Szőts Sándor: Szántóhalma és Szentandrás

     ADATOK SZÁNTÓHALMA ÉS SZENT-ANDRÁS TÖRTÉNETÉHEZ, SZŐTS SÁNDOR-tól.
   E két magyar nevű községben tudvalevőleg ma egyetlen magyar család sem lakik, kipusztult, elköltözött vagy eloláhosodott egytől egyig. A bennök létezett református egyháznak jelenleg semmi nyoma, eltöröltetett a földnek színéről mindenestől. Templomának most se híre, se hamva, még omladékainak helyét se tudja már megmutatni a mai nemzedék. Pedig kőből volt építve e templom, szépen és erősen, hogy századok viharával daczolhasson s örömét találja benne minden magyar ember, a ki csak gyönyörködni tud az Úr házának pitvarában. Még oltáros része, sanctuariuma is volt neki, hol egykor talán katholikus papok mutatának be szent mise-áldozatokat az Úrnak, később pedig az evangélium szolgái hirdették magyar nyelven a megváltó Jézus tudományát. Sugár tornya túl látszott a két falu határán s a drága ezüstcsengésű harangok szavára nagyszámú magyar nép sereglett össze vasárnapokon a templomba, épületet és vigasztalást venni ott az Úrnak szent igéiből. Még fejedelmi kegy is mosolygott e gyülekezet népére abban az úrasztali kehelyben és tányérban, melyeket Bornemissza Anna, a jóságos szívű fejedelemasszony ajándékozott volt a kedvelt szántóhalmi és szentandrási református hívek számára. Hogyan történhetett mégis, hogy ez az egykor virágzó és népes gyülekezet teljesen elenyészett úgy, hogy ma már semmi jel, semmi emlék nem mutatja annak egykori létezését.
   A közhit, mely a legbonyolultabb kérdésekre is egész könnyűséggel szokott feleletet találni, e feltűnő jelenségnek is okát tudja adni szépen, tetszetősen, a következőkben: Szántóhalma és Szent-András egykor tiszta magyar községek voltak, amint azt nevek is kétségtelenül bizonyítja. Lakóik a XVI. században reformátusokká lettek, s mint ilyenek templommal és papi állomással bírtak egészen a múlt század elejéig, a midőn előbb szokásaikat és nemzeti öltönyeiket, majd nyelvöket és neveiket s végül vallásukat is az oláhokéval cserélték fel. Az egyházi felsőbbség nem törődött velök; papjai odahagyták s a pásztor nélküli nyáj elszéledett, illetve más pásztor gondviselése alá menekült. Unitus és disunitus oláhvá lett mind a két falu lakossága, tömegestől lépve ki a magyar reformált egyház kötelékéből. Utolsónak maradt a szántóhalmi ekklézsia curatora, egy becsületes földmíves gazda, kit lelkiismerete arra ösztönzött, hogy elhagyott egyházának úrasztali edényeit (ezüst kelyhet és tányért) bevigye a dévai református paphoz átvétel és megőrizés végett, így kerültek a becses clenodiumok a dévai reform, egyház birtokába, melynek papjai azóta a betegek számára vitt úri szentvacsora kiosztásánál használják. Így hallottam én ezt egyházközségem nehány tagjától 1878-ban, midőn jelenlegi állomásomat elfoglalva, e szent edények is őrizetem alá bízattak. Elhittem magam is, hogy mindez kétségtelen való és tökéletes tiszta igazság, hiszen az idevaló viszonyokkal ismerős komoly emberek állítják és mert nincs benne semmi, ami a valószínűtlenség bélyegét hordozná magán. Csupán az úrvacsorás kehely Dévára kerülésének története tetszett előttem egy kissé mesésnek, tudva, hogy a református egyház körében a clenodiumok az ekklézsia két kulcsú ládájában tartatnak, melynek egyik kulcsa még a filiális egyházakban is a beszolgáló lelkésznél áll, régebben pedig az egyház szent edényeinek őre kizárólag a pap volt, kitől minden évben számon kérte a szent visitatio vagy legalább a tractus seniora. Azonban elhittem ezt is, mivel hogy nincs benne semmi lehetetlenség. Csak a midőn egyházközségem múltját felderítendő, kutatni kezdtem a porlepte okmányok között és e tisztelt társulat megalakulása által ösztönözve, sőt kötelezve is lettem, a dévai egyház levéltárának értékesebb adatait napvilágra hozni s e kutatás közben kezembe akadtak ezen elsárgult, fakó levelek, jutottam arra a meggyőződésre, hogy a közhit nemcsak az úrvacsorás kehely Dévára hozásának meséjében, hanem a Szántóhalmán és Szent-Andráson létezett református egyházak elenyészésének történetét illetőleg is sok tekintetben téved.
   Fölöttébb sajnálom, hogy a vajdahunyadi reform, egyházmegye esperesénél és papjainál, kikhez több ízben fordultam kérőszóval, bővebb adatok szolgáltatása végett, óhajtott támogatásra nem találtam. Pedig úgy hiszem, hogy a tractus levéltára, az esperesi visitatiókról és az egyházmegyei közgyűlésekről felvett régi jegyzőkönyvek, valamint a Cserna völgyén levő gyülekezetek matrikái Szántóhalmát és Szent Andrást illetőleg is tartalmaznak valamilyen, bár kisebb fontosságú adatokat, amelyek felhasználásával ez egyházak XVII. és XVIII. századbeli történetét teljes világításba lehetne állítani. Azért késtem e régen írt felolvasásommal is, mert reméltem, hogy ismételt kéréseimnek leend valami sikere. Fájdalom, nem lett. És így kénytelen vagyok az említett egyházak történetének összeállításáról ez alkalommal lemondani s csupán arra szorítkozni, hogy a dévai egyház levéltárában talált adatokat a t. választmány tagjaival megismertessem, rámutatván azon téves nézetekre, melyek a Szántóhalmán és Szent-Andráson létezett református magyarság kipusztulásának idejét és okait illetőleg, közforgalomba jutottak.
    E csomagban levő okmányok — szám szerint 24 darab — egy hosszú per folytán keletkeztek, illetve gyűjtöttek össze egykori elődöm, Salamon Mihály által, ki abbeli sérelmét, hogy a szent-andrási és a szántóhalmi kincstári birtokok után, fejedelmi rendelet alapján kiadatni szokott quarta-jövedelmek, minden igaz ok és törvényes alap nélkül 1793-ban elvonattak, Hunyadmegye Generalis széke elé vitte, produkálván mindazon okmányokat, melyekkel a dézsma-negyedhez való jogát bebizonyítani vélte. A Generális szék az ügy egyik ágát, nevezetesen a szent-andrási parochialis fundusoknak állítólagos elfoglalását az ottani possessoratus ellenében felkarolta, nyomozatot rendelt el, de a pastoralis quarta ügyében panaszló elődömet a fiscalis jószágok directorához, Cserei Jánoshoz utasította, kitől az ügy a Thesaurariatushoz, onnan pedig a «felséges királlyi Főigazgató Tanácshoz» került, a nélkül azonban, hogy valami haszon származott volna belőle. Salamon Mihály utóda, Salamon István, tovább folytatta a harczot, bár minden siker nélkül, míg végre ő is beleunva a sok instantiába és hitegetésbe, 1829-ben a gyulafehérvári káptalannál protestatiót tett a fiscus törvénytelen eljárása ellen s ezzel az ügy egyelőre befejezést nyert. A végmegoldás 1848 után következett be, oly módon, hogy a dévai reform, pap minden kárpótlás nélkül maradott.
   Jóllehet e per folyama érdekes világot vet a kir. kincstár önző és az erdélyi főkormányszék protestáns ellenes magatartására, mely a bíróságok ítéletét is befolyásolta, mindazonáltal az erre vonatkozó okmányok ismertetését ezúttal mellőzöm, szorítkozva csupán azon a három fontos adat bemutatására, melyek a felvetett kérdés eldöntésénél alapul szolgálhatnak. Ezek egyike egy 1795-ben kiállított jegyzőkönyvi kivonat a vajdahunyad-zarándi reform, egyházmegye protocollumaiból, aláírva és megpecsételve Tsegöldi András esperes és Kolozsvári Zsigmond tractuális jegyző által. Jellemző, hogy Tsegöldi esperes magát nem seniornak, mint a hogy a református egyházban az esperest nevezni szokták, hanem archidiaconusnak írja, a mely nevezettudtommal csak a katholikus egyházban szokásos. E jegyzőkönyvi kivonat szószerinti szövege a következő: «In Anno 1634. Ecclesiae Reformatae in dictis Comitatibus Hunyad et Zaránd existentes connumeratae et conscriptae sunt,— quo tempore tam Szántóhalma, quam Szent- András distinctae Matres ecclesiae fuerunt. «Ab inde vero: «In connumeratione Ecclesiarum Anni 1668. qua filiales Ecclesiae, Matri Reformatae Ecclesiae Devensis adscriptae sunt et in hanc usque diem jus ad illas pertinet adhanc. «Extractatum e protocollis memorati Tractus. Alpestensini die 3-tia Mensis Januarii Anno 1795.» Ámbár a jegyzőkönyvi kivonat ezen szavai : «et in hanc usque diem jus ad illas pertinet adhanc» nyilvánvaló tendentiát árulnak el arra, hogy a dévai papoknak a kir. kincstár perceptora által megtagadott quarta-jövedelemhez való joga ez által is bizonyítva legyen; a benne foglaltak igaz és hiteles voltát kétségbe vonni nem lehet. És így bizonyosra vehetjük belőle, hogy Szántóhalmán és Szent-Andráson az 1634-ik évben még külön-külön önálló anyaegyházak léteztek, templommal és pappal, tehát a Mater-ecclesia elengedhetlen kellékeivel.
   Ellenben 34 évvel később, vagyis 1668-ban, már mint a dévai pap gondozása alatt álló leányegyházak említtetnek, melyek önállósággal többé nem bírtak. Kérdés csak az lehet, hogy ezen distinctae matres ecclesiae valósággal két teljesen önálló egyházat képeztek-e, külön-külön templommal és pappal, vagy pedig együtt képeztek egy önálló ecclesiát, mint társegyházak, közös erővel és közös költséggel tartván fenn egy papi állomást, mint ahogy ez az erdélyi református egyházkerületben sok helyen előfordul, s mint a melyre a hunyad-zarándi tractusban is számos példa van. A brettye-kitidi, a brád-ribiczei, a nagypestény-klopotivai református ecclesiák mind e rendszer szerint alakult társegyházak, nem filiák, tehát önállóságukat vesztett leányegyházak, hanem külön-külön ecclesiák, de amelyek egymással társultak, s egy azon pap szolgálatával élnek, hogy a papi állomás fentartásának költségeit könnyebben elviselhessék. De lássuk a többi adatokat is.

   Apaffy Mihály erdélyi fejedelem az 1685-ik évben Gyula-Fehérvárról a következő rendelést teszi a szóban forgó ecclesiákra nézve: «Nos Michael Apafi, Dei Gratia Transilvaniae Princeps, Partium Regni Hungariae Dominus et Siculorum Comes. Damus pro memoria per praesentes. Hogy mi kegyelmes tekintetbe vévén a Dévai református ecclesia tagjainak azért való Supplicatiójokat, hogy alkalmas időtől fogván Filialissának tartatva, azon Ecclesiának Szántóhalom és Szent-András nevű szomszéd faluk, a Dézma is a Dévai Ref. Praedicato-roknak járt volna, mely dolog a közelebb elmúlt nagyenyedi ref. praedicatorok Generális gyűlésében is ventilláltatván, semmi rendetlenség avagy azon filiális ecclesiáknak a dévai praedicator Inspectioja alatt való létekből kár következni nem compersáltatott. Annak okáért a mint eddig alkalmas időtől fogva a specifikált faluk ecclesiái Dévai ref. praedicatorunkat hallgatták és az quartát percipiálták, úgy ennek utána is valamig azon faluk olyan elfogyatkozott állapotban lesznek, mint most vágynak, a dévai Ecclesiának filialisai legyenek, az odavaló praedicátort hallgassák és az quartásokat oda szolgáltassák, kegyelmesen annak annuáltunk, a minthogy annuáltunk is ez Levelünk által; úgy mindazonáltal, hogy ne restelkedjenek azon Filiális Ecclesiákban is az Istennek Igéjét szorgalmatosan hirdetni, a Sacramentumokat kiszolgáltatni, őket a Tudományban és Számokban nevelni, hogy azokban is hűséges pásztoroknak találtassanak az Isten házába. Datum in Civitate Nostra Alba-Julia. Die vigesimo quinto July Anno Domini Millesimo Sexcentesimo octuagesimo quinto.»
   Tehát a mi a tractualis jegyzőkönyvi kivonat szerint már 1668-ban tényleg megtörtént, t. i. hogy a szántóhalmi és szent-andrási egyházak, mint filiák a dévai pap gondozása alá adattak, azt a fejedelem, mint az erdélyi református status generalis synodussának elnöke és a Suppremum Consistorium feje, politikai és egyházi jogainál fogva 1685-ben confirmálja és szentesíti. Mi történt ezen intézkedés után a szántóhalmi és szentandrási ecclesiákban, egykorú okmányok hiányában tiszta bizonyossággal megállapítani nem lehet. De meglehetős tájékozást nyújt azon inquisitoria relatoria, vagy a mint kiküldött eskető regiusok nevezik : «kinyomozó vizsgálódásról s vallatásról költ levél,» melyet Hunyadmegye Generalis székének megbízása folytán, Hevesi Sámuel nemes személy és Ponori Török János, nemes Hunyadvármegyének hites Assessora és Arendae perceptor vittek vala véghez Szent-Andráson, az 1795-ik esztendőben, Böjtelő havának 3-ik napján. A nyomozat a következő kérdések alapján jön eszközölve: «Tudja-e tanú nyilván és bizonyosan:
   1. Hogy nemes Hunyadmegyében, itt Szent-Andráson, hol volt régen a Reformatum Templom, s ma annak helye látszik-e? és ahoz tartozó parochialis Fundussal s appertinentiákkal hogy s micsodás állapotban van ?
   2. Ki tart azokhoz valami just? Pusztán van-e mind a Templom helye s mind az parochialis Fundusok? Vagy valaki elfoglalta és beszántotta? Ha elfoglalta, beszántotta, ki cselekedte? Miért és mikor? Minden környülállásaival valljon a tanú igaz hite szerint.»
Az első tanú Muráru Kozma, mintegy 86 esztendős, Óbester Méltóságos Barcsay Ábrahám úr volt szolgáló embere jobb erejében, a második kérdésre semmit sem tud vallani, de az elsőre, letett eskü után, ezeket módja: «Hogy ezen nemes Vármegyében, itt Szent-Andráson, a falunak Barcsa felől való végén a Reformátusoknak templomjok volt, azt nemcsak régi öreg emberektől hallottam, hanem annak magasan felnyúló falait is értem fenn állani, helye ma is látszik, de minthogy az egészen kőfalból áll, pusztán hever, senki sem tartván számot hozzá; az parochialis Fundusról pedig nem tudok.»
   A második és a harmadik tanú, Thót Petru 60 esztendős és Krisán Kirille 70 esztendős, mindketten a Fiscalitashoz szolgáló emberek, mindenben egyezőleg ekképen vallanak:
   «Mi értünk falunknak Barcsa felőli végén egy romladozott falu kőtemplomot s annak falait fennállani, melyről azt beszélték az akkor élt öregek, hogy az reformátum templom volt hajdan, melynek is helye ma is látható; de a Parochialis Fundus s az ahoz tartozó appertinentiák hol legyenek? nem is hallottuk. Azon helyhez, melyen a templom feküdt, ma senki se tart semmi just, bizonyosan tudjuk, hanem pusztán hever, minthogy a földben és a földszinén levő falak mián nem miveltethetik.»
   A negyedik tanú Megurján Indrej, mintegy 60 esztendős és az ötödik tanú Dugáts Joszif 63 esztendős, szintén az uradalomhoz szolgáló emberek következőleg vallanak: «Barcsa felől való végin falunknak a Pop Petru szomszédságában érzünk magunk is egy kőtemplomot, melynek is az oltáros részén fellyül azaz a padlásán játszadoztunk is gyermekkorunkban, melyről is az akkor élt öregektől azt hallottuk beszéltem, hogy az magyar templom volt hajdan. De továbbá hallottam én azt is igen öregségre jutott Megurján Mihály s Lázár bátyáimtól, hogy az azon templomhoz közel lakott Pap Miheléstyink elei azon templomban szolgált magyar papok voltának. A kérdett fundusról pedig s annak appertinentiáiról semmit sem vallhatunk, minthogy eleinktől se hallottunk azoknak hollétezésekről beszélteni. Nem tart senki is semmi just vagy számot az említett templom helyéhez, bizonyosan tudjuk, hanem pusztájában hever, a földszínén és benne is levő kőfalaknak darabjai mián nem is miveltethetvén.»
Legtöbbet tud a hatodik tanú Pop Mikleus, mintegy 88 éves öreg, az Óbester Barcsai Ábrahám úr szolgáló embere, akképen felelve a nyomozó regiusoknak: «A kérdett templom falunknak Barcsa felől való végin felmenet balkézre volt, bizonyosan tudom, melyet is én értem cseréppel fedve és kőkerítéssel körülvéve; fundussa pedig a pap házának — a mint hallotta régen meghalt Májer Juon, egy Szekullya, egy Thotu, egy Frenczeszky és egy Pop Zsurka nevű igen idős emberektől — volt az, a melyen Thot Petru lakik, — mely fundus helyett, a falunak eloláhosodása s oláh vallásra lett átállása után, alkalmasabb lakhelyet szándékozván az akkori öregek papjoknak adni, nagy átok alatt végezetre általadták azt a helyet, melyen ma itt Szent-Andráson a volt unitus papoknak minden terheknek hordozása alól kivétetett és nem pap maradékjok lakik.
   Általadták az öregek azon szántó és kaszáló földeket is, melyek a volt magyar pap fundusához tartozók voltának, melyek közül tudom, hogy Lá Lesz van két búzaföld és egy kaszáló rét s Lá Gyál nevű helyen viszont két szántó. Ezek felett adott még a falu a maga közönséges kenderesséből is papjának egy darabot, úgy mindazonáltal, hogy a pap minden esztendőben egy-egy veder bort adjon a falunak ajándékon meginnija, mely kenderest esztendőnként annyira nagyobbíttattanak a falujéból, hogy ma már négy köböl búzát könnyen lehet bele vetni. Pusztán áll a templom helye, senki nem tartván hozzászámot; az előszámlált külső appertinentiákat pedig az fennebb említett unitus papi maradék bírja minden szolgálat vagy jutalom nélkül és ingyen. Ezeket tudom s vallhatom.»
   Miket és mennyit lehet e sokat mondó vallomásokból igazokat elfogadni! Hogyan és mikben vélem én a szántóhalmi és szentandrási református magyarság elenyészésének okait, más adatokkal is egybevetve, megállapíthatni, ezt óhajtom még a tisztelt választmány kegyes engedelmével, értekezésem befejezéséül, néhány szóban előadni. Tiszta bizonyosra vehető, hogy Szántóhalma és Szent András lakossága a XVII. század első évtizedeiben kizárólag magyar és reformált vallásé volt. A két falu népe együtt képezett egy meglehetősen nagy és virágzó ecclesiát. Közös templomuk kőből építve és cseréppel fedve Szent-Andráson volt, a falunak Barcsa felől való végén, az úttól balra. Ugyanott volt a református papi lak is, jókora terjedelmű kerttel és néhány darab külső fekvőséggel, jelesen négy drb szántófölddel és egy kaszálóval. Az ecclesiának saját papja volt 1668-ig, a midőn a már csekély számra leapadott hívek nem tudván többé eltartani lelkészüket, a dévai anyaegyház szolgálatával kezdettek élni. Ez az állapot a hunyad-zarándi restractus által azonnal, a nagyenyedi szent Synodus és Apaffy Mihály fejedelem által pedig 17 év múlva törvényesíttetvén, a szántóhalom-szentandrási ecclesia végleg megszűnt önálló anyaegyház lenni, és mint filia a dévai mater-ecclesiához csatoltatott, így kerültek a már bemutatott úrasztali edények a dévai pap gondozása alá 1685-ben. Hányan voltak még ekkor a református hívek az említett falvakban, adatok hiányában nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani. De hogy sokan nem lehettek, kitűnik az affiliatiot approbáló fejedelmi rendelet eme szavaiból, hogy valamig azon faluk olyan elfogyatkozott állapotban lesznek, mint most vagynak, a dévai ecclesiának filiálisai legyenek, az odavaló pradticatort hallgassák» és a dévai papoknak adott amaz utasításból, hogy «ne restelkedjenek őket a tudományban és számokban nevelni ».
   Az 1714-ik évtől kezdve már teljesen hallgat a krónika a szántóhalmi és szentandrási ecclesiákról, jóllehet, hogy a dévai egyház papjainak gondozása és administratiója alatt állottak s elődeim e két faluban levő kincstári birtokok után egészen 1793. húzták a szokásos dézsma-negyedet. Tehát a dévai ref. papok nem szűntek meg a filialis egyházakhoz való jussokat élvezni és gyakorolni, mindaddig, míg maga a kincstár be nem szüntette az ezen, akkor már egészen desolata ecclesiákból kapott quarta-jövedelmeket. E körülmény nyilván bizonyítja, hogy jogilag és tényleg a dévai ref. egyház filiálisainak tekintettek. A szántalom-szentadrási ref. egyház azonban ez időben már egészen hívek nélkül, csupán de jure és a papiroson létezett.
   Nagyobb bizonyosság kedvéért átnéztem egyházközségem összes ez időbeli anyakönyveit 1714—1750-ig. És azt találtam, hogy elődeim ezen 36 év lefolyása alatt egyetlen egy keresztelést, esketést és temetést sem végeztek a nevezett falukban, holott hasonló functiót más helyeken feles számmal teljesítettek az egész vidéken, amit a matriculába híven be is jegyeztek, így pl. eskettek, kereszteltek és temettek Piskiben, Al- és Felpestesen, Cserna-Kereszturon, Haróban, Maros-Németiben, Berekszóban, Maros-Solymoson, Batizon, Lozsádon, Rápolton, sőt még Gyula-Fehérvártt is, de Szántóhalmán és Szent-Andráson egyetlen egyszer sem, jóllehet, hogy a két községben ők voltak az efféle functiókra illetékes lelkipásztorok. E tény kétségtelenné teszi, hogy Szántóhalmán és Szent Andráson már a múlt század elején egyetlen református lélek sem lakott, mert ha lakott volna, 36 év lefolyása alatt bizonyára fordult volna elő körükben valamiféle papi functió.
   A nevezett falvak református magyar lakossága tehát nem a XVIII, hanem a XVII. század folyamán enyészett el, mert a múlt században, miként fennebb kimutattam, már csak emlékezetben élt és templomának akkor már szétszórva hevert omladékai mutatták az egykori létezést. De hát miként tűnhetett el a semmiségbe az egykor oly szép és virágzó gyülekezet? Mik okozhatták a református magyar lakosság teljes és végleges elenyészését? A közvélemény azt tartja, hogy ennek oka az eloláhosodásban, illetve a református magyaroknak az oláh vallásratörtént áttérésében keresendő. De e föltevést az általam napvilágra hozott adatok csak részben igazolják. Történt e falvakban kétségkívül áttérés és eloláhosodása is, de sokkal inkább és sokkal nagyobb mértékben történt a kipusztulás. Ha Szántóhalma és Szent-András egykori magyar lakossága csupán az áttérés és az eloláhosodás következtében enyészett volna el, akkor ennek valami nyomát ma is láthatnék, mint látjuk pl. Cserna-Kereszturon, Alpestesen, Kis-Barcsán a mai lakosok magyar eredetű és magyaros hangzású neveiben, magyar nemzeti öntudatában, typusában és a többi községekétől elütő sajátságos szokásaiban. De Szántóhalmán és Szent-Andráson mindezeket nem látjuk, nem láthatjuk. Ezek mai lakossága egészen más nép, más világ. Mintha nem is egymás szomszédságában élnének, kiválik, kirt a többi falvak lakossága közül; semmi, de semmi nem mutat arra, hogy őseik egykor magyarok lettek volna. Én e feltűnő jelenséget csak is úgy tudom megérteni, hogy e falvak magyar lakossága a XVII. században folyt gyakori háborúk idején nagy részben kiéletett vagy más, több biztonságot nyújtó helységekbe költözött, s helyökbe aztán oláh családok telepíttettek, épen úgy, mint Déván, ahol — miként ezt «Az oláhok Dévára telepítése» czímű dolgozatomban, egykorú okmányok alapján világosan kimutattam — a XVII. század két első tizedében még egyetlen oláh család sem lakott és már 25 év múlva a fiscus birtokaira telepített oláh családok száma akkorára növekedett, hogy 1645-ben templom és temető helyet kértek és nyertek a dévai református ecclesiától, ma pedig Déva összes lakosságának csaknem fele részét képezik.
   E föltevés valószínűsége mellett bizonyít az említett falvak fekvése is, melynél fogva a hadak pusztításainak sokkal inkább ki voltak téve, mint a tőlök délre, Vajda-Hunyad felé fekvő községek. A Cserna-völgy torkolatánál, a dévai és a v.-hunyadi várhoz vezető utak összeszögelési pontján fekszik mind a kettő. Akár erre, akár arra nyomultak az ellenséges hadak, a községeket érték, rabolták ki, gyújtották fel vagy ölték ki legelőbb. Igen valószínűnek tartom azért, hogy Szántóhalma és Szent András egykori magyar lakóinak zömea háborúk pusztításának esett áldozatul, kiknek helyébe aztán úgy a fiscus, mint a többi possessorok oláh jobbágyokat telepítettek a XVII. század közepén. Az ekként megfogyatkozott magyar református lakosság körében aztán megkezdődött az eloláhosodás processusa úgy Szántóhalmán, mint Szent-Andráson. Mert a többség a kisebbségre mindig és mindenütt absorbeáló és amalgamizáló befolyást gyakorol. E két faluban annyival is inkább kellett gyakorolnia, mert sem iskolájuk, sem helyben lakó magyar papjuk nem volt immár, a hol és a kitől nyelvek, nemzetek, és vallásuk szeretetében megtartattak volna. Az ekként eloláhosodott néhány református család tehát a XVII. század vége felé számot vetve a helyzettel és a viszonyokkal, jónak látta áttérni az oláh egyház kebelébe, együttesen és egyszerre, hogy velük együtt az ottani ref. ecclesia javai is az ottani oláh egyház birtokaivá váljanak. Elmerült, beolvadt tehát a maroknyi magyarság az oláhság tengerébe, mely összecsapott a kis sziget felett, hogy többé meg se látszhassék. Valószínűnek és csaknem bizonyosnak tartom ezt azért is, mert bérez és kis hazánk épen ez időben vesztette el addigi szabad és független államiságát, s azzal együtt magyar nemzeti politikáját is. A Bécsből kormányzott Erdélyben más irány, más szellem honosult meg, mely a református elem gyöngülését és az ellenséges indulatú elemek erősbödését vonta maga után. Íme, t. választmány, ily módon s ezen okokból történt meggyőződésem szerint ama szép két falu magyar lakosságának kipusztulása. Lehet, hogy föltevésem egyben-másban még bizonyításra vár. De hisz épen azért tömörültünk társulattá, hogy tudásunk hiányait kölcsönösen kipótoljuk s az igazság keresése közben támadható tévedéseinket jóindulattal megigazítsuk. Ha ezen igénytelen dolgozatommal egyebet nem értem is el, minthogy társulatunk tagjainak figyelmét Szántóhalma és Szent-András múltja iránt fölkeltenem sikerült, célom ezzel is elérve, fáradozásom ezáltal is gazdagon megjutalmazva van.

   A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve 5. (1887-1888). Értekezések, felolvasások.

  Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905. December 10. Szőts Sándor tiszteletes, 1852-1905.
  Szőts Sándor dévai ref. lelkész, élete 53-dik évében, hosszas szenvedés után, f. hó 5-én elhunyt. A boldogult, kiben Szőts Farkas theol. tanár, lapunk volt szerkesztője, testvérét gyászolja, egyike volt azoknak a lelkipásztoroknak, akik tehetségeikkel és szorgalmukkal messzeláthatólag kiemelkednek.
  Theologiai kiképeztetését a budapesti ref. theologián nyerte, hol már mint növendék kitűnt tehetségével, komoly szorgalmával. Tanulmányait az utrechti egyetemen folytatta, ahonnan visszatérve, Budapesten lett hitoktató-segédlelkész. Innen választatott meg 1878-ban a dévai gyülekezet lelkipásztorává.
  Élénk részt vett a város és a megye társadalmi és közéletében; főként azonban igazi lelkipásztora volt gyülekezetének. Lelke vágya az volt, hogy gyülekezetének ősrégi, omladozó templomát restaurálhassa. Erre a czélra tekintélyes tőkét is hozott össze buzgó működésével; betegsége és bekövetkezett halála azonban meggátolta abban, hogy vágya teljesülését megérhesse. Elhunytát őszintén fájlaljuk s teljes mértékben osztozunk a tiszteletreméltó család gyászában. Legyen emlékezete áldott!