Hunyadmegye kihalt családjairól.
(Adalék Dobai nyomán, a hunyadmegyei családok aranykönyvéhez.)
Köszönteni tisztesség, fogadni kötelesség. A mit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Az én korom ily aranyszabályai indítanak, hogy kötelességemet teljesítsem a Hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat iránt, mely, lehet hogy életem 80-ik, írói életem 60-ik éve alkalmából, tiszteleti tagjai sorába méltatott. Ha valaki, a történetíró másoknak él. A történetíró gyönyöre: dicsőíteni másokat, különösen azokat, kiktől nem várhat semmit. S nem oda esik tekintetem, hogy mit érez, ha az élők elismeréssel jutalmazzák , hanem oda, hogy akitől nem vártam volna, egyik munkám írásánál segített, emlékezetével, írásával, mit most, félszázad múlva előkerestem ; s mert hunyadmegyei volt, nem köszönthetem az ő s társulatunk hazáját méltóbb tárggyal, minthogy iratát ismertetem s emlékezetét hálából felújítom.
Társulatunk közelebbről, a történelem és régészet mellett, programjába vette a történet másik segédtudományát, a családtörténetet is Hunyadmegyére nézve. Initialét kívántam rajzolni társulatunk ez új munkájához, hogy ha árad belőle valamelyes dicsőség, essék vissza az is a megyére, hű fiára, ki nekem Hunyadmegye élő s kihalt családjait összeírta.
S az is vezet, hogy mint nem hunyadmegyeinek méltatása, a tárgy érdemét növelni fogja. Tizenkét év előtt, mint az országos »Magyar történelmi társulat« tagjai, 1887 július végén vendégei voltunk Hunyadmegyének s egyik felolvasónk részéről azzal köszöntöttük vendéglátóinkat, hogy magyar eredetüket kétségessé tettük. Hazamentem.
Elővettem Erdélyi történelmem 1. kötetét, s benne (a 114—113. lapon) a kenézekről írt czikkelyt. Szerettem volna figyelmeztetni az illetőt, hogy az erdélyi történetbúvárok még a forradalom előtt tisztázták e kérdést, még pedig okmányok alapján, s azon eredményre jutottak, hogy nemcsak a királyi váraknak, hanem az egyes családoknak is voltak kenézei, s ha voltak, azt kérdhetjük már most, miféle natio volt a földesúr, s ha nem volt magyar, kinek kenéze volt?
Az akkor lefolyt vitára, melyhez magyarok, szászok hozzászóltak, egy névtelen munkácska adott okot, mely azt vitatta, hogy az erdélyi kenézek oláhok és pedig oláh nemesek voltak. A vita folytán kiderült, hogy Erdélyben mindenfelé, még a Székelyföldön is voltak kenézségek, s kitűnt az is, hogy a legtöbb Hunyad megyében volt, mint különben is Erdély legnagyobb megyéjében. Ez az eszmemenet kelthette fel a gondolatot, hogy a hunyadmegyei családok e kenézek utódai. Különben, hogy a hunyadmegyei kenézek később magyar családok törzseivé lehettek, történeti ténynek vehetjük. S ha van Erdélyben pont, hol kérdésessé lehetne tenni a családok magyar eredetét, az egyedül bogaras vidéke, mely a történeti nyomozások gyanítása során a honfoglalás utáni időkben szakadt Oláhország akkori területéből Erdélyhez. Mindezt futólag hoztam fel, mint társulatunk egyik feladatát. Annyival is inkább, mert czímem a hunyadmegyei kihalt családok emlékezetének felújítására szolgál.
Pusztulunk, hangzik naponta a sajtóban. Minden családfa kipusztulásában, hogy azzal a kifejezéssel éljünk, egy magja dől ki. Minden család kipusztulása nemzeti veszteség. Ez a gondolat arra vezetett, hogy ha félszázaddal ezelőtt összeírtam az erdélyi nevezetesebb családokat, különös tekintettel az élőkre, pillantást vessek az Erdélyben századunk utolsó felében kihalt családokra. S azon szomorú eredményre jöttem, hogy a forradalomra lejött mintegy hatvan mágnás család majdnem fele kihalt, legalább erdélyi ága nálunk kipusztult. S bár főbb nemes családjaink közt is nagy volt a pusztulás, aránylag még sem volt e félszázad pusztítása akkora, mint a mágnás családoknál, kiknek utolsó sarjairól emlékiratot vettem fel. Ez úton érkeztem a hunyadmegyei kihalt családok témájához, melynek már czíme is jelzi, hogy csakis adalék kíván lenni. Azzal a megjegyzéssel, hogy aki utánam jön, szerencsésen kutathat, ahonnan én merítettem: gr. Kemény Józsefnek az Erdélyi Múzeum-Egylet könyvtárába letett szemmatográfiája kézirati dolgozatában, s ha megtalálható: Torma József, Hodor Károly, Mike Sándor genealógiai gyűjteményében.
Ha van Erdélyben megye, mely büszke lehet fiaira, családjaira, az első sorban Hunyadmegye. Jó talaj, jó levegő csak úgy termette a nagy embereket. A dicső Hunyadiak, a legnagyobb magyar hadvezér, a legfelejthetetlenebb király, s Bethlen Gábor bölcsője ringott ott, a legnagyobb erdélyi fejedelemé, ki nélkül nem lett volna megmentve az erdélyi fejedelemség, s ha nem lett volna megmentve, most a magyar állam csak történeti emlék volna. S ha Erdély történetét a millenium századában vesszük, Hunyadmegye fiai, családjai neve futja végig századunk történetét. A forradalom előtt a Nopcsák, Jósikák lobogtatják a kormány, s velök szemben a Kendefiek, Gyulaiak a liberalizmus zászlóját, s a forradalom után a Kuunok neve emelkedett történelmi magaslatra. Egy ily megye tudományos világának figyelme méltán fordult a megyei családok történetére. Már azért is, hogy épen Hunyad megyében történik a legkevesebb változás a családi viszonyokban. Kifejezést nyert, mit méltán hangoztatunk: kié a föld, azé az ország. Ha csak az újabb időket tekintjük is, társulatunk nyomozása előtt bőven elég tágas tér áll, mert, ha az élő családokat s azon kihalt családokat, melyeknek neve a köztörténet, vagy a megye történetébe szövődött, következő névkoszorút adja: Ágh, Bája, Balla, Balika, Bálint, Balog, Barcsai, Brázovai, Benedikti, Biszkári (később Dédácsi, Bobik, Borbély, Buda, Csolnakosi, Csulai, Dobai, Fekete, Folti, Galgócs, Győrfi, Gyulai, Gridi, Goró, Ivály, Jósika, Jordán, Kakucsi, Kapi, Kéméndi, Kendefi, Kenderesi, Koncz, Kuun, Lugosi, Lukács, Makrai, Mara, Moldován, Naláczi, Nopcsa, Palatics, Pogány, Ponori, Puji, Rápolti, Szálfi, Sándor, Szeredai, Tornya, Török, Zalasdi, Zeyk, Zudor, Vadas, Váradi.
Azonban Hunyadmegyére nézve sem vagyok csupán saját tudásomra utalva. Forrás áll előttem Hunyadmegye egy öreg fiától, ki felkérésemre akkor, midőn az ötvenes években genealógiával foglalkoztam, az akkor élő családok lajstroma mellett, kitért a kihalt családokra is. Ez Dobai György, kinek Szilágy-Somlyón 1856 júl. 9-én kelt szomorú jelentésének kezdő sorai 76 évre terjedő életét siratják, s mint végszavai mondják: benne kihalt a páratlan emlékezőtehetség s a tudományok gazdag kincstára egyike , amit, mint a ki Kolozsvárit lakása alatt az öreg urat ismerni tanultam, szintén aláírok. Dobai félívre terjedő hagyatéka már azért is érdekes, mert családi traditiókon alapul. A tudtával kihalt családokat három csoportban közli: régen, kora előtt és korában kihaltakra osztva. Mihez én egy negyedik korszakot hozok, mi írása keltétől, 1853- tól kezdődik.
A régen kihaltak közül csakis azokról emlékezik, kik nem Hunyadmegyéből íratták magokat, mint: Borbély, kik Simáról — Magyarország öt Sima nevű községe valamelyikéről — íratták magokat. Fiúágon utolsó Borbély György, a nevezetes hadvezér, ki sánta lévén, szekérből intézkedett. Egy alkalommal ezer rabot kapott, azzal építtette Algyógyon azon nagy kastélyt, melyet a Kuun-család bír. Maga is ott lakott.
Kapi, kik közűl Kapi Györgyről emlékezik meg, ki Aranyon lakott, mely hajdan Rápolti Györgyé volt, kit Apafi fejedelem kegyetlenkedéseiért, fenyegetődzéseiért elfogatván, szűk tömlöczbe záratott a dévai várban, honnan cselédjei el akarván szöktetni, kötéllajtorjája elszakadt, sziklára zuhant és kínosan halt el. Felemlítem, hogy a Kapiak fészke, a Kapivár romja Eperjesnél ma is hirdeti a család egykori fényét.
Lugosi, Lugosról íratták magukat. Emlékezete szerint az utolsó Lugosi László volt, kinek két leánya: Anna radnóti Balog Jánosné, Judit Miksa Gáborné lett.
Moldován, Tótiban lakott, Piski mellett. Teljesen kihalt.
Palatics, utolsó volt György; leánya Erzsébet Barcsai Ferenczné lett. Egy más fejezetben hozza a fiúkban, leányokban kihalt törzsökös családokat, melyek az ő kora előtt nem sokkal haltak ki, kiknek egy részével Dohai családja kötelékben állott. Milyenek:
A Balika család, maros-németi előnévvel. Nagybirtokú család. Nevezetes tagja Balika Bálint, ki mutua fassionál fogva Kéméndi Márkkal a branyicskai (régebben brancsikai) uradalmat is bírván, a branyicskai kastélyt ketten építtették. Az utolsót, Balika Ferenczet —mint írja —értem, mint gyermek elégszer voltam nála Kitiben, ahol lakott; mintegy 68 évvel ezelőtt halt meg. Szép birtoka egy részét a leánymaradékok bírják. A Muncsel nevű havast a királyi kamara a hunyadi várhoz csatolta.
A Dédácsi, régebb Biszkári család, dédácsi előnévvel. A Biszkári nevet egyelőre Dédács oláh nevéről Biszkáról vette volt. Az utolsó fiú Dédácsi László, feleségétől, alpestesi Balog Annától, egy leányok volt: Erzsébet, később Török Ferenczné. Ez volt utolsó leány. Ennek — amint írja — én vagyok maradéka s néhai testvérem, Dobai Eszter kéméndi Váradi Ignáczné fiai: Albert, Ádám és Gyula.
A Folti családról megjegyzi, hogy Foltról írá magát s ott is lakott, a többiekben utódaira utal. Nem nővére kezén lévén egykori birtokuk, mint látogató, hogy pótoljam egy részét az utódok helyett, a következőket írhatom róluk. Mint Hodor Károlynak az ötvenes években nekem küldött jegyzéke mutatja, az utolsó Foltiak: Bálint és Ferencz Bálint, kinek neje Jósika Mária, 1683 jún. 28-ikáról végrendelkezett. Egy leánya volt, Mária, ki gróf Bethlen Lászlóné lett, kitől a hatodik nemzedék egyik tagja gr. Bethlen Gergely adta el mai birtokosának. Az udvarban, helyéről kimozdítva, két kőlap van feltámasztva, egyiken a felírat: Jósika Mária, s alatta czímer, melyen a Bethlenek kígyója, úgy vélem, a Jósikák czímerét fogja körül. A másik lapon hosszas feliratban megvan írva, hogy ezt a tornyot, (mi egyébiránt csak 7—8 méter magas, egy szobát tartalmazó emeletes épület) Folti Bálint párja építtette 1719-ben. A másik utolsó Foltinak, Ferencznek, nejét Hodor nem jegyzi. Ennek is csak egy leánya van, Anna, ki Pókai Miklósné lett, kinek szintén Anna leánya csapói Turóczi Jánosné. Folt községén kívül, a hegyoldalban két kis rom áll, fedél nélkül, egyik pincze lehetett, a másik biztosan egy kápolna, mialatt boltozott sírbolt, feltörve, teljesen üresen. Mellette egy földön heverő kőlap, rajta félig olvasható felírat, miről az évszám ki nem vehető, de a Folti név igen, pár év előtt a Ferencznév is kivehető volt, szintén olvastam. A harmadik utolsónak, Jánosnak, kinek Borka leánya P. Horváth Kozmáné, Folton semmi nyoma.
A Rápolti család, rápolti előnévvel. Az utolsó fiú, Rápolti György horvát bán, neje magyarországi Ravazdi Kata. Leányok Ilona, férjhez ment az akkori időben élt három Tárnok-Macskási testvér közül az egyikhez. Meghalván Rápolti György, a három Macskási fiú nyerte meg jószágait, azok maradékai bírják most is. Mint Dobai írja, onnan tudja, mert anyai ágon ezek egyikének maradéka. S megjegyzi, hogy családfája nála a forradalomkor pusztult el.
A Szálfi család, sárfalvi előnévvel. Kipusztult, jószágai a Barcsai-családra szálltak.
A Zalasdi család, zalasdi előnével. Jószágai az utolsó leánynyal, Borbálával, a Barcsaiakra szálltak. A gridi Gridi családot utána veti, de megjegyzése hozzá nincs. Az ő éveire kihalt családok czíme alatt hozza:
A Bája családot, borhátvízi előnével. Utolsó fia Ignácz, egy igen kedves, sokat utazott, jó készültségi ifjú, ki élete világában halt el. S hozzá adhatjuk, hogy az utolsó Bája leány Mária, a báró Bánfi Albert anyja volt.
A Bobik család, karánsebesi előnevel. Az utolsó fiút, Bobik Ferenczet, Dobai gyerekkorában sokszor látta.
A Gargots család nagyváradi előneves. Utolsó fiú Dániel volt, kedves jó ember. A név Borbálában, Bakánéban élt tovább, Dániel leány testvérében. Hogy Dohait pótoljam, utalok »Erdély nevezetes családai« cz. munkám 270. lapjára, hol az általa említett Balika, Bája, Biszkári-Dédácsi, Folti, Rápolti, Sárfi, Zalasdi már a forradalom előtt kihalt családok mellett, mint szintén kihaltakat, felhozom az alpesiesi Ágh, a gyógyi Gyógyi, a reketyei Marsinai s a benczenczi Olasz családokat.
Hogy a kihalt családokkal végezzünk, fejezzük be azzal, hogy Dobai 1856-ban történt halála előtt (amit nem említett) már kihalt volt fiágban a gróf Kendeffi család Kendeffi Ádámban 1832-ben, a báró Naláczi család, Naláczi Istvánban 1844-ben, s halála után a gróf Gyulai család polgári, illetőleg Erdélyben élő ága, gróf Gyulai Lajossal, 1869-ben.
Az élő családokra térve, Dobai nyomán haladva, szerinte, amennyire eszébe jutottak, 1853-ban a következő nagyobb családok éltek: a nagybarcsai Barcsai, galaczi, bugyesdi Buda, brázovai Brázovai, fejérvízi Bálint, felsőszilvási Balia, csolnakosi Csolnakosi, csulai Csulai; következik, mit nem sorol elő: a kis- és nagydobai Dobai, felsőszálláspataki Kenderesi, seréli Kenderesi, malomvízi Kendefi, demsusi Lukács, felső-szálláspataki Mara, vízszentgyörgyi Makrai, naláczi Naláczi, felső-szilvási Nopcsa, puji Puy, klopotivai Pogány, ponori Ponori, kéméndi Váradi, alpestesi Válya. S végül, kik nem Hunyadmegyéből íratják magokat, de régtől fogva a megye tagjai: a karánsebesi Ivuly, toronyfalvi Tornya, bélteki Vadas család.
S hogy becses jegyzékében semmi se maradjon figyelmenkívül, oda veti : »Lozsád olyan helység mely mai napig is a régi székely mód szerint, ágazatokra oszolva bírja három falu javait, úgy mint: a Fekete, Győrfi, Zudor ágazatok, s ezek onnan is íratják magokat.«
S hogy emlékezetét utánpótoljuk, kimaradtak: a Benedikti, báró Győrfi, báró Jósika, gróf Kunn, Zeyk, s az akkor még élő gróf Gyulai családok, kikről »Erdély nevezetes családai«-ban bővebben megemlékeztem, az általam tárgyalt 24 hunyadmegyei család között, mit aztán Nagy Iván »Magyarország családai«-ban kiegészített. E családok a következők: Alsó, Barcsai, Benedikti, Brádi, Brúz, Csolnokosi, Eperjesi, Győrfi, Gyulai, Hollaki, Hunyadi, Jósika, Kapi, Kendefi, Kenderesi, Kozma, Kriszcsóri, Kun, Macskási, Makrai, Naláczi, Nopcsa, Váradi és Zeyk.
Végigpillantva a Dobai és általam ismert kihalt és élő hunyadmegyei családok névsorán, előadásom czélja nem volt más, mint Dobai reminiscentiáit közzétenni. Hangsúlyozni társulatunk családtörténeti mozgalmának jelentőségét, mi a tudomány szolgálata mellett nem lehet más, mint az, mi abban a sötét korszakban Erdély nevezetesebb családjai megéneklésére indított, mit munkám végszavaiban így fejeztem ki: egy nemes ambicziót kívántam termékenyíteni, mely családaink falanxát, a nemzet érdekében tiszteletben tartassa. Mert minden családdal a nemzeti ügy egy magfája pusztul ki.
Előszámláltam a családokat, nyissunk minden névnek egy lapot s jegyezzük, melyik mit hozott a nemzet, a haza és szűkebb hazája (megyéje) oltárára. Mint ahogy már több vármegye megtette vagy teszi, hagyjuk fenn, kiknek köszönhetjük ezredéves fennmaradásunkat, kik ünnepelték meg a Milleniumot, s kik kezébe teszi le a géniusz a második ezer évünk kezdeté t - Hunyad megyében,
Kőváry László
Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Tizennegyedik Évkönyve, szerkesztette dr. Veres Endre, Déva, Nyomtatott Hirsch Adolf Könyvnyomdájában, 1900, 51-57 oldal.