Déva történelméből 1853-1886

  Religio, 1853. 1. félév. 50. szám.
  Déva: A bulgaritas Capistranról nevezett sz. ferenczrendi egyesült tartomány tagjainak működése s kolostoraik. Déva, april 12.
Főtisztelendő szerkesztő úr! Ha jelem soraimat becses lapjába fölvenni méltóknak találandja, azok közzétételéért alázatosan kérem. Ő főmagasságú érsek-bíbornok vallásos érzelmektől dobogó kebelében azon vallásos vágy fogamzott, miképp Bulgáriából Erdélybe származott, de a nem rég lefolyt zavaros idők miatt számra megkevesedett Ferencziek a Capistran néven ismeretes magyarhoni sz. Ferencz követőivel egyesüljenek, melly vágyát a jóban fáradhatatlan lelke egy év alatt tette is érlelé; és ennek következtében a mílt évben Magyarország róna tájékáról ketten e hegyes vidékre költözködünk. Hogy ő főmagasságának ezen atyai intézkedése nem maradt siker nélkül, mutatja a nép a vasáros ünnepeken az Úr házában nagyobb számmali megjelenése, s a húsvéti gyónás által Istennel kiengeszteltetteknek az Úr asztalához járulása.
  Igaz ugyan, valamint más helyeken, úgy itt is, a mult évek mindent felforgató zivatara sokak erkölcsi szigorát megtágította, erénykedő szellemét ellankasztotta, vallásosságát, buzgóságát csökkentette; de bennök az Istenbeni hitet el nem oltotta, reménységet meg nem ingatta. A szív, ha a reménységnek leggyöngébb köteléke csatolja is az örök élethez, az elme, ha nem egészen halt meg még azok iránt, mik vallásosság színét viselik, nem képes magát oda engedni a hitetlenségnek.
  Vannak ugyan, mint más helyeken is, némelly földi boldogok, kik, mint az evangeliumi hivatalosak, nem jelennek meg az Úrtól készített lelki vendégségre, de ezen kevesek kivételével lelki élvezetök megédesülését mindnyájan csak az egyházi beszédben s sz. miseáldozatban lelik föl. Jól esik szívöknek leginkább azon atyai gondoskodás, hogy a ferencziek hiányát ismét ferencziek pótolják.
  Emlékeznek ők és nem feledik soha, ama hivői tiszteletet, fiúi ragaszkodást, érdem-méltánylatot, mellyel apáik az ez ideig itt lakó szerzetes férfiak iránt viseltettek, és ezen szerzetesekhezi bizodalommal párosított, apáikról átöröklött ragaszkodásban megmaradnak.
S nem is lehet máskép: mindegyik közülök érzi, hogy midőn keresztény polgári kötelességeit teljesíteni bírja, lelki üdvét ugy, mint földi javát előmozdítja, s visszagondolva gyermeki éveire, hogy mindezen tehetőségének alapját az iskolában a szerzetes atya lelkismeretes fáradozása tette le, akkor a birodalom s ragaszkodás önkényt támad szívében.
  A volt bulgarita szerzetesek tartománya hat kolostor s három házból állt, ezek közül: a bukaresti, campilongi, rimniki kolostorok a tergovesti házzal Oláhhonban; a dévai, károlyfejérvári, alvinczi kolostorok a körösbányai házzal Erdélyben; a vingai ház Bánátban vannak.
E helyeken, Károlyfejérvárt kivéve, a szerzetes atyák lelkészi hivatalt vittek; most pedig a forradalomban leégett károlyfejérvári s kőrösbányai házak lakhatlanok lévén, ez utolsó helyen lelkészkedni megszűntek. Azonban kevés holnapok előtt örömmel értettük, hogy dicsően uralkodó apostoli fejedelmünk Ferencz József ő Felsége, ki atyai szeretetének kitűnő indulatával viseltetik szerzetünk iránt, legkegyelmesebb meghagyásából a kőrösbányai templom és házat Gyurma Gábor érdemteljes volt bulgarita provinciális felügyelése mellett még ez évben teljesen fölépülend; kívánandó is, hogy e ház minél előbb lakhatóvá legyen, és szerzetes rokonunk e helyen is a nép vallásos nevelését megkezdhessék.   Pongrácz Bódog, sz. f. r.

  Pesti Napló. 1856. január 9.
  Farkasaink nagyon elszaporodtak a v. hunyadi járásban, az idén épen 120-at öltek meg. Egy oláh a tavaszon egy üregből kihajtván az anyafarkast épen tizenkét farkaskölyökre talált, melyek mind egykorúak valának. Igen érdekes s megczáfolja a természettan azon állítását, hogy a farkas évenként csak 4—6-ot kölykezik.
  E napokban Déván több ottani lakos erdőt vágni ment ki fejszékkel s ott épen tizenkét kiéhezett farkasra akadtak, kiket körbe fogván a huszonhét baltás szépen behajtott a városba, s egy épületudvaron katonák által lövettek le. Ugyan jó nevelésű farkasok voltak, sem az elszökést sem a támadást nem kísérelvén meg, pedig önmegadásaiknál nem igen számíthattak bőkezű „gnadera.“

  Budapesti Viszhang. 1856-07-24/30. szám. Déva Erdélyben.
  Erdély oly igen gazdag festői tájakban, rajzónak örökké bő foglalkozást nyújtaná. Déva kies vidéke is folyton élénk színekben él emlékeink között. Midőn a most lassú majd rohanó s lefolyásában oly változékony Maros völgyén lebocsátkozva elhagyjuk Károlyfehérvárt s a történeti nevezetességü Kenyérmezőn a múltak képeivel foglalkozva áthaladtunk, kiszélesedik előttünk a Marosvölgy; jobbra a rengeteges hegylánc, a mócok hazája tekint le a tövében hömpölygő Marosra sötét erdeivel; balra tőlünk emelkedő hegygerinc zárja a láthatárt, s a nagy messzeségben Retyezát hamvas csúcsa tűn szemünkbe. Tovább haladva Szászvárosnál a kiszélesedett Marosvölgy egy nagy színkör alakjában áll előttünk; a láthatár szélén, a távol háttérben emelkedik Déva, hol jobbról és balról a hegységek ismét összefolynak, s a Maros meredek sziklahegyek közt magas hegyoldali utak tövében siet Magyarhon határaiba. Közelebb Nagyág tájképét adtuk, melynek hátterében keskeny szalagkép a Maros, s egy emelkedő hegycsúcson Déva szemlélhető. Most Déva rajzát a szászvárosi útról közelebb nézpontból adjuk. Sz.—

  Pesti Napló. 1860. május 6. Széchenyi István halála.
  Dévai rendes levelezőnk írja ápr. 27-én: „Déva, Hunyadmegyének egykori főhelye s központja fogja föl első a távolból jövő események hírét s innen terjed a vidék minden pontjaira. Távírda sem vihette volna gyorsabban innen a nagy halott felőli hírt vidékünkbe szét, mint amilyen sebesen elterjedett nagyszerűségénél fogva.
  A helybeli kaszinó választmánya rögtön egybegyűlt és jegyzőkönyvileg örökített határozatnál fogva az egylet az elhunyt dicső iránti enyészhetlen hálájának és tiszteletének jeléül négyheti gyászt visel.
  Továbbá a kaszinó tegnap a helybeli kath. templomban engesztelő áldozatot tartatott. Jelen voltak e templomi gyászszertartáson az egylet tagjai testületileg, magyar gyászöltözékben, szintígy számtalan hölgyek a városból és vidékből, továbbá a helybeli polgári hatóságok, a város és vidék nagyszámú közönsége fájdalommal a szívben és a benső gyász külső jelvényeivel. A gyászmise végeztével az egész együtt volt sokaság a harangok bús zúgásától híva, kisérve, a reformátusok helybeli templomába tódult, és itt is a hazai nagy vesztéshez méltó gyászünnepély tartatott.
  A templomi ünnepélyek végeztével a kaszinó teremébe ment a ki csak beférhetett, hol a dicsőült nagynak eddig is legkitűnőbb helyen állott olajfestvényű képét honleányi gyöngéd kezek által kötött hervadatlan zöld babérfüzérrel koszorúzták meg. Berekeszteni e rövid tudósítást a ref. lelkész gyászimája végszavaival: „Keljen föl keblünkből a nemzet nagy halottjáért egy fájdalomsóhaj: mert elvesztettük őt; s egy hála fohász: mert bírtuk őt; és mondjuk egyesülten: a nemzet hű emlékezete őrködjék „a legnagyobb magyar“ sírhalma fölött! Áldás a hazán s mindazokon kik ennek ügyét szívükön viselik!“

  Pesti Napló. 1861. április 24.
  Hunyad megye, Déva. Apr. 14. Megyénk főispánja b. Nopcsa Ferencz, mai napon tartá bevonulását városunkba, megyénk székhelyére. Különös látomány évtized óta temetői csend és hallgatagság borongott völgyeink fölött, és most mily mozgalom, mily zaj, mily fény, mily lelkesedés. Sok hiányzik pedig még abból, hogy teljesen átadjuk magunkat a hazafiúi örömnek, mert még most is csak erdélyieknek szabad lennünk — de nagy bizalmunk a jövő diadalában felülemel a hiányokon és felkiáltunk: „E porba omlott szép haza fel fog virulni még.“
  Főispány úr e hó 11-én Szászvároson volt már, s még ottlétében karjaira vette a nép lelkesedése, odavaló s vidéki magyarok, románok nagy sokaságban tódultak szállása elé, a fáklyák örömfényénél a „szózat“ és „Hymnusunk“ lélekemelő hangjainál megszámlálhatlan ajkakról harsogó éljenekkel tiszteltetett meg. A közörömet Tóth László hazafius tüzzel teljes beszéde tolmácsolta s midőn ennek folytán a piski 1849-beli dicső csatát emlegeté, dörgő éljenek jutalmazták szavait.— Mai napon Szászvárostól Déva felé megindult a főispány ur nagyszámú kíséret mellett.
  Piskinél megyénknek magyar és román egyesült bandériuma— minden egyes lovag kezében saját zászlóval — és nagyszámú örvendező néptől kísért megyei küldöttség fogadta, üdvözölte az óhajtva várt főispány urat. A magyarok nevében gr. Bethlen Olivér, a románok részéről Csáklány György dévai bíró szólottak, még a megyei kevés számú izraeliták sem maradtak ki az alkalomból képviseletlenül, mert Dr. Fischer Henrikben igen jeles szóvivőre találtak. A szólóknak külön-külön alkotmányos szellemben, alkalom- és czélszerűen válaszoló főispán, úr a bandérium zászlóitól és lovagjaitól körülfogva, nagy számú kocsikon ülő néptől kísérve, s érkeztét a dévai várhegyről jelentő mozsarak örömlövései között Dévához érvén, a város végén a zászlóikkal s örvendező éljenekkel tisztelgő városi és falusi községektől fogadtatván, szűnni nem tudó örömriadás között vitetett kijelölt szállására, hol a megyéi minden vallású papság s egyéb testület ek tisztelgését s üdvözletét fogadván, s mindeneknek alkotmányos szellemben válaszolván, egyszersmind szíveket hódított magának.
  A háználi tisztelgést a vendéglőben közösen tartott ebédkezén követte, melynek legélvezetesb részét a hazafius lelkesedéssel teljes pohár áldomással adták. Ilyen volt Tóth Lászlóé az ünnepelt főispánért, mint az oly sokáig elnyomott alkotmányos élet leendő vezéréért, s a jelen volt derék gr. Kun Konrádért, megyénk 1848-as főispánjáért, ki több évi börtönöztetést szenvedett hazafiai erényeiért. A főispán úr lelkesen válaszolt, szintúgy az utóbbi, ki egyszersmind válaszát a főispánságtól búcsúzásul alkalmazván, mondá: jutalmát találja szenvedéseinek abban, hogy a nemzet a kiállott súlyos évek alatt el nem veszett, s intve buzditá a jelenvoltakat kitartásra a még bizonyosan reánk várakozó terhes napokban, mik a hazafias erényt próbákra teszik bár, de kitartás és egyetértés által kétségtelen győzelemre viendnek. A polgári örömnapot este fényes kivilágítás és jeleseink szállásánál tisztelgő fáklyás zene és üdvözlő jeles szónoklatok zárták be.
  Első tisztelgés volt napunk hőse főispány úrnál, Háskantin György szabadságlehellő erőteljes szép előszózata mellett, másik gr. Kunnál, hol Tóth László magyarul, Krajnik románul szóltak a jeles ünnepelt férfiúhoz méltóan, majd jöttünk a sok érdemű gróf Bethlen Olivérhez, ki a még csak néhány napos megyei élet vezetésében már oly szép nevet vívott ki magának, aztán ft. Pap Gábor hátszegi g. e. vikáriushoz, hol Márkus mondá el a jeles hazafi román főpapot méltán megillető szép üdvözlést, aztán jeles honfitársunk Makrai Lászlóhoz, kinél ismét T. L. tolmácsolá a köztisztelet érzelmeit. Mindenütt nagy sokaság, mindenütt örömet harsogó éljenek. Oly szép az ily üdvözlő tisztelgés és kivilágítás, melyet nem rendeltek meg a városházától! Végre a fáklyák halomba rakottan, lángjaik összefolyván elhamvadtak s a napot bezárták.
  Legyen elég ennyi a tisztelgésről, mely úgy is nem egyébb tisztelgésnél, mitől a haza üdve oly kevéssé függ. Majd innét tova fontosabb dolgokról is leendnek közleményeink, most illelőül megírhatjuk, hogy más napon ápril 15-én, a casino nagy termében főispány ur elnöklete alatt értekezleti ülés tartatott, hol kevés de lelkes szóvita után megállapíttatott, hogy főispány úr az 1848-beli megyei bizottmánynak testi és erkölcsi életben levő tagjait magyarok és románokból egyenlő számban ideiglenesen kiegészítvén, ez a közelebbi ápr. 25. tartandó gyűlésben a megyei tisztséget alakítsa meg, mely aztán intézkedjék minél elébb egybegyülendő ősgyűlésről, hol az ideiglenes megyei bizottmány állandóval cseréltessék föl. Elnöklő főispány úr alkalomszerűen és alkotmányos szellemben megnyitván s vezetvén a gyűlést, örvendetes tanúságát adta tapintatos és tekintélyteljes vezérletének.
  Közlő semminemű hivatalt nem igényelvén, hízelgés nélkül mondhatja ezt el a t. dv. közönség színe előtt.

  Pesti Napló. 1862. február 28.
  A Maros tömegnyi vastag jege Gyula-Fehérvárnál még mindig áll, azonban megindulását a bekövetkezett lágy, esős idők folytán minden órán várják. Az aradi várból f. hó 20 -án három 12 fontos ágyút szállítottak Dévára, hogy a Déva környékén a szorosokon netalán összetorlódó jeget széttörjék.

  Hölgyfutár. 1862. március 15.
  Déván, b. Józsika Géza vezetése alatt műkedvellői társulat alakult, mely jótékony célokra előadásokat rendez. Az első előadás márc. 3 dikán tartatottt. A „Csalódások "-at adták, a róm. kath. templomba való orgonának megvételére.

  Vasárnapi Újság, 1862. december 21.
  B. Nopcsa Elek, Erdély egykori kanczellárjának hamvait, Bécsből e hó 5-én Dévára szállították s fölötte az ottani kath. egyházban másnap nagyszerű requiemet tartottak. A ravatal körül, a fekete posztóval bevont templomban, száz meg száz gyertya fénye mellett zengett a halottas ének. A szertartáson a vidékről összesereglett nagy sokaság volt jelen. A holt tetemet a Hátszegvidékre a Farkadinban levő családi sírboltba szállították.

  Vasárnapi Újság, 1862. december 28.
  Hunyadmegye törvényszéki elnöke, kiről a „Korunk" írta, hogy nyom nélkül eltűnt, nem kevesebb, mint 40,000 ft deficitet hagyott hátra.

  Sürgöny. 1863-11-19/265. szám. Gondnokság.
  Ns. Hunyadmegye id. tervszéke részéről ezennel közhírré tétetik, hogy Gróf Bethlen Olivér és neje Báró Nalátzi Józsefa bebizonyult számítás nélküli gazdálkodása miatt gondnokság gondnokul Déván lakó Jordán Domokos neveztetvén ki.
  Ami oly hozzáadással juttatik köztudomásra, miszerint nevezettek ezután vagyonuk felett szabadon nem rendelkezetvén, senki velök szerződésekre nem lépjen, mivel ellen esetre a káros következéseket ön magának fogja tulajdoníthatni.
Hunyadmegye tszékének Hátzegen november 11-én tartott üléséből.

  Politikai Újdonságok. 1864. január 27.
  Déván, a múlt hó végén temették el Horváth Jánosnét, szül. Berényi Máriát, ki nagy Kölcseynknek anyai ágon közel rokona volt, Vád-Naláczon lakott. Végehajtása, hogy Déván, anyja, Kölcsey Mária mellé temessék, s nagy rokonának hymnusát énekeljék sírja fölött, s teljesedésbe ment. Ha áldozat kellett a hon oltárára, ha irodalmat, iskolát, vallást kellett pártfogolni, a honleányi erényekben gazdag nő mindig az elsők sorában állt.   Áldás poraira!

  Vasárnapi Újság, 1864. május 1.
  A magyarok és székelyek eloláhosodásáról Erdélyben épen oly gyakran fordulnak elő szomorú tudósítások a lapok hasábjain, mint a mily gyakoriak reá a példák az életben. Közelebbről a, „K. K." egyik levelezője fél millióra teszi azon, magukat oláhoknak valló s jóhiszeműleg azoknak ismerő tiszta székely és ős magyar rokonaink számát, kik eredetre nézve nem oláhok, hanem a vallás, és más, a régibb rendszerben rejlett okok miatt, nyelvüket, nemzetiségüket elhagyva, elfeledve tőlünk elszakadtak, s ma már csak vezetéknevükről ismerünk reájok, hogy velünk egy vérből származott testvérek. Hunyadmegye legnagyobb része oláhul beszélő magyarokból áll, s Torda, Kolozs, Doboka és Belső-Szolnok megyékben temérdek család van, mely tiszta magyar hangzású neve daczára oláhnak vallja magát.
  Így az összeírásokban: Ardányi, Borodi, Bors, Baróti, Osalány, Dorgó, Dipsay, Darabant, Faragó, Fogarasi, Fejszés, Gernyeszegi, Hatházi, Haragos, Huszár, Kendi, Kormos, Kurucz, Kabos, Katona, Lédári, Markos, Mégyai, Orbonás, Puky, Rákóczi, Rákos, Rajta, Ramonczai, Székely, Zúgó, Zoltán stb. nevek után Akszintye, Gligoru, Sofronie, Gyorgye keresztneveket illesztve találunk.

  Pesti Napló. 1864. május 14. Vidéki tudósítások. Déva, május 9.
  Az elmúlt — vajha többé soha vissza nem forduló — év ínségétől Erdélybe menekülteknek legtöbbje Déván keresztül vette útját.
Erdély — kivéve szász hazánkfiait, kik, daczára annak, hogy igen sok szűkölködő német is jött a Bánátból — testvéri szeretet adományával fogadta a menekülteket. Egy ínséges évnek kellett bebizonyitni a két testvérhazának eszményben és óhajtásban csakugyan élő unióját!
  Szám szerint múlt év october 23-tól — mikor tömegesbbé kezdvén lenni a beköltözés, itt Déván hivatalosan feljegyeztetni kezdetett—i. é. ápril közepéig 2547 férfi, 632 nő, 389 tizenöt éven aluli, és 235 hasonló korbeli leánygyermek utazott itt keresztül, kik a városházánknál nekik úti költségül kiosztott pénzsegélyen kívül (összesen 690 ft 90 kr), a városi hatóság gondoskodásából keresztül utaztokban fűtött szállással láttattak el.
Ezeken kívül december óta telelés végett megtelepedett itt 47 család, melyből 35 ápril közepén is még itt volt. Az itt telelt családoknak a pénzsegélyezésen kivül 380 véka gabona osztatott ki. April közepével a segélyezés megszűnt, s egy része a menekülteknek haza viszszament, más része helyben maradván, napszámmunkával tartja fenn magát, vagy pedig cselédül állott be. Most már segélyezés a városháznál csak azoknak osztaták útravalóul, kik Erdély távolabb vidékeiből házi visszatérő utjokban e városon keresztül mennek, ami naponként folyvást történik.
  Az itt gabna és szénabeli segély, a dévai lakosok és hunyadmegyei községek adományából — ki nem maradván az oláh polgártársak is - megyei hatóságilag gyűljtett be. A fentebbi számok pedig szolgáljanak magyarázatul és mentségül is azon figyelmes újságolvasók előtt, kiknek talán feltűnt, hogy Déváról s e megyéből kevés e czélra való alakozásról olvastak a lapokban. Volt bizony nekünk ebben részünk, s hála Istennek, hogy Tehettük azt, amit lehetett tennünk. Nem küldöttük be az adakozásokat, hanem a hozzánk eljönni kényszerűlteknek helyben osztatott ki.
Országgyűlési követté megválasztatott mai napon Tóth László ügyvéd. A megjelölt 68 szavazó közül 54 szavazat választott.

  Vasárnapi Újság, 1864. június 12. A nevelés köréből.
  A gyermekek koraérése.
- A gyermeknek iskolába kell menni! Hadd tanuljon. Olvasni már meglehetősen tud, az írásban is gyakorlá magát, most komolyan hozzá kell látnia a tanuláshoz.
- Mennyi idős a gyermek? - kérdem.
- A nyárra lesz öt éves.
  Vajon ritkák-e az ily esetek? Éppen nem; akinek alkalma van a szülőkkel azon nézetek és tervek felöl beszélgetni, melyeket azok gyermekeik nevelése körül követnek, az majd mindennap hallhat ily nyilatkozatokat. Amint a gyermek negyedik évét betöltötte, elkezdik az abc-t bemagoltatni vele, s kimondhatatlanul örvendenek a gyermek sokat ígérő eszének, ha azt hat éves korában már képessé tették az I. gimnáziumi osztályba léphetni.
  Ha az volna célunk, hogy a gyermeknek minden szabadabb szellemi fejlődését megakadályozzuk: nem választhatnánk ennél célhozvezetőbb utat.
Vegyük először is a dolgot tisztán physiologiai szempontból. Minden értelmes orvos azt fogja mondani, hogy az emberi agyvelő a 8-ik év előtt rendesen kevéssé van annyira kifejlődve, hogy megfeszítettebb szellemi munkásságot saját kifejlődése s megerősödése kára nélkül megbírhatna. Korábbi megerőltetés tehát okvetlen az agyvelő kiképződésének megakadályoztatását s elsatnyulását vonja maga után, mely káros következmény rendszerint nem is szokott elmaradni…

  Koszorú, 1864. július 10. KŐMÍVES KELEMENNÉ.

Ihol elindúla tizenkét kőmíves:
Úgy menyen, úgy menyen Déva vára felé.
Ők is rakni kezdik magas Déva várát.
A kit éjjel raktak : az nappal leomlott;
A kit nappal raktak: az éjjel leomlott!...

Azt a törvényt tette Kelemen kőmíves:
Melyik felesége hamarébb kihozza
Az ebéd vékáját,
Kő közé rakassék, ott megégettessék,
Magas Déva vára, halmára rakassék!

Ahol elindúla az ő felesége,
Az ebéd vékáját a fejire téve
S a kicsi gyermekit a karjára véve.
Őtet is meglátta az ö kedves társa:
„Istenem, istenem ! támaszsz eleibe
Vagy két fenevadat, talán visszatérik.“
Azt is elkerülte. „Istenem, istenem!
Támaszsz eleibe egy fekete felhőt,
Hullass eleibe apró köves essőt,
Talán visszatérik!“
Azt is kikerülte…

,Jó napot, jó napot tizenkét kőmíves!...
Istenem, istenem! mi dolog lehessen?
Háromszor köszönni, egyszer se fogadni!”
„Azt a törvényt tette a te kedves társad:
Melyik’ felesége hamarébb kihozza
Az ebéd vékáját,
Kő közé rakassék s ott megégettessék,
Magas Déva vára, halmára rakassék.“
“Nem bánom, ha úgy is!
Ha úgy megútáltad velem életed is”

Az ebéd vékáját fejéről levették,
Az ő kicsi fiát karjáról levették.
Mikor térdig rakták, csak tréfára vette;
Mikor övig rakták, bolondságra vette;
Mikor csecsig rakták, ő valóra vette
“Ne sirj kicsi fiam!
Vannak jó asszonyok, neked csicsit adnak;
Vannak jó gyermekek, téged elrengetnek;
Az égi madarak ágról-ágra szállnak,
Neked csikkolnak, téged elaltatnak!...

,Apám, édes apám ! hol van édes anyám?‘
„Ne sírj, kicsi fiam, mert haza jő este !“
Östét is elvárta, s nem volt édes anyja.
,Apám, édes apám! hol van édes anyám
„Ne sírj, kicsi fiam, mert haza jő reggel!
Reggelt is elvárta s nem volt édes anyja. Mind a kettő meghótt!...
F. SZABÓ SÁMUEL.

  Vasárnapi Újság, 1865. május 7. Régi domborművek.
  Déva mellett a vasúti földmunkák alkalmával egy emlékkőre akadtak, melyen az ép családi föliraton kívül 5 ember dombormű alakja áll. Az első alak szakállas öreg férfi képe, fején nyílt sisak, mellén páncéllal; a második egy ifjúé, taréjos sisakkal és mellvérttel; a harmadik egy női, a negyedik egy gyermeki alak; az ötödik egy fegyverzet nélküli bajuszos és szakálas férfit képez. Az emlékkő szélessége harmadfél, magassága 5 láb.

  Pesti Napló. 1867. május 21. Déva, május 11.
  Köszönet kormányunknak, Hunyadmegyének főispánjául, a kit óhajtottunk, azt nevezte ki, gr. Kun Kocsárdot. Mivel óhajtottuk, legőszintébb és legnagyobb örömmel is fogadtuk székvárosunkba vonulását, mely május 1-ső napján történt.
  Algyógyi kastélyából jött és Piskiben, az 1849. febr. 9-kén történt csatatér helyén fogadta a megye közönsége nagyszámú bandériummal, a helyiséghez méltó beszéddel üdvözölte Bágya Károly, honnan a nőttön növő közönség kíséretében Dévára bevonult, a város végén „Isten hozott“ feliratú, zöld lombokból emelt diadalkapun keresztül, a megyei hatóság jelenlegi helyiségeinek termeibe.
  Itt benn Makray László képviselőnk fogadta. A főispán, noha épen akkor testileg beteg és kimerült vala, egyikét mondá azon ritka beszédeknek, melyeket el nem feledhet, a ki hallott. Este kis városunk fényesen, s a mi legfőbb, önkénytesen kivilágíttatott. Ő mga ablaka alá fáklyászenével tódult a sokaság. Az üdvözlő beszédre Ő mga betegsége miatt nem felelhetett. Felelt nevében a köztünk időző gr. Lázár Kálmán. Azóta főispánunk egészsége közörömünkre jóra fordult.
  Főispáni székünknek 1848. örvendetesen restitualtatván in integrum, reménynyel, vágygyal, nézzük, várjuk az órát, mely meghozza azt, a megyei tisztviselőségre is. Egyebek felett nagy feladata lesz Hunyadmegye kormányának a magyar népnevelést, s a többit szintén felkarolni és keresztül vinni. E tekintetben is reménynyel nézünk főispánunkra, ki a maga hatáskörének eddig is Bethlen Gábora volt, s most legyen áldott ez óra, azzá jön a nagy nevű egész Hunyadmegyére nézve. Hanem hozzá méltó tisztikarra van szükség, még pedig minél elébb, annál jobb. 1.

   Magyar Polgár, 1868. március 13. Az elhanyagolt Hunyadvármegye. Tapasztalatok Hunyad megyéről.
  Általános és sokaktól elmondott igazság az, hogy népnevelésünk szerfelett el van hanyagolva. Ez oly tény, melyet tagadnunk — fájdalom — nem lehet. De merem állítni, hogy a magyar haza egy részéről, egy megyéjéről sem lehet ezt alaposabban elmondani, mint éppen Hunyad megyéről; neki jutott bizonyára e tekintetben az oroszlánrész.
  Hunyadmegye Erdélynek legnagyobb — 106 mfld területit — legszebb, legregényesebb fekvésű megyéinek egyike; az oláh határszéli kis Schweitz, a hátszegi völgy, — Erdély e Tempéje — a dévai lapály itt terülnek el áthálózva a Zsil, Sztrigy, Cserna és Maros folyók által. Legelői, szántóföldei gazdagok, termékenyek; erdeje, fürdője, arany ezüst-vasbányája bőséges; kőszéntelepe hírhedt. Mindezen természeti előnyeit, szépségeit díszíteni látszanak történeti nevezetességei, mint a dé¬vai, hunyadi vár stb. Mondom, ezen érdekes fekvésű megyét mintegy 200.000 lélek lakja, mely létszámból a magyarra alig esik 10—15.000, mi mindenesetre nagy aránytalanság. Népe egyáltalán szép növésű, deli termetű, de e nép nagyon, nagyon el van maradva. A magyarság — mi kevés van, s mi többnyire a térséget lakja — nem beszél, nem tud magyarul. „Elődeinknek nyelvét megunván, rút idegent cserélt.“
  A magyar falvakban, mint: Alpestes, Rákosd, Hosdát, Bácsi, Tompa, Haró, hiába kívánnál magyarul beszélni, itt legfeljebb is egy pár hajlott korú, múlt századbeli aggastyán volna, ki némileg megért s kérdéseidre oláhos hangzású, töredezett magyarsággal felel. A fiatal nemzedék, az meg nem ért, az nem tud magyarul. Ha kérded, miért nem beszéli nyelvedet, lesütött szemmel azt feleli, hogy: „asa amu pomenit“ — úgy örököltem. Így áll ez az u. n. „bocskoros nemesség” magyarságával, vallásra nézve mind reformátusok. A kisgyermek elmegy hébe-korba télen át az iskolába, de az, mint kitavaszodik, a könyvet pásztorbottal cseréli föl, s űzi a nomád életet, míg a tél megint iskolába menni készteti. Ez így tart a konfirmálási oktatásig.
  A gyermek szülői háznál egy árva magyar szót se hallván, az iskolában pedig nagyon keveset, mit tehet mást a pap, mint, hogy a magyar fiatalságot megtanítja a 10 parancsolat¬ra, miatyánkra, hiszekegyre, szóval a vallásra oláhul.
Eljön a házasság, természetesen ez sem mehet másképp, mint oláh nyelven. A nép elmegy gépileg a templomba, ott végig hallgatja az Istentiszteletet, a pap prédikál, erkölcsi oktatást tart, mit ér: a nép nem érti.
  Innen van az a morális romlottság és süllyedés, mely ezen falvakban kiválólag tapasztalható. Igen, mert a lelkész, ki a nép erkölcsi oktatója, tanácsadója, annak morális fejlő¬désére, jó iránybani terelésére nem hathat. Már pedig, hogy mivé lesz egy oly nép, mely semmi erkölcsi féket, korlátokat nem ismer, melynek szívébe, lelkébe a vallásos erkölcsi érzelmek, elvek gyökeret nem vertek, ki-ki beláthatja. Ennek nem kell kommentár.
  De még mi több! Hunyad megyének igen sok magyar faluja, melyek nagyrészt Hunyadi János székely- és magyarhoni telepei voltak, mint: Keresztúr, Kis és Nagy Barcsa, Szentandrás, Szántóhalma, Sárfalva, Batiz, Almás, Magyarósd stb. idők folytán tökéletesen eloláhosodtak, s most a gör. n. egy. vallást követik. Hogy e falvak valaha vagy legelőbb is azok lakóinak nagy része magyar volt, azon körülmény is látszik igazolni, hogy közöttük, bár gör. n. egy. vallásúak, igen sok magyaros hangzású névre találunk. így fognak lassanként a fennebb említettem, annyira mennyire, magyar falvak elamalgamisalódni, ha most végre valahára a népnevelés ügyét — mint illik — lelkesen föl nem karoljuk! Ily körülmények közt nevezetességképpen említem föl, hogy Hunyad megyében egyetlen egy falut tudok, mely, bár meglehetős csángós, palócos accentussal, de magyarul beszél, e falu neve Lozsád; úgy tűnik fel e tekintetben, mint sivatagban az oáz.
  És mindez itt benn, itt a hazában, szemeink előtt történik! Vajon csodálkozhatunk-e joggal, hogy havasal és felföldi véreink oláhul tanulják a „miatyánk“-ot, oly országban, hol a bukaresti kormány korántsem részesíti az idegen nemzetiségeket angyali concessiókban, hol az állampolgári lét föltételéül azt tűzik, hogy más nemzet fia magát románnak vallja. Mondom, azon semmi esetre sem csodálkozhatunk joggal, hogy ott magyarjaink elnemzetietlenednek, elamalgamizálódnak, ha itthon sem áll különben a nemzetiség ügye. De köztudomású dolog, hogy mennyire vitte már Czelder Márton és Koos Ferencz urak fáradhatlan buzgalma és lelkes tevékenysége a nemzeti- és vallásügyet Ro¬mániában, mint ezt Czelder Mártonnak 7 évi működéséről beküldött kimutatása eléggé bizonyítja éspedig mind közadakozás útján.
                                                                                               ------
  A Kralovansky-féle alap folyton nő, gyarapodik, úgy, hogy nemsokára orvosolható lesz a „régi baj“, mint ezt Imecs gyulafehérvári tanár nevezé röpiratában. Nem lehetne-e — kérdem — Hunyadmegyében szintén ily úton, módon a szerfelett elhanyagolt népnevelést előmozdítani, a tanítók díjazását javítani, a népben a nyelv megtanulása iránti ösztönt ébreszteni, fokozni.
  Herder azt mondja: „Die Sprache hat die Menschen menschlich gemacht.“ Ha ez általánosságban mondva áll, úgy állnia kell specifice is, t. i.: „a nyelv teszi a nemzetet valóban nemzetivé, nemzetiessé.“ Avagy mi veszteni valónk van még, ha a nyelvet is elfeledjük! Miként remélhetjük, hogy a nemzeti érdekű ügyek, eszmék visz, hangra találnak oly népnél, mely már elfeledte nyelvét? De melyben még azon öntudat él, hogy ő „Ungur.“
Ne engedjük hát —- még nem késő — öntudatának e szikráját is kialudni, hanem emeljük benne a nemzeti öntudatot s tanítsuk meg magyarul beszélni! Valóban nagy öröm kútforrása volt reám nézve néhány hunyadmegyei derék hazafinak Hunyad vára elpusztulástól megóvása iránti intézkedése. Neveik minden jó hazafi szívében kitörölhetetlen betűkkel lesznek felírva. Ha már a történeti emlékek iránt tudunk ily kegyeletet nyilvánítani, vajon a nemzetiség ugye nem érdemelne-e meg ennyit?
  Uraim! Ez egy seb a nemzetiség testén, mely múlhatlan orvoslást igényel. Részemről hiszem, s meg vagyok győződve, hogy Hunyadmegye illetékes férfiai lépéseket, intézkedéseket fognak tenni a népnevelés ügyében is! A párisi világkiállításon az osztrák sörcsarnokkal szemben a porosz egy népiskolát állított fel! Ez szép lecke, nem árt, ha mi is tanulunk belőle!
  Nagy Béla.

  Nemzeti Kalendáriom 1868/54. Hunyadvármegyei közigazgatás.
  HUNYAD megye: 109 mfdnyi területen 182,660 lakossal Székh: Déva. Főispán: gr. Kún Kocsárd. Főbirák: Jordán Domokos, Szilvási László, Páva Antal. Alisp: Ciaclanu György, Oltyány László, Mara Lőrincz. Főj.: Kaskantin György. Alj: Sándor Miklós. Levélt: Rigó Gyula. Szlb.: Fodor Elek, Barcsai Béla, Crainicu Elek, Herbai Elek, Váradi Bertalan, Jánki Lajos, Benedikty Albert, Lugosi Ferencz, Demján Péter, Apostolu Constantin, Nandra György, Pogány Ádám, Apáti István, Vasits Márk, Zudor Dénes, Barcsai Miklós és Puy Zsigmond.
  Tvszéki üln. Déván: Csonka Ferencz, Demsisor Péter, Piposiu Lázár, Pisó Simon, Densusianu Áron, Mihály Béla, Kenderesi Mihály, Balea Ignácz, Orbonasiu József. Főügy: Tóth László. Alügy: Trif Simon.
  Hátszegen: Ponori Sándor, Kenderesi Ignácz, Eperjesi, Schusnek Nándor, Balassu János és Ambrosiu Bersanu. Főügy: Santialu Anton. Alügy: Torma Sándor.

  Megy a gőzös, megy a gőzös…
  Politikai Újdonságok. 1868. szeptember 9. Közlekedés.
  Aug. 21-re emlékezetes nap marad az erdélyi vasutak történetében. Ugyanis a nevezett nap indult az első, Aradról Dévára induló személyvonat „Marosportus“ nevű mozdonytól vonva Erdély marosvölgyi szép tájain keresztül. Aradról reggeli 9-kor indulván el, Radna, Brezova, Soborsin, Zám, Maros-Ilye nagyobb állomásokon hosszabban időzvén, pont 12 órakor robogott át a nagy-branicskai hídon, s 1 órakor érkezett meg a virágkoszorúk és zászlókkal feldíszített dévai indóházba.
  Mindenütt nagy lelkesedéssel üdvözli a gőzmozdonyt az érkező elé kitóduló nép. A branicskai hídon egy 9000 mázsányi tehervonat előzte meg menetében, a híd biztonságát megállapítandó. Aznap Déván ebédelt és mulatott a vasúti közönség, s onnan 4 óra után indult vissza a 9 órakor megpillantott Aradra.
  E héten már Szászvárosig közlekedik a vonat, de Fehérvárig aligha október előtt nyílik meg. A Maros nem lévén újabb időkig áthídalva a Branicskától Fehérvárig terjedő egész vonalon csak szűkén volt az építészeti anyag szállítható. Itt az oka késedelmének.
  A branicskai hídról újabban ismét beszélik, hogy a vasúti közlekedés megint meg van akasztva, mert a megtett próbaút óta, a fából konstruált hídfők oszlopai 6 hüvelykkel szálltak volna alább. A Maros balpartján most két gőzgép s néhány kocsi áll, mi a továbbépítésre mindenesetre igen előnyös körülmény, csak lehessen elégséges építkezési anyagot szállítani is. Beszélik, hogy egészen új, más szerkezetű hídfők építése vétetnék foganatba.

  Pesti Napló. 1869. február 21. Eladó birtok.
  Hunyadmegyében, Déva városában, a piaczon, szemben a kápolnával, a patika szomszédságában, egy 6841 öl kiterjedésű belső telek, ezen egy jó állapotban levő 4 osztályú lakóházzal; a dévai határban jó minőségű 8 darab szántó-, kaszálló-földek, 7., hold kiterjedésben; ugyancsak ezen birtokhoz tartozólag Keresztény-Almás községben egy belső zellér-telek házzal, úgy 5 1/2 hold külső felszerelésekkel, és egy fiatal 25 hold kiterjedésű erdővel; végre Beregszó községében 6 napra arányosított regale-joggal, szabad kézből készpénzfizetés mellett eladó. Megvenni szándékozók személyesen vagy levélben megkereséssel értekezhetnek alúlírtnál Sz.Somlyó városában. Hollaki Albert, tulajdonos.

  Iskolatervek Déván
  Pesti Napló. 1869. november 13. Állam-tanítóképezdék.
  Október elején ott volt Molnár Aladár közoktatásügyminiszeri oszt.-tanácsos a közoktatási kormány által felállítni szándékolt, egy tanítóképezde és egy alreáliskola ügyében.
  A tervezett tanintézetek helyiségéül egyetlen alkalmas helyet találtak egy b. Nopcsa Ferencz udvarmester úr által bérben bírt kincstári telket a rajta levő épületekkel.
  Több magánértekezletek után Molnár A. oszt.-tanácsos és Szeremley tanfelügyelő urak jelentésével egy városi közgyűlés tartatott ez ügyben, melyen a két tanintézetnek felállítását Déván egyhangúlag örömmel fogadták s a közoktatási miniszter gondoskodásáért a város köszönetét fejezte ki; de midőn a minister küldötte a még szükséges épületek előállításához, és a b. Nopcsa udvarmester úrtól a bérben megnyerni reménylett helyiségek átalakításához szükséges gyalog és szekeres munka megajánlását kívánta, némely románok, azon okot adván elő, hogy a gör. katholicusok templomot építenek — oly aggodalmakkal álltak elő, hogy a délután is folytatott közgyűlésben sem tudtak a város részéről hozandó áldozatokban megállapodásra jutni, daczára a Barcsai főispán által a munka könnyítése iránt tett szép ajánlatoknak.
  Az ügy következő gyűlésre halasztatott. Azonban a magyarok, és a közművelődés iránt érdeklődő némely románok, nehogy a város e nevezetes nyereséget elszalassza, magánfolyamodásban kérték fel a közoktatási miniszert a két tanintézetnek felállítására, s a szükséges munka előteremtését magukra vállalták. Reméljük, hogy a dévaiak e szépbuzgalmát méltányolni fogja a minister, mely esetben már csak b. Nopcsa udvarmester úr és a kincstár szívességétől függ, hogy a 180 ezer lakosságú s az elhagyatott elemi iskolákon felül egyetlen tanintézettel sem bíró Hunyadvármegyének, Déván egy képezdéje s egy al-real-iskolája legyen.

  Magyar Polgár, 1869. november 14. Hunyadvármegyei közigazgatás 1869-ben. Családi boldogság egy jobboldali megyében.
  Egy ismerősünk,— írja az „Er” — ki nem régiben elment, hogy megnézze azon erdős kis országot, mely a kormánypárt bukott embereinek annyi önfeláldozással ajánlgatá választókerületeinek országgyűlési képviseltetését, a Maros szép völgyén utazott be Erdélybe s élvezett sok mindent, de semmin se bámult úgy, mint bizonyos értesítésen, mely a dévai állomáson adatott neki Hunyadmegye önkormányzati állapotát illetőleg.
A gyönyörű várromra nézett fel, midőn hozzá lépett egy ősz alak és szóla: úgy-e felséges! De higgye el ön, nem ez a mi nevezetességünk. Pompás omladékot láthat ön másfelé is, de ami nálunk él és uralkodik, ahhoz foghatót nem talál ön a civilizált világon sehol.
  Figyeljen rám: Bája István, Bája Zsófia, Barcsay Lászlóné, Bája Jozefa férjezett Kenderessy Ábrahámné, Bája Rozália Szereday Domokosné, és Bája Klára Keserű Antalné - édes testvérek voltak.
  Az elsőnek leánya, Bája Mária, neje a történelmi nevezetességű Nopcsa Vaszilikának; a másodiknak fia Barcsay László jelenleg főispánja Hunyad megyének; a harmadiknak fia Kenderessy Mihály, törvényszéki ülnök; a negyediknek fia Szereday Ignácz igazgató főbíró; az ötödiknek fiától Keserű Ferencztől született leány, Zsuzsánna, neje Bodola Jánosnak, aki főbíró és egyszersmind a dévai törvényszék elnöke.
  Az első testvértől, Bája Istvántól született Franciska, férjezett Barcsay Lajosnétól született fiú Barcsay Sándor, megyei pénztárnok.
  Tehát: Báró Nopcsa Lászlóné, a főispán Barcsay László, az igazgató főbíró Szereday Ignácz, és az egyik törvényszéki ülnök Kenderessy Mihály, testvérgyermekek, vagyis első ízen levő unokák; ezekkel egy másik kerület főbírája és egyszersmind a dévai törvényszék elnöke, Bodola János másod izén unoka; a megyei pénztárnok Barcsay Sándor és Mihályi Béla törvényszéki ülnök, vagyis Bodola János veje a fennebbiekkel harmad izén unoka.
  A főispán egyik fia, Barcsay Kálmán képviselő Hátszeg városa részéről; a másik pedig Béla, szolgabíró a solymosi járásban, és ennek neje édes testvér a főjegyző Sándor Miklós és segédszolgabíró Sándor Lajossal. S végre a harmadik főbíró s egyszersmind Hátszeg törvényszéki elnöke, Pára Antal tiszttartója volt Nopcsa Lászlónak. S most szóljon ön, nem unicium-e ez az atyafiságos kormányzat történetében s nem bámulandóbb-e mint ama bámulatos várrom ott fenn? Erre az ősz alak eltűnt. Valószínűleg a genius loci a Baják őse volt.

  Magyar Polgár, 1869. december 12. NOPCSA LÁSZLÓ ÜZELMEI
  Tisztelt Szerkesztő úr!
  Az ön lapja bátorsággal és határozottsággal küzd a magyarországi államélet újjáalakítása mellett. Engedje meg, hogy figyelmét az erdélyi igazságszolgáltatási állapotokra irányozzam, melyek nyomorúságát illusztrálandó Hunyad megyéből veszem a példát.
  E szomorú állapotú megyében minden tekintetben a b. Nopcsa család adja a hangot, természetesen a saját érdekeinek malmára hajtván a közérdekek vizét. A családfejő Nopcsa László báró, az eridatarins, kinek aktívái háromszorosan felülhaladják passiváit. Mint Schmerling régi kezeltje, mind ma¬ga, mind neje 4000 frt. évi nyugdíjt húz, melyet a provisorium epplacidált neki ugyan, de melyet a magyar nemzet keservesen fizetett adójából telik ma is az alkotmányos aera alatt. Nem kisebb kegynek örvend a kridatarius fia is, ki magasabb ajánlatok mellőztével a dévai uradalmat 25 évre, évi 22.000 frtért bírja bérbe. A nagy kegyelmet élvező Nopcsák ifjabbika 1867-ig Hunyadmegye egy minőségben főispánja s apja csődbirtokának kezelője lévén, a Nopcsa-tömeg hitelezői sehogy sem juthattak Hunyadmegye törvény székénél igazukhoz. A hitetlenséggel páros a botrányos eljárás, mely ez ügyben a legnyíltabban űzte garázdaságait. A csődbíróság elnöke maga is beállott a csődbirtok bérlői közzé, s egy 600 000 Ft. becsű jószágot évi 1000 frtért vett árendába. Természetes, hogy e bérlés csak színleges volt a kridatarius tovább is élvezte adósságokba mártott vagyona jövedelmeit és főispán fiának magas aegise alatt régi alattvalóit robotmunkára kényszerítette.
  1867-ben Nopcsafils államtitkári hivatalra tett Festetich gróf minisztériumában szert. A csődbíróságnak első teendője volt egy Nopcsa pere egyik feltétlen megadottjára ruházni a Nopcsafils kineveztetése folytán megürült tömeggondnokságot. A hitelezők többsége, nagyobbrészt bécsi bankárházak megelégelték az eddigi gazdálkodást, elég okosak voltak a szitán átlátni, s engem választanak tömegkezelővé (Verwalter).
Hunyadmegye törvényszéke azonban nem azért Nopcsa creatura, hogy protectorának az igazság előtt vesztett ügyét veszni engedje és azzal segíte Nopcsa kridás ügyén, hogy megtagadta tömeggondnoki decretumomat.
  Mint jogos tömeggondnok és főhitelező nem hagyhattam továbbra is oly. törvényszéknél ez ügyet, mely a kridatarius úr érdekeit az igazság rovására, s az igazságszolgáltatás gúnyára éveken át dédelgeté. Törvényszék delegatiójáért folyamodtam. De hiába, mert a marosvásárhelyi királyi tábla felett Apor Károly bíró uralkodott, s Apor nagy és hatalmas pártfogója bukott úri barátainak. És Apor báró megakadályoztatta a törvényszék delegáltatását egy oly esetben, oly indokok daczára, melyek minden jogállamban a csődconstantia és csődképviselet visszaéléseinek fegyelmi vizsgálatát vonandották magok után. Midőn e levelem, melynek minden soráért felelek, befejezném, a szerény kérdést intézem a közönséghez, vajon meddig visel el Magyarország hitelügye ily állapotokat?
  1868. június. „P. Lloyd” 154. szám. Lamberger R. Bécs, Hegy utca 4. sz.

  Pesti Napló. 1870. június 17.
  A vallás-és közoktatási m. kir. miniszter a f. évi október elején Déván megnyitandó állami tanítóképezde igazgató-tanácsába rendes tagokul gróf Kun Gotthárdott, azon ref. egyházmegye főgondnokát, Pogány Károly m. kir. úrbéri törvényszéki elnököt, Sipos János ügyvédet, Pap Péter hátszegi gör. kath. püspöki helyettest, és György István hátszegi római kath. esperest, továbbá póttagul dr. Lehmann Róbert ügyvédet nevezte ki.

  Ellenőr. 1870-10-28/43. szám. Levelek Erdélyből az Ellenőrhöz.
  Hogy br. Nopcsa László „ő méltósága“ sok fából faragott ember, azt tudja Erdélyben mindenki és talán tudják széles Magyarországon is.
  Életrajzát fölösleges volna megírni, mert még elhinné a „méltóságos“ báró úr, hogy ő még ma is több a nullánál, pedig mi a község s Hunyadmegye érdekében óhajtjuk, hogy megmaradjon dr. Nopcsa továbbra is „erkölcsi és politikai halott.“ Igaz, hogy a báró urat még ma is süvegelik Déván, igaz, hogy szerepébe néha-néha visszaesik és botjával szerezget magának tekintélyt, miután a jus gladii és jus primae noctis kora lejárt, — igaz, hogy Déva városát csak az ő befolyása fosztá meg azon vasúti központtól, mely ma Piskibe tétetett át s mely Dévát egy nagy ipar és kereskedelem központjává tette volna (és ezt azon okból, mert a báró úr egyátalán dühös ellensége a vasutaknak, mivel ezek sok idegent hoznak a városba, kik a méltóságos báró úr előtt nem emelnek kalapot, nem ismervén ő nagy ritkaságát) de hát azért most a báró úr ritka személyével csak annyiban foglalkozunk, amennyiben egy bizonyos dologgal áll kapcsolatban, melyről széltéven hosszában beszélnek Hunyad megyében, sőt azon túl is.
  Az tény ugyanis, hogy a dévai királyi uradalom hosszabb időre (30—40 évről beszélnek) Nopcsa Lászlónak van haszonbérbe adva. E haszonbérbe adás még a Schmerling-féle kormány alatt történt, s oly potom áron, hogy a haszonbér egész tartamára nézve a haszonbért a dévai uradalom egyévi jövedelméből busásan fedezheti, így állván a dolog, miután a Schmerlingéle rendszer és b. Nopcsa Lászlónak „hazafias“ szolgálatai sokkal ismeretesebbek, mintsem fejtegetni kellene, némileg indokolt azon átalánosan elterjedt hit, hogy a dévai nagy királyi uradalom talán nem is annyira haszonbérbe, mint jutalmul adatott b. Nopcsának. Hiszen aki kivihette, hogy egy ellene elrendelt vizsgáló bizottságnak ő neveztetett elnökévé, hogy fia b. Nopcsa Ferencz, midőn a közvélemény pressiója kitolta a hunyadmegyei főispánságból, — a ki ilyet és még sok mást ki tudott vinni,amiről nem tudjuk való-e,vagy nem való! — az könnyen kieszközölhette magának ráadásul a nevezett jutalmat. Ez mindenesetre feltevés — de indokolt.
  Miután azonban b. Nopcsa László szolgálatai egyáltalában nem volának olyanok, hogy azokat méltányolni lehetett volna, a Király megkororonáztatása utáni állapotok, időszakában. — indokolt volt azon föltevés is, hogy a magyar minisztérium Schmerling vagy a fekete kabinet jutalmazásait talán mégsem fogja elismerni és a dévai uradalom körül b. Nopcsa Lászlóval szemben nem fogja mellőzni az ország érdekét. A nevezett szerződés azonban (ha ugyan létezik ilyen) b. Nopcsa Lászlónak nem mondatott fel, ellenkezőleg ő ma is kizárólagos ura a dévai uradalomnak.
  Ha a fentebbiekre nézve alaposan megczáfoltatnánk, mi igen óhajtanak. Felemlítettük e tárgyat pusztán azért, mert széltében hosszában beszélik Erdélyben, s kapcsolatba hozzák még azzal is, hogy Lónyai magyar pénzügyminiszterkedése alatt vette meg B. Nopcsa farkadini jószágát s a nevezett szerződés is érvényben hagyatott. Ismételjük, csak azért említettük fel mindezeket, hogy nyilatkozatra bírjuk a kormányt. xy.

  A Hon. 1870-12-08/295. szám.
  Hunyadmegyének ajánltatik egy törvényszék Déván. Járásbíróság két: Maros-Illyén, Rápolton, Déván, Dobrán, Pujon, Vajda-Hunyadon, és Hátszegen, a két utóbbi telekkönyvekkel.

  Magyar Újság, 1871. március 5.
  Borba Zsigmond a Zaránd és Alsó-fehér megyék főposta s kereskedelmi útvonalára hívja föl a ház figyelmét, mely Dévánál egy életveszéllyel járó komppal van összeköttetésben. Kéri a minisztériumot, hogy az 1872-ik évi költségvetésbe e hídra a szükséges összeg előirányoztassék.

  Magyar Újság, 1871. június 7. Megyei élet.
  Hunyadmegye lelkes hölgyeihez!
Most midőn az emberi szellem rohamos fejlődésének áramlatai hozzánk is elhatoltak s a folyton tökéletesedő társadalmi viszonyok az egyéntől testi és lelki erőinek teljes kiképzését igényelik, mindinkább érezhetőbbé válik az olyan tanintézetek szüksége, melyekben a mindkét nemen levő nemzedék magának a szükséges miveltséget megszerezheti. Miután megyénkben a kor igényeihez alkalmazott több községi iskola működését már megkezdette s még több alakulóban van, Petrozsényben egy polgári iskola szervezése munkába vétetett, Déván 7 tanárral az állami fitanítóképezde javában működik s egy al-reáliskola felállítása a megye érdemes bizottmányának nagylelkű áldozatkészsége folytán a kormány által biztos kilátásba helyeztetett, bizton azt állíthatjuk, hogy fiu-gyermekeink első neveléséről egyelőre kellőleg gondoskodva van.
  Annyival kevésbé mondhatjuk el ezt leányainkról. Pedig nem tökéletesen egyenértékű tényezője-e társadalmunknak nemünk? s ha a férfinem haladásával lépést nem tartunk, vajjon megfelelhetünk-e honleányi és családanyai hivatásunknak azon mértékben, mint nemes rendeltetésünk azt tőlünk megköveteli? S föltéve hogy mivelődésünk további elhanyagolása a fiúk haladását károsan nem is akadályozná, egy a miveltségben magasabb fokra emelkedett férfinemzedék mellett nem fogunk-e mi már közelebbről odáig törpillni, hogy eddigi jelentőségünket teljesen elveszítve áldásos befolyásunk, megszűnjék a csöndes családi és a közéletre egyaránt, a mi pedig legdrágább kincsünket, eddigi büszkeségünk összeségét képezi?
  Vádoljanak bár gondtalan könnyelműséggel bennünket nemünknek ellenségei, hölgyeim erősen meg vagyok győződve afelől, hogy önök velem együtt számtalanszor föltettek maguknak ezen aggasztó kérdéseket, s szorongatott lelküknek legfőbb gondja volt ezen égető szükségen segíthetni.
Meg vagyok győződve afelől, hogy önök velem együtt számtalanszor föltették maguknak ezen aggasztó kérdéseket, s szorongatott lelkeknek legfőbb gondja volt ezen égető szükségen segíthetni. Meg vagyok győződve, hogy önök minden áldozatra készek, miáltal leányaink számára dicső emlékű és anyáink magas erényeit biztosítói képesek leszünk. S hogy ezt tehetjük, erőnk hiú túlbecsülése mnéiből, erősen hiszem, ha meggondolom, hogy amit egyesek is megközelítőleg elérni képesek, egyesült erővel mennyivel könynyebb azt létesíteni. Nem azért mintha a kezdeményezés érdemét akarnám megszerezni magamnak, hanem mivel a sebesen haladó idő nem vár, míg az illetékesebbek valamelyikének szerénysége neki bátorodik, teljes tisztelettel fölkérem önöket, szeretett hölgyeim, kik forrón szeretett hazánknak leányaink okszerű nevelésében foglalt üdvét honleányi nemes szívökön viselik, szíveskedjenek folyó évi jan. 14-én délután Dévára befáradni tanácskozandók afelett: miképen kellene nagy czélunk megvalósítására csekély erőnket egyesíteni?
  Föl tehát szeretett kedves társaim! állítsunk iskolát, hasonlót ahhoz melyet férjeink buzgalma fijaink számára létesített! Mutassuk meg hogy nemes törekvésekben velők versenyezni tudunk s akarunk is, s ha ők a mivelődés fejlesztését tűzték ki hivatásukul, mi abban velők teljes mértékben osztozni kívánunk. A jelszó: „szakavatott vezetés mellett teljesen fölszerelt nőnevelő-intézet!“ Éljen a haladás! Előre!!! Leendő összejövetelünk czélja a szükséges nőnevelő-intézet létesítésének módozataira vonatkozó eszmék kicserélése, megvitatása s esetleg egy hunyadmegyei nőegylet megalakítása. Melyek után midőn a nagy ügy érdekében becses támogatásukra okvetlen számítanék, fogadják honleány üdvözletét.
  Déva, 1871. május 24-én Barcsay Lászlóné b. Bruckenthal Antóniának m. k.

  Magyar Polgár. 1871. december 8.
  A hunyadmegyei nőegylet m. hó 27-én tartá Déván alakító gyűlését. Elnökül megválasztatott az egylet kezdeményezője Barcsay Lászlóné Bruckenthal Antónia bárónő, alelnökök lettek Inczédyné és Pogányné. Inczédyné nem fogadván el
a tisztet, helyébe Issekutzné asszony választatott meg; pénztárnok lett Issekutz Gergely, titkár Bartha lánynevelőnő Nimsgern Mária. Az ifjú egylet vagyona már 8000 frtra rúg.

  Magyar Polgár, 1871. December 20. A Nopcsák farkadini uradalmáról.
  Szegény gróf Lónyait nagy csapás fenyegeti. Pár év előtt megvette a Királyhágón inneni részekben a Nopcsa-féle farkadini uradalmat negyedrész árban, miután a Nopcsa-féle hitelezők úgyis pörögtették már a dobot felette. Most híre jár, hogy a Vajda-Hunyad közelében levő vasbányákat a kormány a Rotschild-háznak akarja bérbe adni. Miután a finomabb vas feldolgozásához teméntelen fára is van szükség, s a farkadini uradalom történetesen nagy részben erdőből áll, Rothschild kénytelen a fát gr. Lónyaitól venni, ki jelenleg egyre-másra 2 frtot kér ölenként azért az 500, 000 öl fáért, mely az említett erdőségekből kikerül, tehát az alig néhány ezer forinton vett farkadini uradalomnak csak a levágott erdeiért egy kerek millió forint fenyegeti Lónyait a közel jövőben. Egy új millióval több gond a többiek mellett!
No de mi jobban szeretjük azt a milliót a Lónyai zsebében, mint szeretnék a Rotschildéban, csak már egyszer érnők meg azt is, hogy ez az ügyesen számító gróf Lónyai vagy egy ilyen vásárt ejtsen az ország részére is.

  Magyar Polgár. Hunyadmegye, Déva, 1872. június 25.
  Számos üstökösök megjelenését a nép rossz jelnek magyarázza, ilyeténképpen kell, hogy az egy rövid idő óta épen jelentékeny számban megjelent és jelenendő, nagy tüneményként tekintendő magas hivatalnokok, kis honocskánkban és megyénkben!
  Megjelenéseit, a nép ezen üstökösek magyarázó véleményeivel párhuzamba hozzuk. Reánk nézve mindég szerencse ugyan, ha minisztereink és más magas polcokat elfoglaló hivatalnokaink magas látogatásokkal szerencséltetnek, - de ha ezen látogatások nagyon sűrűk és éppen választások előtt történnek —lehetlen magyarázgatásoktól menten hagyni, és nem egy kissé feltünőnek tekinteni.

  Magyar Polgár, 1872. október 27. Nemzetiségi izgatások.
  Parlamentünkben a magyar pártok éles frontot képeznek. A magyar pártok annyira idénybe veszik egymás erejét, feszült viszonyuknál fogva annyira ébren őrködnek egymás mozdulatai, céljai felett, hogy számba sem veszik Magyarhon egére tornyosuló azon setét, magukban vért hordó felhőket, melyek hazánk alkotmányos életét, szabadságát, a magyar állam integritását, belbékéjét, s ezekkel együtt úgy a jobb, mint a baloldalt, s egyáltalában a magyar elemet végpusztulással fenyegetik. E sötét felhők összecsapnak fejünk felett, s a magyar államot azon régen jósolt csapás sújtja le, hogy a nemzetiségek e haza földjén, a magyar elem romjain tombolni fognak.
  A kormány, s egyáltalában a magyar pártok nem veszik figyelembe azon foglalásokat, melyeket az egyes nemzetiségek izgatói, a magyar elem rovására tesznek. A magyar pártokat nem érdekli azon körülmény, hogy ott, hol a lakosság a nemzetiségi izgatásoktól meg vala mentve, nemcsak csírája fogamzott meg a nemzetiségi eszmék túlhajtott értelmezéseinek, hanem oly mérvben jelentkezik az azokért lelkesültség, hogy méltán aggodalmat nyújt a jövendő.
  Nem Erdélyünkről van a szó, Erdélyt még nem fenyegeti azon veszély, melyben ma Magyarországot látjuk. A tótok felső-Magyarországon, a szerbek lenn, a rácok, szlávok stb. mai nap égő kanócok, melyeknek tüze könnyen Magyarország önállóságának épületébe hathat, s rommá teheti kedvező szél, vagy élesztős adta erő következtében. Míg a magyar pártok egymás tönkretétele végett egymással véres harcokat vívtak és vívnak, az alatt támadt egy más veszély, egy nagyobb, mely csak a pártok egyetértése által oszlatható el, mert e veszély erős lökést nyerhet kívülről is, hazánk nemzetiségei külrokonokra támaszkodnak, s ez a körülmény, mely higgadtan gondolkozóvá teszi a jó magyar állampolgárt.
  A nemzetiségi izgatok nem nemzetük java, sem a közboldogság sugallatait követik, nem a magyar állam épségben fenntartásáért rajongnak, csak önérdek, kábult álmok, fényes jövendő által elvakíttatva, a nemzetiségek szenvedélyeit felkorbácsolják; tüzet élesztenek a házak fedelén, s e tűz egyaránt veszélyes a szomszédokra nézve is.
  Addig, míg a magyar pártok élet-halál- harcot vívnak, s a kormány is, míg haszontalan törvényjavaslatokkal tölti idejét, tehetnék azt, hogy ezen nemzetiségi izgatók működési köre lehetőleg korlátoltassék.
  Nemcsak a magyar, hanem a többi nemzetiségek legfőbb érdeke: államunk épségben fenntartása, fejlesztése, a szabadság megőrzése, ezen izgatásokkal pedig mindezeket tönkre tettük, ép azért az egyes nemzetiségek higgadtan gondolkozó polgárai, ezen nemzetiségi izgatók céljai elérésében segélyt nyújtani nem fognak, de mert a magyar államra háromolható veszély minden állampolgárt veszélyeztet, működni fognak azon, hogy ezen nemzetiségi izgatók működési köre szűkre szoríttassék, hogy az általuk kitűzött cél elérve ne legyen.
  Más nemzetiségűnek lenni a magyar államban, s kívánni azt, hogy az egyes nemzetiségek előfordulható speciális sérelmei törvényhozás útján megorvosoltassanak, ez által nem vétünk senki ellen; egyes nemzetiség mindig várhatja, és joga van hozzá, hogy egyes, valódi sérelmei, amennyiben mások jogát, az állam önállóságát és belbékéjét ne veszélyezteti, helyrehozassanak — ez az alkotmányos élet; de phrazisokkal felbujtatni
  A népet, s oly követeléseket tenni fel, melyek a magyar államisággal össze nem férnek, melyek mások jogaiba ütnek, — államot alkotni külön államban, büntetésre méltó cselekvény.
  Míg a magyar pártok egymást leláncolva tartják, jó lesz körül is tekinteni, mert a veszély nem csekély.
  Moldován Gergely

  Hunyadmegye. Magya Polgár. Déva, június 25. 1872.
  Számos üstökösök megjelenését a nép rossz jelnek magyarázza, ilyeténképpen kell, hogy az egy rövid idő óta épen jelentékeny számban megjelent és jelenendő, nagy tüneményként tekintendő magas hivatalnokok, kis honocskánkban és megyénkben!
  Megjelenéseit, a nép ezen üstökösek magyarázó véleményeivel párhuzamba hozzuk. Reánk nézve mindég szerencse ugyan, ha minisztereink és más magas polcokat elfoglaló hivatalnokaink magas látogatásokkal szerencséltetnek, - de ha ezen látogatások nagyon sűrűk és éppen választások előtt történnek —lehetlen magyarázgatásoktól menten hagyni, és nem egy kissé feltünőnek tekinteni.

  Magyar Újság, 1873. július 23.
  A vallás és közoktatási m. k. miniszter által a nyári szünidő alatt néptanítók számára megtartatni rendelt póttanfolyamok és tornászati tanfolyamok : Sárospatakon, Sátoralja-Ujhelyen, Debreczenben, Nagyváradon, Kassán, Egerben, Kolozsvárt és Déván a kolerajárvány miatt beszüntettek.

  Magyar Újság, 1873. július 25.
  Hunyadmegye alispánjának folyó évi julius hó 16-án 2248. szám alatt kelt jelentése szerint Déván augusztus hó 3-án tartani szokott országos vásár az uralgó kolera járvány miatt betiltatott.

  Religio, 1873. 2. félév 28. szám. Egy szó a maga idejében.
  A magyar királyi belügyminiszer úr ő nagyméltósága, mint a hírlapokból értesülünk, a törvényhatóságokat, községeket, érsekeket, püspököket, superintendenseket és tekintélyesebb egyéneket körlevelileg felszólította, hogy a múlt hónapok alatt hazánkban az eddiginél szokatlanabb mértékben dúlt cholerajárványnak több mint százezerre ment áldozatai után siránkozó özvegyek és árvák felsegítésére minden lehető eszközt megragadni, keresztényi, hazafiúi emberbaráti kötelességüknek ismerjék.
  Ezen felszólítás a maga helyén volt s meg vagyunk győződve, hogy akinek kebelében nemes érzés honol, nem fog visszavonulni, midőn azt most a legsürgősebb munkatettre szólítja.
  Az erdélyi katholikusok is a legszentebb kötelességüknek ismerik, hogy tehetségek szerint segítsenek az ínségeseken. Ilyenségesek pedig közöttünk igen számosan vannak. Kolozsvár, Déva, Marosvásárhely, Szász-Régen, Szamosújvár, Décs, Udvarhely, Lövéte, Oláhfalu s Gyergyó népes községeiben az emberek szűk aratása után a halál tartotta dús aratását , azonkívül tűzvész pusztította nem egy katholikus községünket, az élelem ára ijesztő mértékben emelkedik, a tél közeleg s magok a jobb módú gazdák is aggódnak, hogyan fognak övéikről gondoskodni ? S hát a szűkölködőkkel, az özvegyekkel, az árvákkal mi lesz? Árvák, árvák!
  Van árvaintézetünk, mondják némelyek, tágas épületekkel büszkélkedik Nagy-Szebenben. Igaz, de ezen épületek maholnap üresek, árváink csak távolról sóhajtoznak feléjök, kérelmeik a püspöki iroda és az erdélyi katholikus status igazgató-tanácsának asztalait görbére nyomják s a hatóságoktól nyert tagadó válaszok még mélyebb fájdalmat okoztak nekik, mint maga az árvaság; mert reményöktől is megfosztották őket. Mi ennek az oka?
  1868-ban kedve volt a magyar kormánynak Mária Terézia alapítványa évenkénti 22,730 frtot tevő kamatainak kifizetését mindaddig betiltani, míg ezen alapítványnak természeti joga a többi alapítványokkal együtt fel nem deríttetik. Ezen katholikusellenes szellemtől kitalált ürügy mai napig még tart; már öt év óta hiába kérelmeznek az árvák; a „szeretetházak" emelőiben nincs annyi szeretet, hogy könyörülnének rajtok. Több rendben remonstrált ez ügyben Erdély apostoli lelkű főpásztora, több ízben fölírt a volt kolozsvári kath. bizottság, följajdult s fölírt a múlt májusban tartott státusgyűlés, kérelmezett, esdekelt, könyörgött a kath. igazgató-tanács is, de mind hiába. Az alapító apostoli királyi szava iránt nincs kegyelet; mert hátha Mária Terézia törvénytelenséget követett el, midőn az árvaházat alapította?
  Száz évi háborítatlan birtoklás iránt nincs kímélet; mert hátha az újabb jogtudomány kitalálta azon elvet, hogy előbb vesd ki a birtokost tulajdonából s azután perelj vele. Az 1848-iki kolozsvári országgyűlésnek az árvaházat Mária Terézia alapítványának birtokában biztosító és V. Ferdinánd koronás király által szentesített törvénye iránt nincs tekintet, mert hátha király és ország a másét adták másnak. A fejedelmi tekintélylyel országos törvény alapján utalványozott dézsmakárpótlás iránt nincs figyelet...
  Dehogy nincs! Nincs a szegény erdélyi katholikus árvák részére; mert kik azok? Honnan jöttek? Ha nem kolozsváriak vagy csíkkszékiek, hanem ezdreloni származásúak volnának, és nem anyjuktól, hanem valami haladó zsidóközség rabbijától tanulták volna a magyar nyelvet, eddig nemcsak visszahozták volna még Kamcsatkából is nyakbaverő pintlisöket, hanem új és szép és meleg szeretetházat emelnek számukra.
  De te szegény erdélyi katholikus, magyar vagy székely árvafiú, hallgass, sírj, utazzál, menj… Moldovába vagy Oláhországba! Ott hazát lel, aki hontalan.
  Nem örömest nyúlok tollhoz, hogy e kellemetlen ügyet ismét szellőztessem. De midőn maga a felért, felelős kormány az árvák számára közadakozást hirdet országszerte s ezáltal bizonyítja, hogy létezik köznyomor, melyen mindenkinek minden kitelhető eszközzel segíteni kell, nem kell-e nekünk, erdélyi katholikusoknak fölkiáltani, mi lehet az oka, hogy tiszta igazunkat gyanakodólag elnyomván, öt év óta visszatartják árváink kenyerét s most, az égető szükség közepette sem sietnek visszaadni az eszközt kezünkbe, melylyel rögtön több mint száz árvának, nemcsak patakzó könnyeit letörölnék, hanem jövőjéről is gondoskodnánk?
  Huszonkétezer hétszázharmincz forint, ötévi hátralékaival és kamataival szép öszszeg ilyen rút világban s annak visszatartása, vagy utalványozásának halogatása Isten s ember előtt szigorú felelősség terhével jár.
  Éltes Károly.

  Ellenőr. 1873-08-27/196. szám. Tűz.
  Déváról írják: E hó 14 én, mintegy fokozásául a csapásnak, melyet a járvány előidézett, még nagy tűzvész is támadt. A lángok nem maradtak meg egy helyen, hanem a város három helyén csaptak fel oly hirtelen, hogy oltani a legnagyobb buzgóság mellett is alig lehetett. A kár nagy.

    Hunyad, 1879. március 11.
   „T. szerkesztő úr!
  A Hunyad 9. száma hírrovatai között egy felszólalás jelent meg, mely egy állítólag megalakult sétatéri bizottságra vonatkozik s minthogy ezen bizottság élettörténete s halálához némi commentáral szolgálhatok, engedje meg, hogy jelen nyilatkozatom önre nézve becses, ránk nézve pedig egyetlen lapjában helyet foglaljon.
  Évekkel ezelőtt, mikor mint vinyitura Dévára jöttem, szemembe tűnt azon kis kápolna, mely a piac közepén áll s melynek külső oldalai városi tanácsunk kegyes elnézéséből mindennemű rondaság lerakodási helyéül szolgálnak; szemembe tűnt a ref. templomon felül levő sártenger is, mely a telekkönyvben Felszeg-utcza név alatt található fel, s ezek szemléleténél elgondoltam, hogy a kápolna eltávolítása által mily szép, nyílt tekintetű piaczot nyerne Déva városa, míg a ref. templom előtti téren és utczán fel mily könnyen lehetne egy sétatért létesíteni….”
  Déván, 1879. március 7-én
  Gerey Lajos

  Ellenőr. 1879-04-19/196. szám. Budapest, április 19.
  Tájékozás egy tán széles körben is érdeket kelthető ügyben.
  Ezen becses lapnak folyó hó 13-án megjelent 186. számában „Vidék“ rovat alatt Déva, ápril 9. kelettel és „Több kormánypárti“ aláírással látott napvilágot egy mondva készült levél.
  Annak túlnyomó részéhez szólni nem kívánok. Csupán utolsó bekezdését nem hagyhatom annyiban. Ott megemlíti a levél, hogy Hunyad megye kir. közgyűlése, főispán Pogány György és — ez az igazság — összesen négy párthíve ellenszavazata mellett, elhatározta, miszerint a megye nem fogja gátolni, hogy a kir. törvényszék helyeztessék amaz épületekbe, melyeknek egy részét még két esztendőig közeges, bérleti szerződésnél fogva, lennének jogosítva használni s tartani.
  E tényhez a levél írója vagy írói következő szeretetreméltó megjegyzést toldanak:
  „Az egész kérdés ellenszavazás nélkül fogadtatott el, mert Déván divatba jött a költözés. A közigazgatás menjen a törvényszék, a törvényszék a közigazgatás helyére s mindkettő költekezzék, hogy az épületeket saját szükségeihez idomítsa. Ezen mély belátást tanúsító fölfogás oly gyökeret vert a kedélyekben, hogy ha a minisztérium máskép nem intézkedik, ezen költséges tréfát mihamarább elérjük.“
  S minthogy a levél egyenesen engem nevez meg, mint kinek fölszólalására ama „mély belátást tanúsító“ és „költséges tréfa“ határozatba ment, tehát nekem kell a keztyűt is fölvennem.
  Déva székhelye a magyar kincstárnak, van szép uradalma, melyet még 1865. évben a nagyszebeni cs. kir. kormányzóságtól 30 évre haszonbérbe vett b. N. úr. E jogviszony azonban reá nézve hihetőleg kényelmetlenné válván, 1877. évben a haszonbérletet átruházni segített L. és B. közkereseti társasággá alakult egyénekre. Az átruházást a magyar kormány elfogadta s megerősítette. Mely átruházás kieszközléseért K. N. egy közte s az átvevők közt 1878. május 4-én kelt külön szerződésben kikötötte, hogy a dévai „Nagyudvar“ és ahoz tartozó számos épületek, terjedelmes kertek maradjanak itt lakó öcscse kezén a haszonbér egész tartamára, vagyis 1895. évi szept. hava végéig.
  A kincstár a külön szerződésről nem tud, az őt nem érdekli. A kincstárt csak a főszerződés illeti, mely 7. §-ában azt tartalmazza: a Déván levő Nagy-udvar és ahhoz tartozó épületek különkülön és összesen 1427 frt 65 kv évi haszonbérrészlet kitétele mellett, azaz a haszonbéri öszszegből levonás jogával és kötelezettségével, a kincstár által használhatók, bármikor használatba vehetők, vagy a haszonbérlőre átháríthatók.
  Az absolut kormány idején a kérdéses épületek használtattak is a kincstár által. De az alkotmányos élet beálltával azok valamikép a haszonbérlőnek kezeire bocsáttattak. Ebből az lett, hogy a haszonbérlő azt az épületrészt, melyet a kincstár jogosított 703 frt 15 kv értékelés mellett megtartani, Hunyad megye törvényhatósága alhaszonbérbe vette ki s bírja máig is évenkénti 1500 forintért. Vagyis minden évben majdnem 800 forinttal többet fizet megint csak a kincstár, mint mennyiért ugyanazt az épületrészt egyszerűen viszszavehetné.
  A többi épületek másoknak adattak bérbe, vagy az átruházó volt haszonbérlőnek öcscse által élveztetnek. Mely élvezet, mindent egybevetve, fölérheti évenként a 4—5000 forintot. Így áll a kérdés egyik oldala.
  Másik oldala az, hogy a tetemesen megnövelt kir. törvényszék Déván oly bérházban sínlődik, mely semmikép sem elégséges. Onnan ki kellene telepítni a kir. ügyészséget és telekkönyvi osztályt egészen. Ezeknek helyet Déván, az itteni nyomorult lakásviszonyok folytán, csak a város különböző helyein, egymástól nagy távolságra, lehetne kapni egyenként 5—600 forint évi bérért. Vagyis a törvényszék elhelyezése, a jelenleg fizetett 2000 frt béren kívül belejönne 3000—3200 forintba évenként. Ha már most a kincstár visszaveszi a Nagyudvart, mihez joga van, ott örök időkre, tűzvésztől mentesen és kényelmesen elhelyeztetheti a törvényszéket, kir. járásbíróságot, kir. adóhivatalt; ezeken kívül oda telepítheti idővel a központi börtönt, a téres udvarnak déli részén levő nagy granáriumokba; végül a mellékes épületekben természetbeli lakást engedhet több hivatalszolgának, sőt tisztviselőnek is. Mindezek által meggazdálkodtatnék évenként legalább 6000 forint. Ide járulna, hogy a pompás díszkertet az ügyész gondozása alatt meg lehetne nyitni Déva város művelt közönségének sétahelyül. Mi által e közönség örök hálára lenne lekötelezve.
  Hogy mindez még ezen esztendőben megtörténhessék, illetve, hogy legalább a törvényszéknek itteni tétele már most biztosíttassék, annak egyedüli komoly akadálya, a törvényhatóság albérlete. Az akadályt igyekezett elgördíteni a biz. közgyűlés, midőn kijelentette, hogy kész kiköltözni jelenlegi helyiségéből, és ha már úgy is bérben lakik, míg vásárolt saját telkén építhetne, keresni fog magának más helyet, hol kevesebb számú közegeivel kényelmesen elfér.
  Bámulatos, miként gúnyolhatták a „Több kormánypárti“ urak amaz igazán jól fölfogott és nagyon is nem „költséges“ elvi kijelentést és határozatot. Hanem hát az emberek soknemű álarcz alá tudnak bújni! Mentsd meg, Uram Isten, a mi kormányunkat az oly „kormánypárti“ hazafiaktól.
   Lelkemből kívánva írám Déván, 1879. ápril 16-án. Sólyom Fekete Ferencz.

  Nemere. 1879-05-25/42. szám.
  Déváról írják a „P. N.“-nak: Szász Károly m. tanácsos és Kolbenheyer Ferenc m. építész úr Kolozsvárról, visszatérve Dévát is útjokba ejtették s ott a reáliskola jelenlegi elhelyezését s a kibérelt helyiséget megtekintve a viszonyokhoz képest Barcsay alispán intézkedéseit helyeselték. A jövő építkezések iránt megbeszélések s tervezetek történtek ugyan, de mert a megye ez időszerűti építési tőkével nem rendelkezik, a végleges helyiség megállapítása függőben hagyatott. A város és vidéke Szász Károlyban lelkes örömmel üdvözölte a jeles költőt, tudóst és hivatalnokot.

  Nemere. 1879-05-29/43. szám.
  Déva, május 19. A N. H.-nak írják Déváról: Trefort miniszter úrnak a kolozsvári egyetem vegytani laboratóriuma tárgyában kiküldött szakbiztosai, Szász Károly miniszteri tanácsos, s Kolbenheyer Ferencz, építész urak városunkban is megjelentek, hogy itt az állami reáliskola végleges épülete s mostani elhelyeztetése felől tájékozást szerezvén, a teendők iránt a miniszter urat informálhassák.
  Azon tiszteletnél fogva, melyben Szász Károly úr mint költő és író országszerte áll, városunk értelmisége is nagy érdekkel nézett a látogatás elébe, mely f. hó 16-án következett be. A hivatalos fogadások és látogatások befejeztével az értelmiség népes banketert adott vendégei tiszteletére, melyen két ízben gyönyörködtetett Szász Károly miniszteri tanácsos bennünket ékesszólásával. Ha megyénk annyi tőkével rendelkeznék, amekkora lelkesedés e látogatás nyomán a reáliskola iránt itt keletkezett, még ez évben készen állana a tanítási kívánalmak által igényelt végleges helyiség. De fájdalom az anyagi tehetetlenség miatt némi haladékot szenved még a nagyfontosságu ügy; bárha az arra hivatott faktorok s főleg Barcsay Kálmán derék alispánunk, kinek ügybuzgósága, biztos fellépése a szakbizottságot is meglepte, mindent elkövetnek, hogy e késedelem ne tartson sokáig s annak végeztével olyan épületet nyerjen iskolánk mely hivatásszerű működésének biztosítása felül a városnak nagyon is gyenge lábon álló küldéséhez is hozzájáruljon.
  Egyelőre bérhelyiségbe jut az iskola egyik fele, hogy az elméleti és gyakorlati tanítás kellékei s nevezetesen a laboratiumokat a viszonyokhoz képest bár a legszerényebb mérvben szintén ne kénytelenittessenek tanáraink és tanulóink nélkülözni s iskolánk a nevelő és tanintézet nevezetét kezdetleges mivoltával is kiérdemelje, sőt magasabb politikai feladatainak sikeres megoldására is képesítve legyen. A mi erre nézve az állami költségvetés keretében kivihető, mindezt készséggel megígérte a miniszteri tanácsos úr, ki már eleve a legjobb akaratai érkezett körünkbe s itt mulatása alatt még jobban meggyőződött a felől, hogy a dévai reáliskola teljesen méltó a minisztérium pártolására s azon speciális érdekek, melyek az erdélyi részek százados múltja alatt érvényre jutottak, itt folyvást igénylik a magyar nemzeti kultúra barátainak jóakaró támogatását. Mi köszönettel tartozunk Trefort miniszter úrnak, hogy épen az erdélyi részek e nagy nevű fiát küldötte körünkbe, ki érzi és tudja fájó sebeinket s valódi hazafias lelkesedéssel méltányolja bizonyára e szép múltú és történeti szépségekben páratlan megye kultúrája érdekében kifejtett tevékenységünket s országunk súlyos pénzügyi helyzete közepette is kap módot és alkalmat majd, hogy adandó alkalmakkor erőink elégtelenségét a minisztérium által is pótoltassa. A hivatalos ügyek mellett városunk környékét is figyelmükre méltatták vendégeink s gondosházigazdájuk Réthi Lajos tanfelügyelő és több tanár kíséretében átrándultak Vajda-Hunyadra is.

  Ellenőr. 1880-01-20/33. szám.
  A hunyadmegyei főispánok akik 50 esztendő óta e tisztet viselték, még mindnyájan életben vannak. Nopcsa László báró nyitja meg a sort, aki 1829-ben mint adminisztrátor kezdette meg működését. Utána csak 1848-ban következett a főispáni székbe Kun Kocsárd gróf. Az absolutismus után mindjárt Nopcsa Ferencz b., utána megint Kun Kocsárd gróf, majd Barcsay László s a jelenleg működő Pogány György következtek. Ez 5 főispán közt, írja a „Hunyad“, legfiatalabb a 65 éves Nopcsa Ferencz b., a főudvarmester, a legidősebb ennek atyja, a még mindig jó erőben lévő 86 éves Nopcsa László báró. Mindenesetre ritka jelenség.

  Gazdasági Mérnök. 1880-04-15/16. szám.
  Tánczterem építése, a hozzá szükséges mellékhelyiségekkel, Déván, a nemzeti kaszinó testülete által. Előirányzott összeg 5516 frt 19 kr. Bánatpénz 5%. Zárt ajánlatok ez évi április 30-ig Lövenhardt Sámuel kaszinói pénztárnokhoz nyújtandók be. Tervek és feltételek ugyanott.

  Ellenzék 1880. október 5. Hunyadmegye és a kormány. 
  „Rossz időket érünk, rossz csillagok járnak.“
  Sokszor idézték már nemzetünk nagy költőjének eme régi panaszát úgy az absolutizmus, mint a függetlennek csúfolt magyar minisztérium visszaállítása óta. És méltán. Hiszen az önállóság, az a szabadság, az az annyira óhajtott alkotmányos élet, melynek kiküzdése végett, legjobbjaink sorakoztak, s vívtak kemény harcokat, szintoly kevéssé van meg ma, mint volt ’67 előtt. Az önkény, az erőszak, a miniszteri omnipotentia éppen oly hatalmas és gyakran használt fegyverei az alkotmányos magyar kormánynak, mint voltak az absolut aera mindenható minisztereinek. Rossz időket értünk akkor is, rossz csillagok járnak mostan is. Panaszra egyaránt volt okunk akkor is, midőn Bécsből s most is, midőn látszólag Budapestről parancsolnak a nemzetnek. S ha abnormis időjárás volt akkor, midőn hazánk egén Bach, Thun vagy Schmerling volt az uralkodó planéta, ép oly abnormális időjárásunk van ma is, midőn e tiszt teljesítése Tisza Kálmánra van bízva. Mióta Tisza miniszter lett, még attól a parányi önállóságától is megfosztattak, a megyék, melyet a korábbi törvényhozás részükre meghagyott volt. A megyék autonómiája oly annyira összezsugorodott, hogy teljes megsemmisülése immár nem messzire vagyon, kivált, ha a nemzet belügyeinek vezetése továbbra is a mostani kezekben marad. Tiszáról valóban el lehet mondani, hogy a mily engedékeny, szelíd és meghunyászkodó Béccsel és a hatalmi körökkel szemben, ép oly önkényes, erőszakos és bosszúálló alantos közegei, a hatóságok iránt.
  Ecclatans példa erre az a magatartás, melyet Hunyadmegye közönsége iránt a létesíteni óhajtott vármegyeház ügyében tanúsít. Az olvasó tájékozása végett elől kezdem a dolgot. Hunyadmegyének saját székháza soha sem volt, hanem ilyenül használja régi időktől fogva azon, a kir. kincstár tulajdonát képező, nagy épületet, mely Déván fekszik s „Magna Curia“ néven ismeretes. Ebben vannak elhelyezve a megye központi hivatalai jelenleg is, oly módon, hogy ezen helyiségekért az itteni uradalom bérlőjé¬nek, br. Nopcsa Eleknek évenként 1560 frt fizettetik, nem a megye, hanem az állam pénztárából, minthogy e teher hordozása törvény szerint az állam pénztárát illeti.
  Hunyadmegye közönsége — megunva a sok zaklatást és a tömérdek áldozatot, melyet a kormánynak — a fentebb említett 1560 frt évi segélyért hoznia kellett; tudva, hogy a br. Nopcsa Elekkel kötött szerződés a magna curia használatára nézve nemsokára lejár; tekintetbe véve, hogy ez a megyeházként használt épület a megye szükségeinek egyáltalában nem felel meg és végül, hogy Déva is, mint megyei központ egy szép és díszes épülettel gyarapodjék: 1878-ban elhatározta, hogy saját megyeházat fog építeni. Készíttetett is egy tervet, mely szerint az új megyeház 60 ezer forintba fogna kerülni, s vásárolt egy nagy tágas telket a magna curia szomszédságában, Déva legszebb utcájában. Az új megyeház költségeit pótadó útján, s némi államsegéllyel kívánván fedezni, azon kérelemmel járult a minisztériumhoz, hogy e pótadó kivetését — mely adóforint után 1%-ban és 5 évre volt előirányozva — engedélyezze — s hogy azon 1560 frtot, melyet addig a kormány a magna curia haszonbéreként a megye helyett fizetett, az építendő új megyeház költségeire teendő hason értékű segélyívvel cserélje föl.
  Senki sem kételkedett benne, hogy a belügyi kormány hazafias örömmel fogja teljesítni a megye kérését. Hiszen önmagát adóztatja meg a megye közönsége s az államsegély mindössze abból állana, hogy az új megyeház elkészüléséig, tehát 5 évig az eddigi 1560 frton felül ingyen helyiséget biztosítana a megyének, oly módon, hogy a magna curiát az uradalmi bérletből kivévén 5 évre díj nélkül bocsátaná a megye használatára. Ez áldozat gazdagon fogná meghozni a maga kamatját nem csak az által, hogy 5 éven túl az állampénztár terheltetése megszűnnék, hanem az által is, hogy a törvényszék, mely most egy szűk lyukban zsugorog, átköltöztethető lenne a mag¬na curiába, minélfogva a törvényszék helyiségéért ez idő szerint fizetett 3000 forint haszonbérnek, legalább is fele az államkincstár javára megtakaríttatnék. Szentül hitte mindenki, hogy Hunyad¬ megye határozatát a kormány teljes készséggel érvényre emeli és sietni fog a közönségnek jogos kívánatát legott teljesíteni.
  És mi történik!? Difficile est satyram non scribere. A belügyminiszter a megyeház építését nem engedélyezi, mert az építési költségek fedezésére szolgáló 1 % pótadó elviselhetetlen terhet róna az adózó közönség nyakába; hanem javasolja B. Nopcsa Elek ajánlatának elfogadását, mely szerint fizessen a megye B. N. E.-nej a magna curia átengedéséért 14 évre előlegesen és pedig egyszerre 18 ezer forintot, oly módon, hogy ez összeget a miniszter előlegezi, de aztán köteles a me¬gye a 18 ezer frtot két év alatt az állampénztárba visszafizetni, kijelenti, hogy az adandó előleg visszatéríthetése végett, pótadó kivetését készséggel engedélyezi. Végül azon reményének ad kifejezést, hogy a megye örömmel fogja megragadni az alkalmat e kedvező ajánlat elfogadására, mert hiszen minden áldozat nélkül biztosít a maga számára hivatali helyiségeket 14 évre, sőt reális haszna is lesz belőle, mert íme Nopcsa E. úr 21.840 frt helyett, mennyi az eddigi haszonbéri összeg (1560 frt) szerint néki 14 év lefolyása alatt fizettetnék, csak 18000 frtot kér s így a megye az ajánlat elfogadása által közel 4000 frt tiszta nyereséget szerezne magának.
  E miniszteri leirat általános visszatetszést, hogy ne mondjam, botránkozást szült. Még a leghívebb kormánypártiak is indignálódtak és bosszankodtak, hogy a belügyminiszter oly kevés belátást tételez föl a megye intelligens közönségéről, hogy a B. Nopcsa ajánlatát készséggel fogja elfogadni. És méltán. Hiszen már maga az ajánlat is valóságos botrány, 14 évi haszonbért előre fölvenni, ezt a kormánynak előlegezni s aztán pótadó útján a megye közönsége által visszafizettetni, ily gondolat csak egy B. Nopcsa E. és egy Tisza Kálmán agyában fogamzhatik. Hátha néhány év múlva tetszenék a belügyminiszternek másként intézkedni, például a magna curiát az általános haszonbérletből kivonni s a megyét más hivatali helyiség bérlésére szorítani, vagy, amitől az isteni gondviselés óvja meg őt, B. Nopcsa Elek valami módon tönkre jutna, s a mostani albérlők megbuknának, ki fogná a megye 18 ezer frtját visszatéríteni? S ha e calamitas nem történnék s 14 évig biztosítva lenne is számára a magna curia : hol lenne a megye 14 év múlva? Ott ahol most, saját ház nélkül, ismét a belügyminiszter és a bérlő urak kegyére szorulva. De még ott sem.
  Mert jelenleg a megye hivatalos helyiségéért járó haszonbért az állampénztár fizeti, az ajánlat elfogadása esetén pedig e teher a megye közönségére hárulna. Aztán micsoda contradictio a belügyminisztertől azt mondani, hogy az új megyeház költségeire kivetendő pótadó, mely öt év alatt szedetnék, elviselhetetlen teher lenne a megye adózó közönségére; de a mostani helyiség 14 évi haszonbérének előre és egy összegben való kivetése pótadó útján célirányos lenne s ezt készséggel engedélyezi. Ilyen pénzügyi műveleteket csak Trefort úr ő nagyméltósága szokott cselekedni és a bukásukat érző nagyhatalmasságok szoktak megreszkírozni. Így fogta fel a dolgot a megye közönsége, midőn folyó év május havában tartott közgyűlésében csak nem egyhangúlag kimondotta, (a kisebbség 7 vótuma ellenében), hogy az új megyeház építéséhez határozottan ragaszkodik, a miniszteri leiratnak azon részét pedig, melyben a Nopcsa féle ajánlat foglaltatik, tárgyalás alá sem veszi.
  A megye bizottmányának ezen határozott férfias magatartása azonban nem tetszett a belügyminiszternek s egy újabb leiratában, mely a mai ülésen lőn felolvasva, nem tetszésének igen kemény hangon ad kifejezést. Megrója a megyét a hangért, melyen szólott s komolyan figyelmezteti, hogy tartózkodjék leirata iránt ily tiszteletlenséget tanúsítani. Utasítja a megyét, hogy a Nopcsa ajánlatát vegye tárgyalás alá, s ha azt el nem fogadná, gondoskodjék új hivatalos helyiségről, különben az eddig nyújtott 1560 frt. segélyt is el fogná veszteni. Végül kijelenti, hogy ha a megyeház kérdéséhez elfoglalt indokolatlan álláspontját el nem hagyja s jobb útra nem tér a megye, ő nem késend ez ügyben — törvény adta jogánál fogva „ rendeletileg intézkedni.“
  Feszült kíváncsisággal s folyton növekvő bosszankodással hallgatta végig a közgyűlés ezen leiratot. Látszott az arcokon, hogy itt kitörőben van a vihar, s oly conflictus támad belügyminiszter és megye között, a minőnek még nem volt színhelye a magna curia soha.
  Hanem másként történt. Úgy volt kicsinálva a dolog, hogy midőn a miniszter dorgatóriuma elhangzik s a szenvedélyek vihara megindul, felálljon B. Nopcsa Elek s kijelentse, hogy ajánlatát ezennel visszavonja.
  És így a conflictus elmaradt. A miniszter összeszidta a megye közönségét s ennek nem lőn alkalma a Nopcsa-féle ajánlat egyhangú elvetése által, a miniszter rendeletének ellenszegülni.
  Hanem azért ez ügynek még nem szakadt vége. Új felirat intéztetik, a miniszterhez, melyben ismételten és kimerítően föl lesznek fejtve az okok, melyekért egy új megyeház építése okvetlenül szükséges. E feliratban azt kéri a megye, hogy 1.) engedélyezze a miniszter az új megyeház építését és az e célból kivetendő 1%-os pótadót 5 évre; 2.) vegye ki a miniszter a magna curiát az általános haszonbérletből s bocsássa át 5 évre, tehát az új épület befejeztéig, a megye használatára; és 3.) nyújtson az építés költségeire némi segélyt. Más szavakkal: fenntartja a megyei bizottmány a maga határozatát teljes épségében. S tette ezt az állandó választmány javaslatára, minden vita nélkül, egyhangúlag.
  Hogy aztán teljesíti-e már most Tisza Kálmán a megye egyhangú kérését vagy pedig önkényes és erőszakos eljárásával tovább is keseríti a kedélyeket? Oly kérdés, melyre bajos volna feleletet adni. Hihető azonban, hogy a közelgő választásokra való tekintet kissé változtatni foga miniszter makacsságán. Majd meglátjuk.
  Addig pedig, szíves olvasóm, jegyezd meg jól e történetet, s szabad óráidban gondolkodjál fölötte, vajon nem igaz-e, hogy Tisza Kálmán a legalkotmányosabb miniszter széles e világon? S aztán hidd el, hogy senkinek sincs több oka kormánypárti lenni, mint Hunyad vármegyének, aki híven szolgál, megkapja a maga jutalmát, kivált attól, akinek legnagyobb gyönyörűsége a jókedvű adakozás.
  A gyűlés többi tárgyairól máskor ír,
  Dévai S.

  Ellenzék 1880. december 16.
  Barcsai László, Hunyadmegye volt főispánja és volt főrendiházi tag tegnapelőtt, dec. 13-án, Déván, 76 éves korában elhunyt tüdőszélhűdésben. Az elhaltban az erdélyi részek közélete egyik kiváló veterán harcosát vesztette el, ki különösen Hunyadmegyében évtizedek óta a vezérférfiak sorában nem csekély érdemekkel tette nevét emlékezetessé. A családi gyászjelentés így szól: Nagy-barcsai Barcsay Lászlóné, született b. Bruckenthal Antónia a maga, és gyermekei: Árpád, Béla, neje: Sándor Mária, s gyermekeik Kálmán s neje: Barcsay Mária; Domokos s neje; Korbuly Ida, valamint számos rokonok nevében mélyen szomorodott szívvel jelenti, felejthetetlen férje, atyjuk, nagyatyjuk és rokonnak nagy-barcsai Barcsay Lászlónak, a főrendiház tagja stb. és Hunyadmegye volt főispánjának, f. hó 13-án d. u. 3-kor, élete 78-ik, boldog házasságának 45-ik évében tüdőszélhűdés következtében történt gyászos kimúltat. A megboldogultnak hűlt tetemei ma 15-én d. u. 2 órakor tétettek öröknyugalomra. Béke poraira!

  Nemere, 1881. január 16. Új állami ipariskola.
  Kemény Gábor báró miniszter a déva vidéki ipar előmozdítása czéljából Déván állami ipariskolát fog felállítani. Az előmunkálatok megtételével az ottani tanítóképezde igazgatója bízatott meg.

  Ellenzék, 1882. június 3. Mulatságok a vidéken.
  A dévai ref. egyházközség által május 29-én rendezett nyári táncvigalom — mint ottani levelezőnk írja — minden tekintetben sikerült. A tiszta jövedelem 80 frton felül áll, mely összeg a templom kerítéskijavítására fog fordíttatni.

  Pesti Hírlap. 1882-11-06/306. szám. Tervek.
  Hunyad megyéből a következőkről értesítenek: Egy csehországi társulat répacukorgyár felállítását tervezi megyénkben. A szükséges tájékozás megszerzése végett a földmivelési minisztérium kérdést intézett a dévai kincstári uradalom bérlőihez. A terv kivitelét teljes erejéből elő fogja mozdítani kétségtelenül a hunyadmegyei gazdasági egylet is. Acker József kereskedő kisebb vaseszközök: fűrészek, kések, váspolyok stb. gyárának felállítását tervezi Déván, vagy Barcsán. Valóban ideje is, hogy mikor itt van a legjobb vas, ne hozassuk külföldről vaseszközeinket. Acker különben a jövő évtől kezdve csakis kudzsiri kaszákat fog árulni, amelyek kiváló minőségűek.

  Magyar Polgár. 1883-01-17/13. szám. Déva, jan. 14.
  A dévai real-iskolai tanári kar folyó hó 13-án Déván, a real-iskola rajztermében igen szépen sikerült „batyubált“ rendezett. Habár ez évente megújulni szokott, tánczvigalommal egybekötött házias mulatságra ez alkalommal a meghívók aránylag felette csekély számban osztattak szét: amennyiben a meghívottak közül nagyon kevesen maradtak távol, oly szép és díszes közönség gyűlt egybe, amelyre a rendezőség méltán büszke lehet. A termek egyszerűek, ízlésesek voltak, melyekben a házigazdaként szereplő derék tanári kar vendégszeretete és előzékenysége villanyozta fel a jelenvoltakat jókedélyre, s ez tette a mulatságot teljesen fesztelenné.
  A gazdag lakomát táncz előzte meg és követte kivilágos kiviradtig. A tánczban, melyben a hölgyek közül résztvettek: László Ilona, Furka Róza, Lázár Anna, Barcsay Margit, Izzekutz nővérek, Búgva stb. kisasszonyok, továbbá Gerey Lajosné, Hajduczky Józsefné, Terbocs Bertalanná, Kun Róbertné, Apáthy Lászlóné, Hetyey Gáborné, Szőcs Sándorné stb. úrnők. Ott láttuk továbbá Pogány György főispán és Barcsay Kálmán alispán urakat.
  Lakoma alatt több sikerült pohárköszöntő mondatott. Éltetve lettek a dévai hölgyek s főként azok, kik a batyubált elősegítették; továbbá a real-tanári kar, mint buzgó rendező-bizottság, melynek határtalan vendégszeretete teljes biztosíték arra nézve, hogy kedves emlékeink koszorúját egy-egy hervadhatlan levélkével jövőben is gazdagíthassuk.

  Magyar Polgár, 1883. április 10.
  A hunyadmegyei tört. és régészeti társulatból. Déva, 1883. april 7.
  A hunyadmegyei tört. és régészeti társulat választmánya f. évi april hó 4-én, Déván dr. Só1yom-Fekete Ferencz elnöklete alatt ülést tartott, melyben először felolvastattak Issekutz Antal följegyzései az 1848—49 hunyadmegyei eseményekről.
  E följegyzések nem terjednek ki az események részletes ismertetésére, nem ölelik fel a nagy történelmi tényeket, hanem apróbb episodokat írnak le, melyeknek értekező, ki fiatal kora daczára, mint honvéd szolgálta hazáját, közvetlen tanúja volt, s épen azért igen érdekesek.
  E följegyzések szerint Déva 1848 tavaszán követséget küldött gróf Teleki József kormányzóhoz, hogy a város a szolgabíró hatósága alól kivétessék, és tanáccsal láttassák el. A piskii csatát megelőző napon 1849. február 8-án, a dévai piacon fölállított magyar sereg felett szemlét tartott; a csata után beljebb ment Erdélybe s a dévaiak csak akkor látták őt újra, mikor a temesvári vesztett csata után a Lesnyeken táborozó magyar sereg feletti parancsnokságot átvette.
  Ezen elcsigázott és félig-meddig demoralizált sereggel kiverte még a muszkákat Déváról egy éjjeli támadás által, de szántóhalmi állásukból ki nem verheté őket s mivel Arad felől az osztrákok is előnyomultak, Bem Déva és Dobra közt Lesnyeknél egy pár szó-hű tiszt és huszár kíséretében hegyi utat választott a menekülésre, mi sikerült is, roppant fáradsággal és nélkülözések közt harmadnapon Ruszbergre ereszkedett le, s innét sikerült Törökországba menekülnie.
  A visszamaradt sereg pedig Forró és Elekes ezredesek vezénylete alatt harmadnap letette a fegyvert Lüders orosz tábornok kezébe.
  Ez alkalommal prédáltattak fel az oroszok által Bem tábori irományai, melyek egy fekete vászonnal borított tábori kocsiban visszamaradtak Déván.
  A kozákok értékesebb dolgokat keresve, az irat-csomagokat szétszórták, melyekből kettőt értekező is föl vett s haza vitt. E csomagban két érdekes levelet talált: egyiket Görgeytől kapta Bem, melyben fölkéri írója az öreget, büntetné meg nagyon szigorúan azon tiszteket, kik kártyajátékban nyerik el egymás pénzét, mert „ez által demoralizálódik a tisztikar.“
  A másik levelet Kossuth írta Nagy-Szeben bevétele után, szövege ez: „Köszönöm Önnek, altábornagy úr, a haza nevében, hogy Szeben bevette, de hibául tudom fel Önnek azt, hogy annak bevétele után a szászokkal igen kegyelmesen bánt el.“
  Minthogy a hunyadmegyei tört. És régészeti társulatnak célja a megye természeti viszonyait is megismertetni, azért e nembeli értekezéseket is olvastat fel ülésein. Ilyen volt Buda Ádám értekezése a természet színjátékairól a madár-világban.
  Szerző az értekezésben felsorolja azon általa lőtt vagy látott madarakat, melyeknek a rendes tollazattól eltérő színű tollazatuk van. Ezen esetek rendkívül ritkák, 22 évi észlelési idő alatt csak 20 ilyen eltérést talált értekező.
  Dr. Sólyom-Fekete Ferencz az Ivutz-család leveles ládájában talált egy csomagot, melynek külső borítékján ez volt jegyezve: „Török háborúból való quietantiák.” E csomagot fölbontva, úgy találta, hogy II. József császár hadjárata alatt a sereg élelmezésére szükséges ökrök egy része, mintegy 12 ezer darab, a megye területén volt szétosztva egyes községek és birtokosok legelőin. Ez ökrök divisionként hajtattak ki Oláhországba a vulkáni hágón át. Az utolsó transport 1789. szept. 11 én hajtatott ki, e napról van keltezve a Bellosics élelmezési főbiztos által Vulkánban kiállított utolsó quietantia (nyugta).
  Hültl József m. kir. főbányatanácsos és nagyági bányafőnök a Társulati Múzeum részére igen értékes ásvány- és kőzet-gyűjteményt küldött, az ásványok közt van 4 drb Nagyágit, 124 sárgaérc, 5 drb Sylvánit és 2 drb Peczit, 60 frt arany értékkel, de mindegyik szép, valódi cabinet darab. A 62 drb kőzetet zarándi Knöpfler Gyula bányatiszt volt szíves a Társulati Múzeum számára gyűjteni és összeállítani.

  Budapesti Hírlap, 1883, július 11.
  Egy új gyógy-sós-víz-forrásra hívja fel a figyelmet a „Hunyad.“ Ez a dévai várhegy aljában, a napkelet felöli részen csörgedezik s kiválólag a hidegláz, gyomorbaj, emésztésben és aranyeres bántalmakban szenvedőknek ajánlható. Ez áldásos sósvízforrás a várhegy aljában elterülő sóstóval csaknem érintkezve, egy száraz vadkörtefa tövén, eldugott s járatlan helyen fakadván ki, a nyilvánosság előtt valószínűleg fekvésénél fogva maradt ez ideig ismeretlen.
E kristálytisztaságú s nem szerfelett sós ízű hideg forrásvíznek használata, a más édesvizeket — különösen Déván — csaknem nélkülözhetővé teszi, mert több napi használat s egy kis megszokás után, könnyen ihatóságánál fogva, bátran lehet akár 1 litert is naphosszat — minden káros következmény nélkül elfogyasztani. Roth J. m. kir. honvédszázados, ki e gyógy-sósvíz forrás jó tulajdonságáról meggyőződést szerzett, azt kiemelte elhagyottságából, amennyiben a forrást kővel körülrakatta, befedezte, a könnyebb lejárat végett utat vágatott s a kényelmes megpihenésre fedett ülőhelyet rögtönöztetett.
Meg van téve tehát az első lépés ez áldásos forrás ismertetése és felkarolásához, a többi megjön ezután.

  Központi Értesítő. Dévai törvényszék 1883. nov. 2. 29/1. Dévai takarékpénztár részvénytársaság Déván.
  A czég az igazgató és egy választmányi tag együttes aláírásával jegyeztetik, kik a társasági czéghez saját aláírásaikat csatolják. Ezen részvénytársaság az 1883. évi október hó 14-ik napján tartott alakuló közgyűlés által elfogadott alapszabályok szerint keletkezett.
  A vállalat tárgya: egy részről betétek elfogadása s azok gyümölcsöző kezelése által a takarékosságot és tőkék képzését, más részről ezen tőkéknek és a társaság részvény és tartalék tőkéjének biztos elhelyezésével a földmivelést, az ipart, kereskedelmet, általában tehát a közvagyonosodás érdekeit előmozdítani. Tartama: 50 év. Alaptőkéje: 20.000 forint, elosztva négyszáz darab névre kiállított egyenként ötven forintról szóló részvényre, melyekből 50°, tényleg befizettetett. A társulati határozatok a hivatalos és egy helyi lapban fognak közzé tétetni.
  Az igazgatóság áll: az igazgató, a pénztárnok, ellenőr és 12 választmányi tagból, kik a részvényesek közül választatnak. 1883. október 14-én tartott közgyűlésen megválasztott tagok: igazgató : Barcsay Béla földbirtokos, pénztárnok Lőwenhardt Sámuel kereskedő, ellenőr: dr. Reichenberger Zsigmond orvos, igazgatósági választmányi tagok: Barcsay Ákos földbirtokos, Réthy Lajos kir. tanfelügyelő, Lázár György ügyvéd, Gerey Lajos kir. telekkönyvvezető, László Ignátz mérnök, Schuller Albert kereskedő, Risztó Sándor vendéglős, Peiser József iparos, Csaby József iparos, Issekutz Gergely kereskedő, Hollaky Arthur földbirtokos, Dobay Károly ügyvéd, mindnyájan dévai lakosok.

  Pesti Hírlap. 1884-10-21/291. szám. (Harangozás helyett „platzmuzik.“)
  Déván — mint levelezőnk írja — a napokban furcsa eset történt, özv. Budai Istvánné asszonyt temették épen akkor, mikor a katonai zenekar „platzmuzik“-ot tartott. A vígan harsogó trombiták s a harangok mélabús kongásának disharmoniája sértették a füleket, a többi között Sulutiu Sándor rendőrkapitány tekintélyes, s így különösen érzékeny füleit is. Csakhogy míg mindenki azon botránkozott meg, hogy a „platzmozik“ nem hallgat el, addig a kapitány az éppen más nézeten volt s a harangozást a térzene miatt betiltotta. A megboldogult tehát harangzúgás helyett a Straussféle keringők hangjai mellett vonult az örök nyugalom helyére. A lelkész hivatalos utón tett lépéseket a kapitány úr botrányos erőszakoskodásainak megszüntetése végett.

  Magyar Salon, 4. kötet (2. évfolyam, 1885). (kivonat).
  Dél felé haladva tovább, kevés idő múltával Déván vagyunk. Déva, Hunyad megye székhelye a Maros partján fekszik s ép úgy mint Hlye, gyakran ki van téve árvíz által okozott károknak. Régi város, a körülötte fekvő hegyek és völgyek mind egy-egy történelmi nevezetesség színhelyei. Régiségtára igen gazdag összehalmozott leletekben, melyek megszemlélésére évenkint nem egy történelmi búvár szokott ellátogatni.
A város fölött, meredek kúp alakú hegyen fekszik az 1848-ban oly szomorú véget ért Déva vára. E gyönyörű romok mindig látogatottak, a környékbeli népnek kedvencz kirándulási helyéül szolgál. A körben emelkedő hegyek, de különösen a várhegy szikla hasadékai folyton szaporodó viperák tanyáját képezik, melyek már nem egy ártatlan búvárt tettek szerencsétlenné. Dévától tovább a legelső állomás Piski, mely vasúti csomópontot képez és a hasonnevű, szomorú történelmi emlékké vált híd közelében fekszik. Itt már szélesebb a völgy, a Marostól Petroszény felé haladva folyton távolodik. A csak Kalán felé szűkülő völgy már a Sztrigy habjainak útja. Zejkfalva-Kalán egy kis bányaváros kinézésével bír, magasra nyúlt, mindig füstös kéményeivel és koromtól fekete házfedelekkel. Vajda-Hunyad vasbányáiból ide hordott vaskövek kiolvasztására épült vaskohó van itt, melyhez szükségelt munkások és hivatalnokok lakják a telepet és falut. Közelében külön megállóhelyen fekszik, már a rómaiak idejében ismert és használt kaláni meleg gyógyfürdő, még igen kezdetleges állapotban, hogysem eldicsérni lehetne.
  Mindazonáltal köszvény és hasonnemű bajban szenvedők csoportosan látogatják a nyár folyamán, mint igen hathatós és vegyileg megvizsgált gyógyforrást. Azon változtatások, újítások, melyeken évenként lassan keresztül megy, remélni engedik, hogy idővel hírnevessé lesz.

  Ellenzék, 1885. február 6. Déva hírek.
  A dévai várhegy a rajta levő híres romokkal együtt ez év végével a hunyadmegyei tört. és rég. társulat gondozása alá kerül. A választmány a maga kebeléből Barcsay Kálmán elnöklete alatt Réthi Lajos, László Ignácz, Lázár Farkas, Téglás Gábor és Szöts Sándor tagokat megbízta, hogy a városi hatósággal egyetértve tervet készítsenek a romok megvédése, a várhegy befásítása, utakkal és séta ösvényekkel való ellátása végett.

  Központi Értesítő. Dévai törvényszék 1885. júl. 3. 35/1. Dévai Redout részvénytársaság Déva.
  Kénosi Sándor Josef, Dobay Károly, Issekucz Gergely, Hajduczky Josef, Kenderesy Ernő, Dr. Bíro Josef, Barcsay Kálmán, Duka Achill, Issekucz Pál, László Ignácz, Lengyel Gergely, Löwenhardt Sámuel, Markosi László és Rétti Lajos. A cég két cégvezető együttes aláírásával jegyezetik. Ezen részvénytársaság az 1885. évi jan. hó 4-én tartott alakuló közgyűlés által elfogadott alapszabályok szerint keletkezett.
  A vállalat tárgya: Déván egy terem és mellékhelyiségeinek kiépítése a közönségnek szint előadások, bálok, és mindennemű összejöveteleknél díjfizetés melletti rendelkezésére. Tartama: 50 év.
  Alaptőke: tízezerhatszázötven forint o. é., elosztva négyszázhuszonhat darab névre és egyenként huszonöt frtról szóló részvényre. A társulati határozatok a hivatalos és valamely megyei lapban lesznek közzéteendők.
  Az igazgatóság 14 tagból áll; 1885. június hó 4-én megválasztották: Kénosi Sándor Jósef igazgató, Dobay Károly helyettes igazgató, Issekucz Gergely pénztárnok, Hajduczky Josef gazda, Kenderesy Ernő titkár, Dr Bíró Jósef ügyész, továbbá : Barcsay Kálmán, Duka Achill, Issekucz Pál, László Ignácz, Lengyel Gergely, Löwenhardt Sámuel, Márkosi László és Réthi Lajos választmányi tagok, mindnyájan dévai lakosok.

  Ellenzék, 1885. augusztus 3. Középítkezések Déván.
  Új reáliskola. Trefort miniszter megengedte, hogy Déván a város közepén vásároljanak telket az építendő új reáliskola számára. Két telket vásároltak meg, s bár nem valószínű, hogy az építést még az idén megkezdjék, biztos kilátás van rá, hogy az iskola építésével a város is szépülni fog.
  Az új redout. A pénzügyminiszter átengedett egy telket méltányos árban a városnak, redout építésre. A telek már át is vétetett, az építési terv pedig kés. Lesz benne egy színházul és bálházul használható nagy termen kívül több étkezőhelyiség, cukrászat, vendéglős lakás s talán 2 bérbe adandó bolthelyiség is. Közből az utcára nézve befásított udvar. Az építés megkezdődik lehetőleg még az idén.
Az állami tanítóképezdének is meg van engedve, hogy a bennlakás teljessé és véglegessé tétele céljából szükséges kiegészítő építkezést s ezzel összefüggőleg az igazgató lakását elkészíttesse.
  A törvényszéki palota építésének kérdése is azon pontra jutott, hogy a szükséges telek megszerzése iránt foly a tárgyalás.
  A törvényszéki fogház kiszépítésére körülbelül 10. 000 forintos tervezet már elkészült s kilátás van rá, hogy a munkálatok legkésőbb a jövő tavaszon megkezdetnek.

   Ps. A hírek olvasása, ha nem ismerjük a körülményeket, eléggé unalmasnak tűnik. A fenti szövegből mit is tudhatunk meg? Megvásárolták a telkeket a reáliskola építésére, ami rövid időn belül elkészült, 1886-1887 között. Ma is megvan, csak a neve más, magyarul valami olyanféle, hogy miért bál?
   A redout a mostani színház helyén volt, a színház építésekor lebontották. Sajnos nem maradt kép róla, de nagy lehetett színházzal és bálteremmel, beljebb épült az úttól, mert megemlítődik, hogy előtte befásított udvar lesz. A mostani színházat a járdáig hozták ki.
  A tanítóképezde és a törvényszéki palota rendben, de jön a bejegyzés a fogházról. Sokan úgy tudják, hogy a régi fogháza a mostani Állami Levéltár épülete. Az tényleg fogház volt, de az újabb. Mert az egykori felvételeken a törvényszék épülete a mostani Levéltár előtt épült, így nem lehette a fogházat szépíteni, mikor még nem létezett. A régi fogház, a Börtön utcában volt, a Görög városban, gyakorlatilag a mostani Grivitei utca vasúton túli része.

  Magyar Polgár. 1885. október 8. Tisztújítás.
Déva városnak Barcsay Kálmán alispán elnöklete alatt hétfőn tartott tisztújító közgyűlésén Issekutz Antal polgármesterré, Kiss Albert árvaszéki ülnökké, Zarli Mihály pénztárnokká és Dávid József ellenőrré választatott.

  Magyar Polgár. 1886. január 8. Nemzetiségi kérdés az utcák elnevezésében.
  A dévai képviselet, december 28-iki ülésén Issekutz A. polgármester egyebek közt azt a javaslatot is tette, hogy a város utcái láttassanak el neveiket jelző táblákkal. A jelen volt románok Nicora Auguszt vezetése alatt követelték, hogy a táblákra román nyelven is írassák fel az utcák neve. A törvényszéki elnök és a polgármester eme, több román ember által sürgetett kívánatára behatólag megfelelvén, a nagy többség elhatározta, hogy csak magyar legyen a felirat. Nicora A. tiltakozást jelentett a határozat ellen, de nem vették jegyzőkönyvre

  Ellenzék, 1886. február 1.
  A dévai állami reáltanoda építésének ügye nehezen halad előre. Már több hónapja, hogy az ehhez szükséges telek megvásároltatott, maholnap a kikelet is elő, de az építés megkezdéséről még nincs semmi nesz. Az építés költségeire már az 1885-ik évi költségvetésben föl volt véve 50.000 frt, ugyanez összeg a f. évi budgetben is szerepel, de az építés, a reáloktatás nagy hátrányára még mindig csak a szervezgetés stádiumában van. Ideje volna tenni is már ez ügyben valamit.
  A dévai vigadó építését Tájcsik Ferencz odavaló építész vállalta magára, azon kötelezettséggel, hogy a munkát a nyár végéig befejezendi. Fölöttébb kívánatos is már, hogy Hunyadmegye központja és székhelye egy alkalmas mulatóhellyel bírjon, hol ne csak bálokat és hangversenyeket, hanem színi előadásokat is lehessen tartani anélkül, hogy nemzeti casinó tagjai saját helyiségükből kiszoríttatnának.