Csöndes riport a branyicskai Jósika-kastélyról, avagy hogyan kalauzol a moldovai kis Marici az erdélyi magyar báró kastélyában.

    Másfél méter magas, vastag kőfal vonul végig az országút mentén. Az országúton borostás-állú parasztok egyhangúan poroszkálnak. Láthatóan unják a vidéket. Pedig balról és egész közel szép állású, lombos erdővel borított hegy emelkedik. Nekik megszokott dolog, nekem megakad rajta a szemem, mert nem kötheti le más. A kis, egyhangú házak nem sok változatosságot adnak, még a kőből épült korcsma épülete sem zavarja meg ezt a sutaságot.
    A kőfal mögött hosszú ház terpeszkedik. Az egyik cammogó paraszttól megtudom, hogy ott a pap lakik. Pedig az a ház is a kastélyhoz kell, hogy tartozzon, mert a kőfalon túl van. Tovább ismét egy kőház, az is a kastélyhoz tartozik. A csendőrség lakik benne, mondja egy kíváncsi nézésű parasztgyerek. Már bosszankodni kezdek s megkérdek egy kukoricakórét cipelő parasztot, hogy hát hol is van hát a kastély?
    Szinte elszégyellem magamat, amikor egészen a baloldalomra mutat. Valóban csak egy nagy akácfa takarta el az előbb szemeim elől a bejáratot. Ma¬gas kőemelvényen, két oldalon egymással szem benéző kőoroszlán mutatja, hogy itt van a báró Jósika-féle kastély. Önkéntelenül is megállók és elnézem e két római korabeli kőoroszlánt. Látom rajtuk, hogy valódiak, csak az emelvényük épített dolog. Árok vonul végig a kapu előtt és rozoga pár gerenda szolgálja csak a híd szerepét. Ez határozottan nem főúrias, de megteszi a szolgálatot.                                                                               

    A kapu rácsos vaskapu, ki tudja mikor helyezték el, most nem sok gond látszik rajta, valószínű, hogy állandóan nyitva van, mert nem nagyon látszik a helye a földön. Szemben áll a branyicskai Jósika-kastély. Egy emeletes négyszögű épületnek néz ki az első pillanatban. Középen beljebb van építve, két oldalon kiugrik az épület. Baloldalon, úgy néz ki, mintha az épülettől független volna, fal vonul egy darabig és kis ajtó van rajta. Később tudom meg, hogy ott kell a kastély udvarára bemenni.
Történelmi visszaemlékezés fog el. Mindnyájunknak vannak őseink, épp úgy, mint a nemesi, főúri családoknak, de náluk az ősök emlékezete jobban megmaradt, mint a polgároknál s ezért van talán az, hogy az ember évszázados hangulatba esik egy-egy főúri kastély láttán. Nekem is a híres magyar regényíró jutott eszembe. Ha nem tudtam volna, hogy a Jósika kastély előtt állok, talán nem éreztem volna semmit, de így határozottan valami büszkeség és jóleső érzés vett erőt rajtam.
Megállók az épület előtt és várok. Jobboldalon hatalmas parkot sejtek, meg szeretném nézni. De ki van itthon? Senki? Hogy nézem én meg kérdezetlenül a Magyar Szövetség volt elnökének Jósika Samu bárónak, volt miniszternek és diplo¬matának a kastélyát? Hátha itthon van a János báró? Szétnézek magam körül, jön-e valaki? Szurtos és nagybajusza paraszt jön egy kislánnyal. Románul beszél és megkérem, hogy kalau¬zolna el engem a parkban. Nem teheti, mert dolga van. De a mellette levő kislány rám emeli élénk és sötét szemeit s ajánlkozik. A paraszt tovább megy s én egyedül maradok az egész kicsi, hatévesnek kinéző kisleánnyal. Amikor csodálkozva ránézek, int, hogy menjünk s elkezd csacsogni. Természetesen románul s elmondja, hogy ő nagyon jól ismeri a parkot, sokat járt benne és régen van itt.
    Megindulunk. Rövid állén tör át a délutáni napsugár. Felnézek. Két oldalán 15—20 méter magas szép fenyőszálak. Az embernek örvend a lelke, amikor ilyent lát. Elkanyarodunk, a kisleány elmondja, hogy Maricinak hívják és Moldovában laktak eddig. Most itt az édesapja hivatalnok s ő nem tud magyarul. A báró magyar s hogy — azt mondja — én se tudok jól románul. Biztosan magyar iskolában jártam. Nevetek a kis moldovai lány élénkségén. Gledicsiában folytatódik az út és kanyarodik. Felkiált, hogy itt a Maros. És valóban csendesen kanyarodik el alattunk a szőke Maros.
    A gledicsca kerítés után meredek part jelzi a vizet. A víz hátában a hegy, mintha el akarná mosni erős kanyarodásával. De lassú folyása inkább simogatásnak tetszik, úgy vonul el a hegy alatt mint egy fehér, hízelgő, nagy angora macska. Kimegyünk a part meredekéig.
    - Hal — kiáltja a kislány s rögtön utána megvillan a hal fehér hasa a levegőben, s nagyot csobban a víz. Aztán csend. A kislánnyal együtt visszajövünk s megkérdi, hogy szép-e? Én elragadtatásomnak adok kifejezést. Hogy mondjam meg neki, milyen hangulat fog el, úgy sem értené meg, hát csak szemlélem az utat, mellette a virágokat. Emelkedik az ut s egy körhöz érünk. A kislány nevetve mondja, hogy itt mulatság volt egyszer és sok csokoládét kapott. Az arcán visszatér a csokoládéfogyasztás boldogsága. Elmondja, hogy a karácsonyfát is itt szokták felállítani. Hogy mikor és hogyan, elhallgatja, látja, hogy nem nagyon értem. Aztán tovább kalauzol.
   Régen talán halastó volt egy tábla, most csak a szabályossága tűnik fel s két bejáró van előtte. Aztán a kastély háta mögé kerülünk. Régi várszerű fal emelkedik az északnyugati oldalon. Vár volt a rómaiak idejében s abból építették tovább. Meredek domb, alatta nagy sík terület s közvetlen utána a Maros. Elhagyott csónak kihúzva a szárazra. A főurak szerelmei jutnak eszembe.                          
    A kislány csacsog és kiejti a száján, hogy „Jaj Istenem“. Megörvendek, s ő nevetve mondja, hogy tud már néhány szót magyarul is, de román iskolába jár és nyolc éves, most megy a harmadik osztályba. Megkerüljük a kastélyt. Nagy fal, felül egy nyitott ablak, mintha senki se lakna benne. Ajtóhoz kerülünk, a föld alá vezet. Pince, jelzi kis moldovai kalauzom. De menjünk tovább, invitál meg. S a vár kapujához vezet. Ki akarja nyitni, de nem enged. Azonnal jön valaki, mondja, addig nézzük meg a kastély előtti részt és magyarázza, hogy ez nem ház, hanem kastély. És láthatóan élvezi ezt a szót, hogy Kostél. Valahogy ő is büszke rája és arra is, hogy ő tudja nekem megmutatni. A kis Marici Moldovából a magyar főúr kastélyát.
    — Hal — mondja egy helyen s két fadarabnak látszó dologra mutat. Csodálkozom és azt mondom hogy fa, csakhogy nem él, le van vágva. A másik él, mutatok egy hatalmas szálfára, mert lombja van, de ez már le van vágva. Erre mindenképpen erősíti, hogy az nem fa, hanem hal, mutatja a csont száját és bedugja a kezét a kopoltyújába. Valóban később tudom meg, hogy két bálna csont, amit báró Bornemissza lőtt szigonnyal a tengeren, amikor valamiért száműzték. Bornemisszáéktól pedig megvették a Jósikáék. S azóta itt van az udvaron. Az egyiken hat, a másikon két szigonycsapás látszik. Hat méter hosszú mind a kettő és fél méter magasak. Roppant érdekes, de csak annak, aki tudja, hogy mi, mert bajosan lehet megállapítani egyszeri tekintetre. A kislány a kastélyra néz, aztán rám és mondja, hogy mindjárt kell, hogy jöjjön valaki. Majd akkor — mondom s egy pár lejt nyújtok át neki, hogy vegyen cukrot rajta. Még ismétli, hogy bonboncot, amikor kocsi robog be az udvarra s leszáll belőle Csató Pál jószágigazgató. Felismerem, ő valószínűleg nem tudja, hogy ismerjük egymást. Leszáll s már belülről valaki nyitja az ajtót. A kislány mondja, hogy itt lakik a János báró, gondolom, hogy dolga van az igazgatónak s nem zavarom, pedig nagyon szerettem volna megtekinteni belülről is.
   Még egyszer megköszönöm a kislánynak s ő is mondja, hogy buneziua. Elköszönök, még egy tekintetet vetve a kastélyra. Mikor kilépek a kapun, már dicsekedik egy öregasszonynak, hogy hány lejt kapott tőlem. Mikor pedig az országútra érek, egy középkorú férfinak mutat engem. Biztosan az apja, látom, hogy felemeli a markát, valószínűleg a pénzt mutatja neki is. Rám bámuló szemei kísérnek tovább, úgy érzem.
   Aztán lassan baktatok az országúton. Szinte hozzáilleszkedem a többi baktatóhoz én is, olyan szürke, egyhangú és unalmas leszek, mint ők. Csak talán belülről érzek mást, mint ők. Eszembe jut a moldovai kis Marici kalauzolása és az, hogy a János báró itt is, Tilhon is, meg Bukarestben lakik. Ez csak érzés, hiszen az ő dolga, hogy hol lakik. Eszembe jut a Marosra lenéző magas várablak, amiben csak úgy táncolt a napfény, amikor láttam s eszembe jut a hízelgő nagy macska, a Maros, az elhagyott csónak, az öt méter átmérőjű nagy fa, amire a kis Marici meg én is csodálkozva tekintettünk fel. A bálnacsont és eszembe jutott a szép marosi kirándulásról a nagyurak szerelme, feledhetetlen holdvilágos esték, amikor a Maros csendes simulása mellett, szép zengő csendben vallja meg a főúr szerelmét. Az az idő, amikor a hölgyek szerelmét karddal kellett kiérdemelni.                                         
    Eszembe jutnak a rómaiak, a parkban elhelyezett egynéhány római kőtábláról. És eszembe jut az idő folytonossága, hogy a rómaiaktól kezdve mindennap nap volt s azt úgyis tudja az ember, de csak ilyenkor gondol rá, amikor emlékezteti rá valami. A szép őszi napsütéses, csendes délután óriási és méltóságos csendjéről eszembe jutottak a világvárosok felhőkarcolóinak aljában elzajongó ideges emberek és úgy éreztem, hogy azokon az épületeken a füst patinaként rakódik le. És éreztem, hogy a kastélyt kopottnak találtam, a római falat csúnyának s csodálkoztam, hogyan lakhatik benne akár a tulajdonos, akár más, hiszen az egész kastély már a múlté, a történelemé, akár csak a rómaiak. Éreztem, hogy ezt hiába renoválnák, hiába építenék újra, hiába hoznának minden újat bele, már csak a múlté lehet, úgy éreztem, hogy a Maros kanyarodásánál lévő dombon álló kastélyt meg akarja fojtani csend, a hatalmas történelembe vesző csend. S a csodálatos szép őszi délutánon, madárfütty mellett kriptaszagot éreztem. Csodálatos.
    Felnéztem az égre, mely gyönyörű kékséggel borult reá mindenre. így borul a világvárosok gépszerűségére is, de ott nem látják, mert ott nem mindig lehet és nem érnek rá az emberek. Kisebb útra vágok. Megindulok az állomás felé.
    Az állomás kong az ürességtől. Nagy későn egy paraszt jön s ő is jegyet vált. Még kongatom egy ideig az állomás cementjét. Aztán az esti szürkületben feltűnik a nagyszerű vonat. Aradról jött, városból és városba repíti a halandókat. Itt csak nagyon keveset áll, de elég ahhoz, hogy megszabadítson ettől az idegen fojtó levegőtől, ettől a nagyszerű csendtől, ettől a történelemtől.
    Rohanok a városba. S a vonaton érzem, hogy mégis csak szép a csend, a történelem, a kék ég, a nevető napsugár, a hatalmas fenyők s a Marosból kivillanó ugró hal. Érzem, hogy igazságtalan voltam, hiszen olyan jó is a csend, olyan nagyon a lélek mélyébe lehet látni. Olyan keservesen jó…

Déva és Vidéke, 1926. október 9. Írta: Kovács Károly.