A bukovinai magyarok átvonulása Hunyad vármegyén 1883-ban
Ismertető: az al-dunai „mennyország.”
Az al-dunai telepítésről napjainkig sok feljegyzés maradt fenn. Lényegesen kevesebb azoknak a száma, akik a helyszínen kutattak adatok után. A helyszínen nem a falu központját értem. Alkalmam volt többször végigtalpalni a vidéket. Még 130 év után is látszódnak a kubikos gödrök, a bukovinai magyarok kínlódásainak nyomai.
Nézzük a telepítés előzményeit: a Duna 1870-ben áttört e félig kész gátakon, amely sok családot távozásra késztetett. 1876. március 12-én a Duna ismét áttört e félkész gátakon. A telep víz alá került, a házak java összedőlt. A lakosság egy része szétszóródott, ám néhányan ragaszkodtak makacsul helyükhöz. A torontáli alispán a következő jelentést küldte Budapestre a gyurgyevói helyzetről: „Gyurgyevo az 1876-os árvízben teljesen megsemmisült, lakossága a környéken szóródott szét, a települést a Vármegyei Közgyűlés jogerős határozatával 1882. május 3-án felszámolta. A határozat ugyanazév november másodikán lett jogerős.” De már akkor javában folyt a bukovinai magyarok betelepítésének előkészítése.
Csodával határos, hogy ilyen körülmények között is már 1882-ben lelkesítették a kormány megbízottai a bukovinai magyarokat az anyaország keblére telepedni. A feltételekről tudtak az illetékesek, csak a bukovinai magyarok nem. Itt lényeges megjegyezni, hogy a bukovinai magyarok által 1874-ben a hazatelepítés érdekében Budapestre utazott követek az összesen józseffalviak voltak: Druzsbáczky György plébános, Várda János és Mezei János esküdt. Tudott dolog, hogy akkoriban Józseffalva lakossága majdnem fél román volt, és már folyamatban volt a hegyvidéki románok behúzódása Józseffalvára. Az összes írás úgy említi őket, hogy Bukovinából Budapestre utaztak, de sehol sem láttam megörökítve, hogy az öt bukovinai magyar falu képviselői lettek volna. Ennek ellenére érdekes módon az első al-dunai telepesek Andrásfalváról származtak. Ismeretes, hogy akkoriban Andrásfalván nemcsak a szegénység uralkodott, hanem egy nagy összegű sikkasztásról is szó esett. Valószínűleg ennek is része volt abban, hogy egyeseknek nagyon égett a talaj a lábuk alatt, mint Tomka Károly tiszteletesnek.
A magyar kormány által Bukovinában megjelent küldöttség, Odesalchi Artúr és Klopp mérnök az ottani magyaroknak Gyurgyevoról úgy beszélt, mint egy állandó munkahelyet biztosító telepről. Ez megragadta a székelyeket, bár kétlem, hogy tudtak a telepítési feltételekről, minthogy arról is, hogy ismerték-e a kubikos munka követelményeit.
Gyakorlatilag az első telepítés olyan rohamosan zajlott le, hogy az érkezetteknek még idejük sem maradt az otthon maradottakat a telepítései feltételekről értesíteni. Az ottani feltételeket élethűen megírta Szabadka Gyula, író.
************************************************************************
Hunyad, 1883. márczius 24. Bukovinai magyar véreink betelepítése foglalkoztatja és lelkesíti a magyar közönséget. És ez a közönség, mely magának színházakat, múzeumokat, akadémiát, jeles férfiai dicséretére emlékszobrokat állított, fel sem számítható jótékony közintézetet tart fenn, s ez idő szerint is az Arany- és a Szent-István szobrokra áldoz, példátlan lelkesedéssel karolta fel a bukovinai magyar véreink betelepítésének ügyét is. Egyelőre húszezer frtra lett volna szükség; f. hó 22-ik azonban egyedül a Pesti Naplónál 19.400 frtra emelkedett az önkéntes adományok összege. A Budapesti Hírlap 7.400, a Nemzet 3.700, az Egyetértés 2.800, a Függetlenség 1.200 frtot gyűjtött. Más fővárosi és vidéki lapok is kisebb-nagyobb összegeket gyűjtöttek. Hazai német lapjaink azonban, melynek közönsége a galícziai kivándorlók javára 200.000 frtot adott össze, alig gyűjtöttek valamit. Olyan is van, mely figyelemre sem méltatja ezt az ügyet. A betelepítés munkája immár folyamatban van. Odeszchalchy Ártur képviselő vezetése alatt négytagú küldöttség utazott Bukovinába, hol véreink Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts, Fogadjisten szép nevű községekben laknak, Fogadjistenben 80 család lakik; ezek egy pár kivételével mind jönnek. Andrásfalván 300 gazda tette eladóvá ottani birtokát. Összesen mintegy ötezren készülnek már most betelepedni. A kik vasúton utaznak, úgy számítják, hogy a feltámadás ünnepén jelennek meg a Kárpátok ormain. A többi csak később érkezik, mert szekereken indul Erdély határai felé. Egyedüli nehézség, hogy a betelepülők munkaelőleget vettek fel oláhországi bojároktól s addig nem jöhetnek, míg azt le nem dolgozzák vagy vissza nem fizetik; de ha a magyar közönség továbbra is az eddigihez hasonló lelkesedéssel karolja fel ezt a hazafias szent érdeket, emem nehézség is el fog háríttatni, s a négy folyam és három bércz hona néhány ezerrel több magyar számlál.
Hunyad, 1883. április 7. Bukovinai magyar véreinkből három csoportban összesen 2300 lélek immár megérkezett. Ezek inkább munkások. A gazdaemberek két hét múlva indulnak szekereken.
Hunyad, 1883. április 28. A mi csángónk.
A múlt szombaton este feltűnt Déva város utczáján egy idegen földmíves, a ki lankadtan haladva a városháza felé, a szemben talált úri embereket illedelmesen és bátran köszöntötte: adjon isten jó napot!
Alkonyt körül éppen arról beszélgettünk néhányan a patika előtt, hogy miképpen lássuk el a Bukovinából 100 szekérrel elindult és megyénken keresztül vonuló székely atyafiakat. A társaság egyik tagja elválván, a városház felé tartott s annak ajtajában megint megpillantotta a magyarul köszönő atyafit.
- Hová való kend? kérdé.
- Bukovinai, hadikfalvi.
További kérdezősködésre elmondá aztán, hogy az Odeschalchi herczeg vezetése alatt bejött első csoporttal jött ő is, „földet forgatni.” Most már megy haza, hogy hozza el az új hazába a feleségét és atyját. Rendszeres útlevelet állítottak ki számára Alsó-Kubinban, és ő megindult a hosszú útra gyalog, 50 krajczárral a zsebében. Déván már jelentékenyen ki volt fáradva s értesülvén körülményeiről, mindjárt összegyűjtöttünk neki vagy 12 forintot, hogy utazhassék tovább vasúton.
A patika előtt beszélő társaság magához szólította a piaczon fogott csángó vendéget. Becsület-tudással közeledett; elmondotta, hogy neve Fazekas Elek; aztán egyenesen a társaság középpontját képező Pogány György főispánhoz ment és megrázta a kezét.
Egy román úri ember is oda jövén, azt kérdezte Fazekas Elektől, hogy tud-e románul?
Azt felelte rá, hogy: igen, oláhul.
Elmondta aztán, hogy náluk nem mindenik tud oláhul, csak aki Moduába szokott járni, -„hogy az isten pusztította volna el!”
Ott csak 25 krajczár napi bért kaptak – a mint mondá. Azért érzik magokat olyan jól itthon, mert meg van fizetve a munkájok.
Miután megköszönte az adományokat és illedelmesen elbúcsúzott, elvitték a sörházba. Egész lelkesedés volt, hogy: csángót fogtunk! Körülvették, leültették, étellel-itallal kínálták. De mértéket tartott. Egy adag sültnél és két pohár sörnél többet nem fogyasztott el.
Kérdezte valamelyik, hogy ha 100 esztendeig el tudtak lenni Bukovinában, most miért untak rá olyan egyszerre.
Azért – felelé - mert a mekkora hely akkor négyszáz léleknek volt adva, azon mosz kilneczezerre szaporodtunk fel. Nagyon szapora faj vagyunk: egy egy háznál 6-8 gyerek. Olyan is esik,hogy három négy születik egyszerre.
Tele volt tarisznyája érdekesnél érdekesebb levelekkel. A bejöttek írtak az otthon maradottaknak. El lehetett olvasni valamennyit, mert egy sem volt lepecsételve. Darabka papírokra ironnal kanyarított nagy betűk; de igaz öröm és jó reménység hirdetői. „Adjátok el a házamat ahogy veszik – írja az egyik – és küldjétek el a pénzt.” „Sijessenek – írja a másik – jöjjenek ketek mind, mer az isten jól adta a dógunkat.”
Ilyen levelet viszen haza Fazekas Elek egy tarisznyával.
Biz azokat nehéz lesz ott visszatartani még egy évig. Ő maga is – azt mondá – csak a házát adja el s árából két lovat veszen, mert a szekér már megvan. Aztán jőni fog feleségével és édes apjával az igazi hazába.
Nagy György is meghagyta, a kormánybiztos, mikor elbúcsúzott, hogy: „hogy aztán csak jöjjön vissza fiam bizonyosan.”
Nem is késedelmezett ő semmit; pedig szívesen marasztottuk más napra is. Azt is látta, hogy enni-inni való is jut neki isten kegyelméből. Ha gyalog kellett volna tovább mennie, megpihent volna itten. Minthogy pénzt kapott, elindult vonaton még azon este: hogy annál hamarabb érkezzék.
Az isten hordozza szerencsével oda is, vissza is.
Hogy mit hozott a végzet a nagy hazafi Fazekas Elek számára, az magától beszél. A fenn lezajlott beszélgetés 1883-ban volt, Elek 1882. május 21-én esküdt Hadikfalván. Nem ment vissza az Al-Dunára, mert 1884-1901 között minden gyermeke Hadikfalván született. A sors iróniája úgy hozta, hogy pontosan „az isten pusztította volna el” Moduvában halt meg 1921. július 16-án a Jassi megyei Sarca községben.
***********************************************************************
Isten hozta bukovinai magyar véreinket a haza honfivér által annyiszor megszentelt földjére! Legyenek üdvözölve általunk mostan is, midőn pár nap múlva e megye határát lépik át! Testvéries szeretettel tárjuk ki karjainkat. A százados szenvedés alatt nem lehetének szíveik annyira érzéktelenekké, hogy ölelésünkre fel ne melegedjenek. Mit vár tőlük a haza? Hogy munkás, igaz, hű fiai legyenek! Mit nyújt nekik a haza? Magyar földet, magyar szabadságot, s részesíti minden jótéteményében, a miben más polgárait is részesíti. Ne legyenek méltatlanokká reá! A percztől fogva, midőn a hon határát átlépték, sorsuk egybe olvadt a miénkkel. Nekik is szól költőnk nagy mondása: „Itt élned, halnod kell!” Jóban és rosszban, örömben és búban kell velünk osztozniok. Gyermekeiket egy imával többre kell tanítaniok: „Isten áldd meg a magyart!” s nem feledni, hogy: „Hazát adtál, én Istenem, gazdag, dicső hazát, s hogy ezt szívemből szeressem, te azt parancsolád.” Szeressék is, legyenek üdvözölve.
Jönnek a csángók!
Maros-Vásárhely polgármestere f. hó 26-ikán következő táviratot intézte Hunyad megye alispánjához: „191 csángó, 40 szekérrel, 86 lóval, holnap reggel indul (t.i. Vásárhelyről). Érkeznek Maros-Ludasra 27-ikén, Nagy-Enyedre 28-ikán, Gyula-Fejérvárra 29-ikén. Naponként mintegy hat mérföldet képesek tenni.” Számításunk szerint 30-ikán Szászvárosig és május 1-én Déváig jönnek. Bevándorló véreinket utjokban mindenütt magyaros vendégszeretettel, testvéries előzékenységgel fogadják. Hunyadmegyében Alkenyért, Szászvárost, Piskit, Dévát és Dobrát érintik, mint nevezetesebb pontokat. Alispánunk körlevelet intézett a közigazgatási hatóságokhoz, hogy fogadtatásukról, ellátásukról gondoskodni, illetőleg azt előmozdítani sziveskedjenek. Nem is kételkedünk benne, hogy hazatért véreink e megye területén is épp oly szives fogadtatásra találnak, mint másutt. Déva város polgármester, Apáthy László úr, f. hó 26-ikán értekezletet tartott a fogadtatás részleteinek megbeszélése iránt. Az értekezletben számosan vettek részt. A polgármester, dr. Sólyom, Molnár Géza, Réthi és más urak felszólalása után bizottság küldetett ki, mely a szükséges élelmiszerek, takarmány és pénz összegyűjtéséről, esetleg az elszállásolásról s a fogadtatás minden egyéb részletéről a netalán felmerülendő esetlegességek számbavételével gondoskodjék. Az Apáthy polgármester elnöklete alatt működő bizottság tagjai: Molnár Géza, Tajcsik Ferenc, Bildhauer Jakab, Miklós Lajos, Molnár Sándor, Nicora Ágoston, Jakab Ödön, D. Nagy László, Rigó Gyula, Szőts Sándor. Szentirmay mérnök, Sulucz Sándor, Imecs Ignác és Dávid József urak. Többen az értekezlet színén ajánlatot tettek, hogy a maguk költségén készek ellátni egy-két csángó családot. Dobay Ferenc úr egymaga egy-egy liter bort ajánlott fel minden személy számára. A fogadatásnak nem lesz hivatalos jellege. Arra szükség sincs. Hanem lesz szeretetteljes, testvéries és mentől általánosabb. Vegyen részt benne a városnak nagyja és kicsije, örege és ifja, rang- kor- nem – és fajkülönbség nélkül. Némelyek Szászvárosig készülnek eléjök menni az érkezőknek, mások a piskii hídig. A város határán a polgármester üdvözli véreinket, a kiket az Isten hozott, és az Isten vezéreljen új otthonukba, hol boldog hazának legyenek boldog polgárai!
Hunyad, 1883. május 5. Bukovinai magyar véreink útja Hunyadmegyében. Az a 40 bukovinai család, mely ugyanannyi szekéren 15 nap óta utazik száz éves hazájából az erdélyi részeken keresztül Páncsova vidékére, hol új otthonát találja fel, f. hó 1-én, 2-án, 3-án és 4-én vonult át Hunyadmegyén. Ma, 5-én hagyja el Dobrát, mint ezen megyében az utolsó állomást. Utjok mindenütt valóságos diadalmenet volt, jeléül annak, hogy a lakosság minden rétege lelkesedik a betelepítés eszméért. Ezt a földet három féle nyelvű nép lakja: magyar, román és szász. Bevándorló véreink fogadtatásának mentől szívesebbé tételében elől járnak a magyarok. De nem maradnak ám messze mögöttünk a román és szász testvéreink sem. Déván a gör. keleti esperes és lelkész, Pápiu és Nicora urak, egy-egy szekér szénát, s más román polgártársaink is többen takarmány-, élelem-, és pénzbeli adományokat bocsátottak a fogadtatás rendezésére alakult bizottság rendelkezésére; a szomszédos falvak román lakossága, e napokban lévén a keletiek húsvétja, húsvéti kalácsot, piros tojást, kenyeret nagyobb mennyiségben szállítottak be. Szászváros tanácsa a városi pénztárból szavazott meg véreink javára 100 forintot, s ugyanitten a szász polgártársak önként ajánlották fel hajlékaikat véreinknek az ottan töltendő éjszakára. Hunyadmegye mind a három nemzetisége testvéries szeretettel várta és fogadta bevándorló bukovinai magyar testvéreinket. Az a csekély kivétel, a mivel találkoztunk, nem méltó arra, hogy figyelembe vegyük. Gyulafehérvárról 1-én délelőtti 10 órakor volt az elindulás Szászváros felé. A következő éjszakát Szászvároson töltötték, honnan 2-án d. e. 10 órakor indultak Dévára. Az útba eső Piski telepnél is szépen megvendégeltettek, a mi 2 órát vett igénybe. Esti 6 órakor érkeztek Dévára. Két éjszakát s közbe eső áldozó csütörtököt Déván töltötték, 4-én reggel 9 órakor utaztak tovább Dobrára, s innen 5-én tovább. A megye területén járásról- járásra az illető szolgabírók kalauzolták véreinket és adták át egymásnak. A fogadtatásról álljanak itt a következő részletek:
Alkenyéren és Benczenczen
(Ottani tudósítónktól)
A megyénken is keresztül vonuló bukovinai testvéreinket a Gyulafehérvár felől vezető országútban eső Zsibóth községben Benedikty Gábor és Bogdanovics György bokaji nagybirtokosok vendégelték meg, f. hó 1-én d.u 6 óra tájban igazi magyar vendégszeretettel, különböző sültet, tésztát és bort osztván ki közöttük. A szomszéd Benczencz községben pedig gróf Kún István, Kovács Lajos, Simon Elek, Zudor Elek, Fogarasi Gábor stb. földbirtokosok hasonlóan étellel, itallal, és szivarral bőven ellátták őket; ezen kívül szekereikre annyi szénát raktak, a mennyit csak elvihettek. Feltűnő volt, hogy ezen községek román lakói nagyon közömbös egykedvűséggel tartották magukat távol ezen fogadtatásoktól, holott Bostyán Luka benczenczi gör. kel. lelkész széltében azt beszélte, hogy bukovinai románok a Nyisztor, Szőcs, Makray stb. Nevet viselő bejött csángóink.
Érdekes képet nyújt a 41 szekérből álló karaván. Az első szekéren nemzeti színű lobogó leng és a különféle színű kendőkkel felcziczomázott lovaktól vont szekerekről kibontakozott társaság apraja, nagyja, igazi jó magyar kiejtéssel kiáltotta örömében: „elsőször áldozunk a hazának és a királynak!”
Benczenczről este 8 órakor folytatták utjokat Szászvárosra, hol meghálnak, s a hol a lehető legjobb fogadtatásukra az előintézkedések meg vannak téve.
Szászvároson
(Ottani tudósítónktól)
Városunk egy hét óta lázas tevékenységet fejtett ki, hogy beköltöző testvéreink mennél ünnepélyesebb fogadtatásban részesüljenek. És nemcsak a magyarság, hanem – dicséretükre legyen mondva – a szászság is örömmel ajánlkozott szállást adni az átutazóknak, úgy hogy 41 átutazó család közül 11 szász családnál nyert elhelyezést. Azonkívül a város 100 forintot szavazott meg számukra, a miből a szükségeltetőket megszerezhessék. Így elrendezve e hó 1-én vártuk véreinket. Délelőtti távirat jelezte, hogy 10 órakor indultak el Fehérvárról. Számítás szerint d.u 5-6 óra között érkeztek volna meg.
A városban, a délutáni órákban, nagy izgatottság uralkodott. Egész népvándorolás indult meg a „csángók” elébe. Délután 5 órakor megindult a fogadó bizottság, élén a szónok, Incze János ev. ref. lelkésszel, a város azon része felé, a honnan vártuk őket. Egy órai várakozás után sürgöny érkezett Alkenyérről, hogy a megérkezés 9-10 óra előtt nem történhetik meg. Nagy lehangoltságot keltett e távirat mindenfelé, és nagyszámú közönség visszatért a városba. Estve 9-10 között jelezve lett, hogy már közelednek. Rögtön felgyúltak a fáklyák, a czigány zenekar rázendített a „Rákóczi induló”-t az unokáknak s hatalmas „éljen” hangzott föl. Nem sokára rá már meg is jelentek a várva vártak, élen a bíróval, a ki hozta a fali zászlóját, ezen felirattal: „Isten segíts!” Incze János csinos beszédben mondotta el az Istenhozottat, a mire a bíró válaszolt, s azután megindult az impozáns menet. Elől a hatalmas tűzoltó lámpás, majd a fáklyák, szegélyezve a hosszú szekér sort. A piaczon a polgármester Schuller József üdvözölte csinos magyar beszédben a város nevében, mire megkezdődött az elszállásolás. És lőn minden háznál – szásznál úgy, mint magyarnál – dinom-dánum, éltetve az új testvéreket és ők éltetve a magyar hazát. Jellemző a magyar vendégszeretet azon példája, hogy egy magyar polgártárs, a kinek nem jutott kocsi, nem sokat teketóriázott, hanem megfogott egy atyafit és szekerestől magához szállásolta, nagy büszkén mondva másnap, fogott ő magának csángót.
Másnap reggel rövid templomozás után ½ 11 órakor jól reggelizve, útra készen összegyűltek a város piaczára, hol dr. Lészay László mondott egy szívélyes „Isten-hozzád”-ot s ezzel útnak eresztettük új testvéreinket arra a helyre, a hol új lakhelyet alapítanak maguknak, a hová tele reménnyel telepednek le. Szívünkből kívánjuk, hogy e remény ne legyen füst és pára, hanem hús és vér.
Piskin
Buda Károly, a lozsád kitidi járás szolgabírája Paad községben, mint járása szélén, vette át vándorainkat Bágya Zsigmondtól, a szászvárosi járás szolgabírájától, s kalauzolta tovább őket Déva felé. Segítségére volt mindenben Székely Sándor o.brettyei körjegyző. A mi derék Piski-telepünk azonban most se állhatá meg, hogy ki ne mutassa vendég-,és a magyar faj iránti szeretetét. A telep nagyobbára idegen ajkú lakossága és a vidék értelmisége nagy mennyiségű élelmiszert, bort, takarmányt hordott össze. Déli 1 órakor érkeztek véreink a telep mellé. Bőjthe Ödön brettyei ref. lelkész mondott szép fogadó beszédet. Miklós János vezető, ez az értelmes, derék, tisztes öreg magyar ember felelt a beszédre, említve, hogy valamiképpen üstökös csillag vezeté a betlehemi pásztorokat ama ház felé, ahol az Úr Jézus született, azonképpen tűnt fel az égen számukra is egy üstökös csillag, a honszerelem csillaga, mely örökös új otthonába vezeti a bukovinai magyarságot. Következett a megvendégelés. Kenyér, szalonna, bor és pénz, a lovaknak széna, zab osztatott ki akkora mennyiségben, hogy az útra is bőven maradt. Több nő 10 kros pénzdarabokat osztogatott a gyermekeknek. Paulé állomási főnök jó szivarral látta el a férfiakat. A lozsádiak és piskiek annyi bort hoztak ki, hogy mindenkinek bőven jutott, de véreink mértéket tartottak az italban, s így még az útra is felpakoltak egy átalaggal, Kovács Antal bácsiból szénát és zabot hozott. Paulé főnök 105 frt, a lozsádiak 40 frt, az elébb említett Kovács Antal Bácsiból 22 frt készpénzt is át adtak a vezetőnek, ki a bevételeket nyugtázza s azokról törvényszerű könyvet vezet.
Délutáni 3 órakor, két órai pihenés után, indulta el innen Déva felé. Kis-Barcsa határán roppant förgeteg találta őket. A hátsó kocsi gazdája, míg magára ölté szokmányát, a lovak letértek az országútról s a kocsi beledőlt az útszéli sánczba. Az egész menet megállott, s a gazdák társuk segítségére siettek. Dehogy hagynák veszedelemben egymást. Romlás nem történt. A kocsit helyreállították s mindent újra raktak rajta, a mi mintegy órai késedelmet okozott. Buda szolgabíró tovább vezette véreinket, hogy aztán átadja őket a dévai polgármesternek s rá bízza az itteni lakosság gondjaira.
A piskii fogadtatás rendezésében valóban elismerésre méltó érdemeket szereztek Buda szolgabíró és Paulé állomási főnök urak.
Déva
Déván egy, a polgármester elnöklete alatt alakult 15 tagú rendező bizottság készítette jól elő és vitte keresztül a fogadtatást. A bizottság napokon keresztül ülésezett, gyűjtött, munkálkodott szorgalmason. Begyűlt 200 frtnál több, kenyér, szalonna, sonka szalámi, kalács, piros tojás, bor, széna, zab, krumpli, kukoricza nagy mennyiségben. 2-án délutáni órákban megjelent falragaszok értesítették a közönséget, hogy bukovinai székely véreink 5 órakor érkeznek. Akkorra a zivatar is elmúlt, a fellegek oszladozni kezdtek, s jótékonyan sütött ki az áldott nap. Mindenki a város végére sietett, hogy szívből üdvözölje véreinket. A tűzoltó-egylet, Sándor József alparancsnokkal az élen, zenével vonult ki. A polgármestert a tizenöt rendező követte, ünnepiesen öltözködve, a kabáton fehér szalaggal, zöld levéllel és piros rózsával díszítve. A szászvárosi úton óriási néptömeg hullámzott. A fogadtatás a város végén volt, hanem igen sokan messzébb kimentek az érkezők elejébe, ki kocsival, ki gyalog. Az ernyős szekerek egy hosszú sora Szántóhalmán kívül megállt, bevárandó az elmaradottakat. Az első kocsit két fehér ló vonja. Ez a Miklós Jánosé, a vezetőé. A kocsira selyem szövetből készült nemzeti lobogó van feltűzve, a fehér mezőn e hímzéssel: „Isten-segíts!” Maga Miklós Jánosné készítette. Az ernyők alatt nők, gyermekek, egy-egy ládikó, ágyneműek, stb. foglalnak helyet. Egy anya aggodalmas arcczal szorongatja kebelén beteg kis gyermekét. Egy másik szép, fiatal asszonytól megkérdezé valaki, hogy talán új házasok? „Nem erőst új házasok”- felelé, s a szekér derekában alvó két gyönyörű gyermekét mutatta be. Egy harmadik asszony figyelmeztet az arra menő urat, hogy vigyázzon, mert „ez a ló rug es, harap es, kétféle mesterséget tud.” Az egyik hátsó szekérről jókedvüleg ugrik le a fiatal gazda, azt dalolva, hogy: „szegény legény bújába, belebújt a buglyába.” Balázs János uram lekapja gyermekét a kocsijáról: „gyere ki Márkus!- ne mijen fijam van! –a havasban termett, huszár lesz belőle!”
László Imre, egyik fiatalabb gazda, névjegyeket, leveleket hozott az főispán úrhoz. A hosszú útban kapta itt-ott. Most azt kérdi, hogy vajjon messze lakik a főispán úr, s szabad lesz neki oda bemenni? Valaki kérdezte, hogy mind eljöttek-e Istensegítsből? „Dehogy jöttek, felelé Miklós Jánosné, fele-harmada se jött el.” Egy dévai székely ember a lovakat kezdé vizsgálni, hogy nem betegek? Figyelmeztetik a csángót, hogy ne engedje, mert az nem baromorvos. „Nem-e – én azt gondoltam, hogy a mint náluk mondják, lódoktor.” Csobot Ferenc uramat figyelmeztetik, hogy aztán odalent a más emberekkel ne veszekedjenek. „Igazságos emberek vagyunk mi, felelé Csobot, szeretjük az embereket; de a magunkét se hagyjuk.” Lassú menetben halad a kocsisor a város felé. Mikós János leszállt kocsijáról, kezébe vette a zászlót, mögötte sorakoztak a székely családfők, s gyalog közeledtek a fogadás színhelye felé, mialatt a városi zenekar a Szózatot játszta. Miklós meghajtotta a zászlót a polgármester előtt. Mostan Buda szolgabíró rövid szavakkal átadta a vándorokat az itteni hatóságnak. A polgármester szép, lelkes üdvözlő beszédet tartott, mire Miklós János körülbelül így felelt: „Igen szépen vegyük ezt a szép, szívünk szerént való fogadást. Eljöttünk az új hazába, a dicsőséges szép Magyarországba, olyan örömvel, mint a gyermek menyen édes anyja kebelére. Ígérjük, hogy fejet hajtunk a királynak, meghallgatjuk a kormány és a nagyobbság bölcs szavát, szeretjük polgári testvéreinket, dolgozunk, a mikor munka ideje van, s ha veszedelembe jőne a haza, ott se leszünk az utolsók. Éljen a király, éljen a haza!” nagy éljenriadal támadt az egyszerű ember szép szavaira.
A Rákóczi lelkesítő hangjai mellett volt a bevonulás a városba. A piacz közepén zöldgalyakkal körített magos állvány állt. A kocsik négy sorban állíttattak fel. A férfiak Miklós vezetése alatt az állvány előtt sorakoztak lobogójukkal. A képezdei növendékek egy szép kardalt énekeltek. Szőcs Sándor ref. lelkész az állványról tapintatosan összeállított, hazafias idézetekkel rakott, igen szép beszédet mondott, szónoki hévvel előadva. Székely véreink közül itten is Mikós János felelt. „Szép szavakat hallunk, szép szemekvel néznek, karokval ölelnek” – mondá a derék férfiú, s vendégeink nagyja, apraja, férfia, asszonya s közülünk is nem egy ember könnyezett. A képezdei növendékek most a Hymnust énekelték, mire a rendezők a családok elszállásához kezdtek. 3-án, áldozó csütörtökön délelőtt a rom. kath. templomba vonultak vendégeink. A templomban zászlójuk megszenteltetett. Délután megvendégeltették a nagy vendéglőben. Volt ott étel, ital bővön, de székely véreink mértéket tartottak. Később a fiatala tánczra perdült, a mi nem kis élvezetet nyújtott. Német tánczokat is jártak, de legörömestebb és leghosszasabban a „Kőrösi lány” hangjaira lassúbb ütemű csárdást tánczoltak. Némelyek daloltak is. Szól a daluk szerelemről, szenvedésről, szabadságról, a hazáról, de valamennyin bús komorság vonul végig. Nem is lehet másképp, egy oly sokat szenvedett népnél. 4-én reggel 9-kor volt az indulás. A piaczról indultak Dobra felé. elébb azonban a rendező bizottság minden család részére egy-egy kenyeret, szalonnát, húst, bort, krumplit, kukoriczát, egy-egy véka zabot és 1-1 frtot osztott ki. Kisebb családok természetesen kisebb mennyiségben, a nagyobbak nagyobb mennyiségben kaptak élelmi szert. A város végéig a Rákóczi, Hunyadi, Klapka indulókkal kísértük ki véreinket. Elvonulva az utczákon mindegyre megújul a viharos éljen, s közben. Közben a pisztolydurranás. A város végén Apáthy polgármester szívből fakadt „isten-hozzádot” mondott. Miklós János megköszönte, hogy Déva város lakossága ily szépen fogadta „ezt a szomorú népet, mely elhagyta az idegen földet, s most az édes honban keres magának új otthont, nem csekély bizonytalansággal és aggodalommal.” A hosszú kocsisor végig vonult az út szélén felállott nagy közönség előtt. Gazdáink levett kalappal köszöngettek jobbra-balra, s kívántak áldást mireánk. Mi is azt kívánjuk, hogy vezérelje véreinket az Isten mihamarább szerencsés új otthonukba, hol boldog hazának legyenek boldog hívei.
A dobrai fogadtatásról még most nem írhatunk. Annyit azonban tudunk, hogy ott is készültek, s Illéyről, Zámról többen rándulnak át. 4-én ebéddel az illyeiek látják el.
Az utazó csángó családok
A Miklós János vezetése alatt utazó csángó családok a következők:
Miklós János családja 5 taggal
Molnár István (3)
Bartis Fábián (5)
Tamás Ferenc (7)
Búzás Márton (3)
Kató Joakim (6)
Tamás Ferenc (6)
Nyisztor Márton (5)
Benő István (5)
Benő János (6)
Balázs János (5)
Pék János (4)
Tusa István (4)
Tusa János (5)
Tusa Antal (5)
Tusa Jancsi Jóska (7)
Tusa Mihály (7)
Balázs János Ignác (4)
Győrfi János (4)
Győrfi István (3)
Barducz Antal (5)
Borbándi Márton (3)
Nyisztor András István (3)
Nyisztor György (3)
Nyisztor Lajos (2)
Sánta János (6)
Bőthe János (7)
János István klopotár (4)
Magdaluk József (2)
Barabás János Jóska (7)
Barabás János (5)
Lovász Antal (5)
Bartics Ferenc (6)
Sipos János (5)
Bartics András (3)
László Imre (5)
Sántha György (5)
Faluközi István (2)
Makrai András (4)
Csobot Ferenc (6)
Bíró György (4)
Lovász József (5)
János László és Kátó Ferenc család nélkül (2)
Összesen 198 lélek, 42 szekéren, 86 lóval.
Csángó ügyek. A csángó magyar egyesület megalakul Budapesten. Elnöke Somsich Pál, alelnökei Odescalchy Artúr herczeg és Kammermayer Károly polgármester lettek. Az egyesület ügyeit egy 24 tagból álló választmány intézi, melyben közéletünk kitűnőségei foglalnak helyet. Tagsági díj 3 frt. Nagy György kormánybiztos maga mondja, hogy eddig Páncsova vidékén 2267 bukovinai magyar lélek telepedett meg. Ezekből 1201 férfi, 1066 nő; 1288 nagykorú, 979 kiskorú. Van 144 olyan családfő, a ki családja nélkül jött be. Ezeket az otthon maradt családtagokat (388 lélek) hozzák be első sorban, s akkor a szekereken jött gazdákon kívül 2655 lelket tesznek a behozott csángók. Somsich elnök már letette a pénzt a vasútnál a különvonatra, melyen mintegy 800-900 lélek hozatik be. Vezetőjük Odescalchy herczeg lesz. A letelepedett csángók kedvvel dolgoznak, jól fizetik őket, köztük az egészségi állapot kitűnő.
Hunyad, 1883. május 12. Üdvözlő beszéd bukovinai magyar véreinkhez.
Mondotta Szőcs Sándor ref. lelkész Déván, 1883. május hó 2-án
Várva várt vendégek! Kedves testvéreink! Messzi földről jöttök, idegen országból, s még messzi van a hely, hová Magyarhon népeinek szeretete óhajtástok szerint betelepítend titeket. Sokat kellett szenvednetek, hogy ily hosszú útra indultatok új hazát keresni. Nagyin szeretnetek kell bennünket, hogy érettünk örök búcsút mondtatok gyermek- és ifjúkorotok kedves emlékeinek, megszokott hajlékaitoknak, melyeket tulajdon kezeitekkel sok fáradalom közt építettetek; hogy örökre el tudátok hagyni azt a helyet, a hol atyáitoknak, anyáitoknak, testvéreiteknek, gyermekeiteknek könnyűitek által megszentelt porai nyugosznak. De nem csodálkozunk. Hiszen a százados küzdelmek, százados keservek között sokszor sírhattak fel atyáitok, sokszor sírhattatok fel ti magatok is nagy búsulástokban a Seregek Urához, Istenéhez:
Mi édes Istenünk, jóságos nagy isten,
Ha van könyörület atyai szívedben,
Szabadíts meg minket!
Tekintsd kinainkat, nagy szenvedéseinket,
Záporeső módjára hulló könnyüinket,
Kínzó keservinket!
Tengernyi panaszunk hasson fel az égre
Forró óhajtásunk teljesítsed végre:
Vezérelj ki minket!
Vezérelj ki minket szolgaság házából,
Ínségnek, nyomornak kínzó tanyájából,
Örökös rabságból!
Vezérelj ki minket Magyarhon földére,
Szabadság, szeretet kies mezejére,
Testvérink keblére!
Hogy együtt sírjuk ki fájó könnyüinket,
Együtt magasztaljuk jóságos nevedet,
Nagy kegyelmű Isten!
Nagy lehet örömötök, hogy isten meghallgatta könyörgésteket s véget vetett szenvedéseiteknek; hogy itt vagytok immár közöttünk, szerető testvéreitek között, kik tárt karokkal s a beteljesült remény boldogító érzésével ölelünk titeket kebleinkre. Isten hozott, Isten áldjon meg benneteket! De nemcsak ti örültök szeretett testvéreink, nemcsak a ti szíveitek dobognak hangosan e perczben, hanem a miénk is. Mi is örvendünk, hogy Isten nem engedett titeket elveszni a nyomorúságnak siralmas földjén; hogy megtartott titeket épen hazánknak és nemzetünknek. Örvendünk, hogy a ti bejövéstek szorosabbra fűzte a kötelékeket, melyek ez ország különböző hitű és nyelvű lakóit egybekapcsolják, eszünkbe juttatván a költőnek – ah, oly sokszor elfeledett – szép szavait:
Kárpátoktól Adriáig zenejen a közének,
Hogy a magyar, román, német szerető testvérek.
Láthattátok idáig való utazástokban és látni fogjátok ezután is, hogy bár különböző módon, más-más nyelven imádjuk istenünket, de mindnyájan egyek vagyunk és egyek leszünk a magyar hazához és a ti hozzátok való szeretetben. Örvendünk, hogy szeretett magyar hazánk benneteket és általatok is erősbödni fog, hiszen karotokra, kardotokra szükségünk vagyon. Mi hisszük, hogy munkához szokott kezeitektől paradicsommá változik a még most pusztához hasonló föld, s hogy veszedelemnek idején ti lesztek az elsők, a kik készségesen ontjátok véreiteket a hazáért, mely titeket édes gyermekeivé fogadott. Hisz ti rólatok zengé egykoron a szabadság ihletett ajkú dalnoka:
„Csak nem fajult el még a székely vér,
Minden kis csöppje, drága gyöngyöt ér.”
Nem is óhajtunk mi egyebet, csak hogy az isteni gondviselés tegyen titeket szerencsésekké és boldogokká e szép haza földjén. Nem kívánunk tőletek egyebet, csak hogy megtanuljátok, emléketekbe véssétek és gyermekeitek lelkébe oltsátok szent imádságképpen a fogadást:
„A magyarok istenére esküszünk,
Esküszünk, hogy a királyhoz és a hazához,
Mindörökké hűk leszünk!”
És most kedves vendégeink, oszoljatok el, ki-ki az övéihez. Feleségeink, gyermekeink tárt karokkal, terített asztallal, puha ággyal várnak titeket. Érezzétek magatokat itthon a mi családaink körében, pihenjétek ki fáradalmaitokat, hogy újult erővel folytathassátok az utat új hazátok, az ígéret földe felé. Ti pedig, városunk népe, szeretett polgártársaim, bocsássatok buzgó fohászt az egek Urához; kiáltsátok velem együtt a szívem mélyéből fakadó szavakat: Éljenek hazatérő székely testvéreink! Éljen a király! Éljen a haza!
************************************************************************
A Bukovinából bevándorolt székely gazdákat Hunyadmegye alsó vidékein is mindenütt meleg fogadtatásban részesítik. Veczelnél Nándra segédszolgabíró és Rettegi jegyző urak vették át a vezetést. Illye egész lakossága a marosi révhez sereglett, hogy láthassa és megvendégelhesse a honkeresőket. A legszívélyesebb üdvözlés után élelmiszereket, italokat, szénát, zabot osztottak ki, a vezetőnek 24 frt készpénzt adtak át és néhány hölgy megkoszorúzta a zászlót. Dobrán Lázár Árpád üdvözölte véreinket, kiket a román lakosság is tárt karokkal fogadott. Élelmiszerek és takarmányfélék osztatván ki, a csángó családok magánházakhoz lettek elszállásolva. Este Lázár Árpád nagy vacsorát adott a tiszteletükre. Miklós János vezető magyarul, románul és németül köszöntötte fel derék házigazdájukat s Dobra vendégszerető lakosságát. 5-én reggel érzékeny búcsúzások után, Nándra segédszolgabíró tovább vezette csángóinkat, kik elé a zámiak is kizarándokoltak, bőven ellátva őket szükségesekkel.
**********************************************************************
Maros-Vásárhelyről írják: a csángó szekeres gazdák második csoportját május közepére várjuk. Az ünnepélyes fogadtatásra az előkészületek már meg is tétettek. A székely asszonyok társulata máj. 14-én, pünkösd másod napján a csángók javára tánczvigalmat rendez.
***********************************************************************
Csángó legenda az öreg császárról és az ifjú királyról. „Azt mondotta az öreg császár a fiának, az ifjú királynak: gyere fiam, hogy adjak már neked is birodalmat. Azt felelte az ifjú király: arra kérem apám uramat, tartsa meg magának a németet, csehet, lengyelt, tótot, oláht, nekem csak a magyar adja. Meg akarom mutatni, hogy milyen a magyar szabadság. Az öreg császár teljesítette a fia kívánságát. Ekkor küldötte el az ifjú királyt Bukovinába, hogy a magyar gyűjtse mindenünnen az igaz magyar hazába, hogy látszódjék meg ott az igaz magyar szabadság.” Így beszélte itten, az egyik átutazó bukovinaiak egyike.
Hunyad, 1883. május 19. A bukovinai magyarok útja Dobrától Kosováig.[1]
Dobrán, daczára a kellemetlen időjárásnak, meglehetős nagyszámú közönség várta a város végén az érkezőket, hol L. Á. által melegen üdvözöltetve, egyszersmind figyelmessé lettek téve, hogy mindaz, mit itt szívélyes vendégszeretetben élvezni fognak, nagyobbára román testvéreink által lesz nekiek nyújtva, mint kik e város lakóinak túlnyomó számát képezik. A szívélyes vendégszeretet, barátságba helyezett remény, legnagyobb mértékben igazolva lett, mert a román középosztály valóban meglepő szivességgel fogadta és vendégelte meg hazatérő magyar testvéreinket; nem ugyanaz mondható, fájdalom, a mindenben nemzetiséget kereső inteligentiáról, melynek nagy része – bár az adakozáshoz hozzájárult – úgy a fogadtatástól, mint a szállásadástól távol tartá magát.
Az éj Dobrán töltve, másnap reggel tovább indulának a szeretett vendégek, mindenütt elösmerést és részvétet hagyva hátra, s utjokat Kosova felé vették. Kosoviczán figyelmessé lettek téve a volt határszélre, mely egykor Erdélyt Magyarországtól elválasztá, innen kezdődvén hazánk azon része, mely Bánát nevet visel, s mely országrészben ők hivatva vannak maguknak új otthont alkotni. A határt jelző kereszt talán soha szívrehatóbb jelenetnek tanúja nem volt, , mint midőn L. A és N. Gy. buzdító beszédei után az összes társaság kicsinye, nagyja az új otthon határának láttára, térdre borulva, s haza iránti szeretet, király iránti hűségre fogadalmuk megtéve, buzgó imát remegett, könnytelt szemekkel kérve az egek urát, hogy áldaná meg ama most előttük álló perczet, melyben az új otthon határát átlépendik. Ezen könyörgést követé a legmélyebb áhítattal elmondott Miatyánk, melynek végeztével ki-ki kocsijához sietett, s tovább hajtottak Kosova felé. Kosova és környéke birtokossága és középosztálya ünnepi díszben jött 2-3 kilométernyire vendégei elé s fogadá őket oly ünnepélyességgel, mely tekintve a birtokosság csekély számát, valóban meglepőnek mondható.
Az érkezőket Lévay birtokos üdvözölte, mire Miklós János vezető megköszönve a szíves fogadtatást, az egész társaság – közéjük fogva megérkezett vendégeinket – nemzeti lobogókkal és a tomesdi gyári munkások nemzeti vállszalagokkal ellátott kitűnőmagán zenekarának hangjai mellett imposáns tömegben tartá bevonulását Kosova községébe, hol őket a szomszéd községekből odazarándokoltak sok százain kívül a környéki és helyi birtokosok derék nejei és leányai fogadták. Meglepő volt nézni minő rendben történt az összegyűjtött nagy mennyiségű élelmi és üdítő szerek kiosztása. Míg a nők egy része a kis gyermekek között tejet, almát osztott szét, addig más része az egyén élelmiszerek kiosztásával volt elfoglalva, a férfiak pedig a bor, pálinka, zab és széna aránylagos elosztását eszközölték.
Minden férfi egy nagy üveg bort kapott poharastól, s a gyermekek egy-egy pohár tejet szintén poharastól, s mindehhez az üvegnemüt a Losch-család ajándékozta, mely család a megvendégeléssel járó költség és fáradság legtetemesebb részét hordozta, újból és kiváló módon igazolva kitűnő hazafias érzését. Nem csekély elösmerést érdemelnek a Lévay, Házi, Fábri és Pzorok családok, mint kik férfi, de kiválókép derék nő tagjai egész versengést űztek abban, hogy ki halmozza előbb el szívélyességgel, barátsággal fáradt vendégeink egyes tagjait. Egy-egy csángó családot két-három nő is környékezett; egyik tejet, másik almát vagy egyéb élelmiszert nyújtva nekik, s vajmi nagy volt az öröm, midőn illedelmes csángóink átvéve a nyújtottakat, a szíves házi asszonyok fáradozásait egy „köszönöm aláson”-nal hálálták meg. Feltűnt a derék román pórnép által maguk közt összegyűjtött málé, túró, hagyma nagy mennyisége, mely szintén ki lett osztva. A mi alatt a kedves vendégek a nekiek nyújtott nagymennyiségű élelmiszer elfogyasztásával voltak elfoglalva, addig a tomesdi derék zenekar egy pár magándal jól sikerült előadásával mulattatta őket. Végre egy fél órai pihenés után az oly kitűnő szívességgel fogadott vendégek hálás köszönetet mondva a szíves fogadtatásért, búcsút vette Kosova vendégszerető polgáraitól, s a már ide eléjökbe jött facseti rendezőbizottsági tagok kíséretében Facsetre utaztak, hol szintén fényes fogadtatás várt reájuk.
***********************************************************************
Levelezés (kivonat)
Tisztelt Szerkesztő Úr!
A Dobrán átutazó bukovinai magyarok segélyezésére általam köröztetett íven a következő adakozók névlajstroma olvasható….
…Összesen begyűlt tehát 36 frt 50 kr. kész pénz, 4 kiló szalonna, 13 véka zab, 2 véka kukoricza, 85 liter paszuly, 12 véka krumpli, 5 kenyér, 5 szekér széna…
Lázár Árpád
***********************************************************************
Téves értesülésből származhatott a budapesti lapok azon közlése, hogy a nálunk átutazott bukovinai szekeres gazdák állítása szerint, őket német ajkú polgárok csakis Temesvártt fogadták volna szívélyesen. A mint annak idejében kiemeltük, Szászvároson éppen Schuller polgármester és a szász polgárság tanúsított kiváló szivélyességet. Csúnya dolog volna tőlünk el nem ösmerni, a mi elősmerésre méltó.
************************************************************************
A Miklós János vezetése alatt vidékünkön is átutazott bukovinai magyar gazdák f. hó. 12-ikén délután érkeztek Páncsovára. Egész útjok 27 napig tartott.
************************************************************************
A hazatérő bukovinai magyar gazdák második csoportja f. hó 12-ikén Beszterczére, 15-ikn Maros-Vásárhelyre érkezett. E csoportban 159 lélek utazik 36 szekéren 72 lóval. Vezetőjük Lovász Ferenc isten-segítsi gazda, ki azt mondja, hogy Andrásfalván most szervezkedik a harmadik, errefelé törekvő karaván, s 50-55 szekéren mintegy 250-260 vendégre már a legközelebbi napok valamelyikén számíthatunk. Nem kételkedünk benne, hogy az első csoport átutazása alkalmával tapasztalt szives vendégszeretet, példás áldozatkészség ezen szegény véreinkre nézve is lehetővé teszi, hogy a maguk csekély készletének minél kisebb megcsonkításával érkezhessenek meg szerencsésen rendeltetésük helyére.
Hunyad, 1883. május 26. Bukovinai magyarok útja Hunyadmegyében.
A Bukovinából bevándoroló szekeres gazdák második csoportja épp oly szívesen fogadtatott megyénk területén is, mint az első csoport. E hó 21-ikén érkeztek Hunyadmegyébe. A következő éjszakát Szászvároson töltötték, hol éjjeli szállással eledel- és takarmányfélékkel látottak el. 22-ikén délben indultak innen. Paad községig Orbonás segédszolgabíró kalauzolta őket, innen tovább Déváig Beke segédszolgabíró. 3 órakor Piskitelep mellé érkeztek, hol nagy közönség várta. Jakab Dénes bácsii ref. lelkész szép üdvözlő beszédet mondott. A műhelybeli munkások 52 frt, bácsii lakosok 5 frt készpénzt adtak át. Étel- ital- és takarmányfélék szintén osztattak ki. A szénát Kovács Antal bácsii birtokos adta.
Dévára 8 óra felé érkeztek. A város végére zenével vonult ki a nemzeti színű jelvényekkel ellátott rendező bizottság, élen Tóth László helyettes polgármesterrel. Vándoraink közül a férfiak Lovász Ferenc vezetése és lobogójuk alatt gyalog közeledtek a fogadás színhelye felé. Itt Beke segédszolgabíró rövid szavakkal a város vendégszeretetébe ajánlotta őket, mire Tóth László mondott üdvözlő beszédet és Lovász Ferenc vezető felelt arra okosan és a maga egyszerűségében is igen szépen. Beszédeiket alább közöljük. Lobogók alatt és zenével volt a bevonulás. Akkora közönség gyűlt össze, hogy az egész szászvárosi utcza lepve volt hömpölygő embertömeggel. A piaczon a képezde dalkara a Hymnust énekelte, Tájcsik Ferenc üdvözlő beszédet mondott, Sándor József képezdei növendék Kerekes Samu alkalmi költeményét szavalta, majd ismét a képezdei dalkar a Szózatot énekelte, s annakutána vendégeink egyes családokhoz szállásoltattak be.
Tóth László beszéde
Isten hozott testvérek! Megálljatok egy pillanatra, mert a föld, melyre léptettek, szent föld; szentté tette azt egy évezred történelme, szentté avatta azt apáinknak a váltságért oly gyakran ontott vérözöne s a szív ösztönszerűleg érzi a komoly magunkbaszállás szükségét. Sok csapás ért minket egy évezred alatt, mely hazánkat rongálta s nemzetünket fogyasztotta, úgy, hogy csodával határos, hogy még van magyar és van Magyarország e világban. Ily csapás a madéfalvi vérfürdő, melybe apáinkat az 1764-iki új esztendő éjszakáján fullasztották, s hogy a gyalázat emléke maradandóbb legyen, holt testei fölé akasztófát emeltek. Apáitok ezen csapást, s az azt követő gúnyt, csúfságot és üldözést kikerülendők, a nemzettest zömétől elszakadának, idegen földön keresének menedéket s megtalálták a közel 120 esztendeig tartott babilóniai fogságot. Nagy idő, de ti a nyomorúság napjaiban sem veszétek el, sőt megsokasodátok, testben-lélekben megerősödétek. A vér vízzé nem válik. A nemzet nemtője hitet, reményt csepegtetett szíveitekbe, s azt mindig fenntartotta; hogy a magyarok istene visszavisz titeket az ősi hazába, s megint egyesít elmaradt testvéreitekkel. A hit és remény megtestesülésnek indult és ti már köztünk vagytok, az ősi hazában, a biztat a remény, hogy többé elszakadni nem fogtok, hanem velünk egyetemben, mint újjá született nemzet, kezditek meg nemzeti életünk második évezredét, s együtt folytatják azt késő unokáink is, mind az idők végéig, vagy – minthogy az időnek vége sohasem lesz – legalább addig, míg a Kárpátok le nem mosódnak s Magyarország rónái víz alá nem merülnek, úgy legyen! Ámen!
Legyetek hát üdvözülve kedves testvérek, s vonuljatok be már barátságos kis városunkba. Mielőtt azonban bevonulnátok, tudjátok meg, hogy Déva város polgárai, magyarok szintúgy, mint románok, testvéri szeretetben élnek egymással, mert tudják, hogy a magyar és a román a viszonyok hatalma által egymás támogatására vannak utalva, és hogy ha elvész az egyik, nincs isten, ki megtartsa a másikat; tudják, hogy a kenyér, melyet megeszünk, oly földben terem, melyet mindkét részről apáink összefolyt vére kövérített meg, és azért a dévai románokban szintúgy testvéreitekre találtok, mint a magyarokban. Tudjátok meg továbbá azt is, hogy a dévai polgár szereti és tiszteli királyát a bálványozásig; meghajol előtte, de az ő meghajlása nem a sápadt rabszolgák hajlongása, mely csak addig ér, míg a kenyér vagy a hatalom ostora, hanem örökös, mindig ugyanaz és változatlan a sorsnak bármi csapása között is; mert mi szabad nemzet vagyunk, a szabad hazánk alkotmányos királyát a magunk érdekében is tiszteljük. Kiáltsátok hát velünk egyetemben ti is, hogy éljen a haza, s éljen a szabad hazával megoszolhatatlan egységben a király!
Lovász Ferencz beszéde
Nagylelkű uraim! Köszönjük szépen a szíves fogadást. Visszatérünk apáink földére, s reméljük Isten segedelmével, hogy megpihenünk édes anyánk, a Magyar haza kebelén, melyet szeretni fogunk, érte élni, és ha kell, halni is akarunk. Áldja meg az Isten Magyarország királyát, tartsa meg szeretett magyar testvéreinket, hogy nem hagyták el a Bukovinába kibujdosott székely magyarságot, mely 110 évig élt a magyar hazán kívül. Ezt kívánjuk Hunyadvármegye polgárainak is, hogy megsegítettek minket, nem hagytak elveszni, s gyámolítottak eledellel, pénzzel. Áldja meg a teremtő Isten hazánkat, országunkat, éltesse a magyar nemzetet. Éljen a haza! Éljen a király!
Tájcsik Ferencz beszéde
Szeretett székely testvéreink! Kedves vendégeink! Legyetek üdvözölve városunkban is, hol egyaránt kitárt karokkal fogad benneteket az összes lakosság, nemzetiségi és valláskülönbség nélkül. Néhány nap múlva meg fogjátok látni az ígéret földét, mely új otthont nyújt számotokra. Kérlek, vigyétek oda magatokkal a hazaszeretetet, egyetértés, munka, szorgalmatosság magvait, mely mindenkit boldogítand, míg ellenben az Isten bűntető keze súlytana. Mózes népe között egyenetlenség támada: s országuk elpusztult, fényes jeruzsálemi templomik semmivé lett, maga a zsidó nép széjjel szóródott, a világ minden részeibe. Míg egyetértés, szeretet uralkodott szabadságharczunk világhírű tábornokai között, kéz császár összes hadereje s a számtalan apró ellenség sem győzedelmeskedhetett rajtunk; de mihelyt az ármány szétszórhatta az egyenetlenség magvait, bekövetkezett a világosi árulás. Az egyetértésnek, a szeretetnek szép példáját látandjátok új otthonotokban szomszédos német ajkú polgártársainknál. Nincsen is ott nyomor, nincsen szenvedés. Vigyetek tehát magatokkal egyetértést, szeretetet; legyetek a hazának jó fiai, felséges királyunknak hű alattvalói, törvényeinknek védői, erős bástyái, és lépteiteket megáldja az Isten. Éljen a haza! Éljen a király!
************************************************************************
23-ikát pihenéssel töltötték. 24-én, úrnapján, a rom. kath. templomba vonultak, hol Papp Dániel zárdafőnök mise után áldást mondott a betelepítés művére és megáldotta a lobogót, melyen „Istensegíts” olvasható. Délután megvendégeltettek a fogadóban. Megkereszteltetett Lovász Jóskáné Maros-Ludason született leánykája, a fiatalabbak táncoltak is néhányat, s még 9 óra előtt ki-ki nyugalomra tért.
Déváról 25-ikén reggel 9 órakor indultak Dobra felé. Indulás előtt 1-1 kenyér, 1-1 frt, 1-1 véka zab osztatott ki. Dobay Ferencz gyermekei 160 drb kiflit osztottak ki. A rendező bizottság 45 frton egy lovat is vett vándoraink számára, mely közös tulajdonuk lesz, az útban annak kocsija elé fogatik, a kinek szüksége lesz rá, Páncsován eladják és árából egyenlően osztozkodnak. A szegény Nyisztor Jóskáné, kinek tegnap kereszteltünk, betegsége miatt nem utazhatott tovább. Itten gondos ápolásban részesül s majd vasúton tovább küldetik férje után. A város végéig nagy közönség kísérte vérinket, hol szíves „Isten hozzád”-dal vettünk búcsút tőlük és kívántunk nekik szerencsés utat az új otthon felé.
Az utazó családok
Ennek a csoportnak vezetője Lovász Ferencz, 40 éves férfi, kiszolgált katona, mellén hadi érmet visel. A családok a következők: Lovász Ferencz (4), Lovász Jóska (5), Nyisztor Jóska (3), Nyisztor István (3), Nyisztor Orbán (1), Nyisztor András (3), Kátó András (3), Kátó Pál (3), Kátó István (2), Kátó Márton (5), Barabás János (5), Bálint Mihály (4), Kovács Jóska (5), Kovács Ádám (3), Balázs Jánoska (7), Bőjte Jóska (5), Szász István (4), Nagy Józsi Varga (5), Gergely Ferencz (8), Győrfi Ádám Ferencz (7), Győrfi Márton (3), Győrfi Ádám (7), Győrfi Antal (7), Molnár Albert (4), László István (3), László Péter (7), László István Purics (4), László Ferdi Purics (3), Bíró Balázs (2), Bíró György Ferencz (3), Tamás Péter (5), György Ferencz (6), Szabó Jóska (5), Varga István (5), János Antal 3 lélekkel. Összesen 35 család, 160 lélek, 34 kétfogatú, 1 háromfogatú, 1 egyfogatú, összesen 36 szekéren, 73 lóval.
************************************************************************
Csángó-szaporodás
A most utazó bukovinai csoportból egy asszonynak Maros-Ludason leánya született; egy másik társa Szászvároson állapodott meg és egészséges fiúgyermeket ajándékozott a magyar hazának. Mindkettőt ott hagyták, hogy felgyógyulásuk után utazzanak övéikhez. A Ludason maradott asszony azonban begyed napra már felkelt s vasútra kerekedve kis lányával együtt, utolérte Déván a szekeres gazdákat. A vezető állítása szerint 5-6 nap múlva a harmadik szaporodás is beállhat.
************************************************************************
Két csángó Páncsováról útban van Bukovina felé. E hó 23-ikán érkeztek Dévára gyalog. Azért mennek, hogy pénzzé tegyék a holmijaikat és családjaikkal együtt térjenek vissza az új hazába. Úgy mondják, hogy Páncsova vidékén igen jól van dolguk, napjában egy munkás az élelmén kívül 15-20 „fehérkét” keres, s onnan soha egy se fog Bukovinába visszakívánkozni. Bár úgy volna!
***********************************************************************
Csángó-keresztelés Déván.
Lovász Jóskánénak Maros-Ludason született leánykája Déván kereszteltetett meg f. hó. 24-én, nyilvános helyen, az összes csángók és nagyszámú városi közönség jelenlétében. Keresztanyának a Nagy-Enyeden tartózkodó Pogány György főispánné kéretett fel, ki a keresztanyaságot készséggel elfogadta és Pogány Ádámnéval helyettesíttette magát. Keresztapa Tóth László polgármester volt. Az újszülött Erzsébeth nevet kapott s élénken megéljeneztetett.
Hunyad, 1883. július 28. Három csángó útban van Páncsova vidékéről Bukovina felé. F. hó 23-ikán érkeztek Dévára gyalog, és jelentkeztek a városházán. Útiköltségük nem lévén, hogy tovább utazhassanak, a rendőrkapitány munkát adott nekik.
Hunyad, 1883. augusztus 11. A csángókról.
Bukovinai atyánkfiai letelepítésével még mindig sok a baj. A behozás el volt hirtelenkedve; a letelepedés feltételei nem voltak előkészítve 3000-nyi nép számára. Ehhez még az a baj is járul, hogy az otthon maradottak közül megint nagy tömeg áll útra készen. Eladták mindenöket és minden lebeszélés daczára indulni akarnak. A nálunk átutazottak közül két szekeres család – egyik Makray uram – hétfőn utazott keresztül Déván Bukovinába. A mint mondják, Gromon kormánybiztos azzal biztatta őket, hogy 2-3 esztendő alatt úgy is kihozzák az egészet. Addig már otthon maradnak ők is. A letelepedési helyen - a mint beszélik – egy ember megszerezhet naponta 1 frt – 1frt 50 krt; de el is ment élelemre mind, mert ottan felette drága az élet. Három fiatal legény is itt kóborgott néhány napig a városon és a kövezésnél dolgoztak. Ezek – mint mondják – azért mennek vissza, mivel az új telepeken földet csak a családok kapnak, egyesek nem. Mi tűrés-tagadás, ezek bizony nagyon le vannak rongyosodva. Egy becsületes hadikfalvi gazda, a ki hasonlóképp itt utazott keresztül az első csoporttal, levelet írt Nagy-Györgyfalváról itteni szállásadó gazdájának, melyből érdekesnek tartjuk közölni a következőket:
„Tekintetes úr! Létemről tudósítom kendet nagyságos úr, hogy hála az istennek frissés jó egészségben vagyunk, a melyet magának is hasonlóképpen kívánom. Telepítéshelyről megint tudósítom magát, hogy kaptunk házhelyet is; most fogunk neki házhoz építeni. Még amellett azt igyirte a kormán-biztos úr, hogy búza-vágás után ki fogjuk kapni a földeket és azután isten segedelmével gazdálkodni fogunk. Bizony most nehezen megy dolgunk; hanem isten után azt gondolom, hogy jövendibe az isten csak jobban adja, mint ahogy most van.” stb.
Ebből is látszik, hogy a megtelepedés sok bajjal jár ugyan, de a nagyobb rész bizalommal várja mindamellett a jövendőt, és nem ugrik meg oly hamar, mint Makray uramék és a három legény.Annyit mondhatunk, hogy itt a városon a visszamenőket bizony senki sem fogadja diadalkapuval; hanem bosszankodnak rájuk.
Hunyad, 1883. szeptember 15. Szegény csángóink folyvást költöznek visszafelé az oly szép remények közt ott hagyott régi hazába, Bukovinába. Közelebbről egyszerre 20 szekér ment, 6-8 emberrel megrakva mindenik. Hallgatagon, búsan vonulnak át városunkon, még az ösmerősöket sem igen látogatva meg. Nagyobb részök sajnálatosan el van rongyolódva, Csak néhány anya nézett be a házakhoz, némi ruhafélét kérni félmeztelen gyermekeiknek. Déva lakossága igazán el van keseredve ezen mindegyre megújuló látvány miatt s tehetetlen haraggal kérdezzük egymástól, hogy miért kellett mindennek így történnie.
Hunyad, 1883. november 17. A bukovinai magyarok közül f. hó. 11-ikén mintegy 70 lélek vonult át Déván 18 szekérrel az Alduna vidékére. Tóth László polgármester, mint a múlt tavasszal alakult csángó-bizottság elnöke, a meglevő alap erejéig részükre némi segélyt utalványozott. Ugyanaz nap temettetett el Déván Varga János Andrásfalváról való székelynek Szántóhalma és Déva között az útban elhalt fiacskája. A temetési költségeket Miklós Lajos ügyvéd gyűjtötte össze. A kis halottat az intelligencia köréből is számosan kísérték ki az örök nyugalom helyére, hol valóban megható volt a szülők és testvérek búcsúvétele kedvesüktől. Nyugodjék csendesen a kedves halott itt, a dévai ref. temetőben, körében a mi szeretteinknek!
Hunyad, 1885. április 4. (melléklet). A „Tribuna” című román lap márczius 27-iki száma a következő javaslattal állott elő: „ha az erdélyrészi magyarok veszélyben vannak, mert románok között laknak, akkor tessék a csángókkal megkísérelt eszköz alkalmazni. A tulajdonképi Magyarországban még van elég kiszárítandó mocsár s termékennyé teendő puszta. A magyar elem a központban megerősödnék ily módon s megszabadulna a büdös bocskor szagától.”
Azaz: az erdélyrészi magyarság, mely ezer év előtt kard élével tetted magadévá s ezer év viszontagságai közben kard élével megtartottad mind e mai napig bérczes kis hazádat – tessék – vándorolj ki! Mint az immár határtalanná vadult fajgyűlölet kitörését jegyezzük fel a nevezett román lap fennebbi sorait.
************************************************************************
Az aldunai telepítés sikeréről felesleges a szót vesztegetni. A példára méltó hazafias lelkesedést és gyűjtést leszámítva, minden szempontból katasztrófálisnak bizonyult. Ki mondana ennek ellent? Azok, akik Gyorokra mentek onnan, vissza, ha volt mire, Bukovinába, Dévára, vagy belefulladtak a Duna árjába? Napjainkra már közismert, hogy az első dévai telepítésen és a marosludasin a többi sikertelen volt. És mégis, az akkori magyar kormány, makacsul folytatta a bukovinai magyarok szervezett szétszórását. Kinek használt ez? Nehéz megmondani még ma is.
Mint érdekesség, az anyakönyvekből kiválogattam az első karaván családfőiből néhányat, és ezek halálhelyét, mintegy követve sorsukat:
Miklós János-Istensegíts
Molnár István-Gyorok
Bartis Fábián-Gyorok
Tamás Ferenc-Gyorok
Búzás Márton-Istensegíts
Kató Joakim- Istensegíts
Tamás Ferenc-Déva
Nyisztor Márton-Istensegíts
Benő István-Gyorok
Benő János-Gyorok
Balázs János-Istensegíts
Pék János-Istensegíts
Tusa István-Gyorok
Tusa János-Gyorok
Tusa Antal-Gyorok
Tusa József-Gyorok
Tusa Mihály-Istensegíts
Balázs János Ignác-Andrásfalva
Győrfi János-Gyurgyova
Győrfi István-Gyorok
Barducz Antal-Székelykeve
Borbándi Márton-Istensegíts
Nyisztor András István-Gyorok
Nyisztor György-Gyorok
Nyisztor Lajos-Csernakeresztúr
Eredmény: az első 25 családfőből csak kettő halt meg az al-dunai telepeken, 12 Gyorokon, 8 Istensegítsben, 1 Andrásfalván, 1 Csernakeresztúron, 1 Déván. Itt már szükségtelen bármilyen bizonyítás, le lehet vonni a következtetéseket a telepítés sikeréről.
Magyar Polgár, 1884. január 2. Csángó levél.
A dévai „Hírlap“ szerkesztője következő levelet vett egy aldunai csángó telepestől, akire Déván még emlékezni fognak:
„Tisztelt becses tekintetes úr! Indítom soraimat e hó 13-án. A tekintetes úrnak kívánom Istentől, hogy ez írásom legfrisebb egésségbe találja. Kívánok az uj évbe szerencsét és jó egésséget, jobbat, mint nekem van, mert én ez az ó évbe egész nyáron beteg voltam a nőmvel és a kis fiamval együtt. Hideglelésbe voltunk. Hanem most hála Istennek jó egésségünk van, a melyhez hasonlót kívánunk az úrnak is. Most egyébb újságot nem irok, csak annyit, hogy az élő viz nem jó, csak betegség az embernek, és azt is tudtára adom az úrnak, hogy a méltóságos kormánybiztos ur azt mondta, hogy ne búsuljunk, mert kétszáz családot elviszen innét Aradra és ott telepit meg, a többieket pedig partos helyre viszi. Az időjárásról is írók annyit, hogy itt tél nincs, a marhák most is kin járnak a mezőn, szántunk, vetünk, csak annyi a bökkenő, hogy ami pénzem volt hazoról, mostanig mind elköltöttem s maradtam az üres zsebvel. Még az tekintetes úrhoz szólok, ha lenne olyan szives, hogy írja meg az aradi pusztát, milyen hej, mert nékem húz a szivem, hogy oda menjek lakni. Most még igen szépen kérem a tekintetes urat, hogy legyen olyan szives, küldjön nekem ajándékba újságokat, ha az isten éltet, meg fogom köszönni az urnak a jóságát, mert én itten semmi hirt nem hallok, hogy mi hírek vannak az országba. Ezzel bezárom levelemet, maradok holtig hű szerető testvérjök. Én írtam Lovász Ferencz, a második csapatnak a vezére.“
[1] Ezen tudósítás múlt száminkra későn érkezett. A benne foglalat érdekes részleteknél fogva azonban nem tagadhatjuk meg közlését, habár kissé későn is.