E kis falu hátterét a Hátszeg vidékére benyúló hegylánc fedi jókora tölgy- s csererdő által koszorúzva, mintha az elesett hősök sírjára nevelné végzetszerű lombjait. A hegylánc nyugati lábánál pár száz ölnyi lankás tér terül el, melyen az osztrák hadsereg foglala támadó állást, míg szemben, a Sztrigy bal partján egy kis emelkedés a magyarok ágyúinak kedvező állást nyújta; balra Dédács, a háttérben Szentandrás falvakkal, melyekben a tartaléksereg nyugodott. A két sereg között, mint a leendő győzelem titokszerű kérdőjele, nyúlik el a folyam feletti fahíd, melynek hatvan lábnyi futását négy láb magas deszka-korlát választja kétfelé. Innen a Maros felöli lankáson nyúlt el a magyarok csatárlánca, öreg fűzfa-törzsek által elfedve az ellen golyóitól, jobbra az országúton fel a jobbparton levő osztrák hadse¬reggel szemben a XI. zászlóalj állt, melynek zöme a hídfőt védé s a pár órai ágyúnyitány után szu¬ronyszegezve tört át a hídon; heves szuronycsata fejlődött ki erre a túlsó oldalon levő Bianchiakkal, minek eredménye a XI-ik zászlóalj hőslelkű feláldozása után a híd elfoglalása volt. Ezt azonban drága áron kelle ismét az ellen túlnyomó erejével szemben elveszíteni.
A nap leáldozatban volt már, szomorú arccal búcsúzva a vér- s hóborította láthatártól, melyen a magyar hátráló sereg halottjai nyugvának, a boruló alkony gyászleple mind inkább elterült az óriási ravatal felett, s már veszve volt az ügy, melynek határpontjánál Erdély sorsa állott, midőn a kis Déva felől éppen a végzetes percben érkezett segédcsapat egyesülve a dédács- és szentandrási tartalékkal, a szaladókat feltartóztatva, az üldöző ellen zömére fordíták.
Csatában a lelkesedés villámgyorsan szokott terjedni. Vérbe kellene mártanom tollamat, hogy hű színét adhassam azon jelenetnek, mi itt bekövetkezett; a segélyre jött csapat lelkesítő szavára a hátráló sereg arcot fordíta az üldözőknek, s véres tusa után az elhagyott csatatér és híd vissza lőn foglalva s Erdély sorsa, mint visszamosolygó északi fény tűnt fel a kivívott győzelem alkonyán.
A nap leáldozta után, a hold bánatos arca világítá meg a csatatért, melyen hatodfélszáz szabadsághős piheni örök álmát! Sírjukon nem zöldel virág, nyughelyüket nem jelöli márvány-emlék, nincs halom, mely a kegyelet által koszorúzva, magára vonja a vándor figyelmét, hogy arra utaztában egy pár könnyet szenteljen a szabadság elesett hőseinek, csak midőn a földész forgatja ekéjével a barna barázdákat, s egy-egy sárga csontot vet ki ekevasa, szállja meg keblét a fájdalom érzése s egy nehéz sóhajt enged onnan felszakadni, mely a hősök sírját átlengő szellőbe vegyül:
"Vándor, megállj, tekints szét e mezőn:
Honvédőink itt küzdtek e honért,
S itt nyugszanak, kik vért és életet
Áldoztak a honért.
Ha a szabadság napját élvezed,
Áldd érte Istent s e szent hamvakat:
Honvédeink véréből nőtt a fa,
Mely vész- s viharban enyhe nyugtot ad.
Ha zsarnok lába nyomja a hazát,
Ne csüggedj el — hisz ők csak nyugszanak.
Széttörni békót, szolgaláncokat,
Fölkelnek ők a hős fiak!"
Igen, fölkelnek ők az unokák szellemében s a föltámadási ünnep dicső reggele eloszlatja a hosszas síréj rémes árnyait, az elesett hősök sírkeresztjeiből egy díszemlék emelkedik, melyre a történet múzsája kitörölhetetlen betűkkel jegyzi fel a nemzet szabadságharcában elesettek neveit.
Szabad Szó, 1949. július 20. Az erdélyi hadjárat legendás hőse: Bem apó.
Végső erőfeszítések a szabadságharc folytatására.
Amikor Bem arról értesült, hogy Kossuth átadta a hatalmat Görgeynek és elindult a határ felé, Bem elhatározta, hogy Kossuthot megállítja útjában és visszahívja. Szándéka az volt, hogy seregével visszamegy Erdélybe a hegyek közé és ott folytatja tovább a harcot. Megírta levelét Kossuthnak, a többi között ezeket: „Én Görgey diktátorságát nem ismerem el, s csupán a nemzetgyűlés által kirendelt hatalomnak fogok engedelmeskedni. Forduljon tehát vissza Kormányzó Úr s az oktalanul átadott főhatalmat ragadja ismét magához. A nemzet nincs még végkép elveszve."
Egy fiatal tiszt önként vállalkozott arra, hogy Kossuth után siet a levéllel és visszahívja őt. A gyorsfutár Karánsebes és Mehádia között utol is érte Kossuthot és átadta neki Bem levelét. Kossuth Tergováról válaszolt Bemnek augusztus 14-i keltezéssel. Ebben a levélben közölte Kossuth, hogy bizonyos kikötések mellett hajlandó a kormányzást újból átvenni. A levél vétele után Bem nyomban indult, hogy visszahívja Kossuthot. Váltott lovakkal sietett Tergovára, amire azonban odaért, Kossuth már tovább utazott híveivel Orsovára, a határ felé. Bem visszatért Facsetre. Ide Lugosról érkezett maradék seregével, merészen kivágva magát az osztrák csapatok szorításából.
Az új haditerv.
Bem tudvalévően a temesvári csatában ütközet közben vállcsontját törte, ami nagyban hozzájárult a csata elvesztéséhez. De lázasan és sebesülten sem mondott le arról, hogy tovább folytassa a harcot az önkényuralom ellen. Facseten összehívta tisztjeit és közölte velük, hogy seregét Erdélybe vezeti, ahol egyesülni fog Stein ezredes csapataival, akit a piskii hídfő védelmére hagyott Erdélyben. Kijelentette, hogy folytatni fogja a harcot, tekintet nélkül arra, mi történt Világosnál. Főtisztjeinek egy része helyeselte tervét, többen azonban komoran hallgattak. Vécsey tábornok, akinek már zsebében volt Görgey felszólító levele, hogy menjen csapataival Világosra, és rakja le a fegyvert, kijelentette ekkor, hogy nem megy tovább, hanem Világosra megy. Bem így felelt Vécseynek: „Jól van, menjen tábornok úr, de azt mondhatom önnek, hogy az osztrákok fel fogják akasztani!“
Majd a tisztekhez fordulva így szólott: „Az ügy, amelyért küzdünk, önkéntes szabadharcosokat kíván. Ezért nem akarok senkit kényszeríteni, hanem felhívom önöket, hogy akik velem tartanak, holnap reggel álljanak készen az indulásra, megyünk Dobra felé.“
Másnap kora reggel, augusztus 16-án sorakozót rendelt el. Egy dombról nézte a sereg gyülekezését. A csapatok kezdtek szabályosan felsorakozni. Nem sokkal távolabb Vécsey sorakoztatta fel hadosztályát az Arad felé vezető úton. Ezek indultak Világosra, nehogy lekössenek a fegyverletétel „előnyeiről“...
Déva elfoglalása.
Aztán a tisztek közül mind többen kezdtek átszállingózni Vécseyhez, majd a szakaszok is mind sűrűbben csatlakoztak a Világos felé indulókhoz. Úgy háromezren maradtak végül Bem körül. Ezzel a sereggel indult vissza Bem Erdélybe. Dobrán találkozott Stein ezredessel, akinek serege jóformán nem is volt. A piskii hídfőt nem tudta tartani, csapatait szétverték. Bem újból összehívta a tiszteket s kijelentette, hogy mindezek ellenére is tovább akar harcolni. Dévára megy, azután Kolozsvár irányába és egyesül az ottlévő csapatokkal. Elhatározták, hogy másnap Dévára vonulnak.
Virradatkor tisztjei jelentették, hogy a csapatok jelentékeny része az éjszaka szétszéledt. Bem megtartotta a szemlét, egy negyedrésze sem maradt meg seregének. Újjárendezte a csapatokat, összegyűjtötte a maradék részeket, aztán elindult Déva ellen, ahova augusztus 17- én reggel be is vonult seregével.
A vég...
Déván azonban már tovább bomlott a sereg. A világosi fegyverletétel híre mindenfelé szétfutott és ez a körülmény, valamint a tisztek egy részének magatartása bomlasztóan hatott a honvédekre. Közben megjött a hír, hogy Kolozsvárt is megszállta már az ellenség. Ezek után Bem is úgy látta, hogy nem lehet tovább folytatni a harcot. A pénztárában lévő pénzt a maradékcsapatok közt szétosztotta, majd közölte tisztjeivel, hogy elhagyja az országot. Néhány százan követték a határ felé: néhány szakasz nádor-huszár, a székely huszárok vagy kétszázan a bécsi légionisták egy kis szakasza, mindössze 30 ember, a lengyel dzsidások maradéka, alig egy tucatnyian, egy tüzérüteg négy ágyúval. Megszólaltak a kürtök és a csapat elindult a határ felé.
Úttalan hegyi utakon vonult a csapat Törökország felé. Augusztus 23-án déltájban érkeztek a határra. Itt az ágyúkat megsemmisítették, a hadi zászlókat szétdarabolták és annak foszlányait elosztották a honvédek között. Mielőtt a határt átlépték volna, Bem rövid beszédet intézett katonáihoz
— Fiaim! Nyugodt lélekkel léphettek idegen földre. Mindent megtettetek, ami tőletek kitelt hazátokért, eleget tettetek a katonai becsületnek — mondotta.
Ezzel lezárult a szabadságharc legdicsőségesebb fejezete, az erdélyi hadjárat, amely Bem vezetésével annyi győzelmet és dicsőséget ért el. Elvonult a magyar szabadságharc színteréről annak egyik legbátrabb, legönzetlenebb és a legnagyobb sikereket elért hadvezére, Bem. Idegen földről érkezett hozzánk, az önkényuralom gyűlölete vezette a magyar szabadságharc küzdői közé. Katonái imádták, mert velük volt elől a harcban és együtt velük a nélkülözésben. Hitt a dolgozó népben és a nép szerette őt.
Gróf volt, lengyel főnemes, de soha nem használta grófi címét. Nagybirtokos volt, de sohasem élvezte birtokainak jövedelmét. Gyermekkorától kezdve a harcokban telt el élete ennek a kivételes képességű hadvezérnek és forradalmi lelkületű, nemes jellemű embernek. A magyar nép méltán zárta őt szívébe.
A dévai fegyverletétel
1849. augusztus. (A Honvéd. 1868-11-23/47. szám. kivonat).
Augusztus 17-én Bem meggyőződött az iránt, hogy az egykor oly jól fegyelmezett hadsereg csengerész maradékával egyéb el nem érhető, mint a Törökföldre való menekülés, de oda a Dévai szoros útját álló orosz hadoszlopokon keresztül kell magának utat törnie. Egy megbízható tiszt, ágyúval való fedezendő, a magyarság visszavonulását, a nyomukban levő osztrákok elől.
A hadsereg, már alig 6000 ember, elindult tehát a Déván táborozó 25.000 oroszra elszántan az iránt, hogy rajtuk keresztülvágja magát. Az oroszok megszeppenve Bem erélyes fellépése miatt, melyet egy hozzá küldött parlamentarrral szemben követett, Déváról kitakarodának és helyökbe 18-án reggelre a magyarok vonultak be a városba. A Lüders alatti oroszok most 24 órai fegyvernyugvást ajánlottak, ami el is fogadtatott. Midőn azonban a visszavonulásnak az osztrákok előli fedezésére Dobrán visszahagyott tiszt jelenté, hogy emberei, kilencz közvitéz kivételével, mind megszöktek mellőle, Bem belátta, hogy a csengerész sereg megmeneküléséről szó sem lehet.
Bem Déván az utcza közepére állt, rimánkodott, parancsolt, esdekelt a honvédeknek, csatlakozzanak hozzája és vesszenek inkább becsületes harczban, mint az osztrák zsoldosok keze által a bitófán. Mindhiába volt, az elbártortalanodás nagyon is megnőtt, a bomlás nagyon is általános volt; nem volt többé isten, ki a sereget összetarthatta volna!
Ekkor a parancsnokságot Веkе ezredesre ruházó, azon megbízással, hogy a fegyvernyugvás leteltével adja meg magát, ő maga pedig arra szánta magát, hogy Ruszka-bányán keresztül hegyi ösvényen Törökföldre menekül. Szívrepesztő látvány volt, midőn utolsó pillanatban a 37-ik. zászlóalj 10 tisztje Bemhez közeledett a zászlóval, így szólva: Vécsey letette a fegyvert, embereink szétmentek, mi a becsület eme szent zálogát megmentettük, és készek vagyunk tábornok, az ön vezérlete alatt, a csatatérre gyászünnepre vinni!
Kényezve ölelé meg az ősz vezére derék vitézeket. Веkе Piski alatt letéve Lüders előtt a fegyvert, — ugyan különösen rendelte így a sors! Zsidó-és Bánfi-Hunyadról származott az erdélyi hadsereg dicsősége, Piski alatt érte el fénypontját és ép itt kellett a nemes vitézeknek elhányni fegyvereket. A vanitas rerum!
Augusztus 19-kén délben Bem, Guyon és 20 más tiszttel, 2 század választott gyalogság és néhány száz nádorhuszár kíséretében kocsin elviteté magát Lesnekre, hol Steinnal találkozott. Ott lóra ült, kezébe vette csekély holmijával megrakott vászontarisznyáját és egy krajczár nélkül hegyi ösvényeken Törökföldre indult, a Déva táján állott Lázár vezényelte csapatok Simbschen tábornoknak adák meg magukat, mely példát a hátszegi hadtest is követé. És a magyar hadsereg nem volt többé.
A déván kapituláló csapat. (A Honvéd. 1868-06-08/23. szám. Kivonat).
Jelen voltak pedig és a harczban tettleges részt vettek:
I. A Kunság hősfiai a Würtemberg huszárok 1. osztálya: Herczeg őrnagy
II. Biharmegye büszkesége a Máriássy zászlóalj: Jeszenszky őrnagy
III. Egy osztály bihari önkénytes lovas csapat : Gencsy őrnagy
IV. A dicső emlékű Kossuth huszárok 2. osztálya: gr. Bethlen Gergely ezredes és Makray őrnagy
V. A csongrádi úgynevezett szűrös zászlóalj (őrnagyát nem tudom)
VI. A történelmi nevezetességű 11. zászlóalj: Inczédi alezredes
VII. A bánságba kiküldött két hős székely zászlóalj: Móricz és Endes őrnagy; a 31. honvéd zászlóalj 2. százada: Dobay József őrnagy vezénylete alatt, — végre
VIII. Két és fél üteg, különböző üregű ágyú: Mack őrnagy parancsnoksága alatt;
Magyar Polgár, 1868. október 28. Bem apó érdemjele.
Szász-Sebesen 1849. april elején jelentek meg a nemzetgyűlés küldöttei Bemnek az elsőrendű érdemjelt átadandók. Az átadás csak szobában történt néhány tiszt jelenlétében, mert helyben nem volt sereg, aztán meg más dolog volt akkor, mint parádézni. — „Volt ennek a kis szobai ünnepnek, — mond a puritán Petőfi — sok táblabírói oldala, de volt olyan momentuma is, mely megható, mondhatni nagyszerű.“
Az öreg Német alezredes e szavakkal nyújtotta át Erdély szabadítójának az érdemrendet: „Én nem vagyok szónok, s ha az volnék, sem tudnék most beszélni. Engedje meg, hogy megcsókoljam jobb kezét, mely az én hazámért vérzett.“ És sírva csókolta meg azt az áldott jobb kezet, és a jelenlevők is mind sírtak, pedig csupa edzett vitézek, érckeblű katonák voltak jelen.
Magyar Polgár, 1869. január 22.
Külföldre menekült hazánkfiai közül ismét egynek rövid napok múlva leendő haza¬érkezését jelenthetjük. Ez Bem utolsó hadsegéde Kiss József, alezredes az olasz hadseregből.
Azon bajnokaink közé tartozik ő, ki ifjan menekülve, felsőbb tiszti rangját és kitüntetéseit a külföldön és mindig a csatatéren nyert érdemeinek köszöneté. Erdélyben a piskihídnál tűnt fel elő¬ször, hol egy bravour által Bem figyelmét magára vonva, ez az ifjú tizedest hadnaggyá tette. Törökországban, mint segédjét láttuk öt mindaddig, míg Aleppoban a dicső vezért sírjához kísérte, honnan megtört vérző szívvel jött a már akkor kezdődő orosz-török harc színhelyére és meghalni óhajtott, a hontalanság kínzó fájdalmától űzve, kereste a halált minden ütközetben, de az oroszok golyója helyett a török hadvezéreinek elismerése környezé, őrnagy és mer basának egyik kitűnő segédtisztje lett. Silisztriánál arany-éremmel, az Ingur melletti véres ütközetben pedig a Medzsidzje nagy érdemjellel tüntettetett ki. Az olasz háború kitörésekor Piemontba sietett, hol őrnagyi ranggal lépett szolgálatba, kevés idő múlva itt a savoyai érdemjellel kitüntetve, alezredességre emeltetett.
A hon szeretett földjét, még élő szüleit, s rokonait is¬mét látni vágyó hazánkfiát hozza Isten szerencsésen.
Kiss József.
1848. nov. 4. önkéntes lesz a Nagyváradon alakuló 55. honvédzászlóaljban. Alakulatával az erdélyi sereghez osztják be. Tizedes, 1849. márc. (febr.16.)- hadnagy. Júl. 20. a Vöröstoronyi-szoros védelme során zászlóaljával a cári csapatok a Havasalföldre szorítják, ahol leteszik a fegyvert a törökök előtt.
1850-1859. a török hadsereg tisztje, végül őrnagyi rangban (Ali effendi). 1859. őrnagy és zászlóaljparancsnok az olaszországi magyar légiónál. 1860. ezredes Garibaldi alatt (a "marsalai ezer" tagja volt,) 1861- alezredes az olasz királyi hadseregben. 1868. hazatér, a Ferencz-csatorna Részvénytársaság igazgatója lesz. † Budapest, 1898. jún. 4. (Kecskeméten temették el.)
Magyar Polgár, 1867. április 7.
Görgey Arthurnak hazájába a visszatérhetés engedélye még nincs megadva. Mit is keresne ő Magyarországon, hol minden talpalatnyi föld vádlóként állana szemei előtt. Senki sem hitte, hogy Görgeynek elég bátorsága legyen arra, hogy belebbezése helyén főbe ne lője magát; de ha elég erős szíve volt végig nézni hazája romlását, ha tanúja tudott lenni Klagenfurtból 19 évi szenvedéseinknek, nem tette őrültté lelkiismerete e közben, ne jöjjön haza most se, hisz Magyarország földje minden szerencsétlen hazánkfiának adhat, annyi helyet hol megpihenjen, csak egyedül az ő számára nem lesz. Egykori dicsőségének emlékei lennének leghangosabb vádlói, melyek nem engednének nyugtot soha, s hontalanná tennék hazájába.
Magyar Polgár 1867. szeptember 18.
Olvasóink bizonyosan emlékeznek a 48-49-iki erdélyi hadjárat kedves és örökemlékű hőse Bem Józsefre, kinek kezéből ritkán maradt el egy vékony tarka lovagostor, melynek a többek között az a történeti emléke is van, hogy mikor az öreg úr dévai visszavonulását csinálta, egy elhagyott ágyújára reá ütött hét ellenséges lovas. Bem észrevette a bajt elég korán, s oda nyargalt az ágyúhoz, melyre már rátették a dragonyosok kezüket. „Mit akartok itten?“ — rivallt reájuk. Az öreg — végig verve lovagostorával az egyiket. „Semmirekellők! Ez az én ágyúm, Marsch innét!“
A lovasok zavarba jöttek a német megszólításra, azt hitték, saját ágyúikat akarják elfogni, s visszairamodtak. Mikor észrevették a baklövést, a honvédek már biztonságba helyezték az elhagyott ágyút. Most előkerült az öreg úrnak lovag-ostora, melyet ő Törökországban Kmettynek ajándékozott, ki vele együtt az iszlámra tért. Kmetty, az ostort testvérének küldötte be Magyarországra, ki azon kéréssel adta át Zelk József úrnak, hogy juttassa múzeumunkba. Z. úr most e becses ereklyét át is adta rendelkezése helyére.
Magyar Polgár 1867. december 8.
Hunyadmegye honvédegylete utóbbi napokban tartott közgyűlésen Benedikty Albert százados indítványa alapján azon határozatot hozta, hogy a Piski alatt 1849-ben vívott csatában elhullott s elvérzett honvédtársaknak emlékére oszlopot fog állítani, mely határozatát a derék honvédtársaknak, midőn üdvözöljük és többi honvédtársaink részvétébe ajánljuk, egyúttal tudomásul hozzuk, miként az e célra begyülendő pénzösszegek Dévára Bosnyák honvédegyleti pénztárnok úrhoz küldendők.
Magyar Polgár, 1869. április 7. Honvédegylet.
V.Hunyad-zaránd megyei és Szászváros és széki honvédegylet megalakult 1857. június 4-kén tartott közgyűlésen ezredes Makray László elnöklete alatt őrnagy Krasznay Pál alelnök és százados Márkus Károly jegyzővel: kiterjeszkedik az egylet a címében foglalt megyék és városok egész területére, közgyűléseit évenként négyszer, (január 3, május 12, augusztus 2, october 29 én) bizottmányi üléseit minden hó utolsó napján tartja, egyik célul tűzvén ki magának, hogy az 1849-ből a „Piski“ hídról nevezetes csatában elhullt bajnoktársaknak emlékoszlopot állítson, mi körüli ernyedetlen fáradozásaiban különösen érdemli a felemlítést az egyleti pénztárnok hadnagy Bosnyák Antal.
Fentebb nevezett jegyző időközben tisztéről lemondván, helyébe hadnagy Tóth László választatott meg. Székhely: Déva.
Főtiszt tagjai az egyletnek:
Ezredes: Makray László.
Őrnagyok: Krasznay Pál, Lendvay Rezső.
Századosok: Bauer József, Benedikty József, Benedikty Albert.
III. r. érdemjeles Józsika Géza báró, Keresztes Kálmán, Mara Lőrincz, Markus Károly, Nagy Lajos, Szalánczy Mózes, Várady Dániel.
Főhadnagyok: Barcsay Miklós, Bocz Sámuel, Buda Imre, Gál Imre, Ivuly Sándor, Kemény Lajos báró, Lázár Lipót, Lázár Lajos, Mara Sámuel, Nagy Imre, Pogácsnik Miksa, Rajnai Ignácz, Simon Dániel, Szász Sándor Z.
Alhadnagyok: Alsó Elek, Alvinczi József, Bella János, Barcsay Ábrahám, Benke Lajos, Berivai György, Békésy Antal, Bosnyák Antal, Csonka Ferencz, Fetés János, Eperjesi Albert, Fűzi József, Góla Lajos, Hochol János, Kendeffy Ferencz, Kendeffy László, Kenderessi Mihály, Kenderessi Albert, Keresztes Sándor, Kovács Imre, Ladányi Ádám, László Ignácz, Mara József, Nagy József, Nagy Antal, Pávai Lajos, Rákosi János, Santus Ignácz, Steinpock Frigyes, Szalánczy Sándor, Tóth László, Váradi Domokos, Váradi Bertalan, Vitán László.
Főorvos: Nagy József (Beregszászi) szdos, Syányik József szdos.
Alorvos: Fischer Henrik, Körmöndy Ferencz főhdn.
Táb. pap: Dáné István.
Számít az egylet, főtiszteken kívül, altiszt és közharcosokban 157 igazolt tagot.
Magyar Polgár, 1873. november 12.
A piski-i győzelem helyén tervezett emlékre már régebben gyűjtenek. Most a hunyadmegyei honvédsegélyző egylet elnöke: Makray László fölhívja mindazokat, kik a szoborra gyűjtési íveket kaptak, tegyenek jelentést az eddigi eredményről b. Jósika Géza úrnál, Branyicskán s egyszersmind küldjék be az íveket és összegeket.
Ellenzék, 1882. október 18. A piski hidat végleg lebontják.
E kiváló történelmi nevezetességű hidat, mely 1849. óta is változtatáson ment át, most véglegesen lebontják. A kormány egy vashidat emeltet helyébe, mintegy 100.009 forintnyi költséggel. Az a rozogává korhadt faalkotmány, melynek elvesztése által a piski csatát és Erdélyt tartotta elveszettnek a szürke kis lengyel generális Bem, eltűnik, amint elpusztul minden emlék, mely azokról a nagy napokról beszél a mostani idők emberének, kinek már-már hihetetlennek tetszenek ma, a nagy tegnap eseményei. A hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat, Barcsay Kálmán indítványára elhatározta, hogy a régi híd rajzát elkészítteti, s fájából múzeumába helyez egy pár darabot; a pénzügyminisztert pedig felkéri, hogy az új hidra teendő érctáblán, határoztassa meg pontosan a régi híd fekvését.
Magyar Polgár. 1884. április 8. (Kivonat)
…Pénztári és titkári jelentések s néhány jelentéktelenebb ügy elintézése után Dr. Sólyom-Fekete Ferencz fölemlíti, hogy a piskii csatában megsebesült honvédek a dévai kórházba szállíttattak, hol közülük többen száznál elhaltak, s ezek a róm. kath. temetőben közel a temető sáncához egy közös sírba lettek eltemetve. Jeltelen sírjuk azon veszélyben forog, hogy rövid időn föl fog ásatni újabb halottak befogadására, s ez ügyben a választmány intézkedését hívja fel. B. Jósika Géza, mint a hunyadmegyei honvédegylet elnöke, jelenti, hogy a honvédegyletnek mintegy 300 forint tőkéje van, egy a piskii csatát megörökítő emlékoszlop fölállítására. Minthogy az új vashídon elhelyezendő emléktábla teljesen pótolja az emlékoszlopot, s a tábla költségei nem lesznek valami jelentékenyek, azon ajánlatot teszi, hogy ő a honvédegylet legközelebb egybehívandó közgyűlésén indítványozni fogja, hogy a dévai temetőben nyugvó honvédek sírja rácsozattal körülvétessék s a sír fölé emlékkő, állíttassák.
Br. Apor Károly 50 forinttal az alapító, báró Wesselényi István, Darvay Móricz és Szinte Gábor a rendes tagok sorába iktattatnak be.
Ezután az adományok jelentettek be.
Magyar Polgár. 1884. augusztus 12.
A piskii csatatér halottjainak eltemetéséről a „Hunyad” a következő érdekes adatot közli. Az alább szó szerint és saját helyesírásával közölt rendelet eredeti fogalmazványában jutott közzé. A benne foglaltak megértésére nézve 1849-iki dévai lakósok közlése alapján elmondjuk a következőket.
1848-ban, a magyar nemzeti kormány által kinevezett főispán gr. Kun Gothárdnak az ellenséges elemek elől történt eltávozása után a nagyszebeni osztrák katonai parancsnokság Czerbe őrnagyot küldötte ki Hunyadmegye főispáni helytartójának. Ez az úr Déván tartózkodott, 1848. második és 1849. első felében.
A piskii csatát megelőzőleg, mikor Kemény Farkas, utóbb Bem Dévára jöttek, ő kivonult elölök a Déva megett, fekvő hegyek közé. Amint Bem Piskinél Puchnert, megverte és űzte be az erdélyi részekbe, Czerbe megint megjelent Déván és rendelkezett.
Rendelkezésére nézve elég jellemző, hogy csakis a magyar lakosság rendeltetett ki a piskii csatatéren elhullottak eltemetésére. Ő különben, amint mondják, úgy szerette volna feltüntetni, hogy Piskinél csak a magyar sereg szenvedett, veszteséget, az osztrákok egytől-egyig megmenekedtek. Azt is beszélik róla, hogy Bem nyomain Szászvárosig ment, vitézül el akarván fogni a kórházban maradott magyar sebesülteket. Ott azonban a csonka-béna honvédség felkerekedett és megszalasztotta a főispáni helytartó urat. Az érdekes rendelet itt következik.
„Cs. k. Major, és Megyei Fő Ispánnyi
Helytartó Mlgos Czerbe Urnak a’mái napról 37 számnak alatt költ ’s e’ pillanatban tisztelt sürgető Rendelése következtében ezennel komolyan meghagyni kívántam minden Dévai Magyar házaknak: hogy a' Piski hídnál elesett Magyarok eltemettetésükre nézve mindenik Magyar ház holnap reggel reggeli 8 órakor, ha többet nem, legalább külön-külön egy-egy egyént ásóval, kapával és Lapáttal ellátva a’ megnevezett Helység határára menendőt a’ Dévai piaczi Catholica Kápolna előtt elő állíttatni hat pengő frt büntetés terhe alatt el ne mulasszák; a’ honnan aztán egy vezérlet alatt egy csomóba az érintett munkálkodás hellyére fognak jegyzék mellett megindíttatni. Költ Déván Febr. 20-án délutáni 2 órakor 1849. Góla Mózes Fő Biró.”
Magyar Polgár. 1884. augusztus 27. A piski hősök emlékére.
Piskiből írják, hogy István király napja a gyulafehérvári püspökség kiküldöttei által, mint minden évben, úgy ez alkalommal is fényesen megünnepeltetett. A hazafias kiküldöttek azonban az ünnepet az által kettős jelentőségűvé emelték, hogy a Piskinél elesett hős honvédek emlékezetét is felújítandó, egy a piskii hídhoz történő kirándulást indítványoztak.
Pisik-telep közönsége nagy lelkesedéssel vett részt e kegyeleti ünnepen. Impozáns menet vonult a harc vértanúinak sírjához, nemzeti zászlók s ünnepi jelvények alatt. A kirándulók külön e célra, Daruvári Paule István úr, a derék állomásfőnök által felajánlott díszvonaton tették meg az utat a teleptől kissé távol eső piskii csatatérre, s miután a vonat megállt a helyszínen, örömrivalgás és ágyuk dörgése üdvözölte az emlékezetes vidé¬ket, mi után Ulrich Márton igazgató-tanító vezetése alatt az ifjúsági dalkör hymnusa hangzott el. Majd Pál István gyulafehérvári líceumi tanár mondott emelkedett hangú beszédet s ezzel az ünnepély véget ért s a közönség a Rákóczi induló mellett visszaindult Piskitelepre
Ellenzék, 1886. február 14. A piski csata évfordulója.
Lélekemelő ünnepély színhelye volt február 9-én a szabadságharcból oly dicső emlékű piski-híd. A piskitelepi elemi iskola növendékei nemzeti színű lobogók alatt, a magyar államvasutak műhelyének zenekara által játszott magyar indulók hangja mellett az újonnan szervezett dalkör tagjaitól s nagyszámú közönség által követve, teljes számmal vonultak ki a hídhoz, hol a dalkör a himnuszt énekelte s azután Dómján tanító lelkes emlékbeszédet mondott. Majd a zenekar eljátszta a „Szózatot” s az iskolás gyermekek ugyanazt elénekelték. Befejezésül Botha Sándor ev. ref. lelkész szép imát mondott. A hazafias ünnepélyt követett lakomán elhatározták, hogy egy felállítandó emlékoszlop javára azonnal gyűjtést kezdenek.
Ellenzék, 1888. november 5. Piskihídi honvédemlék.
A Piskitelep lakossága hazafias kötelességének ismerte, hogy az 1849. február 9-én vívott piskihídi csatában elesett hősöknek a csatatéren emléket emeljen. Eddig 300 frt. gyűlt össze a hazafias célra, de miután ez összeg nem elég a tervezett emlékkő felállításához, a Piski-telep lakosainak megbízottai gyűjtőíveket bocsátottak ki, melyben adakozásra hívják fel a nagy közönséget. A begyülendő pénzösszegek Jancsó Ernő piskitelepi plébánoshoz küldendők. Adományokat szerkesztőségünk is készséggel elfogad, és rendeltetési helyére juttatja.
Ellenzék, 1888. november 13. Az E.m.k.e a piski csata emlékére.
Az E.m.k.e ig. választmánya tegnapi ülésén gyűjtés eszközöltetett Sándor József főtitkár ívén a piski csata emlékére fölállítandó oszlop javára. Az íven, melyre már elébb az egyesület több tagja aláírt, összesen huszonöt frt jött be. Kivételes gyűjtés ez az egyesület részéről más célra: de ennek a helynek megjelölése 40 évvel a csata után mégis csak nemzeti kötelesség. Bölöny József intendáns 2 frt, gr. Bethlen Gábor 1 frt. Sándor József Emke főtitkár 1 frt, dr. Vájná Vilmos 1 frt, dr. Gajzágó Manó 1 frt, Korbuly József 1 forint, Nagy László 1 frt. Péterfi Dénes 1 frt. Csernátony Gyula 1 frt, dr. Concha Győző 1 frt, Szabó Samu 1 forint, Weisz Samu 1 frt, Szathmáry Ákos 50 kr, Sárdi István 20 kr, Losonczy János 50 kr, dr. Szombathelyi József 20 kr, ifj. Papp Já¬nos 50 kr, Holier Mihály 50 kr, Auschl Mór 30 kr, Csiki Imre 20 kr, Dobál Antal 30 kr, László és dr. Tutsek 60 kr, dr. Vályi Gábor 50 kr, Szvacsina Géza 31 kr, Eszterházy L. 24 kr, dr. Haller Károly 50 kr, Mamitza Já¬nos 40 kr, Tömösvári Miklós 40 kr, Becsei Hugó 40 kr, Tömösváry Zsigmond 30 kr, Nedoroszték János 40 kr, Nagy Károly 10 kr, Deáky Albert 50 kr, Ajtay K. Albert 50 kr, Vörös Sándor 50 kr, X—y 20 kr, G. 10 kr, A. b. 20 kr, valaki 20 kr, M. 10 kr, T.10 kr, P. N. 50 kr, N. N. 20 kr.
Ellenzék, 1889. január 9. A piski-hídi honvédemlék.
Az eddig begyült összeg 1327 frt 40 kr, mely a hunyadmegyei honvéd-egylet által az 1887. decz. 18-án tartott honvédegyleti ülés jegyzőkönyvének 1. pontja szerint fölajánlott és a honvédemlék tényleges készíttetése alkalmával kifizetni ígért 100 frttal együtt 1427 forint 40 krnyi összeget tesz ki. Jelentékeny összeg arra, hogy vele a honvédemlék fölállításához szükséges munkálatok megkezdhetők legyenek. A honvédemlék ügye valóban szép érdeklődés tárgya volt azon kevesek előtt, kik ezen összeget összeadták. Mert csakugyan kevesen, azok is nagyobb részben nem e megyéből valók, járultak létesítéséhez. A kibocsátott 900 s néhány gyűjtőívből alig 200 érkezett vissza. Tisztelettel kérjük azokat, kik gyűjtőíveiket még nem küldték vissza, küldjék vissza azt - habár üresen is - a lehető rövid idő alatt, hogy a kötelességszerű elszámolásnál azok miatt akadályozva ne legyünk.
A megbízottak
Ellenzék, 1889. január 21. Táncmulatság.
Piskin a honvédemlék javára febr. 2-án a fiatalság táncmulatságot rendez.
Magyar Polgár, 1889. május 27. A piski hídi honvédemlék bizottság e hó 18-án tartott gyűlésében egyhangúlag elhatározta, miszerint az emlékoszlopot még ez év folytán felállítják az állomástól délre, az országút mellett fekvő dombra, ahonnan épen az öreg Bem ágyúit irányozta volt. Azon hely jelenleg a Barcsay Gáboré, aki azonban 100 négyszög ölet az említett nemes célra ingyen felajánlott. A nemes főúr ez ajándékát a bizottság örömmel és mély hálával fogadá.
Ellenzék, 1889. október 28.
A piski-hídi honvédemlék leleplezési ünnepélyének a rendező bizottság által megállapított sorrendje következő: Délelőtt 9-10 óráig isteni tisztelet a piski róm. kath. templomban. Istentisztelet után együttes kivonulás a tornatérről a honvédemlékhez, hol a Déva felől jövő vonat megérkezte után (11 és egynegyed órakor) kezdetét veendi a leleplezési ünnepély a következő sorrendben:
1. Jancsó Ernő plébános, bizottsági elnök üdvözlete a közönséghez.
2. Ünnepi beszéd. Tartja gróf Kuun Géza.
3. Ének, a piski férfikar által.
4. Alkalmi költemény. Írta és szavalja Jakab Ödön tanár.
5. Zene, a piski zenekar által.
6. Ima az elhunyt hősökért: Mondja Juhász Izidor piskitelepi ref. pap.
7. Barcsay Kálmán Hunyad megye alispánja átveszi a honvédemléket és átadja megőrzés végett Piskitelep községi elöljáróságának. Az ünnepélyt társas-ebéd követi.
Nekrológ. Inczédy Sámuel. Kolozsvár, decz. 4.
„Dúló csaták után ismét nyugalomra tért egy hős. A szabadságharc egyik hérosza, aki nevét bátorsággal, halálmegvetésével és lelkesedésével beírta a történelembe, nincs többé. A vörös sipkások parancsnoka, a 11-ik zászlóalj feje: Inczédy Samu nyolcvankét éves korában, mint nyájas szelíd öregember, szerető neje gyöngéd ápolása mellett, tegnap csendesen elszenderült, örökre.
Inczédy nem ama nagy hadvezéri talentumok közé tartozott, kik a hadviselési tudomány elméletének felhasználásával a háború sakkjátékosai. Őt szíve, lelkesedése, férfias bátorsága, vezették a csatában. Ama hősök közé tartozott, kik nem látcsővel kezükben nézik a harc lefolyását, hanem a kik a zászló mellé állva kivont karddal rohannak előre.”
Ps. Amíg Bem Piskire érkezett, addig Inczédy Sámuel (1811-1893) tartotta magát. Csak ő el lett felejtve. (kivonatok)
„S míg a 31-ik zászlóalj, pár kisebb csapattal a túlerő által összezúzatott, s Bem Déva felé bámulatos visszavonulását tette, Inczédy zászlóalja, mely azalatt Bekét csakugyan bevezette Szigethy Miklós százados vezetése alatt, s egy Dévát megrohant oláh tábort szétvert, már Piskinél állott s egy fél népig egyedül tartá fel a Bem után tolongó osztrák sereget. A másnap reggel fejlett csatát is b. Kemény Farkas alatt Inczédy fogadta el, s Horváth huszár százada szétrobbantása és Horváth eleste után két század honvéddel ő tartá vissza iszonyú puska- és ágyútűz között az ellent, míg Bem a segéllyel megérkezett.”
Vasárnapi Újság, 1889, október 20, 42. szám, XXXVI. Évfolyam.
A piskihídi honvédemlék építése annyira haladt, hogy jövő hó elején meg akarják már tartani a leleplezési ünnepélyt. A költségek azonban nincsenek még teljesen fedezve, körülbelül 500 frtra volna még szükség. A Piski-telepen alakult honvédemlék-bizottság azért ismételten a közönség hazafias áldozatkészségéhez fordul s különösen kéri az ívtartókat, hogy a még künn levő 600 gyűjtőívet, ha üresen is, mielőbb szolgáltassák be és küldjék Jancsó Ernő bizottsági elnökhöz (Piski, Hunyadmegye), hogy a bizottság beszámolhasson.
A csárda, hol szuronyharcot vívtak
Vasárnapi Újság, 1889, november 10, 45. szám, XXXVI. évfolyam
A piski-i csata emléke. A piski-i híd mellet a hó 3-án avatták föl azt az emléket, melyet Bem győzelmes csatája hirdetőjének állított oda a hazafias kegyelet. Az emlék tizedfél méter magas obeliszk, feketés szürke trachitból. Az emléket öntött vasrács veszi körül.
Az oszlop homlokzatának keletre, vagyis a piski-i híd felé néző részén érczből készült megaranyozott cser-babérkoszorú díszeleg. Ezen az oldalon a következő aranybetűs felirat van:
„Az 1849-dik évi február 9-iki győzelmes csata és ott elhullott dicső honvédeink emlékére a nemzet kegyeletes közadakozásából a hunyadmegyei honvédegyesület támogatás mellett emelte Piski-telep lakossága. MDCCCLXXXIX.”
A Piski-telep felé néző északi oldalon ez olvasható: „E dombról dönté el Bem apó a csatát azon emlékezetes kijelentése után: Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren.” A harmadikon, a déli oldalon, a következő felirat van:
„Vérzettek és elhaltak ők,
De győzedelmesen;
Tettök sugára átragyog
Időn és enyészeten.”
Magyar Polgár, 1894. október 1.
Hol ülték meg legelőször az aradi gyásznap emlékét? Erre a kérdésre a Kolozsvárt megjelenő „Történelmi Lapok” Rónay Jáczint naplójából felel egy adattal. Ez adat szerint a magyar emigránsok Londonban már 1850. évben, tehát a legközelebbi évforduló alkalmával okt. 9-én gyászisteni tisztelettel és szónoklattal emlékeztek meg a 13 vértanú haláláról. Rónay Jáczint magyarul szónokolt. Az ő szónoklata volt a nyilvánosan tartott első magyar beszéd Angliában.
Ő utána Mutter theologiai kandidátus németül olvasott fel. Rónay Jáczint latin nyel¬ven üdvözölte Itália száműzötteit, melyre Augusztini római menekült olasz szónoklatban felelt.
A lap e száma az aradi gyásznap évfordulója alkalmából „Elhunyt honvédek albuma” címen, a legközelebbi időkben elhalt honvédek közül Forró Elek ezredesnek, Cséfalvay Alajos őrnagynak, Miklósvári Miklós Gyula huszár főhadnagynak, Bartkovszky Károly főhadnagynak, Tenky Sándor őrmesternek a képét és életrajzát közli.
Magyar Polgár, 1895. március 18.
Március idusa (közepe) Déván.
A dévai ipartestület f. hó 15-én hazafias ünnepélyt rendezett. Délelőtt 10 órakor a róm. kath. templomban istentisztelet volt, melyen az iparos-testület saját zászlója alatt, valamint az állami tanítóképző-intézet növendékei saját lobogójuk alatt és a különböző testületek is részt vettek. A nagymisét Rácz Pál zárdafőnök celebrálta, közben a tanítóképző-intézet ifjúságának énekkara egy pár nagyon szép éneket adott elő, Kutnyánszky Jenő kép. zenetanár vezetése alatt.
Az emlékünnepély a redoutban tartatott, amelyet az iparos ifjak Emke-dalosköre által előadott „Hymnus” vezetett be. Szentpéteri János tanítónövendék Jakab Ödön egy alkalmi költeményét szavalta nagy hatással. Majd Boga Károly, a tanítóképző-intézet érdemes igazgatója, lépett a szószékre és nagyon sikerült és szép eszmékben bővelkedő alkalmi beszédet tartott, mely mindvégig lekötötte a hallgatóság figyelmét s végül zajos tapsokban részesítették magvas és tapintatos szónoklatát. Utána az iparos ifjúság adta elő ifj. Szotyori Nagy Károly „Talpra magyar” című szerzeményét, Hajtmán Pál karnagy vezetése alatt. A dalt meg kellett ismételni. Kozma Andor „A szabadság napja" című költeményét Bartucsek Hermina szavalta ügyesen és értelmesen. Befejezésül a tanítóképezdei ifjúság dalkara és az Emke-dalosköre a „Szózat“-t énekelte együttesen.
Kutnyánszky Jenő és Hajtmán Pál zenetanárokat dicséret illeti szakképzet és kitűnő oktatásukért, kik fáradságot nem ismerve, ritka eredményt tudnak felmutatni az általuk vezényelt énekkarokkal. Az ipartestület délután saját épületében házi ünnepélyt is rendezett, amely alkalommal a szokásos pohárköszöntőt azokért, kik az ipartestület épületének létrehozása körül maguknak érdemeket szereztek, Szőts Sándor dévai ev. ref. lelkész mondotta. Este közvacsora volt, amelyet felköszöntők fűszereztek.
Szászváros. 1899. február 4. (5). A piski-hídi csata félszázados évfordulója. Juhász Izidor.
A történelmi nevezetességű piski-hídi ütközetnek, a mely szabadságharcunk egyik legfényesebb és legkiemelkedőbb részlete, s a mely a már-már bukó-félben levő szent és igaz ügyünknek — legalább egy időre — egészen új és kedvező fordulatot adott és különösen Erdély, sorsára oly döntő befolyással volt, most, febr. 9-én van félszázados évfordulója.
E nap emlékét feleleveníteni nemcsak kegyeletesség hazánk ama nagyjai, elvérzett hős bajnokai iránt, akik ott a tova siető Sztrigy partjánál egy félszázad óta alusszák már dicső halál okozta álmukat, de egyszersmind hazafias és szent kötelesség önmagunk iránt, mert így és csakis így tanuljuk el a múltból azt, a mi naggyá képes teremteni a jövőt. „Nagy emlékezetek szülnek nagy tetteket“ monda Kossuth Lajos, hazánk dicső fia. Jaj hát annak a nemzetnek, melynek nincsen múltja, de jaj, ezerszer jaj annak, amelynek van, de azt feledni képes, s az ősök példáin lelkesülni nem tud, nem akar. Mi magyarok boldogok és büszkék lehetünk, mert nekünk vannak emlékeink, sőt egész önérzettel és jogosan vallhatjuk, hogy ma nincsen a földnek oly nemzete, melynek múltja, történelmi nagysága eseményekben gazdagabb lenne, mint a miénk.
Oh! Jertek azért hazám szép lelkű fiai és leányai, ne érjen köztünk senkit a szörnyű vád, idézzük fel lelkünkben újra meg újra ama nagy napok, ama dicső napok emlékét, a midőn minden nemes honfi-szívet egy érzés, a hazaszeretet érzése, egy eszme, a szabadság szent eszméje lelkesített. Nagy tettek, dicső tettek merülnek fel itt a múltban: oly tettek, aminőket csak álmunkban láthatunk, s legfeljebb csak a mesékben hallhatunk.
E dicső tettek közé tartozik az 1849-ik évi február 9-iki nap eseménye is t. i. a történelmi nevezetességű piski-hídi csata. E nap nagy eseményéről megemlékezni nem a feltűnés vágya vezérelt engem, hanem azon hálás kegyelet, mellyel mi piski-telepiek mindnyájan őrködünk azok hamvai felett, kik itt közvetlen közelünkben a hazáért, s annak szabadságáért hősiesen küzdöttek, s dicsőén elvéreztek.
…1849 február 9-én, egy pénteki napon történt a nagy esemény... De hadd nyissam fel a történelem nagy könyvét, s ennek lapjairól mondjam el röviden az oly nevezetessé vált és Erdély sorsára oly döntő elha¬tározással bíró piski-hídi csata történetét. 1849 február 4-én vívatott a szerencsétlen kimenetelű vízaknai csata, mely után a koszorús költő szerint:
„Négy nap dörgölt az ágyú
Vízakna s Déva közt,
Ott minden talpalatnyi
Földet vér öntözött!
Négy hosszú nap csatáztunk
Rettentő vad csatát,
Minőt a messzelátó
Nap csak nagy néha lát.“
Midőn a Déván állomásozó báró Kemény Farkas Bethlen Gergely ezredes utján hírét vette a végzetes ütkö¬zetnek, a híres 11-ik zászlóaljjal, a Mátyás-huszárok egy századával és egy félüteg ágyúval azonnal a szorongatott Bem elébe készült, Horváth Miklós huszárszázadost egy kisebb csapattal előre küldvén . . . Már túl voltak a piski-i hídon, midőn Bethlen Gergely azon rendeletet hozta Bem¬től, hogy a hídhoz visszatérve várják be őt.
Br. Kemény, mint jeles tábornok és jó katona csakhamar belátta ezen positio fontosságát és visszatérve, elfoglalta a Sztrigy bal part¬ját, ágyúit pedig a hídfő előtt az országúttal szemben állíttatá fel. Még állást sem foglaltak jól, már hallatszott az ágyúdörgés Szászváros felől, ahol Bem csapatainak romjaival (1200 ember s 4 ágyúval) február 6-án 2 órai csatát vívott az üldöző osztrákokkal.
Alig 2 órai idő elteltével, úgy d. u. 4 óra tájban érkezett meg Bem kevés számú kíséretével. Br. Kemény a hídfőnél fogadta az erdélyi hadak fővezérét, ki zsebkendőjét felmutatta, s éles elijesztő hangon kiáltott feléje: „Schauen Sie, schauen Sie! Ich hab' nichts, als mein Schnupftuch!“ (lássák, lássák, semmim sincs egyebem, csak a zsebkendőm.). És bár szomorú jelentésük volt e szavaknak, a mieink látva a soha el nem csüggedő fővezért, riadó éljen tört ki ajkaikon! „Éljen Bem! Éljen a dicső hadvezér!“ kiálták háromszor is. E lelkes fogadtatás láthatólag kedvező benyomást tett reá, nyájasan köszönt a tiszteknek, s gróf Bethlen Gergelynek örömét nyilvánítá azon, hogy katonáit a szenvedett vereség után is vidáman és nem reményvesztetten s megtörve látja: „Ez jó jel — mondá látnoki tehetségével — e lelkesedésnek nemsokára fényes győzelem lesz a gyümölcse.“ Azután kijelenté, hogy neki és kimerült kis seregének pihenésre van szüksége, s azért Dévára megy. De br. Keménynek meghagyta, hogy a hídnál maradjanak és megtámadtatás esetén védjék azt az utolsó csepp vérig. Bem csakugyan Dévára ment; nemsokára megérkezett Czetz ezredes is egy alig 1200 főnyi elcsigázott, szánalmas kinézésű csapattal. Czetz is a híd további vé¬delmét Keményre bízta, ő maga pedig kiéhezett és elcsi¬gázott seregét Dévára vezette, hogy ott némileg kipihentesse.
Az nap és következő február 7-ke csendesen telt el, csupán az előőrsök zavarták a miéink nyugalmát. Csak 3-mad nap, február 8-án d. u. támadta meg az ellenség a hidat, de másfél órai ágyúzás és egy kis puskatüzelés után az ellenség visszavonult, úgy látszik csak egy szem¬lére kiküldött nagyobb csapat támadása volt. Mindenesetre említésre méltó e kis támadás is, amennyiben ez volt úgy szólva előjátéka annak a történelmi nevezetességű piski-i csatának, mellyel Erdély sorsa el lőn döntve. A híres 11-ik zászlóalj, a Mátyás-huszárok és a félüteg tüzérség derekasan viselte magát, az első támadást szerencsésen kiállották.
Az éj folytán azonban az ellenség ismét támadott és pedig nagyobb erővel. Kemény azt hívén, hogy most az egész haderő ellene zúdul, megijedt, és futárt küldött Bem¬hez, azt üzenvén, hogy az ellenség túlnyomó erejével szemben kifáradt csekély számú csapataink nem sokáig fogják a hidat megtarthatni. Kemény e jelentésére mondá Bem Czetz ezredesnek: „Menjen és tegyen meg, a mit tehet, ha a híd elveszett, Erdély is odavan!“ Mintha mondotta volna: szedjétek össze magatokat, mert ha ez a csata is elvész, lehetetlen többé megbirkóznunk a túlhatalmasodott zsarnoksággal. Czetz nagyon is eszébe vevőn e szavaknak fájdalmas értelmét, azonnal Keménynek a segítségére sietett.
Nagyobb összeütközésre azonban most sem került a dolog „s az éj minden nevezetesebb esemény nélkül múlt el.“ Puchner szintén igen jól tudta, hogy nagyon is döntő ütközet előtt áll: ha győz, ismét ura leend Erdélynek, Bem pedig hitelét veszti s a magyar sereg szétszóródik. E szerint mindkét fél nagy erővel készült az összeütközésre. Minden más napra volt tehát halasztva, mint amelyen el kellett dőlni Erdély sorsának.
Az éj tehát zavartalanul folyik le, de már kora hajnalban mindenfelől készülődnek, megkezdődik az állásfoglalás. Az ellenség egy része a híddal szemben Piski felett a magaslaton helyezkedik el; a központ a Paadról vezető országúton áll, a jobbszárny lovassága, egészen a Maros partjáig terjeszkedik; túl a Maroson pedig ismét egy osztály császári lovasság és az oláh népfölkelők ezrei táboroznak. Az ellenség összes létszáma mintegy 17,000 ember és 40 ágyú.
A miéink hadereje, a magyarországi segélycsapatokkal együtt, 5600 gyalogos, 1000 lovasból és 28 különféle ágyúból összesen tehát mintegy 7000 emberből állott.
Tehát 17.000 ember 7000 ellen; 40 ágyú 28 ellen; ilyen a számarány az osztrák és a magyar csapatok között a nevezetes piski-hídi csata előtt.
Másnap, február 9-én, egy szép és derült tavaszias pénteki napon, kora reggel kezdték meg a császáriak a támadást és mintán br. Kemény 3-as rohamukat visszaverte, dél felé elfoglalták a hidat és a rajta túlfelől álló vámházat. Ekkor érkezett a csatatérre Bem a tartalékkal, azonnal rohamot parancsolt és katonái a visszanyomott ellenséggel együtt érnek a félig lerombolt hídra; ott borzasztó tusa fejlődik, Puchner uj csapatokat hoz és az üldözöttekből nemsokára üldöző lesz és visszavívja a hidat. Ekkor mondá Bem Czetznek ez emlékezetes szavakat: „Vagy visszaveszem a hidat, vagy meghalok.“ Czetz megértvén e szavak végzetes jelentőségét, a már futásnak eredt honvédeket az elővigyázatból készenlétbe tartott huszár, ágnál visszatartja, s őket halálbüntetés terhe alatt megállítja; ez alatt Bem is kedvezőleg állítja fel ágyúit az átmenti dombokon, s így nemsokára az előbb rendetlenül szétszórt és futásnak eredt csapatok ismét egy rendes és erős hadoszloppá tömörülvén, a csata újból megkezdődik és mindkét részről a legnagyobb elkeseredéssel folyik egész estig, ti midőn a miéink fényes győzelmével és az osztrákok teljes megveretésével végződött a híres piski-hídi csata. Egy egész könyvet lehetne írni e hites csatáról, ha az ember ki akarna terjeszkedni annak minden részletére nekem azonban sem terem, sem szándékom nincs e csata egyes mozzanatait részletenként elősorolni; csak annyit óhajtók még jelezni, hogy e csata mindkét félnek óriási áldozatába került. „A piski-híd körül — beszéli egy szemtanú — rakással feküdt a sok halott, a Sztrigy pedig még másnap is piroslott a Vértől.“
Az ellenség vesztesége mintegy 2000 emberre tehető; sok tisztjük is elesett, közöttük Losenau, a derék lovas ezredes is, a kinek emlékoszlopa Gyula-Fehérvárt a várnak éjszak-keleti részében a tiszti pavillon előtt van felállítva. Ezen oszlop különben nemcsak L ősén an em¬lékét őrzi, hanem a vele eleset tiszttársaiét is, kik névleg fel vannak sorolva azon. A mi veszteségünk holtakban és sebesültekben körül belül 600 ember volt, közöttük Horváth Miklós százados, a Mátyás huszárok parancsnoka, ki vakmerő bátorságáért lakolt halállal. A mi dicső honvédeink emléke is maradandó jellel van megörökítve és pedig épen azon magaslatok egyik legmagasabb pontján, melyekről Bem a mi részünkre döntő el jól irányzott ágyúival a már-már kétségessé vált győzelmet.
Ez rövid vázlata a piski-hídi híres csatának, amely csak egy kis részlete annak a szabadságharcnak, melynek párját alig találjuk a nagy világtörténelemben.
Az egykori híd lábai
II.
A piski-hídnál aratott fényes diadal és az annak kivívásában hősiesen elvérzett honvédek emlékét egy hatalmas 9 és fél méter magas trachyt obeliszk őrzi, melyet 40 év múltán, 1889-ben emeltetett Piski-telep lakossága. Azt hiszem, nem cselekszem egészen felesleges dolgot, a midőn a nevezetes nap megünneplésének és ezzel kapcsolatosan az emlékoszlop felállításának történetét legalább rövid vonásokban ezúttal szintén közre adom. A kezdeményezés szálai a 80-as évek elejére nyúlnak vissza, a midőn dr. Nagy Gusztáv, a telep derék orvosa pendítette meg először azt az eszmét, hogy a győzelmes csata évfordulóját, febr. 9-ét meg kellene ünnepelni. A szép eszme azonban csak 1886-ban vált ténnyé, amennyiben ekkor sikerült először a közönséget összehozni és ünnepélyes menetben a helyszínére, a piski-hídhoz kivezetni, a hol az ünnepély egy alkalmi beszédből, az elesett hősökért mondott imából és egy elő- és utóénekből állott. Ez időtől kezdve évről-évre megünnepelte a közönség ezt a napot, de a rendesen zord februári időjárás miatt többé már nem a hídnál, a szabadban, hanem a telepen, fedett helyiségben; az emlékoszlop felállítása óta pedig márcz. 15-ikével kapcsolatosan újból a szabadban, de nem a hídnál, hanem az emlék-oszlopnál.
Piski-telep hazafias közönsége azonban nemcsak hogy évről-évre nagy kegyelettel ünnepelte meg e napot, de mindjárt az első emlék-ünneppel egyidejűleg azon óhaj is felmerült különösen a telep értelmisége között, hogy méltó és szép dolog lenne a csata és ott elhullott dicső honvé¬deink emlékezetére látható és maradandó emléket emelni.
E czél megvalósítását ugyan a hunyadmegyei honvéd-egyesület már régebben (még 1874-ben) maga elé tűzte volt, de pénzalapjuk a 300 frtot soha sem tudta meghaladni, mert időközben ezen egyesület pénzbeli segélyét a szegénysorsú és elaggott 48-as honvédek is igénybe vették. Valószínűleg ez az oka, hogy ezen egyesület az emlék felállítását illetőleg a jóakaratnál tovább nem mehetett.
Piskitelepen azonban, melyet méltán nevezett Réthy Lajos kir. tanácsos és tanfelügyelő Hunyadmegye legmagyarabb községének, a már közóhajként nyilvánult eszme nem maradt pusztában kiáltott szó.
Már 1887. febr. 9-én, a megtartott emlék-ünnepély végén Ferber János, a hazafias érzelmű kereskedő, buzdító szavak kíséretében hívta fel az ünneplő közönséget az emlék-oszlop létesítésére s felhívásával egyidejűleg a pénzbeli adakozást is megkezdette.
Felhívása lelkes visszhangra talált, a honvéd-emlék felállítása kimondatott s költségeire ott helyben mintegy 70 frt folyt be, létesítésére pedig egy 7 tagú bizottság választatott, melynek elnöke kezdetben Fehérvári István, akkori műhely-főnök, később pedig Jancsó Ernő, róm. kath. lelkész lett. A bizottság az ügyhöz méltó buzgósággal kezdette meg működését, mindjárt lelkes felhívást bocsátott ki a megye közönségéhez, mert elsőbben azt akarta, hogy a felállítandó emlék költsége csak Hunyadmegye területén gyűjtessék össze. Felhívásának azonban kevés, úgyszólva semmi eredménye nem lévén, báró Jósika Gézát, a hunyadmegyei honvéd-egyesület akkori érdemes elnökét nyerte meg a szent ügynek, a kinek közbenjárására aztán a nevezett egyesület is megígérte a felállítás költségekhez való hozzájárulást. A bizottság azonban a nevezetes csata emlékének megfelelő emléket óhajtván állítani, még ezzel sem érte be, hanem Hunyadmegye határain túl terjeszkedve, 1888 őszén mintegy 1000 drb gyűjtőívet küldött szét az országba.
Most a bizottság törekvését siker is koronázta, mert nem telt bele egy fél év, és a szükséges pénz együtt volt s a bizottság hozzáfoghatott már a felállítási munkálatokhoz.
Még csak a felállítás helyének a meghatározása volt hátra. Javaslatba hozatott a piski-híd, Piski-telep belterülete és az a domb, a melyről Bem apó a csata sorsát győzelemre vezette. A közóhaj a domb mellett nyilatkozott, ezt ajánlotta volt dr. Szabó Károly, a hírneves történettudós is; a megye irányadó köreiben is azon nézet uralkodott, hogy az emlékoszlop okvetlen a dombon állíttassák fel. Ilyen értelemben járt el aztán a bizottság is, midőn a szükséges territórium megszerzése végett a tulajdonosokkal érintkezésbe lépett. A szükséges helyet a domb tetején 64 □ öl nagyságban Schuleri Frigyes derék szászváros polgártársunk és az ehhez felvezető utat 100 □ öl nagyságban Barcsay Gábor és Barcsay József nagybirtokosok egészen ingyen engedték át. Az emlék elkészítésére több tekintélyes fővárosi kőfaragó szólíttatott fel ajánlattételre, de ajánlataik mellett a Bercsi Tódor dévai olasz kőfaragóé fogadtatott el, mint legelőnyösebb. Ennek terve szerint fekete szemcsés szürke trachytból, pyrámis alakban, 25 négyszögméter alapterületen, 9’5 m. magasságban készült el és állíttatott fel a hatalmas emlékoszlop, melynek főhomlokzata keletre, a piski-híd felé néz. Azért nevezem ezt főhomloknak, mert ezen oldalba van beillesztve a legfontosabb feliratot tartalmazó tábla.
A piski-hidi csata félszázados évfordulója.
A feliratok, melyeket dr. Nagy Gusztáv, akkori bizottsági alelnök szerkesztett, a következők.Az említett, piski-híd felé néző oldalon levő tábla felirata ez :
„A piski-i hídnál 1849. évi február 9-én vívott győzelmes csata és ott elhullott dicső
honvédéink emlékére a nemzet kegye1etes közadakozásából a hunyadmegyei honvéd-egyesület támogatása mellett emelte Piskitelep lakossága MDCCCLXXXIX.“
A telep felé néző tábla felirata ez:
„E dombról dönté el Bem apó a csatát azon emlékezetes kijelentése után: Ist
die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren“.
A 3-ik, déli oldalon levő tábla felirata Bajza apotheosisának következő versszaka:
„Vérzettek és elhaltak ők, De győzedelmesen;
Tettük sugara átragyog időn s enyészeten“.
Az emlék 4-ik vagyis nyugati oldalán még nincs tábla, mert a költség akkor nem futotta ezt is, éppen most jár a bizottság abban, hogy lehetőleg az idén a 4-ik tábla is beillesztessék és pedig Bem domborművű mellképével.
Ezen nagy, valóban kolosszális emlékoszlopnak ünnepélyes leleplezése 1889 nov. 3-án történt meg. Az ország különböző részeiből sok öreg 48-as honvéd jelent meg. A megye közönsége is, élén Pogány György, akkori közszeretetben álló főispánunkkal, imposáns módon vett részt ezen ünnepélyen. A leleplezési ünnepély programja különben ez volt.
D. e. 9 —10-ig isteni tisztelet volt az akkor még felszenteletlen rom. kath. templomban, innen együttesen kivonult a közönség a hely színére, a honvéd-emlékhez, ahol a leleplezés a következő sorrendben történt meg:
1. Jancsó Ernő bizottsági elnök üdvözölte a közönséget.
2. Ünnepi beszédet tartott Gr. Kunn Géza.
3. Énekelt a helybeli férfikar.
4. Piski mellett sz. költeményét elszavalta Jakab Ödön.
5. A hymnuszt játszotta a helybeli műhelyi zenekar.
6. Imát mondott az elhunyt hősökért Juhász Izidor, ref. lelkész.
7, Barcsay Kálmán, akkori alispán pedig a megye nevében hivatalosan átvette az emléket és megőrzés végett nyomban átadta Piski-telep községi elöljáróságának.
És ezzel a honvéd-emlék bizottság, maga elé tűzött célját elérvén, magas feladatát megoldván, önként megszűnt létezni. Piski-telep hazafias közönsége azonban az emlékoszlop jó karban — s a felvezető út és környék tisztán tartására a mindenkori községi 1-ső bíró elnöklete alatt egy új és állandó bizottságot választott, melynek tagjai a lelkészek, a műhely- állomás stb. főnökök, a jegyző, ig. tanító stb. A bizottság névsora különben állandóan a község hivatalos helyiségében van kifüggesztve.
Közel 10 éve tehát, hogy az emlékoszlop felállíttatott és azóta kegyelettel is őrködünk felette; évről évre megjelenünk előtte, s az emlékezet virágaiból koszorút fonva, szívünk ihletett érzései között tesszük föl reája, mert meg vagyunk győződve, hogy midőn hazánk nagyjait, elvérzett hős bajnokait tiszteljük meg ezzel, egyúttal magunknak teszünk zálogot a jövőre.
Legyetek tehát mindig, de legyetek különösen ma megünnepelve általunk ti szabadságért elvérzett dicső bajnokok! Nagy napok, dicső napok emlékeivel van összefonva a ti nevetek: legyen szent, legyen áldott örökre emlékezetetek !
Őrizze ott a hamvaitok felett emelkedő oszlop ama nagy napok, ama dicső napok fényes de egyúttal gyászos emlékét! Vigye el oda az apa fiát, az anya leányát, vigyétek el oda lelkesedni tudó szíveteket, vigyétek el a hősöket megillető babért, s midőn ott, a múlt idők fényes, de gyászos emlékein elmerengve, megrezegnek szívetekben ama bizonyos hurok, törüljétek le könnyeiteket, s zengjen dicséneket ajkatok a magyarok nagy Istenének, hogy oly fiakat adott a nemzetnek, kiknek élete a hazáé volt, haláluk a hazáért volt!
Juhász Izidor. ev. ref. lelkész, az állandó bizottság tagja.
Magyar Polgár, 1900. március 3. Az aradi vértanúk koporsóvivője.
Meghalt Arad-Hácsán egy Siradó Jánosné nevű öreg, özvegyasszony, kinek nevezetes esetben volt része valaha. A gróf Károlyi uradalom kulcsárnője volt a hetvennégy éves, tisztes matróna. A szabadságharcban férjével együtt Csernovics Péternek, a mácsai uradalom akkori tulajdonosának szolgálatában állott.
1849. október 6-ának rémes éjszakáján Siradóné a férjével együtt azok között volt, akiket Csernovics Péter két vértanúnak: Damjanich Jánosnak és Lahner Györgynek holttestéért küldött, s akik a két nagy halottat a várból Aradra s innét Mácsára vitték, ahol azután az uradalom parkjában eltemették.
Az öregasszony gyakran megemlékezett arról a rettenetes éjről, amikor a halott szállítás történt. A bakótól aranyért vették meg Vécsey, Damjanich, Lahner, Leiningen és Dessewffy holttestét. Egy hőslelkű aradi asszony: Urbány-Hegyesi Katalin vezette a gyászos munkát: hozzá mentek Damjanichért és Lachnerért Csernovics Péter megbízottai.
Azután egyszerű fakoporsókban hazavitték a két halottat. Éjfél után egy órakor zörgettek be az uradalmi gazdatiszt ablakán:
- Két halottat hoztunk. . .
Azután harmadnap, mikor az uraság, Csernovics is hazamehetett, csöndben eltemették a két nagy halottat. Éjfélkor volt a szomorú temetés; alig néhányan látták. Amikor pedig a koporsót lebocsátották a sírba, a jelenvoltak letérdeltek és három Miatyánkot mondottak a sír szélén.
Szászváros. 1901. március 23. (12).
A piskii emlékoszlop megkoszorúzása március 15-én. Igen szép hazafias ünnepélyt rendeztek márczius 15-én j a szászvárosi ev. ref. Kun-kollegium VI. osztályosi tanuló a piskii emlékoszlop mellett. — Délután 1 órakor vonult ki Szászvárosról a 18 tagból álló lelkes csoport s 3 órakor érkezett meg az emlékoszlophoz, hol a körülményekhez képest meglepően szép számú közönség már összegyűlve várta a derék ifjakat.
A programra a „Hymnus“ éneklésével vette kezdetét, a melynek végeztével Tőkés Ernő lépett az emelvényre s szavalta el érczes hangján ifjúi hévvel s gyujó lelkesedéssel Petőfi „Nemzeti dal“-át, a „Talpra Magyart“!
Azután a „Nemzeti dalt“ énekelték el, mit Róth Ottó szavallata követett, a ki Jakab Ödön „Piski mellett“, c. költeményét szavalta el igazi bensőséggel, hazafias tűz¬zel. A Szózat eléneklése után Serestély Béla röviden fejtegetve márczius 15-ének jelentőségét megkoszorúzta az emlékoszlopot. A szép ünnepélyt „Szomorúan szól a magyar nóta“ c. népdal zárta be, a mikor előállott Juhász Izidor piskii ev. ref. lelkész s meleg szavakban mondott köszönetét az ifjúságnak a szép ünnepélyért.
A teljesen sikerült ünnepély után Szvoboda Péter úr közelben lévő lakására vonultunk be, ahol a közszeretetben álló házi gazda vendégszerető asztala már felterítve állott. A szívesség, amellyel elárasztott, kibeszélhetetlen. A lakoma vidám hangulatban az esteli órákban ért véget, a mikor köszönetét mondva a kedves háziasszonynak és házigazdának búcsút vettünk s édes emlékkel távoztunk Piskiről. Szvoboda Péter úr, — a ki áldott jó lelkéről az egész vidéken ismeretes, — e nemes tettével is bebizonyította, hogy idegen eredete dacára is, minden ízében magyar, önzetlen barátja a magyarságnak. Fogadja a nemesszívű emberbarát ez úton is vendégei leghálásabb köszönetét.
Szászváros. 1901. április 13. (15). Hazafias emlékünnepély.
A piskii honvédemlék bizottság az emlékoszlop 4-ik oldalára illesztett Bem apó bronz öntésű dombormű mellképének leleplezése alkalmára f. hó 14-én vasárnap hazafias ünnepélyt rendez a következő programmal:
1. d. e. 10 órakor Istentisztelet.
Magyar Polgár. 1903. október 8. A világosi emlékoszlop.
Az aradi nemzeti szövetség elhatározta, hogy a világosi fegyverletétel helyén nagystílű emlékoszlopot ál¬líttat. Az oszlop terve, melynek elkészítésére Steiner József mérnököt kérték fel, már befejezést nyert. Steiner a tervet bemutatta a nemzeti szövetségnek, mely e hó 20-án kiküldi több tagját, hogy az oszlop számára alkalmas helyet keressen.
Magyar Polgár. 1903. október 13. Bem tábornok emléke.
Megemlékeztünk már arról a hazafias mozgalomról, melyet Kis-Küküllő vármegye róm. kath. papsága indított meg oly célból, hogy az abosfalvi róm. kath. plebánia-épületet, melyben Bem József, a szabadságharc tábornoka a vámosgálfalvi csatát megelőző éjszak áttöltötte, emléktáblával jelöljék meg. Veress Lajos esperes eziránt megkereste Csató Gábor vármegyei alispánt, ki ez ügyben e hónap 14-dikére egy értekezletet hívott össze Dicső-Szent-Mártonban s egyszersmind felkérte br. Kemény Ákos főispánt az értekezleten való megjelenésre és annak vezetésére. Ez értekezlet fog határozni az emlékmű minősége, valamint az ünnepély felavatás módozatai ügyében.
Bem tábornok és a szabadságharc (kivonat)
Bemnek jelentős szerepe volt a magyar és román forradalmárok összefogásának létrejöttében. Cezar Bolliac, a havasalföldi forradalom leverése után Brassóba menekült román forradalmár költő, adott elsőként hangot a magyar forradalom és a Bem tábornok iránti rokonszenvének.
Brassóban megjelentetett, Espatriatul című lapjának első számában 1849. március 25-én ezt írta: „Hat hónapig tartó üldöztetés és letartóztatás után a külföldre menekült Román Bujdosó végre kinyithatta szemét, és szabadon fellélegezhetett, hála a magyar fegyvereknek és a szabadság arkangyalának, Bem tábornoknak, aki lesújtott a zsarnokság ördögeire és megtisztította az eget. Román testvéreim, kik annyi pártra és csoportra szakadtatok, érezzétek végre át ezt az igazságot; amidőn ma harcok folynak bizonyos népek és bizonyos fejedelmek közt, tulajdonképpen egész Európát egyetlen küzdelem hatja át; a szabadság és a zsarnokság harca népek és dinasztiák között. Az uralkodóházak összefognak, hogy vállvetve védelmezzék roskatag trónjukat s immár: egyetlen reményüket a népek közt levő egyenetlenségbe és viszályba vetik. Ha majd egyszer a népek felismerik igazi érdeküket a harcnak vége, szakad.”
Cezar Bolliac közvetített is a román és magyar forradalmárok között. Kovács Endre írja Bem tábornok életéről szóló, terjedelmes művében: „A román forradalmárok, Bălcescu, Ghica, Bălăceanu és a Bem közvetlen közelében működő Bolliac már Bem tábornok 1849. márciusi előnyomulásának idején egy román légió megalakításának tervéről leveleznek egymással. E terv teljes mértékben egyezik Bem elképzeléseivel is. Bolliac és Rosetti 1849 tavaszától írásaikban terjeszti a Bem iránti rokonszenvet, kiemelik a román nép kedvező magatartását és a magyarokkal való megegyezés mellett érvelnek. Kétségtelen — jegyzi meg a továbbiakban Kovács Endre — hogy Bem tábornoknak óriási érdeme van abban, hogy e haladó román férfiak eljuthattak ahhoz a meggyőződésükhöz, hogy a román nép ügye azonos a magyar szabadságharc ügyével.”
Nicolae Bălcescu 1849 áprilisában indult el, hogy felkeresse Bemet, akivel végül is május 16-án Mehádián találkozott. Néhány nappal azelőtt Ghicának küldött levelében a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott Bemről és a magyar forradalomról: „Mi most a teendő? Életre kell hívni egy román mozgalmat s annak jobb, magasabb rendű irányítást kell adni. Amint hallom, Bem most már sok kedveskedéssel kibékítette a románokat és Havaselvén is van ügynöke, Bolliac. Espatriatul címen román újságot szerkeszt. Semmi kétség aziránt, hogy az európai kormányok összeesküvést szőnek a népek akarata ellen, s hogy a magyar hadsereg jelenleg az egyedüli, mely a szabadságért harcol.”
Bălcescu felajánlotta, hogy kibékíti a román népet a magyarokkal. Bem Kossuthhoz, a Honvédelmi Bizottmány elnökéhez irányította, s egy honvédtisztet adott melléje kísérőül, hogy baj nélkül, mielőbb eljusson Debrecenbe, majd Budapestre. Bălcescunak a Kossuthtal folytatott tárgyalásai elhúzódtak, de végül is július 14-én Balcescu tervezete alapján létrejött a magyar-román megbékélési terv. Kossuth elfogadta a román légió megalakítására vonatkozó tervet is. Mindez annak a bizalomnak volt köszönhető, mellyel a román forradalmi vezetők Bem tábornok iránt viseltettek.
A román forradalmárok nagy reményeket fűztek Bem tevékenységéhez. Amint Balcescu Ghicához intézett leveléből kitűnik, nem kevesebbet reméltek, mint azt, hogy Bem vezetésével felszabadítják Havasalföldet a cári csapatok megszállása alól. „Elképzelheted örömömet — írta Balcescu —, amikor Kossuth azt javasolta, hogy Iancut egész seregével vezessem Havaselvére. Azt mondta, hogy az összes erdélyi és bánsági románoknak a fejedelemségek, megmentésére kell indulniuk, mert ott van a román nemzetiség alapja. Így tehát Bemmel együtt rövidesen Havaselvére indulok, nagy katonai erővel, és 8 millió román kel fel.”
A cári csapatok intervenciója azonban meggátolta ennek a nagyszabású tervnek a megvalósulását Bem azonban az utolsó percig nem ejtette el ezt a tervet. Augusztus 8-án Lugoson tárgyalásokat kezdett Avram Iancuval. „Terve az volt — írja Kovács Endre Bemről szóló említett munkájában —, hogy Iancut pénzzel látja el és Havaselvére vagy Moldvába indítja, hogy az ottani románok élén vegye fel a harcot a cári hatalom ellen. A lugosi tárgyalás részleteit nem ismerjük; állítólag Iancu késznek mutatkozott a megegyezésre, de feltételül kötötte ki, hogy saját seregét maga vezényelhesse: tábornoki rangot kért magának.”
Bem végül is elfogadta a feltételeket; „levélben kinevezte Iancut tábornoknak, s felhívta, hogy seregével azonnal Facsetre induljon.”
Augusztus 14-én Bem tábornok levelet intézett Kossuthhoz, melyben kérte, térjen vissza, hogy folytassák az ellenállást. Egyben kijelentette: nem ismeri el Görgey teljhatalmú megbízását, sem a világosi fegyverletételt. Ugyanaznap találkozott a román nép képviselőivel: Eftimiu Murguval, Ioan Gozman bihari képviselővel és Constantin Florescuval, aki részt vett a havasalföldi forradalomban. Murgu javasolta, hogy Moldva és Havasalföld fellázításával s az erdélyi erőkkel együtt — Bem vezetése alatt — forduljanak szembe a császári és cári erőkkel. Bem ezzel a tervvel Avram Iancuhoz küldte Murgut. De már késő volt; másnap megindult a menekültek áradata— a Görgey-féle kapituláció miatt. Murgu sem tudott eljutni a havasokba.
Két nap múlva Bem még elutasította Lüders tábornok megadást, követelő felszólítását, csak fegyverszünetre volt hajlandó. Megindult Déva elfoglalására. De csapatai kezdtek szétzülleni, a tisztek egy része megszökött tovább már nem tudta seregét összetartani, s a fegyverszünet lejárta előtt, Orsovánál elhagyta az országot Azzal a számítással menekült török földre, hogy a legközelebbi orosz—török háború alkalmával ismét kibontja a szabadságharc zászlaját Erre, azonban már nem kerülhetett sor, egyes feltételezések szerint egy titkos osztrák ügynök mérgezte meg 1850 decemberében. Így zárult le a múlt század egyik legtisztább jellemű forradalmár hadvezérének életpályája.
Új Élet, 1980, 23. szám
https://en.m.wikipedia.org/wiki/File:The_monument_of_the_Battle_of_Piski._T%C3%B3dor_Berczy.jpg