Déva vára. Benedek Elek.

    A romjaiban is oly szép, történelmi nevezetességekben gazdag Dévavárát mutatjuk be olvasóinknak. „Magas Dévavára“, melynek felépítéséről annyi szép regét és mondát alkotott a nép merész fantáziája, nem kis szerepeit játszott Erdély történetében.
    Legelső hiteles adatunk (1. Fejér Codex diplomaticus VIII. 4. 136.) e vár létezéséről 1269-ből való. Ez időtől vagyis a XIII-ik századtól fogva a jelen századig, története össze van láncolva a szabadságára mindig féltékeny kis Erdély történetével. Most ennek, majd annak megy a kezére, az aljában hömpölygő Maros-vize mentével egyetemben. Sok ideig volt a vajdák székhelye, majd a Hunyadiaknak ajándékozta Vidik László, később János és I. Ferdinánd perlekednek fölötte. Bethlen Gábor volt az, ki kerek bástyát építtet a városra tekintő falhoz. S még e században (1817), midőn Ferenc király és neje meglátogatták Hunyadmegyét s a várat, a felséges királynénak annyira megtetszett regényes fekvése, hogy kieszközölte újra építtetését. 1844-ben körfallal látják el, hogy ágyútűzzel is dacolhasson. Végső szerepét a szabadságharcban játsza le. A császáriak sokáig keményen tartották magukat falai között, s csak 1849. május 27-én kapitulált a 200 főnyi őrség — hatezer embernek. S a várat, melyet hatezer embernek alig sikerül elvenni 200 főnyi őrségtől, s melyet — a néprege szerint — tündérkezek emelének a magas hegy tetejére; a sasfészket, mely büszkén uralkodók annyi századon át Maros vize fölött: egy szép napon levegőbe röpítteti egy az ellenségtől átállott sánckáplár!
    Augusztus 19-dike volt e nap, 1849-ben. Az egykor hős vajdák fészke, denevérek tanyája lett, s hol három tizeddel ezelőtt magyar vitézek diadalmi zászlója lengett, a szerb tövis tenyész ma. Csak egy tekintet e bús romokra, s azok a néma kődarabok annyi mindenről regélnek nekünk... Hősökről, kik vérökkel pecsételték meg honszerelmöket; zsarnokokról, kik a föld népének rémei valának; véres háborúkról, dühös pártviszályról, s ki tudná utánmondani, mikről ez elhagyatott romok — egyik szavukkal fölemelve, másikkal lesújtva lelkünket — beszélhetnének!? S csodáljuk-e, ha a nép fantáziája e várat, mely hat hosszú századon át bírt dacolni faltörö kosokkal, ágyuk tüzével, tündérekkel és nem emberekkel építteti föl?
    S az ismeretes székely népballadának ama sajátos fölfogásában, hogy t. i. az a tizenkét kőmives csak úgy tudja fölépíteni „Magas Dévavárát“, ha egyiköknek feleségét élve temetik a falba, — nem az ember saját gyengeségének beismerése talál-e allegorikus kifejezésre? A rege fölépíttett tündérekkel, a monda — mert ez alapja balladánknak — már alászáll az emberekhez, s elhitetné velünk, hogy emberi erő hogyan lehetett képes ily hatalmas vár fölépítésére, — gyönge, ártatlan asszonyt vet oda „engesztelő“ áldozatképpen. A rege szép, már azért is, mert tündérek játszanak benne főszerepet; a monda még szebb, de borzasztó is egyszerre. Gyönge asszonyt élve temetni el! Ha már idáig jutottunk el, talán nem veszik rossz néven szíves olvasóink, ha egy füst alatt be is mutatjuk a mondát ballada-alakjában, és pedig a Kriza Vadászrózsáiból ismert „Kőmives Kelemenének egy sok tekintetben eltérő variánsát.
    Azt hiszem, érdekelni fogja önöket már azért is, mert éppen a „Kőmives Kelemen“ az a ballada, amelynek eredetiségét még nem oly régen erőnek erejével el akarták tőlünk vitatni oláh szomszédaink. Mi nem vonjuk kétségbe az „Argesi zárda“ eredetiségét, s örömmel ismerjük el a költői szépségekben gazdag balladát a népköltészet egyik gyöngyszemének. Mi nem állítjuk, hogy az „Argesi zárdá“nak „Kőmives Kelemen“ volt az építőmestere, de józan észszel ők se állíthatják, hogy „Kőmives Kelemen“ az „Argesi zárdá”ban született. „Magna ingenia saepe conveniunt.“ S hogy a népek gondolkozásmódja éppen így találkozik, bizonyságul csak a „Hero és Leander“ mondáját említem, melyet majd minden nemzet magáévá tett és földolgozott, kiki „a maga módja szerint.“ S hogy ugyanez eset forog fenn a szóban lévő két balladánál is, arról futólagos egybevetés is meggyőzheti a netalán érdeklődőket. (Az Argesi zárdát 1. „Román népdalok“ 146. 1. kiadta a Kisfaludy társ.).
    De már ideje is, hogy bemutassuk „Kőmives Kelemen“ édes testvérét, mely úgy az „Argesi zárdá“tól, mint székely testvérétől, fölfogás és verselés tekintetében, lényegesen különbözik:
Elindult, elindult
Tizenegy kőmives,
A tizenkettedik:
Kelemen kőmives,
Hogy fölépítenék
Magas Dévavárát.
A mit nappal raktak,
Éjjel leduvadt,
A mit éjjel raktak,
Ledudvadt nappalra.
„Halljátok, halljátok,
Tizenegy kőmives!
— Én mondom tinéktek:
— Kelemen kőmives
— Kinek felesége
— Hamarább jő ide,
Öljük meg s a vérit
Keverjük a mészbe.
Úgy, ha megállítjuk
Magas Dévavárát,
Gyönge asszony vérrel.“
Akkor éjen láta
Kelemenné álmot:
Hogy vérkút fakada
Az ő udvarába.
„Kocsisom, kocsisom,
Kedvesebb kocsisom!
Húzd elé a hintót,
Fogd bé a lovakat.
A hintó az enyim,
A ló az uradé,
Tiéd csak az ostor
— Egyiket se kíméld!
Gazdád halálára
Ugyan hajts,
ugyan hajts,
Dévavára felé.“
A mikor meglátta
Kelemen kőmives,
Imádkozni kezdett:
„Istenem, istenem,
Adj egy rogyahullást,
Hogy a feleségem
Veszeszsze el útját.“
Isten nem hallgatá, Újra imádkozék:
„Én édes istenem,
Sántítsd meg a lovat,
A szekeret törd le,
Hogy soha se jöjjön
Dévavár elébe!“
Nem hallja az isten
Kelemen kérésit,
Közelébb segérti
Kedves feleségit.
Mikor elbucsuzék
Kedves jó urától,
Szoptatós fiától,
Szép gyengén megfogá
Tizenegy kőmives,
A tizenkettedik:
Kelemen kőmives,
Gyenge piros vérét
Vékába ereszték,
A kulimánc közé
Bele is keverték,
S a mit nappal raktak,
Éjjel megmaradt,
A mit éjjel raktak,
Megmaradt nappalra.
Felrakták, felrakták
Magas Dévavárát,
Aj, belé is rakták
Kelemen jó kedvét,
Földi boldogságát.
Házból sem megyen ki,
Még sincs nyugovása…
Éjjel is felveri
Gyermeke sírása. (K.Baczon.)
    Mindenki egyet ért velem, ha fiatal festőnknek, ki ősi dicsőségünk e romba dúlt emlékét megismerteté velünk, ez alkalommal, midőn éppen „külső országba“ indul tanulmányait folytatandó , szívem mélyéből szerencsét kívánok. Benedek Elek.

Ország-Világ, 1887.