A hunyadmegyei magyarok eloláhosodása és a református egyház.
Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887-08-14/33. szám.
Mióta Szathmáry György országgyűlési képviselő, ezelőtt 16 évvel, sok tanulmánnyal és hazafiúi lelkesedéssel írt cikkeiben, rámutatott a szomorú tényre s több jeles író közreműködésével kiadta a »Hunyady-album«-ot: sajtóban, országházban, megyei gyűléseken, sőt anyaszentegyházunk körében is gyakran volt megbeszélgetés, nem ritkán élénk vita tárgya, hogy: »Történt-e Hunyadmegyében eloláhosodás? s ha igen, mik voltak okai? és miként lehetne e nagy nemzeti bajon segíteni.
Actualitásban sokat nyert e kérdés vitatása azon időtől fogva, mióta az »Erdély részi magyar közművelődési egyesület« választmánya és az erdélyi reform, egyházkerület nagytevékenységű püspöke, főtiszt. Szász Domokos úr, az orvoslás módjai felett hazafias buzgalommal s az óhajtott siker biztató reményével tanácskoznak.
Sokan szóltak már e kérdésekhez országunk jelesei s nemzetünk nagyjai közül is, de azért megvilágítva még egyáltalában nincsenek. Maga Kossuth Lajos nagy hazánkfia is csak az elmélet igazságainak adhatott téren gyönyörű szép nyelven kifejezést, de a viszonyok e közvetlen ismerete hiányában, az ő cikke is csak didaktikai és politikai becscsel bír, anélkül, hogy e kérdések tisztázására nézve valamely értékesebb adatot hozott volna napfényre.
Én sem arrogálom magamnak még távolról sem, hogy e fontos kérdéseket minden oldalról tisztába hozni tudnám. Sok derék ember hangyamunkája kell még ahhoz, hogy a hunyadmegyei magyarok eloláhosodásának ügye kétszer kettő - négy módjára felmutatva legyen a magyar nemzet előtt, s még többeké ahhoz, hogy a létező baj orvosoltassék.
De úgy vélem, nem teszek rossz szolgálatot az ügynek, midőn én is elmondom e tárgyra nézve igénytelen nézeteimet, mint oly ember, akit jó vagy balsorsa, ezelőtt 16 évvel Hunyad megye klasszikus földjére vezetett, küzdeni, harcolni azon őrállók sorában, kik — kevés számmal bár, de törhetlen igyekezettel — védik és ápolják itten a magyar nemzeti érdekeket.
E cikk megírására egyébiránt egy súlyos vád felvetése adott alkalmat. Azt állítják ugyanis némelyek, még közéletünk kiváló férfiai közül is, hogy a hunyadmegyei magyarság eloláhosodásának okozója elsősorban a református egyház, illetve ennek indolens papsága volt.
Bármily igazságtalannak tűnik is fel ez a vád minden elfogulatlan ember előtt, tény, hogy a politikai sajtó nagy része készpénz gyanánt fogadta, sőt az országgyűlés nagy többsége is, nem egy ízben áment mondott reá, anélkül, hogy a valóságnak utánanézni s magának felőle teljes meggyőződést szerezni kötelességének ismerte volna.
Az alábbiakban tüzetesen és minden elfogultság nélkül kívánok e fontos kérdés eldöntéséhez adatokat szolgáltatni. Vegyük hát a dolgot rendre.
I. Történt-e Hunyadmegyében eloláhosodás, s ha igen , mily mértékben?
Fájdalom, igen és pedig nagy mértékű.
Dr. Sólyom Fekete Ferenc, dévai törvényszéki elnök s a »Hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat« alelnöke, kétségtelen adatokkal bizonyította be, hogy Hunyadmegye lakosságát a XII. és a XIII. században, főként a Maros, Sztrigy és Cserna folyók mentén, csaknem kizárólag magyarok alkották, kik részint még a honfoglaláskor ütöttek itt tanyát, részint pedig a várak védelmére telepíttetek be ide Magyar- és Erdélyország sűrűbb lakosságú vidékeiről. Az oláhság, mint nagyobb tömegű nép, mint nemzet, csak a XVI. és XVII. század folyamán kezdett helyet foglalni e gazdag termésű völgyeken, magába olvasztva s lassanként teljesen fölemésztve a folyvást apadó magyarságot.
Hunfalvy Pál, országunk egyik első rendű tudósa, évek hosszú sora óta újabb meg újabb bizonyítékokat hoz fel arra nézve, hogy a hunyadmegyei s általában az erdélyi oláhság nagy része a Balkán hegység aljáról betelepített »rumun«-okból áll, kik a várak védelmezését teljesített, de lassanként kipusztult magyarok örökébe léptek, magukhoz hódítva s lassanként teljesen assimilálva a dákok és a hegylakó géták maradványait, kik aztán az ő nyelvüket, vallásukat és szokásaikat elsajátítván, századok folyama alatt maguk is »rumun«-okká, kedvenc oláh szójárás szerint, »románok «-ká változtak át.
Réthi Lajos, Hunyad megye nagyérdemű ügyelője, a falvak és dűlőik eloláhosított magyar tanfelelnevezéseiből, továbbá az iskolába járó gyermekek magyar hangzású családneveiből kiindulva, alapos tanulmányokat tett e téren és kétségbe vonhatlan adatokkal mutatta ki, hogy e megyében több mint 20 község lakossága az idők folyamán teljesen elvesztette nemzetiségét s mintegy 20 van olyan, melyekben a magyar nemzeti öntudat ma is elevenen él ugyan, de ennek csak oláh nyelven tud kifejezést adni.
Dáné István, előbb dévai, később szászvárosi ref. lelkész és esperes, még az említett hírneves férfiak föllépése előtt nagybecsű történeti adatokat tett közzé az erdélyi egyházkerület névtárában, egész hosszú sorát nevezve meg az olyan hunyadmegyei reformált gyülekezeteknek, az u. n. dezoláta ekklézsiáknak és diasporáknak, melyekben a református magyarság ad minimum, sőt ad nullám devalválódott.
Magam is, míg időm és erőm inkább engedte, többször átkutattam a dévai egyház levéltárának porlepte okmányait, konstatálva belőlök, hogy Déva lakossága, még a XVII. század elején is, kizárólag magyar volt; az oláhoknak a városba települhetésre a nagynevű Bethlen Gábor erdélyi fejedelem adott engedélyt, templom- és temetőhelyüket pedig az öreg Rákóczy György idejében, Clarissimus et Reverendissimus Sóti János uramtól, az akkori dévai református praedikator és tractualis seniortól nyerték, kötelezvén magukat és utódaikat, hogy »az templom, iskola és az parochia körül épen oly szolgálakat tesznek, mint az magyarok«. Ugyancsak e levéltár igen becses adatokat szolgáltat a szomszédságban létezett két reform, társegyháznak, előbb filiákká, majd diasporákká alakulását, s végre tökéletes oláh községekké változását illetőleg.
Mindezeket egybevetve, szomorú szívvel kell tanúbizonyságot tennem az igazságról, hogy Hunyad megye klasszikus földjén, a dicső Hunyadyak, Bethlenek és Rákóczyak magyar vitézeinek és jobbágyainak öröke oláh kezekbe jutott. Dévát, Szászvárost, Vajda-Hunyadot s még egy pár falusi községet kivéve, alig lehet e vidéken magyar szót hallani. Ami keveset hallunk is, oly idegenszerű, oly oláhos, hogy mi, e vidéken élő székelyek is, bajosan tudjuk megérteni. E zagyvalék magyar-oláh nyelv mondat- és szókötése merőben idegen. Az alföldi magyar előtt török-tatár vagy épen khinainak tűnnék fel e minden nemzeti typust nélkülöző beszéd. Kivált a földmíves nép, még ha tud, sem szívesen beszél magyarul, bár a községi, megyei és az országgyűlési képviselő választásoknál nagyra van és fennen dicsekszik vele, hogy ő nem olyan közönséges paraszt oláh, hanem »nyemes« (értsd nemes) ember, aki e jogát magyar őseinek nemesi jussán gyakorolja.
Az országos statisztikai hivatal, az 1880-dik évi népszámlálás adatai alapján 12 ezerre teszi a Hunyadmegyében élő magyarok számát. Lehet, hogy igaza van. De mi, akik itt a helyszínen élünk s a néppel naponként érintkezünk, jól tudjuk, hogy e 12 ezer embernek alig két harmada beszél magyarul, ellenben mintegy 3—4 ezerrel csupán oláh nyelven lehet és kell értekeznünk.
Akinek csak valamennyire is szívén fekszik magyar nemzet sorsa és jövendője, fájó érzéssel tekint a hunyadmegyei magyarság nagymérvű apadására. A költő siralmas szavai jutnak eszébe: »Pusztulunk, veszünk. Mint oldott kéve, széthull nemzetünk”.
Nem egyes falvak, de egész vidékek lakossága lett e megyében lassanként oláhvá.
Különösen érezzük és fájdalmas szívvel tapasztaljuk ezt mi, református papok. Híveink száma rendkívül megfogyott. 24 anya- és 8 leányegyházközségben és 73 diasporában a református lelkek összes száma csupán 5412. Egy csepp a nagy tengerben, egy pár apró sziget az oláh óceán közepén. Csupán három gyülekezet van a hunyadmegyei tractusban olyan, hol a száma az 500-at meghaladja (Déva 697, Lozsád hívek 501, Rákosd 517 lélekkel), a többiek átlagos lélekszáma 150, de vannak olyanok is, mint pl. Maros-Németi, Boldogfalva és Fehérvíz, melyekben a papi család tagjaival együtt sincs 20 lélek. A ceglédi, halasi, kecskeméti és a nagy-kőrösi ekklézsiák külön-külön népesebbek, mint a vajda-hunyadi egyházmegye 32 gyülekezete együttvéve és kettővel, hárommal megszorozva. És e csekély számú református magyarság is egy 7 ezer kilométer területű vármegyében szétszórva, egymástól távol fekvő községekben él, 218 ezer oláh lakosság között, mely mint egy óriás polyp, rettentő karjaival megfogva tartja s halálosan szorongatja meggyöngült áldozatát.
Én nem azt csodálom, hogy a hunyadmegyei református magyarságnak mintegy fele része elvesztette nyelvét, hanem azt, hogy mindenestől fogva ki nem pusztult e földnek színéről. Bámulom e nép hűségét és kitartását, melylyel nemzetéhez és egyházához századokon át ráragaszkodott s csodálkozom, hogy nem vérzett el azon élet-halál harcban, melyet a negyvenszer annyi oláhsággal szemben, a nemzeti létért megvívni kényszerült.
Az igaz, hogy számban és vagyoni erőben nem volt mindig ily gyönge a hunyadmegyei ref. magyarság. Volt idő, midőn lélekszáma a 40 ezeret is meghaladta s patrónusai közt a megye csaknem összes birtokosain kívül, magát a királyi fiscust s Erdély fejedelmeit is tisztelhette. Csakhogy rég volt, midőn ily boldog napokat élt itt a magyar. Nem csoda, ha az egykori nagyság tudata nem él többé élénk emlékezetben, s maga a nép, még hírét is elfeledte már a régi dicsőségnek. Csak akit andalgó lelke a múlt idők emlékeinek felkutatására ösztönöz s örömét találja abban, hogy bemohosodott sírboltok, roskatag templomok, régi nemesi curiák omladékai közt feliratos köveket keresgéljen és elavult régi okmányok titkait fürkéssze, csak az tudja, látja azt a nagymérvű és siralmas pusztulást, mely Hunyadvármegye magyarsága s ezzel együtt reformált gyülekezeteink körében végbement.
Csakhogy midőn a hunyadmegyei magyarság nagymérvű megapadásáról szólunk, különbséget kell tennünk a kipusztulás és az eloláhosodás között. Tény, hogy a reformatio idejében, illetve az ezt megelőző század folyamán, több, mint 40 ezer magyar lakott Hunyad megyében; való igaz, hogy jelenleg csak mintegy 12 ezer magyar él az egyesített Hunyad- és Zarándvármegyék területén és végül szomorú igazság, hogy ezek egyharmada, mintegy 3—4000 lélek, nem tud beszélni magyarul. De ezekből nem az következik, hogy megyénkben 28—32 ezer ember eloláhosodott, — a mi igazán nagy nemzeti bűn volt volna — hanem csak az, hogy magyarságunk 28 —32 ezerrel megfogyott — ami nagy baj és elszomorító dolog ugyan, de, mint a helyzet és a viszonyok természetes folyománya, nem hoz szégyent sem a magyar nemzet, sem a református egyház fejére.
Én, a fentebb említett jeles férfiak dolgozatai, történeti okmányok, a magyar községek földrajzi fekvése és ethnographiai viszonyainak ismerete alapjána Hunyadmegyében eloláhosodott magyarok számát 6—8 többre nem becsülhetem,míg teljes meggyőződéssel ezernél állítom, hogya többi, mintegy 18—20 ezer, az idők folyamán kipusztult. És az eloláhosodott 6—8 ezer magyarnak is csak mintegy fele része van a nemzetre nézve elveszve, a még meglévő, magát érzületében és szokásaiban magyarnak valló 3—4000 lélek, bár nyelvünket most még nem beszéli, megtartható lesz anyaszentegyházunknak és nemzetünknek.
Elég szomorú dolog ez is egy kis nemzetre nézve, minő a mienk. S ha a »legnagyobb magyar« híres mondásaként »oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmeznie, nem lehet a magyar nemzetre és a reformált egyházra nézve közönyös, hogy e nyelvét veszített 3—4 ezer lelket az oláhság körmei közül kiragadja.
És ezt okkal-móddal meg is teheti. De előbb lássuk:
II. Mik voltak okai a hunyadmegyei magyarok kipusztulásának, illetve eloláhosodásának?
Egyről, ha kell esküvel teszek tanúbizonyságot, hogy a református egyház s ennek hunyadmegyei papsága nem volt, — ellenkezőleg, hogy még ma is létezik e megyében magyar elem, elsősorban ezen szegény sorsú emberek hazafias működésének köszönhető. Vádolni könnyű, de bizonyítani nehéz. Én a nehezebbet választom. Bizonyíték.
Egyházunk nemzeti egyház, s minden izében magyar volt mindig. Idegen érdekeket nem szolgált soha. Se a Királyhágón túl, se itt e bérces kis hazában, mely — Kossuth szerint — Magyarország jobb kezét alkotja eleitől fogva. De volt a magyar nemzeti érdekek folytonos védelmezője és örökös istápolója. Templomaiban, iskoláiban, gyűléseiben a magyar szót hangoztatta 3 és fél századon át. A nép is magyar egyháznak nevezte, szemben a katholikussal, melyet németnek s a görög keletivel, melyet oláhnak mondott mindenha.
S ha ennek dacára és épen az ő gyülekezeteiben, kipusztult és eloláhosodott a magyarság nagy része: lehet-e őt ezért okolni? holott minden lehetőt megtett, amit csak szegény és elnyomatott helyzetében megtehetett, a magyar nemzeti érdekek védelmére. Hát hol is történhetett volna eloláhosodás, ha nem az ő gyülekezeteiben, melyek körén kívül, a reformatio előtti időszakot és a 18. század katholizálva germanizáló és oláhosítva nemzetölő korszakát kivéve, magyarság nem is létezett soha?! Melyik egyház képviselte itt, a legválságosabb pillanatokban is, a magyar nemzeti érdekeket? Nem-e a református egyház, mely minden hívét harcba szólította nagy nemzeti veszedelmek idején s mely, ha vagyoni erejétől megfosztatott is, soha sem adta fel kettős szép misszióját: védelmezni és ápolni e megyében az evangéliumi szabadság örökéletű eszméit és a magyar nemzeti élet legfőbb biztosítékait.
Ám vádoljon az, akit szíve, lelke vádolásra ösztönöz. De mi, a vajda-hunyadi református egyházmegye papsága, elődeink és a magunk nevében tiltakozunk Isten és emberek előtt, minden vád ellen, mely egyházunk s ennek korábbi és jelenlegi papsága ellen e tekintetben emeltetik. És azt mondjuk: «Uram! bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek.« Óriási harcot vívtak meg elődeink s valóságos sysiphusi munka az, amit mi végezünk. Úszunk az ár ellen, melyet feltartóztatni nem áll hatalmunkban és küzdünk szakadatlanul egy oly ellenféllel, mely harminc, sőt negyvenszeresen nagyobb erőt állít ki velünk szemben, a nemzeti létért vívott élet-halálharc mezején. És mégsem addikálunk, hanem dolgozunk és küzdünk egytől-egyig ott, ahová az isteni gondviselés állított és akképen, amint kiki vette közölünk az ajándékot, munkálkodni az Isten országának és szeretett magyar nemzetünk érdekeinek javára.
De hát akkor mik okozták a hunyadmegyei magyarság kipusztulását, illetve eloláhosodását?
Megmondom, amint következik.
Mindenekelőtt az, hogy kicsiny számban vegyült a nagy oláh tömeg közé.
Mert a természeti törvény a nemzetek életében is érvényesül. Kicsiny nemzet a nagyobbakkal szemben mindig háttérbe szorul. Ha nem olvad is bele teljesen, de akarva, nem akarva, századok folyamán át arra kényszerül, hogy assimilálódjék s a nagyobbnak a többségnek nyelvét és szokásait átvegye. Természeti s örök processus ez, melyet Magyarország szerencsésebb vidékei nagy lelki örömmel előnyükre tapasztalnak; de nálunk az oláhság túlnyomó nagy számánál fogva, ezen természeti törvény örök igazsága a magyar nemzet hátrányára érvényesül. Mint kis szigeteket a folyvást nyaldosó hullámok, úgy mossák el lassanként a községek magyar lakosságát a körülözönlő oláh tömegek hullámgyűrűi. A melyik községben 2—300 oláh család közé 8—10 magyar család keveredik, néhány évtized alatt menthetetlenül az oláhság martaléka lesz. Az apa és az anya tudnak még magyarul, de a gyermekek már csak töredezve beszélnek, míg végre az unokák nyelvökben, szokásaikban, sőt igen gyakran nevükben és vallásukban is valóságos oláhokká változnak. Még természetesebb és gyorsabb az eloláhosodás processusa akkor, midőn a szülők valamelyike, kivált, ha az anya, már eredeténél fogva oláh származású. Az ilyen család nyelve eredeténél minden bizonnyal oláh lesz s a gyermekek is legtöbbször az oláh vallásra kereszteltetnek, kivált, ha a közelben magyar pap nincs.
Másképen áll a dolog az oly községekben, hol a lakosság túlnyomó többsége vagy legalább fele része magyar s temploma, iskolája, papja és tanítója van. Ilyen helyeken az eloláhosodás inkább csak a magyar nyelv fogyatékos tudásában és a szók oláhos kiejtésében nyilvánul. Az ily községek református magyarsága az oláhtól külső viseletben is különbözik, s bár szívesebben beszél oláhul, mert ez könnyebben megy neki, magát magyarnak vallja és érezi; vallását nem hagyja el, mert szükségleteit kielégítve látja s mert ehhez kedves emlékek, az ősök által épített templom, iskola és szülőinek megszentelt nyugvóhelye is kötik.
De a mely községekben nagy kisebbséget képez a magyar elem, legyen bár temploma és iskolája, századok folyama alatt minden bizonnyal a kis szigetek sorsára jut. Addig nyaldossák köröskörül a hullámok, míg végkép eltűnik szem elől. És ez nem is lehet másképen. Mikor 20—30 magyar család tízszer annyi oláh családdal lakik egy községben, melyet minden oldalról oláh falvak környeznek, mikor anyanyelvét sehol másutt nem használhatja, mint családja körében és nem hallhatja egyebütt, csupán gyermeksége idején az iskolában és felnőtt korában, a templomban: nagyon természetes, hogy szívesebben beszél oláh nyelven, melyet mindenki megért és elfeledi a magyart, melyen, néhány társán kívül, senkivel sem értekezhetik. Midőn a mezőn munkálkodik, midőn házán kívül mulató társaságban szórakozik, midőn a vásárban vesz vagy elad valamit, midőn a község ügyeiben tanácskozik vagy közvetlen felsőbbségével (bíró és körjegyző) ügyes baja van stb. stb., mindig csak az oláh nyelvet hallja és beszéli, mert a magyart rajta kívül senki sem értené meg. Ekként édes anyanyelvét lassanként elfeledi s elsajátítja az oláhot, mely közkeletű s nemcsak községében, de az egész környéken dominál.
Gondolj most, szíves olvasóm, a múltra, 5—6 század nemzet sorvasztó processusára és meg fogod érteni a hunyadmegyei magyarok létszámának csökkenését. »Gutta cavat lapidem.« 40 ezer magyar 220 ezer oláh lakos között, ugyan hogy tarthatta volna fenn magát századokon át megfogyatkozás és anyanyelvének részben való elvesztése nélkül?! Szinte bámulatos, hogy csak meg-fogyatkozott, de mindenestől fogva ki nem veszett Hunyadvármegye földéről.
Mert viszontagságos időket élt át e megyében a különben sem nagyszámú magyarság. Szőts Sándor, dévai református lelkész.