Magyar nyomok Hunyadmegyében

    Valamikor nemzetiségi haladást észlelek beszédben vagy írásban — főként a magyar és román népelem közt — borzadik belé a hátam; s bámulok, hogy a nép prófétái azok, t. i. kik magukat ilyeneknek feltolják, hogy lehetnek oly vakok és elfogultak, hogy nem látják, hogy e népelem, az adott viszonyok hatalma által egymás támogatására, nem pedig üldözésére van utalva. S így szenvedéseket nem felkorbácsolni, hanem inkább csendesíteni volna kötelességük, s ezt saját, jól felfogott érdekükben.
    Ki a magyar, ki a román? Az, ki magát magyarnak, vagy románnak tartja; ez oly hite kinek-kinek, mit büntetlenül sérteni nem szabad. Ami már valamely nép eredetét illeti, azt bizony sűrű homály fedi. Annyi bizonyos, hogy nincs egy nép a világon, mely ugyanazon egy ősapától származnék. Nem ilyen a mai magyar nemzet, de a román sem.
   Nem ilyen a francia, nem ilyen az angol, mert ezek közül mindenik tíz-tizenkét vagy még több különböző nemzetségből alakult. Hát a németről mit mondjak? Hiszen a porosz ezelőtt egy pár századdal szláv volt, a maga szláv nyelvét beszélte, s ma legnémetebb mégis a porosz.
   Hypothézis a román nép eredete is, valószínű, hogy nem római származék, hiszen Aurelianus (Eutropius szerint) a vándor népek közeledtére a római gyarmatokat Dacziából mind kiköltözteté egyéb iránt is kétségtelen rómaiak az ország népességének is csak kicsi részét tették hanem valószínűbb az, mit feltéve is mutat, noha a nyelv a származást nem mindig bizonyítja, hogy a román a nagy latin népfajhoz tartozik, mely nép lakta Európa dél-nyugati területét, mely népfajból származtak volt a rómaiak is.
   Azonban az 5-6-ik században a mai Horvát-Tót-Dalmátországba, s a más szomszédos tartományokba szlávok telepedvén; ezek a latin népfaj folytonosságát - mely népfaj kiterjedt Dácziáig – kettévágták. Így a románok el lettek szigetelve nyugati latin rokonaiktól, s így egy külön nemzetiségnek lettek alapítói, vegyítve minden esetre más népekkel: mint hunokkal, avarokkal, besenyőkkel, bolgárokkal, s később magyarokkal is, mert hogy a nagy hun és avar népet - a maroknyi székelységet kivéve - a föld egyszerre elnyelte, vagy hogy azok mind kiköltöztek volna, azt gondolni sem lehet. Itt maradt biz’ abból sok a hun birodalom bukása után is, s beolvadt az itteni népekbe. A hun eredetnek több nyomai maradtak a román nép között is, mint ezt hátrább érinteni fogjuk.
   Amint mondám, a nemzetek több népelemből alakultak, s alakulnak ma is. Ugyanazon állapot, ugyanazon viszonyok, ugyanazon történelem, az együtt lakó népeket beolvasztja egyiket a másikba, rendesen a számosabba: s lesz azokból egy egyöntetű nemzet, mint egyöntetűvé teszi a kovász a tésztát.
   És itt kérdés marad: hogy miután a magyarok e földet elfoglalták, itt hazát alkottak, honnan történt az, hogy a magyar és román elem, ugyanazon egy történelem, sőt állapot mellett is, egy nemzetiségbe össze nem forrott? Ennek okául, ha nem csalódom, egy az egykori „Kolozsvári Közlöny“-ben megjelent cikksorozatomban, a valláskülönbséget állítottam volt fel, de rámutattam volt több nyomokra is, melyek több eloláhosodott vidékek és helységek egykori magyarságára mutatnak. A tárgyat az óta többen hozták napirendre, de nem azon higgadtsággal és részrehajhatlansággal, mint amilyent a történelmi igazság megkíván. Az egyik a magyar eredetet oda is kiterjesztette, ahol biz’ az fel nem található; a másik, mint ezt Cassius öcsém közelebbről tevé, a magyar elemet kiszorítá a nagy Hunyad megyéből; itt a magyar eredetet csak a Székelyföldről kivándorolt gróf Kun és báró Györffy-családnak engedé meg. Hogy a gr. Kun család székely származék, az igaz; de nem a br. Györffy-család: mert ez utolsó, a mai napig tiszta magyar, meggyőződésem szerint hun-eredetű Lozsád községből származott, hol annak ma is vannak „Györffy” nevet viselő atyafiai.
   Ezen elkeseredett, s inkább passzív, mint ráció által vezérelt tollharc arra ösztönze engem: hogy 18 év után még egyszer mutassam ki a történelmi igazságot, sine ira et studio, úgy, amint én azt felfogtam.

    Hibázhattam korábban is, hibázhatok most is, s azért szívesen fogadom a helyreigazítást.
   Azt mondám: hogy annak, hogy a magyar és román elem a történelem ugyan azonossága, s ugyanazon egy állapot mellett sem olvadt egymásba: oka a valláskülönbségben keresendő. Állításomat most is fenntartom, s ezen állításom támogatására kapok én példát külföldön is. Vajon ha a lengyel egy valláson volna az orosszal, nem lett volna-e eddig orosz — pedig ezzel rokonfaj — midőn a lengyelországi rusznyák, a vallás ugyanazonossága alapján ma inkább orosz, mint lengyel; míg a szláv eredetű, porosz: mert vallása az, mint a németek nagyobb részének, ma erősebb német, mint bár melyik más német. A vallás ugyanazonossága, vagy különbsége hatalmas tényező volt, s most is az valamely nép fejlődési irányának megadására; és kérdés: vajon, ha Szt. István minket az elébb felvett g. keleti vallásból ki nem forgat vala, ma magyarok e vagy románok volnánk?
   Történelmi tény az, hogy a magyarok - főként Erdélyben - elébb a g. keleti keresztény vallásra tértek volt; tény az is, hogy I. István király a katolikus vallást vette fel, s hogy ő ezen vallást még tűzzel-vassal is terjesztette. Erdély távolabb esvén, hogysem az ő karjai ennek minden zugába elérhettek volna, itt bizony a népnek nagy része megmaradt a már felvett, s meg is szeretett keleti vallásban; annyival is inkább, mert ezen vallás dogmájában a tizedfizetés, mint keresztényi kötelesség nem volt befoglalva; míg a róm. Katolikusi vallásban a tizedfizetés oly szoros keresztényi tartozás volt, hogy azt nemcsak a nemesség, de a király is fizette 1298-ig; mikor is a nemesség az ez évi 1. t c. szerint azon okból, mert a kereszténység adóját annak védelmében vérrel fizeti meg — kivonta magát a további tizedfizetés alól.
   E szerint a magyar birodalom keleti részén (Erdélyben) már kezdetben két keresztyén hitfelekezet alakult: a katolikusok a király különös pártfogása alatt; és a keleti g. keresztényeké; s minthogy a király magyar volt, a katolikusok mind magyarok lettek, ha nem is voltak korábban magyarok. A keleti keresztyének a király által nem igen pártfogolva, s benn az országban papi szemináriummal nem bírva, papjaikat szükségkép a szomszéd Oláhországból és Moldvából hozván, mivel a népesség egy része oláh volt, ezen vallás követei oláhok is lettek, lettek légyen korábban magyarok, hunok, avarok, bolgárok, vagy besenyők (II. András a szászoknak 1224-ben adott kiváltságlevelében még emlékezik a besenyőkről, mi arra mutat, hogy a besenyők még akkor nem voltak beolvadva egészen az oláh népelembe). Minthogy a szomszéd tartományok keresztyén lakosai g. keleti vallást követtek, s ott kétségkívül oláhok is laktak, az onnan betelepedett lakosok csak növelték az oláhokká lett, vagy volt honi lakosok számát. Ezen betelepedés törvény által is meg lett könnyítve, különösen mióta a török Bizantiumot elfoglalta, mert notával sújtották, kik az ily betelepülőket bántalmazták (H. K. I. R. 14. cikk) s tizedmentességben tartattak (a kat. püspökök megkísértették többször bevonni a keleti keresztyéneket is a tized-fizetés kötelezettsége alá, de II. Ulászló egyik törvénye saját fegyverükkel veri meg őket, állítván: hogy a tized a Krisztus pátrimoniuma, s a Schizmaticusok g. keleti keresztyének, mint nem a Krisztus egyedül üdvözítő vallásán levők a Krisztus pátrimoniumában, a tizedfizetésben nem részesülhetnek.)
   Nem csalódtunk tehát, midőn azt állítottuk, hogy a magyar és román népelem egymásba olvadását a valláskülönbség gátolta meg. Innen van még ma is, hogy a nép a vallást a nemzetiséggel ugyanazonosítja. Van magyar vallás, van oláh vallás; innen magyarázható ki az is, hogy a g. keletiek a Gergely naptárt el nem fogadták, (azt bizony a protestánsok sem fogadták volt el kezdetben) azt a maguk vallásával meg nem egyezőnek tartván.
   Ennyit előre kelle bocsátanunk annak megértése végett, hogy mi magyarok és románok származásra nézve sem állunk oly messze egymástól, mint azt némely boldogtalan bölcsek feltüntetni akarják, s könnyen megtörténhetik, hogy épen azt üldözzük eltérő nemzetisége miatt, ki rokonunk vérség szerint, s kit, mint vérünket, oltalmaznunk kéne.
   No de tény lévén, hogy bármi okból, van Erdélyben magyar és román nép, mely népek tagjai, minden valláskülönbség mellett is gyakran átmennek a másik nem¬zetiségbe, legalább átmentek, míg a nemzetiségi féltékenység fölébredve nem volt; lássuk már feladatunk voltaképpeni tárgyát, hogy találunk-e bizonyítékot, vagy biztos nyomokat arra, hogy Hunyadmegye népességének egy részét csakugyan eloláhosodott magyarok képezik?
   Mellőzve a Székely Mihály (egykori kir. táblai elnök) által összegyűjtött és kiadott s Erdélyben még a kereszténységet megelőző időtől számított, úgynevezett „Székely krónikát“, mely szerint két magyar, vagy hun tribus Erdély délnyugati részében - tehát a mai Hunyadmegyében - egy tribus pláné Zarándban telepedett meg. Elmondtuk indokolva, már; hogy a Szt. István vallására tért lakosok magyarok, nem magyarok - magyarok lettek, és hogy a kath. dogma szerint a tizedfizetés, mint keresztyéni kötelesség, hozzá volt kötve a keresztyén valláshoz (Szt. István egyiktörvénye szerint: „cui deus decem dedit, decimam det des“) de amely szent cselekvény kötelezettsége alól a nem katolikusok, schizmatikusok mentve voltak. A tizedet szedték a kath. püspökök, mint képviselői a keresztyének istenének, vagy a Krisztusnak. Mondók fennebb, hogy a király és a nemesség 1298-ban kivonta magát ezen keresztyéni kötelezettség alól, de a nem nemes osztály megmaradt továbbra is a tizedfizetés terhe alatt.
   Magyarország Erdélytől elszakadván, (így áll a dolog történelmileg, nem megfordítva) s a külön háztartásra utasított Erdély fejedelemséggé alakulván, s a reformatio még János Zsigmond alatt bevévén (János Zsigmond katolikusból lett lutheránus, lutheránusból református, reformátusból unitárius, ez utolsó hitben halt meg) a külön háztartás, s a fejedelmi ház költségének fedezése végett a már - Csík kivételével - csaknem egészen megszűnt katolikus egyház javait, jövedelmeit, s azok közt a püspök által szedetni szokott tizedet is világiasították, secularizálták.
   Az állam azonban a tizedet közvetlen nem kezelhetvén, haszonbérbe adta azt az illető földesuraknak. Az e szerint az állam tulajdonában átment, s a földesuraknak haszonbérbe adott tizedfizető helységek és örökségek összeírattak az egész országban, elneveztetvén az állami tizedet fizető örökségek „magyar ülésnek” a tizedfizetéstől ment örökségek „oláh ülésnek.” (Vátra unguraszka, vátra rumunyászka.)

   Ezen összeírások meg vannak mind a mai napig a belügyminisztérium levéltárában, hová azok a volt gubernium levéltárából szállíttattak fel. Aki tehát azt akarja tudni, hogy hol voltak magyar ülések, ne szívja a tudományt az ujjából a szerint, ahogy a történelmet megtörténtnek lenni akarja, hanem nézze meg ezen állami tizedösszeírásokat, s ezekben Hunyadmegyére vonatkozólag meg fogja látni, hogy Bokalyon elkezdve, le Guraszádáig, a Maros mindkét partján, csaknem minden falvak be vannak jegyezve az állami tized-fizetők sorába, mi kétségtelen történelmi bizonyíték, hogy ezen helységek lakói, ha nem is mind - mit mi nem is állítunk - a seculorizatiokor még magyarok voltak, s ha ma nem magyarok, úgy magyarokból lettek oláhok. Nem való tehát Cassius öcsémnek azon állítása, hogy Hunyadmegyébe legelőbb a református fejedelmek alatt vándoroltak volna magyarok, s azelőtt ezen megye tisztán román megye volt volna. Nem volt biz ez tisztán román megye soha, sőt ellenkezőleg, bátran elmondhatjuk, hogy egykor sokkal magyarabb volt, mint ma. Egyébiránt is a „Bokaly, Homoród, Gyógy, Folt, Szentandrás, Szántóhalma, Szuliget, Nyavalyásfalva, Szálláspataka, Zajkány stb. stb.“ magyar neveket nem adta Traján a helységeknek, mert Traján nem tudott magyarul. Az eloláhosodásnak - azon kívül, hogy a görögkeleti vallás-követők mind beolvadtak a román népbe, az Oláhországból és Moldvából való beköltözés útja nyitva állott, s így népfajokhoz viszonyítva, többséget nyert — több okai voltak.
   Ilyen a többek közt a földesurak indolentiája, sőt gőgje, mely szerint nem szerették, hogy jobbágyaik velük egy templomba járjon, s velük egy nemzetiséghez számíttassanak,(nem vagyok tán a legöregebb ember az országban, s még én is emlékszem Sárdon Alsófehérben, egy esetre, hogy egy V. nevű földesúr hat magyar ház jobbágyát kitelepítette, mert nem voltak eléggé engedelmesek, s románokkal helyettesítette azokat). Megvolt a magyarnak mindig az a bűne, hogy saját faját üldözte s a másét ölelte.
   Akinek kedve van az egyes nemes családok faji eredetét megtudni, nézze meg adomány- vagy címeres leveleiket, s azokból megtudja, hogy az adomány nyerésekor ki volt magyar, ki volt román, mert ha román nyert nemeslevelet, abban - egyikben úgy, mint másikban - olvasható ezen kitétel: „fidelis valachus noster“, míg a magyar nemzetisége egyben sem olvasható.Volt alkalmam több, úgynevezett egyházi nemes család adománylevelét látnom, azon körülménynél fogva, mert ezek közül sokan - Fejérvízen, Bajesden, Rákosdon, Kersecen s más helységekben - a szélbeli katonaság igája alá vonatván, ezek, mint nemesek, megkísértették a katonaság alól menekülni (többeknek sikerült is), elhozták hát hozzám nemesleveleiket, s én úgy találtam, hogy azok többnyire nova donatiók voltak, s legtöbbnyire Mátyástól; s azok, kik ma „Sztojkucza, Gurzeu“ s más román hangzású nevek alatt ismeretesek, a nemeslevélben „Jámbor, Béla, Küss, Gerzó“ stb. nevek alatt fordulnak elé.
   De magyar- vagy hun-eredetre mutat némely helységekben az ősi időkből fennmaradt, s az ősi székelyekével megegyező szokás is. Így Lozsádon és Szilváson nemzetségek szerint osztakoznak, nemzetségek szerint látjuk felosztva a falut és határt is; sőt Szilváson évenként tartanak egy lakomát — de amelyben jövevények részt nem vehetnek. Ekkor bort isznak egy ősi pohárból. Ki nem látja, hogy szilvási lakoma ugyanaz, mi volt a székely áldozó pohárral tartott lakoma?
Vajon a magyarok „magnum áldomása“ Munkácsnál, nem egy eredeti forrásból foly-e a régi székely s a szilvási ma is fennálló évenkénti áldomással?
   Hogy pedig a nemzetségek szerinti osztályozás a székelyeknél a Verbőczi korában még megvolt, s azt korábban a magyarok is gyakorolták, azt bizonyítja maga Verbőczi is a. H. K. III r. 3. c. kezdő §-ban ezen szókban: „Qui - nempe Siculi - per tribus, et generationes atque lineas generationum antiquorum more“ - tehát így volt az a magyaroknál is az őskorban, „haereditates et officia inter se parciuntur et dividunt.“ Hát ezen helységek még sem magyar, vagy hun eredetűek? Hiszen Lozsád a mai napig is magyar; a szilvási nemesek pedig a szélbeli katonaság felállításáig magyarul beszéltek, templomuk — mely ma a görög katolikusoké — magyar volt, reformátusok voltak, s magyar eredetiségük hite ma is él bennük.
   Hogy a militarizatió után a szilvási, bajesdi, szálláspataki stb. nemesek magyar nemzetiségükből kivetkőztek, annak egyik főoka a közelmúlt századok politikai viszonyaiban keresendő, mely nem kedvezett a magyar elemeknek, s ahol csak hozzáférhettek, mindenütt irtották, gyengítették; s erre igen alkalmasok voltak a határőrség német katonatisztei, kik inkább kálmukká nevelték az embert, mint magyarrá; érezhető volt ezen törekvés még a székely ezredekben is.
   A magyar nyomokról még 1862-ben bővebben írt cikksorozatomban azt a véleményt kockáztattam volt, hogy Lozsád, V. Hunyad, Szilvás, Szálláspatak, Zajkán, (Zajkánban ma is van „Hunyad” nevű család, s aligha a Hunyadiak nem ezen családból származtak?) hun ivadékok volnának. Véleményemet 18 év múlva sem vonom vissza, támaszkodva felhozott történelmi indokaimra; azt azonban beismerem — mert úgy van — hogy a magyar-elem szaporodott Hunyadmegyében bevándorlás által is, mert hiszen jövevény vagyok itt magam is ezen szép megyében, s van is alkalmam érezni idegen voltomat.
   De van betelepítés is. Ilyen Hosdá (Hostát, Vorstadt), mely helység kétségkívül a hunyadi vár őrizetére lett telepítve, kétségkívül székelyekből. Ilyenek voltak az illyei vár szolgálatára telepített székelyek. Illyén egy nagy utcát foglalnak el „székelyeknek“ neveztetnek ma is, csakhogy rég kivetkőztek nemzetiségükből. A jobbágyság alatt pandúrokul, s az udvarban egyéb szolgálatra alkalmaztattak; és ezt az én Cassius öcsém és barátom szintúgy tudja, mint én.
De ha szaporodott a magyar elem Hunyadmegyében, fogyott tíz annyit elnemzetlenedés által; mi bizony napirenden volt és van más megyékben is. Így például Alsó-Fehérben, Fel-Enyed, Kis -Enyed, Becze, Búzás Bocsárd, M. Igen, Lőrincréve, Kapud, Magyarlapád, Szentkirály, Csombord, Miriszló, Gombás; Tordamegyében Decse s még számos helységek e század első évtizedében tiszta magyar helységeknek voltak mondhatók. Egy pár évvel ezelőtt e helységek némelyikében magam is megfordulván, s másoktól is tudakozódván, azon szomorú valóságra jutottam, hogy azok bizony ma inkább románok, mint magyarok; megszólítottam egy párt: hogy „kendtek magyarok, miért nem beszélnek hát magyarul?“— „hát uram“ volt a válasz“, könnyebb nekünk az oláh szó.“
   Írám ezen cikket kulcsul azoknak, kik Hunyadmegyében a magyar eleink nyomait netán kutatják, s utasítom azokat az úgynevezett egyházhelyi nemesek gondosan őrzött (úgy őrzik, mint egykor a trójaiak a palládiumot) adomány és armális leveleikre; sok históriai kincs van azokban. Keressék fel különösen a kerseczi Gerzó (ma Guirzeu) család, és brettyelini nemesek — volt szélbeli katonák — adományleveleit.
   Vessünk már egy pillantást azon okokra, melyek a magyar birodalomban egyáltalában, különösen Erdélyben, a nem magyar ajkú népekben a magyar nép ellen a gyűlöletet szülték, és még ma is táplálják. Nem származott az önként, természetes okokból, s ezt bizonyítom megint a történelemből. Ugyanis voltak úgynevezett paraszt-zendülések Magyarországnak független korszakában is. Ilyen volt az 1437-beli, melyet egyfelől az erdélyi püspöknek Lépes Lorándnak, az aranybullában is tiltott azon törvénytelen cselekvénye idézett elő: mert a tizedet természetben három évig el nem fogadta, s negyedik évben jó értékű pénzben követelte annak befizetését egyszerre; másfelől a földesuraknak azon erőszakoskodása, mely szerint gátolták a szabad költözködést. A magyar paraszt kettős zaklatásnak volt kitéve: a püspök részéről a tizedért, a földesúr részéről a szabad költözködés megszorítása által; az oláh paraszt tizedmentes lévén, csak az utóbbi megszorítás által volt terhelve. Kitört tehát a porlázadás, vagy polgári háború, de annak nem volt nemzetiségi jellege; bizonyítja Teleki Józsefnek „a Hunyadiak korában” közrebocsátott egy — a kolozsmonostori káptalan előtt kelt oklevele, mely szerint a felzendült parasztok a püspökkel és földesurakkal kibékülnek. Ezen oklevél szerint: a „communitas hungarorum et valachorum” harcolt a püspök és földesurak ellen, s vezérük Nagy Pál felnégyeltetett a tordai hegyen.
   Nem volt nemzetiségi jellege a Dósa György-féle zendülésnek sem, mert tudjuk, hogy az ő táborában voltak magyarok, oláhok, ráczok, s másfajta parasztok, s még nemesek is.
   A fajgyűlölet Magyarországon és Erdélyben megfogamzik a Habsburg ház uralkodásával. Ugyanis ezen ház belpolitikája eleitől óta a birodalom centralizatiójára, s az alkotmányos formák megsemmisítésére lévén irányozva Magyarországban és Erdélyben szintúgy, mint az egyéb tartományokban; mivel ezen törekvés a magyar fajnak még Ázsiából hozott szabad szellemén gyakran hajótörést szenvedett, (az európai szabad nemzetek között kétség kívül legrégibb a magyar. Mert igaz ugyan, hogy az angol „magna carta” valamivel korábbi keletű, mint a mi aranybullánk; de az angol szabadság a magna cartatól számíttatik; a mi aranybullánk pedig csak megerősítése volt az eleitől volt fennállott magyar szabadságnak). Ezen szabadsági és függetlenségi szellem útjában állott a császári kabinet absolutisticus és contralisticus politikájának; ezért a „nyugtalan” magyar elemet minden áron gyengíteni, sőt irtani kellett. Meghasonlásba kellett hát hozni a magyar népfajt az országbeli más népekkel, s a gyűlöletet a magyar nép iránt már a gyermekbe beoltották, főként a militarizált vidékeken. A gyermek gyűlölte a magyart anélkül, hogy tudta volna miért; felnőtt ezen — mesterségesen szünetlen ápolt gyűlöletben, s örökségül hagyta azt gyermekeire.
   De alkalmat adtak az ingerültségre maguk a magyarok is, (ha gyógyítani akarunk, meg kell neveznünk a betegség okait) mert büszkék s lenézők voltak a más népfajok iránt, s bűnül rótták fel azoknak még nemzetiségüket is. De politikai hibát is követtek el. Ilyen egy t. cikk 1823-ból, mely meghagyja, hogy 3 év alatt sajátítsa el a magyar nyelvet minden lelkész; és hogy az egyházi anyakönyvek magyarul szerkesztessenek. Ily gondatlan törvény a közelebb hozott nyelvtörvény is, mely minden simítás mellett is erkölcsi erőszakra mutat. Elég lett volna csak arról gondoskodni, hogy aki a magyar nyelvet meg¬ akarja tanulni, azt megtehesse a lehető legkönnyebben; de valamely erkölcsi erőszaknak még csak a színét sem kell vala mutatni. Az ily dolog megtermi a maga keserű gyümölcsét. Aztán feledték a mi páratlanul bölcs honatyáink, hogy ránk, magyarokra akkor és azért haragusznak bizonyos körökben, ha nem hibázunk, mert így kevesebb az ürügy a mi nyomatásunkra. Beoltván e szerint mesterségesen a fajgyűlölet, mint lassan ölő méreg a nemzet testébe, az újabb korban keletkezett polgári mozgalmak már felöltik a nemzetiségi jelleget. Nemzetiségi jelleget viselt a rácz zendülés I. Leopold alatt, mely Pestig pusztított; nemzetiségi jelleggel bírt a Hóra háború II. József alatt; ily jellege vala a mi korunkban lefolyt 48-49-beli polgári háborúnak; és mit nyertünk vele? Azt, hogy a dynastia a muszka karjai- és hatalmával szövetkezett, Németországból kiszorult, s ma minket, magyarokat és románokat a német és szláv elem máris fojtogat, s célt is ér bizonyosan, ha mi annak útját egymássali meghasonlásunk által egyengetjük. Ha minket a szenvedély megvakít, mi magunk ássuk meg sírunkat magyarok, szint úgy, mint románok.
   Mi magyarok gondoljuk meg, hogy a románnak túl a Kárpátokon van már független hazája; ott a román ura a maga sorsának, oly ura, ki tekintetbe jön az európai nemzetek concertjében, s hogy a mi legtermészetesebb szövetségesünk csak a román lehet; de gondolják meg a románok is, hogy ha elesik a magyar, nincs isteni kegyelem, mely a románt a német és szláv felfogástól megóvja. Hagyjanak fel a Kárpátokon innen lakó románok is minden Separatismus aspiratiókkal; ismerjék el már egyszer, hogy van magyar király, s van magyar állam, melynek ők szint úgy tagjai, mint a magyarok. Ha nincs magyar király, nincs magyar állam; ha nincs magyar nemzet, nincs meg a románnak legtermészetesebb barátja, testvére, szövetségese. Mi magyarok és románok, ha egymást támogatjuk, az adott viszonyok közt, saját nemzeti érdekeinket támogatjuk.
   Vinitura

Magyar Polgár, 1880 jún. 2.