Jakab Ödön.

  A csendes érzelmek dalosa, a népiesen idillikus jelenetek meleg kedélyű rajzolója ez a fiatal ember. Van egy kötet verse és egy kötetrajza, azonkívül még szétszórva, ifjabb időkben számos lírai és elbeszélő költeménye jelent meg s a szépirodalmi lapok és folyóiratok hasábjain nem ritkán találkozunk egy-egy hangulatos rajzával. Jakab Ödön lelke és meleg szíve lüktet e költemények és erajzok mindenikében szívhez szóló közvetlenséggel.
   Fiatal ember, mindössze is csak harminc éves (született 1854. július 26-án Vadasdon Maros-Torda megyében), de azért több mint egy évtizede, hogy nevével sűrűn találkozunk az irodalomban. Első versét, mint 8. osztályú diák közölte az Agai által szerkesztett „Magyarország és a Nagyvilág“-ban; második versét, a ,,Nem láttátok kicsi fiam“ kezdetű szép költeményét ugyanez év szeptemberében a „Fővárosi Lapokban”. Az akkori „Figyelő“ kritikai hetilap kiváló figyelemre méltatta e verset s szerzője iránt szélesebb körökben is felkeltötte az érdeklődést.

                                                                                                                                           Déva vára 1868-ban

   Írói működése kezdetben tisztán lírai volt s lírájának központja Róza iránti szerelme. Úgy szólva még mint gyermek ifjú szerelmes lett Szénási Rózába. Szerelme boldog volt, de még sok akadályt kellett leküzdenie, míg Rózáját leírhatta, s innen szerelmi dalainak melancholikus, borongó alapszínezete. Ő a boldog szerelmet énekelte ugyan, de a legnagyobb boldogságot lehelő verséből is kiérzik az aggódás, a félelem: hátha Rózát a sors mostohasága miatt kénytelen leend elveszteni! Bár Róza szerelme állandó és igazi szerelem volt, mégis volt oka az aggodalomra, merd a fiatal költőnek nehéz életiskolát kellett megjárni addig, míg a célhoz juthatott.
   Anyagi javakban családja, mely egyike a legjobb nevű székely családoknak, nem volt nagyon megáldva. Magának kellett, úgyszólva sajátemberségéből fenntartania magát tanulói pályája alatt. Ideje folytonos munkálkodás között telt el. Nehéz küzdelmei közben vigasztalásul és buzdításul szolgált oly emberek barátsága, mint a boldogult Mentovich Ferencé és Tolnai Lajosé volt Maros-Vásárhelyen, kik még mint felsőbb osztályú tanulót barátságukra méltatták.
Egyetemi tanulmányait Kolozsvárt végezte, hol Imre Sándor irodalomtörténeti előadásai voltak rá nagyobb hatással. Az ideális gondolkozású ifjú ember élethivatásul a tanári pályát választotta. Tanári vizsgálatát 1878-ban állotta ki kitűnő sikerrel s mint okleveles tanárjelölt tanulmányai szélesbítése végett Budapestre ment, hol megismerkedett Szász Károly miniszteri tanácsossal, ki a fiatal tehetséges költő iránt igazi vonzalommal viseltetve, rendkívül sokat tett arra,hogy óhajtott célját elérje. A Kemény családnál Marosvásárhelyt töltött rövid nevelősködése után a közoktatásügyi miniszter a pancsovai állami főreáliskolához nevezte ki a magyarnyelv és irodalom helyettes tanárául.

   Pancsova idegen légköre, magyartalan társadalma a fiatal költőre nem bírt valami vonzóerővel, annyival is inkább, mivel kortársai körében, kivéve egy régibb iskolatársát, nem talált oly emberekre, kik törekvéseit méltányolták volna, finom, érzékenylelkületét pedig igyekeztek volna megérteni.
   A következőtanév elején Dévára helyeztetett át. Ez alkalommal vehette nőül régóta forrón szeretett Rózáját. Házassága költészetében új irányt jelöl. Múzsája mindinkább objektívebb lesz s előszeretettel fordul az elbeszélő költészethez. S mintegy befejezéséül eddigi költői pályájának, költeményeit egy kötetbe összegyűjtve kiadta. Több mint ezer előfizető gyűlt össze Erdély e legtehetségesebb lírikusának összegyűjtött költeményeire. Dévai tanársága alatt egyre sűrűbben írta népies formájú elbeszélő és balladaszerű költeményeit: Fehér Ágnes, Máté Piri, Galambodi Péter, Csergő Pali stb. nagy hatással olvastattak fel a Petőfi- és Kisfaludy-társaságokban.
   A népies költői elbeszéléstől a népies rajzig csak egy lépés volt és költőnk e lépést meg is tette. Legelső rajzát Szász Károly olvasta fel a Kisfaludy-társaságban. E rajzot rövid időközökben több népies rajz követte, melyek összegyűjtve Székely Históriák cím alatt a múlt évben jelentek meg. A kritika általános elismeréssel fogadta ezen a téren is. Rajzai különösen tartalmi újságokkal, tősgyökeres eredeti népies zamatukkal lepték meg a közönséget, úgy hogy Jakab Ödönnek Mikszáth után is sikerült az olvasó közönséget meghódítani, anélkül, hogy Mikszáthnak utánzója lett volna.
   Érdemei méltánylásául a múlt évben a Petőfi társaság tagjai közé választotta s mint egyik irodalmi folyóiratunk megjegyezte, rég nem történt választás, mely ily egyhangú helyeslésre talált volna, mint ez. Ez rövid élete pályája ez ifjú költőnek, ki Erdély egyik kis városkájában, Déván, elvonultan, mint tanár és író munkás életet él szeretett Rózája karjai közt. Elégedett és boldog. (Boldogságából azonban még eddig hiányzik egy: a gyermek.) Boldoggá teszi őt neje szerelme, elégedetté a jól végzett munka öntudata, tisztelőinek és barátainak szeretete. Mély kedélyű ember, igaz szívű hazafi, tántoríthatatlan hű barát. Világosan gondolkozó fő, tudományosan képzett tanár, s kötelességét híven teljesítő iskolamester.
   Van azonban egy hibája is. Őszinte, mint egy igazi székely. Mi a szívén, az a nyelvén, s azért nem is igen hiszem, hogy valaha belőle valami tanügyi főhivatalnok legyen. Valószínűen meg kell elégednie azzal a furcsa címmel: Erdély legtehetségesebb poétája. Na, de ez is megér egy királyi tanácsosságot. Dr. Jancsó Benedek

A dévai várrom.

Meredek hegyélen méláz Déva vára,
Bús egykedvűséggel tekint le a tájra.
Fekete falával gyászolja a setét
Multak történetét.

Tetőtlen falain tátong egy-egy ablak,
Melyekre vad füvek indái szaladnak
S útjába az arra lázó fuvalomnak,
Sűrű hálót fonnak.

Hanem azért bejár a szél ám szabadon,
Bár nem mulat soká a puszta udvaron,
Mert látva szebb idők egyre tűnő nyomát,
Zokogva megy tovább.

Énekes madár sem rak falára fészket:
Azt is elriasztja onnan az enyészet.
De miért is rakna?...ilyen puszta helyen
Kinek énekeljen?

A visszhang is némán elaludt a várban,
Jobbat úgy sem tehet hosszú unalmában,
Mikor már szegénynek olyan nagyon régen
Nincs kivel beszéljen.

Még a vén idő is unja magát benne.
Lomhán nyújtózik a szétmálló kövekre,
S durva ecsetével a falakat sorra
Barnára mázolja.

Aztán ha megunta zordon művészetét,
Kedvetlenül veti a falakra kezét,
S iminnen, amonnan egy-egy kődarabot
Haragosan ledob…

Jakab Ödön.

Jakab Ödön, A magyar szó. (részlet)

Járok-kelek itt e rengeteg városban,
Hallom a sok hangot jőni innen, onnan,
Minden szó ismerős, egytől-egyig értem,
S tudja isten, de nem magyar beszéd mégsem!

Néhol igen fakó, néhol igen cifra,
Érthető valahogy, de nem elég tiszta,
Idegentől elcsent formák után szabva:
Tartalma erőtlen, boszantó a hangja.

Mint a nagy beteg, ha kikerül az ágyból,
Úgy ki van forgatva egész alakjából;
Akárhogy vizsgálom, nézem tőrül-hegyre:
Nem tudom a magyart fölismerni benne!

Kép:

1. Hazán és Külföld, 1868
2. Ország-Világ, 1884. július 5.
3. https://hu.wikipedia.org/wiki/Jakab_Ödön_(költő)#/media/Fájl:Jakab_Ödön_sírja_a_Kerepes_Temetőben_2010-ben.jpg