Erdély nemzetiségei a múlt században (XVIII)
A „Nemere" tárczája. 1883.
Az oláhok terjeszkedése Hunyad megyében s a Mezőségen sokakban aggodalmat keltett az erdélyi magyarság jövőjű fölött. Általánosan elterjedt az a vélemény, hogy a vármegyei magyarok másfél vagy két század óta mind nagyobb mértékben pusztulnak, nem bírván ellenállani az oláhság beolvasztó hatalmának.
Községek, melyeknek hetven-nyolcvan évvel előbb még magyar volt a lakossága, eloláhosodnak, s csak a családnevek s a viselet, meg a református vallás emlékeztetnek az egykori magyarságra Hunyadmegye községeinek egy nagy része, hol ma tiszta oláhok laknak, magyar nevű s magyar néven nevezik maguk az oláhok is. Fégyert (németül Weiszdorf) Fijirnek, Alsó- és Felső-Farkadint Farkadin din zsosz- és szusznak, Szálláspatakot Szálspataknak vagy Szelasunek, Szilvást Szilvának, Reketyefalvát Retyifonak, Kőalja-Ohábot Köhabának, Nádasdot Nadásdienek, Aranyost Ariniselnek, Teleket Tyaluknak, Alsó- és Felső-Városvizét Orostyora de zsosz- és szusznak, Kereszturt Kriszturnak, Sárfalvát Sárfalonak, Szántóhalmát Szántalmának, Keresztyén Almást Almasu-Gergoresznek, Gyógyot Dsodsnak, Feredőt Firigyónak, Erdőfalvát Argyonak, Kis-, Közép- és Nagy-Almást Almásu miku-, A. din mislok- és A. márenak, Aranyt Urojnak, Bán-patakát Banpotoknak, Berekszót Birszeunak, Nagyágot Nodsagunak, Fűzesdet Füzesdunak sat. nevezik.
A magyar helynevek e nagy elterjedettsége azt mutatja, hogy Hunyadmegye egykori lakossága magyar volt, de az oláhság által kipusztíttatott. S az okmányokból az is kitetszik, hogy az oláh elem elterjedése nem is oly régi keletű. A dévai uradalom 34 falujában 1673-ban a lakosság a bulcsesti és herepei jobbágyokon kívül még mind magyar, ma pedig oláh s csak Banyiczán, Kéménden s Topliczán van egy-két, magyarságából csak a református vallást megőrző eloláhosodott magyar.
Csak a családnevek s a református vallás emlékeztetnek Borbátvizen, Dobrán, Illyén, Nagy-Pestényen, Őralja-Boldogfalván, Oláh-Brettyén, Kitiden, Rápolton, Algyógyon, Sólymoson s Maros-Németin is az egykori magyarságra: Zejkfalva, Felső-Szálláspatak, Galacz, Folt, Bábolna, Ribicze, s Kriscsór falvakban már a vallás sem. A múlt század vége felé még református egyházak voltak itt, azóta azok elpusztultak, ma csak görög keleti és görög katholikusok lakják e falvakat. A szántóhalmiak s csernakeresztúriak még a múlt században áttértek a görög keleti hitre. Csak a lozsádi, bácsi, hosdáti, harói, kőrösbányai, alpestesi és rákosdi reformátusok tartották meg vallásuk mellett a magyar nyelvet is, de már ezek egy része is csak nehezen beszéli s inkább használják az oláh nyelvet.
Könnyen arra a gondolatra jön az ember, hogy úgy Hunyad megyének, mint a Mezőségnek oláh lakossága legalább is fele részben magyar eredetű, s ha ez úgy lenne, az erdélyi magyarság eloláhosodása csak idő kérdése volna. A tapasztalás legalább azt mutatná, hogy ott hol a magyar és oláh elem érintkezik egymással, a magyar olvad be az oláhba daczára annak, hogy a műveltség s a politikai hatalom a magyarok kezében van; s mivel e föltűnő körülménynek, e vonzerőnek okát nem tudják adni, hatását sem igen lehetne ellensúlyozni.
Vajjon igaz e, hogy az oláh oly rendkívüli assimiláló képességgel rendelkezik a magyarral szemben? A látszat azt mutatja, ámbár az. hogy a székelyek közé telepedett oláhok idővel elmagyarosodnak, azt bizonyítja, hogy a vármegyék eloláhosodását valami más körülménynek, nem pedig az oláhság bizonyos megmagyarázhatatlan vonzerejének kell tulajdonítani.
Oly helyeken, hol református eklézsiák alakultak, a magyarság is erős lábon állott.
Ha világos képet akarunk magunknak szerezni az oláhság terjeszkedéséről a múlt s a jelen században, vessünk egy pillantást Hunyad megyére, hol a köztudat szerint egész Erdélyben legnagyobb mérvet öltött a református egyházak pusztulása s az oláhság terjeszkedése.
Hunyad megyében a múlt század második felében Вenkő szerint 25 református anyaegyház volt 32 leányegyházzal. Az anyaegyházak a következők: Déva, Al-Pestes, Rákosd, Vajda-Hunyad, Hosdát, Zejkfalva, Hátszeg, Nagy-Pestény, Klopotiva, Felső- Szálláspataka, Borbátvize, Galacz, Orlya — vagyis Váralja (ma Őralja) — Boldogfalva, Oláh-Brettye, Kitid, Lozsád, Algyógy, Rápolt, Folt, Bábolna, Kéménd, Maros-Solymos, Maros-Németi és Maros-Illye. Ezek közül száz év alatt elpusztult a zejkfalvi, felső-szálláspataki, galaczi, folti és bábolnai egyház. Még a múlt század első felében áttértek a görög-keleti hitre s eloláhosodtak a szántóhalmiak és a cserna- vagy egregy-kereszturiak, s talán Felső-Szilvás lakossága is, hol a görög-katholikusok 1665-ben épült temploma magyar föliratban örökítette meg építésének évét s egykorú patronjainak nevét. E községekben ma a reformátusok száma nem haladja meg a másfél százat; legtöbb van még Cserna-Keresztúron, vagy nevezzük régi magyar nevén: Egregy-Keresztúron, hol 45, Felső-Szálláspatakon, hol 42, Zejkfalván, hol 24 református van. Fenmaradt még az egyház, de meglehetős gyönge lábon, úgy hogy a hívek száma százra sem megy, a következő helyeken: Maros-Illyén 89, Kéménden 46, Oláh Brettyén 39, Algyógyon 19, Kitiden 39, Orlya Boldogfalván 58, Klopotiván 41, Maros-Németin 10, Nagy-Pestényen 79 s Borbátvizen, mely Benkő idejében leányegyház volt, 68 református lélekkel. A körülményekhez képest elég tekintélyes egyházak Alpestes 332, Vajda-Hunyad 194, Hosdát 290, Hátszeg 138, Bácsi 235, Nagy-Rápolt 209, és Lozsád 500 lélekkel. A leány-egyházak közül ma egyetlen egy református sincs Tamástelkén, Bujturon, Csolnakoson, Maros-Brettyén, Mádán és Kis-Pestényen, s egy pár lélek található, úgy hogy számuk tízre sem megy, Csecsenőn, Batizon, Russon, Totesden, Gyalmáron, Kis-Rápolton, Russoron, Baczaláron Lesnyeken, Osztrón, Ponoron, Fejérvízen, Bajesden s Mardinesden. Itt tehát szemmel látható az oláhság terjeszkedése.
Más kérdés azonban az, hogy az ezen egykori ref. egyházakban volt reformátusok mind áttértek-e a görög hitre s így beolvadtak az oláhokba? Mert az az eshetőség sincs kizárva, hogy e községek egy- kori református lakosai akár a háborús idők, akár pedig más okok miatt máshová költöztek s a földesurak helyükbe oláhokat telepítettek. S ily telepítéseknek а XVII. századtól kezdve mind több és több esete jön napvilágra.
Nagyon kevés adatunk van az egyházak híveinek egykori számáról, de semmi esetre sem becsüljük kevésre, ha a 25 anya- és 32 leányegyházra átlag100 lelket számítunk s akkor a hunyadmegyei reformátusok számát a múlt században alig tehetjük többre 5—6 ezer léleknél.
Korántsem használtunk számításunkban alacsony mértéket.
Említettük, hogy a dévai uradalom 34 falujában 1673-ban magyar volt a lakósság s csak két faluban voltak oláhok. E falvak lakossága ma 17,406, Dévával 21.341 s köztük Dévát oda nem számítva négyszázra sem megy a magyarok száma, Dévával pedig nem egészen kétezer. Ámde Apaffy korában e 34 faluban összesen csak 229 jobbágy volt s ezenkívül bujdosóban 92, így tehát a legnagyobb számítás szerint sem tehető többre az összes lakósság Dévát is beleszámítva másfél ezernél. A szaporodási viszonyoknak nagyon kedvezőknek kellett volna len- ni, ha e másfél ezer lélek kétszáz év alatt megötszöröződött volna. Csakhogy a mai lélekszám nem ötszöröse, hanem tizennégyszerese az Apaffy idejebeli lakosságnak.
Ha tehát Hunyadmegye eloláhosodását helyes szempontból akarjuk megmagyarázni: azon tényezők közt, melyek ezt előidézték, az oláh faj beolvasztó képességének korántsem szabad oly fontos szerepet tulajdonítanunk, mint eddig volt szokásban.
A magyar lakosság egy részének kétségbevonhatatlan eloláhosodása csak szükségképpeni következménye volt azon körülménynek, hogy a földesurak, kiknek szükségük volt jobbágyokra, a gyéren népesített helyekre mind több és több oláhot telepítettek a magyarok közé, úgy hogy ezek a folyton szaporodó oláhság által túlszárnyaltalak s az a nehány magyar jobbágy család, mely még а XVII. században is a dévai uradalom 32 falujának lakosságát képezte, elveszett az oláhság tömegében s egy-két nemzedéken túl már elvesztette faji öntudatát, mint elveszté az oláh is oly helyeken, mint a Székelyföldön vagy hogy még ekklatánsabb példát hozzunk fel, a bukovinai nagy csángó falvakban, hol a magyarság zárt tömegébe került.
Vagyis a tény az, hogy az egykor csupán magyar, de nagyon gyér lakossággal bíró s csak egy pár családot képező falvakba nagytömegű oláhság telepíttetett be s az a néhány magyar család e miatt olvadt be az oláhságba, ha ugyan már előbb máshová nem költözött.
Az oláhság még a XVII. században sem volt állandóan letelepedve. Még a Rákócziak korában is törvényeket hoznak ellenük, hogy kóborlásaiknak gátat vessenek. Ezek fokozatos letelepítése által keletkeztek az oláh falvak. Így lettek az egykori magyar falvak oláhokká. Nem a népesség lett azzá, hanem a terület. Természetes, hogy ily föl s alá a barangoló népnek szorosan véve sem Erdély, sem Oláhország nem volt hazája, hanem mind a kettő. Hisz még ma is van akárhány havasi pásztor, ki előtt ismeretlen a politikai határ. Kecskenyájával bekalandozza Mára-marost, Bukovinát, Moldvát s Erdélyt, holott ma legalább is ötszörte sűrűbb a népesség, mint a XVII. században, Hunyadban pedig tízszeresre is lehet tenni; hisz, mint láttuk, a dévai uradalomban ma 14-szerte nagyobb a lakosság száma, mint 1673-ban; ha pedig az 57 református eklézsiát vesszük számítási alapul, még 200 lelket számítva is átlag egyre-egyre, 17-szerte sűrűbb lakosságról beszélhetünk,
Erdély egyes megyéinek monographiái még nincsenek megírva; így az egyes telepítésekről fennmaradt adatok legnagyobb része a levéltárakban van eltemetve. A Székely- és Szászföld azonban igen részletesen van ismertetve s igy az itteni oláh telepítésekről határozottabb tudomásunk van. Brassóba, Háromszékre, Csíkba csak az újabb időkben kezdtek az oláhok benyomulni. Hétfaluba a múlt század elején kezdték őket a szászok letelepíteni; még 1680-ban csak Türkösön és Hosszúfaluban volt néhány faluvégi oláh, a múlt század végén is csak néhány százra ment számuk, ma pedig 12-ezeren vannak. Törcsvár vidékén a múlt házadban néhány száz család volt, ma a 11 telepítvényes községben van 8 ezer. A háromszéki határszéli községek oláh lakossága is alig száz éves; újabbkori betelepülők a bereczkiek, Sósmező 1769-ben alakult aldunai oláhokból, Vajnafalván a század elején még csak néhány család lakott, ma már száznál többre megy számuk s előbb pásztorkodó nomádok voltak. Csíkban a gyímesi és tölgyesi szorosokban laknak; a gyímesi szoros két száz év előtt még lakatlan volt, első letelepülői csángók voltak, ezek képezik ma is Gyímes-Felső- és Közép-Lok, meg Gyímes-Bükk lakosságát, de laknak aztán a szorosban fogarasi és moldvai eredetű oláhok is ; a tölgyesi szorosban a hollói és tölgyesi oláhok csak e század elején költöztek a moldvai Mádé, Glod és Dormitáru falvakból; uj telepek Solómás, Várhegyalja, Galóczás, Fülpe, Dudád, melyek lakossága tutajkereskedés végett főleg Romániából költözött ide; a putnavölgyi havasi telepek, Békás, Tikos, Ivános, Zsedán-patak, Dámunk, Köszörükőpatak oláh lakossága is újabban telepedett le. A marosszéki oláhok szintén nem régebbiek két száz évnél. Sz. Lőrincz székely lakosait 1661-ben Ali pasa pusztította ki, helyükbe oláhok telepedtek, Sárd 1700-ban még egészen székely falu, ma lakosságának fele oláh, kiket a földesurak jobbágyokul telepítettek oda; ugyan igy kerültek Mosonba is az oláhok, kik ma az egykor tiszta székely község lakosságának felét képezik; Maros-Keresztúr oláhjait a jézsuiták telepítették le a múlt század második felében; Ménes székelyeit a tatárok pusztították ki s helyükbe úgy telepedtek oláhok; Medgyesfalva protestáns székely lakosait 1716-ban üldözte el földesuruk s oláh jobbágyokat telepített helyükbe, ugyanez történt Remetefalván is; Szabad székelyeit Ali pasa pusztította ki 1661-ben; Száltelek Bethlen Gábor idejében székely falu, később megszűnt s csak a múlt század elején eleveníttetett föl, midőn földesura oláh jobbágyokat telepített oda ; Kebelét Ali pasa pusztította el, a földesurak később oláhokkal népesítették be újra.
Mint már egy más helyen igyekeztünk kimutatni, Erdély oláh lakossága nem régibb a XII. századnál. A mai oláhság azonban több rétegből áll. Egy tekintélyes része csak a XVII—XVIII. század folyamán költözött be az aldunai tartományokból s ez zavarta meg az előbbi arányt a nemzetiségek között. A magyarság a Szászföld kivételével még a XVII. században is többségben volt Erdélyben, azonban e folytonos beáramlása az oláhságnak ezek javára döntötte el a számbeli túlsúlyt. A múlt század óta absolut többségben vannak Erdélyben.
*********
Előbbi czikkeinkben reá kívántunk mutatni azon tényre, hogy Erdélyben az oláhság elhatalmasodása s különösen Hunyadmegye s a Mezőség eloláhosodása nem tulajdonítható az oláh faj valami kiváló beolvasztó erejének. A hunyadmegyei és mezőségi magyarok oly nagymérvű elnemzetlenesedéséről, mint felületes szemlélet után gondolná az ember, alig lehet szó. Az oláh elem terjeszkedése az utóbbi két század alatt nem abból állt, hogy a magyarságot mindenünnen visszaszorította s magába olvasztotta, hanem abból, hogy a gyéren népesített s azelőtt magyar lakossággal bíró területeket megszállotta. Vagyis kisebb mérvben ugyanaz történt Erdélyben is, mint p. Louisianában, mely e század elején még franczia volt, ma pedig angol. Az egykori franczia lakosság, mely a század elején mintegy 80 ezerre ment, ma is megvan, az nem veszett el, hanem a terület maga elangolosodott. Az angol elem beözönlése oly rohamos volt, hogy a francziáknak nem volt elég idejük a beolvasztás munkájára. A lakosság nyolcvan év alatt meghúszszorozódott. Ilyenformán történt a vármegyék eloláhosodása is.
Nem! nem történt itt semmi kivételes esemény. Ahol az oláhság oly gyér lakosság közt terjeszkedett, mint Hunyadban, ott a magyarság beolvadása egészen természetes következménye volt a nép élet psychologiájának. Épp oly természetes, mint az, hogy ahol a magyarság zárt tömegébe került, ott meg ő vesztette el nemzetiségét.
Az elmagyarosodásnak legalább is annyi példáját lehet felhozni, mint az eloláhosodásnak. Háromszéken Nagy-, Közép- és Száraz-Ajta, Bessenyő, Bikfalva, Bükszád, Baczon, Al- és Felcsernáton, Gelencze, Ilyefalva, Kilyén, Köpecz, Komolló, Lisznyó, Lemhény, Mikóújfalu, Pólyán, Sepsiszentgyörgy, Szent Ivány. Szotyor, Al- és Feltorja, Uzon és Zalánpatak oláhjai egészen megmagyarosodtak, Árkos, Bölön, Kökös és Volál oláhjai nagyobbrészt, Arapatak, Aldoboly és Osdola oláhjai részben. Megmagyarosodtak továbbá Udvarhelyszéken, HomorodAlmás, Karácsonyfalva, Boldogasszonyfalva, Száldobos, Vargyas, NagyGalambfalva, BözödUjfalu, Küsmöd, Korond, Máréfalva, Oroszhegy, Abásfalva, KisBaczon, HomorodKeméuyfalva, Oklánd, Olasztelek, HomorodSztMárton, FelsőRákosfalva s Bethfalva, s félig Bene, Lövete, Erked és MagyarHidegkut, Csíkban CsíkSzereda, KászonFeltíz, KászonImpér, KászonJakabfalva, CsíkLázárfalva, CsíkMénaság, CsíkSzentgyörgy, CsíkTusnád, KászonÚjfalu, Dánfalva, CsíkSztDomokos, CsíkSzentTamás, GyergyóUjfalu, GyergyóAlfalu, GyergyóSzentMiklós, félig GyergyóCsomafalva, s GyergyóDitró, Marosszéken Nyárád-Andrásfalva, Jobbágyfalva, Baczka Madaras, Vaja, Fintaháza, Sámsond, Száltelek, MezőBánd, Malomfalva, Koronka, MezőKölpény, MezőSztgyörgy, CsikSztIván s Tófalva oláhjai.
Az elmagyarosodott oláhokat s az eloláhosodott magyarokat számszerint bajos összehasonlítani. Alapul a vallást lehetne fölvenni, nevezetesen mennyi a magyar nyelvű a görög keleti és görög katholikus s mennyi az oláh nyelvű a katholikus, református és unitárius hitfelekezetűek közt?
Az erdélyi oláhságnak a magyar elem rovására történt terjeszkedését nagyobb asszimiláló képességén kívül nagyobb szaporaságának is szokták tulajdonítani.
Mennyiben kedvezőbbek az oláhok szaporodási viszonyai, mint a magyarokéi, s mennyiben nem; azt csak összehasonlítás által dönthetni el.
Az újabbi adatok nem igen bizonyítanak az oláh faj feltűnőbb szaporodási képessége mellett. 1839-től, midőn Fényes az egyházi schematizmusok után a Királyhágón innen és túl 2.202,542-re tette számukat, a legutóbbi népszámlálásig, midőn 2.323,788 lélek vallotta magát oláh anyanyelvűnek s 2.408,000 re megy számuk a beszélni nem tudó gyermekekkel együtt, csak kétszázezer lélekkel növekedtek. Negyvenkét év alatt tehát alig 10%ra tehető szaporodásuk, míg ugyanezen idő alatt a magyaroké 34%ra ment. Vagyis, míg a magyar faj évenként mintegy 0.7%kal növekszik, az oláh faj népesedési mozgalma 0.26%ra sem emelkedik.
Ne feledjük azonban, hogy az utóbbi évtizedben járványos betegségek, cholera és diftheritis dúltak az országban, melyek legtöbb pusztítást épp az oláhok közt tettek, úgy hogy tíz év alatt kétszázezer lélekkel fogyott meg számuk. Nem járnánk el tehát helyesen vizsgálódásainkban, ha e kivételes körülményt is számba vennők az oláh faj szaporodási képességének megállapításánál.
1870-ben, a járványok előtt, Keleti K. számításai alapján Konek 2.608,000-re tette a magyar állam oláh nemzetiségű lakosságát. A harminczegy év alatti szaporodás e szerint 406 ezer lélekre, vagyis 18 1/2 %-ra megy, melynek évenkint mintegy 0.6%nyi népnövekvés felel meg. Ez bizony nem mutat valami nagy szaporodási képességre. Ennél nagyobb a magyaroké, mely ugyanazon idő alatt 27% volt, tehát évenkint mintegy 0.8%-ban.
Más adatok is bizonyítják ezt. Egész Magyarországban legkevesebb gyermek az oláhok közt születik. — Hunyadban s BeszterczeNaszódban 1875-ben csak minden 29, SzolnokDobokában 28, Bogarasban, Nagy Küküllőben s Szebenben 27, TordaAranyosban, AlsóFehérben s Krassóban 56, és KisKüküllőben 25 lélekre esett egy születés. A nem oláh megyék közül csakis Árvában és Gömörben volt ily csekély a születési hányad, amabban 27, emebben 26; a többi megyében mindben kedvezőbbek voltak a születési viszonyok. Igaz ugyan, hogy nemcsak a születés, hanem a halálozás is kisebb az oláh megyékben, mint egyebütt, hanem a végeredmény mégis az, hogy a születésekből levonva a halálozásokat, az évenkinti népnövekvés legkedvezőtlenebb az oláhoknál.
Néhány példa elég világosan fog beszélni. Azon hat megyében, hol a lakosságnak legalább is háromnegyede oláh, ez volt a szaporodás 1875ben: AlsóFehérben 1,12%, Szörény ben l,10%, Hunyadban 0,86%, Brassóban 0,6%, Fogarasban 0,47% s SzolnokDobokában 0,11%. Hasonlítsuk össze már most ezekkel azon megyék népesedési mozgalmát, melyekben a lakosságnak több mint háromnegyede magyar, azt lógjuk találni, hogy ezekben általában véve nagyobb volt a szaporaság, mint az oláh megyék közül ama kettőben, melyben a népnövekvés legkedvezőbb eredményt tud felmutatni. Kilencz magyar megye haladta meg AlsóFehér s Szörény születési többletének átlagát: Csíkban l.66, Somogyban 1.61, JászNagyKunSzolnokban 1.61, Fehérben 1.40, Esztergomban 1.38, Veszprémben 1.33, Háromszéken l.25, Hajdúban 1.23 s Udvarhelyen l.22%kal szaporodott 1875-ben a népesség s Torna kivételével, melyben egyedül szállt le a szaporodási átlag ½ (pontosabban 0.53) %-ra, mindegyikben meghaladja vagy megközelíti az l%-kot, u. m. Hevesben l.11, Csongrádban s Komáromban l.06, Győrben, Borsódban és Szabolcsban 0.90%.
Eddigi vizsgálódásaink folyamán igyekeztünk kimutatni, hogy az oláhság a magyarral szemben sem valami különös beolvasztó, sem valami nagymérvű terjeszkedett s a magyar elemet visszaszorította, az folytonos beszivárgásnak az eredménye. Ezek után csak az van még hátra, hogy Erdély nemzetiségeinek múlt századbeli számarányáról szóljunk néhány szót. Erre vonatkozó adatokat Erdély régebbi geográfusai közül Benkőnél, Marienburgnál s Lebrechtnél találunk.
Benkő József „Transsylvania“ja nem ugyan egyenesen a nemzetiségre, hanem a vallásfelekezetek viszonyára és lélekszámára nyújt adatokat. De Erdélyben, hol vallás és nemzetiség oly szorosan egybefügg, ez adatok is nagyon értékesek.
E szerint 1766ban volt Erdélyben: 140.043 református, 93.135 római katholikus, 28.647 unitárius és 130.365 lutheránus. A mi a görög hitűek számát illeti, arra nézve az 1766ik évre Marienburg hoz fel adatokat, midőn 677.306 lélekre teszi számukat. Benkő szerint 1761ben 547.243an voltak, csakhogy a barczasági oláhok nélkül. 1772ben volt 116.958 görög katolikus és 558.076 görög keleti, összesen 697.306 lélek.
A római katolikusok, reformátusok és unitáriusok — kevés német, örmény és orosz kivételével — magyarok, a lutheránusok szászok s a görög hitűek pár száz görög, szerb és bolgár kivételével oláhok, így tehát 1766ban volt Erdélyben:
261.000 magyar,
130.000 szász,
677.000 oláh.
Volt ezenkívül, mintegy ezer örmény (1772ben 197, 1791ben 246 család) GyergyóSzentMiklóson, Szépvízen, Kantán, Szamosujváron, Erzsébetvároson, Beszterczén, Görgényen, Felfalun s Petelén, 250 bolgár (1772-ben 50, 1791ben 31 család) Alvinczen, Déván s Brassóban a Bolgárszegen, mintegy négyszáz görög (1772ben 83, 1791ben 103 család) főleg Szebenben és Brassóban, mintegy 700 szerboroszbolgár (136 család), kik eredetileg FehérOroszországbeliek voltak s innen költöztek Szerbiába és Bulgáriába, onnan Bongárdra, Csűrre s Kis- és Nagy Csergődre. Volt továbbá mintegy harmadfél vagy háromezer zsidó (1772¬-ben 554, 1791-¬ben csak 31,4 család) Gyulafehérvárott, Náznánfalván s Maros¬vásárhelyt, azután mintegy 40— 50 ezer czigány (1772-¬ben 3.769 letelepült s 3949 félig települt család, ezenkívül vándor czi¬gányok; 1791-¬ben volt 11,610 család.)
Erdély összes lakosságát e szerint 1766¬-ban 1.110.000 lélekre lehet tenni, melyből 61% oláh, 23% % magyar, 11%% szász, a többi vegyes ki¬sebb nemzetiségű.
A legutóbbi népszámlálás szerint Erdély összes lakossága 2.084.048 lélekből állott, melyből oláh ajkú 54.6% , magyar ajkú 29%, német ajkú 9,8% volt. Ide azonban nincsenek beleszámítva a kapcsolt részek, nevezetesen Szilágymegye, Aradmegyének nagyhalmágyi járása, mely a feloszlatott Zaránd¬hoz, s Szatmárnak nagysomkuti járása, továbbá Kapnikbánya s még pár községe, melyek Kővár vi¬dékéhez tartoztak.