A dévai Csángótelepek, tudósítások (1911-1918).

    1911-01-13/11. szám. Csángók visszatelepítése.
A földművelésügyi minisztérium megvásárolta Bocz Géza, szászvárosi főerdész lozsádi birtokát. A birtokot parczellázni fogják és arra Bukovinából csángókat fognak visszatelepíteni. Zudor József, lozsádi nagybirtokos birtokait a kincstár szintén meg akarja venni csángótelepítés czéljából.

    1911-01-13/11. szám.
   Déváról jelentik: A Bukovinából hazatelepedett csángóknak az a része, melyet Dévára telepítettek, vasárnap délelőtt rendezett először ünnepet az 1761. január 7-ikén Mádéfalván legyilkolt dédapák emlékezetének. A csángók délelőtt 9 órakor a római katolikus templomba vonultak, ahol a Mádéfalván elesett ősök lelki üdvéért misét szolgáltattak.
   A dévai csángók ifjúsági egyesülete a mise alatt három régi éneket adott elő. Az ünneplők innen a dévai állami tanítóképző-intézetbe vonultak, hol a csángó ifjak egyesülete nyilvános emlékünnepet rendezett.
   László János csángótelepes gazda, egyesületi elnök, saját szerzeményű költeményét szavalta el »Mádéfalva veszedelme« czímen. Emlékbeszédet mondott Balázs Béla tanár, két csángóifjú szavalt, és az ifjúsági énekkar dalokat adott elő. Az ünnepélyes részt vett a város intelligencziája is.

   1911. július 13. Hunyadmegyei képek.
Előző közleményünkben leírtuk a hunyadmegyei felfordulást, a tisztviselők üldöztetését és az alispán felfüggesztését, de a béka-egérharc további részleteibe a közlemények nem elegyednek, s a még ismeretlen fázisok elmondását sem folytatják, mert az egész hajsza mindinkább már az ízlést is bántja s különben is mindenki láthatja az elmondottakból, hogy néhány nyomorult exisztencia lefülelésén kívül csupa apró csetepaték mennek ott végbe, s az üldözések ténye sem szorul már bizonyításra.
   Mondottuk is, hogy mi a hunyadmegyei képek keretében csak kénytelenségből foglalkozunk a különféle dévai szennyesekkel, s célunk csak az, hogy az ország közvéleménye tisztán lássa, mi minden nemzetietlen gonoszság, Magyarországnak micsoda megtagadása megy végbe kormányok és főispánok jóvoltából Hunyad megyében. Ezzel a cikkel megkezdjük a hunyadmegyei telepítések elmondását. Hogy ezt közbeeső és az elbeszélések folytonosságát zavaró magyarázások nélkül megtehessük, e helyütt ismételten rámutatunk a hunyadmegyei magyar társadalom széttagoltságára és ezzel kapcsolatban az ottani oláhoknak részben a faji sajátság jellegével bíró, részben a kitűnő társadalmi elszigeteltségen és szervezettségen alapuló összetartására és szigorú fegyelmezettségére.
   Oláh párt Hunyad megyében csak egyetlen egy van, magyar párt annál több, s míg ahány kimagasló egyéniség van a magyar pártok soraiban, annyi vezér vagy vezér-aspiráns is van, addig az oláhokat csakis a volt szászvárosi képviselő, a gyűlöletes és az ország külső és belső ellenségeivel összeköttetésben álló Vlad Aurél vezeti, aki rápolti úri kastélyának megépítésével és az ott levő fejedelmi berendezéssel újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a hazaárulás a legjobb foglalkozás és azt valóban érdemes is űzni. Az ő vezetése mellett az oláhok árulása jelentékeny eredményeket tudott elérni, amiben nagy része van a Hunyad megyei oláh pénzintézetek tőkeerejének és áldozatkészségének.
   Apróbbaktól eltekintve, tíz jelentékeny tőkéjű oláh pénzintézet segíti elő Hunyad megyében a magyar birtokos osztály végleges elpusztítását, ezek az Ardeleana (Szászváros), az Agricola és Corvineana (Vajdahunyad), a Hatiegana (Hátszeg), a Georgana (Algyógy), a Decebal (Déva), a Crisana (Brád), a Zarandeana (Bojca), a Granicerul (Dobra) és a Zsiliana (Petrozsény). Három évtized óta tart már ezeknek a pénzintézeteknek gyilkos működése. Amióta a társadalmi viszonyok változása és az újabb szociális helyzet kialakulása óta a magyar birtokos osztály lassú elpusztulása megkezdődött, ezek az oláh pénzintézetek a gazdasági érdekek áttörhetetlen hálózatával kötik le valamennyi nemzeti erőnket és a magyaroktól megvásárolt, azután pedig oláh kézre juttatott birtokokon új világ kezdődik. Mindig emlékeztetjük az olvasót e cikkek első statisztikai adatára: Hunyad megyében alig hat százalék a magyarság számaránya, s ez csak úgy történhetett, hogy az ott erősebb oláh faj kiszorította az ott gyengébb magyarságot. Az újabb földesurak között magyar nem igen akad, birtokot csak oláh vesz és csak magyar ad el.
   Ott, ahol a magyarság nagy érdekeiért emberül küzdenek és nem Tisza István nemzetietlen politikájának szempontjai szerint ítélik meg a siralmas birtokcseréket, régtől fogva keresik Erdély visszahódításának módjait. A koalíció ebben a tekintetben soha el nem felejthető érdemeket szerzett és Darányi Ignác volt földművelésügyi miniszter évekre megállította az oláh triumfust. Előbb telepítéseket kezdett, azután megalapozta a magántelepítések lehetőségét, de ami azután történt, amit e hasábokon gyászos intézőikkel együtt átadunk az ország nyilvánosságának, azt mindannyian mélyen szégyellhetjük. Ma az a helyzet, hogy nekünk Hunyad megyében végünk van, mert így akarja és parancsolja ezt néhány hitvány, oláh meg vigéc, s hiába minden igyekezete a magyarság harcosainak.
   Tisza István szerint kimérni kell a nagyértékű oláhok nemzeti érzékenységét, biztosítani kell az ő békeakciójának sikerét, s ha neki sikerült Mihu úrral megbékélni, akkor akár valamennyi erdélyi magyar birtok oláh kézre kerülhet. Jöjjenek hát az oláhok és az ő országuk, illetőleg ennek az országnak az a szomorú korszaka, amelyben már nem mi leszünk az urak.
                                                                                                             *
   Mondottuk már effajta közleményeink több helyén, hogy a nemzetiségek közé ékelt magyarság öntudatra juttatása és megmentése körül Darányi Ignácé, a tíz éven keresztül volt földművelésügyi miniszteré a legnagyobb érdem. Ő csöndben végezte az új honfoglalás munkáját, amely eredményes és dicsőséges volt, amit ma már fel lehet róla jegyezni, hisz bukott miniszter magasztalába senkinek se lehet visszatetsző, ő a koalíció idejében erélyesen akciót kezdett a nemzetiségi vidékek magyar birtokainak megmentésére s főleg Hunyadra irányította minisztériuma telepítési osztályának figyelmét és gondosságát.
   Az 1906-ik évben 4295 kataszteri holdat vett meg Hunyadmegyében 1.735.000 koronáért, éspedig Déván és Marossolymoson Szentiványi Gábortól és nejétől 850 kat. holdat 420.0000 koronáért; Marossolymoson és Berekszón Kovács Lajostól és társaitól 687 kat. holdat 250.000 koronáért; Déván Dániel Józseftől 86 kat. holdat 60.000 koronáért és Janky Lajostól 130 kat. holdat 160.000 koronáért.
   Alpesten és Popesden Barcsay Tibortól és Gubányi Ilonától 1275 kat. holdat 420.000 koronáért s Folton és Bojon Kovács János örököseitől 1267 kat. holdat 425.000 koronáért. Mind e birtokvételek az országos telepítési alap pénzkészletéből ez alap birtokállományának javára történtek. Darányi annyira fontosnak tartotta a telepítési akciót, hogy a pénzügyminiszter segítségével a pénztéri készleteket is igénybe vette, nehogy pénz hiányában a telepítési akció megakadjon.
   Telepítés alatt ne értessék az ország pénzén megvett birtokok elajándékozása, vagy más címen történő elfecsérelése egyes szerencsések javára. Az állam, „csak akkor ad birtokot a telepesnek, ha az megfelelő összeg birtokában van, s ha nem is az egész vételösszeget, de annak legalább egy részét lefizetni képes.” Az állami telepítési akció birtokossá tesz egy kispénzű parasztot, akinek azután minden esztendőben pontosan fizetnie kell a fennmaradt összegnek s a felépített lakó- és gazdasági háznak amortizációját. Törvény szabályozza a magántelepítést is, amelynek szintén nagy jelentősége van, mert szigorú állami ellenőrzés mellett üzleti jellege dacára is pótolja és kiegészítheti az állami telepítéseket.
   A Pesti Hírlap sok vezércikke és Esti levele foglalkozott már a telepítési ügy óriási horderejével. Ha ezeket az akciókat kellő hozzáértéssel kezdeményeznék és folytatnák, akkor a magyar paraszt földéhsége hamarosan vesztene veszedelmes jellegéből és a nemzetiségi vidékek térképén magyar pontok keletkeznének, habár kicsiny, de annál szilárdabb magyar pontok. Maguk vagy más hibájából tönkre jutott és juttatott magyar birtokosok földjei nem kerülnének oláh kézre s a nemzeti erőknek nem elveszése, hanem felcserélése következnék be. Ott van a pozeni példa, amely megmutatta, hogy az erős állam hogyan irányíthatja a nemzetiségi, erők megosztását s hiába volt a lengyelek minden akciója, pár évtized alatt Pozenben csak német ember lesz birtokos. Nálunk a koalíció követni akarta és részben követte is a pózeni útmutatást, csakhogy jött a politikai bukás és az új kormány nemcsak hogy nem folytatta a megkezdett utat, hanem egyenesen letért róla — a nemzetiségi vidékeken.
   Amikor 1906-ban Darányi Ignác megkezdte a hunyadmegyei birtokvásárlásokat, hogy azután a telepítéseket végezhesse, a szokásos ócsárlásokon és akkor politikai divatban volt meggyanúsításokon kívül főleg az oláhok ellenzésével találkozott. Vlad Aurél a képviselőház 1907 április huszadiki ülésén interpellációt is intézett hozzá, hisz az oláhok nem nézhették ölbe tett kézzel, hogy uradalmaikba, ahol már nem lehetett magyar szót hallani, magyar telepesek jöjjenek. Vlad a hunyadmegyei telepítési akció abbahagyására szólította fel a földművelésügyi minisztert s azzal érvelt, hogy amikor a kivándorlás egyre nagyobb, telepítési akcióba nem szabad kezdeni. A hírhedt oláh itt a csángó-telepítésekre célzott és haszontalan dologkerülő népnek jellemezte a csángót, amelyet nem lehet társadalmi értéknek tekinteni. Hát ez nem igaz, mert a csángók, azok a bukovinai magyarok, akik a Bukow-féle székelyüldözések idején, kétszáz évvel ezelőtt új hazát kerestek a mai Bukovinában s akik most az ottani mostoha gazdasági helyzet elől Romániában és Magyarországon telepednek le, gazdaságilag erős, erkölcsileg már régen megbízhatóknak bizonyult elemek. Az egész csángó-kérdésben az volt a baj, hogy Odescalchi herceg telepítései — húsz évvel ezelőtt — nem sikerültek, s a kudarcot a szegény csángók nyakába kellett varrni.
   Darányi megértette a helyzetet. Az oláhok megijedtek a magyar telepítési akciótól és meg akarják akasztani. Azonnal felelt az interpellációra és keményen megmondta Vladnal hogy a telepítési akciót folytatni fogja, s így történt, hogy az oláh tengerben csángótelepek létesültek. Ami tévhit a csángókról el volt terjedve, azt Darányi felelete végkép eloszlatta s a telepítési akciót egészen a Wekerle-kormány bukásáig semmi se zavarta meg. A telepítések a völgyekben történtek, mert ott, van a föld értékesebb része s igy az oláh lassan kint teljesen a hegyre szorul, hol legfölebb legeltethet. És amikor ma végigmegyünk Krassóból Aradba és onnan Hunyadba, a folyók mentén és a hegyek között elterülő völgyekben a legveszedelmesebb oláh fészkek határában is találunk magyar telepesekre, visszahozott csángó magyarokra, vagy az amerikai út előtt földdel odacsábított alföldi parasztokra. S amikor az a bukaresti vagy képviselőházbeli oláh ügynököktől elbolondított oláh látja, hogy az a szegény magyar telepes és úgy túrja a földet, mint ő és ép oly nyomorult az élete, mint az övé, jöhet az az oláh úr és hazudhat magyar jólétről és hatalomról, nem hisz neki és a jó szomszédságból békés megértés lesz. A két nemzetiség érintkezése nemhogy súrlódásra adna okot, hanem útját egyengeti egy későbbi szerencsésebb jövőnek, amelyben nem lesznek Vladok, Mamiuk és Mihuk…
   Még sokszor visszatérünk erre a gyönyörű tárgyra, egy fiatal szívű, öreg magyar politikus márciusi álmának megvalósulására. És el fogjuk mondani, hogy készítette el a stratégiai tervet Darányi Ignác, hogyan vitte keresztül, ameddig a körülmények engedték és nem jött a munkapárt, a magyar ábrándok eloszlása. Jött a munkapárt és egyszeribe nem tellett a telepítési akcióra s a már megvásárolt telepesi birtokok telepes nélkül maradtak. Marossolymoson, Alpestesen és Alsófarkadin megvannak a príma állami birtokok, amiket a telepítési alap terhére, igen, az országos telepítési alap pénzéből vettek, hogy odahozzanak alföldi vagy csángó magyarokat, de a birtokokon a magyar telepek öt év óta mind a mai napig nem készültek el s a hunyadmegyei oláh vezérek végtelen örömére és elégtételére beláthatatlan ideig nem is lesznek ott magyar telepek.
   Ha kérdezik a földművelésügyi minisztériumban: miért vettük meg hát a koalíció alatt azokat a birtokokat telepítési oda, ha most a legszebb birtokokon nincs nyoma sem a magyar telepeknek, azt halljuk válaszul, hogy pihentetni kell a birtokokat, mert így a későbbi telepesek kezében értékesebbek lesznek (e birtokokkal egyidejűleg vett más hunyadmegyei birtokokon már régen megvannak a telepek) vagy azt válaszolják, hogy a pénzügyminiszter nem segélyezheti mostanság az országos telepítési alapot és várni kell, amíg a benépesítésére pénz telik. Valójában pedig azért van mindez, mert a jelenlegi kormány nemzetietlen politikája nem akarja Darányi irányát követni, s a középbirtokokat létesítő állami földhitelintézetével vél eleget tenni e történelmi időpont feladatainak. Vlad Aurél 1907. április 20-án mégse hiába hívta fel a földművelésügyi minisztert, az oláh hegemóniát veszélyeztető magyar telepítések abbahagyására: jött a munkapárt és Vlad Aurél kívánsága, íme teljesül. Tessék az olvasónak az idecsatolt térképre tekinteni: ott látja nyomát a magyar megalkuvásnak! Öt évvel ezelőtt vett hatalmas birtokok limesének benépesítése mialatt a csángó és a magyar Amerikában keresi szerencséjét.
   Fejet hajtottunk Vlad Aurélnak…de nem 1907-ben, hanem a munkapárt napjaiban. Teljesedett tehát az oláh kívánság és a hunyadmegyei oláh tengerbe jó ideig nem kerül az állam jóvoltából magyar sziget. De a magánvállalkozás, amely persze a maga üzleti hasznát nézi és talán súlyos terheket ró néha a telepesekre, szintén érzi a félelmetes oláh hatalmat s megbénulva végzi a dolgát. Mi ez a magánvállalkozás? Óh, senki se gondolja, hogy ez rajongó magyar érzések diadala! Nekünk nincsenek fanatikusaink, akik nemzeti célokra százezreket áldoznak, s szinte érthető, hogy a legnemesebb cél mögött is üzleti érdek rejlik. El kellett ezeket mondani e helyütt, hogy a magántelepítés alatt mindenki üzletet értsen, de egyszersmind lássa meg az üzlet mögött azt a becsületes magyar célt is, amelyért szívesen felejtjük, hogy az üzleti üzlet..
   Ez a magántelepítés abból áll, hogy veszendőnek indult magyar birtokokat megvásárolnak és e birtokokon csángókat és magyarokat telepítenek. Az állam is így tesz, de a földet a beszerzési áron és a telepítési költségek elengedésével adja, míg a magántelepítési akció — noha Hunyad megyében minden elismerés megilleti, — üzleti jellegénél fogva nem követhet ilyen elveket. De a jelenlegi időpontban, amikor a földművelésügyi minisztérium mélységesen elszomorító telepítési politikája következtében a magyar föld visszahódítása szünetel, örülnünk kell, hogy legalább szórványos esetekben a tőke szolgál igazi nemzeti célt. Különösen ki kell emelnünk egy lelkes fiatal állami tisztviselőnek, Szabó Imre számtisztnek e téren szerzett érdemeit.
  Szabó — noha az oláh vezéreik óhajára maga az állam üldözi, amiért mellékfoglalkozásképp nagy gazdasági és ethnográfiai tudással intézi a magyar telepítés ügyét — szép eredményeket ért el s ha a telepesek kibírják a vállalt terheket, egymaga többet tett a magyarságért, mint tíz kormány valamennyi főispánja.
  A telepesek — akár államiak, akár magánosok — túlnyomólag csángók. Hasznos elem, bár kissé koldus természetű, de minden bűne mellett egy csángó, ha új telepes is, akár tíz oláh árán is itt tartandó. Az állami telepítések szünetelése közben — 1910-ben — megindult a magántelepítés. Barcsay Andor képviselő kezdte az imént említett Szabó Imre számtiszttel, az Országos Központi Hitelszövetkezet és a Kisbirtokosok Földhitelintézete közreműködésével. Három folyónak, a Csernának, Sztrigynek és Marosnak mentén, illetőleg folyók völgyében történtek az első magántelepítések. Majláth Gusztáv erdélyi püspök közbenjárására Sztrigyszentgyörgyre küldték Kolozsvárról Szász István erdélyi telepítési főfelügyelőt és Budapestről Schmidt József állami mérnököt, hogy vizsgálják felül a létesítendő telepeket. Az állami kiküldöttek mindent rendben találtak és különösen dicsérték, hogy a csángó-telepítések falu- és nem tanyarendszerben történtek, mert a tanyarendszer veszélyezteti a kitűzött nemzeti célt, amennyiben szétszórja az odahozott magyarokat. A sztrigyszentgyörgyi telepre ötvenegy család jött s mintegy százezer koronát hozott magával Bukovinából. Hét család jött csak a boszniai Vucsiákból, oly elhagyatottak voltak a nekik idegenné lett magyar vidéken, még papjuk se volt, egy katholikus paraszt, Kocsis látván, mondotta el mindennap a szabad ég alatt a Miatyánkot és Üdvözlégyet. Ez a paraszt keresztelt és ez is temetett.
  Jött a vad oláh népség közé újabb öt csángó család, s ekkor a sztrigyszentgyörgyi magyar sziget már vagy kétszáz lelket számlált. Egymásután épültek az utcák, a kis házakkal és belsőségekkel. És e házakba visszatértek a két évszázaddal ezelőtt kiüldözött csángók és megkezdődött új honfoglalásuk. Az egy-két szobában elhelyezték magukkal hozott holmiaikat és a feszületet és a Mária-képet, amint az ókori hősök mondavilágában magukkal vitték vándorlásaikon a házi tűzhely isteneit a hontalanok, és ezek az új tűzhelyalapítók pár hét alatt megteremtették a piskii katholikus egyház fiókközségét.
  Tizenöt évvel ezelőtt veszett ki onnan a magyarság; a győztes oláh faj nemcsak a földjeinket szedte el, hanem a templomot is. Az oláh görög keleti nép vette meg a plébános földjét, házát és a templomot, amit lebontatott s aminek tégláiból a falubeli gaz oláh népség sok egyéb között istállókat épített. A magántelepítés visszavásárolta Ujec Jeromos görög keleti paptól az elődje által megvett magyar birtokot s miénk ismét a templom helye is. Persze, a nagy szegénység mellett csak a helye, de az új honfoglalóknak Majláth püspök hatszáz koronát adott, hogy ha már nem építhetnek templomot, emeljenek haranglábat és vegyenek abba egy kis harangot. A romba döntött templom helyén már felépült a harangláb s most pünkösdkor már szólt a harang. És a szava odaszólítja a sztrigyvölgyi falvak pusztuló magyar népét és hirdeti a régi rétek levezeklését. Mint fanatikus emberek mondják: az elnémult harang megszólalt ismét…
   Az eloláhosodott faluban a telepítés előtt csak négy százalék volt a magyar, ma pedig a lakosság ötvenhat százalékát alkotja.
  A telepítés áttért a Csernavölgyre. Az Ardeleana már rátette a kezét egy dobrakerületi kétezer holdas magyar birtokra, de a telepítők megszerezték száznyolc csángó család számára és Csernakeresztúr újra magyar falu! Ez a helység Árpádkorbeli telepítés, csupa református ember, de ma már mind oláh; azok a nyomorultak a nyelvüket is elfelejtették és a nevüket, a sok száz éves magyar nevüket is oláhosan írják. Most közéjük van ékelve vagy hétszáz csángó és az oláh reformátusok lassankint — hiába minden izgatás — lassankint ismét református magyarokká lesznek.
Szépen sikerült a telepítés Marosvölgyében is, Lózsádon, Berzencen és Gyaluváron, ahol ma Hunyadi János oláhvá lett magyar gyalog-nemesei élnek. S mégis, a munka sohasem lehet sikeres, mert a kormány nem akarja ingerelni az oláhokat és ezért nem jó szemmel nézi a csángók telepítését. Erdély szomorú ügyét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy amikor Csernakeresztúrra betelepítettek hetvenhét csángó családot, körülbelül négyszázötven lelket, a magyar földművelésügyi miniszternél annyit nem sikerült keresztülvinni, hogy a segítségével ezek a szegény emberek félárú jegyet kapjanak, holott ha megfelelő számú munkás összeáll, akkor minden protekció nélkül kap a kereskedelmi minisztérium gondosságából úgynevezett munkásjegyet. Az idén februárban indultak el Bukovinából a Csernakeresztúrra telepített csángók s mert vasútra nem tellett, gyalog jöttek át az Északkeleti Kárpátokon, a Magura-szoroson. Beszterce felől jöttek övig érő hóban és két kis gyermek megfagyott és másik kettő a dévai közkórházban halt meg, ahová a magurai hóban szerzett tüdőgyulladással vitték őket. Stetina államtitkár megadta volna a csángók félárú jegyeit, de a főispán ezt egyenesen megakadályozta.
  Három és fél év alatt tíz magyar telep létesült a munkapárti kormány minden rosszakarata dacára és kilencezer kétszáz hold maradt magyar kézen és került vissza magyar kézre. Ezt nem tűrhették el az oláhok és megindították az ellenakciót. Hogy miből állt ez? Tessék a térképen a telepítési vonalakat megnézni. A három folyó völgyében húzódnak végig. Nos, az oláhok Osváda Vazulnak, az Agricola vajdahunyadi bank vezérigazgatójának vezetése mellett megkezdték a telepítési vonalakba az ellentelepítéseket. A dévai és csernakeresztúri telepítések ellensúlyozására az oláhok az Agricola útján megvették a szántóhalmai kétszáz holdas magyar birtokot a gyalmári ellen pedig gróf Kun István algyógyi, hétszáz holdas birtokát, amely az Emke földjével, gróf Kun Kocsárd földműves iskola birtokával határos. Ezzel Algyógy vidékén teljesen el van vágva a magyarosítás vonala. S a sztrigyszentgyörgyi magyar telepítésnél is ellenpontot teremtettek az oláhok. Magyarbretyén megvették a Szente család hatszáz holdas birtokát, amiért az Ardeleánának, Vlad pénzintézetének lehetnek hálásak fajbeliei. Az oláh ellenakció, nem úgy, mint a magyar, azonnal benépesíti a magyar kézről elhódított birtokot s a külterjes gazdálkodást űző oláh parasztot biztos eredménnyel földhöz segíti.
Az árulók jól és eredményesen dolgoznak. F. A.

                                                                                                     Telepi férfiak, 1905

   1911. december 1. Csángó ifjak egyesülete.
   Déváról jelentik: Ma Dénes Károly tanfelügyelő és Barabás Endre tanítóképző-intézeti igazgató kérdésére megalakult itt a Csángó ifjak egyesülete. Az egyesület célja, hogy a többi bevándorolt analfabéta csángót tanítsa és kiképezze, továbbá, hogy köztük a gazdasági ismereteket terjesszék és őket a céllövés terén kiképezzék. A katonaságtól megfelelő számú fegyvert biztosítottak és ígéretet kaptak, hogy a katonaság szakoktatóról is gondoskodni fog. Január 7-én nagy csángó gyászünnepet rendeznek. Ekkor van évfordulója annak a szomorú napnak, amikor Bukov Mádéfalván a székelyek ezreit lemészároltatta.

   Statisztikai Évkönyv – 1911. A) A minisztériumok működése.
  Déván, Felsődetrehemen, Marosludason és Nagysármáson ingyen kaptak a telepesek 14 drb. permetezőgépet, Kolozskarán 1 konkolyozót.

   1911. december 15.
   Barcsay Andor a kertészeti iskola helyéül nem Tordát szeretné. Hunyadmegye a alkalmas hely volna erre. Csángó-telepet is lehetne itt létesíteni s a dévai tanítóképző növendékeit is ki lehetne ide osztani.

   1911. december 24. Küzdelem az iskoláért.
  Vagy két héttel ezelőtt egy rövid hír jelent meg a fővárosi lapokban, amelyben arról volt szó, hogy még a múlt hónap közepén a szentandrási oláh lakosság botokkal és baltákkal fölfegyverkezve, éjnek idején betört az új állami népiskolába és azt teljesen szétrombolta. Arról is szó volt a szentandrási iskola ellen intézett merényletről szóló hírben, hogy az új állami iskola, rettentő elkeseredést idézett elő az oláh lakosság között: forradalmi hangulat uralkodik a faluban, a magyarokat agyonveréssel fenyegetik, a magyar lakosságot pedig kényszerítik arra, hogy a román felekezeti iskolába küldje a gyerekeit. A kultúrharc kultúrforradalomba csapott át, amelyet nem érvekkel és szónoklatokkal, hanem baltákkal és öklökkel vívnak meg, a nemzetiségi küzdelem belecsapott arra a területre, ahol minden ilyenfajta küzdelem el szokott dőlni, az iskolába. A „Vérité“ két iskolájának nagyszerű és elkeseredett harca szólt ki ebből a hírből, állam és felekezet, felvilágosodottság és sötétség, élni és terjeszkedni akaró fajok és nemzetiségek álltak egymással szemben, egy darab föld sorsa fölött indult meg a küzdelem, amelynek a végén új, meghódított területre teszi rá a lábát az erősebb faj.
  A harcos fajok pedig idelent szépen és nyugodtan vannak meg egymás mellett és kétségkívül halvány sejtelmük sincs arról, hogy mi a jelentősége egy iskola meghódításának. Hanem a harc azért áll és ha úgy tetszik, kultúrharc, ámbár a kultúrának csak annyi köze van az egészhez, hogy ő marad a föltétlen vesztes. Szomorú, szinte tragikus küzdelem ez, valóban elkeserítő példája annak, hogy keletkeznek nálunk a nemzetiségi küzdelmek, kik csinálják, kiknek a keze van benne, kik híznak és gazdagodnak rajta és hogyan szerez érvényt a maga érdekeinek a magyar állam. A nemzetiségek, azok itt nem akarnak semmit, az oláh meg akar élni, a magyar is meg akar élni, ellenben helyettük megél mindenki más, azok, akik intézik a nemzetiségi harcot. Egyéni érdekek szembefordulása, olyan kis és piszkos veszekedések, amelyeknek a mását sehol meg nem lehet találni, politika és karrier, stréberség és fanatizmus, ostobaság és rosszlelkűség, valóságos orgiát ülnek itt és a végeredmény: a nemzetiségi harc, az oláhság térfoglalása. Sose hittem az olyan frázisokban, mint „agitátorok", ,lelketlen izgatás", hanem Szentandrás megmutatta, hogyan csinál a kenyérkérdés agitátorokat és hogyan teremt meg gyűlölködést az agitálás. Szomorú és pregnáns példája annak, hogyan nem tud védekezni a magyar állam kis, vidéki fiskálisok ravasz politikai játéka ellen és hogyan bukik meg minden okos és tisztességes dolog abban a társaságban, ahol mindenki nagyúr, megyei basa, politikus és pártvezér és ahol minden szempont győzhet, csak a kultúráé nem.
   Az iskolaharc kezdődik.
  Néhány évvel ezelőtt Szentandráson egyetlen iskola volt: görög-keleti felekezeti iskola és ez elég volt ennek a kis, alig ezer lelket számláló oláh falunak. Aki látott már valaha oláh, görög-keleti iskolát, az tudja csak elképzelni, milyen lehetett körülbelül ez az iskola. Egy zsúpfedeles vályogputri, amelyben a gyerekek együtt voltak a tanító disznóival, zsúfolt, mocskos, egészségtelen. Igaz, hogy ott, ahol egy csomó községben egyáltalában nincsen népiskola talán elég ez is luxus, de a dévai tanfelügyelő, Dénes Károly, más véleményen volt és a felekezeti iskolát bezáratta. Ez a Dénes érdekes, lelkes ember, épp oly fanatikus magyar, mint amilyen fanatikus oláhok az ellenfelei. Dénes valóságos írtóhadjáratot intézett a hunyadmegyei oláh iskolák ellen, ahol lehetett, állami iskolákkal helyettesítette őket és amióta ő váltotta föl Réthy Lajost, az előbbi tanfelügyelőt, az állami iskolák csakugyan nagy mértékben szorították ki az oláh felekezeti iskolákat.
  Dénes Károly, mikor a szentandrási felekezeti iskolát bezáratta, már elhatározta, hogy Szentandráson mindenáron állami iskolát állíttat föl. A nemzetiségi kérdés szempontjából ennek kétségkívül nagy fontossága lett volna. Szentandrás voltaképpen magyar község, hanem az oláh tenger teljesen elnyelte. Csak az emberek nevén látja az ember, hogy a „Molnáriu“-k, a „Kováciu“-k, a „Suciu“-k valamikor magyarok voltak és hatvan-hetven évvel ezelőtt Szentandráson még mindenki magyarul beszélt. Most már egyetlen magyar szót nem hall az ember a faluban, az állami iskola fölállításával akarta megkezdeni a visszamagyarosítás munkáját a dévai tanfelügyelő.
  A szentandrásiak eredetileg nem is nagyon érdeklődtek az iskola dolga iránt, aminthogy ez a földhöz ragadt, az emberi fejlődés majdnem legalacsonyabb fokán álló nép majdnem semmivel sem törődik. Sőt, bizonyos mértékig örültek a magyar iskolának, mert azt hitték, hogy most legalább a gyerekek megtanulnak magyarul, annyit pedig már tudtak ők is, hogy ez kétségkívül többet használ nekik, mint azt. A falu jegyzője, Tudor István, fönt is járt a miniszternél, hogy minél előbb jöjjön az iskola, hanem az új iskola csak nem akart jönni, nem volt rá pénz, ellenben ehelyett jött más. Ehelyett jött a romániai Asztra-egyesület, jött egy bizalmas fölszólítás Popovics György pópához Nagyszebenből, hogy törekedjék arra, hogy Szentandráson ne állítsák föl a magyar iskolát, ellenben legyen oláh felekezeti iskola. Ezen a ponton megindult a harc a két iskola között. A harc, amelyben Szentandrás nem vett részt, hanem amelyet mesterségesen csináltak az Asztra, egy pár dévai oláh ügyvéd, a pópa és amelynek áldozata valószínűleg Szentandrás maga lesz.
   A kultúrünnep.
   A felekezeti iskola ügye gyorsan haladt előre. Romániából magánosok küldtek pénzt az iskola céljaira, a szegény községre hatalmas hitközségi pótadót vetettek ki, megvették a földet, kaptak támogatást a nagyszebeni és balázsfalvai püspökségektől és ámbár Dénes, ez a rendkívül kitűnő taktikus, mindenféle módon próbálta hátráltatni az iskola fölállítását, az mégis elkészült a magyar iskolával egyidőben és szeptemberben megtartották a fölavató ünnepséget. Eddig az iskolaavatásig, eddig a „kultúrünnepig" egyetlen szó sem hangzott el a szentandrási állami iskola ellen. Attól a perctől fogva, hogy az iskolaavatás megtörtént, a legféktelenebbre fordult a falu hangulata. Az iskolaavatást már a dévai ügyvédek intézték. Olyan okosan, olyan ravaszul, annyi kiszámított taktikával, hogy a magyar állam bizony tanulhatna tőlük nemzetiségi politikát csinálni. Az iskolaavatást a legnagyobb cécóval csinálták, meghívtak mindenkit, aki csak tekintély volt a nép előtt, ellenben nem hívtak meg egyetlen magyar hatósági embert sem. Azaz a jegyzőt mégis csak meghívták az utolsó pillanatban. Az ünnepség reggelén. Aztán megkezdődött az iskolaavatás, amelynek legfontosabb és leglényegesebb része az „Asztra" közgyűlése volt.
   Szentandrás egy kis, piszkos, ezer lakosú, nyomorult oláh falu s az Asztrának összesen két tagja van itt, mégis itt tartották a közgyűlést. Az utcán, szabad ég alatt és az összegyűlt néphez itt tartottak beszédeket a dévai ügyvéd urak. Kettő közülük, Tatár Jenő és Pap Jusztin különösen lelkesítően beszéltek. Arról, hogy az oláhság ragaszkodjék a maga iskolájához, ne járassa a gyerekeit az idegen iskolába, ne beszéljen csak oláhul és ne csináljon magyar kézimunkát, hanem tanulja meg az igazi oláh kézimunkát Hosszú dévai ügyvéd úr feleségétől. A legnagyobb sikere határozottan Tatár ügyvéd úrnak volt. Olyan nagy sikere, hogy az ügyvédi irodája, amelybe azelőtt, amint itt Déván beszélik, soha senki be nem ment, most egyszerre föllendült. Egész Szentandrás hozzá jár. Az ügyvéd úr ellen aki a nemzetiségi kérdést ilyen kitűnően megoldotta, a dévai ügyészségen folyt is vizsgálat, de aztán elejtették a dolgot. Ellenben Szentandráson ő énekeltette el a néppel a „Destyáptye“ kezdetű magyarellenes nótát vagy himnuszt, ahogy ők mondják és amikor kollégáival egyetemben távozott a helységből, megkezdődött az izgatás a magyar iskola ellen. És egy hónap múlva már oláh legények betörtek az állami iskolába.
   A jegyző és az ügyvédek.
   Buday István jegyző, mikor a dévai ügyvédek beszédeit hallotta, eltávozott az ünnepségről. Azóta áthelyezték Szántó-Halmára, a szomszéd községbe, közte és a dévai ügyvédek közt a legelkeseredettebb harc folyik, amely Végtelenül jellemző a hunyadmegyei viszonyokra és amelynek nemcsak a szentandrási esetben van szerepe. A jegyző nagyon intelligens, ambiciózus ember, kissé túlzó, akit rendcsinálás miatt küldtek Szentandrásra. A jegyző csakugyan rendet csinált, de közben az a kellemetlen meglepetés érte a dévai fiskálisokat, hogy a szerződéseket, meg másféle peres ügyeket nem viszik többé hozzájuk a szentandrási parasztok. Megcsináltatják a jegyzővel, ami sokkal olcsóbb és épp olyan jó nekik, de természetesen nem olyan jó az ügyvédeknek. Megindult a harc a jegyző és az ügyvédek között, aminek az lett a vége, hogy Buday Istvánt áthelyezték Szántó Halmára. Az egyik vezére ennek az ügyvédcsoportnak Pap Jusztin. Ravasz, csavart eszű ember, típusa a vidéki oláh fiskálisnak. Az irodájában csupa oláh hazafias kép, az egyiken Trajánus császár, amint Dáciát meghódítja, a másikon egy oláh nemzeti hős. Mikor a szentandrási dolgokról kérdezem, kitételes, és kelletlenül felel:
   - Mindennek a jegyző és Dénes az oka. Ez a Dénes, kérem, borzasztó ember. Erőnek erejével a községek nyakába sózza a magyar állami iskolákat. De nemcsak a magyar iskolákat, hanem azt az almanachot is, amit ő csinált. De, kérem, ügyvéd úr, talán valamit a szentandrási iskoláról... - Én nem tudok semmit. Érthető, hogy a község hangulata ideges és izgatott. A nyakába varrták az állami iskolát, amikor ő már a saját erejéből csinált felekezetit. Nem lehet az ilyen politikának jó vége.
  Szentandráson.
  Jó időbe telik, amíg Déváról a rossz, sáros országúton eldöcög a kocsi Szentandrásig. Metsző hideg szél csapkodja a permetező esőt az ember arcába, a sár felcsapódik a kocsiba és a reggeli időben párásan száll a köd az erdélyi hegyek felől. A dévai várrom lassan-lassan elmarad az ember szeme elől, falvakon megyünk keresztül, csúnya, piszkos, apró kis putriból áll minden utcája, csak annak van fogalma arról a nyomorról, ami itt van, aki valaha látott ilyen oláh falvakat. És ezek még a gazdag, jómódú faluk közé tartoznak, van akárhány, amelyik még sokkal-sokkal szegényebb. Szentandráson a falu végén van az új felekezeti iskola. Szép, tiszta épület, talán még szebb, mint az a másik, amelyiknek az ablakai most is valami vandál pusztítás nyomait mutatják. A keresztvasakat is teljesen szétverte a fejszecsapás, belül az iskola üres, hideg, a tanítás szünetel, azaz inkább meg se kezdődött meg. A tanító, Karácson Kornél, beljebb lakik a faluban, az egyik gazdától bérel egy kis szobát. Olyan kicsi, hogy ketten is alig fértünk el benne. Szegényebb, nyomorúságosabb lakást bizony nehéz elképzelni. Egy priccs van benne, egy asztal, meg egy lóca, szekrény nincs, a tanító ruhái ott lógnak a falba vert szögeken. A lócán egy vizeskanna áll, ez a tanító mosdója. Szegény ember, ilyen a kultúra magyar pionírja, ilyen a harcos, akinek egy, falut kell visszaszereznie a magyarság számára. A magyar állam bizony nem valami nagyon fegyverezte őt fel. — Hát bizony — beszéli a tanító — nagyon nehéz itt a helyzet. Azelőtt, amíg azt a bizonyos felszentelési ünnepet meg nem tartották, minden rendbe ment, még a bíró is azt mondta, hogy az állami iskolába adja a gyerekeit. Hogy mi történt az ünnepségen, én nem tudom, mert engem, a tanítót meg se hívtak, hanem annyi tény, hogy azóta itt borzasztó a helyzetem. Rettenetes izgatás folyik. Nekem megüzenték, hogy vigyázzak magamra, mert leütnek. Nem félek, de azért azóta mégsem mozdulok ki hazulról, ha besötétedett.
  — Két növendékem van most. Összevissza két gyerek iratkozott be a magyar iskolába. Egy piskii vasúti őr két gyereke. Többen is az állami iskolába akarták küldeni a gyerekeiket, de amióta úgy felfordultak az állapotok, nem merik. Sefcsik, a vasúti őr is ki akarta már venni a gyerekeit, de én mégis rábeszéltem, hogy ne tegyen ilyet. Nehéz itt a helyzet uram. Mert hát a pópa ravasz ember, okos ember, az keveri titokban a kártyákat. A pópának a keze jár bent ebben a dologban. A pópáé a legszebb ház a faluban. A lakása tágas, tiszta, csinos, egy szempillantásra megérti az ember, hogy mért nem veheti fel a küzdelmet a tanító a pópával. A pópa, az tekintélyes ember, annak van vagyona, pénze, az tud reprezentálni; de hogy legyen tekintélye annak a magyar tanítónak, aki egy parasztviskó bérelt szobájában nyomorog ...
  Ravasz, vörös ember Popovits György, a pópa. Zárkózott, mogorva, alig szól egy-egy szót, minden mondatot harapófogóval kell belőle kihúzni. Vigyáz minden szavánál, mintha attól tartana, hogy valamit elárul, hogy, elszólja magát.
  — A magyar iskola, kérem …Igent… Az most rosszul áll. A nép nem szereti ...
  — Miért nem szereti? — Mert nem kérték és mégis adták. Sose kérte senki. A jegyző mégis fölment Pestre, a miniszterhez és kérte az iskolát a község nevében. Pedig a község megcsinálta a maga iskoláját a maga pénzén.
  — No, talán mégse egészen a magáén…
  — De kérem. Hát kaptunk persze támogatást, de a legnagyobb részt a község, az egyházközség a magáéból adta. Nem csoda, ha most haragszik a lakosság. De most azért csönd van. A csendőrök kutatják a betörőket, de még nem találtak senkit. Csakugyan: a falu egészen csendes. Egy hangos szót nem hallani, embert alig látni a sáros utcán... Csak amikor kifordul a kocsim a faluból, akkor tűnik fel két ember. Csendőrök. A magyar állam hatalmának képviselői. Annak a hatalomnak, amely most puskával, szuronnyal sem képes megakadályozni azt, hogy az állam iskoláját ne zavarja meg a fejlődésben egy pár román ügyvéd meg a nagyszebeni püspökség láthatatlan kezemunkája.
  A csángók és a politika.
  A Déva felé vezető úton, visszafelé, amikor a kocsi egy kis falucskán áthalad, egyszerre magyar szót hallok, oly ritkát ebben az oláh tengerben: — Jó napot adjon Isten! Csángó parasztok állanak az út mellett, ahol új házak húzódnak végig, kis faházikók, meglátszik rajtuk, hogy most építették őket. Az új csángótelep ez; a telepítés már hosszabb idő óta folyik és tekintve azt, hogy a csángókat nem tudják beolvasztani az oláhok, most mintegy őrszigeteket akarnak elhelyezni Hunyad megye egy-egy pontján. A kormány valamikor támogatta is ezt a politikát, hanem most egyszerre megváltozott gróf Serényi véleménye a csángók visszatelepítéséről és ahol csak teheti, meggátolja a csángó-telepítést. Ennek a pálfordulásnak érdekes politikai háttere van. A legutóbbi dévai képviselőválasztáson Hollaky Artúr, a kormány jelöltje, elbukott a Justh-párti Barcsay Andor ellen és az a kerület, amely évtizedek óta kormánypárti kerület volt, most az ellenzéké lett. A csángók a választások alkalmával az ellenzéki jelöltre szavaztak, lehet, hogy azért, mert a telepítés egyik vezetője ellenzéki ember és egyúttal, az ellenzéki „Hunyadvármegye“ szerkesztője is. És miután itt, ebben a kis vidéki részekben mindig és minden a politika körül forog (azaz talán inkább a követválasztás körül), a kormány kijelentette, hogy miután a csángók visszatelepítése politikai pártcélokból történik, azt többé nem támogatja. Annyira nem, hogy még a vasúti félárújegyet — a rendes munkásjegyet — is megtagadta a telepesektől. Akik aztán télvíz idején gyalog keltek át a havasokon, így mulatoznak az urak Hunyadban és így csinálnak nemzetiségi politikát. És közben, a politikai harcok között, senki se törődik vele, hogy ezer vagy száz ember végleg, örökre elvész a magyarság számára és egy magyar iskola bukásával a magyar állam és a magyar faj beolvasztó ereje törik meg a nagy oláh tenger partján.
  Déri Imre

                                                                                             Fábián testvérek, 1950

   1912. január 9. A csángók kegyelete.
  A Bukovinából hazahívott csángóknak az a része, melyet Dévára telepítettek, tegnap délelőtt rendezett először ünnepet az 1764. január 7-én Mádéfalván legyilkolt dédapák emlékezetére. Reggel 9 órakor a római katolikus templomba vonultak, ahol a Mádéfalván elesett ősök lelki üdvéért misét szolgáltattak. A csángók ifjúsági egyesülete a mise alatt három régi éneket adott elő. Az ünneplők innen a dévai állami tanítóképző-intézetbe vonultak, hol a csángó-ifjak egyesülete nyilvános emlékünnepet rendezett. László János csángótelepes gazda, egyesületi elnök saját szerzeményű költeményét szavalta el Mádéfalva veszedelme címen. Emlékbeszédet mondott Balázs Béla tanár. Két csángó ifjú szavalt és az ifjúsági énekkar dalokat adott elő. Az ünnepen részt vett a város intelligenciája is.

     1912-04-18/16. szám. Csángó Ifjúsági Egyesület Déván.
    Nagyfontosságú lelkes munkát oldott meg a dévai állami tanítóképző-intézet tanári kara, amikor Barabás Endre igazgató kezdeményezésével a múlt év őszén megalakították az Első Csángó Ifjúsági Egyesületet, a Bukovinából hazatelepedett csángó gazdák gyermekeiből. A télfolyamán írni-olvasni tanították őket. Ismeretterjesztő és gazdasági vonatkozású megbeszéléseket folytattak velük. Összegyűjtötték az öregektől dalaikat, népballadáikat és táncaikat s ezeket az ifjaknak betanították, akik az új környezetben már nem tudták, nem gyakorolták azokat.
    Betanításaiknál szigorúan ügyeltek, hogy az eredetiség ne szenvedjen, legfeljebb az előadás formáját igyekeztek csiszoltabbá tenni. Népies színpadot szerkesztettek számukra az intézet tornacsarnokában, ahol az eddig korcsmákban tartott csángó táncmulatságokat is tartják, ifjúsági előadásokkal kapcsolatban. Az ifjúsági egyesület munkáiban a tanítónövendékek is rendszeresen részt vettek, hogy a néppel való foglalkozást s a velük és érettük való munkát megismerjék, megszeressék.
    Az előadásokon az úri osztály is szép számmal volt képviselve, élükön a megye főispánja, alispánja és tanfelügyelője. Legutóbb a múlt szombaton tartottak előadást, amelyen a Csángó Ifjúsági Egyesület vegyes kara szerepelt, előadtak egy jelenetet a csángó fonóból, Székely Miklós kidéi pap «Százforint» című népies színjátékát, egy népballadát, több népdaltés végül bukovinai eredetű csángó táncokat mutattak be, még pedig: a Verbunkos, Elhányós, Lábas (Szapora kalap), Karbaöntős, Ancvájdrás, Nyolcas, Négyes, Toppantós, Fenyegetős, Visszás kalap, Hét libás, táncokat.

  1912. április 17. Csángó-mulatság.
  Szombat este rendkívül érdekes csángó-mulatság, volt, a mely országos érdeklődésre tarthat számot. A múlt ősszel három lelkes csángóbarát, Dénes Károly kir. tanfelügyelő. Barabás Endre tanítóképző intézeti igazgató és Vaskó László tanár megalakították a dévai csángó ifjak egyesületét, mely az írástudatlan csángók művelésén kívül főcélul a csángó nép szokásainak istápolását tűzte ki. Az egyesület gyorsan fölvirágzott és szép munkát végzett. Kutatja és gyűjti a csángók szokásait, továbbá énekeit, balladáit és tömöríteni igyekszik a csángókat, terjeszti köztük a műveltséget A szombati csángómulatság keretében bemutattak a csángók egy fonóbeli jelenetet eredeti népballada eléneklésével. A ballada címe: Székely katona és Kriza gyűjteményében is szerepel. Igen érdekes pontjai voltak a néprajzi mulatságnak a speciális csángótáncok, a verbunkós, elhányós, lábas vagy szapora kalup, karbaöntés nyolcas, négyes toppantós, fenyegetős, visszás kalup, hétlibás. Előadásra került Székely Mózes kidéi református lelkész Száz forint című egyfelvonásos népies vígjátéka csupa csángószereplővel. Az ünnepen úri közönség is igen nagy számban volt jelen.

   1912. május 31. kivonat. Mulatták a csángók Déván és összeverekedtek.
  Több rendőr „közbelépett", mire Miklós István baltával támadt rájuk. Popeszku rendőr szorongatott helyzetében revolverét vette igénybe és rálőtt Miklósra, akit súlyos sebével a kórházba szállítottak.

  1912. augusztus 8. (kivonat). Tanítói kinevezések.
  Áthelyeztettek Hunyadmegyébe Déva csángótelepre: Ürmösiné Sándor Mariska vargyasi…

  1912. augusztus 15. Vihar és villámcsapás.
Folyó hó 7-én a rendkívüli nagy hőség rendkívül nagy vihart hozott, amely 8-án megismétlődött Déván és környékén. A vihar éjjel jött valóságos orkán és felhőszakadás kíséretében, mit a rettenetes villámlás még félelmetesebbé tett. Másnap reggel lehetett csak látni a vihar pusztításának rettenetes következményeit. Déva vidékén a gyümölcsösökben lerázta a félig érett és éretlen gyümölcsöt, összetépte a szőlők hajtásait, de legnagyobb a kár a kukoricában, amelyet a vihar a földre fektetett annyira, hogy nagyon sok része a földön is fog maradni. A vihar 8-án délben megismétlődött és ekkor a villám a csángótelep gazdasági szérűjébe csapott, felgyújtván a kicséplés után felhalmozott szalmakazlak közül a legszélsőt. Már-már úgy látszott, hogy a több szekérnyi szalma menthetetlen, amikor a szél elállt és a tűzoltóság, valamint a segítségül siető katonaság együttes munkájának sikerült a pusztító elemnek gátat vetni úgy, hogy csak az egy kazal szalma égett porrá.

  1913. január 15. A mádéfalvai veszedelem emléke.
  A csángók ősei legyilkolásának, a mádéfalvai veszedelemnek, napját ülte meg a dévai csángótelep szép és érdekes ünnep keretében, amelyet Barabás Endre tanítóképző intézeti igazgató és Vassy tanár rendeztek. E csángó előadókon kívül dr. Ulain Ferenc ügyvéd mondott beszédet az ünnep jelentőségéről.

  1913. január 18. (Alkohol nélkül.)
  Mulatság bor, lakodalom pedig muzsika nélkül nem ér egy hajítófát sem, mondja az alföldi paraszt, ivás, még pedig nagyivás a fokmérője az igazi mulatságnak, mert hiszen a jókedv ott gyöngyözik a borban, a szeszben, a mely láthatatlanul belekap az ember fejébe, és gyors mozgásba kergeti azt a boszorkányos szerkezetet, amely az embernek a gondolatot adja. És egyszerre, király lesz a koldusból, a remegő gyáva páncélos vitézzé acélosodik. És elmúlik minden baj, minden sötétség, az alkohol tüze rózsaerdőt fakaszt mindenütt. Ám mégis vannak ellenségei. Ezt sehogy, sem akarja megérteni az italos, aki pedig tudja, hogy a mámoros mára sivár, főfájós, fojtogató holnap virrad, s a holnap uzsorakamattal szedi el azt a sok színes hazugságot, amit a mámor adott. A józanság, mértékletesség apostolai hiába hirdették az alkohol rombolását, nem hitte nekik senki. Éppen azért, mert, a józanságnak nem akarták martalékul venni mulatságukat. Pedig kör nélkül is lehet mulatni, még az egyszerű embernek is. Kedves mutatót adott ebből a dévai csángó ifjúsági egyesület, amely a minap népies mulatságot rendezett: — bor nélkül, alkohol nélkül. Nem ittak a legények mást, mint málnaszörpöt, borvizet bor nélkül és még sem akadt meg a csárdás és mégis kipirosodtak az arcok. El tudták énekelni búsongó- meg vidám dalukat, aztán hajnali négy órakor józan fejjel baktattak haza terepükre. A mulatságon nem esett hiba. Azaz mégis…
  Elmaradt a „ki a legény” rikkantása, nem kerültek elő a fustélyok, ólmosbotok, nem nyílt ki a bicska egy kézben sem és nem csordult ki egy mulatónak sem a vére. De megmaradt egy jó marék pénz, megmaradt az egészség, a jókedv, ami talán mégis csak fölér egy parázs verekedéssel... A derék dévai csángók megmutatták, hogy alkohol nélkül van élet, sőt van derűs, kellemes, kedv.

   1913. május 18. A csángók garázdálkodnak.
  Déván az oda telepített csángók garázda magaviseleté miatt igen gyakori a panasz. A múlt vasárnapon egy érdekes eset történt ismét. Ugyanis az esti órákban hazafelé indult Déváról Muntyán Valér batizi lakos. Mikor a csángótelepi hídra ért, ott egy csomó csángólegényt látott, akik kocsiját közrefogták és azzal mulattak, hogy megfogván a kocsi kerekeit, annak haladását folyton akadályozták. Muntyán rászólt a legényekre, hogy engedjék nyugodtan haladni; de mert nem hallgattak kérésére, ostorával közébük ütött. Erre kitört a csángólegények virtusa. Kövekkel kezdették hajigálni a szegény embert, amíg az lebukott kocsijáról, ekkor pedig összevissza verték a magával tehetetlen embert. Ez sebei dacára futva menekült a városba és jelentkezve a rendőrségen, segítséget kért. Két rendőr ment ki a hely színére, akik a tetteseket Kovács József dévai, Daradics György csernakeresztúri és még két dévai csángólegény személyében előállították, akik egymásra akarják a tett elkövetését tolni, míg Muntyánt beszállították a közkórházba.

     1913-07-06/27. szám. Csángó ifjak egyesülete.
    Barabás Endre dévai tanítóképző-intézeti igazgató, hitrokonunk és Dénes Károly tanfelügyelő alakította meg ez egyesületet 1911-ben azon czélból, hogy a dévai határban letelepített bukovinai csángók közül az analfabétákat tanítsák, a czéllövésben kiképezzék és általában a gazdasági ismereteket fejlesszék. A tanítóképző-intézeti növendékek segítségével nemcsak az írás-olvasás terén haladtak azóta a betelepült csángó székelyek, de igen szép műkedvelő előadásokat is rendeznek s a régi szokásokat és székely tánczokat felelevenítve, műsoros mulatságaik hasznos és élvezetes összejövetelekké váltak. A mulatságaik pedig, és ezt érdemes különösen feljegyezni, alkohol nélkül s így veszekedés és verekedés nélkül folynak le, nem mérgezvén meg testüket, lelküket a pálinka.
    A mádéfalvi szomorú évfordulón (január 7.) annak az emlékére, hogy Bukov, a székelyek hóhéra ezreket mészároltatott le, gyászünnepet szoktak tartani. A czéllövészet gyakorlását az ottani honvédzászlóaljtól nyert szakoktató vezeti.
    A gazdák Gazdakört alakítottak sszövetkezetük is van, amióta aztán a nép minden vonalon erősödik. Öröm nézni a sok egyforma, jól karban tartott csángó házat, amelynek belseje és udvara is becsületes, szorgalmas, takarékos népről tesz tanúságot. És vallásosak is. A püspöklátogatáskor egy nagyon öreg beteg csángó mindenképpen szerette volna látni az erdélyi püspököt. És Kenessey Béla nem késett meglátogatni őt, vigasztalást és a jövő élet reménységét vinni a derék csángó házba, amely másnapra a megnyugtatott öreg gazda jobblétre szenderültével gyászba borult.
Az egyesület minden jövedelmét arra fordítja, hogy a Bukovinában maradt testvérek meglátogatására alapot szerezzenek. Eddig tíz legény fogadott teljes abszinencziát egy évre, mert azok lesznek jogosítva kirándulni, akik a szesztől távoltartják magukat. Arra készülnek, hogy Bukovinában is az öt magyar faluban előadják azokat, amiket itt tanultak, de ott sem lesz szabad szeszt fogyasztaniok.
    Íme egy iskolaigazgató hasznos munkásságának eredménye, akit nem fáraszt ki csak az iskola dolga, de megmutatja a leendő tanítóknak, hogyan lehet és kell a népért dolgozni és a felesleges időt a nép javára fordítani.A jó pedagógus az életnek nevel és az életről tanít.Barabás Endre az ő tanítványainak példát ad, hogy a jó tanító nem lehet el altruizmus nélkül s bevonván tanítványait népművelési önfeláldozó munkáiba, megtanítja őket már az iskolában a népet szeretni. Kálvinista.

   1913. július 17. (kivonat).
  Ezek után a vármegyei főorvos, Meskó Aladár dr. közegészségügyi jelentése következett, amely szintén szomorú képet nyújtott a vármegyéről. A megye tele van járvánnyal, a rossz időjárás növeli a megbetegedések számát és még Déva városban sincsen tisztességes ivóvíz, valamennyi kút szennyezett vizű. A főorvos jelentéséhez hozzászóló tagok valamennyien megerősítik e szomorú állapotokat. Hajduczky József azt javasolja, hogy leiratot kellene intézni Déva városához, hogy a vízvezetéki munkálatok terveit, valamint az összes előmunkálatokat ne tévessze soha szem elől és sürgesse, mert ez a város egészségének feltétele. A bizottság az indítványt elfogadta, továbbá pedig utasította a főorvost, hogy a megyében levő kórházakban tartson vizsgálatot. Ugyancsak a főorvos indítványára kimondotta a bizottság, hogy augusztus 1-től kezdve Marossolymos községben a körorvos a Maros-jobbparti községek számára hetenként rendelést fog tartani.
  Árvíz Hunyad-vármegyében. A múlt hét végén történt esőzések óriási katasztrófát zúdítottak az országra. Múlt szombaton a Maros, Szamos és Tisza egész környéke víz alá került. Egész Erdély egyetlen árvíz volt, különösen a Maros völgye. Itt is legtöbbet szenvedett Marostorda-, Alsófehér- és Hunyadvármegye. Megyénkben alanti fekvésénél fogva Déva nagy része víz alá került. Az egész katasztrófáról a következő leírás nyújthat némi fogalmat: A Marosvásárhelyről szombaton jelzett árvíz vasárnap Déván óriási mértékben jelentkezett. A víz vasárnap egész napon át nőtt. A két nap óta növekedő víz az előző heti árvizet hasonlíthatlanul felülmúlta. Gyulafehérváron felül, mint jelentették, két községben a víz a házakat ellepte és a családos férfiak gyermekeiket hátukra kötözve, a fákra menekültek, a honnan katonaság segítségével jöttek le. Vasárnap reggel Gyulafehérvárról a marosvásárhelyi 21. honvédgyalogezred utászkülönítménye 15 emberrel és öt csónakkal Dévára érkezett és emberfölötti erővel végezték a mentési munkálatokat.
  Az utászcsapat kevésnek bizonyult és attól tartottak, hogy kimerülnek. Gyulafehérvárról, éjjel vett hivatalos jelentés szerint, nyolcvan tutajt az ár elszakított a partoktól a rajta lévő emberekkel együtt. Három embernek sikerült megmenekülni, a többi a tutajokon maradt s sorsuk egyelőre ismeretlen. A megyében a hatóságok intézkedésére mentésükre csónakok cirkáltak a Maroson. Marossolymos víz alá került.
  Marosillyén az erős körgátat szombaton éjszaka az ár áttörte. A víz a faluban rohamosan terjedt és ellepte a házakat. Marosillyén a vasúti vonal veszélyben volt, de a vonatok közlekedése nem akadt fenn.
  Délután jelentették: A Maros áradása folyton növekedik. Sárfalvát a víz egészen elborította és a lakásokba az ablakon át ömlik a víz. A csendőrség segítségével tömegesen lakoltatták ki a lakosságot az elöntött házakból.
  Déván vasárnap délig három ház összeomlott és öt ház beomlása minden percben bekövetkezhetik. Tizenhét házból kilakoltatták a lakókat. A városi tanács a sújtott lakosságnak élelmiszert osztatott ki. Marosnémetiben vasárnap délelőtt egy ház beomlott. Hivatalos értesítés szerint az államvasutak vasárnap délben a délkeleti vasútvonalakon az összes szállítást bizonytalan időre beszüntette. Kolozsvár s Nagyváradon át a forgalom helyreállt. Marosillyén alul a lugosi vonal töltését az ár megbontotta. A kormány Hunyadmegye részére ötezer korona segélyt utalványozott. Az elöntött terület meghaladja a 25.000 katasztrális holdat. A kár több millió korona. Az óriási kár miatt a nyomorúság enyhítésére nagy összegre volna szükség, valamint terményekben és gabonákban is nagy az ínség.
  Az Aradra vezető országút hídjait a víz elmosta s az országúton két méter magasan áll a víz, ennek következtében a közlekedés teljesen meg van bénítva. A dévai lapályon nyolc kilométer szélességben és tizenöt kilométernyi hosszúságban mintegy 120 négyzetkilométer kiterjedésű részen átlag kétméteres a víz. A hatóságok permanenciában vannak. A postahivatalokban éjjeli szolgálatot rendszeresítettek. Algyógy, Gyalmár és Bencenc községek nagy veszedelemben vannak. Az országutakon és a megyei utakon a közlekedés el van zárva, mert az árvíz több nagy hidat lerombolt. Az ár nagyságáról fogalmat nyújthat az, hogy a Maros melletti gyalmári út fölött 2 méter magasan áll a víz és az algyógyi vashíd aljától hétfőn csak két arasznyira volt az ár. Három napig tartott ez a kétségbeejtő állapot. Kedden végre kiderült az idő és az ár lassan medrébe kezdett visszahúzódni. A közigazgatás minden tőle telhetőt megtett segélynyújtásra és a nyomor enyhítésére. A kormány által nyújtott 5000 K segély Dévára már hétfőn megérkezett s annak felosztása a legsürgősebben végre hajtatott. Szászvárosról Fodor Gyula és Bercsényi Sándor főszolgabírók hétfőn csolnakon szállottak ki a legveszélyeztetettebb pontokra s a legsürgősebb segélyek nyújtása iránt intézkedtek. Az ár szombaton este elöntötte Gyulafehérvár egész alvárosát is. Erről a következő tudósítás szól: Bár az óvóintézkedéseket azonnal megtették, a mérhetlen árral nem bírtak megküzdeni és a víz oly gyorsan és magasan tódult a városba, hogy a lakosság nagy része csak csolnakokon tudott menekülni. A szorosan vett belváros kivételével az egész város víz alatt áll. Szombat éjjel utászok és a többi katonaság fáklyafény mellett szakadatlanul mentették a lakosságot és még vasárnap délig sem készültek el a mentéssel. A lakosság nagy részét erőszakkal kellett házaikból kivinni. Eddig számos ház összedőlt. A kár óriási.

                                                                               Péter Miklós és Zsók Ágnes, 1910-ben

  1913. július 24. Az árvíz pusztításai.
  A múlt héten országszerte uralkodott árvizek rendkívüli károkat okoztak. Megyénkben a legsúlyosabb csapás Déva városát érte, melynek a város alatt fekvő Tóállás és Holtmaros dűlőit két és fél méteres víz lepte el s még a várhegy tövénél is egy métert meghaladott a vízár. A közlekedés teljesen fennakadt. Gyalogjárással csak a várhegyen át tudtak az emberek a városba jutni. A görögváros alsó utcáin úsztatással mentették ki az állatállományt. Számtalan ház összedőlt.

  1913-07-25.
  A Maros áradása még emelkedett. Déva vára és vízmentes utcai is víz alá kerültek. A víz alá került utcák lakosságát kilakoltatják. A hatóságok készenlétben vannak. A víz a gőzmalomnál az ablakokig jutott és behatolt a honvédpóttartalékosok kaszárnyájába, elszigetelte a ferencrendi zárdát.

  1913. december 18. (kivonat). Mara László főispán szóbahozta a dévai csángó¬telepi s a Déva és Szántóhalma közötti országút elhanyagolt állapotát. Dietz főmérnök azzal nyugtatta meg a bizottságot, hogy ezt az útszakaszt erősebb kavicso¬lással igyekeznek jó karba helyezni.

  1913. december 27. Az erdélyi telepítések.
  Sok szó esett az utóbbi időben az erdélyi telepítésekről, de leginkább a telepesek szomorú állapotáról. Talán ez indította a földművelésügyi minisztériumot arra, hogy államtitkárát leküldje Erdélybe. Az államtitkár utazásának hivatalos címe: a földművelésügyi miniszter hatásköre alá tartozó hivatalok meglátogatása és a kincstári birtokok és telepek megszemlélése volt.
  Azonban az államtitkár és kísérője alig időztek Erdélyben s a kiadott hivatalos jelentés is csak arról számol be, hogy néhány erdélyi úrral az erdélyi birtokpolitikáról beható eszmecserét folytattak a miniszter képviselői. Szóval ott a helyszínen, a telepieknél, nem jelent meg az államtitkár, így nem is láthatta, hogy áll a hazatelepítettek ügye.
  Nagyon jól tudjuk, hogy a múlt évben és az idén is olyan rossz idő járt Erdélyben, hogy még a középbirtokosokat is válság szélére juttatta. Tehát a kicsiny birtokon gazdálkodó telepesnek sem lehetett arany az életei. A Pesti Hírlap egyik múlt heti számában volt szó a hunyadmegyei csernakeresztúri Bukovinából hazatelepített csángók állapotáról. És nem csak itt, hanem több telepen ilyen helyzetük van a magyaroknak. Egyik oka ennek az, hogy a telepítéseknél nem nagyon törődtek a nemzetpolitikával.
  Azt látjuk ugyanis, hogy azokban a községekben, ahol a magyarság volt a túlnyomó többség, az odatelepítetteknek is elég jó helyzetük van. Nagyobb az összetartás és a magyarosítás terén is jelentékeny eredmények mutatkoznak. Egyébként az 1894. évi V. törvénycikk alapján történt állami telepítésnek az erdélyi telepítés egynegyed részét teszi. Öt erdélyi megyében, Tordaaranyos, Kolozs, Szolnokdoboka, Nagyküküllő és Besztercenaszódban vannak a telepítések. És összesen 13.316 katasztrális hold föld került a telepesek kerébe. Az öt megyében hét telep van és a telepen dolgozó kisgazdák számáról és a telep terjedelméről a következő statisztika nyújt felvilágosítást:
Telep                                                    Kat. hold              Telepes
Nagysármás (Kolozsm.)                       4269                      190
Marosludas (Tordaaranyosm.)            3723                      141
Felsődetrehem (Tordaaranyosm.)       2083                       54
Kara (Kolozsm.)                                     1010                       35
Vice (Szolnokdobokam.)                        800                       20
Fehéregyháza (Nagyküküllőm.)           738                       83
Magyarnemegye (Besztercem.)            687                       23
                                                               13.316                     496
Marosludas és Nagysármás, a két legnagyobb telep, járási székhelyek. Érdekes, hogy e két nagytelepen az összlakosság nyolcvan-nyolcvan százaléka beszél magyarul. A felsődetrehemi telepen csak a telepesek magyarok és harmincnyolc százalék tud magyarul. A község összlakossága 1051.
  A telepítésnek ezt a módját nem lehet helyeselni, mivel itt is lassan kint ugyanaz a folyamat észlelhető, mint a más magyar és székely községekben. Tudniillik a magyarok beolvadnak, eloláhosodnak. Felsődetrehem is példa erre nézve, hiszen az oláh családok között többnek a vezetékneve: Sárosi, Szegedi, Tót, Nagy. Lovas Sándor egyik munkájában felemlíti, hogy a Cseklán-család két tagja, Gligor és Szimion, az egyik képviselőválasztáson szavazatát székely nemessége jogán adta le.
  Arra akarunk végül rámutatni, hogy a telepítések, mivel az erdélyi magyarság megerősítéséről van szó, nem tökéletesek, mert a nemzetpolitikát legtöbbször nem vették tekintetbe. Ne tessék ezután erdélyi faluból egy másikba telepíteni és ne tessék magyar családokat a románoknak ajándékozni. A csernakeresztúri csángókon, ha a magyar állam nem fog megmozdulni, segít bármelyik oláh liga szívesen. Ők jól tudják, hogy miért.

   1914. január 10. Csángók Ünnepe.
  A dévai csángók szép ünnepet rendeztek az állami tanítóképző intézet tornacsarnokában a mádéfalvi veszedelem másfélszázados évfordulóján. 1764-ben történt ugyanis, hogy Bukov generális egy hideg januári éjszakán bekeríttette Mádéfalvát és hajnaltájban lövetni kezdte ágyúival. A fegyvertelen székelyek közül a vérengzésnél száznyolcvan meghalt, negyven súlyosan megsebesült, a többiek pedig sietve menekültek Etelköz felé, majd az oláhok miatt Bukovinába húzódtak föl. Másfélszáz év telt el a mádéfalvi mészárlás óta, hogy a kibujdosott csángók egy része visszakerült az óhazába, Dévára, Vajdahunyadra és Csernakeresztúrra. A dévai emlékünnepen háromszínű zászlók alatt vonult föl a csángótelep népe, ami nagyon feltűnt a városban. Az ünnepen csángó fiúk és leányok szavaltak és énekeltek, az ünnepi beszédet pedig Barabás Endre, a tanítóképző intézet igazgatója mondotta.

  1914. január 18. (kivonat).
  …Darányi Ignác volt földművelésügyi miniszter, belátva azt, hogy Hunyad vármegyében a magyar középbirtokos osztály lába alatt inog a talaj, nagyon helyesen arra a konklúzióra jutott, hogy Erdélyben csak úgy tarthatja fenn magát a magyarság, ha oda minél több magyar parasztot telepít. Mert hiszen, aki hazánk történelmét elfogulatlanul lapozgatja, csakhamar kénytelen konstatálni azt az igazságot, hogy még az úgynevezett anyahazában is a magyar paraszt volt az, aki ezer évig fenntartotta e hazát a magyarságnak. E telepítések céljaira legalkalmasabbaknak látszottak a bukovinai csángó magyarok, elsősorban azért, mivel minden állam bátran megteheti azt a sovinizmus vádja nélkül, hogy idegen országba szakadt véreit kebelére fogadja. Egy másik és pedig legmérvadóbb szempont pedig az volt, hogy e csángómagyarok, akik Bukovinában évszázadokon át elszigetelten élve megtartották magyarságukat, elég biztosítékot nyújtanak a jövőre is a tekintetben, hogy nemzetiségükhöz szívósan fognak ragaszkodni. E mellett az sem maradhat figyelem nélkül, hogy a csángó magyarok szaporodási statisztikája igen kedvező, mert átlagos számítás szerint egy-egy házaspárra 5 gyermek esik. Darányi tehát Marossolymoson, Folton és más alkalmas községekben nagyobb komplexumú birtokokat vett meg a kincstár részére telepítés céljaira, de terveit már nem valósíthatta meg, mert időközben a koalíciós kormány megbukott, a reá következő kormány pedig tudni sem akar a csángók telepítéséről, hanem házi kezelésbe tette a középbirtokosoktól megvett birtokokat és gyönyörűségesen reáfizet minden évben gazdálkodására. A románokkal kötendő paktum egyik sarkalatos feltétele ugyanis az, hogy a magyar kormány mindenféle ilyen telepítési akciótól tartózkodni köteles. Ez a dicsőség is Tisza István nevéhez fűződik.
  …Most pedig rátérek azon okok feltárására, amelyek az erdélyrészi magyar parasztság hanyatlását és pusztulását előidézték. Ezen okok egyike az, hogy a magyar paraszt sem a magyar közigazgatásnak, sem a magyar társadalomnak soha nem volt kívánatos elem és ma sem az. Az erdélyrészi közigazgatás — tisztelet a kivételnek — önkényre hajlik A mai kormányzati rendszer mellett, midőn a közigazgatási apparátus a papiroson hangoztatott autonómia dacára is csak bábja a központosított hatalomnak, ez másként el sem képzelhető. Ebből folyik, hogy közigazgatásunk rokonszenvével és támogatásával nagyobb mértékben dicsekedhetik a könnyen hajlítható és mai napig is deressel kezelhető oláh paraszt, mint az önérzetes és jogait megvédő magyar paraszt. Csak egy példa.
  A Dévára telepített csángók évtizedek óta kérelmezték visszahonosításukat. Négy évvel ezelőtt nyerték vissza tömegesen magyar honpolgárságukat és a három évvel ezelőtt lefolyt képviselőválasztások alkalmával minden közigazgatási puhítás és meggyúrás ellenére egytől-egyig Barcsay Andorra Justh-párti jelöltre, szavaztak le a csángó magyarok. Hogy ilyen elemek sem a központi kormánynak, sem pedig ennek következtében a közigazgatási hatóságoknak nem kedvesek, magyarázatra sem szorul. De épen olyan ridegséggel és ellenszenvvel találkozik a magyar paraszt Erdélyben a magyar földbirtokosok részéről is. Ennek oka pedig az, hogy a kultúra magasabb fokán álló magyar paraszt sem mint béres, sem mint zselléres, sem mint törpebirtokos nem kezelhető oly előnyösen, mint az oláh paraszt. Ez utóbbinak ambícióját teljesen kielégíti a száraz málé és egész boldog, ha néha napján egy kis kancsó torokreszelőt önthet fel a garatra Alázatossága a rabszolgáéra emlékeztet és kézcsókkal üdvözli kenyéradóját Hogy a magyar paraszt ezekre képtelen, becsületére válik, de vesztére is, mivel az arisztokratikus allűrökkel megáldott erdélyrészi magyar középosztály ezek miatt nem kedveli és az oláh parasztot favorizálja…

   1914. január 21. Dévai csángók mulatsága.
  A dévai csángók ifjúsági egyesülete, mint tudósítónk jelenti, szombaton este színielőadással kapcsolatos táncmulatságot rendezett az állami tanítóképző intézet tornacsarnokában. Színre került parasztlegények és leányok előadásában Székely Miklós református lelkésznek Esküszegés mű három felvonásos népszínműve, amely után négy fiatal pár a bukovinai csángók szokásos táncait mutatta be. Az előadást reggelig tartó mulatság követte, amelyet a fiatalság szeszesital nélkül, tehát verekedés és duhajkodás nélkül táncolt végig.

  1914-01-25. Áthelyezés.
  A vallás- és közoktatásügyi miniszter özv. Farkas Józsefné Nagy Gabriella kisbarcsai állami óvónőt, saját kérésére, a déva-csángó telepi állami óvodához jelen minőségében áthelyezte.

  1914. január 31. A szikulicidium másfélszáz éves fordulója.
  „…Buccov Excellentiája a népet a tisztekkel jártatta, azoknak elméjét csendesítette s az engedelmességre javasolta, maga is a székháznak ablakaiban olykor-olykor előfordulván a pénzt bőven hányta a székelyek közé, de amely csoda volt azon falusi emberek között, még egy nem találkozott, aki a pénzhez hozzája nyúlt volna. Akinek pedig kalapjára vagy bocskorjára esik is, fogottan lerázza, melyen ő Excellentiája igen megkezdett kedvetlenülni, látván a népnek ilyen elszánt meg átalkodását.“
  Így ír meg egy jelenetet az egykorú krónikás, amely Udvarhelyszéken történt. Negyvenhárom falu székelysége állott a székház előtt és azok közül egy ember sem akadt, akinek Bukov pénze kellett volna. Sőt „hiába valók voltak némely papok intelmei is a szószékről…” Ugyanis Bukov úgy gondolkozott, hogy a vallásos székelyeket az isten szolgáinak kenetes szavain keresztül fogja állandó katonai szolgálatra hajtani. De így sem sikerült az ügy. Sem a pénz, sem a papok nem tudták a székelyeket Bukov szolgáivá tenni.
  Százötven esztendővel ezelőtt, 1764 januárjában, nagy szomorúság volt a Székelyföldön, Csíkszéken és Háromszéken sok család hiába várta „emberét" haza. Csíkban, Madéfalván jöttek össze, hogy ügyeikről tanácskozzanak. A székelyek állandóan készen voltak a harcra s mégis rendes katonai szolgálatra akarta fogni a császárnő. Ők pedig, (hiszen mindig kiváltságos nemzet volt a székely!) jussukat meg a császárné kedvéért nem akarták feladni.
  Bukov pedig, aki látta „a népnek ilyen elszánt megátalkodását" jól tudta, hogy nem tanácsos a harcias székelyekkel nyíltan kikezdeni, mert könnyen úgy járhat seregével, amely német zsoldosokból állott, mint ahogy a János Zsigmond hadai jártak a Tolvajostetőn. És ezért úgy intézkedett, hogy a Carato alezredes katonái egyik éjjel mészárolják le az összesereglett, alvó embereket. Másképen el sem képzelhető, miért gyújtották fel a Császárnő katonái a falut és mért gyilkolták halomra az égő házakból menekülő embereket. Kétszáznál többen haltak meg a katonák fegyvereitől, azonkívül sok volt a sebesült is, akiket, mint foglyokat a Csíkszeredai várba kísértek.
  A felcsíki országút mellett, Madéfalva és Csicsó községek között hatalmas sírhalmok alatt nyugodtak a mártír székelyek. Azonban, mikor József császár Erdélyországban járt, valamelyik katonai parancsnok elhordatta a sírpiramisokat, nehogy a katonai kegyetlenkedés emléke rossz hatással legyen a császárra.
  Később, hogy a sírok jeltelenül ne maradjanak, Cserei Mihály történetíró felesége fakeresztekkel jelölte meg a székelyei nyughelyeit. Most egy nagyobb emlékoszlop, tetején repülni készülő turulmadárral, áll a felcsíki országút mellett.
  Százötven esztendős évfordulója van a szikulicidiumnak és ugyanennyi az első tömeges székely kivándorlásnak is. Ugyanis, akik el tudtak menekülni a katonák elöl, többé nem tértek vissza a Székelyföldre. Előbb a csíki határszéli erdők teltek meg bujdosókkal, de télvíz idején nem tudták kibírni, hogy állandóan szabadban legyenek Egy helyen pedig nem maradhattak, mert üldözték. Határozniuk kellett, hogy hová menjenek és a székelyek kelet felé tartottak. Etelközben így esik össze a szikulicidiummal a székelyek első tömeges kivándorlása, a csángóság keletkezése is.
Etelközben az oláhság nem nézte jó szemmel az üldözött székelyeket, ezért nagyobb részük újabb bujdosásra adta a fejét, így jutottak Bukovinába, hol lakatlan területen megalapították az első csángó községeket: Fogadjistent és Istensegítst. Csak később alakult a másik három csángó község mikor Hadik András tábornok pártfogásába vette a hazájából kivert, székelyeket. Ezért nevezték Hadikfalvának, Andrásfalvának, és Józseffalvának az új községeket.
  A mádéfalvi áldozatok unokáinak egy kis töredéke nemrég visszakerült Erdélybe. Sok mindent ígértek Bukovinában nekik, ők is hazakívánkoztak, most itthon vannak. Azonban a különféle ígéretekből semmi sem lett a hogy a csángó telepeseknek hogy megy a sorsuk, arra épen a Pesti Hírlap mutatott rá. Százötven esztendővel ezelőtt, 1764 januárjában kezdődött nagyapáik üldöztük és nyomorgóin s az átok még most is rajta van az unokákon. A hazaédesgetett csángók, akiket a magyarság megerősítéséért telepített le az állam a nemzetiségi megyékbe, odajutottak, hogy lapok útján a jólelkű olvasóközönségtől kell ruházatukat beszorozniuk. Mert télvíz idején Erdélyben szükség van a meleg gúnyára. A csángóknak pedig nincs. De most nemcsak a csángók sorsa aggasztó, hanem az egész Erdélyországé is. „És Erdélyország sorsának rosszra fordulásában, régi, gyökeres, jó ügyének megromlásában kontár kezek munkája ismerszik meg…“ Mintha most, százötven esztendők után is a szikulicidium rendezői igazgatnák Erdélyországot. H. I.

  1914. március 17. Déva.
  Egész Hunyad megyében a szokásos kegyelettel ülték meg március 15-ét. Déván az ipartestület rendezte az ünnepélyt. Nemzeti színű lobogó alatt vonult a közönség reggel a katholikus templomba, innen a piacra, hol énekkarok dalokat adtak elő, alkalmi szavalatokkal. Ünnepi szónok Hollós Vilmos ügyvéd volt. A függetlenségiek a Hungáriában lakomára gyűltek egybe.
  Csernakeresztúron a csángók először ünnepelték március 15-ét. Itt az ünnepi beszédet Dénes Károly királyi tanfelügyelő mondotta, aki a csángókat igaz hazafiságra intette. A kegyeletes ünnepségből méltóan vette ki a részét a többi város közönsége is.

                                                                                                           Telepi öregek a padon, 1970
  1914. április 1. A város csángó-alapítványa.
  A mai posta már a második kérvényt hozta a városhoz, amelyben a Farkas István féle 14.000 koronás csángóalapból kérnek támogatást. A mostani kérvény Barabás Endrétől, a dévai áll. tanítóképző-intézet igazgatójától érkezett, aki egy csángó ifjúsági egyesület élén áll. Ezelőtt 25—30 évvel ugyanis Bukovinából egész kis csángó telep költözködött Dévára. Az összeköttetés a bukovinai csángókkal már rég megszakadt, az ifjúsági egyesület vezetősége azonban most arra törekszik, hogy a kapcsolatot újra megteremtsék a dévai telep és a bukovinai öt csángó község között.
  Az a terv merült fel, hogy az ifjúsági egyesület vagy 40 tagja az idén augusztusban 10 — 12 között kirándul Bukovinába, felkeresi mind az öt csángó községet, a két legnagyobban: Hadikfalván és Istensegítsben pedig, műkedvelő színi előadásokat rendez. Az otthon tartott műkedvelői előadások jövedelméből már félre is tettek erre a célra mintegy 600 koronát, mivel azonban egyedül a vasúti költség 1200 koronánál többet tesz ki, Pécs városát kérik meg arra, hogy a Farkas féle alapítványból adjon erre a célra. A város — mint már említettük — a belügyminisztertől kérte az alapítvány rendeltetésének megváltoztatását s így nincs is módjában a dévai csángók, mindenesetre elismerést érdemlő, törekvését támogatni.

  1914-06-01. Árvíz Hunyad megyében.
  A tavaszi esőzések következtében a Maros újra kiáradt és elöntötte a partmenti községeket. A folyó felső folyásáról egyre nagyobb Dévának Görögváros nevű részét A lakosságkimenekült a házakból, mert a víz körülbelül 30 házba is behatolt. Nyolc mélyebben fekvő háznak a fala is bedőlt.
  Elöntötte a víz a bolgárok nagy kiterjedésű veteményes kertjét, és járhatatlanná tette az Arad felé vezető országutat, ahol a kocsi tengelyen felül merül a vízbe. A város végén levő Sósfürdőbe az alacsony ablakokon át behatolt a víz és az egész épületet összeomlással fenyegeti. A Görögvárosban és az északi részeken csak csónakkal lehet közlekedni. Most várják a marosvásárhelyi utász-zászlóalj két, századot, hogy a mentési munkálatoknál segédkezzék és a közlekedést lehetővé tegye.
  Az áradás a környéken is nagy pusztítást okozott. A Dévától Piskiig húzódó síkság víz alatt van. A szomszédos falvakból azt jelentik, hogy Sárfalván, Harón, Kéménden és Aranyon az áradás magával vitte a szarvasmarhákat, lovakat. Az áradás egyre emelkedik és a vasúti töltést is elöntéssel fenyegeti.

1914. július 22. (kivonat).
A múlt heti zivatarok és viharok újabb veszedelmet zúdítottak az idő viszontagságaitól sokat szenvedett Hunyad vármegyére. A Maros-folyótól kezdve kiáradtak az összes kisebb folyók és patakok és elsöpörték az egész terményt, sok helyen a termőfölddel együtt. Tekintve, hogy Hunyad megyében kizárólag a folyók és patakok mentén terem meg valami, a kár nagysága óriási és szinte végzetes a lakosságra nézve, mert ez a csapás harmadik esztendeje ismétlődik meg. Jómódú gazdák váltak szegény emberekké és a kisemberek nagy része jutott koldusbotra. Megalakult ugyan az árvízvédelmi bizottság, amely elkészítette a védelem tervezetét, de a kivitelre nem kerülhet a sor, mert rengeteg pénzre volna szükség: 800 ezer koronára. A város, a megye hasztalan kéri a kormányt, hogy kultúrmérnöki kirendeltséget szervezzen Déván, a kormánynak ilyen fontos célokra nincs pénze. A szeszélyes Maros nemcsak a mezei kultúrát semmisítette meg partjai mellett, de rengeteg földet el is vitt. 200 holdat rabolt már el a dévai gazdáktól. Déván, az utcákon, valóságos folyamok hömpölyögnek.

   1914. november 22. A dévai csángók adakozása a háborúra. (kivonat). A Dévára telepített bukovinai csángók, akiknek már egymásután háromszor tette tönkre termésüket az árvíz, a nemzeti kölcsönből szintén jegyezni kívántak és összeszedve garasaikat, e célra, 58 kisgazda 500 korona hadikölcsönt gyűjtött össze, s a kötvényt a hitelszövetkezetükre ruházták, hogy az majdan közcélra szolgáló gazdasági gépeket szerezzen be. A húsz éven aluli csángó legények pedig, akiket a dévai tanítóképző gyűjtött ifjúsági egyesületbe, eddig megtakarított filléreikkel 700 koronát jegyeztek a kölcsönből.
  A dévai állami tanítóképző-intézet 106 ifjú, a vallás- és közoktatásügyi miniszter által is engedélyezett kétnapos nemzeti böjtöt tart, s az így megtakarított összegből kétszáz koronát jegyez a kölcsönből.

  M. kir. földmívelésügyi ministerium. 1914.
  Az országos telepítési alap birtokaiból az 1914. évben a következők adattak el:
…8. Alsódetrehemben, Kolozskarán és Déván a telepítés után fennmaradt parczellákból 23.450 K-ért 8 kat. hold és 1.306 négyszögöl, végül
9. Déván a belügyi tárczának csendőrlaktanyául eladott 1.427 négyszögöl telek 60.000 K-ért a rajta levő épületekkel együtt…

  1915. március 24. A dévai tanítóképző csángó-ünnepe.
  A dévai tanítóképző-intézet növendékeinek közreműködésével a csángó ifjúsági egyesület ünnepi előadást rendezett. Székely tanítójelölt emlékbeszéde után „Mindnyájunknak el kell mennie" című, három felvonásos népszínművet adták elő. A közönség a felvonások végével zajos ovációban részesítette az egyszerű csángó ifjakat s leányokat. A sikerült előadáson Kásler Róza Emőd Tamás „Ha majd mindnyájan visszajönnek“ című versét szavalta, végül a tanítóképző növendékei énekeltek. A közönség érdeklődését bizonyítja, hogy az estély jövedelme kétszáz koronán felül volt, mely a Vörös kereszt javára megy, részben pedig szegényebb csángó gazdák veteménymagvai szükségletének fedezésére.

    1915-05-08/14. szám.
   Barabás Endre,a dévai áll. el. népiskolai tanítóképző-intézet igazgatója alábbi gyönyörű sorait lehetetlen megindulás nélkül olvasni. E sorokkal egyidejűleg 200 koronát küldött gyűjtésünk alapjára. A levelet egész terjedelemben itt közöljük:
   A dévai állami tanítóképző-intézetnek 29 növendékét sorozták be katonának. Ezek márc. 17-én búcsúztak el itthon maradó társaiktól, tanáraiktól. Könnyekig megható és felemelő volt a búcsúzás. Maradandó nyomokat hagyott az a távozók és itthon maradottak lelkében egyaránt. A bevonulók szónoka így fejezte be beszédét:
   „Hazánkban százezrek vannak, akik éheznek, akik heteken keresztül meleg ételt nem esznek. Ilyen szánalmas, igazán szívet tépő helyzetben senkinek sincs joga arra, hogy pazaroljon s az ő fényűzése miatt ezrek legyenek kénytelenek nélkülözni. Nem hogy joga nincs, hanem egyenesen kötelessége mindenkinek, hogy minden fölösleges élvezetet elvonjon magától.
   Ezen gondolattól áthatva, a negyedévesek a szokásos búcsúvacsoráról lemondottak és az arra szánt hatvan koronát a tanítók hátramaradott özvegyeinek és árváinak kívánják juttatni. Kérem azért a Tek. Szerkesztőséget, kegyeskedjék ezen nagy erkölcsi értékű összeget is a háborúban elesett magyar tanítók özvegyei és árvái javára fordítandó alaphoz csatolni.
   Mondhatom, nagy összeg ez az én szegénysorsú növendékeimtől, de erkölcsi értéke megmérhetetlen, mert azt bizonyítja, hogy a jövő tanítónemzedék lelkében olyan elhatározások fogamzottak meg, melyek a legjobb reményekre jogosítanak. A tanítóképző-intézet szervezetében működő és a Bukovinából hazatelepített csángó földmíves ifjakból álló Ifjúsági Egyesület is a f. évi március14-én tartott műsoros előadás jövedelméből 140K-t küld a harcba elesett tanítók hátramaradottjainak segélyezésére. Kérem ezen összeget az egyszerű földmíves legényeknek és leányoknak a tanítóság iránt érzett hálája kifejezéséül elfogadni.”

  1916. december 23. Katonák karácsonya.
  Gerey Gyula dr. polgármester az alábbi elszámolást küldötte be. A Déván tartózkodó sebesültek karácsonyára folytatólag adakoztak: Szőcs István 6, Szabó Matild, Dávid Salamon, Dávid Salamonné, Barta Andrásné, Daradics Antalné, Gergely Jánosné, Bot Ferenc, Bartis Antal, Ürmösyné Sándor Mariska, Farkasné Nagy Gabriella, özv. Borbély Mártonné, Kásler Józsefné, Kozma Antalné, Daradics Fábiánné, Dávid Justina, Zsók Gergelyné, Palkó Józsefné, Székely Gergelyné és Székely Antalné 2—2, Csíszer Antalné 1:60, Varga Antalné, Kis Józsefné, Varga Ferencné, özv. Tekeres Józsefné, özv. Szőcs Gergelyné, Kelemen Anna, Szőcs Gergelyné, Mezei Illyésné, Grafiuk Péterné, Daradics Lajosné, Csernik Jánosné, Daradics Ádámné, Sebestyén Gergelyné, Bot Simonné, Bot Istvánné, Györfi Istvánné, Csernik Benedekné, Pap Ferenc katona, Sindeulár Vazul címzetes szakaszvezető, Kásler Gergely, Sebestyén Antal, Szegedi Jánosné, Tamás Ferencné, Zsok Szilveszterné, Sebestyén Józsefné, László Jánosné, Kásler Antalné, Székely Józsefné .1 — 1, K-át Sebestyén Józsefné, Gergely Istvánné, Kásler Boldizsárné, Györfi Istvánné, Daradics Anna, Kásler Mártonné 60—60 fillért, Forrai Andrásné, és Palkó Ferencné 80—80 fillért, Fábián Ambrusné, Salamon Gergelyné, Zsók Mózesné és Csíki Andrásné 50—50 fillért, Fábián Gergelyné, Dávid Istvánné, Sebestyén Istvánné és özv. Erdős Gergelyné 40—40 fillért, Juhász Gergely 30 fillért, Daradics Gergelyné és Eszlátyi Mihályné 20—20 fillért, Kásler Antalné 10 fillért.
  Természetben vajat és tojást adtak: Varga Mártonné, Csobot Fábiánné, Daradics Andrásné, Varga Józsefné, Daradics Gergelyné, Szőcs István, Biró Mózesné, Szőcs Domokosné, Zsók Ferenc, Zsók Gergelyné, Lovász Antalné, Palkó Ferencné, Zsók Mózesné, Kelemen Péterné, Kásler Lajosné, Fodor Mártonné, Katona Józsefné, Várda Jánosné, Daradics Andrásné, Kelemen Péterné, id. Zsók Ferenc, Varga Jánosné, Varga Mártonné, Salamon Gergelyné. Ezen pénzbeli és természetbeni adományokat Farkas Józsefné óvónő és Székely Mari gyűjtötte össze.
  Adakoztak továbbá: Özv. Barcsay Kálmánné 20, Fenichel Simon 20, dr. Dobre János 20, dr. Tarján Kristóf 10, Egy társaság 4, Kinda Miklós 20 koronát.
  Déva város közönségének páratlan áldozatkészsége nyilvánult meg s rövid pár nap alatt 2000 koronát meghaladó összeg gyűlt egybe, — melynek felhasználásáról a nyilvános elszámolást a lap jövő heti számában közlöm.
Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy az adakozókat úgy tájékoztattam volt, hogy karácsony estéjén mintegy 1200 sebesült katonát fogunk megajándékozni, — minthogy azonban a kórház Déváról eltávozik, a sebesültek legnagyobb része elszállíttatott és így fölös összeg áll rendelkezésre; — az adakozók hozzájárulásának reményében fennmaradó összeget arra szántam, hogy abból a hadba vonult katonáink helybeli szegény gyermekei részére meleg ruhát juttatok.
  Déva város áldozatkész közönségének adományaiért hálás köszönetemet fejezem ki.
  Déva, 1916. évi december hó 22-én. Gerey polgármester.

  1918. szeptember 12. A hazatért csángók szomorú sora.
  Nagy örömmel fogadta annak idején az ország közvéleménye a csángók visszatelepítését Bukovinából. A hazatért magyarokat nagyrészt Hunyad vármegye székhelyén, Déván helyezték el, ahol külön telepet építettek részükre. A visszatelepítési akció már harminc évvel ezelőtt megkezdődött és 1910-ig tartott, de azért sajnos, még mindig elég sokan vannak idegen földön. Nem kevésbé szomorú azonban, hogy azokat a csángókat, akiket hazahoztak, nem támogatják, hanem nyomasztó viszonyok között sorsukra hagyják. Letelepedésük után senki sem törődött velük és hogy azok közül, akik már harminc éve magyar kenyeret esznek, még mindig osztrák állampolgárok. Bukovinába kell utazniok sorozásra és az osztrák honvédség kiegészítésére használják fel őket. Az iskoláztatásuk pedig kétségbeejtő.
  A dévai csángótelep óvodájában már két éve szünetel a tanítás, mert a padlók és az ajtók teljesen elgombásodtak. 1913 óta mindössze öt csángó gyermek tette le a hat elemiből a vizsgát. Ma kevesebb csángó tud írni olvasni, mint harminc évvel ezelőtt, amikor visszatelepítenék őket. Hunyadvármegye közigazgatási bizottságának legutóbbi ülésén dr. Apáthy Árpád, a vármegye főügyésze indítványára sürgős felterjesztést küldtek a kultuszmisztériumba, hogy azonnal nyittassa meg az elemi iskola 4-6 osztályát és az óvodát haladéktalanul hozassák rendbe. Lázár Farkas, alispánt pedig utasították, hogy tegyen azonnal lépéseket a csángók honosítása érdekében, és azt rövidesen hajtsa végre.
(F. G.)

  1918. október 20. Déva.
  A csángótelepen feltűnően sok a spanyol beteg. A megyei közkórházakban naponta hat-nyolc spanyol beteg hal meg.

  1918. december 25. A hunyadmegyei csángók szomorú sorsa. Harmincöt éve laknak Magyarországon, de még mindig osztrák honpolgárok. Bukovinában sorozták őket.
  Hogy mennyire nem törődtek a régi kormányok az ország népeivel, arra jellemző példa a hunyadmegyei csángók szomorú sorsa. Teljesen elhanyagolva élik ottan napjaikat és senki sem törődik velük, pedig amikor visszatelepítették őket, mást ígértek nekik.
  Harmincöt éve annak, hogy először felmerült a csángók visszatelepítésének a terve és akkor több ezer csángó jött haza Magyarországba. Az egész ország öröme kísérte útjukon és nagy részüket Hunyad vármegye székhelyének környékén, Déva mellett helyezték el. Húsz évvel később, ismét sok Bukovinába szakadt magyar családot telepítettek vissza. Legutoljára pedig a háború alatt foglalkoztak annak a tervével, hogy az összes csángót hazahozzák. Ez azonban sajnos csak terv maradt.
  Déván külön városrészt építettek számukra, külön iskolával. Szép, tiszta városnegyed ez és a csángók, akik lakják, az egész vármegye legmunkásabb, legszorgalmasabb népei. Csendesen élték ők le itten napjaikat, a legnagyobb elhanyagolás mellett. Nem törődött velük senki és a csángók, akik Bukovinában meg tudták őrizni magyarságukat, ma kezdenek elrománosodni és sok csángó magyar, már teljesen elfelejtette az anyanyelvét. Visszatelepítették őket, de már a honosításukra senki sem gondolt, és így történhetett meg az, bármennyire hihetetlenül hangzik is, hogy a csángók ma még mindig osztrák honpolgárok és a harmincöt éve magyar földön lakó magyarok Bukovinába mentek sorozásra és a „Landwehrek” kiegészítésére használták fel őket. Hiába panaszkodtak, hiába adtak be a kormányhoz kérvényeket, hiába hangoztatták, hogy ők magyarok és magyar ezredben szeretnének szolgálni, minden hiábavaló volt, mert továbbra is csernovitzi landwehrek maradtak.
  Az iskoláztatásokat is teljesen elhanyagolták és három éve elmúlt, hogy a dévai csángótelep iskolájában szünetel a tanítás, mert nedvesek a falak, gombásak a padlók, ajtók, ablakok.
  Hunyad vármegye főispáni hivatalának statisztikája szerint ma kevesebb csángó tud írni-olvasni, mint harmincöt évvel ezelőtt visszatelepítésük idején. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy 1913 óta összesen hat csángó gyermek végezte el az elemi iskolát.
  Hunyad vármegye közgyűlésén többször foglalkoztak a csángók ügyével, de segíteni rajtuk nem tudtak, mert hiába fordultak a kormányhoz, a válasz csak egy ígéret volt. Legutoljára augusztusban fordultak a kormányhoz, Apáthy Árpád dr., vármegyei főügyész indítványára, aki radikális eljárást sürgetett. Wekerle akkor meg is ígérte, hogy intézkedni fog, de ez sem következett be. Déván nagy az elkeseredés a csángók szomorú sorsa miatt. Közelebbről küldöttségileg fogják felkeresni Károlyi Mihály grófot, és kérni fogják a nép a kormánytól, a sérelmek orvoslását.
    Ferenczy György.

Források 1911-1918 között:
Pesti Hírlap, Budapesti Hírlap, Statisztikai Évkönyv, Világ, Pesti Napló, Népszava, Szászváros, Előre, Magyarország, Pécsi Napló, M. kir. földmívelésügyi ministerium. 1914, Világ, Déva és Vidéke, Friss Újság, Budapest, Az Újság, Néptanítók Lapja, Protestáns Egyházi és Iskolai Lap.