A hunyadmegyei magyarok eloláhosodása és a református egyház. III.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887-08-28/35. szám.
A fő kérdés ez: miként lehetne az eloláhosodás processusainak útját állami a már eloláhosodott véreinket vissza- magyarosítani?
De előbb lássuk: kik és mit tettek idáig e fontos nemzeti ügyben?
1867 előtt s kiváltképen az absolutizmus idejében senki se ápolta itt más a nemzeti nyelvet és szellemet, mint egyedül a reformált egyház, illetve ennek gyülekezetei. Ezek templomai és iskolái őrizték meg a mai kor számára a magyar nyelvet és szellemet. Bár nagy szegénységgel, sőt nyomorral kelle küzdeniök, a legkritikusabb időben is emberül megállották helyeiket. Papi és tanítói állomásaik megannyi őrhelyek voltak itt a magyar nemzeti érdekek védelmére. Bátran merem állítani, hogy a hunyadmegyei magyarságot egyes-egyedül a református egyház 25 gyülekezete tartotta fenn a 18. és a 19. században, egészen az alkotmányos élet visszaállításáig, amikor a nemzeti lét nagy harcában a magyar állam kormánya vette át tőle a vezérszerepet.
Az alkotmányos élet visszaállításával új korszaka kezdődik Hunyad megyének. Nagyobb és jótékonyabb változás országunknak talán egyetlen vidéken sem állott ennek folytán elő, mint itt. Már maga azon körülmény, hogy közigazgatásban, bíróságoknál stb. magyar lett a hivatalos nyelv, s hogy a megye emporiális helyeire a magyar hivatalnokok egész serege küldetett, jótékony hatással volt és van a nemzeti élet fejlődésére.
De sokkal nagyobb lendületet adtak megyénk nemzeti kultúrájának s hatalmasabb bástyáit képezik ennél a magyarságnak az állam által felállított alsó és felső iskolák.
Bármilyen nézetben legyünk is az állami iskolák értéke és haszna felől különösen vallás-erkölcsi és felekezeti tekintetben, azt az egyet el kell róluk ismernünk, hogy a nemzeti nyelv és szellem ápolására különös gondot fordítanak, s az idegen nemzetiségek által lakott vidékeken valóságos missziót teljesítenek. Főként Hunyad megyében. És lelkünk édes örömével látjuk, hogy a magyar szót ma már nemcsak a mi 8—10 felekezeti iskolánkban tanítják, hanem mindenikben, s immár több mint 60 elemi népiskola, 2 középtanoda, 1 tanítóképezde és néhány iparos iskola tanítási nyelve kizárólag magyar.
A magyar állam ma Hunyad megyében többet költ kulturális célokra évenként 200 ezer forintnál. Csak a megye központján, Déván egy 14 tanárral működő főreáliskolát, egy 10 tanárral bíró tanítóképezdét és egy 7 tanítójú elemi népiskolát tart fenn. Ezeken kívül Szászvároson 8, Piskiben és Petrozsényban 6—6, Szálláspatakon és Vajda-Hunyadon 5 — 5 tanítóval növelteti a magyar nyelv és szellem uralmát. És még számos oly iskolát tart fenn e megyében, ahol 1, 2, 3 tanító vagy tanítónő fáradoz a magyar nyelv terjesztésén.
Itt kell megemlítenem gróf Kuun Kocsárd nagy áldozatait is, melyeket egy pár felekezeti népiskolánk fenntartására s kiváltképen a szászvárosi kollégium felvirágoztatására hozott, amazoknál a tanítói fizetéseket emelvén 100—100 frttal, emennek pedig építkezéseire és egyéb szükségleteire 100 ezer forintot meghaladó összeget ajándékozván. Ugyancsak itt van helye azon alapítványok fölemlítésének is, melyeket a nagylelkű gróf a szászvárosi iskolánál és Szathmáry György a dévai főreáltanodánál (ez utóbbi gyűjtés útján) az eloláhosodott magyar szülők gyermekeinek fölsegélése és visszamagyarosítása céljából tettek, s melyeket e két tanintézet derék tanári kara folyton nagy buzgalommal gyarapít.
De a magyar állam kormánya más úton is előmozdította a magyar elem erősödését Hunyad megyében. Az »Első erdélyi vasút«-at megvásárolván, fenntartotta és megnagyobbította a piskii gyártelepet, hol ma már 3—400 család nyer, kifogástalan magyar vezetés alatt, munkát és kenyeret. Felállította továbbá a vajda-hunyadi vasgyárat, mely a hozzátartozó gyalári vasbányákkal csaknem ugyanennyi embert foglalkoztat és magyarosít, lassan bár és fokozatosan, de épen ezért biztosan és sikeresen teljesítvén e helyen kulturális és nemzeti misszióját. Bár e gyártelepek létesítése elsősorban üzleti célból történt, megbecsülhetetlen jó szolgálatot tettek és tesznek a magyarosodás ügyének. Kár, hogy a petrozsényi kőszénbányát, mely megyénkben valamennyi bánya és telep között a legnépesebb, s így legtöbbet is tehetett volna nemzetiségünk érdekeinek előbbvitelére, haszonbérbe adta a »Brassói bányatársulat«-nak. De tán eljő az idő, midőn erre is gondolni fog a magyar állam kormánya s ha másképen nem lehet, anyagi áldozatok árán is visszaveszi ez oly annyira fontos bányatelep közvetlen directióját.
Egyházi úton is tétetett egy pár lépés a magyar nemzeti érdekek erőteljesebb védelmére. A katholikus egyház az alkotmányos élet visszaállítása óta két plébániát szervezett megyénk területén, nevezetesen Petrozsényben és Piskiben. Nem ugyan a magyar nyelv és szellem terjesztése céljából, amire soha sem is törekedett, hanem felekezeti érdekből. Mindazáltal nem lehet tagadnunk, hogy e két új plébánia a magyar nemzeti törekvések sikerét meglehetősen támogatja s az óriási oláh néptömeggel szemben védelmi positióul szolgál. A református egyház sem maradt nagyon hátra, kivált a legújabb időben. Az egyházkerülettől közalapból nyert segélyek sok régi sebet és az országos gyógyítottak be gyülekezeteink megviselt testén. Itt templomok, amott iskolák építtettek fel romjaikból; itt papi állomás állíttatott vissza, ott újnak vettetett meg az alapja. Maros-Ilyén, Piskiben, Nagy-Pestény-Klopotiván körlelkészségeket állított fel, lelkes buzgalmú püspökünk. De mindezek inkább csak enyhítő balzsamként hatottak idáig szegény ekklézsiaink fájó sebeire, oly formán, mint a harmat, vagy néhány esőcsepp a szárazságtól megtikkadt föld fonnyadó növényzetére. Enyhít, fölfrissít, de gyógyulást, új életet nem eredményez. Sok kell még ahhoz, hogy régi sebeink begyógyuljanak s gyülekezeteink annyira erősödjenek, hogy a nemzeti művelődés nemes harcában, régi dicsőségöknek s szent hagyományaiknak megfelelőleg, óhajtott sikerrel harcolhassanak.
Jelenleg az „Erdélyrészi magyar közművelődési egyesület” hunyadmegyei fiókja kezd nagyobb szabású actiót kifejteni az itteni magyarság eloláhosodásának meggátlása, illetve a magyar nemzeti elem támogatása céljából. Dicséretes és üdvös törekvés, de amelynek gyümölcseit még csak a messzi jövőben fogjuk élvezhetni.
Bénítólag hat a kultúr-egyesületi fiók működésére, hogy a Kolozsvártt székelő központi választmány, püspökünk nagyszabású tervezetét elvetette, oly eszközök alkalmazását ajánlja, melyek s nekünk is viszonyaink közt célra nem vezethetnek, ellenben az általunk ajánlottak kivitelére segédkezet nyújtani vonakodik. Mindazonáltal, ha valahonnan, úgy ez egyesülettől remélhetjük, hogy nemzeti törekvéseinkben erkölcsileg úgy, mint anyagilag jelentékenyen támogatni fog.
És ezzel alkalmasint elő is soroltam mindazt, ami a hunyadmegyei magyarság megmentése és visszahódítása érdekében idáig történt. Ámde ezek sem merítik ki a magyar elem erősítésére még távolról szolgáló intézkedések sorozatát. Sok van még, amit e nemzeti baj orvoslására tenni lehet és tenni kell, ha azt akarjuk, hogy a Hunyadyak földén ismét nagy és hatalmas legyen a magyar.
Mindenek előtt tisztában kell lennünk afelől, hogy a baj orvoslása nem eszközölhető egyszerre és rohamosan. Holmi »császár-metszés« itt nem lenne sikeresen alkalmazható. Hanem: miként lassan és fokozatosan támadott a baj, úgy gyógyítása is csak lassan és fokozatosan történhetik. Előbb tovább terjedésének kell útját állanunk, azután a sebes részeket orvosolnunk, s végre az egész testet praeserválnunk, hogy a betegség recipiválásától tartani többé ne kelljen. Más hasonlattal élve, olyforma munkát kell itt teljesítenünk, mint Izrael fiainak a babyloni fogságból való visszatérés után, amidőn egyik kezökben karddal védelmezték, a másikban vakoló kanállal építették az Úrnak templomát. Védekezve építeni s csak azután gondolni a hódításra: ez lehet a mi helyes és célravezető politikánk.
A másik, amiben szintén egyet kell értenünk az, hogy nem külön-külön, erőinket szétforgácsolva, hanem csak együttesen és közös erővel teljesíthetjük e nagy nemzeti feladatot— megmenteni a hunyadmegyei magyarságot az eloláhosodás veszélyétől. Államnak, egyháznak és társadalomnak kezet kell fogni egymással e nagy munka teljesítésére, mert egyik sem elég erős, a másik kettő nélkül, magyar fajunktól a fenyegető veszélyt elhárítani, s mert mindenik rá van szorulva a többiek támogatására, erkölcsi és anyagi segélyére.
A harmadik, amire nézve igen sokan csalódásban ringatják magukat, az, hogy a vissza- és a megmagyarosítás csupán az iskolák útján eszközölhető volna. Hathatós eszköz bizonyára az iskola, sőt mondhatni, a leghathatósabb valamennyi között, de nem mindenható és nem az egyedüli. Tíz-tizenöt évi tapasztalás arról tanúskodik e megyében, hogy túlságosan vérmes remény volt kötve az iskolák magyarosító működéséhez, kivált a falvakon, az el mi iskolákéhoz. Megtanulnak bennök a gyermekek valamennyien magyarul, de midőn a tanköteles korból kilépve, sőt igen gyakran még előbb is, az iskolát elhagyják , magyarul nem tudó szüleik, testvéreik, szomszédaik és barátaik körében néhány év alatt teljesen elfeledik az iskolában tanult magyar beszédet. Csak ahol tömegesebben él együtt a magyarság, s a felnőttek is tudnak, bár fogyatékosan, magyarul: bizonyult sikeresnek az iskola útján való nemzeti védekezés. S még ily helyeken is tökéletes siker csak akkor lesz elérhető, ha gondoskodva lesz arról, hogy az ifjú nemzedék iskolába járás előtt és után is hallhasson magyar beszédet. Az iskola, gyermekmenhely és templom nélkül, csak félmunkát végez a magyarosítás mezején.
Legtöbbet tehet a hunyadmegyei magyarság ügyének előbbvitelére az állam kormánya. És pedig következőképen:
Ha fenntartja és szaporítja a magyar tannyelvű iskolákat, különösen oly helyeken, hol legalább 20—30 magyar család lakik és a reform,egyháznak nincs elég anyagi ereje, ilyet fenntartani.
Ha kiváló gondot fordít arra, hogy e megye területén létező összes hivatalok, lehetőleg magyar és pedig kipróbált erős nemzeti érzésű egyénekkel töltessenek be. Viszonyaink között még egy írnoki, sőt egy díjnoki állomás betöltése is fontossággal bír a magyar nemzeti érdekek szempontjából, annyival inkább a magasabb állomásoké, melyekben sokat lehet használni is, ártani is, a magyarság ügyének. Nagy jelentőségű ez ügy Hunyadmegyében, ahol a m. kir. kincstárnak milliókat érő uradalmai, bánya- és gyártelepei vannak, s hol az állam, a vasúti személyzetet is beleszámítva, több mint 5000 családnak ad kenyeret.
S ha ugyancsak a magyarosítás céljából továbbra is fenntartja, sőt szaporítja meglevő bánya- és gyártelepeinek számát, s azok munkásai közé a lehetőségig magyar embereket vétet fel — és ha bérlőiül, vállalkozóiul stb. hasonlóképen magyar egyéneket fogad el. Szóval: ha a magyar elemet minden lehető módon erősíti és pártfogolja. Lám a Péchy Tamás és a báró Kemény Gábor erős nemzeti politikája minő örvendetes változásokat eredményezett országunk összes közlekedési viszonyaiban. Magyarrá lett ott minden és mindenki, ha sült német, tót vagy oláh volt is azelőtt. Ilyen politikának kellene uralkodni államunk valamennyi minisztériumában s akkor 20—25 év múlva, igazán meglenne a gr. Széchényi által megjósolt erős és virágzó Magyarország. Ilyen politikával újjáteremthetné a kormány még az oláh tengertől elözönlött Hunyad megyét is, hol pedig a magyarság száma oly aggasztóan kevés.
De sokat tehet megyénkben a magyarosodás előmozdítására a magyar reformált egyház is, bár más módon és más eszközökkel.
Már fentebb érintettem a hunyadmegyei reformált gyülekezetek nagyfontosságú nemzeti misszióját, s kiemeltem e misszió teljesítésében szerzett érdemeiket, úgy a múltra, mint a jelenre vonatkozólag. Hálás szívvel emlékeztem meg az erdélyi egyházkerület és az országos közalap több rendbeli segélyeiről, melyekkel gyógyítani, vagy legalább enyhíteni kívánta szegény gyülekezeteinknek századok óta fájó sebeit. Ezen segélyek tették lehetővé nagyérdemű püspökünknek azt, hogy a jelen év folyamán egy meglevő papi állomást jobban dotált közlelkészséggé változtatott, egyet romjaiból új életre hívott, egyet pedig — a piskiit kis Barcsa filiájával — egészen újból teremtve, misszionáriusi központtá alkotott, kettővel szaporítva ekképen a vajda-hunyadi egyházmegyében működő református papok kicsiny seregét. És ezzel a papi állomások száma szükséglet határát, legfennebb Petrozsényben el is érte a kell még egyet szervezni, mely a többi református gyülekezetektől távol, egészen elszigetelve áll Hunyad megye területén. De ha ez is szervezve lesz, akkor aztán nem lesz nagy kiterjedésű megyénknek egyetlen vidéke is, hol a ref. hívek, bármiféle papi functio szükségekor, más vallású lelkész szolgálatára szorulnának.
Annál több gondot kell azonban fordítanunk meglevő papi állomások, illetve gyülekezetek erősítésére. Nemcsak azért, mert ezekben már megvan az alap a továbbépítésre, s így kevesebb segéllyel is nagyobb eredményeket lehet elérni, hanem azért is, mert a magyarosítási mozgalmak hullámgyűrűinek ezekből kell kiindulniok. Mind meg annyi régi bástyák ezek, melyekhez nemzeti nagy létünk s régi dicsőségünk kedves emlékei fűződnek. Meglevő positiónk megerősítésével újabb védbástyákat építhetünk magyar fajunk védelmére, de hiába állítunk fel újabbakat, ha a régieket, az erősebbeket összeomlani s elleneink által elfoglaltatni engedjük. Kicsiny és alantas ember vagyok arra, hogy egyházam nagyjainak e fontos ügyben tanácsokat adhatnék, s jól tudom, hogy nem is szorulnak ilyenekre. Mindazáltal legyen szabad az alábbiakban kifejezett nézeteimet becses figyelmekbe ajánlanom, s azok alapján kegyes párt- fogásukat a hunyadmegyei ref. gyülekezetek számára tisztelettel kikérnem.
A magyar reformált egyház, igénytelen nézetem szerint, többféle módon gyámolíthatná, a szegénységgel küzdő hunyadmegyei gyülekezeteket felekezeti és nemzeti missziójuk teljesítésében. Nevezetesen:
Ha meglévő papi és tanítói állomásainak jövedelmét, ott, ahol 600, illetve 300 forintot el nem ér, állandóan rendszeresített segéllyel, legalább ennyire fölemelné.
Ha a pusztulófélben levő templomainak, iskoláinak, papi és tanítói lakjainak kijavítására elegendő és gyors segélyt nyújtana.
Ha a vallás és a templomi énekek tanítását, főként az állami és a községi iskolákban, alkalmas tanterv és kézikönyvek készíttetése, tankönyvek és más valláserkölcsi népies olvasmányok ajándékozása, nemkülönben a tanítással foglalkozó lelkészek és tanítók illő és méltányos díjazása által szélesebb körűvé és sikeresebbé tenni segítene, úgy amint azt püspökünk, illetve igazgatótanácsunk pár év előtt meg is kezdette. Népünk sokkal szegényebb, hogysem gyermekeinek taníttatására jelentékenyebb áldozatokat hozhatna. Nem egy gyülekezet van olyan, hol a szülők, még konfirmációs kátét és énekes könyvet sem vehetnek gyermekeik számára. Igen nagy jót tenne azért reformált egyházunk főhatósága, ha az ilyenek részére, valamely alapból kézikönyveket osztogatna, valamint ha a valláserkölcsi népies olvasmányokat terjesztő szerkesztőségek és társulatok is, e tekintetben segítségünkre lennének. És végül:
Ha a népesebb falusi gyülekezetek körében, lelkész felügyelete és a tanító gondozása alatt, legalább a a nyári szünidő folyamán gyermekmenhelyeket létesítene, saját és a kultúr-egylet segélyével. De erről később.
Most még egy igen lényeges és fontos támogatást említek fel, melynek kieszközlése a közigazgatósági hatóságoknál, illetve államunk törvényhozó testületeinél, szintén egyházunk főhatóságainak dolga. Értem a vasárnap megszentelését. Míg népünk szabadon dorbézolhat még vasárnap délelőtt is a kocsmában s büntetés nélkül végezhet hétköznapi munkákat úgy otthon, mint a mezőn, míg maga az intelligentia és a közigazgatási hatóságok is minden politikai párt- és községi gyűlést az Isten tiszteletére szánt vasár- és ünnepnapokon tartatnak meg: mindaddig üresek lesznek templomaink, ha angyalok nyelvén hirdetjük is az Isten igéjét. És ennek nemcsak valláserkölcsi, hanem viszonyaink között, nemzetiségi tekintetben is jelentősége van. Ha népünk nem jár a templomba, hol magyar szó és magyar ének hangzik: ugyan hogy ne felejtené el az iskolában tanult nemzeti nyelvet?! mikor felnőtt korában magyar szót hallani, a templomon kívül, sehol és soha alkalma nincs. Bizony ideje lenne már a vasárnap megszentelésének nagyfontosságú ügyét a törvényhozás útján diadalra juttatni.
Az »Erdélyrészi magyar közművelődési egyesület”-nek s a vele szövetkezett magyar társadalomnak egyesület is bőven kijut a munkából és az áldozatból, ha — miként programmjában említi — első és legszentebb feladatának a magyar érdekek védelmezését tekinti. Kár, hogy felekezeti súrlódástól félve, az egyházak segélyezését csak cum grano salis óhajtja teljesíteni s legfőbb feladatául új iskolák, kisdedóvók és pénzintézetek létesítését tűzte ki, amikre pedig nekünk Hunyad megyében alig van szükségünk. Új iskolák felállítása elsősorban az állam feladata; kisdedóvókra csak a városokban, új pénzintézetek létesítésére pedig, melyekből máris több van az elégnél, semmi szükségünk. Nagyobb és jobb szolgálatot tenne az »E. M. K. E.« a hunyadmegyei magyarságnak, ha:
Gyermek-menhelyeket állítani segítne minden eloláhosodott magyar községben, melyeknek költsége legkevesebb lenne. Nem kisdedóvó-intézetekről vagy Frőbelkertekről van itt szó, melyek csak nagyobb városoknak valók, hanem egyszerű gyermekmenhelyekről, hová a tavaszi munkák megkezdésétől az ősz végéig, küldené gyermekeit a mezőn dolgozó falusi nép. Egy kis házikó, melynek árnyékos udvara van, vagy maga az iskola, mely ilyenkor úgy is üresen áll, alkalmas helyiségül szolgálna a gyermek-menhelynek. Egy jóravaló magyar asszony, vagy szükség esetén a tanító neje, csekély díjért végezhetné a gyermekekkel való beszélgetés és játszadozás munkáját. Évenkénti 50—100 frttal bámulatos eredményeket lehetne így elérni minden községben, hol az iskola tannyelve s a lakosságnak legalább fele része magyar. Sőt okkal-móddal a többiekben is, ahol magyar nyelvű állami vagy felekezeti iskola és református templom van. Mert az itt félig-meddig elsajátított magyar nyelv az iskolában teljes birtokukká válnék, a templom pedig az elfelejtésnek útját állaná.
Hasonlóképen jó szolgálatot tenne az egyesület, ha a falunkhoz tartozó iskolaköteles szegény gyermekeket ruhával, lábbelivel stb. ellátná s ezáltal a magyar nyelv elsajátítását rájuk nézve lehetővé tenné. Százakat tesz ki megyénkben az olyan szegény gyermekek száma, akikre nézve az iskolába járás, kivált csikorgó télen, sőt az ezt megelőző erős és sáros időszakban is, a lehetetlenséggel határos. Egy pár csizma, egy darócból készült téli kabát minden hatósági kényszerítésnél többet érne az iskolábajárás gyakorlását illetőleg.
Ugyancsak a kultúr-egylet feladata lenne a magyarosítás terén kiváló érdemeket szerzett tanítók megjutalmazása, a jó magaviseletű, de szegény sorsú földmíves és iparos ifjaknak pályájuk kezdetén való fölsegélése, a sokgyermekű családapák gyámolítása stb. stb., amit e cikk keretében fölsorolni sem lehetne.
És a társadalom?! Ez segédkeznék az egyházaknak és a kultúr-egyletnek minden jóravaló munkában, anyagi és erkölcsi gyámolításával, és úgy, mint eddig is tette. Fő törekvése azonban csak kettő lehet. Egyik a nemzeti tudat folytonos ébrentartása, másik az állam, az egyház és a közművelődési egyesület magyarosító intézményeinek minden oldalról való támogatása. Gátat vetni azon rossz szokásnak, hogy a magyar ember oláh leányt vegyen feleségül, s lemondani régi politikájáról, idegen ajkú emberekből alkotni össze cselédségét és érettek elferdítse, elfelejtse édes anyanyelvét.
Így aztán, ha mindenki megteszi a magáét, ha az állam, az egyház, a kultúr-egylet és a társadalom a magyarosítás szent céljától lelkesítve, közös erővel munkálkodnak egy jobb és boldogabb jövendő megteremtésén , akkor a hunyadmegyei magyarság is rövid idő múlva, hálatelt szívvel adhat hálát az Istennek, hogy : »Kemény próbára tettél, óh Uram! mindazonáltal elveszni nem hagytál engemet. Legyen áldott érette szent neved!«
Szőts Sándor, dévai református lelkész.