A harói probléma, 1921-1940-ben. Új urak árnyékában.

   Árnyékban lenni általában kellemes dolog: az urak árnyékában, egy diploma vagy kereszt árnyékában. Valaki ezt akkor teszi, amikor szüksége van rá: a meleg miatt, protekció miatt, tudatlanság vagy babona miatt. Legtöbbször ez hasznosnak bizonyul az alanyra nézve, de nem mindig akkor, amikor egy kisebbségről beszélünk. Vannak helyzetek, amikor meg kell húzódni, de amikor ezt gyávaságnak könyvelik el, akkor ki kell állni, mert különben eltipornak, eltaposnak, megaláznak.
   Európa és a világ térképén nagy változásokat hozott az első világháború utáni békekötés. Talán a legjobban fejezte ki magát erre vonatkozóan a volt II. Vilmos császár, amikor úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a békekötés meghozta a feltételeket egy újabb és nagyobb háború kitörésére. Két évtized múlva ez be is következett.
   A trianoni béke aláírása után (1920. június 4.), az új államok kezdtek lassacskán vérszemet kapni, nem voltak megelégedve a bekebelezett területekkel, nem tartották be a kisebbségekre vonatkozó ígéreteiket, és nagyjából mindenki küzdött mindenkivel, országokon belül vagy kívül: a tótok a csehekkel, a szerbek a horvátokkal, a franciák a németekkel, a görögök a saját királyukkal, Edvard Benes újdonsült csehszlovák elnök a magyarokkal, a románok mindenkivel (bolgár, orosz, magyar, zsidó), vagyis egy általános elégedetlenség volt világszerte. Minket inkább Erdély és Bukovina érdekel, mint szülőföldünk.
   Elsőként igyekeztek az új földesurak mindenhova saját regáti embereiket elhelyezni, még akkor is, ha ezeknek semmi felkészültségük nem volt az illető pozícióra. Ezzel egyidejűleg mindenkit meneszteni, aki nem volt regáti. Majd jött a földreform, a nyelvreform, a tanügyi reform, a felekezeti iskolák beszüntetése, a központosított adóbeszedések. Minden pénz Bukarestbe utazott, és csak kevésnek akadt visszatérő jegye, Erdélybe, Bukovinába vagy a Bánságba. A román kormány akkor is azt tette, amit most: civakodtak egymással a pártok, elfeledve, hogy kormányozni is kellene. Tért hódított a fanariótizmus, a lefizetések, csúszópénzek, besúgások, kihágások és hatáskör átlépések a törvény képviselői által, és ezek mindennapos jelleggel.
   Nagyon jól rátapint az Ellenzék újság a helyzetre egyik cikkében: „Az impériumváltozás azonban alaposan rácáfolt arra a közmondásra, hogy az „új seprű jól seper". Amióta a városi tisztviselőket a kormány nevezi ki s a polgárság néma szemlélője annak, hogyan sáfárkodnak a város új urai a közvagyonnal, a városháza felé az elégedetlenség megnyilatkozásai hullámodnak”. (Ellenzék, 1924. március 16.).
   Déván, még a múlt század nyolcvanas éveiben bukovinai csángók telepedtek le, akiknek külön telepük van saját bíróval. Ez a csángótelep látja el egész Déva várost zöldségfélével, lévén lakosai legalább is olyan ügyes és szorgalmas kertészek, mint a bolgárok. Boldogultak is, szereztek egy kis pénzt, s 1912-ben meg tudtak venni Déva város és Haró község összeszögelésénél egy 126 holdas kincstári birtokot, az úgynevezett „Földvárt“, melynek vételárát teljesen kifizették, s így a telekkönyvi, átírás is megtörtént.
   HOGYAN KEZDŐDÖTT?
   A húszas évek elején országszerte megindultak a kisajátítások. A dévai csángók birtokai is kisajátítás alá estek s családonként csupán 2—10 hold földet hagytak meg. Kivételt képeztek a Maros jobb partján fekvő 76 holdas Földvár, amely továbbra is a csángók tulajdonában maradt. Néhány harói gazda kérvényt nyújtott be az elsőfokú agrárbizottsághoz s kérték a harói határban fekvő Földvár kisajátítását a község javára. Az elsőfokú agrárbizottság Craciunas Rudolf dr. táblabíró elnökletével kimondta, hogy az első kisajátítási eljárásra már nem lehet visszatérni s így a Földvár továbbra is a dévai csángók kezén maradt.
   A harói gazdák ekkor a Consilieratul Agricolhoz fordultak. A Consilieratul Agricol 1923-ban visszatért az ügyre s a 76 holdas Földvárat a haróiak javára kisajátította. A csángógazdák ezt a határozatot a legfelsőbb agrárbizottsághoz, a Comitetul Agrárhoz fellebbezték meg, amely 1927-ben visszahelyezte őket birtokukba. A járási agrárbizottság Georgescu táblabíró elnökletével képletesen végre is hajtotta az ítéletet, de a tényleges birtokbaadást egy hatóság sem tudta keresztül vinni. A harói gazdák tehát továbbra is birtokolták a Földvárat. A csángógazdák ekkor birtokháborítási pert indítottak. Donáth Géza dr. járásbíró ítéletében helyt adott a keresetnek s visszaadta a földet a felpereseknek. A haróiak ekkor a törvényszékhez fellebbeztek. A törvényszék Dragu-tanácsa megsemmisítette a járásbíróság ítéletét formai okok miatt. A csángók felfolyamodással éltek s a Semmitőszék megsemmisítette a dévai törvényszék ítéletét, a Semmitőszék ugyanis nem látott formai akadályokat fennforogni s így a törvényszéket új ítélethozatalra utasította. A törvényszék újból tárgyalta az ügyet, helybenhagyta a járásbíróság ítéletét s a földet visszaítélte a jogos tulajdonosoknak. A haróiak a törvényszék ítéletét a Semmitőszékhez fellebbezték meg, a Semmitőszék azonban megerősítette a törvényszék döntését. A legfelsőbb agrárbizottság s a semmitőszéki döntés tehát egybehangzó volt: a Földvár a dévai csángó-telepesek tulajdonát képezi.
   MOLNÁR PÉTER CSÁNGÓGAZDA HALÁLA A MAROSBAN.
   A telepesek tehát elhatározták, hogy a Maros jobb partján fekvő 76 holdas földet ténylegesen is birtokba veszik. Az 1928-as évben 12 csángógazda egy rendőr kíséretében megkísérelte a föld birtoklását. A harói gazdák hallani sem akartak erről. Kapákkal és ásókkal felszerelve megtámadták a csángókat és visszaszorították őket a Marosig. Molnár Péter csángógazda a Maros hullámaiban lelte halálát, míg a többi 11 gazda csak több sebből vérezve szabadulhatott meg. A verekedést bűnügyi feljelentés is követte, de a bűnügyi eljárás eredménye mindmáig ismeretlen. Azóta minden kormányt foglalkoztatta ez az ügy. Az akkori magyar párt a Népszövetségig vitte a kérdést s annakidején a nemzetközi sajtó is foglalkozott a jogbitorlással. Dragomir Silviu dr. kisebbségi miniszter előterjesztésére a Tatarescu-kormány Draia Zeno dr. kisebbségi jogtanácsost küldte ki a helyszínre. A tárgyalás alkalmával, a készpénzzel való kártalanítás bizonyult a legmegfelelőbb megoldásnak, amit a csángógazdák is elfogadtak. Nem¬rég aztán a csángók küldöttséget menesztettek a fővárosba. A kormány ekkor 2 millió 306 ezer 250 lejjel kártalanította a 90 csángó gazdát. Sok huzavona s a jogi fórumok igazságos döntése után végül ténylegesen elintéződött ez a kényes kérdés.

   Kezdődik a pereskedés, az 1921-es agrárreform életbelépte után.

   Ellenzék, 1924. április 6. Kedvező fordulata dévai csángótelepesek ügyében. Döntött a legfőbb agrárbizottság. Visszaadják a csángók földjeit.
A csángótelepesek ügyével több ízben foglalkozott az Ellenzék. Megírtuk, hogy az agrárreform során szegény telepesektől elvették földjeiket. Kettős veszedelem fenyegette őket: Először is semmisnek tekintették azokat a szerződéseket, amelyeket annak idején a magyar kormánnyal kötöttek, és amelyekkel végleges tulajdonukba mentek át telepeiknek. Másodszor túl szigorúan alkalmazták velük szemben a törvényt, amikor az agrárreform során családonként csak 4 hold földet hagytak meg azoknak a famíliáknak is, amelyek már évtizedek óta dolgoztak a telepükön.
Ez az eljárás valóságos pánikot idézett elő a telepesek körében, amelyet Herberger kivándorlási ügynök szépen gyümölcsöztetett a maga számára azzal, hogy a csángókat tömeges kivándorlásra bírta. Most aztán nagyjelentőségű fordulatról számolhatunk be. Március hó 24-én döntött a legfőbb agrárbizottság ez ügyben és kimondta, hogy az egész eljárás megsemmisítésével az összes telepeseknek meghagyja eddigi birtokaikat. Folyó hó 3-án hozta Dévára Szőcs Jakab csángógazda személyesen e legfőbb döntést a miniszter azon külön utasításával, hogy adják vissza a csángóknak földjeiket és szüntessék be velük szemben a kisajátítási eljárást.
   Az igazságnak tartozunk annak a kiemelésével, hogy Panaitescu dévai szenátor hetekig küzdött, exponálva magát a magyar telepesek érdekében. Ugyanígy kivette részét a munkából dr. Dubles prefektus is, aki személyesen kifejtette a miniszter előtt, hogy Déva városát érzékenyen érintené az, ha a munkás, rendszerető és termelő csángó népet kiüldöznék.

   Magyar Nép, 1924. április 12. Döntés a dévai telepesek javára.
  Az Ellenzék napilap fontos hírt közöl a telepesek birtokügyére nézve. A legfőbb agrárbizottság kimondotta, hogy a dévai csángók telepeinek kisajátítását megsemmisül és az összes telepeseket, meghagyja birtokaikban. Remél¬jük, hogy ez az igazságos eljárás a többi telepes községek javára is érvényesülni fog.

   Magyar Nép, 1927. április 23. A törvény megcsúfolói.
  Felháborító eset történt Déván, a csángó telepesek rovására. Amint annak idején többször írtunk róla, a dévai telepesek földecskéit is megtámadta az agrártörvény. Sok költséggel és szívós kitartással mégis sikerült a telepeseknek földjeik egy részét visszaszerezni. A legfelsőbb bíróság, a Semmitőszék közelebbről ítéletet hozott, amely a telepeseket újra birtokukba helyezte. Az ítélet alapján a gazdák hozzáláttak földjeik tavaszi munkájához. Csalódtak azonban, mikor azt hitték, hogy a törvényes ítélettel minden akadály elhárult az igazság útjából. Haró község lakói, akik szemet vetettek a csángók földecskéire, nem hajoltak meg a törvény szava előtt, hanem a legdurvább erőszakhoz folyamodtak. E hó 12-én Haró község egész férfi lakossága kapával és kaszával fölfegyverkezve megtámadta a mezőn dolgozó dévai magyarokat. Véres küzdelem támadt, amelyben hat magyar súlyosan megsebesült, míg a hetediket, Molnár Pétert, félig agyonverték, majd elalélt állapotában a Marosba fullasztották. A sebesülteket később szedték össze a szántóföldekről, ezek közül is többnek kétséges az életben maradása. Az eset gyászosan mutatja, hogy hová vezet a sok törvényszegés, faji izgatás, amely itten a kisebbségek, megrontására folyik. A harói kaszák és kapák az ország becsületén is sötét sebeket vágtak.

    Erdélyi Gazda. 1927. április 24. Halálos végű agrárincidens Haró községhatárában. 

   Pesti Hírlap, 1927. május 14. A harói csángó áldozat temetése.
  Déváról jelentik, hogy a harói véres események áldozatát, Molnár Péter csángó gazdát, akit a felizgatott oláh falubeliek a Marosba űztek, ahova a szerencsétlen ember belefúlt, — olyan temetésben részesítették a csángók, amilyen ezen a vidéken még nem volt. A megye minden részéből ezrével zarándokoltak az emberek a koporsóhoz.
   A Magyar Párt „Molnár Péternek: a magyarság" fölírású koszorúján kívül más koszorúk és virágok borították be a ravatalt és a csángó gazdák fogadalmat tettek, hogy a mártír halott tüdőbeteg feleségét és öt kiskorú árváját soha el nem hagyják.
A felizgatott oláhok vezetőit, akik ásóval, kapával vezették a rohamot a földjükön dolgozó csángó lakosság ellen, mind a mai napig nem tartóztatták le. Félhivatalos jelentés szerint „a vizsgálat tovább folyik…"

   Magyar Nép, 1927. május 21. Ragadós példa.
  Megemlékeztünk arról a felháborító esetről, mely Déván történt a magyar telepesekkel. A harói támadók egyik áldozatának, Molnár Péternek a holttestét a Marosban megtalálták, és óriási részvéttel temették el.
A temetéssel majdnem egyidőben újabb vérengzés történt az agrár-reform jogcímén.
Szalárdon, Marostorda megyében, a Bánffy-féle erdőbirtokon a törvény rendelkezése értelmében fenyő csemetéket ültettek. A falusi nép kaszákkal, botokkal rohanta meg az ültető munkásokat, Varga erdőőrt félholtra verték, majd az ültetvényeket elpusztították. A haróiak szomorú példája — úgy látszik — iskolát tesz a törvények semmibe vevésében.

   Magyarság. 1927. június 1. A dévai csángókisgazda román gyilkosát érdemei elismeréséül rendőrré nevezték ki. (kivonat)
Bukarest, május 31. Egy embert kineveztek ma rendőrnek. Az efféle hírekben voltaképpen semmi újság nincs, mert hiszen a rendőrök Romániában folyton jönnek-mennek, változnak; akit tegnap kineveztek, ma elcsapják, mert kiderült róla egy és más, s aztán újat kell helyére állítani. De ennek az embernek kinevezése mégis csak nem olyan mindennapi dolog, ez már elvi kérdés. Az illető ugyanis a hunyadmegyei Haró községből való román parasztember, s egyetlen kinyomozott és vád alá helyezett tagja annak a százhúsz főnyi gyilkos csoportnak, mely az idén április 12-én megrohanta Déva határában a visszaítélt földjeiket békésen méregető csángókat; egyiküket a Marosba fojtotta, a többit súlyosan, részben életveszélyesen megsebesítette.
   Annak idején a Magyarságban beszámoltam röviden erről a merényletről, előzményei azonban csak most derültek ki hitelesen a megtámadott csángók feljelentéséből. Ha a nyomozás eddig csak annyi eredményre vezetett, hogy egyetlen gyilkost tudott megállapítani, s azóta, mint nemzeti hőst, aki kellőleg megállta a próbát, ezt is éppen rendőrnek nevezték ki, legalább annyi hasznát vegyük a bűnügynek, hogy ennek kapcsán kis kultúrképet mutassunk be a huszadik század Romániájából.

  Magyar Nép, 1927. június 25.
  A harói gyilkosság és a magyar telepesek földjének ára. Amint a lapok írják, a dévai prefektus 160,000 lej honoráriumot kötött ki magának arra az esetre, ha a haróiak számára megszerzi a magyar telepesek földjét. A „Viitorul“ nevű román újság szerint ez volt az oka, hogy a gyilkossággal és véres verekedéssel végződő földszerzésre bujtogatta a román földműves embereket. A magas közhivatalt viselő ügyvéd, a Viitorul szerint az anarchia, magvait hintette el ezzel és az esetet közigazgatási orgiának bélyegzi.

  Keleti Újság, 1928. április 13. A kormány Bihar vagy Arad megyében földet ajánlott fel a harói csángó telepeseknek. (Déva, április 11.).
A harói csángó telepesek ügyében érdekes fordulat állott be. A kormány megbízásából a dévai agrártanácsos felajánlotta a telepeseknek, hogy földjeikkel egyenlő értékű földet bocsát rendelkezésükre Arad vagy Bihar vármegyében. A telepesek ezzel szemben kijelentették, hogy ők földjük pénzbeli ellenértékét kérik, vagy pedig a földjeikkel határos Bezsán község határában megfelelő földeket. Az ügy fejleményeit nagy érdeklődéssel várják.
  A dévai agrártanács a csángók kérését tudomásul vette és felsőbb rendeletre, az agrárbizottság megkezdi az összes dévai csángók kisajátítási adtainak felülvizsgálását és evégből mára hetvenegy csángó családot, idéztek meg a dévai városházára.

   Keleti Újság, 1928. április 19. Újabb kisajátítási eljárást vezettek be a dévai csángótelepesek ellen.
  A prefektura rendeletet kapott, hogy a bíróság által foganatosítandó birtokba helyezési eljárást akár száz csendőrrel is akadályozza meg (Déva, április 17.) Az évek óta irtózatos kálváriát járó dévai csángótelepeseket újabb meglepetések érték. A múlt évben, mikor az agrárkomité határozata értelmében birtokba akarták venni a harói legelőt, a román lakosság kaszával, kapákkal felfegyverkezve elűzte és a „lázadás” egy többgyermekes gazda életébe került. A csángók erre a dévai járásbíróságnál indítottak birtokháborítási és sommás visszahelyezési pert, amelyet meg is nyertek. A bíróság elrendelte újból a csángók birtokba helyezését. A végrehajtást elrendelő bírósági végzés a csángók ügyvédjének kezei között van, és végre kellene hajtani. Most jön az újabb és mondhatni példátlanul álló meglepetés.
  A napokban a megyei agrártanácsos közölte Lőrincz Jenő dr. dévai ügyvéddel, hogy a prefektura rendeletet kapott, hogy a bíróság által foganatosítandó birtokbaadást akár száz csendőr igénybevételével is meg kell akadályozni. A közigazgatási hatóságok tehát a fegyveres erő igénybevételével az igazságszolgáltatás határozatát meghiúsítják.
  A másik nagy meglepetés az, hogy egyidejűleg hivatalosan újra felvették az agrárreform-eljárást az egész csángótelepesi közösség ellen, bár a kisajátítási akció jogérvényesen már régen befejezést nyert. Evégből, beidéztek a prímáriára hetven¬egy csángó családfőt annak a megvizsgálására, hogy a befejezett agrárreform ellenére nincs-e valamelyiknek több földje, mint amennyi az u. n. „lotul tip“ szerint jár. Kifejezetten kimondották, hogy minden néven nevezendő földet elvesznek, bármi címen szerezték is a csángók, ha több mint amennyi a „lotul tip” szerint jár.
  Egyidejűleg felkérte az agrártanács a Magyar Párt hunyadmegyei tagozatának ügyvezető alelnökét, kísérelje meg rávenni a csángókat arra, hogy a harói legelő kínos ügyében közöttük és az állam között megegyezést létesítsen. Meskó dr. vállalkozott a közvetítésre és az agrártanácsos kíséretében megjelent a telepen, ahol átvették a telepesek békességre hajlandó határozatát, melyet a tanácsos is méltányosnak és jogosnak minősített. Eszerint a telepesek a kincstár javára lemondanának a harói legelőről és cserébe a telepeik szomszédságában lévő ú. n. bezsáni erdőirtásból kapnának alkalmas, azonos értékű területet.
  Ezen egyezkedési tárgyalások közé akarják beiktatni az újabb birtok revíziót, nyilván abból a célból, hogy a maradék kis földjük biztonságát féltő szerencsétlen csángók az egyezkedési tárgyalásoknál hajlamosabbak legyenek.
  Hozzáértők impressziója szerint a kormánynak nincsen komoly szándékában teljesíteni a csángóknak a bezsáni irtásról való kicserélésre vonatkozó kérését.
  Beszámolt már arról a Keleti Újság, hogy a telepeseknek valahol Biharban, vagy a Bánságban kínálnak csereföldet az állami rezervákból. A jelek szerint a csángók nem fognak belemenni egy ilyen megoldásba, ami érthető is, mert alig van értéke rájuk nézve ennek a cserének. Az újabb akció csak arra jó, hogy a sokat szenvedett csángókat még inkább meggyötörje. A telepesek rendkívül el vannak keseredve és eddigi tapasztalataik miatt nem alaptalan a félelmük és ijedségük sem a beindított reform-revízió miatt, hiszen egy újabb kisajátítás teljes katasztrófába juttatná őket.

  Keleti Újság, 1928. június 25. A harói botrányban a kormány egyezséget ajánlott föl a csángóknak, de az elfogadott javaslat végrehajtását megtagadta.
  (Déva, június 23. Saját tud.) Egyenesen példátlan az a botránysorozat, amely a dévai csángó telepesek birtokügye körül lejátszódik. A dévai magyarok több bírósági ítéletre támaszkodva sem tudnak hosszas herce-hurca után visszaadott birtokaikba beleülni s a hatóságok, amelyek a harói parasztok véres támadása alkalmával teljesen kompromittálták magukat, azóta sem, tettek egy komoly lépést sem, hogy a szerencsétlen, nyomorúságba taszított magyarok égbekiáltó sérelme megnyugtató elintézést nyerjen.
  A legkülönbözőbb ürügyek alatt tagadják meg a hatósági segítséget a birtokba helyezéshez s valósággal kanosszát járatnak ezekkel a nyomorult, nincstelen emberekkel, az egyenlőség és az agrárreform szociálisnak mondott törvényének nagyobb dicsőségére.
  Hogy, az ügy előzményeit emlékezetbe idézzük, érintenünk kell azt a véres összeütközést, amely a csángóknak ítélt földek hivatalos birtokba helyezésénél történt.
   A haróiak felfegyverkezve támadtak a védtelen csángókra, akik közül egyet meg is öltek. Ilyenformán a magyar parasztok nem tudtak földjeikhez jutni s mikor a hatóságokhoz fordultak védelemért, az akkori averescánus prefektus egyenesen ellenszenvesen kezelte az ügyüket. A dévai csángók ekkor sem tértek le a törvényesség útjáról, a dévai járásbíróság elé terjesztették a dolgot, amely újólag elrendelte a birtokba helyezést. A hatóiak természetesen fellebbeztek s itt lépett a szintérre a kormány, amely a törvény mellőzésével egyezségre hívta fel a csángókat, hogy engedjék át földjeiket a haróiaknak, ők pedig tetszés szerint választhatnak, hogy, az Arad-megyei, vagy Bihar-megyei csereföldeket kapják rekompenzációképpen. Ugyanekkor arra nézve is üzenetet kaptak a csángók, hogy a kisajátítást revízió alá fogják venni. A kétségbeesésbe hajszolt és az éhenhaláshoz közelálló magyar földművesek tudva azt, hogy ellenállásuk csak újabb szenvedéseket jelenthet számukra, elfogadják a kormány ajánlatát s készek voltak arra, hogy a lakóhelyüktől néhány száz kilométernyire fekvő földekért kicseréljék a törvényesen nekik ítélt területeket.
  Mindenki azt hinné, hogy a kormány kapva kapott az egyezségen, amely végre leszereli az országos botrányt és a harói román parasztok igényeit is kielégíti. De nem így történt. Mikor a dévai csángók hozzájárultak a kormány által elébük tárt egyezség elfogadásához, a kormány volt az, amely hallani sem akart az ügy perfektuálásáról.
  Sőt Déván oly hírek is elterjedtek, hogy a prefektus azt mondotta, hogy a birtokba helyezést akár csendőrökkel is meg fogja akadályoztatni. A per maga ez alatt ment a maga útján. A nálunk szokásos vontatott menetben a törvényszék elé került, kitűzték és lefolytatták a tárgyalást s az újabb ítélet is nyomatékosan elrendelte a csángók birtokba helyezését. A dévai magyarok erre felszólították a portarel hivatalt a végzés foganatosítására.
Előbb csendőrségi karhatalmat kértek, de mikor a jogos kívánság teljesítését megtagadták, katonai erő kirendelését kérelmezték. Itt sem volt foganatja az előterjesztésnek. Azzal az indokolással, hogy a haróiak az újabb birtokba helyezésnek még nem szegültek ellen, egy szál katonát sem adtak a többszörös bírósági ítélet érvényesítésére.
  Úgy látszik, ismét arra várnak, hogy a haróiak megismételjék a vérbefulladt offenzívát.
  Akkor majd megint köntörfalazni fog a kormány, újabb porhintő ajánlatokkal lép föl s végeredményben ismét az fog kiderülni, hogy Déván nincs hatóság, amely a szerencsétlen emberek igazát támogatná.

  Keleti Újság, 1928. szeptember 1. Csaknem megismétlődött a harói véres incidens.
  Harón meg akarták lincselni a csángók ügyvédjét, ki mellől megszökött a biztonságára kirendelt csendőr. (Déva, augusztus 30. Saját tud.).
A dévai csángógazdák ügye, mely a szomorú emlékű harói incidenst is kiváltotta, az utóbbi időben megint olyan irányba tévedt, amely kevés hijján újból kirobbantotta a harói incidens pendantját.
  Még a tavasszal hozta meg a dévai járásbíróság az ítéletet, amelyben 52 román gazdát a birtok visszaadására utasított. Az ítélet fellebbezésre való tekintet nélkül, jogerős lévén, a csángók még júniusban kérték a dévai adóhivatalt, hogy helyezze őket birtokba. A birtokbaadás napja ki is volt tűzve, de a birtokbaadással megbízott portarell beteg, lett a kitűzött napon. Emiatt elmaradt a birtokbaadás.
  Közben a per tovább folyt és a dévai járásbíróság végítéletével százezer lej kártérítésre kötelezte Haró 52 román gazdáját. A dévai magyarok ügyvédje kérte, hogy hajtsák végre az ötvenkét harói gazda ellen az ítéletet, és hogy ne tartsák rosszindulatúnak, csak a leggazdagabb ellen foganatosította a végrehajtást. A haróiak azonban így sem akartak fizetni, mire az ügyvéd a dévai portarell társaságában kiszállt, hogy 51 gazda ellen végrehajtást foganatosítson.
  A végrehajtásnak azonban csaknem súlyos botrány lett a vége. Amikor az ügyvéd a portarellel megérkezett a faluba és úzus szerint értesítették a községi bírót, hogy a végrehajtásnál legyen jelen. Albu községi bíró, aki különben a véres összeütközés értelmi szerzője volt, megtagadta az engedelmességet, s azt mondta, hogy fél, hogy bántódása lesz a végrehajtónak. Az esetről nyomban jegyzőkönyvet vettek fel és csendőrséget kértek biztonságukra. Meg is érkezett két csendőr s megindultak a falu utcáin, de mikor egyszer hátranéztek, meglepődve látták, hogy a mögöttük haladó csendőrök eltűntek és magukra hagyták őket.
  Ekkor találkoztak egy ismerősükkel, aki figyelmeztette őket, hogy a falu népe kaszákkal fegyverkezik ellenük. Az ügyvéd és kísérete erre sietve eltávoztak a faluból. Haró község csendőrsége tudja, mi a kötelessége a módos falusi gazdákkal szemben.

   Keleti Újság, 1928. október 17. Jelentés a pártközpont munkájáról, a mártíromságok közül.
  Az egész magyarság megrendült dévai csángó telepeseink vészkiállására, midőn a legfőbb agrárbíróság által nekik visszaítélt és a hunyadmegyei Haró község határában levő földjeikről a harói felizgatott román lakósok őket kiverték, többet közülük súlyosan megsebesítettek, s egy a Marosban lelte halálát.
  Tiszteletreméltó és bámulatos a magyar nép türelme, mikor ilyen gaz büntettet a nyers erő igénybe vételének mellőzésével megtorlatlanul hagy. Kétszeresen hárult tehát reánk a feladat, hogy a meg „sértetteknek elégtétel” szerezzünk, e büdösök bűnhődését szorgalmazzuk, és mindent elkövessünk a megsértett jogrend helyreállítására.
  Hunyadvármegye tagozatunk első jelentésére nyomban mozgósítottuk bukaresti pártirodánkat, hogy parlamenti csoportunk útján ez irányban mindent kövessen el. Egyben az elhalt Molnár Péter hátra maradt családjának felsegélyezésére gyűjtést indítottunk.

   Keleti Újság, 1929. január 30. A hatóságok tehetetlenül állanak a harói román gazdák magatartásával szemben.
  A végleges bírói döntés ellenére sem adták birtokba a dévai csángó-gazdáknak a megítélt harói földet — Földcserével oldják meg a véres kimenetelű harói csángóföld ügyet. (Déva, január 28.)
  Maholnap két éve annak, hogy a román harói gazdák a dévai csángó gazdákat harói földjükön megtámadták, és életveszélyes sérülésekkel elkergették a csángók földjéről. Ebben a futásban vett részt Molnár Péter dévai csángógazda is, akit a Marosba leltek. A szerencsétlen ember a hullámokban lelte halálát, özvegyet és öt árvát hagyva maga után. Ezt a történetet már mindenki ismeri.
  A csángók, joguk elismertetéséért bírósághoz fordultak. A liberális uralom alatt a dévai vezetők mindent elkövettek, hogy a bírói ítéletet késleltessék. Egyszer azonban annak is eljött az ideje s a bírói ítélet a csángóknak ítélte meg a földet, sőt azt is elrendelték, hogy birtokba adják nekik. Ez azonban nem mehetett olyan könnyen, mert a harói román gazdáknak más volt a véleményük, mint a döntőbíróságnak. A harói gazdák kimondták, hogy a földre szükségük van és semmiféle bírói ítéletnek sem engedelmeskedve, olya n fenyegető magatartást tanúsítottak az után is, hogy a föld átadását nem is tudták végrehajtani.
  A hatóságok rendelkezéseivel való szembehelyezkedést új közéleti betegségnek nevezhetjük el, amelyet a liberális rezsim honosított meg Romániában s így nálunk is. Mert a liberálisok voltak azok, akik mindenáron meg akarták akadályozni a csángók igazságának elérését, nem törődve azzal, hogy ezáltal veszedelmes precedenst teremtenek minden állampolgár számára a hatóságok rendelkezéseivel való szembehelyezkedésre s így magának az állam élet továbbvitelének a megakadályozására, mert a bíró ítélet végre nem hajtása egyet jelent az állami életmenetel folytonosságának megakadályozásával.
  Ezért az új kormány kinevezésével, joggal hittük, hogy a kormány ezt, az erdélyi magyarságnak egyik legnagyobb sérelmét s az állami életnek egyik legnagyobb fekélyét orvosolni fogja, s a csángókat visszahelyezi bíróilag megítélt földjük birtoklásába.
  Azonban nem ez történt. Minden jóakarat és törvénytisztelőt ellenére a harói román gazdák magatartása nem változott meg. Nagyobb a ragaszkodásuk a csángók földjéhez, mint a törvény, a jog és a hatóságok iránti tisztelete, vagy a Maniu kormány iránti szeretet, mert álláspontjukat meg nem változtatva, továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy a csángóknak visszaítélt földet ők birtokolják.
  Így állván a helyzet, a dévai csángók is más megoldást kerestek. Már régebbi tárgyalásaikat tovább folytatva cserével akarták megoldani a régen húzódó pert. A csere ügyében felkeresték dr. Rozván István hunyadmegyei prefektust, aki az érdekeit és illetékes hatóságok képviselőivel együtt kiszállt a helyszínen és bejárták azt a helyet, amelyet a dévai csángók a harói földért kárpótlásként kívánnak. A dévai csángók a dévai földjük szomszédságában akarnának megfelelő értékű földet, erdőben. Eszerint területileg jóval többet kellene kapniuk, mivel a Harón elvesztett föld holdanként legalább harmincezer lejt ér, míg a dévai határbeli erdőrész holdja legfeljebb 8-10 ezer lej.
  A terveket a dévai Consilier Ágricol már elkészítette s a prefektus a napokban már fel is terjesztette a Mihalache földművelésügyi miniszterhez, aki törvényhozásilag kell, hogy majd a dévai csángóknak a saját földjük helyett ezt a kárpótlást megadja.
  Ebben az esetben megtörténik az a hallatlan és példátlan eset, hogy egy bíró ítélet végre nem hajtása miatt külön törvényt kell, hogy hozzanak, hogy némileg is kárpótolják azt a veszteséget, ami a csángókat mégiscsak éri, minden kárpótlás ellenére is, a föld vissza nem adásával.
  A szegény csángóknak nincsen más mit csinálniuk. Nem tudnak más jobb módot találni. A kormány számára azonban hatalmas mementó, mert a bírói ítélet végre nem hajtásával olyan precedenst szentesít, ami rést üt a jogrenden. Szeretnők az igazságügy miniszternek figyelmébe ajánlani, hogy tanulmányozza át ennek a pörnek aktáit. Mert az igazságügy-minisztert is érdekelheti az, hogy az igazságszolgáltatás egyik fórumának a döntését nem engedik végrehajtani. Az igazság álláspontja az, hogy a bíróilag megítélt jogot feladni nem szabad, a dévai csángóság nem is adta fel, de a kényszerhelyzet előtt állanak és nincsen más mit csinálniuk.
  Ezt a kényszerhelyzetet ugyan a liberálisok teremtették meg, de a most uralmon lévő párt s kormány is felelős annak megtartásában.
Akármennyire is elhisszük a kormány jó szándékát, az ebben az esetben tanúsított tehetetlensége feltétlenül gyengeségre vall.

   Ellenzék, 1929. július 21. Százezer lej kártérítést állapított meg a bíróság a dévai csángótelepeseknek. Dévai tudósítónk jelenti: A dévai csángótelepesek birtokperében, a Déva határában cserébe adandó földeken kívül a bíróság most újabban 100.000 lej kártérítést is megállapított a csángóknak. A harói földműves gazdák azonban sérelmesnek tartották az ítéletnek pénzbeli kártérítésre vonatkozó részét is és ezért fellebbezést nyújtottak be a dévai törvényszékhez. A törvényszék fellebbezési bírósága tegnap tárgyalta az ügyei, de ítéletet nem hozott, hanem adatok kiegészítése, illetve újabb adatok beszerzése címén a tárgyalást szeptember 18-ra halasztotta. A csángótelepesek érthető kíváncsisággal és türelmetlenséggel várják a fellebbezési bírósági ítéletet.

   Magyar Nép, 1929. November 9. A dévai csángók adót fizetnek kisajátított földjeik után. A csángó telepeseket ért sérelmekkel sokszor foglalkoztunk lapunkban. Ezúttal megint egy nagy igazságtalanságról kell, hogy hírt adjunk. A dévai pénzügyigazgatóság ugyanis 1924-ig visszamenőleg megadóztatta a dévai gazdákat elvett földjeik után. A dévai csángók különben birtokba-helyezési és kártérítési pert is indítottak a földeket jogtalanul birtokló román gazdák ellen. A bíróság helyt is adott a keresetnek s 100 ezer lei kártérítést ítélt meg a felperesek számára.

   Keleti Újság, 1930. április 18. A hunyadmegyei prefektus kijelentette, hogy a dévai csángók birtokügyét a húsvéti ünnepek után okvetlenül rendezni fogják.
  A dévai csángók harói birtokügye még a mai napig sincsen rendezve. Tekin¬tettel arra, hogy a csángók a közelmúltban küldöttségileg keresték fel dr. Oncu Jacob hunyadmegyei prefektust, munkatársunk érdeklődött a prefektusnál, aki ebben az országos hírnévre szert tett ügyben a következő kijelentéseket tette:
  — Dr. Pop Justin szenátor fennjárt a miniszternél és megsürgette a bírói ügy elintézését. Ennek következtében a tegnap leirat érkezett a minisztériumból, amelyben felkérnek, hogy a csángó-ügyben felterjesztést tegyek annak mikénti elintézésére vonatkozólag. Én az ügyet a húsvéti ünnepek alatt tanulmányozni fogom, és ünnepek után felküldöm javaslatomat, amely a csángók kívánsága szerint azt fogja tartalmazni, hogy a Beján-féle erdőterületeket adják nekik a harói birtokok helyett — úgy, hogy — remélem, néhány héten belül teljesen el lesz intézve ez a régi dolog.
Megemlítettük a prefektus előtt, hogy a jogtalanul elvett földeik után az adót a csángóktól hajtották be. Erre a prefektus így válaszolt:
  — Én is jogtalannak tartom, hogy a nem használt földek után adót fizessenek. Tekintettel azonban arra, hogy ennek meghatározott útja és módja nincsen, egyelőre a dolog megvitatása végett dr. Zsellér Joan adminisztrátor úrral fogok „tárgyalásokat” folytatni és remélem, hogy sikerülni fog a kedvező megoldási módot megtalálni.
  A dévai csángók a legnagyobb várakozással tekintenek az ügy elintézése elé.

   Keleti Újság, 1930. június 5. Végre történi valami a harói agrárbotrány likvidálására.
  A kormánybizottságot küldött ki, amely a haróiakkal több alternatívára nézve tárgyalást folytatott. (Déva, június 3.)
  Ismeretes az a harc, amelyet a harói csángótelepesek folytatnak 1926. óta elvett földjeikért. Most azután, úgy látszik, a kormány elhatározta, hogy végre megoldja ezt a kérdést és bizottságot küldött ki Dévára, hogy a csángótelepesek, kiküldötteivel megbeszélje a régóta vajúdó kellemetlen és már emberáldozatot is követelt ügy elrendezését.
  A bizottság elnöke Oncu Jakab prefektus, tagjai Marinescu mérnök, szászsebesi erdészeti főfelügyelő, továbbá Csomós István dévai agronom mérnök, Suciu agronom, a csángók részéről pedig Martonossy György dr. és Lőrinczi Jenő dr., míg a haróiak részéről Câmpian Simon dr. ügyvéd.
A megbeszélések kedden délelőtt 10 órától déli 1 óráig folytak s ez alkalommal a kormány megbízottai három javaslatot terjesztettek elő megvitatásra.
   Az első javaslat szerint pénzben kártalanítanák a csángókat, a második eshetőség az lenne, hogy a 76 hold harói föld értékének megfelelő erdőket kapjanak a Déva határában lévő bejáni erdőből.
  Végül, hogy esetleg a Bánságban kapjanak az illetők azonnal értékesíthető területeket, amelyek ugyanannyit érnének, mint régi földjeik. A második propozíciót a szászsebesi erdőfelügyelő hevesen ellenezte azzal, hogy egy ilyen eljárás veszedelmes precedenst jelentene, a különböző igények nagyban csökkentenék az állam erdőállományát.
  A csángók képviselője, Borbély Ferenc dévai csángóbíró kijelentette, hogy csak az első két prepozíciót fogadhatják el, a készpénzben, vagy az erdővel való kártalanítást.
  A csángók követelése összesen 76 hold, olyan földből, amely holdanként 35 ezer lejt ér s így összesen 2 millió 660 ezer lej. Ehhez hozzájárul az 1924. évtől számított jövedelem 1 millió 140 ezer lej értékben ügyvédi és egyéb kiadásokra 200 ezer lej, összesen tehát 4 millió lej.
  Abban az esetben, ha az erdővel kártalanítják őket, illetékek címén újabb 155000 lejt kérnek. A harmadik indítványt nem fogadhatják el, mivel megtörténhetik az, hogy olyan földeket kapnak, amelyet csak tíz év múlva, értékesíthetnek. A csángók kérték, hogy ügyüket augusztus 1-ig intézhessék el, mivel tovább igazán nem tudnak várni. Re¬méljük, hogy a kormány, amely a bizottság kiküldé¬sével tanúságát adta elhatározásának, hogy az ügyet el akarja intézni, végre valóban dűlőre is juttatja azt a régóta húzódó kellemetlen problémát, amely annyi kisembernek okozott nagy károsodást.
****************************************************
Martonossy György református főgondnokról el kell mondani, hogy a Sziguranta embere volt. A Molnár János, Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvében (Kriterion, 2014, IV. kötet, 86 oldal) ez áll: informátorként „Vasilescu”. Adatok: III. kötet 64, 155, 175, 189, 343. oldal és IV. kötet 23, 24. oldal.
*************************************************

   Ellenzék, 1930. december 3. A dévai csángók ügye.
Hunyadvármegye prefektusa a napokban Bukarestben a dévai csángók ügyében is eljárt Potarca államtitkárnál s azt a választ kapta, hogy az ügy most van elbírálás végett a Casa Padurilor-nál. Ha ez a fórumkedvezően intézi el, úgy a csángók kártalanítási ügyének a bírói földekért már semmi akadálya nem lesz.

   Keleti Újság, 1930. december 5. Ismét elutasították a dévai csángókat. A legfelsőbb erdészeti tanács nem engedi meg, hogy a dévai csángókat a bezsáni erdőből kártalanítsák az elvett harói földekért. (Déva, december 3.)
  A dévai csángók harói hetvenhat hold földjének az elvétele az erdélyi magyarság egyik legnagyobb sérelme. A csángók az igazságszolgáltatás első fórumában megnyerték perüket a harói román gazdákkal szemben, s így teljes joggal birtokolhatnák jogos tulajdonukban lévő földjüket, ha a hatóságok birtokba tudták volna adni azokat. A harói román gazdák azonban a törvény ellenére olyan agresszíven viselkedtek, hogy a dévai csángók nem kísérelhették meg, hogy soraikból újabb Molnár Péterek kerüljenek ki s emiatt belementek a hatóságok javaslatába, hogy az elvett földekért esetleg máshol kárpótolnák.
  Sok huzavona után augusztusban a dévai prefektúrán tárgyalások folytak le, amelyek során három javaslatban állapodtak meg. A dévai csángók a három közül a legjobbnak s a legigazságosabbnak azt látták, amely szerint a Déva környékbeli bezsáni erdőből kárpótolták volna őket; a termőföldért irtatlan erdőt juttatva a gazdáknak.
  A dévai csángóknak azonban most sem volt szerencséjük. A bukaresti Casa Pădurilor, legfelsőbb tanácsa 2195. és 2976. számú jegyzőkönyvei alapján a napokban arról értesítette a csángók képviselőjét, hogy az erdőcserébe nem mehet bele. A különös elutasítást a tanács a következő keppen indokolja: „A tanácsnak nincsen az ellen kifogása, hogy a birtokok minisztere a dévai csángókat az elvett 76 hold harói földért 90 hold silányabb minőségű nagybarcsai vagy branyicskai, avagy pedig a Bánságból hasonló mennyiségű földdel kárpótolja, azonban megerősíti a szárazalmásiak s az árkiiaknak a bezsáni erdőre vonatkozó kérésük elutasítását s így a harói földért való csere elintézését ilyen módon elutasítja.“
Ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy az állam ragaszkodott ahhoz, hogy a bezsáni őserdőt ne bontsák meg. Hogy azonban annak megcsonkítását lehetővé tegyék, a hatóságok a közeli szárazalmási és árkii lakosokkal szintén csekély kisajátításokért kérvényt adattak be, ami azt a célt is szolgálta, hogy a környékbeliekkel megkedveltessék a dévai csángók térfoglalását.
   Mindezek az akaratok azonban megtörtek, mivel a legfelsőbb erdészeti tanács nem járult hozzá az egyedüli igazságos csere véghezviteléhez.
A dévai csángók tehát most ismét csak ott vannak, mint a pernek a legkezdetén, s ha újabb akadékoskodás nem történik, talán hozzá fognak jutni a Bánságban olyan földhöz, amit el tudnak hamar adni, hogy legalább pénzt lássanak, ha már földet a közelben, lakásaikhoz közel, nem kaphatnak — jóllehet ez a kívánságuk jogos, hiszen a harói földek a többi földeikkel szomszédos területen fekszenek.
   Nem kétséges, hogy a hatóságok gyengesége oka ennek a kálváriának, mert ha a bírói ítélet alapján a csángókat birtokba helyezték volna, minderre nem lett volna szükség. De a helyzet még ma is az, hogy nemcsak hogy nem élvezik jogos birtokuk hasznát, de az adót is velük fizettetik meg helyenkint s mivel ez az adóhátralék, mintegy 100. 000 lejre rúg, a dévai pénzügyigazgató javaslatára most kérvénnyel fordultak a pénzügyminiszterhez, hogy ezt az adót elengedje nekik.
  A hatóságok gyengesége után pedig a kormányzat gyengeségét is meg kell állapítanunk. A kormányzat nagyon is a tudatában van, hogy a csángóknak 100 százalékos igazságuk van s emiatt, ha már hatóságaikkal nem tudják birtokba adatni a földeket, úgy legalább a cserét kellene siettetniük, vagy legalább is olyan rendeletet adniuk, hogy a hatóságok ne gáncsolják el azt a javaslatot, amely egyedül lett volna alkalmas a jogtalanság némiképp való reparálására. Úgy látszik azonban, hogy nem akarnak itt sem döntést addig, míg a dévai csángók ügyét is a Népszövetség elé nem viszik. A dévai csángók pedig a kormány által akartak igazságot. Hogy nem ez volt a szándékuk, azt senki sem mondhatja.

   Ellenzék, 1930. december 10. A dévai csángóknak nincs szerencséjük a kártalanítással. Déva.
  Ismeretes, hogy a harói agrárincidenssel kapcsolatosan ez év augusztusában a dévai prefektúrán tárgyalások indultak meg, amelyeknek eredményeképpen a felek három alternatív-javaslatot fogadtak el a csángók kártalanítása ügyében. Akkor a csángók kijelentették, hogy ők csak a bezsáni erdőből való kártalanítással elégedhetnek meg, mivel ez esik Dévához a legközelebb s aránylag hasonló értéket, kapnának ezen a helyen. Az erdészeti igazgatóság legfelsőbb tanácsa azonban 2191. és 2976. sz. határozatában most arról értesítette a csángók vezetőit, hogy ebbe a javaslatba nem mehet bele. Így most nemcsak a dévai csángók, hanem a két szomszédos község, Szárazalmás és Árki lakóinak kérését is visszautasították, amelyben a bezsáni erdő felosztását kérték. A hatóságok úgy akarták megbontani a bezsáni erdő egységét, hogy a szomszédos községek lakóival is kérettek belőle.
  Sajnos, az eljárás sem vezetett eredményre s így most a csángóknak a másik két javaslat köpött kell választaniuk. Vagy a Nagybarcsa és Branyicska körüli földekből, vagy pedig a Bánátból tartsanak igényt a kártalanításra. Re¬mélhető, hogy az ügyet a csángók döntése után most már a lehető legrövidebb idő alatt el fogják intézni.

   Keleti Újság, 1931. szeptember 13. A földművelésügyi államtitkár átvette a kisemmizett dévai csángók kártalanítási ügyének aktáit. (Déva, szeptember 11.)
   A harói földek elvétele miatt a dévai csángók kártérítési pert indítottak. Ez a per még nem dőlt el. A hatóságok még a tavaly egyezkedni kezdtek s a prefektúrán lefolyt tárgyalások eredményeképpen három alternatív megoldási módot állapítottak meg. Az egyik pénzben, a második a Déva melletti Bezsán erdőben, s a harmadik a bánáti állami rezervákból óhajtotta volna kártalanítani a dévai csángókat, akiknek a kára már eddig is szinte kiszámíthatatlan.
  Az alternatívák azonban csak az aktában maradtak, mert a csángók abból semmit sem láttak. A múlt héten aztán lent járt Hunyad megyében Stanciu földművelésügyi alminiszter, akinek dr. Bratu Dumitru, Hunyadmegye jelenlegi prefektusa átadta a csángóügyben véleményező javaslatát, amelyben azt fejtette ki, hogy a maga részéről is a bánáti állami rezervákból látja a legreálisabbnak a csángók kártalanítását.
Stanciu miniszter magához vette ezt az iratot s a prefektus előtt azt a kijelentést tette, hogy a csángók ügyét ő is minél gyorsabban rendezendőnek tartja.
  Hogy ez már a hányadik rendezési szándék, nem tudjuk. Feltételezzük azonban, hogy a szándék nemes s így végre mégis csak remény van arra, hogy ezt a kormány részére sem kellemes ügyet, végre véglegesen elintézzék.

   Keleti Újság, 1931. szeptember 13. Az első konkrét ajánlat a dévai csángók kártalanítására. A harói Földvár 76 hold kövér földjéért a Bánátból 150 hold príma földet ígérnek. A csángók megbízottai leutaznak az ígért földek megtekintésére. (Déva, okt. 2.)
   A dévai csángóktól még 1926-ban elvették a harói Földvár kövér 76 hold földjét. Molnár Péter dévai ötgyermekes csángógazda a Marosban lelte halálát a földért, a harói román gazdák törvénytelen és jogtalan cselekedete miatt. A föld így a harói románok kezébe csúszott át. A csángók perre vitték a dolgot s a pert meg is nyerték. De birtokba a hatóságok a románok fenyegető magatartása miatt nem tudták adni, így a földet a törvény s a bírói határozat ellenére is a harói román gazdák birtokolják mind a mai napig. A hatóságok emiatt igyekeztek a dévai csángókat másképpen kártalanítani. A megbeszélések már évek óta tartanak, de semmi konkrét eredményt nem hoztak.
   A napokban történt meg az első lépés, amely a csángók ügyét előre vitte. Megírtuk ugyanis, hogy Stanciu földművelésügyi alminiszter hunyadmegyei látogatása alkalmával dr. Bratu hunyadmegyei prefektus előadta a dévai csángók ügyét is a miniszter megígérte, hogy minél előbb elintézi. Hétfőn ebből az intézkedésből kifolyólag megjelent Déván Tromburg földművelésügyi inspektor és a harói földért 150 hold príma bánáti földet ígért a csángóknak az állami rezervákból, ami a 76 holdnak körülbelül a kétszeres, értékben azonban nem éri utol a harói földet, amely kövérsége miatt a legelső minőségűnek mondható.
  Éppen azért a csángók megbízottai: Borbély Ferenc bíró, Székely Gergely és Varga Antal — azt a választ adták, hogy már a költségek miatt is legalább a háromszorosát adják a 76 hold helyébe, amire az inspektor választ még nem adott. Felhívta azonban a csángók megbízottait, hogy mielőtt nyilatkoznának, utazzanak, le a Bánátba s tekintsék meg a felajánlott 150 hold elsőrangú földet.
   A csángók megbízottai a napokban elutaznak s a megtekintés után, adnak választ az államnak az ajánlatra. Annyit már most meg lehet állapítani, hogy a 150 holddal távolról sincs kárpótolva a kövér föld, s a költségek, pedig egyáltalán nincsenek fedezve, pedig — legalább 300—400. 000 lej költség van már eddig az áldatlan peren.

   Keleti Újság, 1932. június 27. A dévai csángók ügye a semmitőszék előtt. A semmitőszék a dévai törvényszéket új ítélethozatalra utasította. (Déva június 25.)
   A harói román gazdák s a dévai csángó magyar gazdák közötti birtok-háborúsáról a Keleti Újság már nagyon sokszor írt. A Maros jobbpartján Haró község határában a csángóknak 76 hold földjük volt. Ez a föld, az úgynevezett Földvár, elsőrangú termőföld s a csángók, akik szorgalmasan dolgozták meg ezt a területet, ebből nevelték fel gyermekeiket s ragaszkodtak ehhez a földhöz. A harói román gazdák azonban úgy gondolkoztak, hogy mivel a terület hozzájuk közelebb van, joguk van hozzá. Így történt, hogy a Consiliul Agrar megyei döntése után sem adták át a földet a csángóknak, sőt, amikor a csángók a maguk földjét meg akarták művelni, kapákkal s más eszközökkel kergették el őket és csak életveszedelem között menekülhettek el. Ekkor történt az a szomorú eset, hogy Molnár Péter dévai csángó gazda ebből a csetepatéból kifolyólag a Maros hullámaiban lelte halálát.
   A Comitetul Agrar, a legfelsőbb agrárbíróság, a csángóknak adott igazat. A birtokba helyezést a dévai járásbíróság rendelte el s ugyancsak megítélte a járásbíróság a dévai csángóknak azt a hasznot is, amit a jogtalan birtoklással elvesztettek. Ezt a kedvező döntést a harói román gazdák megfellebbezték a dévai törvényszékhez, amely a csángókat elutasította.
   Az ügy a bukaresti semmitőszékhez került, amely a június 22-én megtartott tárgyaláson a csángók fellebbezésének helyet adott, a dévai törvényszék ítéletét megsemmisítette s a törvényszéket új ítélethozatalra utasította.

   Keleti Újság, 1932. július 9. A bukaresti magyar maszlagolók Hunyadmegyében is megjelentek. A hunyadmegyei prefektus ajtót mutatott a dévai csángók árulóinak. Szerdán tette le a listát a hunyadmegyei Magyar Párt. (Déva, július 7.)
  A hunyadmegyei Magyar Párt minden előkészületet megtett a választásokkal kapcsolatosan, úgy, hogy a hunyadmegyei Magyar Párt listáját szerdán délben impozáns aláíró tömeggel le is tették s ezzel a hunyadmegyei Magyar Pártnak a negyedik hely biztosítva van.
  Élénk tevékenységet fejt ki a Magyar Párt dévai intézőbizottsága is, amely a napokban megtartott ülésén a megyei propagandával foglalkozván, úgy határozott, hogy különböző napokon a magyarok lakta községeket fogják meglátogatni.
  Ezen az intézőbizottsági ülésén jelentette Borbély Ferenc, a dévai csángók bírája, az intézőbizottság tagja, hogy a Csángótelepen egy ismeretlen autó újságot osztogatott, amely különböző „vádakkal” illeti a Magyar Párt vezetőit. Jól tudja — úgymond — hogy ezek milyen pénzzel dolgoznak és nem más a céljuk, minthogy megbontsák a Magyar Párt egységét, azt azonban kijelentheti, hogy a dévai csángóság teljes bizalommal viseltetik a Magyar Párt s annak minden központi és megyei vezetőjével szemben s a bukaresti maszlagok szappanbuborékként fognak szétpattanni, mivel a csángóság egységét semmi sem bonthatja meg.
  Élénken dokumentálja a csángók egységét, amiről még a hatóságok vezetői is meg vannak győződve, az eset, ami a napokban játszódott le. Néhány csángó gazda, aki eddig is mindig külön utakon járt, s aki az összesség érdekeit nem igen szokta tekintetbe venni, megjelent dr. Atirescu Ieronim hunyadmegyei prefektusnál s a csángók szavazatait felajánlotta a kormánypártnak abban az esetben, ha a prefektus a harói kérdésben kedvező döntést hozna.
  Dr. Atirescu prefektus, aki egy cseppet sem fogadta szívesen a felkínálkozókat, kijelentette, hogy hallott a harói kérdésről s konkrét ígéretet nem tehet, de, ha a választások után is a prefektusi székben marad, úgy akkor meg fogja vizsgálni a panaszukat, de a felajánlott szavazatokra egyáltalán nem reflektál, hanem mindenki szavazzon oda, ahová akar.
  Ahogy tehát a bukaresti magyar nyomtatvány nem tudott célt érni, úgy ez a néhány vállalkozó is csúfos kudarcot vallott, mert ez a válasz egyértelmű a kiutasítással, ami a hunyadmegyei prefektus tapintatos és okos érzékére vall.

   Keleti Újság, 1933. február 22. A törvényszék másodszor is a dévai csángók javára döntött. Déváról jelentik: A dévai csángótelepesek a harói román gazdákkal szembeni pere egész Erdélyben közismert.
  1927-ben történt, hogy a csángókat a harói „Földvár“ legelő birtoklásában megzavarták s a harói gazdák kapákkal s egyéb szerszámokkal támadtak a csángókra. Az egyik gazdát bekergették a Marosba s ott lelte halálát. Ezt a 76 holdnyi földet, amit a haróiak vitássá tettek, már Molnár Péter ötgyermekes csángógazda vére is öntözte. A vizsgálatok után a támadóknak semmi bajuk nem lett, az ügy elaludt. A csángók azonban igazuk tudatában birtokháborítási pert indítottak a haróiak ellen s ezt a pert különböző fórumok tárgyalták már.
   A dévai törvényszék második szekciójának Palade-Bota-tanácsa február 8-án tárgyalta újból a maholnap mindjárt hatodik évét megérő pert.
Az ítélet kihirdetés a napokban volt s eszerint a dévai törvényszék második ítéletében a sommás visszahelyezésnek helyt adott s ezen kívül meg ítélte az elmaradt hasznot s a költségeket is, amennyiben a harói román gazdákat 1927. évtől kezdődőleg évi 20. 000 lej haszon megfizetésére s a költségek fedezésére utasította.

   Keleti Újság, 1933. május 4. A földjeikról kivert dévai csángókkal új tárgyalásokat kezdett egy miniszteri biztos. A törvénynek és a bírói ítéletnek még nem tudtak érvényt szerezni — Most egyszakaszos törvényt ígértek. (Déva, május 3.)
   Ismeretes a földjüktől megfosztott dévai csángók szomorú sorsa. A részükre visszaítélt földet egyszerűen elfoglalták tőlük, durva támadásokkal kiverették a saját földjeikről s a törvényen kívüli állapoton hat év óta nem változtatott senki.
  A csángók a járásbíróságnál megnyerték a perüket, a törvényszék elutasította őket keresetükkel, ami ellen a csángók a semmitőszékhez fordultak. A semmitőszék megsemmisítette a dévai törvényszék ítéletét, és új ítélethozatalra utasította. A dévai törvényszék új ítéletében szintén a csángóknak adott igazat, úgy, hogy a két egybehangzó ítélet most már végrehajthatóvá vált.
  A dévai csángók a meggyilkolt Molnár Péter szomorú esete miatt sokat gondolkoztak azon, hogy mitévők legyenek. Elhatározásuk azonban az volt, hogy a törvény adta joggal és lehetőséggel feltétlenül élni fognak, mert, amennyiben ezt nem tennék meg, lemondanának arról a földről, amely már a vérükből is vért kívánt. Éppen emiatt küldöttségileg keresték fel Dregan Gh. hunyadmegyei igazgatót a prefektus távollétében és kérték, hogy az átvételnél garantálja a rendet és a törvények respektálását.
  A megyei igazgató nem adott konkrét választ, hanem kérte a csángókat, hogy várjanak a prefektus haza érkezéig. Mielőtt azonban a prefektus hazaérkezhetett volna, mivel hosszabb szabadságon van, ez ügyben a napokban megérkezett Dévára Popescu, temesvári agrárispektor, aki jelenleg a minisztériumban teljesít szolgálatot.
  Megérkezése után azonnal a harói helyszínre ment és érdeklődött a harói gazdák magatartása felől. Másnap pedig behívatta a csángó gazdák képviselőit s dr. Martonossy György és dr. Lőrincz Jenő ügyvédek társaságában s a hivatalos közegek jelenlétében Dregan alispánnál kezdetét, vették a tárgyalások.
  A tárgyalások folyamán az inspektor több ízben érdeklődött a földek értéke iránt, úgyszintén a bezsáni erdők értéke felől, amelyekből a csángókat kártalanítani kívánják. Végleges érték megállapítást nem tettek, mert arra az inspektornak nem is volt felhatalmazása.
  Ellenben hosszas és nehéz tárgyalások után megállapodtak abban, hogy az inspektor részletes tervet terjeszt fel a miniszter elé olyan értelemben, hogy a dévai csángókat a Déva közelében lévő bezsáni erdőkből kártalanítsák, ami azonban az erdőigazgatóság hajthatatlan magatartása miatt csak úgy történhetik meg, ha egyszakaszos törvénnyel ezeket az erdőket kiveszik az erdőigazgatóság hatásköréből. Popescu inspektor ilyenszerű tervezetet fog benyújtani a miniszternek, egyenes miniszteri kiküldetése és utasítása alapján. Ennek fejében azonban arra kérte a csángókat, hogy a birtokbavételt halasszák, el s adjanak a kormányzatnak decemberig határidőt, hogy a törvényt a törvényes fórum okkal megszavaztassa, amit a csángók elfogadtak.
  A csángóknak az ítélet alapján teljes joguk lett volna a harói földek átvételére. Popescu inspektor kérésére azonban egyelőre elállottak a birtokbavételtől s decemberig a jóhiszemű várakozás álláspontjára helyezkedtek, ami teljesen bizonyítja a csángóknak ama jó szándékát, hogy a béke kedvéért hajlandók a cserébe is belemenni. Ez a csere azonban csak az egyenlő értéket egyenlő értékért elvén épülhet fel, éppen ezért kérték az inspektort, vigye keresztül a miniszternél azt is, hogy az elmaradt haszonösszegét, amit a törvényszék szintén megítélt, ugyancsak erdőben adják ki nekik.
  Popescu eredményes tárgyalásai után remélni kell, hogy végre a kormányzat most már egész komolyan foglalkozik ennek a több, mint hat éve húzódó ügynek a likvidálási tervével s az egyszakaszos törvény alapján a csángók valóban kártalanítva lesznek. A kártalanítás módjára való tekintettel, Popescu inspektor a miniszternek két bizottság kinevezését fogja javasolni. Az egyik a harói földet, a másik pedig a bezsáni erdőket fogja felértékelni s e két bizottság véleményének összeegyeztetésével, fogják majd a végső szót kimondani. Nehogy azonban ez az egyszakaszos törvény, mint ígéret, ürügyül szolgáljon a szegény nép jóhiszeműségének kihasználására, újabb jogtalanságokra.

   Keleti Újság, 1934. február 25. A dévai csángók romlását tárja fel egy memorandum. Kihúzták a földet alóluk és, nincsen, amiben meg tudnának kapaszkodni. A régen sokgyermekes családok közül már sok a gyermektelen. (Déva, február 24.)
  A dévai derék csángóság mindenkor bujával-bánatával a Magyar Párthoz fordult. De nagyon sok bánata volt már s mennyi küzdelmen ment keresztül az utolsó tizenöt év alatt. Most is memorandumban írták meg helyzetüknek szomorúságait a párt vezetőségéhez. Ez a memorandum, amit László János állított össze, elmondja sorsukat. Ebből a leírásból közöljük azt a részt, amely az általános gazdasági nyomorúságon kívül a különleges csángó népi veszedelmet tartalmaz. Ezeket mondja el, igen érdekesen:
  Az 1892. évben befejezést nyert telepedés gazdáknak az akkor 20, 30, 40 és 50 holdas birtokai — egy pár szerencsést kivéve — e faj túlságos szaporasága miatt nagyon felaprózódott az idők folyamán. Vannak tízgyermekes családok, akiknek már egy barázda földjük sincs. Az Úristen és ők maguk tudnák csak megmondani, hogy miből élnek? Lopni nem mennek és koldulni sem. Hivatásos tolvajt és koldust a csángótörténelem idáig nem ismer. Élni mégis kell, muszáj! De miből?
  A csángóság már régebben felismerte a túlságos szaporasága által fenyegető veszedelmet, és kísérletet is tett szaporulatának egészséges lecsapoltatására. Egyik helyen nem sikerült, a másik helyen pedig elgáncsolták. Ennek láttára egy elkeseredett csoportja, új otthont keresve, neki vágott Halmeunak. A tudatlan embereket becsapták és négy év múlva koldusszegényen, rongyokba burkolva, szivárogtak vissza Dévára, akik még visszajöhettek. A másik csoport pedig tömegesén adta gyermekeit iparra, hogy föld hiányában is biztosíthassa a megélhetésüket. Kitanulták a mesterséget és ma semmit sem érnek vele. Nincs munka. Tízesével, húszasával lézengenek, éheznek és dideregnek. Segélyt nem kérnek, népkonyhára nem mennek.
  E nyomorúsághoz jött a földek elvétele, a harói legelő elvesztése, mely a csángóknak a szószoros értelmében kincses kamrája volt. Ennek hasznát húzta télen, nyáron egyformán. Itt növelte és tartotta az adózásra szánt állatait nyáron-télen és télire pedig, jó haszonbérért, kiadta téli legeltetésre a vidéki juhászoknak. Ebből fizette ki a közadóját, és ebből futotta bőven a másféle közköltségekre is. Elvesztette, nincsen.
  A csángóság betelepedése óta tizennégyszeresére szaporodott. Ma átlagosan egy személyre még háromnegyed hold föld sem jut. Az idetelepüléskor csak egyetlenegy csángó család volt gyermektelen. Ma ez a szám harminckettő és húsz családnak van csak egy gyermeke.
Tovább tart az idegenbe való kivándorlás, mert itt sem a maguk, sem ivadékaik sokaságának a megélhetését tovább nem biztosíthatják.

   Keleti Újság, 1934. március 24. A semmitőszék a dévai csángóknak ítélte vissza a Molnár Péter vérével öntözött földet. Hét évi pereskedés után végérvényesen megnyerték nagy perüket a dévai csángók. Törvényjavaslat készül a csángók kártalanítására. (Déva, március 23.)
   Déva város határában van ugyan, de a szomszédos s a Maros jobb partján fekvő Haró községhez tartozik az a 76 hold föld, amelyet „Földvár”-nak neveznek, s amely a dévai csángó gazdák birtokában volt. Ezt a birtoklási jogot az agrárreform során vitássá tettek. A Comitetul Agrar azonban, amely az agrárügyekben a legfelsőbb fórum, az egész területet visszaadta a dévai csángó gazdáknak, akiknek addig is valósággal kincses kamrája volt ez az elsőrangú kövér föld. Ebből tartották állataikat, amelyeket eladva, fedezték összes adóikat és készpénztartozásaik törlesztését. A földművelésügyi minisztérium Hunedoara megyei képviselete, a Consilieratul Agricol 1927. március 7-én birtokba is adta a most már nem kérdéses földet, a csángók azonban, hogy semmi kétség ne merüljön fel, a birtokbaadást a dévai járásbírósággal is, mint végrehajtó hatósággal, megismételtették.
   A haróiak erőszakkal kiűzik a csángókat…
  Amikor a dévai csángók az összes hatósági eszközökkel és ténykedésekkel biztosították a földjüket, békés szándékkal kimentek szántani s ekkor történt az a hallatlan eset, amiről az ország összes lapjai írtak. A harói gazdák összeállottak s hét csángó gazdát botokkal, vasvillákkal és más eszközökkel kiverték a földjükről.
  Az egyik gazda: Molnár Péter, akit a Maros vizének szalasztottak, halálát lelte a Maros hullámaiban. A szerencsétlen embert öt árva gyászolja. A többiek is csak nagy nehezen és súlyos sérülésekkel menthették meg életüket. Sem a felbujtók, sem, a tettesek ma sem nyerték el méltó büntetésüket
   Megkezdődik a hétéves földper.
  A csángók igazuk tudatában a dévai járásbírósághoz adták be a birtokháborítási pert. A dévai járásbíróság bölcs ítélettel a csángóknak adott igazat. A harói gazdák azonban tovább fellebbeztek a törvényszékhez, amely legnagyobb meglepetésre a haróiaknak adott igazat, a csángók most a semmitőszékhez folyamodtak, a semmitőszék megsemmisítette a törvényszék ítéletét, s új ítélethozatalra utasította. Ekkor a törvényszék újból foglalkozván az üggyel, a járásbíróság ítéletét hagyta helyben, ami ellen most a haróiak éltek felfolyamodással a semmitőszékhez. A semmitőszék március 12-én tárgyalta az ügyet, ahol a jogi képviseletet az Országos Magyar Párt megbízásából dr. Tanódy Endre látta el. A legfelsőbb bíróság a haróiakat semmiségi panaszukkal véglegesen elutasította, úgyhogy most már a dévai csángók igazsága törvényesen és minden bírói fórumon át bebizonyítást nyert.
   Kártalanítási tárgyalások a csángókkal.
  Már akkor, amikor a csángók a törvényszéken megnyerték ügyüket, a kormány részéről tárgyalásokat indítottak a csángók kártalanítása végett. A dévai csángók a békesség kedvéért nem zárkóztak el ezektől, a tárgyalásoktól, ragaszkodtak azonban ahhoz, hogy a kártalanításon ne veszítsenek, tehát a kormány a harói Földvárral egyenértékű földet juttasson a részükre, akár művelhető szántóban, akár pedig vágható erdőben. Ezek a tárgyalások azonban sohasem vezettek eredményre, legutóbb tavaly márciusban folytak, amikor a kiküldött inspektor 1933. novemberéig kért határidőt. Ez a határidő is elmúlt, a nélkül azonban, hogy érdemben történt volna valami.
   Törvényjavaslat a végleges rendezésre.
   A magyarság ez olyan nagy jogsérelme volt, amelynek valóságos irodalma lett, úgyhogy a hasonló jogtalanságokat már „haróizmusnak” nevezték. Valamelyik előző kormány éppen emiatt a cserét törvénnyel akarta keresztül vinni, de amikor megszavazására került volna a sor, a kormány megbukott, úgyhogy a javaslat is lekerült a napirendről. Értesüléseink szerint azonban a törvényjavaslat tervét a jelenlegi kormány, is elfogadta és a közeljövőben külön törvényt fognak megszavazni, amellyel a csángókat kártalanítani kívánják, nemcsak az elvett földekért, de összes veszteségeikért is.
   Nem érdektelen ezzel kapcsolatban megemlíteni, hogy a dévai törvényszék külön perben a földekért évi 20. 000 lej kártérítést ítélt meg s az is jellemző, hogy az állami adók a földeken a régi tulajdonosok nevén most mintegy 150—200. 000 lejt tesznek ki, amiket a kártalanításnál mind tekintetbe kell venni.
   Dr. Lőrincz Jenő ügyvéd vezetésével az érdekelt csángók hétfőn voltak dr. Miocu Romulus prefektus előtt, aki kérte a csángókat, hogy az ítélet végrehajtását ne sürgessék, mivel a legrövidebb időn belül intézkedni fognak.

   Keleti Újság, 1934. július 4. Dinamit robbant a harói révházban.
   Szombatra virradó éjszaka ismeretlen tettesek dinamittal felrobbantották a harói komp révházát. A tettesek minden szakértelem nélkül helyezték a ház eresze alá a dinamitpatront s így a robbanás ereje csak annyiban hatott, hogy több helyen megrepesztette az épület falát. A csendőrség megindította a nyomozást annak megállapítására, hogy kik állanak a robbantási kísérlet mögött.

   Keleti Újság, 1935. október 14. A földjeikről kivert csángók igazságot kértek az al-minisztertől, de egyelőre csak ígéretet kaptak. „Esetleg” külön törvényt hoznak a kártalanításról — Az erőszakos földfoglalók most is fenyegetőznek. (Déva, október 12.).
   A dévai csángók nyolc éve húzódó földügye talán dűlőre jut. Cancicov földművelésügyi alminiszter Hunedoara megyei körútján Dévát is meglátogatta s ez alkalommal a csángó-gazdák küldöttséget menesztettek a miniszter elé, előadva mindazt, ami hosszú évek alatt a földek körül történt. A miniszter megtette az ilyenkor szokásos ígéreteket, de csángók remélik, hogy az ígéretek nem maradnak ezúttal is üres szavak s végre, valamilyen formában kártalanítják őket a kezükből erőszakkal kivett földekért.
   Mint emlékezetes, a földharc 1927-ben kezdődött. Első szakaszában igazi harc volt, a haraui földművesek kapákkal, kaszákkal felfegyverkezve verték ki földjeikről a dévai csángógazdákat s vették hatalmukba a jó földeket. A foglalásnak halálos áldozata is volt. Molnár Péter csángógazda a csetepaté alatt a Marosba fulladt, öt kis gyermeket hagyva árván maga után. A csángók az igazságügyi hatóságokhoz fordultak elégtételért. Elsősorban a Comitetul Agrár tárgyalta az ügyet, amely igazat adva a csángóknak, elrendelte, hogy az elfoglalt, mintegy 76 hold terjedelmű földet az úgynevezett Földvárt a harauiak adják vissza a csángóknak.
  A semmítőszék is megerősítette ezt döntést, s a csángók a jogerős ítélettel a kezükben várták, hogy visszakapták földjeiket. Az ítélet azonban papíron maradt, a harauiak fenyegető magatartása miatt nem lehetett végrehajtani.
  A csángók ott álltak az ítélettel a kezükben, a föld a harauiak kezében maradt. Erre nem volt mást-mit tenni, kártérítési igénnyel léptek fel. Az agrár-hatóságok a Bánátban ajánlottak fel földet a csángóknak, de a felajánlott földterület annyira értéktelen volt, hogy nem fogadták el. Majd a bejani erdő ügyében indultak meg tárgyalások. Ez meg is felelt volna a csángóknak, de az erdőt csak ígérték s a mai napig sem adták oda.
  Dr. Lőrincz Jenő ügyvéd a csángó-küldöttség vezetője világosította fel minderről Cancicov földművelésügyi al-minisztert s egyben átadta a csángók kérvényét, amelyben a bejani erdőből való kielégítést javasolták, mint megoldást. A kihallgatásón jelenlevő Zeicu cluji erdőigazgató azonban kijelentette, hogy a bejani erdő nemzeti kincs és semmiképpen sem lehet kártalanítási célokra fordítani. Az erdőigazgató szerint az erdőben olyan fák vannak, amelyek értéke felbecsülhetetlen. A mérnök hárommillió lejben állapította meg az erdő értékét, amely mesze felülmúlja a vitatott földek árát.
  A miniszter ezek után felkérte Zeicu igazgatót, hogy az összes illetékes hatóságok tegyenek részletes jelentést a minisztériumnak.
  A csángók erre azzal a megoldási javaslattal álltak elő, hogy készpénzben kártalanítsák őket az elvett területért. Cancicov miniszter kilátásba is helyezte, hogy esetleg külön törvénnyel fognak ebben az irányban intézkedni.
  A csángók küldöttségéről tudomást szereztek a harauiak is, ők is kiküldték embereiket s habár hatalmukban tartják a földet, ők is végleges rendezést kívántak. ,,Inkább meghalunk, de a földet vissza nem adjuk!“ — ez a kérvény egyik kitétele, amelyet Cancicov miniszter piros ceruzájával alá is húzott.
  A miniszterlátogatás után a csángók bizalommal várják, hogy történjék ügyükben valami, bár most is csak ígéretet kaptak. Mindenesetre itt lenne az ideje az ügy megnyugtató rendezésének, ez nemcsak a csángók érdeke, hanem a semmitőszéké és agrárbizottságé is, mert ítéleteik semmibevevésével súlyos sérelem érte az igazságszolgáltatást.

   Ellenzék. 1935. október 16. Újabb ígéretet kaptak a földjeikből kiforgatott marosmenti csángók. „Csak halálunk után adjuk vissza a földet a csángóknak“ —mondták a Harau-i román földművesek Cancicov alminiszternek. Déva.
   Az agrártörvény életbeléptetése óta Hunedoara megyéből is sok elintézetlen kisajátítási ügy hever a földművelésügyi minisztériumban. A vitás és elintézetlen agrársérelmek felülvizsgálására Hunedoara megyébe érkezett a napokban Cancicov földművelésügyi alminiszter. Az alminiszter Zeicu központi erdőigazgató kíséretében Petrosani-ba, majd onnan Orastie-re, Hunedoara-ra s Deva-ra utazott, hol kihallgatáson fogadta a főszolgabírókat, falusi kiküldötteket és az erdőgondnokokat, valamint a földművelésügyi tanács főnökét, akik ismertették az agrárreform életbeléptetése óta fennálló sérelmeiket.
  A tárgyalások után megbeszélés volt a vármegyeház dísztermében, dr. Miocu Romulus prefektus jelenlétében s az Ilia-i járáshoz tartozó kisajátított báró Jósika birtok kérdése is szőnyegre került. Ebben az ügyben a falusiak az agrártanács által megállapított — szerintük magas — kártalanítási összeg leszállítását kérték. Cancicov alminiszter kifejtette válaszában, hogy a kormány a legfelsőbb agrárbizottság által megállapított kártalanítási összeget semmifélekép sem szállíthatja le, ráérnek azonban kifizetni húsz év alatt a megállapított összeget, mert ezzel nem báró Jósikának, de a kincstárnak tartoznak.
  Az agrárkérdések letárgyalása után a Harau községi csángóföldek ügye is szóba került. A világháború idején a Déva város szélén lakó magyar csángó gazdák (Maros melletti 76 hold területű) úgynevezett „Földvár” legelőjét Harau község román lakossága elfoglalta és annak dacára, hogy úgy az agrárbizottság, mint a legfelsőbb semmitőszék visszaítélte jogos tulajdonosaiknak, a csángóknak, azt nem bocsátották vissza.
Egy ilyen birtokbavételi kísérlet alkalmával 1927. év folyamán valóságos harc fejlődött ki a Harau-i román földművesek és dévai magyar csángók között.
  Az állam erre a Bánságban ajánlott fel a csángóknak el nem fogadható feltételek mellett földet cserélni. A csángók, hogy végre a két szomszéd község között helyreálljon a béke, kérték, hogy a telep határában levő Bejan-erdőt adják át nekik. Az ügy elintézetlenül hever, a minisztériumban, miután értékkülönbségek merültek fel a tárgyalások alatt.
  A csángók Harau-i földje ugyanis első osztályú szántóföld s holdanként 25 ezer lejt ér meg, az agrártanács viszont csak 10 ezer lejbe értékelte. A szóban forgó Bejani-i erdőt a háború alatt teljesen letarolták s ennek dacára a hivatalos bizottság az erdő évi jövedelmét 200 ezer lejben, örökárát pedig 3 millió lejben állapította meg.
  Az ügy végleges és békés elintézése végett a csángók részéről dr. Lőrincz Jenő dévai ügyvéd vezetésével László János telepes bíró, Szőcs Gáspár és Zsók Fábián tárták fel sérelmüket az alminiszter előtt, majd Zeicu Cluj-i erdőigazgató szólalt fel s kijelentette, hogy a Bejan-i erdőt nem adhatják a csángóknak a Harau-i föld helyébe, mert az „nemzeti kincs“-nek van nyilvánítva.
  Ugyanakkor a jelenlevő Harau-i gazdák azt mondták, hogy „. csak halálunk után fogjuk visszaadni a földet a csángóknak”.
A csángók erre legalább a valódi értéknek megfelelő készpénz kártalanítást kértek a csángótelepi közbirtokosság részére. A kérelemre vonatkozólag az alminiszter megígérte, hogy külön törvénnyel fogják ezt megvalósítani s utasította Zeicu igazgatót, hogy az egész ügyről részletes emlékiratot készítsen.

   Brassói Lapok. 1936. április 2. A dévai csángó és a hareui gazdák közös akciója „Földvár” ügyében. Orvoslási nyer-e végre a tízéves jogfosztás, amelynek során egy csángó gazda életét vesztette?
   Ha a dévai csángókban érzék lenne a humor iránt, és nem átallnának effajta gesztusokkal illetni egy tényleges al-minisztert, a napokban megrendezhetnék a legfrissebb miniszteri ígéret féléves évfordulóját. Mintegy féléve ugyanis annak, hogy Cancicov földművelésügyi alminiszter Déván járt s fogadta a csángók küldöttségét, amely eléje terjesztette a tíz éve húzódó „Földvár” ügyét. A miniszter ekkor körülötte álló alantasaihoz fordult és utasította őket, hogy még november elsejéig találják meg a módozatot, amellyel a csángók jogos igényeit kielégítheti. November elsejéig egyes naivabb csángók azzal a gondolattal hajtották álomra fejüket, hogy a határnaphoz kötött miniszteri ígéret beváltásra kerül. Bucuresti azonban messze van s az ígéret ígéret maradt.
   A Földvár tíz éves, de ma is fájó, nagyon súlyos sérelme a dévai csángótelepnek. Mint emlékezetes, a Déva melletti Hareu község gazdái minden jogigény nélkül, maguknak követelték a közel fekvő Földvárat, egy 76 holdas, a csángók által közlegelőnek használt és pótolhatatlan területet.
1926-ban azután a ha¬reuiak „forradalmi“ aktushoz folyamodtak: kaszákkal-kapákkal megtámadták a vitás területen tartózkodó hét csángó gaz¬dát, megverték és megkergették őket. Egyikük. Molnár Péter, családos, ötgyermekes csángó a Marosba fulladt; a tettest a nyomozás nem tudta kideríteni. Azután a hareuiak birtokukba vették a Földvárat, s használják ma is, noha időközben a vita a bírói fórumok előtt végleges eldöntést nyert. A csángóknak a legfelsőbb Semmitőszék ítélete van a kezükben, amely javukra ítéli a Földvárat. Az ítéletnek azonban a hatóságok nem szereztek érvényt, nyilván politikai okokból. Rengeteg huzavona után a tízéves jogfosztás ma is fennáll és örök fájó sebét, képezi a csángótelepnek. A csángók földjei ma már annyira megoszlottak a nemzedékek során, hogy egy családra átlagban két hold jut, s annál keservesebben érzik a Földvár hiányát. Most azután újabb kezdeményezés indult az ügy rendezésére, amelynek szenzációja s egyben jellemző a földművesség szolidaritására, hogy a csángókkal együtt a hareuiak is kérik a csángók sérelmének orvoslását megfelelő formában. A csángó gazdák, által aláirt kérvény röviden, felsorolja a történteket, s kéri a földművelésügyi minisztériumot, hogy ha már nem akarták végrehajtani a bírói határozatot, úgy kártalanítsák őket akár természetben, megfelelő területtől az állami tartalékokból, vagy pénzben. Ez esetben lemondanak a bírói ítélet végrehajtásáról. A másik, a hareui román gazdák által szerkesztett kérvény, a csángók kérésének erkölcsi alátámasztásául szolgál s benne a hareuiak is, kérik a minisztériumot, hogy a csángók jogos kérését teljesítse, s adja meg nekik a kárpótlást a Földvárért akár pénzben, akár természetben.
   A jogfosztott csángók pedig ezúton is bátorkodnak felhívni a figyelmét Cancicov miniszter úrnak, hogy miután már tavaly megígérte az ügy elintézését, s mintán most már maguk a hareuiak is illőnek találják, hogy a sérelem orvoslási nyerjen — szakítson annyi időt magának, hogy az újabb kérvényekei átolvassa és elintézze.

   Keleti Újság, 1936. április 3. Semmitőszéki ítélet, melyet évek óta nem tudnak végrehajtani.
   Dévai tudósítónk jelenti: Ismert ügy a dévai csángó esete a harói gazdákkal. Tíz évvel ezelőtt történt, hogy a dévai csángókat, akik kimentek megmunkálni a Maros jobb partján, Harau község ha¬tárában levő földjeiket, a haraui gazdák kapákkal és ásókkal támadták meg. Molnár Pé¬ter csángó gazda életét is vesztette és öt gyermeket hagyott árván. A csángók pert indítottak, a dévai járásbíróságon meg is nyerték, a dévai törvényszék ellenük döntött, a tábla azonban megsemmisítette az ítéletet és a törvényszék, másodszor mégis a csángóknak adott igazat. A Semmitőszék végül is kimondta az utolsó szót, melynek értelmében a haraui határban levő hetvenhat hold elsőrangú föld a csángókat illeti. Ezt a hároméves ítéletet a mai napig sem lehetett végrehajtani. A csángók már kártalanítással is megelégedtek volna, de a megegyezésnek mindig támadt valamilyen akadálya. Most tíz év után végre a haraui gazdák is megunták a függőben lévő dolgot, és kérvényben kérték a földművelésügyi minisztériumot, hogy kártalanítsák a dévai csángókat.

   Keleti Újság, 1938. október 15. Emlékiratot nyújtottak át a dévai csángók Marta királyi helytartónak a harói legelő ügyében. 
   Marta Alexandru dr., Temes-tartomány királyi helytartója október 11-én Bengliu Constantin, Hunyadmegye prefektusa társaságában gépkocsin Dévára érkezett. A helytartót a város nevében Drágán Gheorghe dr. polgármester üdvözölte. Ezután a megyeháza dísztermében ünnepség volt, amelyen a hatóságok képviselői, a szolgabírók, közigazgatási tisztviselők, valamint a katonai és egyházi vezetők vettek részt. Bengliu prefektus beszéde után a királyi helytartó hosszabb beszédet tartott, amelyben az új közigazgatási törvény intézkedéseivel foglalkozott.
Ezután kihallgatások következtek. Zsók Fábián csángó küldöttséget vezetett a helytartó elé. A dévai csángók memorandumot nyújtottak át, amelyben rámutattak arra, hogy bár a legfelsőbb bíróság visszaítélte részükre a harói hetvenhat hold földet, nem tudnak jogos tulajdonuk birtokába lépni.
   A királyi helytartó felszólította a csángókat, hogy kérésükkel keressék fel Temesváron s azonnal intézkedni fog. Erre annál is inkább szükség van, mert a földelvétel még 1927-ben történt s a csángók tizenegy éve nélkülözik már a kitűnő termőföldeket.
Marta Alexandru Déva meglátogatása után Szászvárosra, Vajdahunyadra s a Zsil völgyébe utazott.

    Kutatásaim következtében több oldalt találtam az ügy lefolyásáról. A per ügye messze eljutott, és sokat tartott, mert 1938. november 22-én, a következő felszólítás érkezett Déva polgármesterének figyelmébe Temesvárról (8179/1938), kézzel megjegyezve a gépírás mellett: „Az alábbiak közlendők Zsók Fábiánnal.”

„Polgármester úr,
Tisztelettel megkérjük tudatni a telepes állampolgárokkal-a haróiakkal folytatott perrel kapcsolatosan-hogy továbbítsák nekünk az összes végzés hitelesített másolatát, amelyben nyert ügyük volt.
Továbbá tudatni velük, hogy a per békés megoldására megpróbálhatnánk egy néhányat földhöz juttatni az állami tartalékból, azokat, akik nem szándékoznának Dévából elmenni (a földig), a haróiak meg fizessék meg azt a földet, amelyet elfoglaltak. Temesvár, 1938. november 22.”

Újabb:
A megyeszékhely, Déva város polgármesteri hivatalának (8127/938)
Tárgy: A telepes csángók pere a harói lakosokkal

Méltóságos uram,
Az Ön 8179/938 szám alatt beadott kérelmére tisztelettel továbbítjuk a végzések másolatát, amelyben a törvényhatóságok előtt pert nyertek és egyben jelentsük, hogy az Ön rendeletét a csángó telepesek tudomására hoztuk, mikor a válaszukat tudomásul vesszük, ezt is továbbítjuk majd
Déva, 1938. december 19.

Más:
A megyeszékhely, Déva város polgármesteri hivatala (8127/938)
Zsók Fábián figyelmébe, Déva

Az 1938. december 23-án benyújtott kérelmünkre kérjük, hogy 1939. január 10-igküldje meg a telepes csángók válaszát a Temesvári Körzet 8179/938-es rendeletére.
Déva, 1938. december 19.

Következett Zsók Fábián kérelmének benyújtása:

Déva Polgármesteri Hivatala
1939. január 9.
1940.
Polgármester úr,
Alulírott dévai Zsók Fábián tisztelettel kérem elrendelni egy bizonyítvány kibocsátását számomra, amely tartalmazza egy hold átlagárát a Feldioara nevű részen az utolsó három évre és a föld termékenységére, amely 30-35 ezer lejtól 40 ezer lejig terjed.
Déva, 1939. január 9-én
Tisztelettel, Zsók Fábián

A következő dokumentum tárgya a felmérések végzése 1936-tól kezdődően, hogy a gazdát cserélt harói földek eladási ára, a Feldioara részen, milyen értéket ütöttek meg. Például Kökössi György vásárolt 27 hold földet 216000 lejért a harói Herczeg családtól, egy hold átlagára 8000 lej. Ladár János vásárolt Kapronczay Gyulától 444 öl földet 4000 lejért, átlagár 16000 lej egy hold. Körössi Albert vásárol Jibetean Samoiltól 940 öl földet 7000 lejért, átlagár 13000 lej egy holdért. Ennek következtében, a polgármesteri hivatal következőket közli:

A megyeszékhely, Déva város polgármesteri hivatala (1118)
1939. február 22.
Bizonyítvány
A megyeszékhely, Déva város polgármesteri hivatala igazolja, hogy egy hold átlagára a Feldioara nevű részen 15700 lej.
A bizonyítvány Zsók Fábián dévai lakos kérésére került kiállításra.

Temesvárról:
14106/1939
Dévai iktatás: 1872/9, 1939. március 9-én, az 1118/939-es és 2091/939-es beadványokra

Polgármester úr,
Az Ön 812761939-es jelentésére nézve, ami a csángó telepesek perét illeti a haróiakkal, kérjük közölni a csángók válaszát az Ön beadványára, amelyet a 8127/1938-as jelentésében említ.

Zsók Fábián a következő beadványt nyújtja be a dévai polgármesteri hivatalhoz, 1939. március 19-én:

Polgármester úr
Vonatkozva az Ön 1872/1939-es beadványára, amelyben sürgeti a választ a Temesvári Körzet 8179/1938-as kérelmére, alulírott Zsók Fábián, mint a Legelői Társaság elnöke és a Maros és Haró határában levő földek tulajdonosainak képviselője, tisztelettel válaszolom a következőket:
I. Az ok, amiért nem válaszoltam a tisztelt felszólításukra az volt, hogy a felszólítás és a válasz közötti időszakban Dévára érkezett dr. Fodor úr, mint a bukaresti miniszter Silviu Dragomir képviselője, azzal a céllal, hogy az ügyet véglegesen elsimítsa. A képviselő urat minden szükséges információval elláttam, tudatva vele azokat a feltételeket is, amelyek következtében az érdekelt parasztok lemondanának a pereskedésről.
II. Ami válaszunkat illeti a nagyra becsült királyi képviselőnek és a magas intézetnek közöljük, hogy a szóban forgó ingatlan paraszt tulajdonosai rendelkezésükre bocsátják a Feldioara nevű részt, a mostani ár kielégítésével.
Egy másik megoldási lehetőség erre a problémára, amely már két évtizede szegényíti a dévai telep lakosságát, szerény véleményünk szerint csak akkor elérhető, ha a parasztok végkielégítésben részesülnek.

Tisztelettel, Zsók Fábián

A temesvári körzet felszólítja Déva polgármesterét:

Szám: 14105/938
Temesvár, 1939, március 31.

Polgármester úr,
Szíveskedjék sürgősen megküldeni nekünk az 1939. március 3-án kiadott rendeletünk eredményét.

Alatta: Elintézve a 2091/939 szám alatt, 1939. április 6.

A következő dokumentum Temesvárról:

Szám: 15485/1939
Temesvár 1939. április 15.
Tárgy: A telepes csángók pere a haróiakkal

Polgármester úr,
Tekintettel az Ön 2081/1939-es jelentésére, ami a telepes csángók perét illeti a haróiakkal, kérjük közölni velünk a szóban forgó terület nagyságát, valamint értékét.

Újabb levél Temesvárról:

„Tárgy: A csángótelepi lakosok pere a haróiakkal

Méltóságos uram,
Az Ön 15495/1939-es parancsára tisztelettel közöljük a következőket:
1. A szóban forgó terület nagysága a telekkönyvi kimutatás szerint 81 hold és 1500 öl. A Maros folyásának megváltozás következtében ez megváltozott, tudomásunk szerint az aradi telekkönyvi felmérők ezt 1937-ben felmérték, és a terület 76 hold és 1400 öl. (1 hold-5700 m2= 1600 öl).
2. Egy hold átlagára, a Polgármesteri Hivatal által kiadott bizonyítvány szerint (1118/22.02.1939) 15700 lej. A bizonyítvány a Hunyad megyei Agráriroda jelentése után készült le (498/11.02.1939.) a telekkönyvi kimutatásokból származó adatok felhasználásával.
Egy hold valódi értéke, a forgalomban levő árak szerint, azonban magasabb, számításba véve azt is, hogy a fent említett összeggel a Feldioara részben lehetetlen egy hold földet vásárolni.
Déva, 1939. május 15.”

   Ellenzék. 1940. január 6. A DÉVAI CSÁNGÓ TELEPESEK KÜLDÖTTSÉGILEG MONDTAK KÖSZÖNETET DRAGOMIR SILVIU KISEBBSÉGI MINISZTERNEK. BUKAREST, január 5. (Rador.)
   Ma, a dévai csángó telepesek küldöttsége megjelent Dragomir kisebbségi miniszter előtt és köszönetét fejezte ki a miniszternek a csángók és a hunyadmegyei Haró község lakosainak a földvári birtok miatt felmerült vita kedvező elintézéséért. A Haró község javára történt birtok-kisajátítást a miniszter hatályon kívül helyezte, mint törvénytelent és a dévai csángók pénzbeli kártérítést kaptak.

   Ellenzék. 1940. január 12. Megegyezés jött létre a dévai csángó telepesek ügyében. A kisebbségi minisztérium közbenjárásán kártalanítják a telepeseket. BUKAREST, január 11. (Saját tudósítónktól.)
  A kisebbségi minisztériumban most intéződött el véglegesen a dévai csángó-telepesek közismert kisajátítási ügye. A csángók küldöttsége, Borbély Ferenc, Zsók Fábián és Kásler István telepesek, dr. Lőrincz Jenő ügyvéddel élükön, köszönetet mondott dr. Dragomir Silviu miniszternek a régen húzódó ügy elintézése körül kifejtett munkálkodásáért.
   Mint emlékezetes, a dévai csángó-telepesek 77 holdnyi birtokát a földbirtokreform során kisajátították és kényszerbérletbe ad¬ták Haró község lakosságának. A telepesek fellebbezéssel éltek az agrárbizottságnál, amely elismerve a csángók igazságát, mentesítette a telepes birtokokat a kisajátítás alól. A határozatot, azonban nem lehetett végrehajtani, mert a haróiak nem adták vissza a birtokba vett földet. A csángók erre bírósági útra terelték az ügyet, ahol szintén pernyertesek lettek. De a bírósági ítélet után sem jutottak most már másodszor is visszanyert földecskéikhez a jogos tulajdonosok. Mikor a telepesek a végrehajtóval megjelentek, hogy az ítéletnek érvényt szerezzenek, a haróiak erőszakkal ellenszegültek.
Évekig tartó huzavona után került végre az ügy elintézés végett a kisebbségi minisztériumhoz. A minisztérium jogügyi osztályának vezetője, dr. Draia Zénó, dr. Dragomir miniszter utasítására az iratcsomó áttanulmányozása után két ízben kiszállt Dévára, ahol a csángó telepesekkel közvetlen tárgyalásokat folytatott az ügy olyirányú elintézése érdekében, hogy lehetőleg az összes érdekek legalább megközelítőleg kielégítést nyerjenek.
   A tárgyalások eredményeként múlt év december 29-én Déván szerződés jött létre a földművelésügyi minisztérium és a csángók között. A megállapodás értelmében a földművelésügyi tárca 2.306.254 lej kártalanítási díjat fizet a vitás 76 hold és 1.400 négyszögöl területnyi telepes birtokokért. Ennek az összegnek az átvételére jött a küldöttség Bukarestbe.
  Így húsz éves vita után lezárult a nagy per és a csángó telepesek hozzájutnak a megítélt összeghez.

   Brassói Lapok. 1940. február 3. A kormány 2 millió 306 ezer 250 lejjel kártalanította a 90 dévai telepes csángó gazdát. Véget ért a dévai csángótelepesek két évtizedes birtokpere. Déva, február 1.
   A Rador távirati iroda nemrég a következőket jelentette: „Silviu Dragomir kisebbségi miniszter a dévai csángók küldöttségét fogadta, amely köszönetet mondott a miniszternek azért, hogy lehetővé tette a csángók régi kisajátítási panaszának orvoslását. A Haró község javára történt kisajátítást ugyanis az újabb eljárás során törvénytelenné jelentették ki, az érdekelt csángókat pedig pénzben kártalanították.”

 

A dévai Csángótelepek (I. 1875-1907)

                                                      Előkészületek, földbeszerzés a dévai telepítésre

   1875. január 27. A bukovinai magyarok hazatelepítése.
A múlt szombaton, a képviselőházban a kérvények napján, az ország számos törvényhatósága részéről a bukovinai csángó-magyar rokonok hazatelepítése iránt az országgyűléshez beadott kérelmek tárgyaltatván, azok a miniszterelnökhöz utasíttattak és pedig nemcsak egyszerűen, hanem jelentéstétel végett, ami azt teszi, hogy az országgyűlés ez ügyet nem akarja csak úgy kivetni a nyakából, hanem még egyszer érdemlegesen hozzá akar szólani, akkor t. i. mikor a miniszterelnök jelentést teend róla a háznak. Bukovinában élő csángó-magyar feleink iránt kétségtelen, hogy országszerte fölébredt az érdeklődés: erre mutat az, hogy nem egy-két megye vagy város, hanem az ország törvényhatóságainak nagyobb része kéri az országgyűlést, hogy találjon módot, melylyel ez elszakadt vérrokonaink sorsát ismét szorosabban a magunkéhoz fűzhetnők, mely ugyan jelenleg nem valami fényes, s itt csak bajainkban való osztozásra hívhatnók meg őket, de az ő mostani helyzetökhez s állapotaikhoz képest mégis csak segíthetnénk rajtuk. Fájdalom, a lapok által megindított magánadakozás kevés sikerre látszik vezetni.
   Templomot, iskolákat építeni, bármily egyszerűeket s igényteleneket is, sok pénz kell s annyi nálunk a mai körülmények közt nem egyhamar fog begyűlhetni számokra, ha csak egy-két gazdag főúr egyszerre nagyot nem lendít a gyűjtésen. De mai napság a gazdag főuraknál sem igen hevernek oly könnyen az ezerek. Részünkről, csekély körünkben szívesen folytatjuk az adakozások gyűjtését. De érezzük, hogy más mód, nagyobb szabású elhatározás és messzebb ható tett kell, hogy ez elszakadt feleinken segítve legyen; segítve, nemcsak a pillanatnyi szükség egy éles sikoltásán, hanem segítve gyökeresen és állandóan. Mi nem hagyhatjuk elveszni, szétmállani őket az idegen tenger sivatagán. Kebelünkre kell őket, egy vagy más módon újra ölelnünk, így gondolkoznak az országgyűlésnél kérelmező törvényhatóságok.
   S hogy népünk is hasonlólag gondolkozik, arról mutasson példát az alább következő levél, melyet Brassóból, január 17-kéről R. T. J. betűk alatt kaptunk, kissé gyarló grammatikával és helyesírással (melyeket a levélíró kért, hogy javítsunk ki) de annál épebb érzéssel s helyesebb józan ésszel. „Olvasom a „Képes Néplapban“ —így kezdi — „a szerkesztőség nevében, hogy adakozásra hívnak a bukovinai magyar atyafiaknak iskolára és templomra. De én azt tartom, hogy ezekből az adakozásokból soha, de soha templomot meg iskolát nem építhetnek. Ha rajtuk segíteni akar a magyar nemzet, nem ez annak az útja, tisztelt urak! Haza kell őket hozni, ide kell telepíteni, ősi hazájokba vissza, ahonnan kiszármaztak. E végből első teendőnk,hogy a hírlapokban kürtöljük ki és kérjük fel a nagy uradalmak birtokosait,a gazdag főurakat és mágnásokat, hogy vállaljanak el belőlük munkásokat és telepítvényeseket.
   Itt van legelőször is gróf Lónyay, akinek roppant kiterjedésű jószágai vannak, sok falui Hátszeg vidékén, Petrozsénben, ahol a nagykőszénbánya készül és minden munkásnak szép lakása kőből építve, mind a gróf tulajdona. Ez volna célszerű pénzkereső hely, mely jobban megilletné a magunk atyafiságát, mint azokat, a kik most ott vannak; fogadja be a gróf a bukovinai magyarokat oda és ne tartsa ott az olyanokat, akik azon vannak, hogy a magyarságot csak pusztítsák. Van ott a környéken annyi magyar birtok, jó kukoricatermő földdel és marhatenyésztő legelőkkel, erdőkkel, ahol akár az egész Bukovinát le lehetne telepíteni. Nem kellene azoknak ott templomot, iskolát építeni, csak átadni a készet. Ott vannak a báró Nopcsa, Kendeffi és más családok, akiknek a munkás magyar kéz szintén elkelne a jószágaikon. Ott vannak Hunyadon a vasbánya, ott Déván a kőbánya, mind a legjobb pénzkereső hely. Hát Zaránd megyében, Brádon, Halmágyon, a 48 — 49-ben leöldösött magyarok helye nem üres-e máig? Nem jó volna-e azt ismét magyarokkal foglalni el? Abrudbányán és vidékén arany-, Szászváros vidékén két vasbánya van, a hol mind szükség van a munkásra. A vidéken felsőbb iskolát is találnának, Szászvároson, a lelkes gróf Kun Kocsárd vezetése alatt, ahol fiaikat képezhetnék; ennek épen úgy szüksége van tanulókra (mert fájdalom nincs vidékre magyar), mint a mily szüksége van reá a kevés magyarságnak a környéken. Vegyék hát ezt a lelkekre a mi gazdag és lelkes uraink. Nézzenek körül az uradalmaikban, hol van egy tanya, vagy csőszház, vagy erdészlak, ahova ember kell. Írják össze, melyik hány családot tud a maga földjén elhelyezni, hánynak biz helyet, munkát, életmódot adni. Hozzuk haza őket, de mind mert egyenként nem jőnek, nem hagyják el megszokott, bár szegényes fészküket. Ne engedjük ott elpusztulni, a rusznyákok és románok martalékaivá lenni! Ahol csak egy magyart tudunk a világon, veszendőben, azt mind haza kell hozni, mert különben elfogyunk, elpusztulunk! Kérem azért a szerkesztő urat, tegye ki ezt a lapjába, és kérjük szüntelen a magyar főurakat és a magyar kormányt, hogy gondoljanak ezen távol sínylődő szegény rokonainkkal, minden jó magyar ember pártolni fogja őket ebben és áldása kíván jó munkájukra.“
   Eddig a levél, melyen csak egy keveset simítottunk, hogy társaságban megjelenhetővé tegyük, de amelyhez nem adtunk semmit. Azt hiszszük, nem is szükséges.

  1876. augusztus 30. Árverezési hirdetmény.
  A dévai kir. haszonbéres uradalom igazgatósága által tudomásra hozatik, miszerint a dévai határom találtató alább részletezett ingatlanok 1876-ik évi szeptember 17-én, az uradalmi igazgatóság irodájában d. e. 10 órakor megtartandó nyilvános árverezés 1876-ik évi szeptember 29-ik napjától kezdődő 10 egymásután után következő évre, al-haszonbérbe fognak adatni és pedig:
1-ör, 375 hold szántóföld.
2-or, 190 hold kaszáló.
3-or, 212 hold legelő.
4-er, 16 hold szőlő.
5-ör, gazdasági tanya, cselédlak, csűr, kukorica kasok és istállókkal.
6-or, magtárak és pincék.
  Az árverezni szándékozók kötelesek a kikiáltási árnak, mely 7000 o. é. frtban van megállapítva, 20%-át azaz 1400 o. é frtot készpénzben az uradalmi igazgatóság kezéhez lefizetni. A közelebbi árverezési feltételek az uradalmi igazgatóság irodájában az árverés előtt bármikor betekinthetők. Zárt ajánlatok a fennebbi bánatpénzzel s azon nyilatkozattal; ellátva, hogy az illető az árverési feltételeket elfogadja, az árverezés megkezdése előtt elfogadtatnak. Egyidejűleg értesíttetnek a vállalkozni szándékozók, miszerint a gazdasági gépek, eszközök és igavonó marhák és a pincegazdasághoz szükségeltető eszközök, jutányos árban készpénzfizetés mellett átvehetők.
  Déva, 1876. augusztus 24-én. A kir. haszonbéres uradalom igazgatósága.

   1883. május 5. Csángó telepet kérünk Déva számára.
  Nemcsak Hunyad megyére nézve hátrányos, de országos nemzetgazdasági és közmívelődési szempontból tekintve is államférfiúi figyelemre méltó az a körülmény, hogy valamire való nagyobbacska város ebben a kiválólag nagy törvényhatóságban nincs.
  Dévának minden kelléke megvolna, hogy jelentékeny várossá legyen, s még sem tudott azzá lenni. Felette nagy távolságokban: Aradtól Szászvárosig, Gy.-Fehérvárig, semmiféle város sincs. E két utóbbi is határozottan kis város, Dévával egy rangra tartozó.
  Dévának kitűnő földje, meleg éghajlata: mellette vasút és a pompás Maros folyó; székhelye egyik legnagyobb törvényhatóságnak, társadalmi központja Hunyadmegye birtokosságának: mégis kis város; négyezernyi lakosnál nem tudta többre vinni.
  Ennek a pangásnak legfőbb oka, a fejlődésnek legnagyobb akadály az, hogy a királyi kincstár itten most a földesúr. Azé az italmérési jog, révjog, malomjog; ez magában is elég a város fejlődésének, vagyonos polgári osztály képződésének megakadályozására. Belső telke is sok van a kincstárnak. Meg lehet ösmerni valamennyit arról, hogy ronda, régi, haszontalan épületek vannak rajtok. Künn a határon ezer holdnyi birtoka van. A legkedvezőbb helyeken. Egy kincstári nagy föld éppen a város mellett fekszik a szászvárosi út mentén; a miatt lehetetlen volt tovább építkezni, pedig Déva természetes terjeszkedése éppen arra felé volna. Meg kell menteni Dévát ezektől a békóktól, és gyorsan fog fejlődni. Fejlődésének lökést kell adni 80-100 bukovinai magyar család ide telepítésével. A kincstár földjei éppen elégségesek lennének annyi számára. Azok elébb valószínűleg csakis fölmíveléssel foglalkoznának; de itt lakva csakhamar válnék belőlük iparos, kereskedő is, rendszeres városi polgári osztály.
  Az nem lehet akadály egy ilyen czél kivitelében, hogy a kincstári uradalom haszonbérbe van adva. A haszonbérből épp úgy ki lehet vonni, a mint kivontak más részeket, például a magna curiát.
   Hasonló telepet lehetne vinni Vajda-Hunyadra is.
  Ily módon nyújtanának valódi jövedelmet Magyarországnak a kincstári birtokok, mert nép és jövendő fejlődnék általok. Mostan csak meg akartuk érinteni ezt az eszmét, a mely sokak helyeslésével találkozik. A kik felkarolják és keresztülviszik, a városalapító díszes czímmel fogják emlékezetessé tenni nevüket.
  Pogány György főispán úrnak, Barcsay alispánnak, Déva leendő polgármesterének és a megye országos képviselőinek ajánljuk ezennel figyelmökbe.

   1884. május 3. Hunyadmegyébe nem települnek csángók.
  Reichel N. Őralja-boldogfalvi jószágigazgató, Daruvári Paulé Iván közvetítésével, az aldunai telepítési bizottsághoz azon hazafias ajánlatot tevé, hogy 3-7 csángó-család számára hajlékot s a megélhetésre keresetforrást nyújt. Mint a „Hunyad” írja, Daruvári Paulé Iván e napokban vette a kormánybiztos értesítését, mely szerint, daczára a hirdetett felhívásnak, települni szándékozó nem jelentkezett.

   1885. január 8.
  Kéregető csángók jártak a múlt héten ismét Déván (az aldunáról-LGP). Kár, hogy a nagy lelkesültség bukovinai testvéreinkért ilyen hamar kialudt, mint a szalmaláng.

  1886. november 6. Csángók Déván.
A bukovinai csángóknak Dévára készülő rajából egy kis csoport Csobot gazda vezetése alatt pár hét óta Déván van. A rendelkezésükre jutó földeket már most megmívelik s téli takarmányról gondoskodva, a tavaszi beköltözést előkészítik. A szálas, jól megtermett alakok rokonszenves fogadtatásban részesülnek.

  1887. szeptember 9. Birtokeladási hirdetés.
Közhírré tétetik, hogy az 1887-ben eladásra kijelölt ingatlan állambirtokok és regálejogok eladása iránt folyó évi október hó 24-én a szász-régeni adóhivatalnál és a kolozsvári állam-jószágigazgatóságnál; 26-án a vajdahunyadi és nagyszebeni: 27-én a dévai; 28-án a gyulafehérvári és 31-én a tordai és deési adóhivataloknál, mindenütt reggeli 9 órakor 10% bánatpénzzel ellátott zárt írásbeli ajánlatok elfogadásával egybekötött nyilvános szóbeli árverés fog tartatni.
  Érdekeltek megkeresésére az eladás tárgyát és árát tartalmazó hirdetések az államjószág igazgatóság által megküldetnek.
Kolozsvárt, 1887. évi augusztus hó 24-én. Magyar kir. államjószág igazgatóság.

   1887. december 17. A dévai uradalomról.
  Levelezőnk írja: a kir. kincstárnak igen jelentékeny uradalma van Déván. Csak a tagosított külsőség több mint ezer hold. Ezen uradalmat eddig a dr. Horváth-Bildhauer cég bírta haszonbérben.
  Most a kormány, mint halljuk, a haszon-bérletet, mely különben csak 1895-ben járt volna le, felmondotta. A haszonbérlők a felmondást elfogadták, miután 50 ezer frt kárpótlás fizettetik ki számukra. Arra nézve, hogy mi céljai lehetnek a kormánynak ezen uradalommal, többféle versio kering. Beszélik, hogy csángó-telepítés van tervben, ami igen valószínű.
  A megyében már évek előtt indult meg ily irányú mozgalom, s annak a megye országos képviselői igen tevékeny és hathatós szószólói. De mondják azt is, hogy az uradalom eladás alá kerülne. Vevőül gr. Zelinszky Ottót emlegetik 700 ezer frt vételárral.
  Hír szerint az erdélyi róm. kath. status is hajlandó volna ezen és a vajda-hunyadi uradalomért egy millió kétszázezer frtot megadni. Melyik valósul eme hírek közül, bizonyosan nem tudhatni; de az tény, hogy a haszonbérlet felmondatott.

  1887. december 24. A dévai uradalom
  Említettük volt egyik múlt heti számunk hírrovatában, hogy a dévai kincstári uradalom haszonbérletét, mely különben csak az 1895 évben járt volna le, a kormány a dr. Horváth Bildhauer-czégnek felmondotta; úgyszintén az uradalom jövő felhasználása felől forgalomba jött híreket is feljegyeztük. A felmondás, mint értesülünk, nemcsak megtörtént, de el is lőn fogadva; a kezelésegyelőre a cégnél marad, de elszámolás kötelezettsége mellett. Az uradalom jövője felől forgalomba jött hírek közül is, úgy a telepítés, mint az eladás híre tartja magát. Most abban a helyzetben vagyunk, hogy Déva város, sőt az egész Hunyadmegye hazafias magyar intelligentiájának felfogását, óhajtását jelezhetjük ebben a kérdésben.
  A dévai uradalomhoz mintegy ezer hold tagosított szántó, szőlők, italmérési jog és Déván több kisebb-nagyobb épület tartozik. 1865-ben br. Nopcsa Ferencz vette haszonbérbe 30 évre, ki néhány évvel később öccsének, br. Nopcsa Eleknek engedte át, s erről szállt át a dr. Horváth Bildhauer cégre. A haszonbérleti összeg 22 ezer frt volt; az adót is, mely 5 —6 ezer frt között változott, a haszonbérlők fizették.
  Az uradalom — sajnos — magának a városnak éppen nem válhatott előnyére. A város minden utcájában — a főbbekben és a főtéren is — mondhatni egymást éri a sok ronda, omlatag épület, melyek kisajátíthatók, eladhatók nem voltak, jobb karba helyezésükre sem áldozhattak a haszonbérlők, s így elháríthatatlan akadályaiul szolgáltak a város csinosodásának, külső fejlődésének. E mellett a regálé is a kincstár tulajdonát képezvén, az egészen úgy használtatott, ki, miként a haszonbérlők érdekei kívánták; a város pedig annyira hiányában volt s van minden jövedelmi forrásnak, hogy közköltségeit kizárólag pótadókból kénytelen fedezni, lakóit majdnem félszáz percent pótadóval terhelvén meg. Ekként érthető, hogy a haszonbérlet felmondásának hírére a város összes lakossága érdeklődni kezdett az uradalom sorsa iránt, s abban minden ember egyetért, hogy a kérdés további megoldása a város érdekeinek lehető tekintetbevételével történjék.
  A dolog úgy áll, hogy az uradalom eladatik valaki magánosnak (immár a neveket is emlegetik,) avagy telepítésre fordíttatik. A város és a megye hazafias magyar értelmisége a telepítést óhajtja.
  Ezen értelemben nyilatkozott maga a közművelődési egylet hunyadmegyei tagjainak közgyűlése, midőn dr. Sólyom Fekete Ferencz törvényszéki elnök indítványára elhatározta, hogy az egylet igazgatóságát felhívja ama körülmény¬re, miszerint az uradalom sorsa felett közelebbről végérvényesen döntenek s hathatós befolyását telepítés keresztülvitele mellett, igyekezzék érvényesíteni. Az uradalom fekvőségeire székelyek, vagy bukovinai csángók telepíttetnének, mi által a város és vidék magyarsága gyarapodnék és erősödnék, s ez által e vidéken a magyar államiság is erősebb támpontokat találhatna. Déva város képviselete is közgyűlésben tanácskozott a kérdés felett s ugyanazon értelemben nyilatkozott, mint a közművelődési egylet hunyadmegyei választmánya. De azt is kéri, hogy ha az uradalom netalán mégis eladatnék, úgy a város is, mint vevő, combinátioba legyen véve. A város óhajtását egy háromtagú küldöttség fogja tolmácsolni a kormány előtt. A küldöttség tagjai: Issekutz Antal polgármester, Réthy Lajos, dr. Petkó Lázár városi képviselők. Óhajtjuk, hogy a kérdés a városi és nemzeti érdekek kielégítésére oldassák meg.

   1888. január 3. Székely telepítés.
   Déváról küldöttség ment Budapestre, — írja levelezőnk — hogy a pénzügyminiszter előtt élő szóval is felfejtsék a városnak az ottani kincstári uradalom jövőbeli értékesítésénél tekintetbe veendő érdekeit. A küldöttség tagjai: Issekutz Antal polgármester, Réti Lajos tanfelügyelő, Budapesten Szathmáry György képviselő, is csatlakozni fog hozzájuk. A városi képviselet nevében járnak el, s első sorban székely vagy csángótelepítés mellett emelnek szót; de ha ez kivihetetlennek, vagy időszerűtlennek mondatnék: úgy a város nevében az uradalom megvétele iránt is megteszik az ajánlatot

  1888. január 9.
  A dévai kincstári uradalom ügyében múlt hó 30-án Déváról Issekutz Antal polgármester vezetése alatt Szathmári György és Réthi Lajos személyében egy küldöttség ment fel Budapestre, kiket Tisza Kálmán biztatólag fogadott s jó kilátásban helyezte az uradalom ügyét. A küldöttség Trefort miniszternél is tisztelgett.

  1888. május 18. Erősödünk.
  A Hunyadmegyébe telepítendő csángók közül mintegy harmincan tegnapelőtt Dévára mentek, hogy földjeiket átvegyék s az őszi vetés alá beműveljék. A most következő telet még Bukovinában töltik a betelepítendő csángók, s csak tavasszal költöznek be családjaikkal együtt. Azon a gyönyörű, dús lapályon, ahova költöznek a magyarságnak egy új mentsvára épül. Nagy örömmel jegyezzük fel e hírt.

                                                                                                   A telepi Főutca, 1906-ban, a rizna vasúttal

                                                                                                                Az első dévai telepítés

  1888. február 28. Csángótelepítés.
  Fehér Miklós pénzügyminiszteri tanácsos néhány nap óta Déván van egy miniszteri titkárral, egy mérnökkel és egy ispánnal. Most kellene, hogy eldőljön a tervezett csángótelepítés kérdése is. A kincstár külsőséget tud adni mintegy 90 családnak; a belsőségeket azonban a város közelében másoktól kell összeszerezni. Attól függ a telepítés sikere, hogy elfogadható áron megszerezhetők-e az alkalmas helyek? A nagy fontosságú kérdés feltétlen támogatást követel minden hazafi részéről.

  1888. április 3. Csángótelepítés Déván.
  Fejér Miklós pénzügyminiszteri tanácsos Déván járt az itt tervbe vett csángótelepítés ügyében. A terv az volna, hogy a kincstárnak a „Horgos” nevű határrészben levő, mintegy 1000 hold szántója osztassák ki 90— 100 csángó család között, házhelyeket pedig közvetlenül a város végén a v.-hunyadi út mellett vásárolna számukra kincstár. A vásárból azonban ezúttal semmi sem lett, mintán a házhelyek birtokosai oly árakat kértek, a minőket a kincstár elfogadhatóknak nem vél. A telepítés ügye azonban ezzel még nincs elfelejtve; annyival inkább nincs, mert más alkalmas telephelyek is fölös számmal találtatnak Déván; s elvégre is, csak nem akarják a dévai urak városuk gyarapítására ezt a kedvező alkalmat is eljátszani, miként a piskii és v.-hunyadi gyártelepeket is eljátszották.

  1888. április 14. Csángók Déván.
  A csángótelepítés ügyében Fejér Miklós pénzügyminiszteri osztálytanácsos jelenleg Déván tartózkodik. Hír szerint negyven csángó családot szándékoznak V.-Hunyadra telepíteni a rokonok közül, Fejér Miklóst azért küldte a minisztérium Dévára, hogy az illető csángó családok ügyét véglegesen elintézze. A Dévára szánt csángó családok ápr. 24-én érkeznek meg, s még e héten kimérik az egyeseknek adandó földet.

  1888. április 16.
A dévai csángótelepítés újabb megállapodások szerint nem, amint e lapban is jelezve volt, e hó folyamán fog végbemenni, hanem csak aratás után, amikorra csángó véreink is elrendezhetik gazdasági viszonyaikat s befogadásukra és elhelyezésükre itt is minden el lesz intézve. Fejér Miklós pénzügyminiszteri tanácsos a telepítés ügyének rendezésére közelebbről is Déván tartózkodott. Most már végleg elhatározottnak tekinthető, hogy bukovinai véreink, szám szerint 90 család, közvetlenül a város mellé telepíttetnek, a szászvárosi országút mindkét oldalára, mi által a város „Hunyadi út“ -nak nevezett utcája igen jelentékenyen meg fog nyúlni. Telekhelyek szá¬mára dr. Sólyom Fekete Ferencz, Dávid József és Várady Bertalan tagosított szántóföldjei, továbbá a város tulajdonát képező baromvásártér vétetnek meg. Vásártérül a Dávid József tagjának egy másik darabja szemeltetett ki a Cserna mellett, mi által ama sokat panaszolt baromvásári mizérián is segítve lesz, hogy a vásártéren víz nem volt.
  Ide telepítendő véreink között szántóföldek gyanánt a kincstár tulajdonát képező mintegy 1200 holdnyi területű, igen jó fekvésű, jó minőségűé eddig is jól művelt földek osztatnak ki, és pedig 1000 hold a dévai, 200 hold a szomszédos szántóhalmi határban, miután a tagosítás itt is, ott is úgy hajtatott végre, hogy a kincstár földjei két határban bár, de összeesnek egy tagban.
  Miután a letelepítendő 90 család valószínűleg tanköteles gyermekeket is nagyobb számmal hoz magával, nem szenved kétséget, hogy az illetékes hatóságok idejekorán megteendik intézkedésüket az itteni állami népiskola tanítói karának legalább egy tanerővel leendő gyarapítása iránt.
Úgy halljuk, hogy Vajda-Hunyadra is telepít¬tetnek bukovinai magyarok, körülbelül oly számmal, mint Dévára az az ottani telepítés ügyét, tapintattal, dicséretes buzgósággal, a városnak éppen román ajkú polgármestere, Danila György rendezi.

  1888. május 18. Kivándorló csángók.
  Déváról írják, hogy a napokban nyolc csángó család utazott keresztül a városon. A csángók Páncsóvából Bukovinába térnek vissza.
Ők lehettek az első bukovinaiak, akiket Issekutz polgármester visszatartott Déván-sz.megj.

  1888. május 18. (kivonat)
  Az egyesület, okulva a múltak hibáin, a bukovinai székely községek papjait fölhívta, hogy jövőben a letelepedni kívánók számát és vagyoni viszonyait egy évvel előbb tudassák az egyesülettel, hogy a kormány már előre gondoskodhassék települőhelyek kijelöléséről. Másrészt az egyesület fölhívta a kormányt, hogy a visszatelepedni kívánók részére alkalmas területet jelöljön ki és ilyenekül az erdélyi nagy kincstári erdőségeket nevezte meg, mint amelyekből a telepítésre szükséges területek könnyen kihasíthatók. E fölterjesztés első eredménye, hogy a kormány Déva mellett 40 bukovinai székely családot telepít le. Bukovinszky József végrendeletében az aldunai csángó telepek egyházi és iskolai céljaira 4000 frtot, egy csángó fiú nevelésére 4000 frtot, az andrásfalvi szegény egyház céljaira 4000 frtot, mind az aldunai, mind a bukovinai csángók iskoláinak fenntartására pedig 2000 frtot hagyományozott. Az egyesület a kormányhoz fordult, ez alapítványok kezelését magának kérve; részben a kormány csak később fog határozni. Az egyesület folytonos figyelemmel kíséri a csángók aldunai és gyoroki telepeit. Az aldunai csángók helyzete évről-évre javul, a községek lassan virágzásnak indulnak s az elemi csapások dacára már a vagyonosodás jelei is mutatkoznak. A gyoroki csángótelep nincs ily szerencsés körülmények közt, mert nagyon ki van téve az idők viszontagságainak, a kormány gondoskodása azonban a gyorokiak nehéz sorsán is segíteni fog.

  1888. május 18. Erősödünk.
  A Hunyadmegyébe telepítendő csángók közül mintegy harmincan tegnapelőtt Dévára mentek, hogy földjeiket átvegyék s az őszi vetés alá beműveljék. A most következő telet még Bukovinában töltik a betelepítendő csángók, s csak tavasszal költöznek be családjaikkal együtt. Azon a gyönyörű, dús lapályon, ahova költöznek a magyarságnak egy új mentsvára épül. Nagy örömmel jegyezzük fel e hírt.

  1888. május 19.
  A csángó magyar egyesület tegnapelőtt tartotta évi közgyűlését Budapesten. Az egyesületi titkár László Mihály által szerkesztett évi jelentés elmondja, hogy az egyesület a lefolyt évben is segélyezte anyagi viszonyaihoz mérten bukovinai és moldvaországi testvéreinket. Okulva a múltak hibáin, a bukovinai székely községek papjait fölhívta, hogy jövőben a letelepedni kívánók számát és vagyoni viszonyait egy évvel előbb tudassák az egye¬sülettel, hogy a kormány már előre gondoskodhassék települő-helyek kijelöléséről. Másrészt az egyesület fölhívta a kormányt, hogy a visszatelepedni kívánók részére alkalmas területet jelöljön ki.
  A kormány most Déva mellett 40 bukovinai székely családot, telepít le. Bukovinszky József végrendeletében a csángók céljaira 14, 000 forintot hagyományozott. Az aldunai csángók helyzete évről-évre javul; a községek lassan virágzásnak indulnak, s az elemi csapások da¬cára, már a vagyonosodás jelei mutatkoznak.
  A gyoroki csángó-telep nincs ily szerencsés körülmények közt, mert nagyon ki van téve az idők viszontagságainak. Az egyesületi vagyon állása jelenleg 34, 390 frt.
  Határozatba ment, hogy a Somssich Pál halála által megürült elnöki széket csak a jövő évi általános tisztújításnál fogják betölteni. Ezután az igazgató tanácsosok megválasztása következett.
  Végül Odeschalchi Arthur hg. alelnök fölkérte az igazgató tanácsot, gondoskodjék alapos tudósításokról a csángók helyzetéről.

   1888. július 29. (Csángók — Déván.)
  Jelentettük már, hogy Hunyad megyében is létesítenek csángó-telepítéseket. E telepítések ügyében e héten Déván járt öt bukovinai csángó, a bevándorolni készülők küldöttei, hogy megnézzék a kiosztandó kincstári földeket. Meg is szemléltek apróba mindent, Fejér Miklós pénzügyminiszteri tanácsos és Issekutz Antal polgármester vezetése mellett. A házhelyekkel és a földek fekvésével nagyon meg voltak elégedve s kijelentették, hogy eljönnek, még pedig majd ősszel, földjeiket bemunkálni s tavasszal véglegesen beköltöznek. Megnézték Vajda-Hunyadot is, hová mintegy harminc család fog betelepedni, míg Dévára 50—60 család jön. Szőlőt is szeretnének kapni, mi, tekintve, hogy a kincstárnak ott jelentékeny szőlői vannak, szintén megtörténhetik.

   1889. április 13. Csángótelepítés.
   Fejér Miklós pénzügyminiszteri osztálytanácsos a napokban Dévára utazik a csángótelepítés ügyében. A kincstári tagosító mérnök már több nap óta ott tartózkodik körükben, s mint értesülnek, a csángók eddig a nagy havazások és az ennek következtében beállott vízállás miatt nem indulhatnak útnak.

  1889. április 18. Csángók Déván. Mint egyik nagyszebeni lap írja, a napokban 60 csángó család érkezik Dévára. A csángók eddig a nagy hó miatt nem tudtak a hegyeken átjönni.

  1889. április 20. Csángók Déván
Mint egyik nagyszebeni lap írja, a napokban 60 csángó család érkezik Dévára. A csángók eddig a nagy hó miatt, nem tudtak a hegyeken átjönni.

  1889. április 20. Csángó-kitelepítés.
Fejér Miklós miniszteri tanácsos kedden a csángótelepítés ügyében Dévára érkezett. Dévára mintegy 70, V.-Hunyadra 30 családot lehet telepíteni; kapna mindegyik a város alatt egy beltelket s a határban legalább 10 hold földet, aki akar, szőlőt is. Az építéshez fát a kincstártól jelentékeny kedvezményekkel kapnak; a városi közgyűlés pedig, Issekutz Antal polgármesternek, a betelepítés legbuzgóbb munkásának ajánlatára kimondotta, hogy a csángók 5 évig minden városi terhek viselésétől föl lesznek mentve.

  1889. április 21. (Csángók Déván.)
Új csángótelepítést próbál legközelebb a pénzügyminisztérium. A hunyadmegyei állami uradalmak földjéből szakítottak ki Déva és Vajdahunyad környékén kisebb telkeket, melyeket betelepített csángó-családok fognak elfoglalni. A betelepülők többnyire jobbmódú emberek, kik a nekik engedett telkeket meg is fogják venni s a vételár nagyrészét most egyszerre lefizetik. Mintegy száz család Déván, a többi Vajda-Hunyadon telepedik meg. Már a múlt ősszel bejöttek a férfiak „háztűznézni“ és bevetni előre földjeiket, hogy övéké legyen már az idei termés. Majdnem egészen készek az új lakóházak is, csak gazdáikra várnak, kik legközelebb elfoglalják új otthonukat. Fejér miniszteri tanácsos a telepítés előkészítése ügyében személyesen járt Hunyadmegyében. Adja Isten, hogy ez a telepítés jobban sikerüljön, mint az aldunai, ennek sok tanúságával élhettek a hunyadmegyei telepek megteremtői.

  1889. április 21.
  A csángó-magyar egyesület holnap, hétfőn, délután 4 órakor, a régi városház tanácstermében, közgyűlést tart. Az évi jelentés kijelenti, hogy nagyobb dolgok véghezvitelére sem az egyesület anyagi körülményei, sem az idők nem voltak kedvezők s hogy az aldunai telepítés bármennyi nehézséggel járt s bármily készületlenül és elhamarkodva is történt, ma már mégis a letelepített székelyek sorsát a nemzet nagylelkűsége a kormánnyal kezet fogva örök időkre biztosította. A vezetők, a jó papok még erősen hiányoznak náluk. Bukovinszky Józsefnek a csángó magyarok javára tett 14.000 forintos alapítványa még ma sincs az egyesület kezeiben, bár az elnökség a kultuszminisztert határozathozatal végett többször megsürgette. A kormány, az egyesület régebbi fölhívására, Déva mellett 20 bukovinai székely család közt (118 lélekkel) földeket osztott ki és így egy újabb magyar telepnek alapját vetette meg. Az egyesület bevétele 15,017 frt 80 kr, kiadása 14,998 frt 80 kr, tagjainak száma 954 volt.

  1889. április 23. Hunyad megyei hírek.
  Csángók Déván. Új csángótelepítést próbál legközelebb a pénzügyminisztérium. A hunyadmegyei állami uradalmak földjéből szakítottak ki Déva Vajdahunyad környékén kisebb telkeket, melyeket betelepített csángó-családok fognak elfoglalni, a betelepülők többnyire jómódú emberek, kik a nekik engedett telkeket meg is fogják venni, s a vételár nagy részét most egyszerre lefizetik.
  Mintegy száz család Déván, a többi Vajda-Hunyadon telepedik meg. Már a múlt ősszel bejöttek a férfiak „háztűznézni” és bevetni előre földjeiket, hogy övéké legyen már ez idei termés. Majdnem egészen készek az új lakóházak is, csak gazdáikra várnak, kik legközelebb elfoglalják új otthonukat. Fejér miniszteri tanácsos a telepítés előkészítése ügyében személyesen járt Hunyad megyében
  Déva város képviselő testületé a napokban tartott közgyűlésén kimondotta, hogy a Dévára telepített csángók öt évig minden közteherviseléstől felmentetnek!

   1889. április 23. Csángók Déván.
Valamelyik budapesti hírlap nyomán az összes lapokat bejárta a hír, hogy Déván mintegy 100 csángó család telepszik le, kik többnyire jobb módú emberek, kik a vételár nagy részét most egyszerre fizetik. Majdnem egészen készek az új lakóházak is, csak gazdáikra várnak. Itt bizony felsültek a lapok valami szemfüles riporternek, ki a vasúti kocsikból ismerteti azon vidékeket, melyeken keresztül nyargal a vonat.

   1889. április 29. A csángók házai.
Déváról írják, hogy az a hír, mintha a Dévára települendő csángók rendelkezésére már új lakóházak állanának készen, valótlan. Nincs még híre sem Déván a csángó háznak s házaikat azoknak maguknak kell felépíteni, akik. Jönnek, ki milyent épít, olyanban lakik. Morvay Ferencz kincst. tagosító mérnök Szegedről épen most van Déván, hogy a házhelyekül szolgáló belsőségeket felmérje. Még lábán áll az a fa és még égetetlen az a tégla és az a mész, amiből a csángóházak fognak épülni. Arról sincs még senkinek biztos tudomása, hányan jönnek és mikor. Amióta Csoboth András (tulajdonképpen Antal-sz.megj.) uram, ki a múlt ősszel is ott járt, meghalt, nincs tulajdonképpeni vezetőjük a csángóknak.

  1889. május 20. Dévai hírek.
Gyárfás Ferencz marosvásárhelyi kir. táblai bíró e hó 15-én Dévára érkezett, s mint miniszteri biztos felülvizsgálta az úrbéri birtokrendezési ügyek menetét. Dr. Farkas Béla és dr. Hosszú Sándor ügyvédekkel szaporodott újabban az ügyvédi kar. Mind a kettő a napok¬ban nyitott irodát.

  1889. augusztus 12.
  A dévai csángó-telepítés intézésére a pénzügyminiszter Móricz Vincze, osztálytanácsost küldötte ki. Móricz Vincze e hó 8-án meg is érkezett Dévára. A telepítési telkek már meg vannak vásárolva; a szántó-földek rég várják a művelő kezeket; tartózkodik is ott néhány csángó család, s most már remélhetőleg gyorsan és megfelelő módon, elintéztetik az egész ügy.

  1889. szeptember 22. Bevándorló csángók.
  Istensegítsről írják nekünk: Andrásfaluról a napokban 40 család indul útnak Dévára. Ott találnak új hazát, azokon a kincstári földeken, melyeket még a tavaszszal megműveltek. Jött át Istensegítsre is néhány bevándorló s biztatták az odavalókat, hogy ők is költözködjenek be — amint ők mondják „a mennyországba“. Az istensegítsiek és a hadikfalviak azonban nem mozognak: a pancsovai telepesek dolga lelohasztotta a kedvüket.

  1889. szeptember 23.
  A dévai csángó-telepítés ügye valóban kínos lassúsággal halad s a pénzügyminisztérium igen üdvösen tenné, ha a jószágigazgatóság hosszadalmas eljárása alól egy külön megbízott kezébe helyezné az egész telepítés munkáját. A városi hatóság, főleg Issekutz Antal polgármester, eddig is hazafiul, nemes ügyszeretettel siettek csángóink segélyére s szélesebb, vagy épen önálló hatáskörrel rég sikerhez juttatják vala e két év óta vajúdó s most az őszi zord időjárás alatt a ház építéséig se haladott telepítést.
  A jobb módú csángókat ez a bizonytalanság visszariasztotta, a szegényebbeket pedig előre nyomasztó anyagi helyzetbe juttatja. Ez időszerit az első csángó raj a kincstár gazdasági épületeiben nyert elhelyezést, de a végleges elhelyezkedés ez évről is elmarad. Hogy legalább a jövő évről továbbá húzódhassák ez a Dévát is oly, közelről érintő s a kincstári földeknek már két év óta e célra történt kiszakítása után az államra se közömbös telepítés: arra kérünk dr. Wekerle Sándor miniszter úrtól erélyes és végérvényes rendelkezést.

  1889. szeptember 27. Csángó-telepítés Déván.
  A dévai csángó-telepítés dolgában egy nemrég közölt hírünkre vonatkozólag Szathmáry György képviselőtől, a hunyadmegyei magyarság ügyének e páratlanul buzgó és sokérdemű munkásától, a következő sorokat vesszük:
   Budapest, szept. 25.
  A dévai csángó-telepítésre vonatkozólag a „Kolozsvár” szeptember 23-diki számában egy újdonsági közlemény jelent meg, melyet a valódi tényállás érdekében egyben és másban rectificálni, illetőleg kiegészíteni érzem indíttatva magamat.
Először is, ami azt illeti, hogy kívánatos volna, miszerint a pénzügyminisztérium „egy külön megbízott kezébe helyezze az egész telepítés munkáját“, meg kell jegyeznem, hogy ez már megtörtént. Ugyanis látva az aradi jószágigazgatóságnak ezen ügyben kezdettől fogva tanúsított, eléggé meg nem róható s eléggé nem ostorozható elfásult közönyét és felháborító lassúságát, — melyet e lapok hasábjain pár nap előtt közölt cikksorozatomban a nyilvánosság előtt s azon kívül illetékes helyen magam is apostropháltam. Augusztus első napjaiban arra kértem a pénzügyminiszter urat, hogy külön bízzon meg valakit személyes felelősség terhe alatt, aki a dévai csángó-telepítést, ennek fontosságához méltó férfias kötelességtudással, becsületesen és alaposan végrehajtsa, mert az nem tűrhető, hogy ily fontos közügy hívatlan, indolens és tehetetlen egyének kezei közt, a kormányhatalom tekintélyének érzékeny csorbítása mellett, éveken keresztül elposványosodjék. És hozzátevém: nekünk nem kell Déván egy második gyoroki telepítés, mely ott áll, mint kiáltó, hogy ne mondjam, égbe kiáltó szegénységi bizonyítványa az aradi jószágigazgatóságnak.
  A miniszter úr még jelenlétemben megfogalmaztat a rendeletet, melynél fogva a központból Móricz Vincze pénzügyminiszteri osztálytanácsos kötött marsrutával és kellő utasításokkal Dévára küldetett, hogy a csángó-telepítést nyélbe üsse, illetőleg a még hátralevő teendőket ez ügyben fokozott eréllyel végezze. Móricz Vincze le is utazott Dévára, úgy emlékszem, aug. 16 —17-ikén. Megkötötte a szerződést vagy 18-19 csángó családfővel; sorsot húzatott velők házhelyeikre nézve és intézkedett az iránt, hogy a Déván levő s az ősz folyamán Bukovinából még bejövő telepesek a kincstár gazdasági épületeiben a télen át elhelyezést nyerjenek. A már szerződött telepesek egy része visszament Bukovinába, hogy földeiknek a szerződést megmutatva, többeket beköltözésre bírjanak, kik a szerződésre ráállani hajlandók s hogy egyet-mást ott pénzzé téve, marháikkal Dévára be, — illetőleg visszajöjjenek.
  Ezeknek adott Baross miniszter, mint már a múltkor is említvén, vasúti kedvezményeket M. Vásárhelytől Déváig. Remélhetőleg rövid időn vissza is fognak térni s akkor Móricz V. ismét Déván lesz, hogy a további lépéseket megtegye, melyek, közé tartozik az illető birtokrészeknek a csángók nevére való telekkönyvi átíratása is.
  Ami pedig Issekutz Antal dévai polgármestert, illetőleg a telepítés körüli közreműködését illeti, én is csak a legmelegebb elismeréssel szólhatok. Déva városát emelni, fejleszteni, gyarapítói: tagadhatatlanul fontos-nemzeti érdek ama vidéken s ő ez érdeket oly lelkes buzgalommal, oly lankadást nem ismerő tettvággyal szolgálja, hogy párját kell keresni a polgármesterek között. A legalkalmasabb ember a neki legalkalmasabb helyen. Csak kevés embert ismerek, kik egész lényükben úgy át volnának hatva, mint Issekutz Antal, a missiószerű feladatok tudatától, melyeket állásukban teljesíteniük kell. Hivatalosodásának rövid ideje mellett is tények és eredmények bizonyítják, hogy mindaz, mi a város anyagi, kulturális és nemzeti megizmosodását célozza, a polgármesterben lelkes kezdeményezőre, vagy támogatóra talál. Erős a meggyőződésem, hogy ilyen ember kezei alatt a város hova-tovább mind hatalmasabb lendületnek fog indulni. És éppen mert a telepítés, — melynek révén Déva lakóssága circa 300 magyar ajkú polgárral fog gyarapodni, — városi érdek is, a csángók a polgármesterben már is ügybuzgó atyát és gondviselőt találtak, mit a telepesekkel való folytonos érintkezés fonalán ezeknek adott sok jó tanácsán kívül igazol az is, hogy a csángókat a város pár évre előre fölmentette a községi adó alól, míg az első berendezkedés nehézségein túl lesznek.
   Az érintett közlemény kívánatosnak mondja végül, és pedig nagyon helyesen, hogy a telepítés legalább a jövő évről tovább ne húzódjék. Erre nézve azonban meg kell említenem, miről a közlemény írójának valószínűleg nem volt tudomása, hogy ez irányban is már megtörténtek a szükséges lépések. Ugyanis — mint erről személyesen meggyőződtem — Móricz Vincze még aug. 19-ikén a földművelési minisztériumhoz átirati tervezetet dolgozott ki, hogy a csángók az állami erdőkből a szükséges épületfát a lehető legjutányosabb áron megkapják. (Ez átirat sorsát is szemmel fogom kísérni.) Célja pedig ezen intézkedésnek éppen az, hogy a csángók — remélhetőleg — nemsokára megkapván az építőanyagot, a jövő tavasz és nyár folyamán házaikat fölépíthessék.
  Nagyon messze vezetne itt részletesen elmondani mindazon vajúdásokat és huzavonákat, melyeken a dévai csángó-telepítés ügye immár két év óta keresztül ment. Annyi bizo¬nyos, hogy sok bajjal és nehézséggel járt. Nem egy ellenséges irányú, suba alatt dolgozó önös velleitást és törekvést kellett paralysálni, míg ennyire is jutott a telepítés ügye, a hol azt most látjuk. De hát ezeket itt mind mellőzve, szorítkozni kívántam ezúttal csupán az említett újdonsági közlemény által érintett momentumokra, melyeket, mint dévai kerületi orsz. képviselő, ki ez állásomból folyó kötelességemhez híven, a dévai telepítést, nem várva sehonnan és senkitől sarkantyút, kezdettől fogva előmozdítani igyekeztem, már a közönség tájékoztatására való tekintetből sem hagyhatók szó nélkül.
  SZATHMÁRY GYÖRGY

  1890. április 26. Hírek a csángókról.
  A Bukovinában maradt csángók közül, Andrásfalváról írják lapunknak: Lassan, de folytonosan folyik a csángó családok kitelepedése innét Dévára, ahol tudvalevőleg kincstári földeket kapnak a csángók. A visszavándorlók itteni földjeit jobbára módosabb öreg gazdák veszik át, a kik már törődöttek a nagy útra s ezért megmaradnak a régi fészekben.

  1890. április 29.
Késett, nem haladt az ügy előre. Hogy e késedelmes és hosszantartó telepítésért kit terhelt a felelősség, azt Szathmáry György, volt országgyűlési képviselőnek Issekutz Antal polgármesterhez írt eredeti leveléből lehet megállapítani:

Kedves Öregem!
Cirka 6-8 hét előtt kértelek volt, közöld velem pontosan, hány csángó egyén vagy család van Déván. Gondolom nem voltam türelmetlen. Kérlek küldd el most mielőbb nekem az adatokat, mert nagy szükségem van rájuk, egyúttal írd meg azt is, mennyire haladt az építkezés és általán a telepítés ügye.
Kér tisztelő híved
Szathmáry György.
Budapest, 29/IV-1890.

Csak a csángók nem igen akartak jönni, már egyszer megégették magukat.

  1890-05-20/138. szám.
  A kormány az egyesület régebbi fölhívására Déva mellett 20 bukovinai székely család közt (118 lélekkel) földeket osztott ki s így egy újabb magyar telepnek vetette meg az alapját.

  1890. május 25.
  A csángó-magyar egyesület közgyűlésén Kamermayer polgármester elnökölt. Az igazgatótanács jelentése szerint a társaság nem részesül oly érdeklődésben, minőt hazafias czélja megérdemelne, azért új felhívással fordulnak a közönséghez, különösen a pénzintézetekhez, kérve a támogatást. Az egyesület a Pancsova körül letelepített bukovinai székelyek sorsát folytonos figyelemmel kíséri, érdekükben mindent megtesz, amit tehet, s most azon van, hogy a kincstártól előlegezett épületfa költségeit a kormány elengedje. A múlt tavaszszal vetőmagra a belügyminisztériumhoz küldött 3000 frt a kormány által adott előlegek fejében lefoglaltatott. A jelentés említi, hogy a Bukovinszky József-féle 14,000 frtos alapítvány, melyet a csángó magyarok javára hagyott, még ma sincs az egyesület kezében. A kormány az egyesület régebbi fölhívására Déva mellett 20 bukovinai székely család közt (118 lélekkel) földeket osztott ki s így újabb magyar telepnek vetette meg alapját.

  1890. július 12.
  „A bukovinai csángók telepítése Déván és Vajda-Hunyadon (a kincstári birtokokon) befejezéshez közeleg. A vajdahunyadi kincstári ispán Scheffer a helyszínre: Andrásfalvára utazik, hogy a csángóknak Andrásfalváról való kiszállítását eszközölje s őket Dévára és Vajdahunyadra vezesse. A csángók hazáinak építését illetőleg már nagyban foly a munka. Fát és vasat ingyen kapnak a kincstártól. Dévára 105, Vajda-Hunyadra pedig 79 csángó-család telepíttetik. Mindkét helyen kiméretett részükre a kincstári birtok, melynek holdját 100 frtjával kapták 20 évi törlesztés mellett. Kinek-kinek birtokállománya 12 holdat tesz a háztelken kívül.”

LGP.
  Mint általában minden újságcikkből, innen is ki kell halászni az igazat. Ennyi év elteltével már vonalat is húzhatunk az újságcikk felett, és elmondhatjuk, hogy sem a dévaiaknak, sem a hunyadiaknak nem készült el ház, csak anyagot kaptak, és Dévára végül 54 család telepedette le, Vajdahunyadra pedig 19 család. Ismét László János kéziratából való az a rész, amikor megjegyzi: „Déva város akkori polgármestere, Issekutz Antal, a telepítés előtt álló dévai kincstári birtokon, hét visszavándorlót tartott vissza. Név szerint: Daradics Fábián (1890), Dávid József (1890), Erdős Gergely (1891), Hompot Gergely (1891), id. Sebestyén Antal (1891), id. Sebestyén József (1890) és Szőcs Imrét (-). És tovább: „…az Alduna mellékéről 1888-ban visszavándorló első telepes id. Sebestyén Józsefet (Patkán)volt.” Mit jelentenek a zárójelbe tett számok? Mivel az említett visszavándoroltakról semmi bejegyzést nem találtam, a dévai katolikus anyakönyvekben kerestem nyomukat. A zárójelbe tett számok a megjelenésük évét jelöli, ekkor keresztelték gyermeküket Déván. Az első három bukovinai származású halott 1889. július 3-és 14 között került beírásra.
  Kétségtelen, hogy ez a hét vándorló családfő itt tartózkodott, de az nem jelent telepedést. A földek ki sem voltak osztva, házak sem voltak, hisz köztudott, hogy maguk építették azokat meg, és nagy a valószínűsége annak, hogy napszámból vagy fuvarozásból tengették napjaikat, más lehetőség hiányában. Nem tartom kizártnak, hogy a város is részesített volna őket némi segélyben, minthogy bizonyos felületű földet is kaptak megdolgozásra. Azonban olyanok is akadtak, akik eljöttek, jelentkeztek, majd szó nélkül visszafordultak Bukovinába. Nagy volt a mozgás, menés-jövés, a települendők száma állandóan változott. A földrendezés és a telepesek számának ingadozása, nem vezetett a telep kialakulásához.

  1890. július 24.
  Déváról azt a sajnos hírt kell jelentenünk, hogy a múlt hét közepén (17-én) beállott jégverés éppen a csángó telepet sújtotta legérzékenyebben s annak kukorica ültetvényeit tönkre tette. A település lassú munkáját ez is nehezíteni fogja.

1890. nyarán még semmi sem volt eldőlve, még a telepítés jogi kerete sem került megállapításra. Az újságcikket a maga szépségében közöljük:
  1890. augusztus 4. Csángók Déván.
  Mint ismeretes dolog a kormány dévai kincstári birtokra csángók betelepítését határozta el. Fejér Miklós földművelési államtitkár is ez ügyben több ízben járt lenn. A csángók részére házak építése is elha¬tároztatott. Máig sincs kész egy sem. Most a kormány megbízottakat küldött ki Bukovinába, hogy onnan csángókat toborozzon össze. A „Hunyad” legújabb számában közölt cikkben részletesen megvilágítva látjuk e kérdést. A cikkíró nem hiszi, hogy Déván a csángótelepítés sikerüljön, s e nézetnek hangot adó cikkében többek közt ezeket írja:
  A településnél nem volna szabad csak arra tekinteni, hogy a kincstár az eladott föld árát teljes értékben megkapja, itt állami érdekeket kell első sorban figyelemre méltatni, melyek keresztülvitelénél nagyon másodrangú kérdés az, vajon a földnek holdja 20, vagy 50, vagy 100 forinton kelt-e el? Miért sikerültek a telepítések, kivált a múlt században¬ úgy az államnak, mint egyes birtokosoknak? Azért, mert a települők mindenféle kedvezményekben és immunitásokban részesültek, melyek míg egy részről kedvet adtak a letelepülésre, másrészről a települők egészséges fejlődését nem akadályozták. De akkor nem is kellett kötéllel fogni a települőket.
  S vajon az állam, dacára annak, hogy ingyen adott földet a települőknek, nem kitűnő üzleteket csinált-e mégis az által, hogy az alig jövedelmező nagy kiterjedésű pusztákon vagyonos községek keletkeztek, melyeknek évi adója jelentékenyen fölülmúlja a földek azelőtti jövedelmét. Míg azonban a szerződésnek most tárgyalt pontja csak nehezíti a települést, addig az V. pont azt szerény nézetünk szerint majd lehetetlenné teszi. A kérdéses pont szó szerint így hangzik: „Ha vevő a vételárnak csak egyetlen részletét is elmulasztaná pontosan kifizetni, jogában áll a kincstári uradalomnak a fizetetlen vételárat egészben, s az összegre való tekintet nélkül sommás szóbeli per útján behajtani; három egymásután következő határidő elmulasztása esetében pedig, jelen szerződést megsemmisíteni, mely esetben a befizetett részletek a kincstár javára bevonatnak s vevő azokra semmiféle igényt nem tarthat.”
  E pont, nézetünk szerint lehetetlenné teszi a települést. Valamire való gazda, kinek a megélhetése Bukovinában is biztosítva van, pedig az ilyenekre kell első sorban, reflektálni, nem fog ilyen feltételek mellett Dévára telepedni, nem fogja a biztos existentiát a nagyon is kétes jövővel felcserélni. Sok idő 40 fél esztendő; a legmunkásabb, a legjózanabb életű gazda is jöhet ezen idő alatt elemi csapások, betegség vagy más, önhibáján kívüli okból, nem háromszor, de többször is olyan helyzetbe, hogy a fizetési határidőt a legjobb akarat mellett sem tarthatja be. És megtörténhetik vele, hogy harminc, sőt több befizetett részlete a kincstár javára bevonatig s ő birtokából kiűzetik.
  Nem mondjuk, hogy ez tényleg be fog következni, de a szerződés értelmében igenis bekövetkezhetik, a jogot hozzá az eladó kincstárnak megadja a szerződés alapján a törvény, s ha akar, élhet is vele. Damoklesz kardjaként függ a bizonytalanság a települő feje fölött, s éppen ez az, a mi a komolyabb gondolkozását visszatartja a vállalattól. A könnyelmű elem, vagy azok, kiknek nincs sok veszteni valójuk, kik a könnyebb megélhetési módot keresve, csak a mai napra tekintenek, nem gondolva a holnappal, azok eljönnek és birtokba veszik a kihasított földeket. De hogy az ilyen telepítésben nincs köszönet, azt láttuk Gyorokon és másutt.
  Ez egyik legfőbb oka annak, hogy a telepítés oly lassan halad. És a míg a földek árát lejjebb nem szállítják, amíg a szerződést enyhébben nem fogalmazzák, addig nem is fog ez ügy előbb haladni, hiába utaztatják Bukovinába az uradalmi ispánt.
  A csángótelepítést magasabb állami és magyar nemzeti érdekek tették szükségessé, s nem az, hogy a kincstári földek jó áron adassanak el; ezt a célt csángótelepítés nélkül is el lehetett volna érni. Ha pedig csángótelepítés a főcél, akkor első sorban az ő érdekeiket kell figyelembe venni s csak másodsorban tekinteni arra, mint lehetne ezzel egyidejűleg a kincstár pillanatnyi hasznát is előmozdítani.”

  1890. augusztus 4. Miért késik a csángó-telepítés?
  Lapunk által felvett eme kérdésre a “H.“ így felel: Első sorban azért, mert a kincstár által formulázott adásvevési szerződések a települőkre nézve nagyon kedvezőtlenek és hátrányosak. Mint tudjuk, egy telepre 800 négyszög öl belsőség és 10 hold szántó és rét van számítva; egy egész telep vételára 1100 forintban állapíttatott meg. Vevő köteles a vételárból telepenként 100 forintot, mint bánatpénzt 1889. október 1-én lefizetni; a fennmaradó 1000 forintot 1889. október 1-ső napjától számítva 20 év, illetve 40 egymás után következő félév alatt 4, l %-os annuitási részletekben, késedelmes fizetés esetén 6% késedelmi kamatokkal együtt fogja az uradalmi pénztárba befizetni.
  A szerződés ezen pontja a települőkre nézve egyáltalán nem mondható előnyösnek, 100 frt körülbelül középértéke egy hold földnek a dévai határban, ennél fogva a kincstár semmiféle kedvezményes árban nem részesíti a települőket. A fizetési feltételek sem kedvezményesek ingatlanok eladásánál a kincstár bármely vevővel szemben is a 40 félévre terjedő részlet-fizetést szokta elfogadni.
  A csángó-települőkre nézve azonban, kiknek új otthonukban lakóházakat, istállókat kell építeni, újonnan kell berendezkedniük, megfizetni a rendes adókon kívül a kincstári erdőségekből a házépítésre kapott fát, — a törlesztési részletek, melyek őket vagyoni fejlődésükben határozottan gátolják az adott viszonyok közt túlságosan nagyok.
  Míg azonban a szerződésnek most tárgyalt pontja csak nehezíti a települést, addig az V. pont azt szerény nézetünk szerint majdnem lehetetlenné teszi. A kérdéses pont szó szerint így hangzik: „Ha vevő a vételárnak csak egyetlen részletét is elmulasztaná pontosan kifizetni, jogában áll a kincstári uradalomnak a fizetetlen vételárt egészben, s az összegre való tekintet nélkül, sommás szóbeli per útján behajtani. Három egymásután következő határidő elmulasztása esetében pedig jelen szerződést megsemmisíteni, mely esetben a befizetett részletek a kincstár javára bevonatnak s vevő azokra semmiféle igényt nem tarthat.” E pont nézetünk szerint lehetetlenné teszi a települést. Valamire való gazda, kinek a megélhetése Bukovinában is biztosítva van, pedig az ilyenekre kell első sorban reflectálni, nem fog ilyen feltételek mellett Dévára telepedni, nem fogja a biztos existentiát a nagyon is kétes jövővel felcserélni. Sok idő 40 fél-esztendő; a legmunkásabb, a legjózanabb életű gazda is jöhet ezen idő alatt elemi csapások, betegség vagy más, önhibáján kívüli okból, nem háromszor, de többször is olyan helyzetbe, hogy a fizetési határidőt a legjobb akarat mellett sem tarthatja be. Ez egyik és legfőbb oka annak, hogy a telepítés oly lassan halad. És amíg a földek árát lejjebb nem szállítják, amíg a szerződést enyhébben nem fogalmazzák, addig nem is fog ez ügy előbbre haladni.

  1890. november 17. Csángótelepítés.
  Butykai Emil miniszteri tanácsos, ki a csángó telepítés ügyét átvette, Móricz Vincze osztálytanácsos kíséretében a múlt héten Déván járt, hogy a már-már zátonyra jutott telepítés ügyében intézkedjék.
Butykai a helyszínén megismerkedve a viszonyokkal, olyan előterjesztéseket szándékozik a pénzügyminiszternek tenni, hogy ezek elfogadása esetén, a telepítések kérdése már véglegesen megoldassék.

Lassan jövögette Dévára a települni szándékozók, de még semmi sem volt biztos:

     1890-11-23 / nr. 262
    A Hunyad megyei csángótelepítés ügye egy ideje megállott. Körülbelül 24 csángó család érkezett Dévára, de azóta a telepesek ügye nem haladt előre. De most, a magyar lapok szerint Déva polgármestere mozgásba lendítette a dolgokat. A pénzügyminiszternél volt audiencián, és közösen kialakítottak bizonyos előnyösebb eljárásokat és feltételeket, amelyek révén reméli, hogy a jövőben sikerül még több csángó tulajdonost elcsábítania Bukovinából, elhagyni házukat és eljönni”haza.”
    Bár érkeznének már egyszer, mert jön a nyár és innen majd Amerikába mennek...

  1890. december 4. Csángó-telepítés Hunyad megyében.
  Déván most 24 csángó család lakik, akiknek a telepítése után a telepítés ügye alig haladt előre. Déva város polgármestere a napokban itt járt s a pénzügyminiszter egy óráig tartó kihallgatáson fogadta. Megállapították a telepítés további mozdulatait s kedvezőbb szerződési feltételeket hoztak létre a csángók számára. Ezek a feltételek most már valószínűleg több bukovinai gazdát fognak arra bírni, hogy Magyarországba jöjjenek.
                                                                                                   ****
Az ügy húzódott, Déván Issekutz, Bukovinában Zsók István rendezte a dolgokat, bár többször megfordult Déván is időközben. Tudtommal ő az utolsók között jött ki Bukovinából, az első dévai telepítésre. Íme egy részlet az 1891. február 12-én írt, Issekutzhoz címezett leveléből:
  „…Én, Zsók István tudatom Tekintetes Polgár Mester urunkat, hogy Teleki Józsefet kifelejtettem volt a népsorba bévenni, tehát csak vegye bé a népsorba.
Tekintetes Polgár Mester Úr Atyánk, még az a kérésünk volna, hogy ha ki tudná eszközölni, a Magas Kormánytól, két vagont kaphatnánk Hadikfalvától a házi súlyosabb Bútorainknak, mert máskép nagy kárunk lesz, s ha nem sikerül a kérésünk, hát muszáj magunk fogaggyunk, de ha lenne vonat segiccség első áprilisra lenne.
És még az is volna kérésünk, hogy vagyon nekünk jó svájczel féle magtehenek, és kedvünk volna kihajtani, hogy ha a Tekintetes Polgár Mester Úr Atyánk kitudná eszközölni, kedvünk volna Beszterczétől vagy honnat tudna segiteni a vonaton, irná meg minél hamarabb hogy nyerünk e valami segedelmet, várva várnók a választ minél hamaráb hogy mihez tarcsunk számot.
Imár most tiszteljük és becsüljük a tekintetes Polgár Mester Atyánkat a többi barátjával, azt kívánjuk, hogy találja ezen pár sor irásunk tartós egésségbe, és münk es találtassunk, Április hó közepin, békében és jó egészségben…”

  1890. december 23. Hunyadmegyei hírek.
  Déván a szegény gyermekeket segélyező egylet alelnökévé, a lemondott Sólyom-Fekete Ferencné úrnő helyébe Téglás Gáborné úrnőt választa meg. Az egylet Balogh Pálné úrnő elnöklete alatt gondoskodott arról, hogy a leányiskola és fiú iskolák több növendéke megkapja a nélkülözött téli ruhaszükségletet. A Déván megtelepült csángók közül valami húszan már fölépítették házaikat. A vidék igen szorgalmas fuvarosokat nyert a csángókban, kik a Brádon, Boicán folyó bányatelepítéseknél szép keresetet nyernek.

  1891. április 23. Csángó-telepítés.
  A hunyadmegyei csángótelepítés szerencsés megoldást nyert, amennyiben a csángókkal a kormány megkötötte a szerződést és bevezették őket a dévai kincstári telepbe. Hogy ez igen jól sikerült, abban a legfőbb érdeme van Fejér Miklós titkárnak, Végh Aurél állami jószágigazgatónak, Issekutz dévai polgármesternek és Butykay Emil miniszteri tanácsosnak, akik eljártak a kormánynál, hogy a csángókat először jó helyre telepítsék, másodszor némi állami kedvezményekben részesítsék. A csángók (ötven család s háromszáz lélek) Déván megkezdték az építkezéseket s nagyban munkálkodnak földjeik művelésén. Végh Aurél társaságában Butykay Emil és Kerpel Antal miniszteri tanácsosok szintén jelen voltak a csángók telep-berendezésénél.

  1891. október 3. Lukács Béla kereskedelmi miniszteri államtitkár Déván. A kolozsvári róm. kath. státusgyűlésről visszatérőleg Lukács Béla államtitkár meglátogatta Dévát. Délelőtt kisétált a vár oldalára elismeréssel adózva a várhegybizottság munkálatainak s élvezve a vár útjairól kínálkozó felséges kilátásokat.
  Ebéd után meglátogatta a főreáliskolát, figyelmet szentelve Téglás igazgató kalauzolata mellett az összes szertári helyiségeknek, sőt az internátusnak is, hol a növendékek közül többeket megszólított. Innen Pogány György főispán látogatására sietett, figyelmére méltatva a megyeház dísztermét. Majd a csángó telepet kereste fel kísérőivel, örömmel szemlélve a csángó házak szaporodását, úgy visszatérőlég, mint előzetesen elismeréssel adózott Déva szembeötlő fejlődésének. Aztán a vasúthoz hajtatott, honnan külön szalonkocsijában folytatta utazását Budapest felé.

  1891. október 15. (kivonat).
  A kincstári birtokok közül legalább Fogaras megyében kellene első sorban egy telepítést részletfizetésre megkísérelni. Ez közel lévén s folytatása Háromszék megyének, az elnemzetlenedéstől sem kell tartani de, az államkincstárnak positiv hasznára is, válnék a csángó kitelepítésnek is, — mondja egyik székely főispánunk — ez lett volna, a helyes talaja s lehet ezután is. A dévai kísérlet mintájára hasonlóképen lehetne a székelységhez szintén közelebb kis kükküllő-megyei Pocstelkével megkísérteni.

  László János, kézirat:
  Tehát betelepedett 54 férfi, 54 férjes asszony, 94 fiúgyermek és 87 leánygyermek, összesen 289 lélek, melyek községenként így oszlottak meg: Andrásfalváról 248, Istensegítsről 24, Hadikfalváról 7 és Déváról 9 személy. Behoztak 124 lovat, 16 fajtehenet, 60 szekeret és sok gazdasági felszerelést, bútort, ágyneműt.
  Ezeket a bevándorolt családokat ideiglenesen a Sörház utczai és négykövű malomnál levő kincstári major épületeiben helyezték el, s addig laktak itt, amíg lakóházaikat felépítették, melyeknek felépítéséhez a kincstár a bezsányi állami erdőből szálfákat és a szászsebesi állami fűrésztelepről tetőzetgerendákat és tetőfedő zsindelyt adott.
  A házakat, minden telepes maga építette fel, ki-ki saját ízlése, vagy anyagi tehetsége szerint. Majd kedvezményes áron gyümölcsfacsemetéket kaptak, mellyel a telkeiket befásították. A letelepedési idő után 10 évvel már úgy nézett ki a telep, mint némely hét-nyolc évtizedes falu.
Amíg a telepedés folyt, a felméretlen határban mindenki ott szántott-vetett, ahol neki jól esett, illetőleg ahol szántóföldet foghatott, mert a határnak alig csak egy heted része volt szántó, a többi mind rét és nádas volt. E telepítést illetőleg, az eredeti terv az volt, hogy inkább tehenész telepet létesítenek, avval a számítással, hogy a telepesek által fedeztessék az inkább hivatal jellegű Déva város tejszükségletét. És így lettek a telepesföldek beosztva. Minden 10 holdas telepből csak három-négy hold szántóföld lett kimérve, míg a többi szénatermelésre fenntartott rét volt. Ez elvileg nem is lett volna helytelen számítás, csakhogy az idő folyása alaposan keresztülhúzta ezt a számítást. Azzal nem számoltak a telepítő közegek, hogy a bukovinai származású magyarságnál ismeretlen volt az „egyke” rendszer, s a telepítés befejezése után tíz évvel a telepes földeknek egy negyed része már szét volt darabolva az örökösök között, amely nem hogy tehenészetet tudott volna fenntartani, hanem örökösöket sem volt képes kenyérrel biztosítani.
  Majd amikor a telep befejezést nyert, a telepesekkel megkötötték az adás-vételi szerződést, amelynek értelmében a telepesek minden 10 holdas telep után 55 frt. 58 krajczárt voltak kötelesek 50 éven át, minden évben 4%-os késedelmi kamattal, mint örök váltságot a kincstárnak fizetni. Habár ez az összeg nem volt az akkori időkhöz mérten sem sok, a dévai telepes határ ezt akkor még a legnagyobb erőfeszítés mellet sem tudta kiizzadni, s ha az eléggé jól javadalmazott, bőséges fuvarozások nem lettek volna, a csizmában jött telepesek is bocskorban kényszerültek volna Dévát elhagyni.
  Lássuk milyen földeket kaptak?
  A telepítés előtti időkben, hosszú éveken keresztül a területeket Serbán János szántóhalmi birtokos bérelte, aki ezt csak kizsarolta, de semmit sem javította. Az országút felöli oldal csupa kovakő és sűrűn benőtt kökényes volt, amelyet miután sok vesződéssel kiirtottak és felszántottak, bizony évekig még a beléje vetett magot sem fizette vissza. A Cserna-csatorna és a vasút közötti részen hatalmas nádas és mocsár volt, melyben még nyáron is farkasok tanyáztak, s még 15 év múlva is folyt ennek irtása. A Cserna-part szélén elhúzódó csík ugyan szántó volt, de oly szegény és sovány volt, hogy holdja 70-80 kiló búzánál többet nem fizetett. A vasút és a Nagy-Cserna közötti rész állandóan ki volt téve az árvíz veszedelmének s nagyon sokszor megtörtént, hogy a már boglyában levő szénákat, egy hirtelen jött áradás vagy leiszapolta, vagy elsöpörte, s mocsárt hagyott a helyébe.
  A határ legértékesebb részét, a nagycsernai düllőt a Cserna kanyargós medre szelte ketté. Nem volt nyár, hogy egyszer-kétszer ezt a területet a Cserna áradása éppen akkor ne tette volna tönkre, mikor a termés meg volt már művelve. A hetekig álló víz, a kopár terményeket megsárgította, elcsenevészítette, a takarmányféléket pedig leiszapolta, levágott állapotban meg elhordta.
  E folytonosan megismétlődő veszteségeket, a telepesek a fuvarozás jövedelmével pótoltak. Igaz, hogy egy páran, a folytonosan megismétlődő károsodásokkal kedvüket vesztették, nekifeküdtek az állandó fuvarozásnak és földjeiket elhanyagolták. Ez tűnhetett fel Fehér Miklós miniszteri tanácsosnak, amiért aztán a telepítés feloszlatásával fenyegetőzött.
  A legtöbbje azonban kitartott. Nekifeküdtek a földek javításának. A kanyargós Cserna medrét, 1896-ban egy-két és fél kilométeres, nyílegyenes csatorna ásásával a Marosba levezették, s ezáltal a folyó garázdálkodása megszűnt, a mocsarak kiszáradtak, hasznot hajtó földekké váltak. Azonban az elmaradt törlesztési részleteket már nem pótolhatták, s így 1904-ben, a kincstár, a telepesekkel új szerződést kötött, melyben a tartalékos összegeket a faanyagok árának hozzácsatolásával újabb 50 évre osztották be.
  Ez a telepesközség, a földek gyengesége miatt eléggé későn indult virágzásnak. Sajnos, ez a virágzás igen rövid életű volt, mert a túlságos szaporaság folytán, az eredetileg kiosztott földekből, húsz év múlva, csak kilenc gazdának volt még egyben a telepe. A többi az örökösök között szétforgácsolódott. Mindazonáltal, a telepesek életében 1897-tól 1910-ig való időszakot aranykornak lehet nevezni. A bőséges termőföldek, és az állandó fuvarozás sokakat jómódba juttatott.

                                                                                                         Telepi hírek 1892-1905

  1892. március 5.
  A hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat munkásainak kicsiny és folyton apadó köre — mint nekünk írják — lankadatlan buzgalommal műveli a megyei földtörténelmi és néprajzi ismertetését. Legutóbbi ülése a népéletnek vala szentelve, mert Kolumban Sámuel a lozsádi magyarok érdekes tánc nótáit, szokásait ismertette. Mailand Oszkár pedig a Bukovinából csak nemrég Dévára költözött csángók karácsonyi mystherumait tette tanulmány tárgyává, összehasonlítás által kimutatva, hogy a múlt században kivándorolt székelyek magukkal vitték a szokásokat és dalokat is.

  1892. április 2. Hírek a csángókról.
  Bukovinából, Istensegítsből, írja levelezőnk. Szomorú világ van a csángók közt. A gyermekek közt járványos betegségek pusztítanak: skárlát és difteritisz, minek következtében Istensegitsen három hónap óta zárva van az iskola. Ez idő alatt 90 gyermek halt meg, míg a születések száma csak 44. A napokban érkezett Istensegítsre a magyar iskolaegyesület legújabb küldeménye: könyvek a szegény iskolásgyermekek számára. A szegény nép már megkezdte rendes évi vándorlását Moldvába. Istensegítsből 400, Hadikfalfalváról 600, Andrásfalváról 300 ember ment el, ki három, ki hat, ki hét hónapra. Haza is költöztek többen: 30 lélek vándorolt Hunyad megyébe, Déva vidékére, ahol kincstári földeket kapnak a csángók.

  1893-06-11/159. szám. Eső okozta áradások.
  Az a huzamos eső, mely majdnem az egész országra kiterjedt, megduzzasztotta a délvidéki folyamok vizét, melyek kicsapva medreiken, az esőtől várt áldás helyett mindenfelé pusztulást teremtettek maguk körül. Ma Déváról jelenti a táviró, hogy a szép Marosvölgy egész vidéke víz alá került. A mellékvizek rohanó árját a havasok olvadása is elősegítvén, a víz folyton emelkedik. Déva alsó területe, a görög város víz alatt van, a róm. kath. templomot torlaszok védik, több ház összeomlott s még több van körülvéve a szenynyes hullámoktól, elzárva a külvilágtól, úgy, hogy a lakosokat csónakok közvetítésével élelmezik. Cserna- és a Sztrigy-völgy is víz alatt van.

  1893. szeptember 4. Csángók esküje. A Déván letelepült csángó székely telepítvényesek közül ötön, mindannyian bukovinai, andrásfalvi illetőségű családapák, névszerint: Hompot Gergely, Erdős Gergely, Kovács István, Daradits Ferencz, Dávid Lajos a napokban lették le a megyeház dísztermében Hollaki Arthur alispán előtt a honpolgári esküt. Az alispán a visszahonosított polgártársakat, kiknek mindegyikével szívélyesen kezet szorított, lelkes beszéddel üdvözölte.
  A csángó-székelyek közül a védköteles korban levő 9 egyén a városi község illetékességébe felvétettek, utasíttatván a tanács, hogy a többi, Déván letelepedett csángó székelynek a város kötelékébe való felvétele iránt is tegye meg a szükséges intézkedéseket.

  1893. szeptember 10.
  A csángó-székelyek közül védköteles korban álló állampolgári esküt letett és Déva város községi kötelékébe felvett egyének száma nem 9, a mint azt cikkíró állítja, hanem csak 5.

  1893. december 22. Hunyadmegyei hírek.
  Déván az árvaház mellett a második kisdedóvodára is kilátás van, miután 1400 frtot szavazott meg a csángó-egylet a városon kívül létesült és szépen virágzó csángótelep kisdedóvodájára. Réthy Lajos kir. tanfelügyelő ismert ügybuzgósága remélni engedi, hogy mihamarább meg is nyílik ez a szükséges intézet is. A dévai csángótelepítés általában kitűnően sikerült. Ha jól tudjuk, Szathmáry György jelenlegi kultuszminiszteri miniszteri tanácsosé vala az üdvös eszme, s az ő érdeme, hogy a sokágú kérdést, mint akkori képviselő szerencsésen lebonyolítható, s felhív a kormány figyelmét az erdélyi telepítések politikai jelentőségére. Azóta Vajda-Hunyadon is létesült csángótelep. Mindkettő előzékeny támogatást élvez az illető városoknál, s munkás népe a jóllét külső jeleit azonnal eláruló gazdasági épületeivel kedvező benyomást tesz az érkezőre. A bányafuvarozás a dévai és hunyadi csángók éltetője, s ők kitűnően meg is felelnek ennek a feladatnak.

  1894. január 25. Dévai nyomorúságok.
  Az ide telepített csángók közt is nagy arányokat öltött a halálozás, s leginkább az erőteljes fiatalokat pusztítja el az influenzából származó tüdőlob, — ez a nép a veleszületett előítéletnél fogva, még a legveszélyesebb eseteknél is elkerüli az orvosi segélyt, — azt tartják, amit a híres bécsi orvos Nothnagel mondott, hogy a betegséget lefolyásában az orvos nem gátolhatja meg, — ezek is a természetre bízzák sorsukat és minden nehéz betegséget csömörnek képzelnek, mely ellen csalhatatlan szernek tartják, ha egy javas asszony nyakát, karját jó erős boreczettel megdörgölgeti.
  De ne hagyjuk őket e boldog hitüknek, gondatlanságuknak áldozatul esni; ha már ide telepítettük, igyekezzünk őket meg is tartani; czélszerü lenne, hogy egészségügyi szempontból ellenőrzés gyakoroltatnék felettük, és ha csakugyan bebizonyulna, hogy őket mulasztás terheli, szigorúan kellene alkalmazni velük szemben az egészségügyi rendszabályokat.
  Eszmetársulásnál fogva a csángókról eszembe jut, hogy egy alkalommal fölszólam- lás történt az iránt,, hogy télen a dermesztő hidegben, őszszel és tavaszszal a feneketlen sárban három kilométer távolságra kell a csángó apró gyermekeknek a telepről a városba iskolába járni, hát nem lehetne a telepen felállítani elemi iskolát? . Hisz erre a czélra egy külön telek lett kijelölve, egy. telep után járó földmennyiséggel, - ki használja most ezeket?
  Olyan vidékeken találunk nagy áldozatokkal fölállított állami iskolákat, hol a tanulók száma nagyon csekély, s itt, a hol annyi a gyermek, mint az égen a csillag, egy népiskola felállításától elzárkóznak.

  1894. február 1.
  Csángó esküvőre kaptunk meghívót, mely szép aranyszegélyű papíron a jan. 31-én tartandó menyegzői ünnepélyt adja tudtul, — ez a menyegző a mondott napon déli 12 órakor meg is történt a nagyszámú lakodalmas sereg vonult el Déva utczáin zeneszóval; a rendőrség — helyesen — betiltottá az utczán való lövöldözéseket, melyek náluk eddig szokásban voltak; a mostani nászmenetnél elmaradt a nemzeti zászló; kölcsön kértek a városházától, de nem kapták meg.
Jó lenne, ha a csángó testületi részéré valami utón egy szép nemzeti zászló szereztetnék be, hogy ünnepélyes alkalmakkor testületileg zászló alatt vonulhassanak föl.
(1894. január 31-én kettős esküvő volt, Zsók Szilveszter – Székely Katalin, és Sebestyén Máté – Zsók Anna. A két Zsók testvér. L.G.P.).

  1894. március 2. (kivonat)
  Az igazgatótanács ezután elhatározta, hogy 700 forintot a Vajda-Hunyadon létesítendő csángó-óvoda, 700 forintot pedig egy Déván felállítandó csángó-gyermekek menhelye javára fordít.

  1894. március 8. Látogatás a csángótelepen.
  E héten több tourista társaságában meglátogattuk a csángótelepet és megbotránkoztunk azon építési módszer fölött, melyet ezek a csángók minden felügyelet nélkül gyakorolnak.
  Midőn a telepítés kezdetét vette, a kir. kincstár által kiküldött mérnök a telepítésre vonatkozó terv szerint kellő széles és szabályos utczákat jelölt ki a természetben is, s a helyett, hogy ezen utczák egyenes iránya megtartatott volna, — a helyett, hogy a telepítők által épült házak ezen egyenes vonalba kellő symetrikus arányban építtettek volna, minden rendszer nélkül mindenik csángó saját egyéni ízlése szerint akként helyezte el épületét, hogy most alig ösmeri ki az ember magát, vajon a túri vásáron járkál-e a sátorok, bódék között, vagy egy szabályszerűleg rendezett új telepen! Hát ha még megtekintjük, hogy miként építik házaikat?
  Én nem hiszem, hogy e nép magyar faj legyen, — czigányok, vagy eszkimók lehettek elődeik, mert csak ezek szokták tanyáikat minden alapozás nélkül a puszta földszintre fölállítani; tisztelet a kivételnek, mert a csángók között akadt néhány gazda, ki házát akként emelte fel, hogy ellene kifogást tenni nem lehet, — hanem a többség, a kincstár által olcsó árban részükre kiosztott épületi anyagból úgy szerkesztette össze otthonát, hogy annak szilárd alapja nincs, az alsó gerendák szépen lefektetve a földre, ezek képezik az alapmunkálatot.
  Az ilyen épületeknél a talaj természeti nedvessége folytonosan megmarad, — s ezen kigőzölgés idézi elő köztük azon nagy halandóságot, mely már csak ez évben is ijesztő képet nyújtott.
  Mulasztás terheli úgy a csángó-bizottságot, valamint Déva város hatóságát is, hogy se egészségügyi, se építészeti szempontból a csángótelepítvényesek fölött kellő felügyeletet nem gyakorolt; — e nép még mindig kiskorú, csak szigorú fegyelem és éber felügyelet lesz képes őket szokásaiktól visszatartani. Mi sok reményt fűztünk e telepítéshez, de úgy látszik, hogy nagyon csalódtunk; rakonczátlan nép; a mezei munkát sem szereti; a folytonos fuvarozásban tölti idejét, melyet leginkább azért szeret, hogy az útszélén elég csárdát talál, ahol megpihenhet s keresményének egy részét elköltheti; ilyen megálló helyeknél az összetorlódott szekerek miatt az utazás sokszor csaknem lehetetlenné válik és ha figyelmeztetve lesznek, hogy szekereikkel álljanak tovább, könnyen kiteheti magát az illető annak a kellemetlenségnek, hogy meg is püfölik.
Fölhívjuk tehát az illetők figyelmét — a mig nem késő hogy igyekezzenek e népet kellő jó akarat, helyes, tapintatos felügyelet mellett szoktatni a rendhez s itteni szokásainkhoz; a csángódédelgetés ideje már lejárt. Rendszerető népet még tűrünk közelünkben szívesen ... de van erőnk is, hogy rendszertelen, rakonczátlankodó tömegnek — legyen bár az velünk testvér, rokon — oda fogjuk kiáltani, hogy „ne tovább.“

  1894. május 17. A csángó-telepítés Déván.
  Nemcsak az erdélyi részekben, hanem túl a Királyhágón is a csángótelepítés nem a kellő tapintattal, nem az annak a népfajnak egyéni szükségletéhez mérten, nem a telep czélszerű és méltányos felosztásával hajtatott keresztül; egyik részét letelepítették Gyorokra abban a reményben, hogy a szőlőbirtokosok a letelepített csángókban jó alkalmatos munkaerőt, ezek pedig jó munkabér mellett biztos életfönntartási alapot találnak — és nagyon csalódtak, mert e nép a szőlőműveléstől idegenkedik, de ha kedve lett volna is hozzá, nem volt mit művelnie, a phylloxera semmivé tette az összes szőlőhegyeket; a gyoroki határ azon része pedig, mely a telepesek részére kiosztatott, nem volt alkalmas mezőgazdászat! szempontból s így a csángók apránkint elzüllöttek s visszatértek elhagyott községeikbe.
  A másik részét letelepítették a Duna ingoványos mellékére, honnét kiöntötte őket rendesen az árvíz és elbetegesedve a mocsárlégtől, anyagilag tönkremenve, elszéledtek a nagyvilágba.
  A Déván letelepített csángók szerencsésebb helyzetbe jutottak, mert itt minden szükségletüket kielégítve találták; kaptak erdőt, legelőt, vizök van bőven; a föld termékeny és e mellett a zarándi részekben alakult gyáraktól fuvarozás czímén annyit kereshetnek, hogy ebből a telep törlesztési összegét fizethetik és lakóházakat építhettek s ez a körülmény okozta azt, hogy innét a telepítvényes nem kívánkozik vissza Bukovinába, hanem vagyonilag megerősödve, állandó hazát, otthont talált.
  De itt meg egy sarkalatos hiba követtetett el, melyet elnézni bűn volt s nem segíteni rajta embertelenség. A telep kiosztásával megbízott egyéneket rosszhiszeműséggel vádolni nem akarom; a bevégzett tény csak azt deríti föl, hogy bőkezűen osztogattak néhány telepesnek kívánsága szerint három-négy telepet, míg a később jelentkezőknek nem jutott egy sem és ezek a szegények kénytelenek most napszámmal keresni meg mindennapi élelmüket, míg azok bővelkedve a telepekben, megmunkálni nem bírják, hanem a szomszéd faluban levő oláhoknak kiadják haszonbérbe.
  A telep kiosztásával megbízott egyének az állam által kizárólagosan a csángók részére engedélyezett telepek közül néhányat nem csángók részére osztottak ki, hanem helybelieknek is, kik nem voltak jogosultak, hogy telepeket kapjanak, és ezen ténykedés által azon csángók foszttattak meg a telepben való részesedéstől, kik messze földről ide vándorolva, most telep nélkül lézengenek, nyomorognak.
  Már többen tettek fölszólamlást ez ügyben az illető hatósághoz és e sérelem orvoslását kérték; nyertek biztató ígéretet is, de az eredmény mindeddig puszta szó maradt; az egész dologban ugyan nem volna nagy sérelem, ha fölösleges telepekkel rendelkeztek volna és nem jelentkezett volna annyi számú csángó, kikkel a telepet betölteni lehetett volna, s akkor lehetett volna a fölösleges telepeket idegeneknek kiosztani; de így ezen eljárás nem egyéb visszaélésnél és az állam által kitűzött nemes czél meghiúsításánál.
  Az volt az állam czélja, hogy a hazától elszakadt, más kormány alatt, más s idegen népfajok között élő testvéreinket visszaadja az anyaországnak, és valljon elértük-e a czélt? Alig egy századrészét tudtuk csak visszatelepíteni, mert már a kezdetnél visszariadtak a telepítési rendszertől és beszüntették a tömeges bevándorlást, és ha még a köztünk élő, föld nélkül nyomorgó csángó otthon maradt rokonainak, véreinek elbeszéli azt a mostoha eljárást, melyben nálunk részesült, azt hiszem, végkép el fog menni a kedve a csángóknak, hogy hazajöjjenek, habár tyúkkal, kalácscsal csalogatjuk is.
  Eltekintve a telepítési 'mizériáktól, a már megtelepültek fölött semmi felügyelet nem gyakoroltatik; — kebli ügyeiket minden rendszer nélkül intézik el, se építkezési, se egészségi, se nevelési szempontból nincs meg a kellő ellenőrzés ; házaik nagyobbrészt deszkából készítvék, egy tűzeset alkalmával porrá éghet az egész telep és biztosítva semmi sincs, ez az intézmény előttük még ismeretlen — iskolájuk a telepen nincs, de nincs óvoda sem, holott csak itt volna értelme és szüksége; a telepen 57 kis gyermek van, kiknek szülei messze a teleptől, mezei munkára járnak; — milyen üdvös volna, ha e munkás nép kis gyermekeit ápoló, vigyázó kezekre bízhatná; — szóval, hiba van itt a kréta körül; a polgármester, kinek a telepítés körül érdemei vannak, jól tenné, ha kezébe venné a csángó ügyet és a felsőbb hatóságot figyelmeztetné a teendőkre.
K. L.

  1894. június 18. — (Hunyadmegye közgyűlése.)
  Hunyadmegye közigazgatási bizottsága tegnap tartotta Déván rendes havi közgyűlését. Az alispáni jelentés szerint az egészségi állapot a vármegye területén jelenleg kedvező. A boicai bányamunkások sztrájkja és a román nemzetiségi izgatások miatt a csendőrség létszámát megszaporították. Kőrösbányára és Algyógyra pedig katonaságot küldöttek. Issekutz Antal dévai polgármester és Csűrös Antal főjegyző ellen, a kerületi betegsegélyező pénztár megalakítása körül tanúsított mulasztás miatt, a fegyelmi eljárást elrendelték. A tanfelügyelő havi jelentése szerint a csángó-magyar egyesület a dévai és vajda-hunyadi csángó-telepeknek kisdedóvó-iskolákra 700—700 forintot küldött. A segédtanfelügyelő az elmúlt hónapban 42 iskolát látogatott meg s azok közül a marosillyei, a guraszádai, branyicskai, puji, borhátvízi, mezőlivádiai, ponori, bajesdi, romoszi és kudzsiri iskolákat teljesen kifogástalanoknak és dicséretreméltóknak találta.

  1894. augusztus 23. Csángóbúcsú, csángóverekedés.
  Szent István napján a dévai csángók templomi zászlók alatt búcsút jártak, a búcsúnak rendesen verekedés a vége, lerázva magokról az áhítatosság mezét, valami legelő kérdésen összevesztek és volt agyba-főbe verés. A csángók befutottak Dévára segélyért, a város polgármestere intézkedett, és a rend helyreállítása végett csendőröket küldött ki a helyszínére. Már több alkalommal panaszt emeltek, hogy van a csángók közt egy izgága összeférhetetlen Sebestyén nevű egyén, ki a viszálkodás magvát igyekszik elhinteni e békét szerető nép között, jó lenne a csángók feletti ügyelettel megbízott hatóságnak szemmel tartani ez embert és ha nem válik be tisztességes telepesnek, ha csak rósz példával tud elől járni, ki kell tenni a szűrét, visszaküldeni oda, a honnan ide jött.

                                                                                                        Telepi lakodalom, 1906-ban 

   1894. szeptember 6.
   Tekintetes szerkesztő úr!
  „Déva és Vidéke“ 31. számában a szt. István napi búcsújárás után történt legelő fölötti verekedés kezdője nem Sebestyén volt, hanem Zsók István, a csángóbíró; hogy mi módon kezdődött, elősorolom: azon napon marháimat fiam által kihajtattam saját kaszálómra legeltetés végett (miután a nagy szárazság miatt, a közös legelőn nincs mit enni a marháknak) mit Zsók bíró uram észre vett, midőn Piski-telepről, a búcsúról jött haza (lehet búcsúfiát is hozott magával).
  Haza jövén, az egész Zsók famíliát s még több hozzá tartozó egyéneket harczra ingerelt és kapával, ásóval, vasruddal, dorongokkal fölfegyverkezve, kimentek kaszálómra és onnan fiam elől, marháimat elhajtották a nélkül, hogy azok kárt tettek volna valakinek, én a városba voltam s épen hazatérőben, (miután a búcsún nem voltam), miután marháimat a hatalmas nagy had által hajtani láttam, megborzadtam; hisz bárki
is megborzadt volna. Kezeimben pedig még szalmaszál sem volt, hogy ellenfeleimmel szembeszállhassak; hanem a mint össze találkoztunk. azt mondtam: holt, ezek az én marháim! hova hajtják atyafiak, ne hajtsák be, ha kárt tettek megfizetem, csak marháimat ne hurczolják! Erre a szavamra Zsók bíró uram volt az első, ki nekem ugrott, egy hatalmas doronggal az országút közepén, és leütött; utána a többi jó keresztyének vasrúd, ásó, kapa, egy szóval, a mivel embert ütlegelni lehet, azt mind rám, fiamra és vejemre rakták, mindaddig, a míg isten meg nem gátolta kárhozatos tetteikbe, hogy mi módon, megmondom: én, fiam és vejem védtelenek voltunk — mondom még szalmaszál sem volt kezeinkbe — a támadók által halálra voltunk szánva, de Isten meggátolta őket, mert Zsók Gergely, Zsók Ferencznek 18—19 éves jó izmos fiát egy kapaütessel úgy megkólintotta, hogy minden szó nélkül némává lett s még többet adtak szegénynek, nehogy a földön több napvilágot lásson. Persze azon halálos csapás nekem, fiamnak és vejemnek lett szánva, mi megtörténvén, hogy boszújokat állották, azt vélve rajtam, akkor vették magokat észre, hogy saját véröket mészárolták le, a nekem szánt hatalmas búcsúfiát a magok véröknek osztották, mert Isten úgy akarta. Így történt a búcsújárás.
  Továbbá tek. szerkesztő úr, én igazságot és békét szerető ember voltam és vagyok, én közérdekből éltem és élek a tőlem kitelhető s mindig példás gazdálkodásomban és erre büszke vagyok, valamint itt a telepen, úgy Bukovinában, Andrásfalván első birtokos gazda vagyok s azt a vádat nem érdemlem meg, mit a „Déva és Vidéke“ 31. számában ellenem tettek, hogy ki kellene tenni a szűrömet és visszaküldeni oda, honnan jöttem; jó volna a vádlót oda visszaküldeni a honnan jött keresztelés alá.
Megkérem alázattal a tek. szerkesztő urat, magam és családom igazolása végett, lapjának egy kis hasábjában helyet adni és nyilvánosságra hozni, hogy én az nap búcsún nem lévén, búcsúfiát nem osztogattam, hanem Zsók István, Ferencz és Gergely voltak az osztogatók, persze e verekedők és testvér-vérontók.
  Maradok a tek. szerkesztő úrnak tisztelettel, Déván, 1894. szept. 1-én. id. Sebestyén György, bukovinai földbirtokos

  1894. október 18.
  Folyó hó 15-én virradatkor csángó fuvarosok hajtattak Alsó-Kajanelről Brádra. A mint megindultak az országúton, egy fiatal parasztlegény jött szemben velők, ki a lovak mellett elsurranva három lovat késsel megszurkált s ezzel tovább ment; midőn a csángók észrevették lovaik vérzését, a tettes már a láthatáron túl volt.

  1895. március 14. Elgázolás.
  Nálunk ez divatos szokás sport, csak az a szerencse, hogy nem mindig végződik olyan szerencsétlenül, mint a múlt szombaton; egy csángó szekeres sebes hajtásban a Vízutczába fordulván be, egy szegény vándorló legényt elgázolt és életveszélyesen megsebesített; a rendőrség nyomozni kezdte a tett elkövetőjét, de az észrevette a sáfrány illatot, még nagyobb gyorsasággal elvágtatott; a rendőrség elvesztette szemei elől, szépen megszabadult a nélkül, hogy nevét kilehetett volna puhatolni, és most a markába nevet, és e csínyt még egyszer megpróbálja újra.
  E betelepített csángóknak sok rossz szokásaik mellett az is meg van hogy üres szekerekkel a város közepén keresztül olyan őrült gyorsasággal hajtanak, hogy isten csodája, hogy az utczán járó gyermekeket még nem gázolták agyon; mikor ezeket a gyorsan hajtó fuvarosokat látom, eszembe jut az a boldog idő, midőn a szolgabíró az ilyen rakonczatlan kocsisokat a deresre fektette és ráolvastatta a 25 botot; kár, hogy e jó példa kiment divatból, mert a jó szó, a kérés, a rendőrség parancsa úgy sem használ már semmit.

  1895-03-28/86. szám. Déva, márc. 27.
  Dévánál a Maros erős áradásban van. A város alsó részeit víz borítja. A lakosság egy része lakásaiból kiszorult. A vasúti állomásra csak kocsival lehet jutni. Az áradás nőttével nagy károk fenyegetnek.

  1895. augusztus 14. Kinevezések.
  A vallás és közoktatásügyi miniszter Gyenge Imre okleveles tanítót a felső-tönki, Bede Károly okleveles tanítót a magyar-kapudi és Péterfi Márton okleveles tanítót a dévai csángótelepen levő állami elemi népiskolákhoz rendes tanítókká nevezte ki. (Péterfi Márton, sz. 1875. február 1, Borosjenő)

  1895. augusztus 22. Huszárok Déván
F. hó 17-én Brassóból Lippára gyakorlat: a rendelt 11-ik huszárezred 4 százada Déván 2 napi pihenőt tartott, a bevonulást egész tömegben nem láthattuk, miután 2 század a csángótelepen lett elhelyezve. Egy század Maros-Solymosra ment, így nekünk a belvárosban csak egy századhoz lehetett szerencsénk, de így is gyönyörködtünk a derék magyar fiukban és a szép lovakban.

  1895. szeptember 12. Tűz.
  Folyó hó 8-án, vasárnap délután 3—4 óra között a Csángótelepen Sebestyén József odavaló csángónak meggyuladt egy kalangya szénája, mely egészen elhamvadt; egy másik is tüzet fogott, de szerencsére az éppen akkor beállott szélcsendnek és a csángó, férfiak otthon létének, nemkülönben a Déváról is több polgár hirtelen megjelenésének, a tüzet egy-kettő lokalizálták; különben ha a körülmények véletlenül így nem kedveznek, ezen száraz időben a tűz végzetessé válhatott volna az egész Csángó-telepre nézve.
  Az újonnan épült iskola épületet fenyegette leginkább a veszély, mert közel fekszik a tűz színhelyéhez.

  1895. szeptember 29. (kivonat). Meggyilkolt váltóőr.
Joó András vasúti őr állítólagos gyilkosait, három Bukovinából Déva környékére telepített csángót, a csendőrök elfogták és Dévára szállították.

  1895. október 10.
  Csángó atyánkfiai előbb utóbb rémeivé fognak válni úgy a városnak, mint a brádi s egyéb úton járó-kelőknek kiket fuvarozásuk alkalmával a sors összehoz velők; — tisztelet a kivételeknek, mert ilyenek is vannak köztük; — nem régiben egy vándorló került a Víz-utczán fényes nappal szekerük alá, máig sem tudhatni ki volt a jármű tulajdonosa, oly hirtelen elillant; más ízben — a most gyanúban levő — bíró szolgája egy dinnyeáruló gyermekét a telep közelében majdnem agyonverte; a városközt úgy hajtanak, mintha szekerész-versenyt rendeznének, jaj annak, a ki nem ügyel ilyen alkalommal, nem kiáltanak figyelmeztetőleg, csak hajtanak mindenre kíméletlenül — emberre, állatra, hogy az ember háta borsódzik, ha egy csángó szekeret vesz észre, lát működésben; — a szabad országúton pedig — mint panaszolja számtalan más fuvaros, úton-járó, ki nem térnek semmi elől és ráhajtanak mindenre, mi előttük áll, s megint jaj azoknak, kik ezért szót tesznek velők, különösen, ha gyengébb lábon állnak, azoknak azonnal eligazítják a baját: agyba főbeveréssel felelnek felszólalásukra s fizetik meg esetleg okozott káraikat.
(Pedig az állami postakocsi is jó előre belefúj trombitájába, hogy az előtte menők ideje korán kitérhessenek.)
  A dorbézolásban is jó példát mutatnak, ha útra mennek, ha útról jönnek, a közbeeső korcsmákat rendesen meglátogatják, így eligazítva fejőket, nem csoda, ha az úton a velük találkozók messziről elkerülik, nehogy megemlegessék a találkozást, tudva nagyon durva eljárásaikat.
Maguk között is csak az egyenetlenség dívik; irigye, felfalója szomszéd szomszédjának, rokon rokonának, ha egy kissé jobban megy a sorsa, mint neki; így hiába járják a templomot oly ájtatosan, mert képmutató vallás-fitogtatásukkal cselekedetükkel szemben csak kétszeres bűnt követnek el Isten ellen. Maguk közti mulatozásuk is nagyon ritkán múlik el valami csetepáté nélkül, stb. stb cselekedeteik által nem hogy rokonszenvre nem találnák, hanem valóban rémeivé válnak a velők érintkezni kényszerülőknek, de még a tőlük távolállók is óvakodni fognak, hogy útjukba ne kerüljenek.
  Most pedig, a múlt hóban viselt dolgaikat tetézték egy oly cselekedettel, mely sok időre feledhetlenné fogja tenni őket a tisztességes emberek előtt, — ismét mondjuk tisztelet a kivételeknek, — ha az állítás után csakugyan reájuk derül: egy szolgálatát teljesítő vasúti közeget, miért nem engedte át őket a vasúti átjárón a vonat elmente előtt, oly kegyetlenül gyilkoljanak meg melyet egy vadállattól, egy emberevő vadembertől feltételezni nem lehetne, kívül esik minden emberi fogalmon, különösen oly egyénektől, kik talán írni, olvasni tudnak és lépten-nyomon műveit emberek közt fordulnak meg.
  Ezen esetet minősíteni lehet egy minden izéből kivetkőzött ördögi cselekedetnek, akár ittason, akár legnagyobb felindulásban követtetett volna is el. A szegény hitves két élő gyermekével és leendő harmadikkal teljes segély nélkül áll a könyörületes szívek segélyére utalva.
  Ha méltó büntetés nem fogja őket sújtani, mely tanulságul szolgáljon a többieknek is, hasonló esetek előfordulásától tartanunk lehet; bízunk azonban a törvényszék bölcs ítéletében, mely által ez volt az utolsó ily cselekmény; a büntetésen kívül el kellene marasztalni őket a 3 árva gyermek nevelési költségéi hordozásában is. Ha majd kiszabadulnak a büntetés letelése után, annál inkább sújtva legyenek, egész életükön keresztül ne feledjék bűnös tényüket. — Örömmel fogadtuk és testvéreknek néztük a rájok nézve már elveszettnek hitt hazájukban visszatértükkor, boldogulhatásukért lemondtunk a dévai határban levő legjobb termőföldek elsőbbségi vételi jogainkról, melyeket a kincstár felette kedvezményes áron és feltételek mellett adott át nekik; szolgáltatott részükre épületanyagot megint igen nagy kedvezményes árak és feltételek mellett; a városi hatóság minden lehető kedvezményben részeltette; az állam iskolát is emeltetett nekik; fel vannak karolva, mint fuvarosok, mely biztos kenyeret nyújt mindnyájuknak — és mégis ők úgyszólva mindenben csak a maguk elleni ellenszenvet keresik a helyett, hogy magaviseletükkel és alkalmazkodásukkal igyekeznének megnyerni a városi polgárság barátságát és rokonszenvét, mivel úgyis nemsokára dévai (nem pedig telepi) lakosok lesznek, mert egy pár év múlva a telephez vezető út kétfélén levő, most szántónak használt úgyszólva csekély terület beépíttetik úgy, hogy a mostani Hunyadi-utczának a telep folytatólagos befejező része lesz.
  Ennélfogva kérjük csángó atyánkfiáit, hogy jövőre hagyjanak fel követett cselekedeteikkel; szolgáikba oltsák be a rendszeretetet és tisztességtudást; alkalmazzák magokat dévai polgártársaik magaviseletéhez, járjanak az úton békével a város közt, mint az előírás tartja; legyenek mindenkivel szemben az illő tisztességgel: higgyék el, ha így fognak cselekedni, még inkább fognak boldogulni a volt és most új hazájukban és hasonlóan becsülést és tiszteletet szereznek magoknak. Úgy legyen!
  Azon megjegyzéssel közöljük e czikket, hogy az említett gyilkosság tettesét még nem sikerült kipuhatolni;. a vizsgálat még mindég tart, tehát a cikk írója olyan határozottan nem is mondja, hogy a tettesek csángók voltak és nagyon szeretnék, ha e bűncselekményben nem volna semmi részük. Ami rakonczátlan magaviseletüket illeti, kivéve a kiveendőket, mindenesetre megrovásra méltó. Már többször figyelmeztettük a rendőrséget a sebes hajtás meggátlása végett és amint tudjuk, büntetve is voltak e miatt, de megakadályozni csak úgy lehetne, ha nagyobb számú rendőrökkel rendelkeznénk, kik közül egy-kettő az utczák azon szögletein tartózkodnék felváltva, hol a szekér-forgalom legnagyobb. Jelenleg 5 rendőr van ebből is 1 el van foglalva kézbesítésekkel.
  A miniszter rendeleté folytán 10 rendőr szervezését mondja ki, a képviselő-testület bele is egyezett, hát miért nem hajtják végre a rendeletet? Talán nincs rá fedezet?
  Hogy a tanács e miatt ne aggódjék, a legközelebbi közgyűlésen ki fogjuk mutatni az alapot, melyből a polgárok megterheltetése nélkül fedezhető lesz a rendőr-szaporítás költségei.

  1896-03-18/77. szám. A Maros áradása.
Déváról írják: A derült tavaszi napok következtében a Maros folyvást árad, a partokat azonban még sehol sem lépte át. A zátonyok és kisebb szigetek nagy része víz alatt van.

  1896. március 26.
Nemzetiségi sérelemre nyújtott tápot az aradi jószágigazgatóságnak azon kérése, hogy a kincstári uradalomhoz tartozó Szántóhalma község határában fekvő, je¬lenleg csángótelepítésre kiosztott birtok Déva város határához leendő átcsatolása iránt. A közgyűlés az állandó választmány javaslata értelmében az ügyet, elintézés végett, a belügyminiszterhez felterjeszteni határozta.

  1896, március 23. Felolvasó ülés. (kivonat)
  Az „Erdélyi Múzeum Egylet“ orvos-term. tud. szakosztályának f. hó 20-án tartott természettudományi szakülésén…
... Péterfi Márton dévai áll. elemi is¬kolai tanító „Déva lombosmohai“ című dol¬gozatát Koch Ferencz dr. mutatta be. Péterfi nagy szorgalommal gyűjtötte és határozta meg a Déva vidékén előforduló lombosmohokat. Leír összesen 95 fajt és ezek közül 8, Erdélyre v. hazánkra új moh fajt bemutatás végett be is küldött a szakosztálynak.

  1897. szeptember 2. Gyilkos csángó.
  A csángók ellen kiket Bukovinából Dévára telepítettek sok a panasz. Nagy mértékben összeférhetlenek és folyvást veszekednek. Egy Dávid Gergely nevű minap rá lesett Kató Ádámra és egy kapával úgy ütötte főbe, hogy meghalt.

  1898. december 4. A bukovinai csángókról.
  A bukovinai Istensegítsről írják a Alkotmány-nak: Az itt letelepedett csángók mostanában adják át háromosztályú új iskolájukat rendeltetésének.
Hála a magyar faj szeretetének — írja a levelező — ma már szép templomunk és iskolánk van, s ez itt, a messze távolban nagy kincs, mert nemzetileg ezekben élünk. Egyrészt örülünk neki, de másrészt nagy okunk van a szomorúságra, mert nemzeti missziónkat megbénítja a szegénység. Iskolánk költségéből kétezer ötszáz forint még most is fedezetlen!
  Elpanaszolja azután a levélíró, hogy évek előtt segítségért folyamodtak a kultuszminisztériumhoz. Néhány évre kisegítő tanítókat kértek. Akkor meg is ígérték ezt a minisztériumban, de azóta nem történt semmi A nagy szegénységen megkönyörült az osztrák iskolatanács, mely két magyar ifjúnak ad a preparandiában évi 100—150 forint ösztöndíjat.
  Hadikfalván most nyílt meg a harmadik osztály. Egy tanító és két tanítónő működik ott. Az utóbbiak közül egyik sem tud jól magyarul. Fogadjistenben már mintegy tíz év óta várnak a magyar tanítóra. A levelező e sorokkal végzi tudósítását:
  „Budapest székesfőváros 1896-ban Polónyi Géza úr indítványára tízezer forintot szavazott meg a tribünök jövedelméből a bukovinai csángók számára. Ezer köszönet érte, de bizony még értesítést se kaptunk azóta. Pedig milyen jólesnék most a megszavazott összegnek még a kamatja is!”

  1899. augusztus 21. Ceangaii (Csángók)
  Azok, akiket ezelőtt 15 évvel nagy felhajtással és költséggel hoztak Bukovinából és elhelyeztek Torontál vármegyében, készülnek új otthonukat elhagyni és ismét hazatérni.
  Mióta Torontálban laknak, vagyis 15 éve, a hatóságok engedték, hogy semmit se fizessenek, részleteket sem az állami birtokok megvásárlására, semmiféle adót vagy hozzájárulást, egy ártatlan világban élnek, felmentve bármilyen csekély tehertől.
  És csak most, 15 év gondtalan élet után, a Földügyi miniszter kéri, hogy szerződéseket kössenek, mivel ezentúl éves részleteket fizetnek majd a kapott földek kielégítéséért. De az elkényeztetett csángók, megszokva a gondtalan, bojári, semmittevő életet, semmit sem szándékoznak fizetni, akár szerződéssel, akár nélküle. S mivel a miniszter nem jár kedvükbe, készülnek elmenni oda, honnan jöttek. Elsőként a Pancsova melletti Sándoregyháza csángói készülnek.
  Ahogy ez tudomásukra jutott, a magyar lapok üvölteni kezdtek, hogy tönkremegy a nemzet, és rá akarják venni a kormányt, hogy ajándékozza a csángóknak az illető földeket.
  Vagyis két rokoncátlan és haszontalan gyermek, mint a székelyek és a csángók, el vannak kényeztetve és tartva az egész ország által munkával és verejtékkel szerzett pénzből, úriasan élnek, és mi a többiek, dolgozunk látásig és fizetünk adókat, hogy már alig bírjuk elviselni, s ha még marad egy kicsi málélisztünk, hogy egyik napról a másikra kihúzzuk, azt is irigylik.

  1899. november 23. Téli gazdasági tanfolyam a Csángótelepen.
  Földmivelésügyi m. kir. Miniszter úr Ő nagy méltósága f. évi 63828 IV 1 sz. a. kelt magas rendeletével Déván egy gazdasági téli tanfolyam megtartását engedélyezte és a tanfolyam vezetésével Silex Karoly helybeli tanítóképző intézeti gazdasági szaktanárt bízta meg. A tanfolyam tervezésében élénk tevékenységet fejtett ki a hunyadvármegyei gazdasági egyesület s támogatásával a tanfolyam rendezését elősegítette. A tanfolyam a csángótelepi elemi népiskola termében fog tartatni. Kezdődik f. é. decz. 5-én és tart febr. hó 28-ig.
  A tanítások illetőleg az előadások hetenként háromszor és pedig kedden, csütörtökön és szombaton délután 4 órától 5-ig folynak. A keddi délutánokon az állattenyésztésről, a csütörtöki délutánokon a baromfitenyésztésről és a gazdaságra vonatkozó legfontossabb tör vényeink ismertetésről s végül a szombati délutánokon növénytermelésről tartatnak előadások. A tanfolyam látogatása teljesen ingyenes és azon bárki részt vehet. Felkérjük a gazdálkodókat és a gazdaság iránt érdeklődőket, gazdasszonyainkat, hogy az illető tanfolyam látogatását annál kevésbé ne mulasszák el, mivel saját érdekeik ellen követnének mulasztást.

  1900. március 29. Ragályos betegség a Csángó-telepen.
  A városi hatóság dobszóval közhírré tette, hogy miután a csángó-telepen a hólyagos himlő uralkodik, eltiltja, hogy a telepről vajat, túrót, tejet a piaczra behozzanak. Sőt el van tiltva azon házak lakóinak, hol ilyen himlős beteg van, a nyilvános helyeken váló megjelenés.
Egy a szerkesztőséghez érkezett névtelen levél írója nem megelégedve ez intézkedésekkel, hanem azt óhajtaná, hogy az egész csángó-telep zárattassék el a külvilágtól, mert most a csángók tömegesen látogatják a templomot, a pénzintézeteket és más közhelyeket és ezek kigőzölgései, kilehelései magukba hordják a ragályos betegség csiráit.
  Hogy az ilyen ragályos betegségnél foganatosítható-e az ilyen drákói rendszabály nem tudjuk? Ott hol pestis dühöng, kordont húznak és se be se ki nem bocsátanak a területről senkit. Azt hisszük, hogy a városi orvos és a rendőrség ösmeri a teendőket, és a vész elhárítására megteszik az intézkedéseket. Ugyancsak e ragályos betegségre vonatkozó egy másik értesítést kaptunk, — itt már a tudósító megnevezi magát, és nyíltan kimondja, hogy a csángó-telepen előforduló tömeges megbetegedéseknek a közkórházból kiömlő piszkos folyadék az okozója, mely beomlik a Cserna patakba, melyből a telepesek mosni, főzni, inni való vizet merítenek.
  Ha ez a tény igaznak, valónak bizonyulna be, úgy nagy felelőség terhelné azokat, kik állásuknál fogva hivatva volnának a közegészség felett őrködni. De részünkről nem tartjuk a tudósító ebbeli állítását se igaznak, se indokoltnak, mert ha csakugyan a Csernába folynék is a közkórházból kiömlő folyadék, ennek sebes folyású vize gyorsan leragadná azt magával a Marosba és nem válnék veszélyessé a telepesekre nézve, a mit bizonyít az is, hogy mi dévaiak szintén felhasználjuk a városon keresztül folyó Cserna vizét különböző czélokra, de eddig ebből reánk semmiféle veszély nem háramlott. Sőt bátran állíthatjuk, hogy a Csángó-telepen előforduló ragályos betegségeknek nem a közkórházból levezetett folyadék az oka, mert hisz ez nem is folyik rég időtől fogva a Csernába, mert a hibásan minden támaszték nélkül lerakott betoncsövek, a földnyomása által annyira megrongálódtak, hogy azok a vízlevezetésére alkalmatlanokká váltak, és így minden a korházba összegyülemlett folyadék beszivárog a földbe, abból ugyan egy árva csöpp se folyik a Csernába.

  1901. február 14. Dobolás.
  A kis városoknak jellemző sajátsága a kidobolási rendszer. A mikor a városi hatóság valami eseményt tudtára kíván hozni a közönségnek, akkor egyik városi szolga nyakába akasztja a rézdobot, és a főutczára sarkalló szegleteknél megáll s veri a takaródéhoz hasonló akkordot és a midőn ezt elvégezte, némelyik okosabb szolga fejből mondja el, a másik szamarabb pedig írásból olvassa fel a hirdetést, vagy a rendeletet.
  Vannak olyan mellékutczák, hová a dobszó nem hallszik el, a hová a dobos nem tartja szükségesnek elfáradni és ilyen esetekben a főutczától távolabb lakó közönség nem részesül abban a szerencsében, hogy a közrebocsátott hirdetésről tudomást szerezzen.
  Ennél sokkal praktikusabb rendszert alkalmaznak a falukon; ott a kisbíró vagy valamelyik hites fölmegy a faluhoz legközelebb eső hegy tetejére és onnat harsány hangon tudtára adja a falubelieknek, hogy mit akar a kupaktanács?
  Nálunk ez a rendszer Déván szintén meghonosulhatna, a Várhegy milyen alkalmas volna ilyen kikiáltási helynek, — de mégis legczélszerübb lenne a megyeház épületén lévő mecset-féle tornyot e czélra felhasználni, melyet Alpár műépítész csakis e czélból tervezett oda, mert más rendeltetése nem lehet.
  A dobolási eszme lánczolatánál fogva eszünkbe jut az a dévai cívis, a ki annyira ellenszenvvel viseltetett a dobolás iránt, hogy eltávozott Déváról és csak akkor került vissza, amidőn földsüket lett, és e gyötrő állapotában az az egy vigasztalása volt, hogy nem hallja a dobszót.
  De hát nem is csoda, ha az ember idegessé válik a mindennapi dobolástól, mert ez már csaknem mániává fajult. És ha e dobszó melletti kihirdetésekben volna némi változatosság, — akkor talán az újdonság és kíváncsiság ingere némileg ellensúlyozná annak kellemetlen oldalát, — de hátmindennap egy variátióba kulminál. „Be kell fizetni az adót, a kutyák szájkosárral látandók el.“ Szegény kutyák!
  Alig telt le a zárlat, újra feltámad az elővigyázat rémképe, és egy hosszú ideig ismét mártíromságra vannak kárhoztatva. Milyen jó lenne, ha a változatosság kedvéért egyszer már dobszó mellett azt is kihirdetnék, hogy az utczákon éjjel korhely bitangoknak az ordítás megtiltatik.
  Hogy hetivásárok alkalmával a falukról bejött oláh czigányoknak, fényes nappal, az utczákon egymást agyba-főbe verni nem szabad. Hogy a „Salamon“ és más utazókban is az udvaron összegyűlt szemetet az utczára kidobni, pénzbüntetés terhe alatt, tilos. Hogy a vasúti állomástól fuvarozóknak szigorúan meghagyatik, hogy a mindennap előforduló állatkínzások szünjenek meg, mert büntetendő cselekményt követnek el az által, hogy a szegény, elcsigázott állatok által vont szekérre akkora mennyiségű súlyt raknak egyszerre, hogy a szegény állat a nagy erőltetéstől vért vizeli, és összeroskad a nagy teher súlya alatt.
  Azt is közhírré kellene tenni, hogy az utczasarkokon a tömeges csoportosulás, álldogálás illetlen dolog, és ha már szabályrendeletileg ettől nem tilthatók is el, figyelmeztetni kellene az illetőket, hogy ha megintés daczára tovább is ott lábatlankodnak, el fogják őket nevezni „sarok-betyároknak.“ (Ha már van tanbetyár, miért ne lehetne ilyen is.)?
  Változatosság kedvéért jó lenne dobszó mellett kihirdettetni, hogy a bakon ülő, hosszú pipaszárral ékeskedő bérkocsisok és a csángó fuvarosok az utczák keresztezésénél ne hajtsanak olyan őrült sebességgel, mert néha valóságos versenyfuttatást rögtönöznek, a midőn a vasúti állomáshoz üres kocsikkal lehajtanak.
  Az se lenne megvetendő dolog, ha dobszó mellett figyelmeztetve lennének a piacztéren nem egy csoportban, hanem szétszórtan gyümölcsöt áruló czigány kofák, hogy egymással folytonos veszekedést ne űzzenek, és éktelen lármával, aljas, trágár kifejezésekkel ne illessék egymást, mert ezek hallatára az iskolából hazatérő leány- és fiúgyermekek nem jó benyomást szerezhetnek.
  Üdvös eljárásnak tartanók, ha már korán reggel dobszóval a szobacziczusok figyelmeztetve lennének, hogy a szobatisztogatás alkalmával a földszintes házak ablakából ne rázzák ki a miazmákkal telített portörlőt az arra járó-kelők szemébe, orrába.
  Milyen áldásos volna, ha egyszer azt hallanék dobszó mellett kihirdetni, hogy a mészárosoknak sovány marhát levágni s elárusítani nem szabad, — hanem azokat a marhákat, melyeket az adóhátralék miatt megzálogolt falusi szegény parasztok naponként a városba behajtanak és eladás végett a mészárszékek előtt kiállítanak s melyeket a megszorult emberektől a mészárosok olcsó árban megvásárolnak és magas árban kimérnek, csak bizonyos hizlalási idő után vihetik a vágóhidra.
  Szabályrendeletet kellene alkotni, hogy a kimérendő hús osztályoztassék, az ínyencz, a gazdag ember, ha első osztályú húst akar élvezni, fizesse meg jó drágán, a szegényebb osztály, melynek nincs alkalma, hogy lóhúst vásárolhasson, legalább olcsóbb áron juthatna az alsóbb osztályba sorozott húsanyaghoz.
  Most a levágott marha kiválóbb részeit a vendéglősök, a katonaság szerzi be kedvezményes árban, a többi halandó pedig a hitványabb részeket kapja magasabb árban.
  Végre dobszó mellett ki kellene hirdetni, hogy a tojással, apró marhákkal kereskedő kazárok délelőtti 10 óráig ne vásárolhassák össze a piaczon az élelmiszereket, hanem elsősorban a városi fogyasztók elégíthessék ki szükségleteiket, mert most abban a helyzetben vannak, hogy kovácstól szenet kell vásárolniuk, — azok, a kik már kora reggel nyereségre összevásárolják az élelmi czikkeket, délfelé már hatványozott áremelkedéssel adnak túl portékáikon.
  Beküldetett.

  1901. június 27. Tejszövetkezet Déván.
  A csángótelep lakosai, mint f. hó 22-én kelt értesítésükből olvassuk, tejszövetkezetet alakítottak. Egyesültek, szövetkeztek egy nagy czélra, t. i. arra, hogy városunkat jó, egészséges és hamisítatlan tejjel lássák el. Hogy e czélt a lehető legtökéletesebben el is érhetik, mindenki beláthatja, ki gazdag s szép tehénállományukra gondol. Berendeztek a telepen egy tejházat, felszerelték ezt olyan gépekkel, melyek leginkább felelnek meg a modern tejkezelés és feldolgozás követelményeinek.
  A berendezkedés költségeire a földmivelésügyi miniszterium 1000 korona összeget utalt ki a szövetkezet számára. E berendezés teszi lehetővé aztán, hogy minden tejárut készíthetnek felesleges tejükből, mégpedig, mint a szövetkezet hangsúlyozza, teljesen tiszta és hamisítatlan állapotban. De talán nem is kellett volna ezen utóbbi két körülményt különösen kiemelniök, mert a csángótelepi tej és vaj már rég ideje híres Déván jóságáról és tisztaságáról.
  Árjegyzékükből pedig azt látjuk, hogy a szövetkezet nem üzérkedésre, nyerészkedésre alakult s rendezkedett be, hanem tisztán azon érdekből, mit értesítésükben megjelölnek, t. i. hogy jobban el tudják látni közönségünket áruikkal, hogy megkíméljék idejüket, mit eddig a tejhordással bizony gyakran megkurtítottak…
  A szövetkezet többi áruit feleslegesnek tartjuk felsorolni s habár csak röviden is, ismertetni. A közönség igen jól tudja, hogy jó tejet s vajat eddig is csak a csángótelepen talált s bizonyosra vehetjük, hogy ezentúl még jobbat fog találni. E helyen csak felhívjuk a közönség figyelmét a dologra, mert a szövetkezet igen is megérdemli, nemcsak az érdeklődést, hanem a támogatást is. A szövetkezet már július hó elsején megkezdi üzemét, — tehát már elsejétől kezdve tiszta, jól kezelt egészséges tejet szállíthat. A megrendelések, előjegyzések a szövetkezet igazgatóságához (csángótelepi iskola) vagy Bordeaux Pál, Stasney Augusta, Dobozy Károly és a Fogyasztási szöv. üzletébe intézendők. Utóbbi helyeken előjegyzési ívek is vannak, melyeken szintén lehet megrendelést tenni.

  1901. szeptember 4. Tejszövetkezet a dévai csángó-telepen.
A Dévára telepített csángók tejszövetkezetet alakítottak, melynek felszerelési költségeire Darányi földművelésügyi miniszter 1000 korona államsegélyt utalványozott.

  1901. október 4. Tűz.
  A dévai csángótelepen egy kazal takarmány múlt hó 28-án meggyulladt és ettől más két kazal is tüzet fogott. A telepi tűzoltóság csakhamar meggátolta a tűz tovább terjedését.

  1902. július 3. Késelés.
  F. hó 30-án a csángótelepen nehány csángó összekéselte egymást. Az egyiknek a gyomrát hasították fel és aligha felgyógyul, a másik kettő lényegtelenebb sebeket kapott.

  1902. november 13. Vizsgálat, a dévai választás ügyében. (kivonat).
  A vizsgálat eddigi eredménye szerint a kérvényezők egyetlen állítása sem cáfoltatott meg, ellenben számos vádpont nyert beigazolást. Hompot Gergely csángó fuvaros tagadta ugyan, hogy pénzzel akarták a Thoroczkay pártjára csábítani, de Józsa Ferencz szemébe mondta Hompotnak a választás után tett beismerő nyilatkozatát.
  Werner Rudolf is tagadta, hogy vesztegetés czéljából egy fillért is akár kapott, akár adott volna, — ámde Farkas Antal, Rosu Dávid stb. bevallották, hogy 10—10 koronát kaptak Wernertől azért, hogy gróf Thoroczkayra szavazzanak.

  1902. november 22. Kilenc csángógyermek veszedelme.
  Déváról jelentik: Vasárnap délután egy sereg csángógyermek a kőbánya felé menet észrevette, hogy a keskenyvágányú vasúton egy kocsi üresen áll. Beleültek valamennyien, amire a kocsi a lejtős pályán magától megindult s egyre fokozódó gyorsasággal robogott. A kocsi egy kanyarulatnál kisiklott és fölborult. A gyermekek közül kilencen súlyosan megsebesültek.

   1903. szeptember 24. Verekedés.
  Zsunie Számfire nagyrápolti lakos földmívest f. hó 18-án dévai csángók a helybeli Popovics-vendéglő előtt megverték. A verekedés szóváltásból keletkezett.

  1903. december 7. Idősb Issekutz Antal.
  Egy nagy tiszteletben álló öregúr halt meg tegnapelőtt Déván: Idősb Issekutz Antal, Déva város volt polgármestere, a hunyadmegyei régészeti társaság tagja stb.
  Az elhunytban Déva város egy lelkes, ízig-magyar polgárát veszítette el, ki tizenkét éven át vezette és virágoztatta a várost, mint annak polgármestere. Úgyszólván az ő nevéhez fűződik a város fejlődése, kiépülése és növekedése. Lelkes apostola volt a magyarság terjesztésének s így a telepítésnek is. Ő vetette fel a csángó-telepítés gondolatát, melyért sok elismerésben részesült a kormány részéről is.
  Idősb Issekutz Antal l828-ban született. Iskolai tanulmányait Gyulafehérváron végezte, honnan a jogi kurzusra Kolozsvárra került. Kolozsvárt, diplomát is szerzett, de annak akkor hasznát nem vehette, mert a haza harcba szólította fiait. Ő is fiatal lelkesedéssel állott csatasorba s számos küzdelemben vett részt, így a nevezetes piskii csatában is. A harc leveretése után nemsokára Dévára került, hol hivatalt vállalt s lelkiismeretességével, lelkes és buzgó munkálkodásával nemsokára a polgárság élére került: polgármester lett. Tizenkét évig volt Déva polgármestere, mely idő alatt rendkívül sokat tett a város anyagi és szellemi fejlődésére. Tizenkét év múltán nyugalomba vonult, de így is tevékeny munkásságot fejtett ki, mint a Hunyad-megyei régészeti-társulat tagja.
  A kedves emlékű halottat nagyszámú rokonság, sok jó barát és ismerős gyászolja. Temetése ma délután megy végbe Déván.

  1903. december 10. Issekutz Antal meghalt.
  Itt hagyott minket a jó öreg nyugalmazott polgármester, akit jól ismert mindenki.
  Hogy szerettük is, az meglátszott temetésén, a melyen részt vettünk mindnyájan: kezdve a vármegye főispánján, keresztül az összes hivatalos testületeken, a honvéd tisztikaron, polgárságon, magánosokon, egészen a külvárosi csángó gazdákig. Bizony hiányozni fog nekünk „Anti bácsi“, akit erős házafiság hevített egész életében; a ki szülővárosához Dévához oly melegen ragaszkodott és habozás nélkül hirdette meggyőződését emberek és dolgok felől.
  A szabadsághárcz kezdetekor jogász volt; természetes, hogy beállott a haza védői közé. Majd kereskedő lett Kolozsvárt, később Hátszegen; de közdolgokkal élénken foglalkozott akkor is. Egyszer aztán megint elévette jogászi bizonyítványait és engedett a közbizalomnak, amely Déva polgármesteri székére emelte.
  Abban a székben sok érdemes, emlékezetben maradásra méltó dolgot végzett.
  Megszerezte a város számára a kincstári vendéglőket és a népkertet; elősegítette a csángótelepítést és eltávolította a főteret megszűkítő régi kápolnát; szervezte a városi kisdedóvodát. El lehet mondani, hogy Déva az ő polgármestersége alatt kezdett városias kinézést nyerni. Nyugalomba vonulása után is kivette részét a közdolgokból. A csángók őt keresték fel ügyes bajos dolgaikban, mintha atyjok lett volna. A csángó iskola gondozását magának tartotta; vizsgáin ő elnökölt. A kisdedóvót, mint felügyelő bizottsági elnök, gyakran fölkereste és zsebe mindig tele volt czukorkákkal a kisdedek számára.
  Történelmi és régészeti társulatunknak egyik legpontosabb tagja volt.
  Éppen annak választmányi üléséről oszlottunk szét, e hó 4-ikén este, mikor az a hír döbbentett meg, hogy Issekutz Antal meghalt. Igaz, hogy 76 évig élt, de azért senki sem volt elkészülve halálára. Pár napi betegség után szép csendesen elaludt. Leánya Csonka Józsefné, fia Issekutz Antal honvéd százados és az öt unoka azzal a tudattal viselhetik az őszinte gyászt, hogy halottjukat igaz és érdemes emberként fogjuk emlegetni sokáig.

  1903. december 23. Kitüntetett polgármester.
  Déváról írják, hogy Koncz Domokos dévai polgármestert a földművelésügyi miniszter a tegnapi napon érkezett leiratában a csángó-telepítések körül kifejtett példátlan buzgólkodásáért elismerő okirattal tüntette ki, melyet Barcsay Kálmán főispán adott át neki, a maga részéről is elismerést fejezvén ki a kitüntetettnek. Déván már évek óta folyik a csángók telepítése és most már körülbelül száz családból álló csángó-telep van, melynek az állam külön iskolát is állított.

  1904. március 3. FÖLDMŰVELŐK. A lehetetlenség.
  A gazdagoknak a szíve nagyon fáj a szegényekért. Segítenének is rajtuk édes örömest, csak ne kerülne semmibe, még utánjárásba sem. Még inkább segítenének azonban, ha nekik búsás hasznuk lehetne belőle. Hajh, de nagyon szomorú idők járnak. Még tüzes harapófogóval sem igen lehet már a munkásokból hasznot húzni ki. Ami lehúzni való volt rajtuk, azt már lehúzták régen. És ha az emberbarátok egyebet nem tehetnek a szegény népért, legalább annyit tesznek, hogy sajnálják őket. Ezt sem őszintén cselekszik, de azért mégis megcselekszik. Elvégre valamit csak tenniök kell.
  Ez a kötelességérzet indította az urakat húsz esztendővel ezelőtt arra, hogy a csángókat meg kell menteni. Szó sincs róla, a csángókon kívül volt még itt menteni való magyar elég, de hát azok még akkor nem voltak szocialisták, hallgatni kellett tehát róluk. A csángók sem voltak azok, azonban a polgári szeretet enyhe napsugara mégis rájuk áradott, mert hát valakivel szemben csak gyakorolni kell a jótékonyságot.
Megalakították a csángó-egyesületet, az meg megalapította a csángótelepítést. Hogy az isten se nézze tétlenül a napot, neki is legyen része a nagyszerű alkotásban, a falujuk nevét Isten segíts-re keresztelték el. Ez történt valamikor régen. Hogy újabban mi történt ebben az ügyben, azt a régi ügyekkel együtt így mondja el egyik polgári lap:
  „Aki húsz esztendővel ezelőtt, — mikor a vidéki városok fölvirágzott pályaudvarain örömrivalgással és tormás virstlikkel vártuk a csángókat, — azt mondta volna, hogy az egész csángótelepítési terv ostobaság, azt először is agyonverték, azután kinevették volna. Hogy lehet olyat meg csak beszélni is? Hiszen annyira ment a lelkesedés, hogy a szerecsen gyerekekre gyűjtött bélyegeket is kiskorú csángó csemetékért akarták adni. Szerencsére a csángó anyáknak több eszük volt s csak a lelkesedéssel és formával nyújtott virstliket fogadták el, a bélyegeket a szerecseneknek hagyták. Falvakat csináltunk nekik, templomokat és iskolákat bele, azután reáhagytuk a csángókra, hogy disznóólakat ők építsenek. Ám de miből? Hitelbe kaptak földet, ekét, mindent, de forgalmi tőkéjük egy vörös réz krajcár sem volt.
  A szociológus bölcsek kiszámították, hogy mennyi föld elegendő a létminimumra, de azzal nem számoltak, hogy a létminimumból adósságot nem lehet fizetni. Így történt, hogy a szegény csángók kezdetben valahogy eltengődtek, de adósságot bizony nem fizettek. Későbben aztán nem is tengődtek, mert az adósság fejében elvitték a földeket, ekéket a fiskálisok. A föld, az eke, a lelkesedés mind elfogyott, a nagyhangú hazafiak más egyleteket és szövetkezéseket alapítottak s szegény csángók elkeseredésükben Isten segíts-re változtatták egyik falujuk nevét. De bizony Isten se segített. A csángók mentek vissza Bukovinába, vagy Amerikába és Romániába.
  Hosszú évek óta nem hallottunk már semmit se az elköltözött csángókról, se a csángótelepítő egyesületről, amely annak idején az egész országot végig pumpolta. Az utolsó nagyobb hír az volt róluk, mikor egy híres közéleti férfiú felsikkasztott belőlük amennyit lehetett. Hát most vége a csángó álomnak, hivatalosan is. Az egyesület igazgatóválasztmánya mai gyűlésén Márkus József főpolgármester tette meg az indítványt, hogy oszoljon fel az egyesület. Nincs már pénz és nincs érdeklődés. Gróf Teleki Géza meg Rákosi Jenő mondták reá kenetes hangon, hogy bizony legokosabb lesz kimúlni. Így. Most röviden tudomásul veszik a kimúlást. A sokoldalú elfoglaltsággal igénybe vett uraknak nincs idejük hosszasan beismerni egyet és mást. Sok egyesület alapítása vár még reájuk. S valaki azt ne mondja, hogy hiábavaló hiúságokkal és stréberségekkel bolondítják a nagyközönséget. Az ilyen embert először is a tisztes hazafiság nevében agyonverik, aztán ki is nevetik. Éppen, mint a csángóknál. A csángókkal pedig most már törődjék az ördög. Az egyesület megtette a magáét, annyi pénzt gyűjtött, amennyit csak bírt. El is költötte becsülettel. Ha a csángók még sem akartak boldogulni, az már igazán csak az ő bajuk.

  1904. április 14. Csángóink honossága.
  A dévai csángótelep tagjai már jó 2 év óta kérik, sürgetik magyar állampolgárokká leendő felvételüket, honosításukat, de hiába, mert az osztrák testvér-ország nem akarja őket expatriálni, kibocsájtani az osztrák állampolgári kötelékből, s így felvételük a magyar állam kebelébe akadályozva van. E héten ismét küldöttségileg kérték Mara főispánt ügyük megsürgetésére, ki a küldöttségnek megígérte közbenjárását.

  1904. június 30. (kivonat)
  1904. évi augusztus hó 31-től kezdődőleg - a hetivásárok minden hét szerda napjan és pedig: a kirakodó a város főterén, a marhavásár a csángó-telep mellett lévő marhavásártéren, — sertésvásár pedig továbbra is szombat napon, a szokott helyen fognak megtartatni. A városi tanácstól. Déva,   1904. évi június hó 21-én. Kontz Domos, polgármester. Csűrös Antal, főjegyző.

  1904. július 28. (kivonat). A képviselőház ülése.
  Lendl Adolf interpellálja a földművelésügyi minisztert amiatt, hogy Babsa és Bálinc községek határában dolgozott két éven keresztül számos magyar és csángó család, akik a kincstári erdőt irtották, és kenyér nélkül űzték el őket, amit egyes tisztviselők rendeztek, továbbá amiatt, hogy a rékási magyar telepes községben a kis telepeket mostanában osztották ki és a tisztviselők a már ott lévő kovács- és bognármestereknek nem adtak ezekből egyet sem. Hajlandó-e a miniszter e bajokon segíteni, de oly módon, hogy ebben a szomszéd falubeli korcsmárosoknak ne legyen közvetítő szerepe?
  Tallián Béla: Mindenekelőtt megjegyzi, hogy a babsai erdőirtásnál alkalmazott munkások mint teljesen vagyontalan és szegény emberek jöttek oda, tönkremenésről tehát egyáltalában szó se lehet. Méltánytalanság nem történt velük, nem is szólva arról, hogy ezen munkák befejezése után azon csángókat a földművelésügyi minisztérium közvetítő osztálya az egész ország területén, mint cselédeket elhelyezte. Ami a munkástelep betöltésére vonatkozik, itt is az a kérdés forgott fönn, mint minden más telepnél, hogy vagyonilag azok vétettek figyelembe, akik vagyonosság, az iparosoknál pedig azok, akik iparosság szempontjából kifogás alá nem eshetnek.
Arra kéri az interpellálót, hogy mindig konkrét adatokat hozzon fel. Hogyha bárki is visszaélést követ el, ezt a lehető legszigorúbban meg fogja torolni, de tiltakoznia kell az ellen minden alkalommal, hogy az állami tisztviselőkre az egész vonalon át oly kifejezés használtassák, amely már valóságos meggyanúsítás.

  1904. augusztus 25. Kész a Hunyadi út.
  A régen húzódó és a közlekedést nagyban akadályozó Hunyadi úti építkezés befejezést nyert. Örömmel szemléljük a hosszantartó munka gyümölcseit, mert meg vagyunk győződve arról, hogy a nagyforgalmu úton ezentúl könnyebben lesz lebonyolítható a közlekedés. 

    Az Újság. 1904. szeptember 23. Majláth püspök körútja.
Déváról írják, hogy Majláth Gusztáv gróf püspök Hunyadmegyében most kezdte meg körútját. Legelőször Piskire utazott, hol az ottani templomot szentelte fel. Fogadására elébe utaztak Mara főispán és Pogány alispán. Déván Kontz polgármester üdvözölte és a csángók díszes bandériummal jelentek meg. Este a város polgársága a püspök tiszteletére fáklyászenét rendezett és Imecs Ignácz beszédet intézett a püspökhöz. A bérmálás végeztével a püspök ma Vajda-Hunyadra utazott.

    Tolnai Világlapja, 1904. október 23. Majláth püspök bérmaútja.
Nagy ünnepséggel fogadták bérmaútja alkalmából Hunyad megye székhelyén, Déván, Majláth Gusztáv gróf erdélyi püspököt. Híres bandériumukkal mentek elébe a csángók, kilométer hosszú menetet alkotva. Bírájuk vitte a nemzeti lobogót, kétoldalt két «ruhapálczás» legénytől kísérve, akik csizmaszárukba tűzve, apró zászlócskákat viseltek. A lovak felkendőzve, bokrétázva, czifrafestékes pokróczczal beterítve, hátukon a nyalka legényekkel, igen szép látványt nyújtottak. A lovas csapat után jöttek a gyalogos csángók, azután pedig az úri díszfogatok nagy sora. A templom elé hármasívű diadalkaput állítottak, azon át történt a bevonulás a templomba. Este fáklyásmenet volt a püspök tiszteletére

  1905. március 31. Pénzhamisítás.
  A dévai rendőrségen már több alkalommal történtek feljelentések, hogy a csángótelepről hamis pénzek kerültek forgalomba. Az utóbbi napokban; két dévai iparos több vendéglőben megfordult és hamis forintosokkal fizetett, de a hamisítványok oly ügyesen voltak készítve, hogy csak hosszabb vizsgálás után lehetett őket felismerni. A rendőrség a hamisítványok bemutatása után rögtön reátalált a forrásra is. Özv. Csobot Gergelyné, egy dévai csángó asszony ugyanis már a múlt hóban vizsgálat alatt állott ily forintosok forgalomba hozatala miatt. Őt is letartóztatták, és most azt vallotta, hogy a hamis forintosokat múlt év decemberében Székelykevéről (Krassószörény vármegye) hozta, hol 50 koronáért 100 koronaértékűt vett egy ismeretlen embertől; ő adott 10 drb. hamisítványt értékesítés végett. A legszélesebb körben folytatott házkutatás eredmény nélkül járt. A tettesek ellen, hamis pénzforgalomba hozatala miatt vizsgálatot indítottak

  1905. augusztus 24. Kirándulás. Az E. K. E. hunyadmegyei fiókja, őszi, társas kirándulását szeptember hó 10-én tartja meg Nagyágra. Egy csángó szekér díja 5 személyre 8 korona, ebéd Nagyágon személyenkint 2 korona; a részt venni óhajtók jelentsék be szándékukat Buda Imrénél. A kirándulás sikeres voltáról eléggé kezeskedik azon körülmény, hogy Buda Imre rendezi azt, akinek nevéhez már nem egy ilyen sikerült kirándulás fűződik.

  1905. november 25. (kivonat). Rémes gyilkosság.
  Déváról jelentik, hogy csütörtökön reggel a város határában halva találták Nagy Erasmus csángó gazdát és lovai szabadon voltak bocsátva az országúton. Nagy Erasmus feje éles eszközzel ketté volt hasítva. A csendőrség a tettest Sebestyén Gergely 2. huszárezredbeli közhuszár személyében elfogta. Sebestyén a meggyilkolt Nagy Erasmusnak mostoha fia és elfogatásakor bevallotta, hogy a gyilkosságot Hilin András segélyével hajtotta végre. Mostoha atyját azért tette el láp alól, hogy vagyonát megszerezze. A gyilkosság részleteit is elmondta és előadta, hogy Hilin fogta Nagyot, ő pedig kardjával kettéhasította mostoha atyja, fejét. Hilin megszökött.

  1905. december 27. Pénzhamisítók.
  Temesvárról jelentik: Soborsin vidékén már rég óta nagy a panasz, hogy sok a hamis pénz. A csendőrség titokban folyton nyomozott, míg sikerült megcsípnie a hamis pénzek terjesztőit és készítőit. Rájöttek, hogy Sztancs Ananie toki lakostól származnak a forgalomban lévő hamis pénzek s a napokban Sztancs házánál kutatást eszközöltek, ami meglepő eredményre vezetett: megtalálták a hamisításhoz szükséges szereket és eszközöket, azonfelül sok hamis pénzt, többnyire 20 filléreseket, 1, 2 és 5 koronásokat. Sztancs Ananiét rögtön letartóztatták s vallatóra fogták. Bűntársaiként két dévai csángót nevezett meg, kiket szintén letartóztattak s mindhármat a bűnjelekkel együtt a radnai járásbírósághoz beszállították.

  1906. április 12. Déva ünnepi díszben.
  Az új kormány megalakulása Déván nagy lelkesedést idézett elő. A hivatalos lap f. hó 10. száma közölte a kinevezéseket. E napot Déva városa is méltón ünnepelte meg. A vármegyeházán, a kir. törvényszéki palotán, a városház, a kir tanfelügyelőség épületein s a többi nyilvános épületeken és igen sok magánépületen hatalmás, nemzeti lobogók jelezték, hogy Déva városa is osztozkodik az általános, nemzeti örömben. Ez alkalmat megragadta Déva város hazafias polgárságaarra, hogy méltón ünnepélye Pogány Béla vármegyei alispánt, aki vármegyénkben a nemzeti ellenállást szervezte és irányította. Tiszteletére fáklyásmenetet rendeztek. Az inpozáns menet, amelyet a helybeli csángó zenekar és egy czigányzenekar kisért, a városház előtti téren gyülekezett és pont 8 óraker zeneszó és lelkes éljenzések mellett a vármegyeház elé vonult.

  1906. április 12. Egy pénzhamisító letartóztatása.
  Általános a panasz, hogy Déván kevés a pénz és e kevés pénz között is sok a hamisítvány. A rendőrség már hosszabb idő óta kutatja a hamis pénz forrását, mig végre e napokban sikerült nyomára jönnie. Csobot Gergelyné dévai csángó asszony készítette
és részint maga hozta, részint másokkal hozatta forgalomba a hamis ezüst pénzt, amely
ólomból gipsz minta után készült. Csobotnét a rendőrség letartóztatta.

  1906. május 12. A bukovinai csángók kivándorlása.
  A bukovinai Istensegíts községből írják nekünk: A mitől féltünk, beteljesedett. A bukovinai magyarok Amerikába vándorolnak. Tizenöt évvel ezelőtt évről-évre szállingóztak rajok Magyarországba. A magyar kormány ekkor átírt a bukovinai kormányhoz, hogy ne engedjék a bukovinai magyarokat Magyarországba, mert nincs hely!? A községek elöljárói, a lelkészi hivatalok megkapták az utasítást miheztartás végett, de azért kisebb csoportokban azután is mentek még Pancsova, Déva és különösen Lugos tájékára; sokan ez utóbbi helyről visszajöttek csalódva s most Moldvába (Románia) járnak dologra. Most holmi lelketlen ügynökök bolondítják a csángó népet az amerikai Kanadába. Andrásfalváról 21 család, Hadikfalváról 15 család és Istensegítsből 6 család ment el. Nem lehetne ennek elejét venni újabb telepítéssel?

  1906. május 17. Bukovinai székelyek Budapesten.
  A magyar nemzeti eszme nemcsak az ország határain belül tölti meg a lelkeket, hanem mindegyre jobban körébe ragadja az idegenben élő magyarokat is. Ezzel az örvendetes jelenséggel találkozunk a Bukovinában élő magyarok között is, akiket az ősi hazába való visszatelepülés vágya arra az elhatározásra késztetett, hogy szándékukat a magyar kormány előtt küldöttséggel tolmácsolják.
  A derék csángó nép ősei tudvalevőleg azok a székelyek voltak, akik 1764-ben s azután az osztrák katonai sanyargattatás miatt kénytelenek voltak kivándorolni Bukovinába. Ott Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Fogadisten és Istensegíts községeket alapították, ahol ma már kevés hijján huszonötezer főre szaporodtak, megtartván ivadékról ivadékra tiszta magyarságukat. Az akkor megváltott telepes földek azonban a leszármazók között idővel oly kis parcellákra darabolódtak föl, hogy ma már a föld jövedelméből a több gyermekes családok alig tudnak megélni, minek következtében a kivándorlási ügynökök csábítására birtokukat eladva, kezdenek Kanadába vándorolni. A nagy többség azonban inkább az ősi hazába kíván visszatelepedni, mintsem az újvilágba.
  Egy fiatal székely, László János, ki Istensegíts községből néhány évvel ezelőtt telepedett át Dévára, indította meg a mozgalmat a Kanadába vándorlás ellen, hogy véreit rábírja az Erdélybe való visszatelepedésre. Heteken keresztül hirdette a bukovinai székelyek között, hogy nem Kanadában, hanem Magyarországban kell a hű székelységnek megtelepednie. Az eszme hódított s a bukovinai székelység elhatározta, hogy visszatelepítésük végett a magyar kormányhoz fordul. Az Istensegíts községbeliek állították ki a küldöttséget, mely az Országos Nemzeti Szövetséghez fordult, törekvéseik fölkarolása végett. A küldöttséget, melyben részt vettek név szerint Lovász Ferenc, Both Péter Simon, Sántha Isván, László Sebestyén és János, továbbá Göndöcs István, a Nemzeti Szövetség igazgatósági elnöke, Zseni József vezette Wekerle Sándor miniszterelnök elé s tolmácsolta fönnebb elmondott óhajtásukat.
  A miniszterelnök igen meleg fogadásban részesítette a küldöttséget s elismerő szavakkal fejezte ki örömét, hogy a Bukovinában élő magyarok századokon át megtartották nemzeti jellegüket s az ősi haza, Magyarország iránt érzett ragaszkodásukat. Visszatelepítésük kérdését a Nemzeti Szövetség előterjesztésében a legnagyobb szimpátiával fogja tanulmányozni s a földmivelésügyi miniszterrel tárgyalni fog a telepítés keresztülvitelének módozatáról. A fölhalmozódott és sürgős elintézést követelő állami ügyek miatt azonban gyors intézkedést nem ígérhet. Ez azonban nem azt jelenti, mintha a magyar kormány elodázná a bukovinai székelység visszatelepítésének kérdését. Mihelyest az ország kormányzatának szervei rendesen működnek, alaposan fog e fontos kérdéssel foglalkozni, mivel a jól átgondolt tervet többre becsüli az elhamarkodott intézkedésnél, mert ezzel rendesen nem szokott együtt járni a kívánt siker. Fölhívta a küldötteket, nyugtassák meg a bukovinai magyarokat a magyar kormány legjobb szándékáról, mert visszatelepítésük ideje el fog következni. Addig is maradjanak csak hívek nemzeti származásukhoz s várják szívós kitartással és türelemmel elkövetkezendő megváltásukat.
  A küldöttségi tagok lelkes éljenzéssel fogadták a miniszterelnök kijelentéseit.
  A csángók ezután Darányi Ignác dr. földművelésügyi miniszternél tisztelegtek, aki szintén igen szívesen fogadta a derék székelyeket. Küldetésük célját itt is Zseni József adta elő, aki beszédében utalt ama nagyfontosságú állami érdekre, mely a kivándorolt magyarság visszatelepítésében igen sürgősen jelentkezik.
  A földművelésügyi miniszter a bukovinai székelyek visszatelepítéséről ugyanoly értelemben nyilatkozott, mint a miniszterelnök, kijelentvén, hogy ha kötelező ígéretet a telepítéssel kapcsolatos viszonyok előzetes ismerete nélkül ezúttal nem is tehet, de amint az erre vonatkozó adatokat az Országos Nemzeti Szövetség egybegyűjti s a bukovinai székelyek formulázott kérvényét beterjeszti, az ügyet a legbehatóbban fogja tárgyalni.
A küldöttség még fölkereste Rákosi Jenőt is, és élőszóval is köszönetét fejezte ki azért a szép összegért, amelyet tíz évvel ezelőtt gyűjtött a Budapesti Hírlap az istensegítsi templomra. A bukovinai székelyek végül Zseni Józsefnek mondtak köszönetet, a miért a Nemzeti Szövetség fölkarolta ügyüket.

  1906-05-18/135. szám. A bukovinai székelyek.
  A Bukovinában élő székelyek között mozgalom indult meg az iránt, hogy ottani ingatlanaikat eladva, visszatelepüljenek Magyarországba. A Bukovinába szakadt székelység ősei még Mária Terézia alatt Bukow osztrák tábornok kegyetlenkedései elől menekültek ki, megalkotván a későbbi kitelepültekkel Hadikfalvát, Andrásfalvát, Józseffalvát, Fogadjisten és Istensegíts községeket, ahol ma már mintegy 25 ezer főre szaporodtak. A tulajdonukul megszerzett telepes földek azonban a leszármazók között mindig kisebb-kisebb parcellákra osztattak szét, úgy hogy ma már a földjövedékből nem tudnak megélni, miért is a kivándorlási ügynökök csábítása folytán birtokaikat eladva, kezdenek Kanadába vándorolni. A nagy többség azonban az ősi hazába óhajt visszatelepedni. Az Istensegíts községbeliek állították ki a küldöttséget, mely az Országos nemzeti Szövetséghez fordult törekvései felkarolása végett.

    Ujság, 1906, április, 103. szám. Letartóztatott pénzhamisító. Újabb fogoly a kolozsvári fogházban. — Saját tudósítónktól. — Kolozsvár, ápr. 13.Tegnapelőtt este 6 óra után egy megbilincselt rabot hozott egy csendőr a kolozsvári ügyészség fogházába. A megbilincselt ember Lőrincz Antal földbirtokos volt a bukovinai határszélen levő „Istensegíts“ nevű csángó községben, kit Déván tartoztatott le a csendőrség hamis egykoronások és ólom forintosok forgalomba hozatala miatt. Az utóbbi időben ugyanis Erdélyben nemcsak a Pásztohy féle banda működött hamis huszkoronás bankjegyeivel, hanem számtalan embert tartóztattak le, akik ólomkoronásokkal és egy forintos hamis pénzekkel károsították meg a vásáróló közönséget. Biharban, Temesben és Bácskában épen oly nagy számban fogtak el ólom pénzkészítő bűnszövetkezetbe tartozó embereket, mint az itteni rendőrség a Pásztohy féle banda cinkostársait. A két banda vezető szálai annyira bonyolultak, hogy a nyomozó hatóságok, mint már tapasztalhattuk csaknem tehetetlenül állanak. Jobb módú kereskedők, csaplárosok, napszámosok és számtalan asszony tagja a bandának. Nagyváradon és Temesvárt van elfogva a legtöbb ólom pénz hamisító, de a határszéli rendőrség is igen sokat letartóztatott, amint a szerb és román határokon kiszökni akartak Magyarországból. Mint említettük és könnyen elképzelhető is a teljes tagadásban levő elfogottak annyi vidékről kerültek, össze, hogy a pénzverő hely nyomába a legerélyesebb nyomozás sem tudott vezetni.   Most ismét egy újabb letartóztatás történt Déván, amely biztos adatokat nyújtott arra nézve, hogy az ország határain túl a csángóföldön nevezetes magyar faluk lakossága között is számos pénzhamisító van, akik városokra járva Erdélybe vagy saját gyártmányukat hozzák be vagy itt szerzik be olcsó pénzen a hamis pénzeket. Lőrincz Antal „Istensegíts“ községből való kis gazdánál, letartóztatása alkalmával három darab hamis ólomkoronást és egy darab szintén ólomból való egy forintost találtak. A csendőrség nyomban házkutatást tarolt a fent nevezett, bukovinai községben levő lakásán de az eredmény csak egy pár ólomkoronás volt. Ellenben alapos gyanú okok alapján átkutatták özv. Csobot Gergelyné lakását, ahol szintén hamis pénzeket találtak. Csobotné egy szegény özvegyasszony, aki hét neveletlen árva gyermekének keresi kétkeze munkájával a mindennapi kenyeret. A csendőrök előtt sírva valotta be bűnét és kérte ne fogják el mert a hét gyerek apátlán-anyátlan éhen pusztul el a szalmafedeles viskóban. A csendőrök a szerencsétlen asszony letartóztatását ez alapos indokok mellett nem foganatosították, hanem egyelőre szabadon hagyták. A házkutatásról felvett jegyzőkönyvet pedig beszolgáltatták a kolozsvári kir. ügyészségnek, amely a vizsgálat elrendelése iránt indítványt tesz. Az ügyészség megkeresése tegnap délután ment át Gócs Jenő dr. vizsgálóbíróhoz, aki Lőrincz Antalt a mai napon fogja kihallgatni.

  1906. július 4. Letartóztatott pénzhamisítók.
  Déváról sürgönyzik, hogy a dévai rendőrség letartóztatta Csobot Gergelyné és Nagy Károlyné dévai csángó asszonyokat, akik a vasúton hamis pénzt akartak forgalomba hozni. A házkutatásnál kiderült, hogy a letartóztatottak egy szervezett pénzhamisítóbanda tagjai, kik a Torontói- és Krassószörénymegyei hamisítókkal állanak összeköttetésben. Csobotné lakásán megtalálták a két gépet, amelyeken Csobotné analfabéta létére a hamisítványokat, amelyek igen sikerültek és alig felismerhetők, készítette. A nyomozást megindították. .

  1906. július 7. Pénzhamisítók letartóztatása.
  A dévai csángók nem sok dicsőséget szereznek a magyar névnek. Bátran maradhattak volna Bukovinában. Városunk magyarosodását semmivel sem mozdítják elő, ellenben közbiztonságát alaposan veszélyeztetik.
  Csak nem régen zárták el Csobot Gergelyné hitetlen férjét pénzhamisítás miatt 3 évi börtönre és íme, most életepárja követi őt. A dévai rendőrség régóta szemmel tartja a csángó telepet, ahonnan sok hamis pénz került forgalomba. A rendőrkapitány intézkedésére f. hó 1-én letartóztatták a dévai vasúti állomásnál özv. Csobot Gergelyné és Nagy Károlyné dévai csángó asszonyokat, midőn Petrozsény felé voltak indulóban. Megmotozás után 18 drb hamisított 1 forintosokat találtak náluk. A megejtett házkutatás azt eredményezte, hogy egy tyúk-fészek alatt polyvában két gipsz készülék találtatott, amelylyel az elfogott domnák a pénzt gyártották.
  A rendőrség eleinte nem hitte, hogy e készülékeket is ők csinálják, erre Csobot Gergelyné a rendőrkapitány szeme láttára egy óra leforgása alatt egy új készüléket állított elő. Bámulatos a két asszony ügyessége, mivel írást nem is ismertek. A hamisítványok a legpontosabb utánzathoz tartoznak. A csángó asszonyok f. hó 5-én adattak át a kolozsvári ügyészségnek. Végül megjegyezzük, hogy Csobotné és társa Székelykevén tanulták ki mesterségüket.

  1906. július 14. Báró Bornemissza installációja. (kivonat)
  …Az ünnepi társaságot hozó különvonat fél tíz órakor robogott be a dévai pályaudvarra, ahol a nagy számban egybegyűlt egyletek és vendégek egetverő éljenzésben tört ki a főispán láttára. Ennek lecsillapultával Koncz Domokos Déva város polgármestere lépett elő és rövid, sikerült beszéddel üdvözölte Br. Bornemissza Lipót, főispánt a város nevében. A főispán viszonozta e meleg üdvözlést és talpra esett beszéde mindenkire kellemes hatást gyakorolt.
  Erre megindult a menet. Elöl ment a csángók zenekara, amely szakadatlanul magyar nótákat húzott. Utána következett a Dévai Önkéntes Tűzoltó-Egylet díszes csapata, amely igen szépen festett. Ezt követte a dévai Ipartestület a saját zászlaja alatt.
Következtek a többi egyletek és a fogatok hosszú sora. A főispán gyönyörű négyes hintója feltűnést keltett. A vármegye házában Pogány Béla alispán üdvözölte az új főispánt a tisztikar nevében és miután a főispán erre nagyon szívélyes hangon válaszolt, bemutatták neki a megyei tisztviselői kart.

  1906. augusztus 18. A kitüntetett csángó.
  Nagy öröm van a csángótelepen. Az öreg Zsók István gazdát a földmivelésügyi miniszter díszoklevéllel tüntette ki, a földmívelés körül szerzett érdemei elismeréséül. A díszoklevelet a polgármester fogja a kitüntetettnek ünnepség keretében Szent-István napján a városháza dísztermében átadni.

  1906. augusztus 25. Szent István napja.
  Szép isteni tisztelet volt a dévai róm. kath. templomban Szent István napján, melyen városunk színe-java megjelent. Kilencz óra tájban megjött a csángók rezes-bandája és jó magyar nótákat fújva, felált a templom előtt. Úgy 10 órakor megérkezett a vármegyei tisztikar, élén a főispánnal, ki a piros bársonynyal feldíszített első padban foglalt helyett. Közben megjelent a templom előtt a honvédség dísz-kirendeltsége is a tisztikarral együtt. Bencze szerzetes állott a szószékre és a szokásos imák után belekezdett magasszárnyalású beszédébe, mely egy fél óra hosszáig tartott.

  1906. augusztus 25. Zsók István kitüntetése.
  F. hó 20-án délelőtt 11 órakor adták át Zsók Istvánnak a földművelésügyi miniszter kitüntető oklevelét. A kis ünnepélyen szép számmal vett részt városunk előkelőbb eleme. Ott voltak a csángótelepesek is. Báró Bornemisza Lipót főispán, mint a kormány képviselője, üdvözölte először a kitüntetettet. Majd Koncz Domokos polgármester szívére kötvén, hogy becsületes munkájával ezentúl is a közjót szolgálja, kijelentette, hogy Zsók Istvánban ő mindig a becsületes és fáradhatatlanul törekvő embert ismerte és éppen ezért, mikor a díszoklevelet átadja, kívánja, hogy ilyen jó tulajdonsága mellett sokáig éljen! Zsók István mondott erre az ő csángó dialektusával egy pár köszönő szót.
  Ígérte a törekvést és a becsületes munkásságot. Szavait evvel fejezte be: „Mondja meg a kegyelmes Főespán Úr a nagyméltóságos földmévelésügyi minisztér Urnák es, hogy köszönöm!“
  Az éljenzés lecsillapulta után a főispán köszönetét mondott a megjelenteknek. Az ünnepelt gazda csángó társai harsogó muzsikája mellett tért haza.

  1906. szeptember 29. Tífusz Déván.
  Még csak az kellett! Az apródok és kisdedek réme ismét felütötte fejét Déván. Ez alkalommal a Csángó-telepen lépet fel, ahol bizony már több áldozata is van, amennyiben több gyermek tífuszba meg is halt. Dr. Mailánd Henrik városi orvos azonnal megtett minden óvintézkedést arra nézve, hogy e ragályos betegség tovább terjedése megakadályoztassék.
  Mindenekelőtt intézkedett az iránt, hogy a Csángó-telepről semmiféle nyers termék a piaczra ne kerüljön. Eltiltatta továbbá a mezei kutak használatát, mert alapos a gyanú, hogy ezek felzavart és a szarvasmarhák által inficziált vizének használata okozta az első betegséget.
  A lakosság megnyugtatására megemlítjük, hogy illetékes forrásból vett értesülésünk szerint magában a városban egyetlen egy olyan eset sem fordult elő, amelyet biztosan tífusznak lehetett volna minősíteni. Óvatosság semmi esetre sem fog ártani.

  1906. október 13. Hatósági vizsgálat.
  Városunk tiszti főorvosa megvizsgálta a Czigány-utczában és a többi félreeső utczákban azokat a lakásokat, jobban mondva azokat a putrikat, amelyek rossz levegőjükkel és piszkosságukkal a közegészséget veszélyeztetik. Innen terjednek a külömböző betegségek és fertőzik meg a város levegőjét. A czél az, hogy ezeket a viskókat lebontják és lehetőleg újakat építenek helyükbe. Ennek kapcsán megemlítjük, hogy újabb tífusz megbetegedés nem fordult elő és a legutóbb tífuszban elhunyt Nyisztor nevű csángó a legelső megbetegedettek közül való volt.

  1906. december 22.
  Városi közgyűlés. Déva város képviselőtestülete, folyó évi deczember hó 27-ik napján, délután 2 órakor, a városház nagytermében közgyűlést tart. Tárgysorozat:…
  10. A hunyadmegyei kir. tanfelügyelőség 4720—906. sz. átirata, a csángótelepen létesítendő állami kisdedóvoda ügyében az óvónő után járó fenntartói díjak s az épület tűzkár biztosításának fedezése iránt.

  1907. január 10. Székely csángó küldöttség a főispánnál.
  Az Amerikába való kivándorlás ellen mozgalom indult meg megyénkben. Ezúttal a Bukovinából kivándorolni szándékozó székely csángók megyénkbe leendő visszatelepítéséről van szó. Az oláh lakta vidéken s így megyénk megmagyarosítására is e nép a legalkalmasabb, mely mintegy 160 év óta idegen elem közé beékelve teljes magyarságát megőrizte s az idegen befolyás ellen valósággal praeparalva van. Andrásfalva és Istensegíts bukovinai községek küldöttsége Szabó Imre dévai kir. p. ü. számtiszt kezdeményező vezetése alatt f. hó 5-én tisztelgett megyénk főispánjánál ki lelkesítő, buzdító beszédében haza és fajszeretetének fényes tanújelét nyilvánította, és a telepítési ügyben legmesszebb menő támogatásáról biztosította a küldöttséget. Az új magyar telepek létesítésére Marossolymos, Bánpatak, Csigmo és Folt községek vannak kiszemelve. A birtokok megtekintése és a birtokosokkali tárgyalások már folyamatban vannak, minek végeztével a küldöttség a földművelésügyi miniszternél fog tisztelegni. Adja Isten, hogy minél fényesebb siker koronázza e nemes és hazafias törekvést.

Források:
Politikai Újdonságok, 1875
Magyar Polgár, 1876-1905
Hunyad, 1883.
Ellenzék, 1885-1894

Gazeta Transilvaniei 1890
Fővárosi Lapok, 1886-1890.
Pesti Hírlap, 1888-1905
Budapesti Hírlap, 1888-1906
Vasárnapi Újság, 1890
Kolozsvár, 1893.
Déva és vidéke, 1893-1906
Pesti Napló 1893-1906
Tribuna Poporului. 1899.
Magyar Nemzet, 1901.
Népszava, 1904.
Nemzeti Hírlap, 1905.
Az Újság. 1906.
Szászváros, 1907.

 

  Dévai Csángótelepek (II.)

  A második telepítés 1907-1912

  1907. január 11. Új csángó-telepek Hunyadmegyében.
  Déváról jelentik a Magyar Távirati Irodának: A Bukovinából és Amerikából visszatérni vágyó csángók egy küldöttsége érkezett ma ide, és tárgyalást kezdett a helybeli birtokossággal telepítési ügyben. Az új csángó telepeket Maros-Solymoson, Folthon és Alpestesen létesítenék. Egyelőre 120 család szándékozik letelepedni, akik családtagjaikkal együtt mintegy 1000 főre tehetők. Örvendetes, hogy a telepesek mintegy 200.000 korona készpénzzel rendelkeznek, és nem esnek a lakosság terhére. A telepítés elé nagy örömmel néz a magyarság, mert a telepesekben szapora, dolgos magyar elem hódít tért, mely az oláhosítás áramlatának ellenállhat. A telepesek birtoka megvásárlásában segítségükre lesz a földművelésügyi minisztérium, mely a szükséges tőkét biztosítja. Azt hiszik, hogy a tárgyalások sikerrel nyernek befejezést, mely esetiben a csángók a tavasszal az új telepek építését megkezdik és a megvásárolt földet ugyanakkor már művelésbe is veszik.

   1907. január 17. A csángótelepítés Déváról jelentik: A csángótelepítési munkálatokat ma a bizottság befejezte. A birtoklekötések közjegyzőileg megtörténtek. Összesen 4000 holdat kötöttek le, amelyre 2000 főből álló 220 család vándorolna be. A legnagyobb telep az alpestesi Barcsay-birtokon lesz. Ma egy 14 tagból álló csángóküldöttség a fővárosba utazott, Szabó Imre pénzügyi számtiszt, ismert etnográfus vezetése mellett, ki a telepítés lelke, hogy a földművelésügyi miniszter támogatását kérje ki.

   A bukovinai magyarokat nem várták tárt karokkal. A Hunyad megyei második telepítés előtt, 1907-től kezdődően, sorozatosan jelentek meg cikkek az Aradon megjelenő Tribuna Poporului (szabadfordításban Népszava) napilapban. Az újság, bár Magyarország akkori területén jelent meg, senkit és semmit sem kímélt, ami nem román. Támadta a kormányt, a minisztereket, a lakosokat, a telepeseket, a magyarokat, a zsidókat, az osztrákokat, vagyis minden lehetségest. Nem volt az egyedüli újság, amely a román nacionalizmust és sovinizmust tárgyalta, és mindezt a magyar kormány lovagiasan elnézte. Ennek az eredménye közel 10 év után látszott meg (1918).
  Nem kímélték őket 1909-ben sem. Nézzük mit is ír ugyanaz az újság 1909 március 31-én: „…A csángók telepeket hoznak létre Hunyad vármegyében, Déván, Al-Pestesen, Marossolymoson és Folton. Az első szállítmány már jövő tavaszkor a „földjeikre” érkezik, amely nem egyéb, mind tiszta román föld, a legtisztább román vármegyében, Hunyadban. Ami a románokat illeti, mehetnek Amerikába.”
  Egy mási román újság, a Gazeta Transilvaniei sem kímélte a magyarokat, de névtelenül:
„Újabb csángótelepítések Hunyad Vármegyében.
Pozitív beállításnak tálalják fel, hogy a kormány újabb, Bukovinából származó csángó telepeket készül létesíteni Hunyad Vármegyében. Ezelőtt 20 évvel még létrehoztak két telepet Déván és Vajdahunyadon. Erre a célra ismét nehéz pénzekkel vásárolt az állam két uradalmat, egyet Pestesen, a Barcsay Tiborét, másikat a Kossuth-párti képviselőtől, Szentiványi Gábortól Solymosról, ismét kettő uradalmat két zsidótól, akik ismert hazafias hazafiak. Ezen a telepek célja újabb magyar „erődítmények” létrehozása a betelepített csángókkal, aki nemes szkíták (Schyatiani de rassa nobila), hogy ellensúlyozzák a büszke oláhok „elrománosító” kísérleteiket.
  A félelem és borzalom, amelyet az a kitartó román nép okoz, amelyet nem tudnak semmiképp hasonmásuk után átalakítani, a jelenlegi urakat arra készteti, hogy éjjel-nappal, akár elődeik, terveket szövögessenek az őshonos román etnikum megsemmisítésére.
  Miközben a magyarok tízezrei távoznak a magyar Alföldről Amerikába és a tiltott szocializmus mindinkább teret nyer, azzal a jelszóval, hogy „nem kell Isten, nem kell haza,” amíg a csíki és háromszéki székelyek csoportosan távoznak Keletre, amíg a Duna és Tisza közt megtizedelődik a természetes szaporulat az imorális egyke-rendszerrel, a tulipános és sarkantyús kormány-hazafik nem azzal törődnek, hogy miként lehetne ezeket a létüket fenyegető rosszakat kiküszöbölni, hanem könyékig benyúlnak az államkasszába uradalmakat vásárolni, mesés árakon, hogy „boldogítsák” az erdélyi románokat újabb csángó telepesekkel. Minden az elmagyarosítás célját szolgája.
  Minden magyar miniszter, amikor benyújtja szavazatra a költségtervezetét, az rögtön elfogadják, amikor azzal érvel, hogy veszélyben a haza más nemzetiségek által, különösen a magyarok elrománosításáról.
  Ezzel a „mumussal” Apponyi milliókat, hogy állami iskolákat létesítsen, Darányi pedig azért, hogy csángó telepeket hozzon létre. Ezzel az eljárással él sok miniszter és leszegényedett magyar dzsentri, akik hatalmas árakon adják el uradalmaikat hazafias célokra és a haza megmentésére.
Mindez csak azért a fantáziájukban felhevült felfogásért, hogy egységes magyar nemzetállamot hozzanak létre.
  Belátjuk, hogy gazdasági vagy ipari érdekből, bizonyos körülmények között elfogadható a telepítés. Azonban ezek mindig erkölcsösek kell legyenek, a közérdeket kell szolgálják, nem azt a célt, hogy valamelyik együttélő nemzetiséget megsemmisítsék.
  Az államnak más problémákkal kellene foglalkoznia, nem képzeletbeli tervek után rohanni és elégedetlenséget kelteni az országban, amely ma még csak egy általános morajlásban fejeződik ki, de holnap olyan megnyilvánulásokban léphet fel, amelyek alapjaiban megrengetik az országot.
   Mert íme hogy zajlanak le ezek az erőszakos telepítések.
  Ezelőtt jó 20 évvel, vagyis az első csángó telepítéskor, az államnak Déván nagy és szép birtoka volt a Maros és az Egregy (Cserna) partján. Valamikor ezt a nagy Saguna-nak ígérték, egy román püspökség létrehozására. Gazdag föld minden veteménynek, mivel a vizek mellett fekszik, jó legelő a marhaállománynak és kérődzőknek. Ilyen megfelelő körülmények mellett, az államnak jó béreket fizető környékbeli románoknak szép csordájuk és nyájuk volt. Egyszóval a szarvasmarha gazdálkodás virágzott.
  Miután a csángókat behozták, a határokat lezárták néhány csángó család kedvéért és sorsukra hagytak több ezer románt, akiknek legelők hiányában (csak a környező dombokon maradtak) ma alig van egy-két tehenük a gazdaságban.
  És ne beszéljünk ezeknek a védelmet élvező kiváltságos telepeseknek a szemtelenségéről a románok iránt, akiket megfosztottak és létérdekeiket feláldozták a jövevényekért. Példaképpen egy eset.
  Egy szegény román, aki mezőőr volt, többek között elmesélte a múlt nyárom történteket: „Mezőőr voltam, de abba kellett hagyjam foglalkozásomat a csángók miatt. Mindig károkat okoztak a szerencsétlen románok földjein, szarvasmarhákkal, lovakkal, libákkal és mindennel. Ha valami mertem mondani, vagy fenyegetni, hogy elzáratom az állataikat, csak ez kellett nekem. Egyszerre jöttek mind rám, hogy agyonüssenek. Ha panaszra mentem a feletteseimhez, csak a csángóknak volt igazuk. Úgy inkább felhagytam a munkámmal.”
  Íme a gyalázatosan és pokoli célokkal létrehozott telepítés célja, először elrabolni népünk javadalmait, majd román lelkületét.
  De ahogyan milliókat költöttek el hiába kisdedóvodákra és állami iskolákra, úgy a telepítési eljárásuk sem lesz képes minket kivetkőztetni büszke román létünkből.
  Parancsoljanak, nemes hazafiak, vegyék ki a kenyeret a román szájából, és adják a jövevény csángóknak. A román, még egy darab puliszka mellett is csak román marad, mindörökkön örökké. Gazeta Transilvaniei, 1907, Helianthus.

   A lozsádi telepítés terve is csődöt mondott, a jól kidolgozott diverzió következtében. A magyarok kifizették a részüket, de egy facseti cég visszafizette kamatosan az előleget, közben a vételt felajánlotta az Ardeleana banknak. Talán ez sem lett volna elég, de a lozsádiakat másképp is félrevezették, mintegy megsúgva nekik, hogy Bukovinából pár száz katolikust akarnak közéjük telepíteni. Mint általában mindig, a lakosság félrevezetése, itt is mint bárhol, fényesen sikerül. Nos, erre a már régen reformátussá lett község is felháborodott. Csak az nem került tudomásukra, hogy Bukovinából az andrásfalvi reformátusokat szándékoztak közéjük telepíteni. Most pár éve mondtam meg nekik, egy ünnepély alkalmával.
„Lozsád község tudvalevőleg az egyedüli magyar község Hunyadvármegyében, mely ismert magyarságát eleitől kezdve megtartotta. Újabban veszedelem fenyegeti s több mint valószínű, hogy az eddig e tekintetben érintetlen határába a szomszédos oláh községek lakói beékelődnek. Alkalmat ad erre a Boócz-féle, ezidőszerint Sólyom Ferenc körjegyzős és Györffy báró tulajdonát képező 184 kat. hold megvásárlása. Az eladóvá vált birtokra ajánlatukat úgy a lozsádi magyarok, valamint a dévai újabb elhelyezést kívánó csángógazdák is megtették, sőt ez utóbbiak, mert a Szászvárosi Takarékpénztár a szükséges összeget meg is szavazta, meg is előlegezték. Egy facseti cég magasabb árajánlata folytán, hogy-hogy nem, csángóinknak fejenkénti 10 korona többlettel előlegeiket visszaadták. És e cég? – a kevés erdőterület kihasználásával ajánlatát az Ardeleana szászvárosi oláh banknak megtette, mely a parcellázást vállalva egyfelől, újra a céget jó üzlethez juttatja. Az oláhokat pedig földhöz. Mert hát akié a föld, azé a hatalom, kié a hatalom, azé az ország… De hát magyar ide, oláh oda, üzlet az üzlet, mégha 2000 koronás is, s ha az ember mindjárt körjegyző, avagy bíró is.”

                                                                                Ömböli Ferenc ccsaládja, 1906.

  1907. január 26. A csángótelepítés ügyében tegnap Dévára érkezett Lovass földművelésügyi miniszteri tanácsos, ki az eladandó birtokok tulajdonosaival megkezdte a tárgyalásokat. A miniszteri tanácsos a birtokosok kíséretében beutazza a marossolymosi, alpestesi és a pusztakaláni birtokokat, amelyeknek felbecsülése után a vétel megtörténik. A telepítést a tavasszal megkezdik.

  1907. február 16. Városi közgyűlés.
  Déva város képviselőtestülete f. hó 19-én d. u. 3 órakor közgyűlést tart a következő tárgysorozattal…
…Dévai kincstári csángótelepesek birtokát képező 308 hold földterületnek Szántóhalma község határából Déva város határához leendő átcsatolása érdekében alisp. leirat előterjesztése.

  1907. április 6. Ankét a csángótelepítés tárgyában.
  Folyó hó 4-én a földmivelésügyi m. kir. minisztériumban szaktanácskozást tartottak a hunyadmegyei székelycsángók telepítése ügyében. A tanácskozást Mezőssy Béla államtitkár vezette. Az előadói tisztet Lovas miniszteri tanácsos teljesítette. Az ankéten részt vettek: Br. Bornemisza Lipót főispán, Pogány Béla alispán, Kontz Domokos polgármester, Thoroczkay Miklós gróf országgyűlési képviselő, Szabó Imre dévai számtiszt és László János dévai csángó.
  Az értekezlet előadója ismertette a csángótelepítés ügyében folytatott alkudozásokat és előterjesztett terveket. Előadása végén oda konkludált, hogy ő a székely csángókat nem tartja alkalmas anyagnak a telepítésre. Ezzel szemben vármegyénk főispánja, alispánja, gróf Thoroczkay és Szabó Imre a helyszínen közvetlenül észlelt tapasztalataikra hivatkoztak és kiemelték azon nagy előnyöket, a melyeket a közgazdaság, a kulturális élet és a magyarosodás terén a telepítéssel el lehetne érni.
  Pogány Béla alispán még Tordosra is óhajtaná kiterjeszteni a telepítés akczióját.
  Végül László János dévai csángó szólalt fel. Egyszerű szavakkal, de meglepő logikával érvelt a telepítés mellett, különösen kiemelve a székely-csángók hazaszeretetét.
  A magas színvonalon folytatott beható eszmecserét Mezőssy államtitkár azzal a reménynyel rekesztette be, hogy az ügy a most elhangzott óhajoknak megfelelően nyer majd elintézést.
  A magunk részéről is csatlakozunk vármegyénk vezérférfiainak véleményéhez. A telepítés hasznos voltát bővebben bizonyítani feleslegesnek tartjuk. Mi azonban nem elégszünk meg a telepítés mechánikus lebonyolításával, ez csak félmunka volna. A letelepítés után következik a nehezebb rész. Erről majd jövő számunkban bővebben.

  1907. április 7. A bukovinai székelyek visszatelepítése.
  Hogy milyen szemérmetlenül űzik a mi uraink a világcsalást, azt alkalmunk van újból bemutatni annak az ankétnek kapcsán, melyet Mezőssy földművelési államtitkár elnöklete alatt tegnap tartottak a bukovinai székelyek „haza” telepítése dolgában. Mint köztudomású, ezelőtt másfél évszázaddal több száz székely család Erdélyből Bukovinába vándorolt ki a mostoha megélhetési viszonyok miatt. A mi jó uraink most ezeket a szegény nyomorgó embereket szeretnék felhasználni arra, hogy egyrészt kifényesíttessék velük ugyancsak megkopott tekintélyüket, másrészt, hogy a kivándorlók helyébe olcsó munkaerőt plántáljanak át. Megütötték a nagydobot. Vissza kell hoznunk külföldre szakadt véreinket! Meg kell menteni őket az amerikai kivándorlási ügynökök karmaiból!

  1907. április 7. A bukovinai székelyek visszatelepítése.
  Az Országos Nemzeti Szövetség tudvalévően mozgalmat indított a másfél évszázaddal Erdélyből Bukovinába menekült székelyek visszatelepítésére. A fölötte elszaporodott székelyek ugyanis, akik az őseik telepes földjein már nem bírnak megélni, visszakívánkoznak Erdélybe, s Hunyad megyében már ki is szemelték a településre alkalmas területeket. Állami támogatás végett már háromszor küldöttséggel tisztelegtek a földművelésügyi miniszternél, aki most szakértekezletet hívott össze az ügy tárgyalására. Tegnap tartották meg ezt az ankétet, amelyen Darányi miniszter elfoglaltsága miatt Mezőssy Béla államtitkár elnökölt.
  Az államtitkáron kívül a minisztérium részéről részt vettek az értekezleten: Tervey Imre miniszteri tanácsos, Lovass Sándor osztálytanácsos. Magyary miniszteri titkár, az aradi állami jószágigazgatóság, részéről: Csernovics Diodor miniszteri tanácsos, jószágigazgató, Szász István telepfelügyelő, Nagy Elek kincstári ispán, Hunyad megye részéről: Bornemissza Lipót báró főispán, Pogány Béla alispán, Koncz Domokos polgármester, Szabó Imre pénzügyi számtiszt, Zsók István és László János székely telepesek. Megjelentek továbbá: Bánffy Miklós gróf kolozsi főispán, Bethlen István gróf és Thoroczkay Miklós gróf országos képviselők.
  Mezőssy államtitkár megnyitotta a szakértekezletet és örömének adott kifejezést, hogy a Bukovinából visszatelepülni vágyó székelyek óhajtását elősegítheti. Kifejtette azután a tervezett telepek nemzeti és közgazdasági fontosságát s fölhívta a megjelenteket az ügy alapos megvitatására.
  Lovass Sándor osztálytanácsos, a telepítési ügyek előadója, előterjesztésében annak a bizonyítására törekedett, hogy Hunyad vármegye egyáltalán nem alkalmas a telepítés céljaira, egyrészt talajviszonyai, másrészt nagy erdőségei miatt. Hangoztatta, hogy a betelepülni vágyó bukovinai székelység a földművelést nem kedveli, maradi házatája, gazdasági berendezése, udvara rendetlen, marhatenyésztése nem felel meg a kívánalmaknak, egyébként sincs állandó maradása, fizetési kötelezettségeinek pedig nem tesz eleget.
  Bethlen István gróf országos képviselő ezzel szemben nagy nemzeti fontosságot tulajdonít a bukovinai székelyek visszatelepítésének, amelyet minden körülmények között támogatni kell. A bukovinai magyar kezdetlegesebb gazdálkodása természetes, mert századokon át el volt zárva előlük a haladás útja. De vannak azért kiváló faji tulajdonságai: erkölcsös családi életük, nagy szaporaságuk, faji származásukhoz való szívós ragaszkodásuk és életrevalóságuk. Mindezek folytán betelepülésüket igen kívánatosnak tartja.
  Thoroczkay Miklós gróf országos képviselő tapasztalatai szintén eltérők Lovass osztálytanácsos tapasztalattól s fölhívja Koncz polgármestert, hogy mondjon véleményt a dévai telepesekről. Ennek kapcsán figyelmébe ajánlja a kormánynak, hogy a betelepítettek még mindig nem gyakorolhatják politikai jogaikat.
  Mezőssy államtitkár kijelenti, hogy az erre vonatkozó intézkedés folyamatban van.
  Koncz Domokos polgármester nyilatkozott ezután a Dévára betelepített bukovinai székelyekről, akiket teljesen megfelelő népelemnek nyilvánít. Úgy gazdálkodásuk, mint köz- és magányterheik pontos lerovása, valamint kiváló faji tulajdonságaik tekintetében csak kedvezően nyilatkozhat róluk, úgy hogy betelepítésük hasznára vált úgy Déva városának, valamint a vármegyének.
Bornemissza Lipót báró főispán megerősítette az elmondottakat, s hangoztatta annak szükségességét, hogy a megye magyarságát a betelepítés révén megerősítsék.
  Bánffy Miklós gróf kolozsi főispán szintén a bukovinai székelyek betelepítésének nemzeti fontosságát fejtegette és sürgette, hogy a székelyeket Kolozs megyébe telepítsék, ahol az oláhság óriás túlsúlyban van.
  Pogány Béla alispán főképp a Maros és Cserna vonalán tartja szükségesnek a magyarság megerősítését a tervezett telepítésekkel. Csernovics Diodor miniszteri tanácsos a telepeknek nemzeti szükségességét fejtegette. Szabó Imre pénzügyi számtiszt a bukovinai székelyek közismert faji ellenálló képességére utalt. Az oláhság tömkelegében csakis olyan nép érvényesülhet, aminő a bukovinai székely, amely százötven éven át kiállotta a tűzpróbát.
  László János dévai telepesgazda sajnálkozásának adott kifejezést a miatt, hogy Lovass oly rossz véleményt nyilvánított a Bukovinából betelepült székelyekről, jó tulajdonságaikat ellenben teljesen elhallgatta. Megengedi, hogy a telepesek között akad olyan is, akire ráillik a kedvezőtlen bírálat, de ilyen kivételeket nem lehet általánosítani. Nagy hiba volna ezt a népet az ősi hazába vissza nem telepíteni, hanem az amerikai kivándorlási ügynökök prédájául engedni.
  Mezőssy államtitkár örömét, fejezte ki, hogy az általa is helyesnek és megokoltnak tartott telepítés ügyét a meghívottak ennyire megvilágították. Az értekezlet eredményét elfogulatlanul fogja Darányi miniszter elé terjeszteni. Kijelentette végül, hogy a telepítésre kiszemelt birtokok elbecslésére legközelebb bizottságot fognak kiküldeni.

  1907-04-09/85. szám.
  Déváról jelentik: A hirtelen beállott enyhe időjárás a Havasokon fekvő nagymennyiségű havat felolvasztotta és az összes patakok és folyók megáradtak. A Maros már napok óta nőtt és az éjjel átszakította a gátat, elöntve a dévai határt. Mintegy 800 holdnyi terület áll víz alatt. A víz egyre nő és ennek következtében árad a Cserna folyó is, mely Dévánál ömlik a Marosba. Az áradás oly rohamos, hogy félő, hogy Déva alacsonyabban fekvő város részeit a Görögvárost és a Hajóst elönti a víz. A hatóság nagyobb veszedelmek meggátlására minden intézkedést megtesz.

  1907. április 13. A csángó-telepítés kérdéséhez.
  A telepítés fontosságát Magyarországon legelőször II. Géza király ismerte fel. Ő volt az, aki látva azt, hogy hazánk Királyhágón túli része néptelen és lakatlan, arra a gondolatra jött, hogy oda munkaképes és kultúrképes fajt telepít. Így jöttek be hazánkba a szászok, akik az úgynevezett Erdélyben a munkásságnak, a takarékosságnak és a művelődésnek mai napig mintaképül szolgálnak.
  Újabb időben a nagymérvű kivándorlások ismét felszínre vetették a telepítés kérdését. Hunyadvármegyében pedig különös fontossággal bír a telepítés. Köztudomású tény ugyanis, hogy vármegyénk lakosságának legalább is kilenczven százaléka román.
  Az sem titok, hogy e román lakosságnak nagy kontingense hajdan magyar volt és csak különböző körülmények összejátszása folytán románosodott el. A telepítésnek tehát igen fontos feladata jut a magyarság megerősítése szempontjából.
Nem kicsinylendő azonban a telepítésnek egy másik előnye sem.
  Vármegyénk lakossága nagyon reászorul olyan elemre, amely a művelődéssel, czélszerü gazdálkodással és takarékossággal, jó példával járjon elül. Hunyadvármegye lakosságának legnagyobb része analfabéta, iszákos és konzervatív. Most is oly primitiv módon folytatja a gazdálkodást mint a jobbágyság korszakában. Terhei napról- napra nagyobbak, kereseti forrásai pedig ugyanazok maradnak. Egy vezető elem letelepedése tehát kétségtelenül kihatással volna az általános jólét fokozására.
  E kettős szempontból kiindulva, keresve sem lehetne e czélra a csángóknál alkalmasabb telepeseket találni. A csángó ember először is már megszokta a román emberrel való érintkezést, érti annak nyelvét és ismeri szokását. E mellett történelmileg beigazolt tény, hogy az elrománosodás ellen senki sincs úgy felvértezve, mint a csángó. A faji öntudat — példák mutatják — az alföldi czivisből, az erdélyi székiből kiveszhet, de a csángóból nem. A faji öntudat és a nemzeti érzés ezen szívós megőrzéséről a bukovinai csángók évszázadokon át tartó elszigeteltségük alatt eléggé fényes tanúságot tettek. Ilyen körülmények között valóban nem értjük Lovas min. oszt. tanácsosnak idegenkedését a csángó-telepítés eszméjétől. Azt kell feltételeznünk, hogy a telepítési ügyek országos előadója hibás, vagy tendentiosus informácziók után indul ezen véleményének megalkotásában.
  Örömünkre szolgált tehát hallanunk, hogy vármegyénk vezérférfiai és olyanok, akik a csángó-kérdéssel itt a helyszínén behatóan foglalkoznak, mindannyian melegen pártfogolták ez eszmét és ennek tulajdonítható, hogy Mezőssy államtitkár is kedvező elintézést helyezett kilátásba.
  A telepítés fináncziális műveletének mikénti lebonyolítását az ahhoz értők szakismeretére és lelkiismeretére bízzuk. Csak néhány megszívlelendő megjegyzésünk volna ez ügyben. Aki a csángó-telepítés mozgalmát figyelemmel kíséri, az tudja, hogy az első ilyen telepítés 1883-ban történt. Ekkor történt, hogy az országos gyűjtés folytán összegyűlt 20000 korona alapul vétele mellett Odeszkálchi herczeg az Alduna mentére 3000 csángó családot telepített.
  A telepítések állami segély mellett és az e czélra kiküldött kormánybiztos vezetése alatt történtek. Néhány évvel reá azonban a telepesek a legnagyobb nyomorba jutottak. Egy része az országban széledt el, a másik része visszahúzódott Bukovinába és Moldovába.
  Nagyon félünk, hogy ez újabbi akcziónak is hasonló kudarcz lesz a vége, ha az akczió vezéremberei a telepítés mechanikus lebonyolításával feladatukat befejezettnek tekintik. Ellenkezőleg. Azután következik a legnehezebb része. Gondoskodni kell azokról a módokról és eszközökről, amelyek a telepesek gyökérverését és helyes irányban való fejlődését biztosítsák. Első sorban — és ezt tartjuk a legfontosabb és legsürgősebb teendőnek — gondoskodni kell arról, hogy a visszatelepített magyarok jogilag is azok legyenek. Az egyénenkénti honosítás hosszadalmas és nehéz proczedurája helyett egyenes törvényhozási intézkedést kérünk arra, hogy a letelepedő családok azonnal elnyerjék a magyar honosságot. Gondoskodni kell továbbá arról is, hogy a letelepedő családok alkalmas vezetésre találjanak. El kell őket látni iskolákkal, lelkészekkel és gazdasági oktatókkal. Erre óhajtottuk irányítani a vezető körök figyelmét.
  Dr. Leitner Mihály

  1907. április 17. A bukovinai székelység hazatelepítése.
  Az elmúlt vasárnap számot adtunk arról a tanácskozásról, amelyet azért hívott össze Darányi Ignác földművelésügyi miniszter, hogy minden arra illetékes tényezőt meghallgasson a bukovinai székelyek Hunyad vármegyébe való telepítése dolgában. Részt vett az értekezésen Mezőssy Béla államtitkár, az érdekelt megye főispánja, Bánffy Miklós gróf, továbbá Bornemissza Lipót báró főispán, Pogány Béla alispán, Koncz Domokos polgármester, Bethlen István gróf és Thoroczkay Miklós képviselők és Csernovics Diodor kincstári jószágigazgató. Valamennyien akként vélekedtek, hogy a tervezett telepítés nemcsak a bukovinai székelységre nézve, hanem magyar nemzeti szempontból is nagyfontosságú. Egyedül Lovas Sándor miniszteri osztálytanácsos volt az, aki másképpen vélekedett, sőt egészen szembe helyezkedett a tanácskozás résztvevőinek fölfogásával. Kijelentette, hogy egyrészt Hunyad megye nem alkalmas terrénum a telepítésre, másrészt a bukovinai székelyek sem arra valók, hogy érdemes volna hazahozni őket. Szerinte a bukovinai székelység nem ért a földműveléshez, gazdasági berendezésük, házuk tája rendetlen; állattenyésztésük elmaradt; adósságaikat nem fizetik; azon fölül iszákosak, erkölcsi szempontból sok bennük a megróni való és kóbor, vándorló a természetük.
  Ezt a lesújtó fölfogását, nem személyes tapasztalás alapján szerezte Lovass Sándor osztálytanácsos, mi azonban beszámolunk egy másik fölfogásról, amely teljességgel ellenkezik a szakelőadóéval s annyival elfogadhatóbb, hogy személyes tapasztalások eredménye, azon fölül megegyezik a dolgok logikájával és másfél évszázad történelmének a tanúságával. Két eleven eszű és becsületes szívű, Bukovinából hazatelepedett, dévai székely, fenn járt lapunk szerkesztőségében és élőszóval, meg írásban is föltárta a magyarság ez idegenbe szakadt, jó magyar érzésű töredékének a való helyzetét. A két székelyt lehetetlen önzéssel vádolni, mert ők már itthon vannak, paraszti fölfogás szerint a sorsuk kitűnő s így csakis véreik iránt való szeretetük késztette őket az önzetlen szóemelésre. A mit elmondottak és leírtak, híven visszaadják és kétségtelen, hogy mindenkit meggyőznek a maguk igazságáról.
  A bukovinai székelység százötven esztendő óta él idegen földön, idegen népek között. Eloszolhatott volna már százszor, mint egy csepp a tengerben, e helyett megőrizte nemcsak nyelve magyarságát, de még szokásaiban, ruházkodásában is ragaszkodik ősi hagyományaihoz. Ez jelentené a kóbor hajlandóságot?
  A bukovinai székely családjában rendszerint hat-nyolc a gyerekek száma. De nem tartozik a ritkaságok sorába az a hajlék sem, amely tíz, húsz, sőt huszonkilenc gyermeknek a fölnövekedését látja. A bukovinai székely áldásnak tartja a gyermeket, nemcsak a létrejöveteléről, de épségben való megmaradásáról is gondoskodik, leányait nem bocsátja ki a szülői födél alól mindaddig, míg az erkölcsben való szilárdságra kellőképpen rá nem nevelte. Ebből az adatból sem lehet jogosan megmagyarázni az erkölcstelenség vádját. Ez az egy igazság megdönti azt a ráfogást is, hogy a bukovinai székelység iszákos. A mely nép iszákos, annak erkölcsei züllöttek, családi élete tisztátalan, az a nép nem szaporodik, hanem mihamar lehanyatlik. A bukovinai székely asszony és leány példaképe a gazdasszonynak. Maga fonja, szövi és varrja az összes ruházkodásra való holmit, nem is vesz pénzért ebből a népből senki csizmán és kalapon egyebet.
  Az erkölcs kérdéseiről áttér ezek után a két levél a gyakorlati, anyagi kifogásokra. Az igaz, hogy a bukovinai székelység nem otthonos a földművelés modern módjaiban. De mihelyst Magyarországba jönnek, nyomban alkalmazzák a vetőgépet, a legtökéletesebb ekefajtát. Az állattenyésztésben azonban már nem elmaradottak, hanem ellenkezően, fényes eredményt érnek el. A múlt évben Vajda-Hunyadon tartott állatkiállításra a Bukovinából hazatelepült székelyek mintegy száz szarvasmarhát küldöttek és mind a száz díjat kapott, az egyik levél írója pedig, Zsók István, két bikáért ezer koronánál többet kapott az államtól.
  De nemcsak az egyesek érnek el kitűnő eredményt, szorgalmas, takarékos a hazakerült székelység egész telepe is. Jó példa erre a dévai telep. Tizenhat esztendővel ezelőtt érkezett Bukovinából és telepedett meg Déván ötven család, együttvéve kétszáznyolcvan ember. Mindannyiuk együttes vagyona nem érte el a húszezer koronát, azonfölül száz darab állatot hoztak magukkal. Ma már a családok száma harmadfélszeresre, százhuszonötre nőt, a lelkek száma hatszázhetven és maguk építettek azóta százhúsz házat. Van ezenfelül kétszázötven gazdasági épületük, háromszázkilencvenegy szarvasmarhájuk, kétszáz lovuk, sertésük, borjuk száma több, mint kétszáz, a baromfiaké több ezer, végül négyezer nemesen oltott gyümölcsfájuk.
  Néhány szám csupán és minden fejtegetésnél meggyőzőbben bizonyítja, hogy méltatlanság esik azon a népen, amelyet ily eredmény után alkalmatlannak tartanak a településre. De rámutat a két székely arra a forrásra is, amelyből a róluk való kedvezőtlen fölfogás ered. Huszonnégy esztendeje történt meg az első telepítés. Odescalchi Artur herceg volt a kormány kiküldött biztosa, aki fölöttébb egyszerűen oldotta meg a föladatát. Közhírré tette, hogy aki Magyarországon akar megtelepülni, két nap alatt szedje össze a cókmókját, mert a harmadik napon lesz az indulás. Nagyon természetes, hogy csak azok jöhettek, akiknek jóformán semmijük sem volt, mert módosabb gazdaember nem szakadhat el tömérdek károsodás nélkül évtizedes otthonától. A vagyontalan népséget azután letelepítették a Bánát egy mocsaras vidékére, ahol a földet soha nem művelték, ahol az életet akkorig csakis a különböző vadak és szárnyasok jelentették. Házuk nem volt a szegény székelyeknek, vándorcigány módjára, kocsikon, összerótt sátrakban laktak és háromszor is vetettek addig, amíg egyszer arattak, mert az emelkedett földdarabok nem termettek, a lapályt pedig vagy az áradás, vagy a belvíz tette tönkre. Végül azonban megszabadította az állam a telepeseket az árvíz veszedelmétől. Szabályozta a vizeket, de nem ingyen tette. Olyan terhet rótt a vagyontalan, a mindennapiért küzdő csángókra, hogy elviselni a legtöbben nem tudták. Sokan földönfutókká lettek, sokan más vidékre menekültek, többen egyenesen vissza Bukovinába.
  Ennek a telepítésnek a gyér sikeréből táplálkozik az egyébként nagyon elszigetelt ellenséges fölfogás, amelynek Lovass Sándor osztálytanácsos adott kifejezést. Ha lehet vádolni valakit az 1883-iki telepítéssel kapcsolatban, akkor az semmi esetre sem lehet a bukovinai székelység. Hibázott, aki nem intézte körültekintőbben a csángóknak régi hónukból való távozását és hibázott az, aki ebben az országban a magyarság egy derék, hazatérő töredékét a lehetetlenségig nehéz föladat elé állította. Csak egy kissé több figyelem, csak egy kissé több vendégszeretet és a magyarság a bukovinai székelység hazahozásával ismét egy jelentős lépést tesz e hon elfoglalásában, amely ezer év alatt sem tudott a szó teljes értelmében tökéletessé válni.

  1907. április 21. (kivonat).
  Vlad Aurél (román nemzetiségi) a csángók visszatelepítése tárgyában interpellálta meg Darányit. Kifejtette, hogy évente annyian vándorolnak ki az országból, mint ahányan valaha Árpáddal ide bejöttek. Ezek azért hagyják itt Magyarországot, mert nem tudnak megélni. S ekkor betelepítenek néhány csángót, hogy eladósodott földbirtokosok drága pénzen eladhassák földjeiket. Kérdi a minisztert, hogy mit szándékszik az ellen tenni s hogyan akarja a parasztok földéhségét csillapítani? Darányi tagadta, hogy a parcellázások a csángók kárára volnának, mert a földbirtokosok becsületes emberek. Darányi szemében mindenki becsületes, aki nem proletár, a földbirtokos, a gazda, a szolgabíró, mind becsületes ember, csak a földműves proletár gazember, mert több bért akar munkájáért. A földőrségen a benyújtandó parcellázási törvénnyel akar segíteni a földművelési miniszter. Ha ez a törvény a nép atyjának eddigi alkotásaihoz lesz hasonlatos, akkor ugyan nem lesz köszönet benne!

  1907. április 25. A csángó telepítés ügye.
  A csángó székelyek telepítésének ügye immár a megvalósulás stádiumába lépett. Az e czélra megszerzendő birtokok becslése e napokban történt meg. Valóban kívánatos volna, hogy ezen nagy fontosságú ügy kissé gyorsabb tempóban haladjon előre.

  1907. április 27. Ismét a csángótelepítésről.
  Lapunk egyik közelmúlt számában szóvá tettük vármegyénkben megindult amaz akcziót, a melynek czélja az, hogy a bukovinai csángómagyarok vármegyénk különböző községeibe telepíttessenek le. Elmondottuk véleményünket töviről-hegyire és bőven előadtuk azon fontos okokat, a melyek a telepítést kívánatossá teszik.
  Időközben a szászvárosi kerület országgyűlési képviselője e tárgyban interpellácziót intézett a m. kir. földmivelésügyi miniszterhez. Ez teszi szükségessé, hogy e tárgyra ismét visszatérjünk.
  Dr. Vlád Aurél a folyó hó 20-án benyújtott interpellácziójában a hunyadmegyei csángótelepítés ügyét üzérkedésnek, magyarán szólva, szédelgésnek tünteti föl. Szerinte az egész mozgalom háttere az, hogy néhány eladósodott birtokos háromszoros árban óhajtaná birtokát az állami kincstár nyakába sózni. A telepítést ügynökök kezdeményezték, akik a hazafiasság jelszava alatt megütötték a nagydobot, vagyis megszólaltatták a sajtót csak azért, hogy tervüknek az intéző körök jóindulatát és pénztárczáját megnyerjék.
  Dr. Vlád Aurélnak aggodalmai is vannak. Ő úgy tapasztalja, hogy Hunyadvármegyében a bennszülöttek sem képesek megélni, hanem napról-napra nagyobb számban vándorolnak tengeren túlra. Így tehát el sem képzelhető, hogy az újonnan letelepedő csángók — akik már most is el vannak adósodva és gazdasághoz nem is értenek — itt magukat fenntarthassák.
  Az, hogy Lovass osztálytanácsosa csángókról, azoknak képességeiről továbbá vármegyénk néprajzi és földrajzi viszonyairól téves nézeteket táplál, bennünket egy cseppet sem lepett meg. A végén is ily kérdések megoldásánál nem az elméleti képzettség, hanem a gyakorlati tapasztalat és a lokális ismeret lehet döntő. Abból, hogy a nevezett tanácsos egy szép napon valamelyik csángótelepen átutazott és véletlenül barátságtalan komondorokkal találkozott, vagy valamelyik szénaboglyát rendezetlen állapotban találta, még nagyon fogyatékos ismereteket szerezhetett a csángók gazdálkodásáról.
  Vlád Aurél azonban Hunyadvármegyében született és — amint ő hangoztatta is — vármegyénk viszonyairól tájékozva van és így bátran kérdezhetjük, honnan szerezte a valósággal ellenkező adatait? Nem felel meg ugyanis a valóságnak, hogy az egész telepítést ügynökök kezdeményezték. Szabó Imre a neve annak a fiatal embernek, a ki tudományos búvárkodásának nagy részét a csángó ügynek szentelte és éveken át a csángók között élvén, azoknak szokásait tanulmányozza és eddigelé ezen nemes ügynek csak áldozatokat hozott, de jutalmat nem kapott, nem kért és nem vár.
  Kívánjuk, hogy sok ilyen ügynökei legyenek a magyarságnak és az emberiségnek!
  Felhatalmazásunk ugyan nincs reá, de a saját felelősségünkre jelentjük ki, hogy Szabó Imre készséggel megosztja pénzbeli jutalmát Dr. Vlád Aurélal. Az sem felel meg a valóságnak, hogy a telepítés czéljaira vásárlandó birtokokat háromszoros árban fogja a kincstár megvásárolni. Utána jártunk a dolognak és közvetlen meggyőződést szereztünk arról, hogy a birtokosok nagyon is méltányos árban engedik át birtokaikat a csángótelepítés czéljaira. Illenék, hogy egy országgyűlési képviselő akkor beszéljen, ha szükség van reá és valót mondjon. Aki csak azért szólal fel annyiszor, hogy minden lében kanál legyen, vagy hogy a „Libertatea” kivastagbetűzze, az idővel unalmassá válik.
Az interpelláló képviselő aggodalmait pedig könnyen eloszlathatjuk.
  Sose féltse képviselő úr a csángókat! Azok ellen Ön nem fog egy napon hetvenegy sommás váltókeresetet benyújtani amint Ön azt a múlt évben a saját vérrokonai ellen az „Ardeleana" pénzintézet nevében tette. Vagy talán éppen e miatt kesereg?

  1907. június 6. A hunyadmegyei telepítés. Déva.
  Nemcsak a parlamentben érzik fokozott mértékben azt az izgatást, melyet a nemzetiségek folytatnak, hanem, sajnos, mi is, kik a perifériákon vagyunk és éppen oly vidéken élünk, ahol a magyar anyanyelvű földműves vajmi ritka, a magyarság zöme pedig az ország különböző vidékeiről ide helyezett hivatalnok-seregből áll. Hunyadmegye — mondhatni 90 százalékban oláh nemzetiségi. Néhány évtizeddel ezelőtt még nem így volt. A harmincas-negyvenes években voltak falvak, így Nagykorosa, Csernakeresztúr, Alpestes, Rákosd, Hosdát, melyeknek népe tisztán magyar volt. Ma, sajnos, megváltozott viszonyok előtt állunk. Ezekben a hajdan magyar falvakban nem ismerik a magyar szót. Ezek a tőzsgyökeres magyarok elfelejtették nyelvüket és csak arra emlékeznek, hogy származásuk magyar. Református vallásukat azonban megtartották, amiben egyedül különböznek a többi oláh falu népeitől.
  A közelmúltban a vármegye elhatározta, hogy azt a visszahódító hadjáratot, melyet az állami népiskolák oly sikerrel kezdettek meg, megerősítik egy újabb akcióval: visszatelepítik azokat a székely csángó magyarokat, akik közel két évszázada kerültek Bukovinába és ez által a magyar népiskola által is támogatott, erős magyar földművelő népet ékelnek be az oláh tengerbe, mintegy gátat vetendő annak. A csángók visszatelepítése nem új dolog. A megye székhelye mellett, nemkülönben Vajdahunyadon is vannak csángó telepesek. Nem említem sajátságaikat, csak abbeli jellemükről akarok fölvilágosító megjegyzéseket tenni, hogy mennyire alkalmas ez a nép erre a telepítésre. A Bukovinában élő csángó magyarok annyi idő óta élnek szintén idegen nemzetiségek között, hogy ha nem volna végtelenül szívós, ellenálló képességük, akkor teljesen elveszett volna a magyarság részére, akár csak a hunyadmegyei magyar falvak magyarsága. Ez a nép teljesen megtartotta eredeti tiszta nyelvét, faji jellegét és teljes magyarságát. Ellenállt az évszázadok aknamunkájának. Ugyanígy áll a már visszatelepített csángókkal is. Itt élnek az oláh tenger közepette, de még csak nyoma sincsen annak, hogy eloláhosodna, sőt mi több, rendkívül szaporasága miatt (a 14—16 gyermekes anya nem ritka) a magyarságnak egyik életadó forrásává vált.
  Csakhogy természetesen ez két telep, mely az óriás áradatban, a százezrek között vajmi keveset nyom a latban. Azért indult meg az újabb visszatelepítési akció arra vonatkozólag, hogy a megye több községébe helyezzenek el nagyobb számú csángócsaládokat, kik Bukovinából hajlandók volnának haza jönni. E községeket a legexponáltabb vidékeken szemelték ki, szem előtt tartva éppen a visszatelepítés célját. Ily községek a régi magyar Alpestes, Kéménd, Folt.
  Az ügy már annyira haladt, hogy miként ismeretes, a végső intézkedéseket most teszi meg a kormány. De sietni kellene! Amint komolyabban foglalkoztak kormánykörökben a csángótelepítéssel, az oláhok ismerve annak nagy fontosságát, először a parlamentben támadták meg interpelláció alakjában a kormányt, itthon azonban sokkal veszedelmesebb alakba öltöztették a támadást. Kőrösbánya vidékén Erdély más, kevésbé fenyegetett vidékéről most ők gyűjtik össze az oláhokat. Azonkívül a román bankokra, különösen az Ardeleánára támaszkodva, teljes erővel vetik magukat az eladósodott magyar birtokokra, hogy azután román kézre adhassák. Miként észlelhető, különösen az a céljuk, hogy a tervbe vett csángó telepek mellett eszközöljenek ilyen vásárlásokat magyar nagybirtokosoktól akár kéz alatt, akár árverés útján, hogy a betelepítendőket teljesen elzárják a magyar környezettől és színrománnal vegyék körül. Hogy mindez nem rémmese, hanem valóság, íme példákat hozok föl. Néhány hete, hogy árverés alá került az alpestesi tervbe vett csángó-telep szomszédságában fekvő felpestesi Makray László-féle birtok, melynek terjedelme több száz hold, talán megközelíti az ezeret. Az Ardeleána számított! Megtartották az árverést, azonban néhány nap múlva utóajánlatot adott be és most több mint valószínű, hogy ez a magyar birtok is oláh kézbe került.

  1907. június 14. A kolumbácsi legyek.
  Az egész Hunyad vármegyét elárasztó kolumbácsi legyek már pusztulófélben vannak. A napokban ugyanis a megyében a meleg időjárás egyszerre lehűlt, nagy esőzések voltak, amelyek együttesen pusztulását okozzák a veszedelmes legyeknek. Néhány nap múlva talán már hírek-hamvuk se lesz, ha csak újabb csapat nem jön a délvidékről. A kár, melyet okoztak, meglehetős nagy összeget tesz ki. Sokkalta megrendítőbb azonban, hogy emberélet is áldozata lett a légy csípéseknek. Egy dévai csángó asszony a kertjében dolgozott, mikor megszállták a legyek és testét több helyen összecsípték. Az asszony vérmérgezést kapott s meghalt.

                                                                       Kásler (Szepi) Antal családja, 1926.

  1907. július 13. Tömeges honosítás.
  Régóta sűrgettük és folyton hangoztattuk, hogy a Déván letelepedett csángó magyarokat honosítani kellene. Igazán visszás helyzetben voltak a csángók. Daczára annak, hogy már régen Déván laknak, mégis osztrák állampolgárok voltak, és mint ilyenek, magánviszonyaik rendezése közben folyton akadályokba ütköztek.
  Csak nem régen történt, hogy egy dévai csángó házaspár válóperében a dévai kir. törvényszék által hozott ítéletet a felsőbb fokú bíróság feloldotta azon egyszerű okból, mivel osztrák állampolgárok válóperében magyar bíróság nem dönthet. Még szomorúbb volt ezen állapotok közjogi vonatkozása. A csángó magyaroknak semmi politikai joga nem volt. Most végre megszűntek ezen állapotok. Folyó hó tizedikén 39 dévai csángómagyar tette le a magyar honpolgári esküt vármegyénk alispánja előtt és így a dévai magyar családok száma jelentékenyen szaporodott. Valóban örvendünk ennek.

  1907. július 16. Csángók honosítása.
  A hunyadmegyei csángók eddig igazán visszás helyzetben voltak. Dacára annak, hogy már régen Déván laknak, mégis osztrák állampolgárok voltak, és mint ilyenek, magánviszonyaik rendezése közben folyton akadályokba ütköztek. Csak nem régen történt, hogy egy dévai csángó házaspár válóperében a dévai kir. törvényszék által hozott ítéletet a felsőbb fokú bíróság feloldotta azon egyszerű okból, mivel osztrák állampolgárok válóperében magyar bíróság nem dönthet. Még szomorúbb volt ezen állapotok közjogi vonatkozása. A csángó magyaroknak semmi politikai joga nem volt. Most végre megszűntek ezen állapotok. E hó 10-én harminckilenc dévai csángó magyar tette le a magyar honpolgári esküt Hunyadmegye alispánja előtt és igy a dévai magyar családok száma jelentékenyen szaporodott.

  1907. augusztus 24. Jönnek a csángók.
  A megyei magyar földmivelők megerősítését czélozó csángótelepítés ügye végleges megoldást nyert. E hó 3-án köttetett meg az alku az alpestesi, dévai és marossolymosi birtokosokkal. 2500 csángószékelynek megélhetését biztosítja a megvásárolt földterület. A visszatelepítés tavaszkor fog végbe menni. A telepítés végleges rendezésével Szász István kolozsvári felügyelő, Tervey Imre miniszteri tanácsos és a telepítési ügyosztály vezetője, Magyari miniszteri titkár bízatott meg, akik már megérkeztek Dévára.

  1907. szeptember 8. A hunyadmegyei csángótelepítés.
  Déváról táviratozzák. A hunyadmegyei csángótelepítés befejezett ténnyé vált. Az állam megkötötte a szerződést a telepítendő birtok megvásárlása tárgyában, és tegnap aláírták a szerződéseket. Tavasszal háromszáz csángó család jön vissza Magyarországba.

  1907. október 5. Népgyűlés az általános választási jog érdekében.
  Városunk munkássága a csángótelepi baromvásártéren tartotta meg az elmúlt vasárnap az általános választási jog érdekében hirdetett népgyűlést.

  1907. október. 16 (kivonat). A bukovinai csángók és az erdélyi magyarok.
  Hivatalos és nem hivatalos honfi-bánat sokat sóhajtozott már a Bukovinában élő csángók szomorú sorsa felett. Siránkozott a kisded magyar seregen, mely „az idegen népek tengerében híven megőrizte nyelvét és magyar erényeit." A bús sóhajoknál egyebet azonban nem kaptak eddig nagy Magyarországból a moldvai és bukovinai hegyek tövében nyomorgó testvérek. Most már kapnak egyebet is. Kapnak a földművelésügyi minisztertől földet.
  Mint Déváról jelentik, a bukovinai csángókat Hunyad megyébe telepítik be. Összesen 4460 hold területet vásároltak erre a célra, 9700 települő számára. A bukovinai csángók tehát jönnek, de hol vannak az erdélyi magyarok? Erre is megadja a választ egy new-yorki jelentés, amely szerint a legutóbbi két hét alatt ezerhétszáz ember érkezett oda Magyarországból. Igen sok köztük a román és a székely. Ezeknek a helyét kell betölteni a bukovinai csángóknak; a nép atyja tehát nem a csángókon, hanem a munkaerő nélkül maradt hunyadmegyei birtokosokon segített; nem a honfibú, de az agrárius érdek parancsolta a telepítést, ami különben a csángók sorsában nem jelent semmi változást. Legfeljebb azt, hogy Magyarországon keresztül jutnak Amerikába.

  1907. október 17. Birtokátvétel csángók részére.
  Tervey Imre miniszteri tanácsos, Lovass Sándor min. oszt, tanácsossal, Szász József kolozsvári állattenyésztési felügyelővel, Rőhrich József kir. erdőmesterrel és Kató Mihály kir. mérnökkel f. hó 7—9-ig állami ke¬zelésbe átvette a csángótelepítés céljaira Alpestes, Marossolymos és Folt községek határában megvásárolt birtokokat.

  1907. A) A minisztériumok működése.
  Telepítés és birtokfeldarabolás:
  A telepítési alap pénzkészlete az 1906. évben kimutatott 1,894.998 K 70 f-ről 2,890.197 K 26 f-re emelkedett, amiből az 1907. év végén 3½% kamatra gyümölcsözőleg el volt helyezve 2,887.025 K 44 f, a pénztári készlet pedig 3.171 K 82 f-t tett ki.
  Jelesen megszereztem: Déván és Marossolymoson (Hunyad vm.) Szentiványi Gábortól és nejétől 850 kat. holdat 420.000 K-ért; Marossolymoson és Berekszón (Hunyad vm.) Kovács Lajos és társaitól 687 kat. holdat 250.000 K-ért; Déván (Hunyad vm.) Dániel Józseftől 86 kat. holdat 60.000 K-ért és Janky Lajos és társaitól 130 kat. holdat 160.000 K-ért; Alpestesen és Popesden (Hunyad vm.) Barcsay Tibortól és Gubányi Ilonától 1.275 kat. holdat 420.000 K-ért; Folton és Bojon Kovács János örököseitől 1.267 kat. holdat 425.000 K-ért; vagyis Hunyad vármegyében összesen 4.295 kat. holdat 1.735.000 K-ért;

  1907. október 18. A Hunyad vármegyei telepítés.
  Rövidke kis hír, eldugva a többi hétköznapi esemény között, — számol be arról a kifejezhetetlenül nagy jelentőségű eseményről, hogy a földmivelésügyi miniszter 9700 csángót hazatelepít Bukovinából. A telepítés Hunyadvármegyébe történik, mely magyarságát az idők folyamán teljesen elveszítette, mely a magyarságra elveszett. A telepítés hódítási kísérlet jellegével bír s reméljük, hogy meg is lesz a kívánt eredménye.
  A szamosujvári székely kongresszuson Bethlen István gróf korszakalkotó felolvasásában kifejtette, hogy a telepítés egyik legfontosabb fegyvere a nemzetiségi veszedelem elleni védekezésnek. A telepítést természetesen észszerűen kell eszközölni. Székelyeket kell telepíteni, akikben leginkább ki van fejlődve a faji sajátosság és van asszimiláló képességük. Azok a szegény székelyek, akik csekély földbirtokukat a közterhek és a kor követelményeinek növekedésével elveszítették, vagy akiknek földjük egyáltalában nem volt, hanem verejtékes napszámmal tartották fenn magukat és családjaikat, — bizonyára szívesen fogadnák a segítő kezet s inkább maradnának itthon, minthogy a bizonytalanság tudatával lelkükben idegenbe, Oláhországba, Amerikába menjenek. Vannak is példák erre Erdélyben szórványosan, hogy a székely, mint telepes, bevált.
  Az aradi székely generális gyűlésen szó esett sok mindenről s így a telepítésről is. Az Emke mindenható Sándor Józsefje lefitymálta a székely telepítés gondolatát. Szerinte az nem vált be, nem válhatik be és mindjárt példát is hozott fel, hogy Kolozs vármegyében valahol, Királyhágón túlról telepített kisemberek nem ültek meg a telepen. A telepítés gondolata tehát megvalósíthatlan.
  Mi a véleménye Sándor Józsefnek ebben és ehhez hasonló kérdésekben, igazán nem okozhatna gondot senkinek, ha ez a Sándor József véletlenül nem állana az élén Erdély legnagyobb és leggazdagabb egyesületének, így azonban mikor azt halljuk, hogy egy ember az Emke nevében parancsoló módon és megdöbbentő felületességgel vágja ki a határozatszerű véleményeket: valóban gondolkozóba kell esnünk. Sándor József az Emkét szembehelyezni törekszik a Székely Társaságokkal, s kicsinylőleg szaval azok működése ellen. Hirdeti, hogy azokra nincsen szükség, mert az Emke elvégzi a dolgát mindenkinek Erdélyben.
  Hát bizony, ha Sándor József nem aludt volna és nem politizált volna az Emke élén, nem lett volna szükség a székely akcióra. De ha eddig aludt s most, mikor mások, kik a veszedelmet megérezték és felfedezték, dolgozni kezdettek, felébredett, ne arra törekedjék, hogy hasonló célokért küzdő társadalmi egyesületek működését megbénítsa, hanem arra, hogy bűnös mulasztását az együttmunkálkodással pótolja.
  Honnan állítja Sándor József, hogy a székely telepítés nem sikerült? Tett-e az Emke lépéseket arra, hogy, a székelyek bajain, ha közvetve is, segítsen? Néhány székely tanító megjutalmazásán, néhány tanuló segélyezésen, apró-cseprő könyvadományon kívül nem igen látszik a négy székely vármegyében áldásos működésének nyoma. A rettenetes mérvű kivándorlás megakadályozására, csökkentésére még csak eszméket sem termelt s a székelyföld annak a várakozásnak arányában, amellyel nyomorúságában az Emke felé nézett, nem kapott semmit.
  Az a telepítési eszme, melyet Bethlen István gróf Szamosujváron felvetett, visszhangra talált mindenütt s komoly és nagy következményekkel járható megbeszélések is folynak ebben az irányban. Most, amikor azt látjuk, hogy a csángók visszatelepítése végre nagy lendülettel a megvalósítás stádiumába lépett bizonyos fokú megnyugvással nézhetünk a jövendőbe s különösen a legközelebbi évek ilyen irányú alkotásai elé. Mert hisszük és reméljük, hogy ez a nagyarányú telepítés jótékony hatással lesz és példaadás lesz a mezőség és azon vármegyék visszahódítására, amelyekhez Erdély magyarságának történeti jogai vannak.
  Azokat az eredményeket, melyeket csángó testvéreinktől Hunyad-vármegyében várunk, méltatni most nem lehet. De ha ez a nép Oláhországban nyelvét, hitét és nemzeti érzéseit nem vetkőzte le, Hunyad-vármegyében Vlad Aurél emberei bizonyára nem fogják beolvasztani őket. Darányi földmívelésügyi miniszter, tehát megérdemli az elismerés pálmáját Erdély magyarságától nemzeti politikájáért.
  Ennek a telepítésnek kapcsán aztán a Székely Társaságokra is vár munka. Megindítani az akciót a kivándorolni készülők és nagybirtokosaink között, hogy a hazáját elhagyni akaró székely családot elhelyezze annál a nagybirtokosnál, akinek munkáskézre van szüksége. Nagyobb fáradság nélkül meg lehet kezdeni ezt a telepítési akciót addig is, amíg tervszerű megállapodásokat hoznak létre a Székely Társaságok.

  1907-10-16. A bukovinai csángók letelepítése.
  Déváról jelentik, hogy a földmivelésügyi minisztérium által a csángók visszatelepítése érdekében végzett birtokvásárlást befejezték. A szerződést a földmivelésügyi minisztérium nevében Tervey Imre tanácsos aláírta. Négy telep lesz, a dévai, a marossolymosi, alpesti és folti, összesen 4460 katasztráli hold területet vásároltak 1.738.000 koronáért. A marossolymosi telep 1273, az alpesti 1325, a folti 1302, a dévai telep 500 hold. Dévától Hunyadig, tizennyolc kilométer után három nagyobb telep lesz A betelepülők száma 9700. Minden család tíz és húsz holdas telepet kap. A csángók a jövő tavaszszal jönnek. A telepítés legnagyobb jelentősége, hogy a székelyek letelepítésével megkezdik a teljesen eloláhosodott Hunyad megye visszamagyarosítását.

  1907-12-04.
  Nemzetiségi térfoglalás Hunyadmegyében. Déváról írják: A hunyadmegyei románság egy nagy terményértékesítő központi szövetkezet megalakításának tervével foglalkozik, amelynek a tőkéje már együtt is van. Ez a szövetkezet a románok gazdasági, megerősödését biztosítja az egész vármegyére, kiterjedő és bevallott czélja azoknak a magyar telepítéseknek ellensúlyozása, amelyeket a kormány a megyében tervez. A szövetkezet alakuló közgyűlését december 22-ére tűzték ki. A részvények egyenként tíz korona értékűek, az alakítási hozzájárulási tőkerész egy-egy részévre nézve 100—1000 koronáig terjed. Az új szövetkezet neve: Tovarasia.

  1907. december 5. „Csángó véreinkért!"
  A magyar agráriusok százezerszámra űzik ki az országból a munkásságot. Más oldalról pedig nagyra vannak vele, hogy a Bukovinába szakadt szegény csángó magyarok közül néhány százat vissza akarnak telepíteni a drága hazába. Mi már írtunk Darányi Nácinak, a nép jóakaró atyjának, arról a tervéről, hogy Hunyad megyébe csángókat akar telepíteni. Akkor mindjárt megmondtuk, hogy az agráriusok derék sáfárja nem akar ezzel egyebet, mint a kivándorolt magyarok helyébe olcsó napszámosokat szállítani a hunyadi ezerholdasoknak. Hogy más egyéb is rejlik az ügy mögött, azt nem tudtuk, mert azt hittük, hogy a csángókat kincstári birtokokra akarják telepíteni. Azt nem is sejtettük, hogy az állam erre a célra magánbirtokokat vásárol össze, amikor van elég kincstári birtok, melyből évről-évre temérdek értékűt pocsékolnak el a kormányok. Most már tudjuk. A „Figyelő" című kőnyomatos írja ugyanis a következőket: Darányi földmivelésügyi miniszter úr a bukovinai csángók hazatelepítése céljából több birtokot vásárolt Hunyad megyében. Vlad Aurél dr. országgyűlési képviselő ezekre a vásárlásokra a következőket mondja: Három birtok vételéről tudok. Mind a hármat horribilis árakon szerezték meg. Azok a szegény nyomorult csángók ugyancsak meg lesznek nyomorítva ezekkel a birtokokkal. De beszéljenek a tények.
  Szentiványi Gábor képviselő birtokát 420.000 koronáért vásárolták meg és pedig fundus instructus nélkül, sőt föntartva azon jogot, hogy Szentiványi a kastély körüli 20 holdnyi, szőlővel is beültetett, területet évi 640 koronáért bírhassa. Pedig, e terület haszonélvezetéért 3000 korona évi bért bárki is adna. Ugyanezt a birtokot fundus instructussal egyetemben 240.000 koronáért szívesen odaadta volna a birtokos még két év előtt is, hiszen erre ily értelemben optiót adott Stein nevű dévai kereskedőnek.
  Alpestes községben Barcsay Tibor eladósodott birtokos elhanyagolt birtokát, mely legföljebb 300.000 koronát és 420.000 koronáért vette meg a kormány. A harmadik birtokvétel jellemzi legjobban egész nap is.
  Folt községben a Kovács-féle birtokot 424.000 koronáért — fundus instructus nélkül — megvásárolta a földművelésügyi miniszter. Ez a birtok 5—6 évvel ezelőtt, mikor a 60.000 korona értékű erdőség még le nem volt tarolva fundus instructussal együtt 260.000 koronáért volt fölkínálva Adamovics Amália földbirtokosnőnek, aki ezt az árat is túl magasnak találta. Ebben a községben az egyik birtokos, aki törvényszéki bíró, állítólag befolyásolta a tagosítás munkálatait, mely oly szerencsétlenül végződött, hogy a népet megfosztotta legelőitől és rétjeitől. Az így teljesen tönkrement szegény nép kénytelen kivándorolni, ez idén is 70—80 család ment ki Amerikába. A telepítési akció céljaira megvett birtokból a szegény ott lakó nép a letarolt erdőrészt legelőnek kérte, de ezt a kérelmét a földművelésügyi miniszter nem teljesítette és megfosztotta őket teljesen annak a reményétől, hogy a régi lakosság pusztulásának valahogy vége lehessen, mert ezen birtokrész befásítása már meg is kezdődött. Tehát miről is van szó, mikor a nemzeti kormánynak „csángó véreinkért" dobog a szíve? Nem egyébről, mint néhány érdemdús hazafi — nemzeti köpködő, levégzett zsentri — megjutalmazásáról. Ilyen alakoknak a birtokait vásárolta meg Darányi az ország pénzén, másfélszeres, kétszeres áron. Tehát nem csángó véreink megsegítéséről, hanem az ezerholdas érdektársak talpraállításáról van szó. Ez az ügy pedig veszedelmesen emlékeztet az értéktelen kőszénbányákra, melyeket a kormány a kincstár számára vásárolt…
És mer-e még valaki kételkedni abban, hogy a koalíció uralma a közélet megtisztulását jelenti''?

  1907. december 11. A közérdek.
  A képviselőház komédiázása közt nem a legutolsó az úgynevezett összeférhetetlenségi bizottság. Ennek az volna a hivatása, hogy a képviselői hivatással össze nem férő dolgokban ítéletet mondjon. Mond is, de nem lehet kacagás vagy káromkodás nélkül szólani róluk. Nemrég történt, hogy a földművelésügyi minisztérium megvette egy eladósodott „úr", Szentiványi Gábor, két kis rongy birtokocskáját, összesen valami nyolcszáz holdat, félmillió koronáért, dupla áron. Szentiványi úrnak kitűnően jött az eset, de csupa komédiából, mert kormánnyal kötött üzletről van szó, s a vételt bejelentették az összeférhetetlenségi bizottságnak is, mely kedden tárgyalta is az esetet s kimondta, hogy összeférhetetlenségről szó sincs, mert az üzletet „közérdek" szempontjából kötötték. Állítólag csángótelepítésekre használják föl a kétszeres áron megvett rossz, agyagos dzsentri-földeket s valószínűen ugyancsak két-háromszoros árban fogják elparcellázni a csángóknak is. Aki olcsóbban kap földet, biztos, hogy nem csángó lesz, hanem a koalíciós kormány barátja, kortese. S történik mindez a „közérdek" címén.

                                                                                                Fonóba menés, 1906

  1907-12-26 / 54. szám.
  A bukovinai csángók betelepítése A földmivelésügyi miniszter a csángók visszatelepítése érdekében Hunyad-vármegyében birtokvásárlásokat eszközölt Négy telep létesült ilyen módon és pedig a dévai, nagy-solymosi, alpesti és folti. Összesen 4466. kat. hold vásároltatott meg 1 millió 738 ezer koronáért. A települők száma 9700, minden egyes család között 10-20 holdas telek osztatott ki. A telepesek jövő tavasszal jönnek ki Bukovinából.

  1908. január 4. Vízkereszti házszentelések sorrendje.
  Vettük az alábbi értesítést: Vasárnap 5-én d. u. 2 órakor: Görögváros, Aradi út, Petőfi utca, Sánc utca: P. Kassay Kelemen lelkész. Székely utca, Vasút- és Vajda utca: P. Bíró Lőrinc. Csángótelep: P. Sándor Vitális.
Hétfőn 6-án d. u. 2 órakor: Főutca, Piacztér, Barcsay utca : P. Kassay Kelemen. Vasúti állomás, Hajós utca és Hunyady út: P. Biró Lőrinc.
Kedden 7-énd. e. 8 órakor: Felszeg utca, Salamon Ferenc utca, Magyar utca és Sváb utca: P. Kassay Kelemen. Sörház utca, Román utca, Bethlen utca, Patak utca, Patak sikátor: P. Bíró Lőrinc.
Marossolymoson: 12-én d. u. 3 órakor

  1908. január 16. Nincs összeférhetetlenség. Budapest, január 15.
  A képviselőház ma sorsolta ki Szentiványi Gábor képviselő összeférhetetlenségi a régi ügyében az ítélkező zsűrit. Az ügy, előzményei azok, hogy a kormány megvette Szentiványi két birtokát négyszázhúszezer koronáért, hogy a birtokokra csángókat telepítsen. Az ügy természetesen az állandó összeférhetetlenségi bizottság elé került, amely az iratokból arról győződött meg, hogy az ingatlanokra tényleg szüksége volt az államnak és hogy a vételár megfelel a helyi viszonyoknak és a forgalmi értéknek.
  Az ügyletet nem Szentiványi kezdeményezte Mezőssy államtitkár kijelentése szerint.
  Az összeférhetetlenségi zsűribe Justh Gyula elnök a következő tagokat sorsolta ki: Csernoch János, Fernbach Péter, Veress József, Kállay Lipót, gróf Teleky Arvéd, Mezőfi Vilmos, Tuskán Gergely, gróf Thoroczkay Miklós, Barta Ödön, Németh Imre, gróf Bethlen István, gróf Sztáray Sándor, Vértan Endre és Förster Ottó, póttagok pedig Chernel Gyula, Szász Zsombor, Burgyla Szilárd, Vásárhelyi Dezső és Kradzojevics György lettek. A Ház ezek közül Tuskánt, Thoroczkayt, Chernelt és Vásárhelyit, távollétük miatt, az összeférhetetlenségi állandó bizottsághoz utasítja. A zsűri délután féurom órakor ült össze, elnökké Chernoch Jánost, jegyzővé Vertán Endrét választották meg, Hollebronth Géza előadó ismertette az ügyet, az elnök pedig felolvastatta Szász és Jankovics állami felügyelők véleményét, a birtokok forgalmi értékéről és bemutatta a birtok térképét.
Barta Ödön felolvastatta a becslési jegyzőkönyvet is. Mezőssy Vilmos arra nézve kér felvilágosítást, hogy a dévai csángótelep, melynek kibővítése végett Szentiványi két birtokát megvették, milyen állapotban van? Mezőssy államtitkár: A dévai telep virul, úgy hogy a bukovinai csángók kérték, hogy a dévai telep mellé telepítsék őket. Gróf Teleky Arvéd, mint szomszédos birtokos megjegyzi, hogy a földeket nem becsülték túl. Ezelőtt tíz évvel az Államvasútnak holdankint 906 koronáért adott földet, tehát ez a vásárlás (holdankint 900 koronájával) reális.
  A tárgyalás ezzel be is fejeződött. Tizenegy szavazattal egy ellenében kimondta a zsűri, hogy Szentiványi Gábor birtokeladási ügye nem összeférhetetlenségi eset.

  1908. január 18. Szentiványi Gábor összeférhetetlensége.
  A Szentiványi Gábor összeférhetetlenségi ügyében összeült zsűrinek tárgyalásáról a napilapokban téves közlemények jelentek meg. Illetékes helyről nyert értesülés szerint ugyanis az állam által vásárolt birtok területe nem ötszázötven, hanem nyolcszázötven kat. hold és átlagos vételára kat. holdankint nem 900 korona, hanem 494 korona 12 fillér volt. Az egész birtokból 900 koronára mindössze 27% holdat becsültek, amely Déva városnak, a megye székhelyének közvetlen közelében az ottani csángótelep mellett fekszik s így határozottan, belső telek jellegével bír és az ottani hasonló minőségű földek forgalmi értékének mindenben megfelel.

  1908. február 22. Nagyszabású telepítés Hunyad-vármegyében.
  Annak idején hírt adtunk arról, a nagyszabású akcióról, amelyet a kormány megindított és amelynek célja, hogy Hunyad-vármegyében a magyarságot megerősítse. Maros-Solymos, Folt, Alpestes községekben a csángó-telepítés ügye már befejezett tény, amennyiben a kormány az e célra szükséges birtokok tekintetében a szerződéseket már meg is kötötte. Illetékes forrásból nyert értesülésünk szerint ezzel a kormány még korántsem tartja befejezettnek ez akciót.
  Újabban elhatározta, hogy Hátszeg vidékére 1000 csángó családot telepít le és e célból a Lónyay-féle birtokot szemelte ki. A kormány kiküldöttjei már meg is kezdték ez irányban a tárgyalásokat és jövő héten bizottság száll ki, hogy a birtokot a helyszínen megszemlélje és a becslést megejtse.
  Előre haladottabb stadiumban van a Makray-féle felpestesi birtok vásárlási ügy.
  Mint olvasóink előtt ismeretes, Makray Lászlónak valóságos kálváriát kellett járni, amíg az ellene nővérei által indított alaptalan perektől végre-valahára szabadulhatott. Amíg e perek folytak, a felpestesi ősi curia felett megperdült a dob. Már-már úgy látszott, hogy az ősi birtok, amelynek szomszédos ingatlanait éppen Makray László egyik őse ajándékozta a fiskusnak az árverési hiénák zsákmányául esik, amikor váratlan fordulat állott be.
   Wekerle Sándor pénzügyminiszter a kir. kincstár nevében utóajánlatot adott be. Nem akarunk itt kitérni arra, a ferde helyzetre, amelyet a vajdahunyadi kir. járásbíróság az utóajánlati kérés elintézésekor Makrayt és a kir. kincstári jogügyi igazgatóságot hozta, mert hiszen a kir. tábla és kir. Curia mindkettőnek elégtételt szolgáltatott. Csak röviden érintjük, hogy ezzel a járásbíróságra nézve az ügy még nincsen elintézve, mert tudomásunk szerint teljes világosságot csak a megindított fegyelmi eljárás lesz hivatva nyújtani. Itt majd kiderülhogy lehetséges-e az, hogy a kir. Curia valamely fellebbezést régen elintézett és a fellebbező fél még mindig nem kapott értesítést arról, hogy fellebbezés egyáltalában be¬adatott-e? Ki fog derülni, hogy terheli-e egyáltalában valamelyik bírót az összejátszás bűne, vagy sem? Minden esetre nagyon kívánatos volna, hogy ez ügy minél előbb elintéztessék, esetleg e kételyek eloszlattassanak, vagy a bűnösök lakoljanak!
Mindezeket pedig azért emeljük ki, mert tudomásunk szerint a kormány Makray birtokát is telepítési célokra szándékozik megvásárolni. Semmi kétségünk az iránt, hogy a magas kormány a vásárlásnál a kir. kincstár érdekét tartozik első sorban szem előtt tartani. Mindamellett specialiter ennél az esetnél azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy Makray László különböző bírósági tévedések miatt óriási károkat szenvedett és igazán helyén való, hogy az állam erre is figyelemmel legyen. Financiális szempontból pedig a kincstár egyenesen reá van utalva, hogy a vajdahunyadi vasgyár közelében lévő erdőségeket megvásárolja. Maholnap e vidék kikopik az erdőből és a vasgyárnak nagy nehézségeket okozhat.
Egyébként jól eső érzéssel konstatáljuk, hogy a csángó-telepítés körül Darányi Ignác és Mezőssy Béla nagy buzgóságot fejtenek ki és ezért minden magyar ember osztatlan elismeréssel adózhatik nekik és Wekerlének, aki e működésben hathatósan támogatja őket.

   1908. február 22. Kosárfonó tanfolyam Csernakeresztúron.
   Németh Jenő gazdasági szaktanár a folyó évben Csernakeresztúron rendezett kosárfonó tanfolyamot. A nép kulturális és anyagi érdekeinek ápolását hathathatósan mozdítja elő az ő tevékenysége, melylyel minden esetben azon községeket keresi fel, ahol magyarság is van, mert a felekezeti féltékenység s a magyar intézményektől való tartózkodás a tiszta ro¬mán községekben lehetetlenné teszik bár¬mily üdvös akciónak is a keresztülvitelét.
  Másfelől értékes sikereket csak ott bír felmutatni, ahol lelkes támogatókra talál. Ha a községben nincsenek lelkes segítő társak, mint volt Bácsiban Botha Sándor ref. lelkész, Alpestesen Csősz Gábor tanító és Bakcsy Lajos körjegyző, Csernakeresztúron Keresztes Sándor és neje, kik fáradságot, sőt anyagi áldozatot sem kímélve, a legmesszebbmenő ügybuzgalommal munkálkodtak a tanfolyamok sikere érdekében, akkor az eddig látott sikereket felmutatnia lehetetlen.
   A múlt évben rendezett bácsi-i és alpestesi tanfolyamok sikerei igazolták, hogy a háziipari tanfolyamok rendezése üdvös eredményekkel jár és a tanfolyamok rendezésére igen alkalmas községek vannak Hunyadvármegyében.
  Igazolták azt is, hogy a tanfolyamok a nép anyagi jólétét hathatósan előmozdítják, mert a tanfolyamokon kiképzettek a kenyérkeresetnek egy tisztes és hasznos ágát tanulják meg s a gazdasági munkáktól felmaradt, de különösen a téli időt hasznos munkára használhatják fel.
  E mellett az akció az erkölcs ápolását is szolgálja, mert elvonja a népet a kocsmázástól, a tétlenségtől, a bűnös cselekedetek ezen melegágyaitól.
  A csernakeresztúri tanfolyam mindössze 20 napig tartott s azon 10, legényszámba menő ifjú vett részt. A 20 nap alatt készült 79 drb. takarmányozó kosár, 39. drb. szőllőszállító kosár, 3 drb ruháskosár, 1 drb egész kocsikas, 2 drb oldalkocsikas, 27 drb karkosár és egy pár drb igen szép díszkosár.
  A tanfolyam az elkészített tárgyak ünnepélyes kiállításával záródott be február 9-én, melyen részt vettek Dénes Károly kir. tanfelügyelő nejével és édesanyjával, Sarudy Ottó áll. tanítóképezdei igazgató, Benkő András kir. s. tanfelügyelő, Balázs Béla tanítóképezdei tanár, Botha Sándor bácsii ref. lelkész, László Zsigmond kisbarcsai ref. lelkész, a kisbarcsai áll. tanító. Csősz Gábor alpestesi tanító, Bakcsy Lajos körjegyző, továbbá az alpestesi és csernakeresztúri intelligenczia és a dévai csángótelep lakosságának jelentékeny számú tagja Zsók István vezetése alatt. Az ünnepély a Hymnusszal kezdődött és tartalmas programmal folyt le. Német Jenő meggyőző érvekkel, teljes beszéddel buzdította a lakosságot, hogy folytassák s ápolják a megkezdett munkát.
  Meleg és elismerő köszönetét nyilvánította Keresztes Sándor áll. tanítónak, ki valóban fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki a tanfolyam érdekében. Dénes Károly kir. tanfelügyelő szintén buzdító beszédet intézett a lakossághoz és az ifjúsághoz.
  A község lakossága nevében Keresztes Sándor tanító felkérte Német Jenő gazd. szaktanárt, hogy juttassa el a község hálás köszönetét Darányi Ignác földmivelésügyi miniszternek a tanfolyam engedélyezéséért s az anyagi támogatásért. Az ünnepélyen igen szép szavalatokat és énekdarabokat hallottunk. Utóbbiak között szép kurucdalokat is.
  Az ünnepély Darányi miniszter és Németh Jenő éltetésével ért véget. A készült tárgyak a készítőknek a földmivelésügyi miniszter ajándékaképpen kiosztották.

  1908. március 1. (kivonat). Állami birtokvásárlások telepítő célokra.
  Ismeretes dolog, hogy a kormány a Bukovinából visszatelepedni kívánó magyarokat Hunyadmegyében óhajtja letelepíteni. Ebből a célból Darányi miniszter Déva környékén 4290 kat. holdat szerzi meg, amelynek javarészét, miután az mezőgazdasági művelésre — erdőterület lévén — nem alkalmas, a telepítés nem az idén, hanem csak a jövő évben kezdődik. Megjegyezzük, hogy Bukovina öt magyar községéből — a hazatelepedési vágy hívei oly sűrűk — hogy a földművelési kormány a jelentkező bukovinai csángók mindegyikét ez idő szerint letelepíteni nem tudja és így Alsófarkad községben, Hátszeg város mellett, megvette a miniszter Lónyay Menyhért gróf 1000 kat. holdas birtokát, Alvincen a 264 kat. holdhoz újabban Novák Gyula birtokát is a szorgalmas csángók részére.

  1908. március 1. Ezerholdasok fölsegítése.
  Az agráriusok kőnyomatos lapja a következő érdekes dolgokat közli a kormány telepítési akciójáról: Darányi földmivelésügyi miniszter újabban 7442 kataszteri hold földet vásárolt telepítési célokra a Királyhágón túl. Az újabban vásárolt területek között van Kemény József bárónak gerendkeresztúri 1800 holdas, továbbá Tamássy Péter dezsméri lakos 1200 holdas birtoka. Ismeretes dolog, hogy a kormány a Bukovinából hazatelepedni kívánó magyarokat Hunyad vármegyébe óhajtja letelepíttetni. Ebből a célból Darányi földművelésügyi miniszter Déva környékén 4290 holdat szerzett meg, melynek javarészét, miután az mezőgazdasági művelésre — erdőterület lévén — nem alkalmas, a telepítés nem az idén, hanem csak a jövő évben veszi kezdetét. Ezekkel az új birtokvásárlásokkal öt hunyadmegyei község hozzátelepítéssel növekedik és bukovinai magyarokkal erősödik, mert a bukovinai öt magyar községből hazatelepedni vágyó véreink itt találnak is otthont. Megjegyezzük, hogy Bukovina öt magyar községében a hazatelepedés vágya oly nagy mérveket öltött, hogy a földművelési kormány a jelentkező bukovinai csángók mindegyikét ez idő szerint letelepíteni nem bírja. Azért Alsófarkad községben, Hátszeg városa mellett, megvette Lónyay Menyhért gróf ezerholdas birtokát. Alvincen pedig, ahol a kincstárnak már volt telepítési célokra kétszázhatvannégy holdas birtoka, ujabban megvásárolta Novák Gyula birtokát is s így ma Alvincre is letelepítenek több szorgalmas csángó családot. Amint ezekből látható, Darányi úr, a kopár tátrai sziklák jókedvű és gavallér vásárlója, nagyban csinálja az ezerholdasok mentését. Ahol egy protekciós gróf vagy dzsentri megszorul pénz dolgában, vagy túl akar adni megint, távol eső, keveset jövedelmező birtokán, ott megjelenik Darányi apó a degesz állami bugyellárissal és tömi az illető nemzetfenntartó elemet pénzzel, ahogy csak bírja. Maga a telepítés ellen nincs szavunk. De miért kell éppen ott telepíteni, ahol ez eladósodott nagybirtokosok bőkezű fölsegítésével és kevés hasznot hajtó birtokok drága leváltásával jár? Miért kell telepítési célokra a miniszter belátásától, szeszélyétől, jóakaratától függő áron vásárolni a birtokát? Ha telepíteni akar a kormány, akkor csináljon kisajátítási törvényt és sajátítsa ki az alkalmas birtokokat törvényben megszabott kulcs szerint. De az a birtokvásárlás, ami itt most folyik, egy kissé szagos. És aztán minek Bukovinából hozni telepeseket? Micsoda ostoba svindli ez? Magyarországból tízezrével űzi ki Darányi a magyar parasztot gyalázatos törvényeivel, azután hozat Bukovinából néhány száz elbúsult, züllött, élhetetlen alakot, aki azért kívánkozik ide, mert odakint nem tudott zöld ágra vergődni. De kár is erről beszélni. Nem a telepítés itten a cél, hanem az ezerholdasok fölsegítése állami pénzen.

  1908. március 13. A csángótelepítés. Déváról táviratoztak.
  Darányi Ignác földművelésügyi miniszter a csángótelepítés ügyében Szász József kolozsvári telepítési felügyelőt és Szabó Imre etnográfust Bukovinába küldötte, hogy a jövő év tavaszán betelepítendő csángók névsorát összeállítsa. A bizottság ma utazott Bukovinába Déván át.

  1908. április 12. Bukovinai székely-csángó telepítés. Írta Szabó Imre. Szászváros.
  Túl a Kárpátok bércein, hazánktól elszakítva, Bukovina déli sarkában, nehéz idők, sötét idők menekültjeinek ivadékai élnek, a székely-csángó véreink. Megsokasodott, megszűkült a nép kenyér felől, s onnan, hol mintegy másfél század óta otthont nyertek, visszavágynak a hazába, melytől oly rég távol vannak, s melynek éltető levegőjét nélkülözik. Sűrű kérésük a földmivelésügyi kormánynál meghallgatásra talált, s visszatelepítésük az erdélyi, különösen a Hunyad megyei birtokvásárlás folytán a megvalósulás stádiumába lép.
  Erdély letelepítendő magyarságának alanya egyfelől a 10.000 bukovinai székely csángó, másfelől a Moldvában élő s a romániai kormány intenciója folytán a magyarságát nemsokára teljesen elvesztő 40.000 moldvai csángó lehet, mint olyan elem, mely magyarságának megőrzésével és szaporaságával kiválik, s mely szűkös anyagi viszonyai mellett is távol idegenben, hazánktól elszakítva, és úgyszólva teljesen magára hagyva, évszázadokon át meg tudott állani, s amely Erdélybe leendő betelepítése folytán képes lesz arra, hogy a köztük beékelendő székelységét az idegen asszimilálódás ellen megvédje. Különösen a bukovinai székelyekről szólva, minden kétséget kizáró az, hogy e faji sajátosságánál különös figyelmet érdemlő elem teljes egészében Erdélybe való.
  Visszatelepítésük esetén módot és alkalmat kell nyújtani, hogy bukovinai ottlétükhöz hasonlóan juthassanak érvényre. Hunyadmegyét óhajtja zöme, mint ahol már 1000 bukovinai székely él, s amely a bukovinai viszonyoknak sokban megfelel.
  A folyamatba tett telepítési akció kapcsán Bukovina 4 magyar községéből 233 család 1456 lélekkel kerülne vissza; 140 család Hunyadmegyében nyerne telepet, 113 család pedig az Abauj-Tornában parcellázásra fölajánlott birtokra jutna s így a bukovinai magyarság egyhatod része kerülne el. Ily nagy rajokban való betelepítés bizonyos kárral jár. Míg egyfelől a tömeges idevándorlás által a földbirtok értéke ott künn tetemesen alászáll, s így a betelepítendők anyagilag károsodnak, másfelől az eladandó birtokok oláh kézre kerülnek, a különben magyar községek egysége megbomlik s a folyton apadó magyarság léte kérdésessé válik. A viszonyok oda fejlődhetnek, hogy iskoláikban az eddigi magyar nyelv az osztrák iskolatörvény értelmében kiszorul, a nép nyelvében és hitében egymagára maradva, a magyarságra nézve elvész. Ne feledjük, hogy az ottani magyarság megerősödése körül — szívóssága mellett — az igazán missziót teljesítő magyar és magyar érzelmű papságnak és tanítóságnak elvitazhatatlan érdemei vannak.
  Ezért kívánatos volna a hunyadmegyei telepítés után a bukovinai magyarság községenkénti visszatelepítése, elkezdve elsősorban a Moldvával tőszomszédos, határszélen fekvő Józseffalvával, melynek 800 főnyi magyarsága a többi magyar községtől távol és egyedül áll, s melyre az oláhság hova-tova erősebb nyomást gyakorol. Az oláh propaganda e községben már annyira tért hódított, hogy két évvel ezelőtt templomuk épült, oláh ajkú iskola keletkezett, s az ezekből származó teher részben a magyarságra is nehezedik. Józseffalvával együttesen Fogadjisten 150 főnyi magyarsága telepedhetne be, mint olyan, mely Istensegítsnek csak filiáléja, s a mely magyar tanító híján van már hónapok óta.
  Ezek után Andrásfalva, Istensegíts és Hadikfalvára jutna a gondoskodás. A visszatelepítendő magyarság ingatlanainak megvásárlása legcélszerűbben diplomáciai úton történhetnék. Mindenesetre üdvös volna, ha a Magyar kormány e tekintetben az osztrák kormánnyal tárgyalásba bocsátkoznék. Az osztrák kormány a kérdéses magyar birtokok megvásárlásával módját ejthetné az amúgy is föld nélkül levő bukovinai németség letelepítésének. A magyar birtokok megvásárlása érdekében állhat az osztrák kormánynak még abban az esetben is, ha telepítési politikát nem űz. A magyar községek között fekvő radautzi állami méntelep ugyanis az ottani és környékbeli nagy kiterjedésű, a görög keleti egyház fölbérelt birtokán van. A kérdéses birtokok megvásárlása folytán a ménesbirtok saját tulajdonává lenne, esetleges fölmondásnak kitéve nem volna, s nem kerülne abba a helyzetbe, hogy nagy fontosságot tulajdonított lótenyésztése e különben stratégiai szempontból is fontos helyről elkerüljön.
                                                                                            *
  Bukovina 10.000 főre tehető magyarsága öt községben, nevezetesen Hadikfalván 4050, Istensegítsben 3000, Andrásfalván 2000, Fogadjistenben 150 és Józseffalván 800 lélekkel oszlik meg s számuk — ottani letelepítésük, 1777 óta, 130 év alatt — megtízszereződött. A három első község színmagyar; Józseffalván a magyarság, Fogadjistenben az oláhság bír túlsúllyal. Felekezetre nézve, Andrásfalva 400 református hívét kivéve, valamennyi római katolikus. Foglalkozásra nézve földmivelők; Hadik- és Andrásfalván ezenkívül kiterjedt fuvarozást űznek. Külső birtokuk általában véve nem sok, s jobbmóduja átlag 6—7 katasztrális holddal bír. A külső birtokkal szemben aránytalanul több az értékesebb, beépített belsőség. Alapul véve a lakosság egyötöd részének megállapított vagyonát, mintegy öt millió koronára tehető vagyonuk, melynek körülbelül 16 százaléka ingó vagyont képvisel. Az aktívákkal szemben passzívájuk legföljebb 8 százalék, nagyobb mértékű eladósodás tehát nem észlelhető, s ennek oka részben a nehezebb hitelviszonyokban, részben pedig a nép igényeiben keresendő. Számba vehető hitelt a nép csak minden községben található hitelszövetkezetekben talál, s ott is csak megszorítva.
  A szegényebb néposztály a közeli Moldvában talál mezei munkát, s 6—7 hónapi időtartamra évenként mintegy 2000-en szegődnek el főképp Hadikfalva, Andrásfalva és Istensegíts községekből. Ez utolsóban az amerikai kivándorlás is észlelhető. Egy bukovinai székely csángó-család átlag hat tagból áll. Szaporaságukat gáncs nem illeti. Az öt községben évenkint mintegy 700 születés történik, a így évenkint minden harmadik családban van öröm. A halálozás a születéssel szemben körülbelül 40 százalék. Az iskolakötelesek száma az 1900. évben 1773.
Csodálatos faji jelenségre és szívósságra mutat az, hogy a környező idegen elem az eleinte csekély számban élő bukovinai magyart nem tudta fölszívni, mint ahogy sajnos, Erdélyben történik némely helyütt. Ellenkezőleg, a környező idegen elemet a csángó elmagyarosította. Mint teljesen elmagyarosodott, csak magyarul beszélő családok között ott találjuk a Keller, Hoffman, Nunweiler, Schmidt, Hirschmüler, Geber, Weber, Heninger, Kasler, Olinger, Gruber, Roth, Konrád, Leopold német, Barduc, Nyisztor, Urszulan, Brengyán, Paszkár, Kozsán, Kozsokár, Jordák oláh, Dolha, Csernik, Szimcsuk, Poroncsik szláv eredetű családokat.
                                                                    *
  Földmivelésügyi kormányunk által a Hunyadmegyében megvásárolt birtokokon a jövő 1909. év folyamán egyelőre csak 140 család nyerhet elhelyezést. Ennek megfelelően 100 gazdasági és 40 munkástelep létesítését vették tervbe. A gazdasági telepek nagyobb, meghatározott és egyenlő nagyságú területhez jutnak; az egyes gazda birtokát sajátmaga műveli s a kormány megkívánja, hogy a jelentkező 3000 korona minimális vagyonnal rendelkezzék. A munkástelepes kisebb területet nyer, miáltal a szegényebb sorsúnak exisztenciája is biztosíttatik s részben erősebb munkás, napszámos kerekedik belőle. Az erre megkívánt minimális vagyon 1000 korona. A hunyadmegyei telepítésre javaslatba hozott 140 család 847 lelket számlál s családonkint átlag 6 tagból áll. A családfők átlagos életkora 41 év. Összes vagyonuk 619.500 korona, melyből tiszta vagyon 589.330 korona. Ingóságuk a vagyon 19 százaléka, az adósság pedig 5 százalék. Egy gazdasági telepes átlagos vagyona 4920 korona, a munkástelepesé 2317 koronát mutat. A 140 család közül 23 család református.
  Az Abaúj-Tornában tervbe vett parcellázásnál a hadikfalviak egy része mint magánvásárlók óhajtanának birtokhoz jutni. Az egyes családok nem meghatározott területhez, hanem vagyoni helyzetükhöz mért birtokhoz jutnának. Megkívánták, hogy az esetleges parcellázandó ingatlan 34 százalékát pénzül letétül helyezzék, a hiányzó 66 százalék állami támogatás mellett valamely nagyobb pénzintézettől, mint törlesztéses kölcsön eszközöltetnék ki az esetben, ha az Abaúj-Torna megyében fölajánlott birtokvásárlás megtörténnék. Az e parcellázásra jelentkező 113 család 609 lelket számlál, 250.360 koronát kitevő vagyonukból az ingóság 11 százalék, az adósság 6 százalék. Átlagos vagyon családonkint 2074 korona.

                                                                           Fonás orsóval és fonókerékkel (1906).

  1908. április 26. A bukovinai magyarok.
  Túl a Kárpátok bérczein, hazánktól elszakítva, Bukovina déli sarkában Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva községekben él egy kis magyar töredék, az u. n. bukovinai csángó — eredetre nézve csíki székely — kiknek elődei a Mária Terézia által szervezett határőrezredek felállítása elől Bukov, a székelyek hóhérának ismert mádéfalvi mészárlása következtében 1772-ben bujdostak idegenbe. Nevüket is a sok kóborlástól, bujdosástól nyerték, mert a csángó régi nyelvjárásunkban kóborlót, bujdosót jelentett…
…Első községük Istensegíts volt, amit Hadik András nevéről Hadikfalva, Andrásfalva, továbbá Fogadjisten követett. Az ezektől jóval távolabb eső s teljesen a moldvai határszélen fekvő Józseffalva 1785-ben keletkezett s József császár nevét örökítette meg.
  A letelepítettek családonkint bizonyos területű szántóföldet s gazdasági felszerelést kaptak. Számuk százharminc év alatt megtízszereződött, s ma Hadikfalván 4000, Istensegítsen 3000, Andrásfalván 2000, Józseffalván 800, Fogadjistenben 150, összesen mintegy 2000 családot körülbelül 10.000 lélekkel találunk.
  Foglalkozásuk földművelés és állattenyésztés. Földjük elég jó, de kevés, a tehetősb gazdának nevezett ingatlana 4—5 kat. hold között váltakozik. Szegényebbje, mintegy 2500 lélek nyáron át munkát Moldvában talál. Bár a föld csekélysége s a család nagy számára való tekintettel megélhetésük terhes, úgy lakóházaik, valamint ruházatuk rendes, tiszta. Viseletük magyaros. Téli ruhadarabjaikat, felsőiket a környező idegen elemtől, a szlávtól vették ugyan át, de a magyar motívumokkal, a szebbnél-szebb tulipános kivarrásokkal valóságos magyaros kinézést adtak azoknak. Nemcsak a ruházaton, de a környező népségen is észrevehető a magyarosító hatás. Mindenesetre különös, hogy míg itthon a magyar eloláhosodik, addig a bukovinai magyar messze idegenben a közéje kerülő idegen elemeket valósággal beolvasztja, felszívja, elmagyarosítja. A Keller, Hoffmann, Nunweiler, Hirschmüller, Hetlinger, Piskar, Ursulean, Kozsokár, Csernik, Szimcsuk stb. családok eklatáns bizonyítékai ezeknek, mint olyanok, kik immár a magyaron kívül más nyelvet nem tudnak.
  Nagy része van a nemzeti érzés ápolásában az ottani magyar papság és tanítóságnak, kik nagy részben ugyancsak közülük kerültek s kerülnek ki. A józseffalvi római katholikus egyház és magyar iskola létesülése a lengyel eredetű Drusbaczky György plébános, a bukovinai magyarság patrónusának nevéhez fűződik.
  A bukovinai magyarság 400 református lélek kivételével római katholikus. Erkölcsi, családi életük talpkövét vallásosságuk képezi. Községeikben igen szép templomokat, plébániákat emeltek. Iskoláztatásra nagy gondot igyekeznek fordítani. Községi iskolaépületeik bár a modern követelményeknek teljesen megfelelnek, 4 községben 16 tanerő kevésnek bizonyul 1800 tankötelessel szemben. Fogadjistenben pedig immár körülbelül három hónapja nélkülözik a magyar tanítót a jelentkező hiányában. Mert megsokasodtak, második hazájukból visszavágynak újra Magyarhonba. A földművelésügyi kormány helyt adott ebbéli óhajuknak s különösen a hunyadmegyei birtokvásárlásokkal lehetőségét nyújtotta annak, hogy a már Déván és Vajdahunyadon letelepített bukovinai magyarok száma megsokasodjék s az ottani magyarság egyben megerősödjék.
Az 1909 tavaszán betelepítendő 140 család 850 lelket számlál s mintegy 600.000 vagyonnal rendelkezik. A hunyadmegyei újabbi visszatelepítés kezdeményezője Szabó Imre, dévai pénzügyigazgatósági számtiszt, néprajzi író, kit a földművelésügyi kormány Szász István kolozsvári telepítési főfelügyelővel ez év márcziusában a telepítendők összeállítása végett Bukovinába már ki is küldött.

  1908-05-24/125. szám. Templomok és iskolák a telepeseknek.
  A földmivelésügyi minisztérium kezelése alatt nyolcvan kincstári telepítvényes község van, amelyeknek gazdasági, sőt mondhatnánk, minden közügyét a földmivelési minisztérium gondozna. Legutóbb Gizellafalván és Szapárifalván a földmivelésügyi miniszter templomot építtetett a híveknek. Iskolaépítésre pedig Déva, Magyarbánhegyes, Felsőmuzslya, Almás és Nagykamarás, Hertelendifalva, Istvánfalva, Félegyháza, Dombatos, Zimándujfalu, Ambrozfalva, Gyorok, Szapárifalva, Tizvár, Brestye és Németpereg kaptak állami segítséget.

  1908. A) A minisztériumok működése.
  Az 1907. évben vásárolt birtokoknak telepítésre való előkészítése folyamatban van s Déván már annyira előrehaladt, hogy ott a telepítés a jövő évben megkezdhető.

  1908. október 3.
  Déván szept. 25-én reggel valóságos népvándorlás indult meg a Csángótelep felé a püspök fogadására. Izgatottan várt a tömeg, mig végre 10 óra tájban feltűnt a csángó bandérium festői csoportja. Felcifrázott lovakon délceg legények nyargaltak a püspök kocsija előtt s midőn a Csángótelep végére értek, a bandérium kettévált, utat nyitván az egyházfő kocsijának.
  Mara László egyházmegyei főgondnok négyes fogatán és kíséretében érkezett a püspök s utána hosszú kocsisorban a szászvárosi kísérők. Dörgő éljennel fogadták az érkezőt, majd kivált a tömegből Kontz Domokos polgármester és következő meleg hangú, magas szárnyalású beszédben üdvözölte a város polgárai nevé¬ben a város nagy vendégét. (Kenessey Béla erdélyrészi ref. püspök)

  1908. december 12. Korán kezdte.
  Horváth József suhancz gyerek a dévai Csángótelepen szolgált Dávid András csángógazdánál. A gazda nem lévén megelégedve Horváthal, elbocsátotta őt szolgálatából. Az elbocsátás utáni napon, vagyis f. hó 4-én a ficzkó fényes nappal betörte volt gazdijának egyik ablakai, bemászott az előszobába és ellopott 400 koronát.
  A dévai rendőrségnek sikerült a fiatal bűnöst kézrekeríteni, aki most az ügyészség börtönében várja büntetését.

  1908. december 24. Trachoma a csángók között.
  A dévai csángótelepen veszedelmes mértékben kezd terjedni az egyptomi szembetegség, a trachoma. Különösen azok között a mindenünnét idevetődött csángók között dühöng, akik a település hírére Dévára jöttek és most a Szentiványi majorban laknak. Eddig 37 megbetegedést konstatáltak és vettek orvosi kezelés alá. Ebből az esetből a telepítési felügyelőség levonhatná a konzekvenciát. Mielőtt a csángókat behozzák a tavasszal és mielőtt a betelepítendők vagyonukat ott eladnák, ott, Bukovina területén kellene őket orvosilag megvizsgáltatni, nehogy behurcolják ide a trachomát, sőt a tuberkulotikusokat is künn kellene hagyni. Van ennek a megyének úgyis elég betege, ne hozzanak ide még új betegséget. Eddig a megye ment volt a trachomától s most még ennek a veszélynek is kitegyenek bennünket.? Erre nyomatékosan felhívjuk az illetékes körök figyelmét.

  1909-02-28/48. szám. Románok térfoglalása Magyarországban.
  Bábolna, február 25. A nemzetiségi képviselők vezérének, Vlad Aurél úrnak hunyadmegyei birtoka gazdát cserél. Ez a hír jár szerte a megyében. A mintegy 2600 katasztrális holdból álló bábolnai uradalmat egy boérekből alakult konsorcium akarja megvenni azzal az öntudatos célzattal, hogy azt 15—20 holdas parcellákra osztva, Romániából betelepedni szándékozó oláhoknak adja el Akik ezt hallják, meg sem ütközve tárgyalják ezen ügyet, majd napirendre térnek felette s aztán pár száz emberrel pótolva van az a munkáskezek okozta hiány, ami az Amerikába való kivándorlás révén elveszett. Akik azonban elgondolkozva néznek a messze jövő titokzatos méhébe, jól tudják, mit jelent ez és faj aggodalommal látják az oláhoknak ez újabb térfoglalását Magyarországon. Mit jelenhet egyebet!
  Hunyad vármegye majdnem két millió oláhságára esik mintegy 20 000 ezer magyar és ezek túlnyomó része a városokban él, míg a falvakban alig lehet találni embert, ki magyarul tudna. Magyarul még a jegyző is sok helyen csupán csak annyit tud, hogy megérti úgy, ahogy a részére érkező hivatalos iratokat. Magyar falu az egész megyében kettő van s ez is beékelve oláhok közé úgy, hogy maholnap vallásét és nyelvét csaknem teljesen elfelejti. Igaz, hogy a kormány mindezen veszedelmeket látva, úgy iparkodik a helyzeten segíteni, hogy ahol lehet, a nagyobb uradalmakat megszerzi és azokat betelepíti a csángókkal, de ez csupán egyes hegyekre s ott is csak oly mérvekre szorítkozik, amelyek teljesen elenyészők. Pár csepp a tengerben. És ez a pár csepp is annyi zaklatásnak, annyi támadásnak van kitéve, hogy félő, hogy az a nagy tenger oláhság, mely körülveszi, mégis csak eltemeti.
  Itt volna célszerű a kormány közbelépése, itt érvényesülhetne Darányi politikája, ha a kormány közbelépne és iparkodna a román üzérkedők helyett saját maga meg szerezni azt a földet, melyet a magyarok vére annyiszor öntözött s melynek minden egyes rögéhez fájó emlék tapad melyet ha megszerezne és a csángó telepeseknek adna át, ezer átkot fordítana el sokat hányatott hazánkról, viszont ezer meg ezer áldás szállna mindazok fejére, kik hazájuktól is szakadt véreinket visszavezérelnék ebbe az édes hazába, ahol tisztább a patak, csengőbbek a dalok.

  1909. március 6. Kiáradt a Cserna.
  A két hónapig tartó kemény téli időt hirtelen kellemes tavaszi időjárás követte, mely a felgyülemlett félméteres havat hirtelen olvadásnak indította. A hegyekről oly nagy mérvben zúdult alá a víz, hogy Déva utcái két napig csaknem járhatatlanok voltak s f. hó 3-án a Cserna is kiöntött. A Görög-város nagy része víz alatt áll. Félő, hogy a Maros is kiönt, ami nagy anyagi kárt jelentene.

  1909. március 31. A bukovinai csángók haza akarnak térni.
  Bukovinában négy csángó-magyar község van, Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva és Józseffalva (Andrásfalva valahogy kimaradt). Anyagi szempontból a csángók jól élnek, de vágyuk egy teljes nemzeti élet után, mint egy kis tagja a nagy nemzetnek arra készteti őket, hogy a nagy magyar nemzet kebelére térjenek vissza. Belátjuk, hogy természetesnek tartjuk kívánságukat, és ez minden nép esetében természetes. Azzal azonban nem értünk egyet, hogy mindez a román nép kárára történik. A csángók tömegesen adják majd el földjeiket azoknak a német telepeseknek, akik majd helyükbe jönnek, így földjeik nem kerülnek vissza román tulajdonba, bár a románok között helyezkednek el, Radóc környékén. A csángók telepeket hoznak létre Hunyad vármegyében, Déván, Al-Pestesen, Marossolymoson és Folton. Az első szállítmány már jövő tavaszkor a „földjeikre” érkezik, amely nem egyéb, mind tiszta román föld, a legtisztább román vármegyében, Hunyadban. Ami a románokat illeti, mehetnek Amerikába.

  1909. április 3. Csángótelepítés.
  A bukovinai csángó magyarok hazatelepítésének ügye az elmúlt héten kedvező stádiumba jutott. Az ügy már régi idők óta húzódik, Darányi Ignác földmivelésügyi miniszter jóindulatát és támogatását is megnyerték s közben a telepekhez szükséges birtokokat is megvásárolta az állam. Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva és Józseffalva népe szintén vágyódik vissza, a hazába.
  A visszatelepülésnek azonban eddig nagy akadálya volt. A visszatelepülő csángók ugyanis jómódú, Bukovinában birtokkal rendelkező földmivesek, kik eddigi hazájukat csakis úgy hagyhatják ott, ha vagyonukat előbb értékesítik. Ez természetesen sok akadályba ütközött, mert a tömeges eladások folytán vagyonuk értéke nagyon alászállott. Csángóink tehát kedvező konjunktúrákra vártak.
  Miként e heti híradásukból értesülünk, ezen a bajon segített egy egészséges gondolat. A csángók felajánlották ingatlanaikat az osztrák kormánynak a radauci ménes céljaira. Közben azonban néhány száz német család viszont Oroszországból óhajt visszatelepülni. A négy magyar falu ingatlan birtokát most már alighanem e családok fogják megvenni. Ilyen körülmények között most tavasszal városunkban mintegy harmincegy csángó család települ le. Alpestesen, Marossolymoson és Folton szintén kilátás van arra, hogy rövidesen nyélbe üthetik a telepítés ügyét.
  Mint említettük, a megoldás időpontja a bukovinai birtokok értékesítésétől függ. Mivel a kedvező konjunktúrák beállottak, alapos remé¬nyünk van arra, hogy véreinket rövidesen körünkben fogadhatjuk.

  1909. április 7. A bukovinai csángók hazatelepítése.
  A négy bukovinai csángófalu, Istensegíts, Fogadjisten, Hadik és Józseffalva népe hazavágyódik. Darányi földmivelésügyi miniszter a legnagyobb érdeklődéssel kíséri az akcziót és mint ismeretes, a telepítési törvényben külföldre vándorolt magyar véreink visszatelepítésére tételes rendelkezéseket, s részükre nagyobb kedvezményeket tesz. A bukovinai csángók tömeges visszatelepítésének azonban az az akadálya, hogy ha tömegesen hagynák oda vezéreik mostani ingatlanaikat, azokat jóval értéken alul, potom áron lehetne értékesíteni. Azért merült fel a bukovinai csángó magyarok körében az a gondolat, hogy ottani ingatlanaikat az osztrák kormánynak és pedig a radauczi ménes czéljaira eladásra fölajánlják.
A bukovinai csángók hazatelepítése érdekében a mostani napokban kedvező fordulat állott be. Ugyanis ötszáz Oroszországba kivándorolt német család akart Bukovinába költözni és a négy magyar falu telepeit megvenni. Ez a kedvező fordulat arra bírta Darányi földművelésügyi minisztert, hogy addig is, míg a telepítési törvényjavaslat módot nyújt nagyobb arányú állami tevékenységre, már ez év tavaszán, Déván harmincegy csángó családot telepített le. Ezzel parallel Alpestesen, Marossolymoson és Folton újabb telephelyek rendeztetnek be a letelepítendő bukovinai csángók részére. Az első hazajövő csapat már tavaszszal itthon rak fészket.
  Bukovinai véreink magyar voltát legjobban ősi nevük bizonyítja. Barabás András, Balogh Mihály, Bónis József, Domokos István, Galambos András között van Ferencz József józseffalvai csángó kisgazda is.
  A haza törekvő csángó magyarok nem elesett, szegény emberek. Van köztük olyan kisgazda is, aki tízezer korona vagyonnal rendelkezik. S nincs egy se, aki ezerötszáz koronánál kevesebbel kezdené itthon az új életet. Törvényt, mely egy régi vágyat váltana valóra: az őshazába való hazajutást, alig várnak mohóbb vágyakozással, mint a bukovinai csángó-testvéreink, azért lehet kedvező körülménynek tartanunk azt, hogy az oroszországi németek tisztességes árt ígérnek a hazavándorolni óhajtóknak.

  1909. május 8. Gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi rom. kath. püspök folyó hó elsején városunkba érkezett… Délben a zárdában díszebéd volt, melyre az egyháztanács tagjai voltak hivatalosak. Ebéd után a püspök úr meglátogatta a kórház összes betegeit és megnézte a csángótelepi templomhelyet, hol az egybegyűlt telepi hívek fogadták és üdvözölték.

  1909. A) A minisztériumok működése.
  Ezenfelül a telepítési akczió folytatása érdekében Valealungán (Krassó-Szörény vármegye) és Déván (Hunyad vármegye) a telepesházak építését megkezdeni, Bálinczon, Mosniczán és Nevrincsán (Krassó-Szörény vm.) pedig a telepítést a telepesházak építésével folytatni kellett…Déván a telepítési terület 676 kat. hold 1054 négyzetöl, ebből 32 bukovinai csángó földmíves egyenkint 15 kat. hold földet kap, lakóházzal, istállóval 11.800 K-ért, egy földmívesgazda 15 kat. holdat épületekkel 14.400 K-ért és egy földmívesgazda 20 kat. holdat épületekkel együtt 17.250 K-ért, végül 11 munkás 3—3 kat. holdat 1600 K-ért.

  1909-06-12/138. szám. Versenytárgyalási hirdetmény:
  A m. kir. földmivelésügyi miniszter 52546/1909. számú rendeletére.
I. Krassó-Szörény vármegyében fekvő Novrincea község melletti telepítvényeken felépítendő, rom. kath. templom, paplak és melléképületei, iskola és melléképületei, 35 telepes ház,
II. Krassó-Szörény vármegyében fekvő Valealunga melletti telepítvény felépítendő: iskola és melléképületei, óvoda és melléképületei, 50 telepes ház és istálló,
III. Krassó-Szörény vármegyében fekvő Bálincz község melletti telepítvényen felépítendő: 9 telepes ház és ugyanannyi istálló.
IV. Temes megyében fekvő Mosnicza község melletti telepítvényen felépítendő: 40 telepes ház.
V. Hunyad megyében a Déva melletti telepítvényen felépítendő: 32 telepes ház és istálló.

  1909. augusztus 7. Hunyadmegyei telepítések.
  A telepítésnek az a módja, melyet kormányunk mostanában folytat: egyes községeknek magyar lakossággal való szaporítása Hunyadban. Általában helyes alapon indul meg, de oly szegényes eszközökkel, hogy egy ezredévbe kerül, míg a kitűzött célt elérhetjük. Helyeseljük, hogy a Maros és Cserna-mentét magyar telepesekkel népesítjük be. De akkor egészen népesítsük be! Mert ha Vajdahunyad után Alpestes kap telepet, de Barcsát, Csernakeresztúrt, Szentandrást, Szántóhalmát, Sárfalvát kihagyjuk, szinte nem csináltunk semmit.
  Aztán mit fog érni egymagában a csigmói, folti telepítés, ha a telepítési láncolat összeköttetéséről nem gondoskodunk. Helyeseljük, hogy a hátszegi fensíkot is belevonják a telepítésbe; de az egyedüli farkadini telepítés az összeköttetés meg nem teremtésével hatástalan lesz. Aztán miért nem telepítenek a Sztrigy mentén is? Hát a Fehérkőrös mente nem a legveszedelmesebb része-e az országnak? Ide mért nem hoznak telepeseket?
A Sztrigy völgye a Petrozsény vidékén ha¬talmasan megszaporodott magyarság felé visz, a Fehérkőrös pedig az aradmegyei magyarság felé veszi útját? Aztán beszéljünk a telepítés anyagáról. Magában a telepítési vezetőségben kétféle elv uralkodik. Az egyik a csángótelepítést kárhoztatja, másik az alföldi magyarság hegyek közé való telepítését ellenzi. Általában az a panasz a csángó ellen, hogy lusta, tunya, dologtalan nép, nem szereti a földet. Nos, ha tényleg ilyen, noha ehhez is sok szó férhet, akkor ki kell tanulmányozni, hogy mit szeret a csángó?
  Hát igen is tudjuk, hogy szereti az állatot; a lovat, a szarvasmarhát, szereti a fuvarozást. Hát, Istenem, akkor a telepítésnél a csángónak ezen jó tulajdonságait kell figyelembe venni. S ha még hozzátesszük, hogy egy-egy csángó családban átlag 8—10 gyermek van, akkor, ha egyébért nem is, de azért kell őket visszatelepíteni az országba, mert éppen a színmagyarság körében az Egyke hódít már veszedelmesen. Az alföldi magyar szereti a földet, hát azt olyan helyre kell telepíteni, ahol ennek meg vannak az összes feltételei.
  Legnagyobb hibája azonban telepítési politikánknak, hogy a telepítettek természetes szaporodását nem veszik figyelembe. Mi lesz a megszaporodott csángókkal? Ahelyett, hogy a szaporulatból előálló felesleget a szomszéd község határába telepítenők, egyszerűen nem törődünk velők. A felserdült s férfikorba került csángóivadék képtelen megélni a telepen s megy vagy Romániába, vagy Amerikáka. Pedig azért hoztuk haza szüleiket, hogy szaporítsák itt a magyar fajt.
  A szaporulat elvész, a csángótelepítés tehát az emberanyag szempontjából holt tőke marad, mely kamatot nem hoz. Beszélhetnénk még a telepek felszereléséről, gondozásáról, közigazgatási és közoktatási ellátásáról is, mely téren szintén sok mulasztás és félszegség tapasztalható; de erről majd más alkalommal szólunk. Az elmondottakat figyelmükbe ajánljuk a telepítés vezetőinek s hisszük, hogy ha akarnak, okulnak is belőlük.

                                                                                                    Anyóka fon (1942)

  1909. augusztus 14. Utcanyitások.
  A kincstár most épít 37 házat az újabb csángótelepítés elhelyezhetése végett. A napokban tartották meg a helyszíni szemlét, amikor egyúttal az utcanyitási eljárást is bevezették. Az új teleprészen négy új utcát engedélyezett a tanács, mely utcák mindenike 12 méter szélességű lesz.
  A petróleumlámpák alkonya. Tudvalevő, hogy a Dévai Villamossági Részvénytársaság a koncessió átruházásakor, kötelezte magát arra, hogy a város közvilágítása részére 50 darab lámpát helyez el díjtalanul és lát el ingyen árammal. Folyó hó 10-én szállott ki a város különböző pontjain a bizottság, melynek feladata volt a lámpák elhelyezése.
  Értesülésünk szerint a következő utcák petróleumlámpái cseréltetnek fel villanylámpákkal: Hunyadi J. út - (Csángótelep), Iskola-utca, a kórház melletti és mögötti kis sikátorok, a Téglagyár- és Hajósutcák, a Görögváros utcái és a Patak-utca. A
petroleumvilágítás tehát már csak a Sváb-negyedben fog megmaradni, remélhetőleg nem hosszú ideig.

  1909. augusztus 19. Az új csángótelep.
  Az újonnan telepítendő csángók részére szükséges épületek építését már megkezdették a dévai csángótelep végében és ezzel egy egész kis városrészt toldanak ismét Dévához. Az új telep rendezése f. 10-én ment végbe. A csángótelep végében négy új utcát mértek ki és nyitottak meg. Egyelőre 32 lakóház épül a szükséges melléképületekkel.

  1909. szeptember 11. A bukovinai csángók hazatelepítése.
  A Bukovinában, levő öt magyar község lakossága visszavágyik hazájába, Magyarországba. A hazatelepítés munkája folyamatban van. Déván most épül harminckét telephely, amelyet még az ősszel megszállnak a bukovinai magyarok. E telephelyekre vagyonos bukovinai csángók jutnak. De velük együtt hazatelepítenek munkáscsaládokat is, akiknek számára munkás telephelyek épültek. Ismeretes dolog, hogy a kormány a Hunyad megyében vásárolt birtokokat a hazavágyó csángóknak tartotta fenn. Ezeken a birtokokon a parcellázási és teleprendezési előmunkálatok már folyamatban vannak. Néhány éven belül több száz csángó magyar család jön haza Hadikfalváról, Istensegítsről és a három más bukovinai magyar községből. Itt említjük meg, hogy a bukovinai magyarok birtokait német települők vásárolják meg és így néhány év múlva az történik meg, hogy ahol eddig magyar szóval dicsérték az istent, ott a hívek imádsága német szóra fordul, mi pedig magyar véreinkkel, a bukovinai csángókkal szaporodunk számban és erőben.

  1909. szeptember 25. Falu rossza.
  Valami ritka különlegességet élvezett e hó 18.-án a dévai közönség. Földmives emberektől hallott egy olyan darabot, melyben földmivesek a szereplők és mely földmivesekről szól; szóval népszínművet a néptől. Bizarr gondolat és hozzá, valljuk meg, merész is. Tudtunkkal széles e hazában még senki se próbálta meg az ilyen „műkedvelő" előadás rendezését. A város közönsége különös érdeklődéssel is várta az előadás napját. Tudta, hogy amiben része lesz, az nem mindennapi dolog. Nos, örömmel konstatálhatjuk, hogy a kísérlet, várakozáson felül bevált. Olyan előadásban volt részünk, melyben ott volt az eredetiség zamatja és mely éppen ennélfogva különös élvezetet nyújtott. De bebizonyította ez az előadás azt is, hogy a magyar föld népében akkora az intelligencia, aminő e haza egy nemzetiségében se található fel. A közönség előbb jóakaratú mosolygással hallgatta az első felvonás bevezetőjét, majd meglepetten figyelt, később pedig nyílt színen számtalanszor megtapsolta a kitűnően sikerült jeleneteket és énekszámokat.
  És ne felejtsük el hangsúlyozni, hogy ez a dicséret nem a konvencionális valami, amivel a vidéki helyi sajtó szokás szerint megemlékezik a műkedvelő előadásokról. A fent előadottak csupán a való igazság és a tény regisztrálása.
  Az érdem oroszlánrésze Boga János csángótelepi tanítót illeti, ki heteken keresztül, fáradtságot nem ismerve, tanította be a darabot. A színpadi próbák alatt dr. Tassy B. László simított a még mutatkozó hibákon. A szereplők között első helyen kell említsük Balog Marit, Finom Rózsi megtestesítőjét. Úgy játszott ez a leány, hogy nálunk járt hivatásos szubrettek se csinálták különbül. Se játék, se ének dolgában. Ha ezt a leányt valamelyik mecénás a fővárosba vinné, joggal hisszük, szédületes eredményt érhetne el vele. A határozott tehetség annyi oldalról mutatkozott játékában, hogy mindezt nagyzás nélkül, joggal elmondhatjuk. Hangja pedig kitűnő anyag. Csiszolatlan gyémánt. Néhány jelenetét, énekszámát a jelenvolt nagyszámú úri közönség többször megismételtette.
  Hozzá hasonló sikert aratott Zsók Lajos feledi szerepében. Kitűnő hangsúlyozás, természetes mozgás jellemezték, játékát. Igen kedves előadása volt Borbély Bertának, ki Boris szerepét játszotta. Kitűnő humorral játszotta szerepét Kásler Péter (Gonosz Pista bakter). A jó összjátékban mindenki kivette a maga részét; nevezetesen: Forrai János (Lajos), Szőcs Ágota (Bátki Tercsi), Zsók Fábián (Göndör), Varga András, Miklós Emerencia, Szőcs Vilma, Antal Mari, Varga Ferenc, Kató Vilmos, Balog István, Bugyi Erzsi, Illés Péter, Varga Lajos, Csíszer Antal, Varga And¬rás, Sebestyén Zsófi és Kásler János.
  Végezetül azon óhajunknak adunk kifejezést, hogy minél tovább lángoljon a szereplőkben az ügy iránti lelkesedés tüze és minél több, ehhez hasonló sikert érjenek el!

  1909. október 14. A csángók érdekében.
  Amint értesülünk, a földművelésügyi minisztérium a dévai és vajdahunyadi csángótelepekre kertészt fog kiküldeni, hogy a csángókat a konyhakertészetben alaposabban kiképezze. E körülménynek igazán örvendünk, mert eddig vidékünkön a bolgárokat kivéve, alig foglalkozott valaki a különben rendkívül jövedelmező, de a kellő jártasságot megkívánó konyhakertészettel. A statisztikai adatok tanúsága szerint évenként mintegy egy millió és hatszázezer koronát visznek el hazánkból a bolgárkertészek, amely pénz egy kis fáradság és hozzáértéssel bizony könnyen megtartható volna hazánkban. A földművelésügyi minisztériumnak fenti intézkedését örömmel üdvözöljük s őszintén kívánjuk csángóink érdekében is, hogy a kívánt eredménye meglegyen.

  1909. november 9. Újabb telepítések.
  A földművelésügyi miniszter ismét két új telepítést csinál. Valealunga és Déva az új telepek neve. Telepítő munka volt az idén Novrincea, Bálinc és Mosnica megnagyobbítása is. A telepes házakat mindezen helyeken már építik, Valealungán 50, Novrincean 35, Déván 33, Mosnicán 40 és Bálincon 9 ház készül. Az építkezés miatt még csak Déván fogadhatták be a bukovinai csángó telepeseket, a jövő évben azonban a többi telepes helyek betöltése, is aktuálissá válik. A telepeken iskola, tanítói lakás és kisdedóvó fölállításáról is gondoskodott a miniszter s mihelyt lehetséges lesz templomot, kápolnát is építenek s pár év alatt a nemzetiségiek lakta területeken ismét megszaporodik a karcsútornyos, tiszta magyar községek száma.

  1909. november 25. Újra egy magyar birtokkal kevesebb.
  A helyben megjelenő „Libertatea“ gratulál és örömét fejezi ki afelett, hogy egy oláhember — névszerint Oarsa Isac — gróf Gyulainak bánáti birtokát megvette.
  Ugyanabban a számban pedig a csángók hazatelepítése ellen kél ki sőt — más helyen — a románság elnyomatásával vádolja meg a minisztereket, aki — szerinte — nem engedhetnek egy napot, egy hetet, egy hónapot eltelni anélkül, hogy a román nép ne érezze, hogy vannak, akik őket lenyomni igyekeznek s akik lelkületűket elkeserítik. Furcsa, hogy Magyarországon a románok bár napról-napra vagyonosodnak, terjeszkednek s szerzik meg a magyar birtokokat, ha ezt ellensúlyozni igyekeznek, akkor elnyomatásról panaszkodnak.

  1909. december 30. Háziipar tanfolyam Déván.
  Darányi Ignác földművelésügyi miniszter pártfogásával az ország különböző helyein, többek közt Déván is a csángótelepen háziipar tanfolyamot rendeztetek, amelyekben a kosárfonásban, fafaragásban, szalma és gyékényfonásban, seprű és kefekötésben tanítják ki a gazdasági munkásokat.

  1910. A) A minisztériumok működése.
  A tárczától az 1909. évben kimutatott 2,306.000 K kölcsönön felül újabban kölcsönvett 386.000 koronából Bálinczon 9, Déván 32, Mosniczán 40, Nevrincsán 35 és Valealungán 50 összesen tehát 166 telepház építése fejeztetett be.

  1910-01-11/8. szám. Kivándorlás Hunyadmegyéből.
  Déváról írják, hogy január elseje óta a kivándorlás a megyében nagyobb arányokat kezd ölteni, pedig a múlt év is jelentékeny szaporodást mutatott az 1908-ik évhez képest. Most pedig 1910 január 1-től január 8 ig huszonkilenc útlevél iránti kérvény érkezett a hatósághoz.

   1910. május 7. Makó. Justh Gyula tegnapi programmbeszédén megjelent az erdélyi csángókküldöttségeis, akiknek bizalmát László János és Dávid József tolmácsolták.

  1910. szeptember 14. Leégett csángótelep.
  Déváról jelentik: A dévai csángótelepen tegnap Dávid Lajos gazda udvarán tűz támadt, mely a tűzoltóság gyors közbelépése daczára is gyorsan tovaterjedt. Három ház az összes gazdasági épületekkel, továbbá a behordott gabona- és takarmány elégett. A mintegy 10.000 koronát kitevő kár nem térül meg biztosítás útján.

  1911. január 13. Csángók visszatelepítése.
  A földművelésügyi minisztérium megvásárolta Bocz Géza, szászvárosi főerdész lozsádi birtokát. A birtokot parcellázni fogják és arra Bukovinából csángókat fognak visszatelepíteni. Zudor József, lozsádi nagybirtokos birtokait a kincstár szintén meg akarja venni csángótelepítés céljából.

  1911. április 2. Népszámlálás a csángók között.
  Bukovinából írják nekünk, hogy a népszámlálást ott is befejezték. Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts, Fogadjisten és Józseffalva magyar telepeken összesen tízezer magyar számláltak össze. A csángók tehát nem szaporodtak, mert egyrészt Amerikába, Kanadába vándoroltak ki sokan, másrészt pedig a visszatelepítés Déva és Hunyad vidékére bár lassan, de megkezdődött. Sokan mennek Romániába is, különösen a szegényebbek, mert kevés a föld. Jó volna, ha a visszatelepítés gyorsabban történnék, akkor nem vándorolnának ki annyian Amerikába. A kivándorlók legtöbbje ugyanis haza készült, de mivel a telepítés csak nem akar gyorsabb tempót venni, pénzzé tevén vagyonukat, nekivágtak Amerikának. Annál is inkább, mert az ügynökök is csábítják őket. Itt-tíz koronát ígérnek és adnak, minden kivándorló után, s akad, aki ezért a jutalomért szolgálatába szegődik. Vissza kell tehát telepíteni a csángókat mielőbb, mert különben örökre elvesznek számunkra.

  1911. április 9. A hunyadmegyei telepítés.
  A minap hírt adtunk a bukovinai csángók között megejtett népszámlálás eredményéről s megírtuk, hogy a csángók nem szaporodtak, mert egyrészt kivándoroltak, másrészt, bár lassan megkezdődött hazatelepítésük is főképpen Hunyad megyébe. Ezzel kapcsolatban a következőket írják nekünk Déváról:
  Tudvalevő dolog, hogy az állam a koalíciós idők alatt Hunyad megyében nagyobb területet vásárolt össze bukovinai csángók betelepítése céljából. Volt is jelentkező elég, de a telepek közül eddig csak a dévait népesítették be harmincnyolc családdal, a többi telep pedig kincstári kezelésben áll. A bukovinai magyarok helyzete pedig egyre tűrhetetlenebbé válik jelenlegi hazájukban. Pedig nem jönnének üres kézzel. A bevándorolni akarók mind rendelkeznek 3—5000 korona készpénzzel, melyet a földvétel alkalmával előlegül hajlandók letenni, mindössze arra van csak szükség, hogy valamely magyar pénzintézet ügyeiket fölkarolja és a szükséges amortizációs kölcsönt megadja.
  Van a vármegyében ez ügynek egy odaadó rajongója, Szabó Imre pénzügyi számtiszt, akit a kormány a dévai telepítő-akció alkalmával kiküldött Bukovinába, hogy a betelepülőket összeválogassa. Hozzá halom-szám érkeznek napról-napra a levelek, melyben a csángók telepért könyörögnek, mert haza akarnának jönni, mert vagyonukat már pénzzé tették, és mert — ha haza nem jöhetnek — kénytelenek lesznek Kanadába, menni farmernek.
  Hogy ennek az értékes, szapora, életrevaló, tűzpróbát kiállt magyar fajnak visszahozatala elsőrangú nemzeti érdek, az nem szorul bizonyításra. Szabó Imre Barcsay Andor dr. országgyűlési képviselő buzgó segítségével megcsinálta a sztrigyszentgyörgyi telepet, mely ma már teljesen kész és ötvenhárom család munkálkodik rajta. Az előmunkálatok megejtése után a minisztérium a terv életrevalóságát belátván, állami támogatást adott, az akciót több irányban segítette és így a siker el nem maradt Az adminisztratív munkából erős részt vett ki magának Farkas Béla körjegyző és Rád János állami tanító, kik fáradságot nem ismerve, dolgoztak a telep kialakulásán. Éppen ez a siker okozta, hogy a künt maradtak nem akarnak belenyugodni a változhatatlanba és mind erősebben tör fel lelkükben a vágy a régen óhajtott haza iránt.

                                                                  ***********************************

   Az 1910-es hozzátelepítéskor bejött 45 férfi, 45 asszony, 119 fiú, 89 leány, összesen 298 személy. Behoztak 69 lovat, 12 tehenet, 37 szekeret és sok gazdasági eszközt. Ezen bevándorlók községenkint így oszlottak meg: Istensegítsből 13, Hadikfalváról 8, Andrásfalváról 18, és Józseffalváról 4 család, melyek kaptak 356 és fél hold földet. Tehát már a telepítés idején, átlagban személyenként még egy és fél hold föld sem jutott. S dacára annak, hogy két évtizeddel később telepítették az ótelepnél, a túlságos szaporaság folytán az ótelep anyagi helyzetére süllyedtek, vagyonilag ma is így állnak.
1 és fél holdastól 2 holdig terjedő birtokos család van: 61
2 „ „ „ 5 „ „ „ „ : 38
5 „ „ „ 10 „ „ „ „ : 2
  Teljesen földnélküli: 69. Teljesen ház és földnélküli: 21. Összesen 191 család.
  E telepítés történetéhez tartozik, hogy a fent ismertetett telepesek letelepedése után többen jöttek olyanok, akiknek már nem jutott föld. Ezeknek a régi telepesek belterülete mellett levő, úgynevezett agyagos gödröket osztották fel lakhelyeknek, s ide építettek maguknak házakat. Ezek az úgynevezett zsellérek, a község szolgálatában, mint csőszök, tehén és meddőpásztorok keresték meg kenyerüket, s a szorgalmasabbak idővel még meglehetős vagyont is szereztek maguknak.
  Ilyen telepes volt összesen 9 férfi, 9 nő, 19 fiú, 14 leány, 51 lélek. Újabbak: 18 férfi, 18 nő, 15 fiú, 10 leány, tehát 61 lélek.
Az új telepet, melyet 1910-ben, mint hozzátelepítést telepítette a kormány, helyénvalónak látom a régi telep történetével párhuzamosan ismertetni. E telepítés előző történetét, majd az amerikai kivándorlás okainak megírásában ismertetem bővebben, mert éppen az a kivándorlás szülte ezt a hozzátelepítést.
  Az új telepesek földjén nem volt kincstári birtok. Azt a magyar kormány vétel útján szerezte e czélra, Jankay Lajos tábornok, Szentiványi Lajos maros-solymosi birtokos és Dávid József, városi pénztárnoktól. Vétel után nyomban felparczellázták, s 1909-ben 31 házat és istállót építtettek a telepesek számára. 1910-ben pedig bukovinai származású telepesekkel betelepítette.
  A telepítés két féle volt. Kis-, és Nagytelep. A nagytelepesek kaptak családonként a legelőjárulékkal együtt 15 hold földet, míg az úgynevezett „zsellér” telepesek 1 ½ hold élő földet és 1 ½ hold legelő részesedést. (László János, kézirat)

   1912. május 11.
  A hunyadmegyei csángók — Egy kifosztott ember esete — Budapest, május 10.
  Egyik napilapunk megemlékezvén a hunyadmegyei csángótelepítésről, Szabó István és Szabó Imre dévai lakosokat a csángótelepítés «rajongó apostolainak» nevezte. Itt megemlítjük, hogy Szabó Istvánnak a telepítéshez semmi köze nincsen, Szabó Imréről pedig beszéljenek a kezeink között levő eredeti írások másolatai.
  JEGYZŐKÖNYV, (Egy koronás osztrák okmánybélyeg), mely felvetett 1911. július 20-án, Bukovinában, Istensegíts község elöljáróságánál, Győrfi István istensegítsi lakos panasza tárgyában.
   Jelen voltak: Szőts Lázár bíró, Gáspár Pál esküdt, Szőts Antal közs. képviselőtestületi tag, Tomasevszky Tadeus községi jegyző és Győrfi István istensegítsi lakos.
   Győrfi István istensegítsi lakos előadja, hogy 1910. év őszén Magyarországra szándékozott települni. Mint ilyen, 1910. július 16-án beküldött Szabó Imre úrnak, mint a sztrigyszentgyörgyi telepítés megbízottjának egy telepért járó 526 korona 15 fillérnyi előleget. A közbejött családi akadály miatt, bármennyire is szeretett volna kitelepülni, ezen óhaja teljesen sajáthibáján, kívül lehetetlennek, bizonyult. Minthogy a telepért járó előlegét már lefizette, elhatározta, hogy a kellemetlenségek kikerülése céljából a telepét másnak fogja átadni, aki majd az ő előlegét visszatéríti. Erre vállalkozott Barabás Imre hadikfalvi lakos. Együtt elmentek Szabó Imréhez Dévára és előadták szándékukat Szabó Imrének nem volt ellenvetése. Barabás Imre hadikfalvi lakos szintén lefizette ugyanazért a telepért ugyanazt az előleget. Tehát ugyanarról a telepről Szabó Imre két előleget vett fel. Győrfi István látva azt hogy az új telepes szintén Szabó Imre kezébe teszi le az előleget, bátorkodott kérni őt, adná vissza neki most már 1910. július 16-án beküldött és ugyanarra a telepre előlegezett 526 korona 15 fillért." Szabó Imre nem teljesítette a kérést, hanem azzal bocsátotta el Győrfit, hogy menjen haza, mert a pénzt posta útján fogja kezeihez kapni. Ez a dolog történt 1910. év december hó végén.
  Győrfi István hiába várt egy hónapig. Minthogy gazdaságát, amely az előlegnek összegyűjtésével alaposan megrongálódott, még a tavasz előtt rendbe akarta szedni, igen nagy szüksége volt pénzre. Ezért előlegének visszatérítését szorgalmazandó, 1911. február havában táviratban kérte Szabó Imrétől az előleg visszaadását. Erre válaszképpen Szabó Imre illetlen magaviseletéért szemtelen fráternek nevezte Győrfit, vérig sértő, 1911. február 14-én kelt levelében. Levele végén Szabó Imre kijelenti, hogy pénzét még e hónapban kezeihez fogja kapni. (E levél alább szó szerint közöltetik.)
  Győrfi ismét várt egy ideig, míg végre többszöri kérés, könyörgés után 1911. március 31-én kelt levelében Szabó Imre ismét határozottan ígéri, hogy Győrfi a pénzt még a jövő héten kezeihez fogja kapni. Késedelmeskedése okául a nagy elszámolási munkálatokat hozza fel. Azóta sokszor kérte a legudvariasabb hangon pénzét, de eredmény nélkül. Ezután Tóth Imre istensegítsi tanítóhoz fordult panaszával. Tóth Imre tanítótól később hallotta, hogy ő is írt Szabó Imrének az előleg visszatérítése ügyében, azonban válaszra sem érdemesítette.
  Győrfi István istensegítsi lakos elmondta továbbá, hogy az 526 K 15 f. hiánya miatt, hogy romladozó vagyonkáját megmentse, kénytelen volt 12%-os uzsorakamattal váltóra pénzt fölvenni. Ezen végtelenül terhes és veszedelmes kölcsöntől csak jogos tulajdonának visszatérítése mentheti meg. Megjegyzi még Győrfi István, hogy a sok ajánlva elküldött levél is tetemes összeget emésztett fel. Ezen jegyzőkönyv Győrfi István abbeli kérelmére vétetett fel, hogy ezzel Magyarországon az illetékes hatóságoknál veszendőbe menő vagyonkája megmentéséhez felhasználhassa
  Kelt mint fent.
  Szőts Lázár s. k. bíró, Gáspár Pál s. k. esküdt, Tomasevszky s. k. jegyző, Győrfi István s. k. istensegítsi lakos. (P. H.)

  Ez az okirat világosan beszél. Lássuk már most, hogy Szabó Imre, az állítólagos «csángóapostol», hogyan válaszolt a Győrfi István jogos pénzkérő táviratára. A birtokunkban levő gépírásos levél szószerinti másolata ez:

  "Győrfi István gazdálkodó, Istensegíts
F. hó 12-én feladott szemtelen hangú táviratát megkaptam, úgy látom, a tisztesség fogalmáról keveset tud. Szerencsétlen fráter maga azt hiszi, hogy a maga pár garasára rá vagyok szorulva s hogy azért állásomat megkockáztatom. A bukovinai magyaroknak az ilyen magafajta emberek csak hírnevét rontják. Pénzét rövidesen megkapja, még e hóban, várja be, magaviseletéért szégyellje magát!
  Déva, 1911. február hó 14.
  Szabó Imre s. k."

  Az igazság kedvéért megjegyezzük, hogy Győrfi István jogos követelését még mai napig sem kapta meg. Perelt ugyan a dévai járásbíróságnál, marasztaló ítéletet is kapott, de a jogerős ítélet alapján elrendelt végrehajtás eredményre nem vezetett, mert a «Hunyad megyei székely-csángó telepítési érdekeltség vezetőségének» — ahogyan Szabó Imre magát nevezi — lefoglalható vagyona nincsen, így festenek a «hazafias nemzeti missziót végző apostolok» a valóságban.
  Legközelebb a Csernakeresztúron levő csángótelepesek sorsára térünk át. A kezünk között levő számos adat közül csak a legmarkánsabbakat és a legjellemzőbbeket közöljük az igazságnak megfelelően.

 

   Források, 1907-1911 között:
Budapesti Hírlap, Az Újság, Déva és Vidéke, Népszava, Magyarország, Szabadság, Szászváros, Statisztikai Évkönyv, Magyarország - Reggeli Magyarország, Maros-Torda Vármegyei Hivatalos Lap, Pesti Napló, Tolnai Világlapja, Pécsi Napló, Tribuna Poporului, Friss Újság, Az Újság, Világ.

                                                                  A dévai Csángótelepek, tudósítások (1911-1918).

    1911-01-13/11. szám. Csángók visszatelepítése.
A földművelésügyi minisztérium megvásárolta Bocz Géza, szászvárosi főerdész lozsádi birtokát. A birtokot parczellázni fogják és arra Bukovinából csángókat fognak visszatelepíteni. Zudor József, lozsádi nagybirtokos birtokait a kincstár szintén meg akarja venni csángótelepítés czéljából.

    1911-01-13/11. szám.
   Déváról jelentik: A Bukovinából hazatelepedett csángóknak az a része, melyet Dévára telepítettek, vasárnap délelőtt rendezett először ünnepet az 1761. január 7-ikén Mádéfalván legyilkolt dédapák emlékezetének. A csángók délelőtt 9 órakor a római katolikus templomba vonultak, ahol a Mádéfalván elesett ősök lelki üdvéért misét szolgáltattak.
   A dévai csángók ifjúsági egyesülete a mise alatt három régi éneket adott elő. Az ünneplők innen a dévai állami tanítóképző-intézetbe vonultak, hol a csángó ifjak egyesülete nyilvános emlékünnepet rendezett.
   László János csángótelepes gazda, egyesületi elnök, saját szerzeményű költeményét szavalta el »Mádéfalva veszedelme« czímen. Emlékbeszédet mondott Balázs Béla tanár, két csángóifjú szavalt, és az ifjúsági énekkar dalokat adott elő. Az ünnepélyes részt vett a város intelligencziája is.

   1911. július 13. Hunyadmegyei képek.
Előző közleményünkben leírtuk a hunyadmegyei felfordulást, a tisztviselők üldöztetését és az alispán felfüggesztését, de a béka-egérharc további részleteibe a közlemények nem elegyednek, s a még ismeretlen fázisok elmondását sem folytatják, mert az egész hajsza mindinkább már az ízlést is bántja s különben is mindenki láthatja az elmondottakból, hogy néhány nyomorult exisztencia lefülelésén kívül csupa apró csetepaték mennek ott végbe, s az üldözések ténye sem szorul már bizonyításra.
   Mondottuk is, hogy mi a hunyadmegyei képek keretében csak kénytelenségből foglalkozunk a különféle dévai szennyesekkel, s célunk csak az, hogy az ország közvéleménye tisztán lássa, mi minden nemzetietlen gonoszság, Magyarországnak micsoda megtagadása megy végbe kormányok és főispánok jóvoltából Hunyad megyében. Ezzel a cikkel megkezdjük a hunyadmegyei telepítések elmondását. Hogy ezt közbeeső és az elbeszélések folytonosságát zavaró magyarázások nélkül megtehessük, e helyütt ismételten rámutatunk a hunyadmegyei magyar társadalom széttagoltságára és ezzel kapcsolatban az ottani oláhoknak részben a faji sajátság jellegével bíró, részben a kitűnő társadalmi elszigeteltségen és szervezettségen alapuló összetartására és szigorú fegyelmezettségére.
   Oláh párt Hunyad megyében csak egyetlen egy van, magyar párt annál több, s míg ahány kimagasló egyéniség van a magyar pártok soraiban, annyi vezér vagy vezér-aspiráns is van, addig az oláhokat csakis a volt szászvárosi képviselő, a gyűlöletes és az ország külső és belső ellenségeivel összeköttetésben álló Vlad Aurél vezeti, aki rápolti úri kastélyának megépítésével és az ott levő fejedelmi berendezéssel újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a hazaárulás a legjobb foglalkozás és azt valóban érdemes is űzni. Az ő vezetése mellett az oláhok árulása jelentékeny eredményeket tudott elérni, amiben nagy része van a Hunyad megyei oláh pénzintézetek tőkeerejének és áldozatkészségének.
   Apróbbaktól eltekintve, tíz jelentékeny tőkéjű oláh pénzintézet segíti elő Hunyad megyében a magyar birtokos osztály végleges elpusztítását, ezek az Ardeleana (Szászváros), az Agricola és Corvineana (Vajdahunyad), a Hatiegana (Hátszeg), a Georgana (Algyógy), a Decebal (Déva), a Crisana (Brád), a Zarandeana (Bojca), a Granicerul (Dobra) és a Zsiliana (Petrozsény). Három évtized óta tart már ezeknek a pénzintézeteknek gyilkos működése. Amióta a társadalmi viszonyok változása és az újabb szociális helyzet kialakulása óta a magyar birtokos osztály lassú elpusztulása megkezdődött, ezek az oláh pénzintézetek a gazdasági érdekek áttörhetetlen hálózatával kötik le valamennyi nemzeti erőnket és a magyaroktól megvásárolt, azután pedig oláh kézre juttatott birtokokon új világ kezdődik. Mindig emlékeztetjük az olvasót e cikkek első statisztikai adatára: Hunyad megyében alig hat százalék a magyarság számaránya, s ez csak úgy történhetett, hogy az ott erősebb oláh faj kiszorította az ott gyengébb magyarságot. Az újabb földesurak között magyar nem igen akad, birtokot csak oláh vesz és csak magyar ad el.
   Ott, ahol a magyarság nagy érdekeiért emberül küzdenek és nem Tisza István nemzetietlen politikájának szempontjai szerint ítélik meg a siralmas birtokcseréket, régtől fogva keresik Erdély visszahódításának módjait. A koalíció ebben a tekintetben soha el nem felejthető érdemeket szerzett és Darányi Ignác volt földművelésügyi miniszter évekre megállította az oláh triumfust. Előbb telepítéseket kezdett, azután megalapozta a magántelepítések lehetőségét, de ami azután történt, amit e hasábokon gyászos intézőikkel együtt átadunk az ország nyilvánosságának, azt mindannyian mélyen szégyellhetjük. Ma az a helyzet, hogy nekünk Hunyad megyében végünk van, mert így akarja és parancsolja ezt néhány hitvány, oláh meg vigéc, s hiába minden igyekezete a magyarság harcosainak.
   Tisza István szerint kimérni kell a nagyértékű oláhok nemzeti érzékenységét, biztosítani kell az ő békeakciójának sikerét, s ha neki sikerült Mihu úrral megbékélni, akkor akár valamennyi erdélyi magyar birtok oláh kézre kerülhet. Jöjjenek hát az oláhok és az ő országuk, illetőleg ennek az országnak az a szomorú korszaka, amelyben már nem mi leszünk az urak.
                                                                                                             *
   Mondottuk már effajta közleményeink több helyén, hogy a nemzetiségek közé ékelt magyarság öntudatra juttatása és megmentése körül Darányi Ignácé, a tíz éven keresztül volt földművelésügyi miniszteré a legnagyobb érdem. Ő csöndben végezte az új honfoglalás munkáját, amely eredményes és dicsőséges volt, amit ma már fel lehet róla jegyezni, hisz bukott miniszter magasztalába senkinek se lehet visszatetsző, ő a koalíció idejében erélyesen akciót kezdett a nemzetiségi vidékek magyar birtokainak megmentésére s főleg Hunyadra irányította minisztériuma telepítési osztályának figyelmét és gondosságát.
   Az 1906-ik évben 4295 kataszteri holdat vett meg Hunyadmegyében 1.735.000 koronáért, éspedig Déván és Marossolymoson Szentiványi Gábortól és nejétől 850 kat. holdat 420.0000 koronáért; Marossolymoson és Berekszón Kovács Lajostól és társaitól 687 kat. holdat 250.000 koronáért; Déván Dániel Józseftől 86 kat. holdat 60.000 koronáért és Janky Lajostól 130 kat. holdat 160.000 koronáért.
   Alpesten és Popesden Barcsay Tibortól és Gubányi Ilonától 1275 kat. holdat 420.000 koronáért s Folton és Bojon Kovács János örököseitől 1267 kat. holdat 425.000 koronáért. Mind e birtokvételek az országos telepítési alap pénzkészletéből ez alap birtokállományának javára történtek. Darányi annyira fontosnak tartotta a telepítési akciót, hogy a pénzügyminiszter segítségével a pénztéri készleteket is igénybe vette, nehogy pénz hiányában a telepítési akció megakadjon.
   Telepítés alatt ne értessék az ország pénzén megvett birtokok elajándékozása, vagy más címen történő elfecsérelése egyes szerencsések javára. Az állam, „csak akkor ad birtokot a telepesnek, ha az megfelelő összeg birtokában van, s ha nem is az egész vételösszeget, de annak legalább egy részét lefizetni képes.” Az állami telepítési akció birtokossá tesz egy kispénzű parasztot, akinek azután minden esztendőben pontosan fizetnie kell a fennmaradt összegnek s a felépített lakó- és gazdasági háznak amortizációját. Törvény szabályozza a magántelepítést is, amelynek szintén nagy jelentősége van, mert szigorú állami ellenőrzés mellett üzleti jellege dacára is pótolja és kiegészítheti az állami telepítéseket.
   A Pesti Hírlap sok vezércikke és Esti levele foglalkozott már a telepítési ügy óriási horderejével. Ha ezeket az akciókat kellő hozzáértéssel kezdeményeznék és folytatnák, akkor a magyar paraszt földéhsége hamarosan vesztene veszedelmes jellegéből és a nemzetiségi vidékek térképén magyar pontok keletkeznének, habár kicsiny, de annál szilárdabb magyar pontok. Maguk vagy más hibájából tönkre jutott és juttatott magyar birtokosok földjei nem kerülnének oláh kézre s a nemzeti erőknek nem elveszése, hanem felcserélése következnék be. Ott van a pozeni példa, amely megmutatta, hogy az erős állam hogyan irányíthatja a nemzetiségi, erők megosztását s hiába volt a lengyelek minden akciója, pár évtized alatt Pozenben csak német ember lesz birtokos. Nálunk a koalíció követni akarta és részben követte is a pózeni útmutatást, csakhogy jött a politikai bukás és az új kormány nemcsak hogy nem folytatta a megkezdett utat, hanem egyenesen letért róla — a nemzetiségi vidékeken.
   Amikor 1906-ban Darányi Ignác megkezdte a hunyadmegyei birtokvásárlásokat, hogy azután a telepítéseket végezhesse, a szokásos ócsárlásokon és akkor politikai divatban volt meggyanúsításokon kívül főleg az oláhok ellenzésével találkozott. Vlad Aurél a képviselőház 1907 április huszadiki ülésén interpellációt is intézett hozzá, hisz az oláhok nem nézhették ölbe tett kézzel, hogy uradalmaikba, ahol már nem lehetett magyar szót hallani, magyar telepesek jöjjenek. Vlad a hunyadmegyei telepítési akció abbahagyására szólította fel a földművelésügyi minisztert s azzal érvelt, hogy amikor a kivándorlás egyre nagyobb, telepítési akcióba nem szabad kezdeni. A hírhedt oláh itt a csángó-telepítésekre célzott és haszontalan dologkerülő népnek jellemezte a csángót, amelyet nem lehet társadalmi értéknek tekinteni. Hát ez nem igaz, mert a csángók, azok a bukovinai magyarok, akik a Bukow-féle székelyüldözések idején, kétszáz évvel ezelőtt új hazát kerestek a mai Bukovinában s akik most az ottani mostoha gazdasági helyzet elől Romániában és Magyarországon telepednek le, gazdaságilag erős, erkölcsileg már régen megbízhatóknak bizonyult elemek. Az egész csángó-kérdésben az volt a baj, hogy Odescalchi herceg telepítései — húsz évvel ezelőtt — nem sikerültek, s a kudarcot a szegény csángók nyakába kellett varrni.
   Darányi megértette a helyzetet. Az oláhok megijedtek a magyar telepítési akciótól és meg akarják akasztani. Azonnal felelt az interpellációra és keményen megmondta Vladnal hogy a telepítési akciót folytatni fogja, s így történt, hogy az oláh tengerben csángótelepek létesültek. Ami tévhit a csángókról el volt terjedve, azt Darányi felelete végkép eloszlatta s a telepítési akciót egészen a Wekerle-kormány bukásáig semmi se zavarta meg. A telepítések a völgyekben történtek, mert ott, van a föld értékesebb része s igy az oláh lassan kint teljesen a hegyre szorul, hol legfölebb legeltethet. És amikor ma végigmegyünk Krassóból Aradba és onnan Hunyadba, a folyók mentén és a hegyek között elterülő völgyekben a legveszedelmesebb oláh fészkek határában is találunk magyar telepesekre, visszahozott csángó magyarokra, vagy az amerikai út előtt földdel odacsábított alföldi parasztokra. S amikor az a bukaresti vagy képviselőházbeli oláh ügynököktől elbolondított oláh látja, hogy az a szegény magyar telepes és úgy túrja a földet, mint ő és ép oly nyomorult az élete, mint az övé, jöhet az az oláh úr és hazudhat magyar jólétről és hatalomról, nem hisz neki és a jó szomszédságból békés megértés lesz. A két nemzetiség érintkezése nemhogy súrlódásra adna okot, hanem útját egyengeti egy későbbi szerencsésebb jövőnek, amelyben nem lesznek Vladok, Mamiuk és Mihuk…
   Még sokszor visszatérünk erre a gyönyörű tárgyra, egy fiatal szívű, öreg magyar politikus márciusi álmának megvalósulására. És el fogjuk mondani, hogy készítette el a stratégiai tervet Darányi Ignác, hogyan vitte keresztül, ameddig a körülmények engedték és nem jött a munkapárt, a magyar ábrándok eloszlása. Jött a munkapárt és egyszeribe nem tellett a telepítési akcióra s a már megvásárolt telepesi birtokok telepes nélkül maradtak. Marossolymoson, Alpestesen és Alsófarkadin megvannak a príma állami birtokok, amiket a telepítési alap terhére, igen, az országos telepítési alap pénzéből vettek, hogy odahozzanak alföldi vagy csángó magyarokat, de a birtokokon a magyar telepek öt év óta mind a mai napig nem készültek el s a hunyadmegyei oláh vezérek végtelen örömére és elégtételére beláthatatlan ideig nem is lesznek ott magyar telepek.
   Ha kérdezik a földművelésügyi minisztériumban: miért vettük meg hát a koalíció alatt azokat a birtokokat telepítési oda, ha most a legszebb birtokokon nincs nyoma sem a magyar telepeknek, azt halljuk válaszul, hogy pihentetni kell a birtokokat, mert így a későbbi telepesek kezében értékesebbek lesznek (e birtokokkal egyidejűleg vett más hunyadmegyei birtokokon már régen megvannak a telepek) vagy azt válaszolják, hogy a pénzügyminiszter nem segélyezheti mostanság az országos telepítési alapot és várni kell, amíg a benépesítésére pénz telik. Valójában pedig azért van mindez, mert a jelenlegi kormány nemzetietlen politikája nem akarja Darányi irányát követni, s a középbirtokokat létesítő állami földhitelintézetével vél eleget tenni e történelmi időpont feladatainak. Vlad Aurél 1907. április 20-án mégse hiába hívta fel a földművelésügyi minisztert, az oláh hegemóniát veszélyeztető magyar telepítések abbahagyására: jött a munkapárt és Vlad Aurél kívánsága, íme teljesül. Tessék az olvasónak az idecsatolt térképre tekinteni: ott látja nyomát a magyar megalkuvásnak! Öt évvel ezelőtt vett hatalmas birtokok limesének benépesítése mialatt a csángó és a magyar Amerikában keresi szerencséjét.
   Fejet hajtottunk Vlad Aurélnak…de nem 1907-ben, hanem a munkapárt napjaiban. Teljesedett tehát az oláh kívánság és a hunyadmegyei oláh tengerbe jó ideig nem kerül az állam jóvoltából magyar sziget. De a magánvállalkozás, amely persze a maga üzleti hasznát nézi és talán súlyos terheket ró néha a telepesekre, szintén érzi a félelmetes oláh hatalmat s megbénulva végzi a dolgát. Mi ez a magánvállalkozás? Óh, senki se gondolja, hogy ez rajongó magyar érzések diadala! Nekünk nincsenek fanatikusaink, akik nemzeti célokra százezreket áldoznak, s szinte érthető, hogy a legnemesebb cél mögött is üzleti érdek rejlik. El kellett ezeket mondani e helyütt, hogy a magántelepítés alatt mindenki üzletet értsen, de egyszersmind lássa meg az üzlet mögött azt a becsületes magyar célt is, amelyért szívesen felejtjük, hogy az üzleti üzlet..
   Ez a magántelepítés abból áll, hogy veszendőnek indult magyar birtokokat megvásárolnak és e birtokokon csángókat és magyarokat telepítenek. Az állam is így tesz, de a földet a beszerzési áron és a telepítési költségek elengedésével adja, míg a magántelepítési akció — noha Hunyad megyében minden elismerés megilleti, — üzleti jellegénél fogva nem követhet ilyen elveket. De a jelenlegi időpontban, amikor a földművelésügyi minisztérium mélységesen elszomorító telepítési politikája következtében a magyar föld visszahódítása szünetel, örülnünk kell, hogy legalább szórványos esetekben a tőke szolgál igazi nemzeti célt. Különösen ki kell emelnünk egy lelkes fiatal állami tisztviselőnek, Szabó Imre számtisztnek e téren szerzett érdemeit.
  Szabó — noha az oláh vezéreik óhajára maga az állam üldözi, amiért mellékfoglalkozásképp nagy gazdasági és ethnográfiai tudással intézi a magyar telepítés ügyét — szép eredményeket ért el s ha a telepesek kibírják a vállalt terheket, egymaga többet tett a magyarságért, mint tíz kormány valamennyi főispánja.
  A telepesek — akár államiak, akár magánosok — túlnyomólag csángók. Hasznos elem, bár kissé koldus természetű, de minden bűne mellett egy csángó, ha új telepes is, akár tíz oláh árán is itt tartandó. Az állami telepítések szünetelése közben — 1910-ben — megindult a magántelepítés. Barcsay Andor képviselő kezdte az imént említett Szabó Imre számtiszttel, az Országos Központi Hitelszövetkezet és a Kisbirtokosok Földhitelintézete közreműködésével. Három folyónak, a Csernának, Sztrigynek és Marosnak mentén, illetőleg folyók völgyében történtek az első magántelepítések. Majláth Gusztáv erdélyi püspök közbenjárására Sztrigyszentgyörgyre küldték Kolozsvárról Szász István erdélyi telepítési főfelügyelőt és Budapestről Schmidt József állami mérnököt, hogy vizsgálják felül a létesítendő telepeket. Az állami kiküldöttek mindent rendben találtak és különösen dicsérték, hogy a csángó-telepítések falu- és nem tanyarendszerben történtek, mert a tanyarendszer veszélyezteti a kitűzött nemzeti célt, amennyiben szétszórja az odahozott magyarokat. A sztrigyszentgyörgyi telepre ötvenegy család jött s mintegy százezer koronát hozott magával Bukovinából. Hét család jött csak a boszniai Vucsiákból, oly elhagyatottak voltak a nekik idegenné lett magyar vidéken, még papjuk se volt, egy katholikus paraszt, Kocsis látván, mondotta el mindennap a szabad ég alatt a Miatyánkot és Üdvözlégyet. Ez a paraszt keresztelt és ez is temetett.
  Jött a vad oláh népség közé újabb öt csángó család, s ekkor a sztrigyszentgyörgyi magyar sziget már vagy kétszáz lelket számlált. Egymásután épültek az utcák, a kis házakkal és belsőségekkel. És e házakba visszatértek a két évszázaddal ezelőtt kiüldözött csángók és megkezdődött új honfoglalásuk. Az egy-két szobában elhelyezték magukkal hozott holmiaikat és a feszületet és a Mária-képet, amint az ókori hősök mondavilágában magukkal vitték vándorlásaikon a házi tűzhely isteneit a hontalanok, és ezek az új tűzhelyalapítók pár hét alatt megteremtették a piskii katholikus egyház fiókközségét.
  Tizenöt évvel ezelőtt veszett ki onnan a magyarság; a győztes oláh faj nemcsak a földjeinket szedte el, hanem a templomot is. Az oláh görög keleti nép vette meg a plébános földjét, házát és a templomot, amit lebontatott s aminek tégláiból a falubeli gaz oláh népség sok egyéb között istállókat épített. A magántelepítés visszavásárolta Ujec Jeromos görög keleti paptól az elődje által megvett magyar birtokot s miénk ismét a templom helye is. Persze, a nagy szegénység mellett csak a helye, de az új honfoglalóknak Majláth püspök hatszáz koronát adott, hogy ha már nem építhetnek templomot, emeljenek haranglábat és vegyenek abba egy kis harangot. A romba döntött templom helyén már felépült a harangláb s most pünkösdkor már szólt a harang. És a szava odaszólítja a sztrigyvölgyi falvak pusztuló magyar népét és hirdeti a régi rétek levezeklését. Mint fanatikus emberek mondják: az elnémult harang megszólalt ismét…
   Az eloláhosodott faluban a telepítés előtt csak négy százalék volt a magyar, ma pedig a lakosság ötvenhat százalékát alkotja.
  A telepítés áttért a Csernavölgyre. Az Ardeleana már rátette a kezét egy dobrakerületi kétezer holdas magyar birtokra, de a telepítők megszerezték száznyolc csángó család számára és Csernakeresztúr újra magyar falu! Ez a helység Árpádkorbeli telepítés, csupa református ember, de ma már mind oláh; azok a nyomorultak a nyelvüket is elfelejtették és a nevüket, a sok száz éves magyar nevüket is oláhosan írják. Most közéjük van ékelve vagy hétszáz csángó és az oláh reformátusok lassankint — hiába minden izgatás — lassankint ismét református magyarokká lesznek.
Szépen sikerült a telepítés Marosvölgyében is, Lózsádon, Berzencen és Gyaluváron, ahol ma Hunyadi János oláhvá lett magyar gyalog-nemesei élnek. S mégis, a munka sohasem lehet sikeres, mert a kormány nem akarja ingerelni az oláhokat és ezért nem jó szemmel nézi a csángók telepítését. Erdély szomorú ügyét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy amikor Csernakeresztúrra betelepítettek hetvenhét csángó családot, körülbelül négyszázötven lelket, a magyar földművelésügyi miniszternél annyit nem sikerült keresztülvinni, hogy a segítségével ezek a szegény emberek félárú jegyet kapjanak, holott ha megfelelő számú munkás összeáll, akkor minden protekció nélkül kap a kereskedelmi minisztérium gondosságából úgynevezett munkásjegyet. Az idén februárban indultak el Bukovinából a Csernakeresztúrra telepített csángók s mert vasútra nem tellett, gyalog jöttek át az Északkeleti Kárpátokon, a Magura-szoroson. Beszterce felől jöttek övig érő hóban és két kis gyermek megfagyott és másik kettő a dévai közkórházban halt meg, ahová a magurai hóban szerzett tüdőgyulladással vitték őket. Stetina államtitkár megadta volna a csángók félárú jegyeit, de a főispán ezt egyenesen megakadályozta.
  Három és fél év alatt tíz magyar telep létesült a munkapárti kormány minden rosszakarata dacára és kilencezer kétszáz hold maradt magyar kézen és került vissza magyar kézre. Ezt nem tűrhették el az oláhok és megindították az ellenakciót. Hogy miből állt ez? Tessék a térképen a telepítési vonalakat megnézni. A három folyó völgyében húzódnak végig. Nos, az oláhok Osváda Vazulnak, az Agricola vajdahunyadi bank vezérigazgatójának vezetése mellett megkezdték a telepítési vonalakba az ellentelepítéseket. A dévai és csernakeresztúri telepítések ellensúlyozására az oláhok az Agricola útján megvették a szántóhalmai kétszáz holdas magyar birtokot a gyalmári ellen pedig gróf Kun István algyógyi, hétszáz holdas birtokát, amely az Emke földjével, gróf Kun Kocsárd földműves iskola birtokával határos. Ezzel Algyógy vidékén teljesen el van vágva a magyarosítás vonala. S a sztrigyszentgyörgyi magyar telepítésnél is ellenpontot teremtettek az oláhok. Magyarbretyén megvették a Szente család hatszáz holdas birtokát, amiért az Ardeleánának, Vlad pénzintézetének lehetnek hálásak fajbeliei. Az oláh ellenakció, nem úgy, mint a magyar, azonnal benépesíti a magyar kézről elhódított birtokot s a külterjes gazdálkodást űző oláh parasztot biztos eredménnyel földhöz segíti.
Az árulók jól és eredményesen dolgoznak. F. A.

                                                                                                     Telepi férfiak, 1905

   1911. december 1. Csángó ifjak egyesülete.
   Déváról jelentik: Ma Dénes Károly tanfelügyelő és Barabás Endre tanítóképző-intézeti igazgató kérdésére megalakult itt a Csángó ifjak egyesülete. Az egyesület célja, hogy a többi bevándorolt analfabéta csángót tanítsa és kiképezze, továbbá, hogy köztük a gazdasági ismereteket terjesszék és őket a céllövés terén kiképezzék. A katonaságtól megfelelő számú fegyvert biztosítottak és ígéretet kaptak, hogy a katonaság szakoktatóról is gondoskodni fog. Január 7-én nagy csángó gyászünnepet rendeznek. Ekkor van évfordulója annak a szomorú napnak, amikor Bukov Mádéfalván a székelyek ezreit lemészároltatta.

   Statisztikai Évkönyv – 1911. A) A minisztériumok működése.
  Déván, Felsődetrehemen, Marosludason és Nagysármáson ingyen kaptak a telepesek 14 drb. permetezőgépet, Kolozskarán 1 konkolyozót.

   1911. december 15.
   Barcsay Andor a kertészeti iskola helyéül nem Tordát szeretné. Hunyadmegye a alkalmas hely volna erre. Csángó-telepet is lehetne itt létesíteni s a dévai tanítóképző növendékeit is ki lehetne ide osztani.

   1911. december 24. Küzdelem az iskoláért.
  Vagy két héttel ezelőtt egy rövid hír jelent meg a fővárosi lapokban, amelyben arról volt szó, hogy még a múlt hónap közepén a szentandrási oláh lakosság botokkal és baltákkal fölfegyverkezve, éjnek idején betört az új állami népiskolába és azt teljesen szétrombolta. Arról is szó volt a szentandrási iskola ellen intézett merényletről szóló hírben, hogy az új állami iskola, rettentő elkeseredést idézett elő az oláh lakosság között: forradalmi hangulat uralkodik a faluban, a magyarokat agyonveréssel fenyegetik, a magyar lakosságot pedig kényszerítik arra, hogy a román felekezeti iskolába küldje a gyerekeit. A kultúrharc kultúrforradalomba csapott át, amelyet nem érvekkel és szónoklatokkal, hanem baltákkal és öklökkel vívnak meg, a nemzetiségi küzdelem belecsapott arra a területre, ahol minden ilyenfajta küzdelem el szokott dőlni, az iskolába. A „Vérité“ két iskolájának nagyszerű és elkeseredett harca szólt ki ebből a hírből, állam és felekezet, felvilágosodottság és sötétség, élni és terjeszkedni akaró fajok és nemzetiségek álltak egymással szemben, egy darab föld sorsa fölött indult meg a küzdelem, amelynek a végén új, meghódított területre teszi rá a lábát az erősebb faj.
  A harcos fajok pedig idelent szépen és nyugodtan vannak meg egymás mellett és kétségkívül halvány sejtelmük sincs arról, hogy mi a jelentősége egy iskola meghódításának. Hanem a harc azért áll és ha úgy tetszik, kultúrharc, ámbár a kultúrának csak annyi köze van az egészhez, hogy ő marad a föltétlen vesztes. Szomorú, szinte tragikus küzdelem ez, valóban elkeserítő példája annak, hogy keletkeznek nálunk a nemzetiségi küzdelmek, kik csinálják, kiknek a keze van benne, kik híznak és gazdagodnak rajta és hogyan szerez érvényt a maga érdekeinek a magyar állam. A nemzetiségek, azok itt nem akarnak semmit, az oláh meg akar élni, a magyar is meg akar élni, ellenben helyettük megél mindenki más, azok, akik intézik a nemzetiségi harcot. Egyéni érdekek szembefordulása, olyan kis és piszkos veszekedések, amelyeknek a mását sehol meg nem lehet találni, politika és karrier, stréberség és fanatizmus, ostobaság és rosszlelkűség, valóságos orgiát ülnek itt és a végeredmény: a nemzetiségi harc, az oláhság térfoglalása. Sose hittem az olyan frázisokban, mint „agitátorok", ,lelketlen izgatás", hanem Szentandrás megmutatta, hogyan csinál a kenyérkérdés agitátorokat és hogyan teremt meg gyűlölködést az agitálás. Szomorú és pregnáns példája annak, hogyan nem tud védekezni a magyar állam kis, vidéki fiskálisok ravasz politikai játéka ellen és hogyan bukik meg minden okos és tisztességes dolog abban a társaságban, ahol mindenki nagyúr, megyei basa, politikus és pártvezér és ahol minden szempont győzhet, csak a kultúráé nem.
   Az iskolaharc kezdődik.
  Néhány évvel ezelőtt Szentandráson egyetlen iskola volt: görög-keleti felekezeti iskola és ez elég volt ennek a kis, alig ezer lelket számláló oláh falunak. Aki látott már valaha oláh, görög-keleti iskolát, az tudja csak elképzelni, milyen lehetett körülbelül ez az iskola. Egy zsúpfedeles vályogputri, amelyben a gyerekek együtt voltak a tanító disznóival, zsúfolt, mocskos, egészségtelen. Igaz, hogy ott, ahol egy csomó községben egyáltalában nincsen népiskola talán elég ez is luxus, de a dévai tanfelügyelő, Dénes Károly, más véleményen volt és a felekezeti iskolát bezáratta. Ez a Dénes érdekes, lelkes ember, épp oly fanatikus magyar, mint amilyen fanatikus oláhok az ellenfelei. Dénes valóságos írtóhadjáratot intézett a hunyadmegyei oláh iskolák ellen, ahol lehetett, állami iskolákkal helyettesítette őket és amióta ő váltotta föl Réthy Lajost, az előbbi tanfelügyelőt, az állami iskolák csakugyan nagy mértékben szorították ki az oláh felekezeti iskolákat.
  Dénes Károly, mikor a szentandrási felekezeti iskolát bezáratta, már elhatározta, hogy Szentandráson mindenáron állami iskolát állíttat föl. A nemzetiségi kérdés szempontjából ennek kétségkívül nagy fontossága lett volna. Szentandrás voltaképpen magyar község, hanem az oláh tenger teljesen elnyelte. Csak az emberek nevén látja az ember, hogy a „Molnáriu“-k, a „Kováciu“-k, a „Suciu“-k valamikor magyarok voltak és hatvan-hetven évvel ezelőtt Szentandráson még mindenki magyarul beszélt. Most már egyetlen magyar szót nem hall az ember a faluban, az állami iskola fölállításával akarta megkezdeni a visszamagyarosítás munkáját a dévai tanfelügyelő.
  A szentandrásiak eredetileg nem is nagyon érdeklődtek az iskola dolga iránt, aminthogy ez a földhöz ragadt, az emberi fejlődés majdnem legalacsonyabb fokán álló nép majdnem semmivel sem törődik. Sőt, bizonyos mértékig örültek a magyar iskolának, mert azt hitték, hogy most legalább a gyerekek megtanulnak magyarul, annyit pedig már tudtak ők is, hogy ez kétségkívül többet használ nekik, mint azt. A falu jegyzője, Tudor István, fönt is járt a miniszternél, hogy minél előbb jöjjön az iskola, hanem az új iskola csak nem akart jönni, nem volt rá pénz, ellenben ehelyett jött más. Ehelyett jött a romániai Asztra-egyesület, jött egy bizalmas fölszólítás Popovics György pópához Nagyszebenből, hogy törekedjék arra, hogy Szentandráson ne állítsák föl a magyar iskolát, ellenben legyen oláh felekezeti iskola. Ezen a ponton megindult a harc a két iskola között. A harc, amelyben Szentandrás nem vett részt, hanem amelyet mesterségesen csináltak az Asztra, egy pár dévai oláh ügyvéd, a pópa és amelynek áldozata valószínűleg Szentandrás maga lesz.
   A kultúrünnep.
   A felekezeti iskola ügye gyorsan haladt előre. Romániából magánosok küldtek pénzt az iskola céljaira, a szegény községre hatalmas hitközségi pótadót vetettek ki, megvették a földet, kaptak támogatást a nagyszebeni és balázsfalvai püspökségektől és ámbár Dénes, ez a rendkívül kitűnő taktikus, mindenféle módon próbálta hátráltatni az iskola fölállítását, az mégis elkészült a magyar iskolával egyidőben és szeptemberben megtartották a fölavató ünnepséget. Eddig az iskolaavatásig, eddig a „kultúrünnepig" egyetlen szó sem hangzott el a szentandrási állami iskola ellen. Attól a perctől fogva, hogy az iskolaavatás megtörtént, a legféktelenebbre fordult a falu hangulata. Az iskolaavatást már a dévai ügyvédek intézték. Olyan okosan, olyan ravaszul, annyi kiszámított taktikával, hogy a magyar állam bizony tanulhatna tőlük nemzetiségi politikát csinálni. Az iskolaavatást a legnagyobb cécóval csinálták, meghívtak mindenkit, aki csak tekintély volt a nép előtt, ellenben nem hívtak meg egyetlen magyar hatósági embert sem. Azaz a jegyzőt mégis csak meghívták az utolsó pillanatban. Az ünnepség reggelén. Aztán megkezdődött az iskolaavatás, amelynek legfontosabb és leglényegesebb része az „Asztra" közgyűlése volt.
   Szentandrás egy kis, piszkos, ezer lakosú, nyomorult oláh falu s az Asztrának összesen két tagja van itt, mégis itt tartották a közgyűlést. Az utcán, szabad ég alatt és az összegyűlt néphez itt tartottak beszédeket a dévai ügyvéd urak. Kettő közülük, Tatár Jenő és Pap Jusztin különösen lelkesítően beszéltek. Arról, hogy az oláhság ragaszkodjék a maga iskolájához, ne járassa a gyerekeit az idegen iskolába, ne beszéljen csak oláhul és ne csináljon magyar kézimunkát, hanem tanulja meg az igazi oláh kézimunkát Hosszú dévai ügyvéd úr feleségétől. A legnagyobb sikere határozottan Tatár ügyvéd úrnak volt. Olyan nagy sikere, hogy az ügyvédi irodája, amelybe azelőtt, amint itt Déván beszélik, soha senki be nem ment, most egyszerre föllendült. Egész Szentandrás hozzá jár. Az ügyvéd úr ellen aki a nemzetiségi kérdést ilyen kitűnően megoldotta, a dévai ügyészségen folyt is vizsgálat, de aztán elejtették a dolgot. Ellenben Szentandráson ő énekeltette el a néppel a „Destyáptye“ kezdetű magyarellenes nótát vagy himnuszt, ahogy ők mondják és amikor kollégáival egyetemben távozott a helységből, megkezdődött az izgatás a magyar iskola ellen. És egy hónap múlva már oláh legények betörtek az állami iskolába.
   A jegyző és az ügyvédek.
   Buday István jegyző, mikor a dévai ügyvédek beszédeit hallotta, eltávozott az ünnepségről. Azóta áthelyezték Szántó-Halmára, a szomszéd községbe, közte és a dévai ügyvédek közt a legelkeseredettebb harc folyik, amely Végtelenül jellemző a hunyadmegyei viszonyokra és amelynek nemcsak a szentandrási esetben van szerepe. A jegyző nagyon intelligens, ambiciózus ember, kissé túlzó, akit rendcsinálás miatt küldtek Szentandrásra. A jegyző csakugyan rendet csinált, de közben az a kellemetlen meglepetés érte a dévai fiskálisokat, hogy a szerződéseket, meg másféle peres ügyeket nem viszik többé hozzájuk a szentandrási parasztok. Megcsináltatják a jegyzővel, ami sokkal olcsóbb és épp olyan jó nekik, de természetesen nem olyan jó az ügyvédeknek. Megindult a harc a jegyző és az ügyvédek között, aminek az lett a vége, hogy Buday Istvánt áthelyezték Szántó Halmára. Az egyik vezére ennek az ügyvédcsoportnak Pap Jusztin. Ravasz, csavart eszű ember, típusa a vidéki oláh fiskálisnak. Az irodájában csupa oláh hazafias kép, az egyiken Trajánus császár, amint Dáciát meghódítja, a másikon egy oláh nemzeti hős. Mikor a szentandrási dolgokról kérdezem, kitételes, és kelletlenül felel:
   - Mindennek a jegyző és Dénes az oka. Ez a Dénes, kérem, borzasztó ember. Erőnek erejével a községek nyakába sózza a magyar állami iskolákat. De nemcsak a magyar iskolákat, hanem azt az almanachot is, amit ő csinált. De, kérem, ügyvéd úr, talán valamit a szentandrási iskoláról... - Én nem tudok semmit. Érthető, hogy a község hangulata ideges és izgatott. A nyakába varrták az állami iskolát, amikor ő már a saját erejéből csinált felekezetit. Nem lehet az ilyen politikának jó vége.
  Szentandráson.
  Jó időbe telik, amíg Déváról a rossz, sáros országúton eldöcög a kocsi Szentandrásig. Metsző hideg szél csapkodja a permetező esőt az ember arcába, a sár felcsapódik a kocsiba és a reggeli időben párásan száll a köd az erdélyi hegyek felől. A dévai várrom lassan-lassan elmarad az ember szeme elől, falvakon megyünk keresztül, csúnya, piszkos, apró kis putriból áll minden utcája, csak annak van fogalma arról a nyomorról, ami itt van, aki valaha látott ilyen oláh falvakat. És ezek még a gazdag, jómódú faluk közé tartoznak, van akárhány, amelyik még sokkal-sokkal szegényebb. Szentandráson a falu végén van az új felekezeti iskola. Szép, tiszta épület, talán még szebb, mint az a másik, amelyiknek az ablakai most is valami vandál pusztítás nyomait mutatják. A keresztvasakat is teljesen szétverte a fejszecsapás, belül az iskola üres, hideg, a tanítás szünetel, azaz inkább meg se kezdődött meg. A tanító, Karácson Kornél, beljebb lakik a faluban, az egyik gazdától bérel egy kis szobát. Olyan kicsi, hogy ketten is alig fértünk el benne. Szegényebb, nyomorúságosabb lakást bizony nehéz elképzelni. Egy priccs van benne, egy asztal, meg egy lóca, szekrény nincs, a tanító ruhái ott lógnak a falba vert szögeken. A lócán egy vizeskanna áll, ez a tanító mosdója. Szegény ember, ilyen a kultúra magyar pionírja, ilyen a harcos, akinek egy, falut kell visszaszereznie a magyarság számára. A magyar állam bizony nem valami nagyon fegyverezte őt fel. — Hát bizony — beszéli a tanító — nagyon nehéz itt a helyzet. Azelőtt, amíg azt a bizonyos felszentelési ünnepet meg nem tartották, minden rendbe ment, még a bíró is azt mondta, hogy az állami iskolába adja a gyerekeit. Hogy mi történt az ünnepségen, én nem tudom, mert engem, a tanítót meg se hívtak, hanem annyi tény, hogy azóta itt borzasztó a helyzetem. Rettenetes izgatás folyik. Nekem megüzenték, hogy vigyázzak magamra, mert leütnek. Nem félek, de azért azóta mégsem mozdulok ki hazulról, ha besötétedett.
  — Két növendékem van most. Összevissza két gyerek iratkozott be a magyar iskolába. Egy piskii vasúti őr két gyereke. Többen is az állami iskolába akarták küldeni a gyerekeiket, de amióta úgy felfordultak az állapotok, nem merik. Sefcsik, a vasúti őr is ki akarta már venni a gyerekeit, de én mégis rábeszéltem, hogy ne tegyen ilyet. Nehéz itt a helyzet uram. Mert hát a pópa ravasz ember, okos ember, az keveri titokban a kártyákat. A pópának a keze jár bent ebben a dologban. A pópáé a legszebb ház a faluban. A lakása tágas, tiszta, csinos, egy szempillantásra megérti az ember, hogy mért nem veheti fel a küzdelmet a tanító a pópával. A pópa, az tekintélyes ember, annak van vagyona, pénze, az tud reprezentálni; de hogy legyen tekintélye annak a magyar tanítónak, aki egy parasztviskó bérelt szobájában nyomorog ...
  Ravasz, vörös ember Popovits György, a pópa. Zárkózott, mogorva, alig szól egy-egy szót, minden mondatot harapófogóval kell belőle kihúzni. Vigyáz minden szavánál, mintha attól tartana, hogy valamit elárul, hogy, elszólja magát.
  — A magyar iskola, kérem …Igent… Az most rosszul áll. A nép nem szereti ...
  — Miért nem szereti? — Mert nem kérték és mégis adták. Sose kérte senki. A jegyző mégis fölment Pestre, a miniszterhez és kérte az iskolát a község nevében. Pedig a község megcsinálta a maga iskoláját a maga pénzén.
  — No, talán mégse egészen a magáén…
  — De kérem. Hát kaptunk persze támogatást, de a legnagyobb részt a község, az egyházközség a magáéból adta. Nem csoda, ha most haragszik a lakosság. De most azért csönd van. A csendőrök kutatják a betörőket, de még nem találtak senkit. Csakugyan: a falu egészen csendes. Egy hangos szót nem hallani, embert alig látni a sáros utcán... Csak amikor kifordul a kocsim a faluból, akkor tűnik fel két ember. Csendőrök. A magyar állam hatalmának képviselői. Annak a hatalomnak, amely most puskával, szuronnyal sem képes megakadályozni azt, hogy az állam iskoláját ne zavarja meg a fejlődésben egy pár román ügyvéd meg a nagyszebeni püspökség láthatatlan kezemunkája.
  A csángók és a politika.
  A Déva felé vezető úton, visszafelé, amikor a kocsi egy kis falucskán áthalad, egyszerre magyar szót hallok, oly ritkát ebben az oláh tengerben: — Jó napot adjon Isten! Csángó parasztok állanak az út mellett, ahol új házak húzódnak végig, kis faházikók, meglátszik rajtuk, hogy most építették őket. Az új csángótelep ez; a telepítés már hosszabb idő óta folyik és tekintve azt, hogy a csángókat nem tudják beolvasztani az oláhok, most mintegy őrszigeteket akarnak elhelyezni Hunyad megye egy-egy pontján. A kormány valamikor támogatta is ezt a politikát, hanem most egyszerre megváltozott gróf Serényi véleménye a csángók visszatelepítéséről és ahol csak teheti, meggátolja a csángó-telepítést. Ennek a pálfordulásnak érdekes politikai háttere van. A legutóbbi dévai képviselőválasztáson Hollaky Artúr, a kormány jelöltje, elbukott a Justh-párti Barcsay Andor ellen és az a kerület, amely évtizedek óta kormánypárti kerület volt, most az ellenzéké lett. A csángók a választások alkalmával az ellenzéki jelöltre szavaztak, lehet, hogy azért, mert a telepítés egyik vezetője ellenzéki ember és egyúttal, az ellenzéki „Hunyadvármegye“ szerkesztője is. És miután itt, ebben a kis vidéki részekben mindig és minden a politika körül forog (azaz talán inkább a követválasztás körül), a kormány kijelentette, hogy miután a csángók visszatelepítése politikai pártcélokból történik, azt többé nem támogatja. Annyira nem, hogy még a vasúti félárújegyet — a rendes munkásjegyet — is megtagadta a telepesektől. Akik aztán télvíz idején gyalog keltek át a havasokon, így mulatoznak az urak Hunyadban és így csinálnak nemzetiségi politikát. És közben, a politikai harcok között, senki se törődik vele, hogy ezer vagy száz ember végleg, örökre elvész a magyarság számára és egy magyar iskola bukásával a magyar állam és a magyar faj beolvasztó ereje törik meg a nagy oláh tenger partján.
  Déri Imre

                                                                                             Fábián testvérek, 1950

   1912. január 9. A csángók kegyelete.
  A Bukovinából hazahívott csángóknak az a része, melyet Dévára telepítettek, tegnap délelőtt rendezett először ünnepet az 1764. január 7-én Mádéfalván legyilkolt dédapák emlékezetére. Reggel 9 órakor a római katolikus templomba vonultak, ahol a Mádéfalván elesett ősök lelki üdvéért misét szolgáltattak. A csángók ifjúsági egyesülete a mise alatt három régi éneket adott elő. Az ünneplők innen a dévai állami tanítóképző-intézetbe vonultak, hol a csángó-ifjak egyesülete nyilvános emlékünnepet rendezett. László János csángótelepes gazda, egyesületi elnök saját szerzeményű költeményét szavalta el Mádéfalva veszedelme címen. Emlékbeszédet mondott Balázs Béla tanár. Két csángó ifjú szavalt és az ifjúsági énekkar dalokat adott elő. Az ünnepen részt vett a város intelligenciája is.

     1912-04-18/16. szám. Csángó Ifjúsági Egyesület Déván.
    Nagyfontosságú lelkes munkát oldott meg a dévai állami tanítóképző-intézet tanári kara, amikor Barabás Endre igazgató kezdeményezésével a múlt év őszén megalakították az Első Csángó Ifjúsági Egyesületet, a Bukovinából hazatelepedett csángó gazdák gyermekeiből. A télfolyamán írni-olvasni tanították őket. Ismeretterjesztő és gazdasági vonatkozású megbeszéléseket folytattak velük. Összegyűjtötték az öregektől dalaikat, népballadáikat és táncaikat s ezeket az ifjaknak betanították, akik az új környezetben már nem tudták, nem gyakorolták azokat.
    Betanításaiknál szigorúan ügyeltek, hogy az eredetiség ne szenvedjen, legfeljebb az előadás formáját igyekeztek csiszoltabbá tenni. Népies színpadot szerkesztettek számukra az intézet tornacsarnokában, ahol az eddig korcsmákban tartott csángó táncmulatságokat is tartják, ifjúsági előadásokkal kapcsolatban. Az ifjúsági egyesület munkáiban a tanítónövendékek is rendszeresen részt vettek, hogy a néppel való foglalkozást s a velük és érettük való munkát megismerjék, megszeressék.
    Az előadásokon az úri osztály is szép számmal volt képviselve, élükön a megye főispánja, alispánja és tanfelügyelője. Legutóbb a múlt szombaton tartottak előadást, amelyen a Csángó Ifjúsági Egyesület vegyes kara szerepelt, előadtak egy jelenetet a csángó fonóból, Székely Miklós kidéi pap «Százforint» című népies színjátékát, egy népballadát, több népdaltés végül bukovinai eredetű csángó táncokat mutattak be, még pedig: a Verbunkos, Elhányós, Lábas (Szapora kalap), Karbaöntős, Ancvájdrás, Nyolcas, Négyes, Toppantós, Fenyegetős, Visszás kalap, Hét libás, táncokat.

  1912. április 17. Csángó-mulatság.
  Szombat este rendkívül érdekes csángó-mulatság, volt, a mely országos érdeklődésre tarthat számot. A múlt ősszel három lelkes csángóbarát, Dénes Károly kir. tanfelügyelő. Barabás Endre tanítóképző intézeti igazgató és Vaskó László tanár megalakították a dévai csángó ifjak egyesületét, mely az írástudatlan csángók művelésén kívül főcélul a csángó nép szokásainak istápolását tűzte ki. Az egyesület gyorsan fölvirágzott és szép munkát végzett. Kutatja és gyűjti a csángók szokásait, továbbá énekeit, balladáit és tömöríteni igyekszik a csángókat, terjeszti köztük a műveltséget A szombati csángómulatság keretében bemutattak a csángók egy fonóbeli jelenetet eredeti népballada eléneklésével. A ballada címe: Székely katona és Kriza gyűjteményében is szerepel. Igen érdekes pontjai voltak a néprajzi mulatságnak a speciális csángótáncok, a verbunkós, elhányós, lábas vagy szapora kalup, karbaöntés nyolcas, négyes toppantós, fenyegetős, visszás kalup, hétlibás. Előadásra került Székely Mózes kidéi református lelkész Száz forint című egyfelvonásos népies vígjátéka csupa csángószereplővel. Az ünnepen úri közönség is igen nagy számban volt jelen.

   1912. május 31. kivonat. Mulatták a csángók Déván és összeverekedtek.
  Több rendőr „közbelépett", mire Miklós István baltával támadt rájuk. Popeszku rendőr szorongatott helyzetében revolverét vette igénybe és rálőtt Miklósra, akit súlyos sebével a kórházba szállítottak.

  1912. augusztus 8. (kivonat). Tanítói kinevezések.
  Áthelyeztettek Hunyadmegyébe Déva csángótelepre: Ürmösiné Sándor Mariska vargyasi…

  1912. augusztus 15. Vihar és villámcsapás.
Folyó hó 7-én a rendkívüli nagy hőség rendkívül nagy vihart hozott, amely 8-án megismétlődött Déván és környékén. A vihar éjjel jött valóságos orkán és felhőszakadás kíséretében, mit a rettenetes villámlás még félelmetesebbé tett. Másnap reggel lehetett csak látni a vihar pusztításának rettenetes következményeit. Déva vidékén a gyümölcsösökben lerázta a félig érett és éretlen gyümölcsöt, összetépte a szőlők hajtásait, de legnagyobb a kár a kukoricában, amelyet a vihar a földre fektetett annyira, hogy nagyon sok része a földön is fog maradni. A vihar 8-án délben megismétlődött és ekkor a villám a csángótelep gazdasági szérűjébe csapott, felgyújtván a kicséplés után felhalmozott szalmakazlak közül a legszélsőt. Már-már úgy látszott, hogy a több szekérnyi szalma menthetetlen, amikor a szél elállt és a tűzoltóság, valamint a segítségül siető katonaság együttes munkájának sikerült a pusztító elemnek gátat vetni úgy, hogy csak az egy kazal szalma égett porrá.

  1913. január 15. A mádéfalvai veszedelem emléke.
  A csángók ősei legyilkolásának, a mádéfalvai veszedelemnek, napját ülte meg a dévai csángótelep szép és érdekes ünnep keretében, amelyet Barabás Endre tanítóképző intézeti igazgató és Vassy tanár rendeztek. E csángó előadókon kívül dr. Ulain Ferenc ügyvéd mondott beszédet az ünnep jelentőségéről.

  1913. január 18. (Alkohol nélkül.)
  Mulatság bor, lakodalom pedig muzsika nélkül nem ér egy hajítófát sem, mondja az alföldi paraszt, ivás, még pedig nagyivás a fokmérője az igazi mulatságnak, mert hiszen a jókedv ott gyöngyözik a borban, a szeszben, a mely láthatatlanul belekap az ember fejébe, és gyors mozgásba kergeti azt a boszorkányos szerkezetet, amely az embernek a gondolatot adja. És egyszerre, király lesz a koldusból, a remegő gyáva páncélos vitézzé acélosodik. És elmúlik minden baj, minden sötétség, az alkohol tüze rózsaerdőt fakaszt mindenütt. Ám mégis vannak ellenségei. Ezt sehogy, sem akarja megérteni az italos, aki pedig tudja, hogy a mámoros mára sivár, főfájós, fojtogató holnap virrad, s a holnap uzsorakamattal szedi el azt a sok színes hazugságot, amit a mámor adott. A józanság, mértékletesség apostolai hiába hirdették az alkohol rombolását, nem hitte nekik senki. Éppen azért, mert, a józanságnak nem akarták martalékul venni mulatságukat. Pedig kör nélkül is lehet mulatni, még az egyszerű embernek is. Kedves mutatót adott ebből a dévai csángó ifjúsági egyesület, amely a minap népies mulatságot rendezett: — bor nélkül, alkohol nélkül. Nem ittak a legények mást, mint málnaszörpöt, borvizet bor nélkül és még sem akadt meg a csárdás és mégis kipirosodtak az arcok. El tudták énekelni búsongó- meg vidám dalukat, aztán hajnali négy órakor józan fejjel baktattak haza terepükre. A mulatságon nem esett hiba. Azaz mégis…
  Elmaradt a „ki a legény” rikkantása, nem kerültek elő a fustélyok, ólmosbotok, nem nyílt ki a bicska egy kézben sem és nem csordult ki egy mulatónak sem a vére. De megmaradt egy jó marék pénz, megmaradt az egészség, a jókedv, ami talán mégis csak fölér egy parázs verekedéssel... A derék dévai csángók megmutatták, hogy alkohol nélkül van élet, sőt van derűs, kellemes, kedv.

   1913. május 18. A csángók garázdálkodnak.
  Déván az oda telepített csángók garázda magaviseleté miatt igen gyakori a panasz. A múlt vasárnapon egy érdekes eset történt ismét. Ugyanis az esti órákban hazafelé indult Déváról Muntyán Valér batizi lakos. Mikor a csángótelepi hídra ért, ott egy csomó csángólegényt látott, akik kocsiját közrefogták és azzal mulattak, hogy megfogván a kocsi kerekeit, annak haladását folyton akadályozták. Muntyán rászólt a legényekre, hogy engedjék nyugodtan haladni; de mert nem hallgattak kérésére, ostorával közébük ütött. Erre kitört a csángólegények virtusa. Kövekkel kezdették hajigálni a szegény embert, amíg az lebukott kocsijáról, ekkor pedig összevissza verték a magával tehetetlen embert. Ez sebei dacára futva menekült a városba és jelentkezve a rendőrségen, segítséget kért. Két rendőr ment ki a hely színére, akik a tetteseket Kovács József dévai, Daradics György csernakeresztúri és még két dévai csángólegény személyében előállították, akik egymásra akarják a tett elkövetését tolni, míg Muntyánt beszállították a közkórházba.

     1913-07-06/27. szám. Csángó ifjak egyesülete.
    Barabás Endre dévai tanítóképző-intézeti igazgató, hitrokonunk és Dénes Károly tanfelügyelő alakította meg ez egyesületet 1911-ben azon czélból, hogy a dévai határban letelepített bukovinai csángók közül az analfabétákat tanítsák, a czéllövésben kiképezzék és általában a gazdasági ismereteket fejlesszék. A tanítóképző-intézeti növendékek segítségével nemcsak az írás-olvasás terén haladtak azóta a betelepült csángó székelyek, de igen szép műkedvelő előadásokat is rendeznek s a régi szokásokat és székely tánczokat felelevenítve, műsoros mulatságaik hasznos és élvezetes összejövetelekké váltak. A mulatságaik pedig, és ezt érdemes különösen feljegyezni, alkohol nélkül s így veszekedés és verekedés nélkül folynak le, nem mérgezvén meg testüket, lelküket a pálinka.
    A mádéfalvi szomorú évfordulón (január 7.) annak az emlékére, hogy Bukov, a székelyek hóhéra ezreket mészároltatott le, gyászünnepet szoktak tartani. A czéllövészet gyakorlását az ottani honvédzászlóaljtól nyert szakoktató vezeti.
    A gazdák Gazdakört alakítottak sszövetkezetük is van, amióta aztán a nép minden vonalon erősödik. Öröm nézni a sok egyforma, jól karban tartott csángó házat, amelynek belseje és udvara is becsületes, szorgalmas, takarékos népről tesz tanúságot. És vallásosak is. A püspöklátogatáskor egy nagyon öreg beteg csángó mindenképpen szerette volna látni az erdélyi püspököt. És Kenessey Béla nem késett meglátogatni őt, vigasztalást és a jövő élet reménységét vinni a derék csángó házba, amely másnapra a megnyugtatott öreg gazda jobblétre szenderültével gyászba borult.
Az egyesület minden jövedelmét arra fordítja, hogy a Bukovinában maradt testvérek meglátogatására alapot szerezzenek. Eddig tíz legény fogadott teljes abszinencziát egy évre, mert azok lesznek jogosítva kirándulni, akik a szesztől távoltartják magukat. Arra készülnek, hogy Bukovinában is az öt magyar faluban előadják azokat, amiket itt tanultak, de ott sem lesz szabad szeszt fogyasztaniok.
    Íme egy iskolaigazgató hasznos munkásságának eredménye, akit nem fáraszt ki csak az iskola dolga, de megmutatja a leendő tanítóknak, hogyan lehet és kell a népért dolgozni és a felesleges időt a nép javára fordítani.A jó pedagógus az életnek nevel és az életről tanít.Barabás Endre az ő tanítványainak példát ad, hogy a jó tanító nem lehet el altruizmus nélkül s bevonván tanítványait népművelési önfeláldozó munkáiba, megtanítja őket már az iskolában a népet szeretni. Kálvinista.

   1913. július 17. (kivonat).
  Ezek után a vármegyei főorvos, Meskó Aladár dr. közegészségügyi jelentése következett, amely szintén szomorú képet nyújtott a vármegyéről. A megye tele van járvánnyal, a rossz időjárás növeli a megbetegedések számát és még Déva városban sincsen tisztességes ivóvíz, valamennyi kút szennyezett vizű. A főorvos jelentéséhez hozzászóló tagok valamennyien megerősítik e szomorú állapotokat. Hajduczky József azt javasolja, hogy leiratot kellene intézni Déva városához, hogy a vízvezetéki munkálatok terveit, valamint az összes előmunkálatokat ne tévessze soha szem elől és sürgesse, mert ez a város egészségének feltétele. A bizottság az indítványt elfogadta, továbbá pedig utasította a főorvost, hogy a megyében levő kórházakban tartson vizsgálatot. Ugyancsak a főorvos indítványára kimondotta a bizottság, hogy augusztus 1-től kezdve Marossolymos községben a körorvos a Maros-jobbparti községek számára hetenként rendelést fog tartani.
  Árvíz Hunyad-vármegyében. A múlt hét végén történt esőzések óriási katasztrófát zúdítottak az országra. Múlt szombaton a Maros, Szamos és Tisza egész környéke víz alá került. Egész Erdély egyetlen árvíz volt, különösen a Maros völgye. Itt is legtöbbet szenvedett Marostorda-, Alsófehér- és Hunyadvármegye. Megyénkben alanti fekvésénél fogva Déva nagy része víz alá került. Az egész katasztrófáról a következő leírás nyújthat némi fogalmat: A Marosvásárhelyről szombaton jelzett árvíz vasárnap Déván óriási mértékben jelentkezett. A víz vasárnap egész napon át nőtt. A két nap óta növekedő víz az előző heti árvizet hasonlíthatlanul felülmúlta. Gyulafehérváron felül, mint jelentették, két községben a víz a házakat ellepte és a családos férfiak gyermekeiket hátukra kötözve, a fákra menekültek, a honnan katonaság segítségével jöttek le. Vasárnap reggel Gyulafehérvárról a marosvásárhelyi 21. honvédgyalogezred utászkülönítménye 15 emberrel és öt csónakkal Dévára érkezett és emberfölötti erővel végezték a mentési munkálatokat.
  Az utászcsapat kevésnek bizonyult és attól tartottak, hogy kimerülnek. Gyulafehérvárról, éjjel vett hivatalos jelentés szerint, nyolcvan tutajt az ár elszakított a partoktól a rajta lévő emberekkel együtt. Három embernek sikerült megmenekülni, a többi a tutajokon maradt s sorsuk egyelőre ismeretlen. A megyében a hatóságok intézkedésére mentésükre csónakok cirkáltak a Maroson. Marossolymos víz alá került.
  Marosillyén az erős körgátat szombaton éjszaka az ár áttörte. A víz a faluban rohamosan terjedt és ellepte a házakat. Marosillyén a vasúti vonal veszélyben volt, de a vonatok közlekedése nem akadt fenn.
  Délután jelentették: A Maros áradása folyton növekedik. Sárfalvát a víz egészen elborította és a lakásokba az ablakon át ömlik a víz. A csendőrség segítségével tömegesen lakoltatták ki a lakosságot az elöntött házakból.
  Déván vasárnap délig három ház összeomlott és öt ház beomlása minden percben bekövetkezhetik. Tizenhét házból kilakoltatták a lakókat. A városi tanács a sújtott lakosságnak élelmiszert osztatott ki. Marosnémetiben vasárnap délelőtt egy ház beomlott. Hivatalos értesítés szerint az államvasutak vasárnap délben a délkeleti vasútvonalakon az összes szállítást bizonytalan időre beszüntette. Kolozsvár s Nagyváradon át a forgalom helyreállt. Marosillyén alul a lugosi vonal töltését az ár megbontotta. A kormány Hunyadmegye részére ötezer korona segélyt utalványozott. Az elöntött terület meghaladja a 25.000 katasztrális holdat. A kár több millió korona. Az óriási kár miatt a nyomorúság enyhítésére nagy összegre volna szükség, valamint terményekben és gabonákban is nagy az ínség.
  Az Aradra vezető országút hídjait a víz elmosta s az országúton két méter magasan áll a víz, ennek következtében a közlekedés teljesen meg van bénítva. A dévai lapályon nyolc kilométer szélességben és tizenöt kilométernyi hosszúságban mintegy 120 négyzetkilométer kiterjedésű részen átlag kétméteres a víz. A hatóságok permanenciában vannak. A postahivatalokban éjjeli szolgálatot rendszeresítettek. Algyógy, Gyalmár és Bencenc községek nagy veszedelemben vannak. Az országutakon és a megyei utakon a közlekedés el van zárva, mert az árvíz több nagy hidat lerombolt. Az ár nagyságáról fogalmat nyújthat az, hogy a Maros melletti gyalmári út fölött 2 méter magasan áll a víz és az algyógyi vashíd aljától hétfőn csak két arasznyira volt az ár. Három napig tartott ez a kétségbeejtő állapot. Kedden végre kiderült az idő és az ár lassan medrébe kezdett visszahúzódni. A közigazgatás minden tőle telhetőt megtett segélynyújtásra és a nyomor enyhítésére. A kormány által nyújtott 5000 K segély Dévára már hétfőn megérkezett s annak felosztása a legsürgősebben végre hajtatott. Szászvárosról Fodor Gyula és Bercsényi Sándor főszolgabírók hétfőn csolnakon szállottak ki a legveszélyeztetettebb pontokra s a legsürgősebb segélyek nyújtása iránt intézkedtek. Az ár szombaton este elöntötte Gyulafehérvár egész alvárosát is. Erről a következő tudósítás szól: Bár az óvóintézkedéseket azonnal megtették, a mérhetlen árral nem bírtak megküzdeni és a víz oly gyorsan és magasan tódult a városba, hogy a lakosság nagy része csak csolnakokon tudott menekülni. A szorosan vett belváros kivételével az egész város víz alatt áll. Szombat éjjel utászok és a többi katonaság fáklyafény mellett szakadatlanul mentették a lakosságot és még vasárnap délig sem készültek el a mentéssel. A lakosság nagy részét erőszakkal kellett házaikból kivinni. Eddig számos ház összedőlt. A kár óriási.

                                                                               Péter Miklós és Zsók Ágnes, 1910-ben

  1913. július 24. Az árvíz pusztításai.
  A múlt héten országszerte uralkodott árvizek rendkívüli károkat okoztak. Megyénkben a legsúlyosabb csapás Déva városát érte, melynek a város alatt fekvő Tóállás és Holtmaros dűlőit két és fél méteres víz lepte el s még a várhegy tövénél is egy métert meghaladott a vízár. A közlekedés teljesen fennakadt. Gyalogjárással csak a várhegyen át tudtak az emberek a városba jutni. A görögváros alsó utcáin úsztatással mentették ki az állatállományt. Számtalan ház összedőlt.

  1913-07-25.
  A Maros áradása még emelkedett. Déva vára és vízmentes utcai is víz alá kerültek. A víz alá került utcák lakosságát kilakoltatják. A hatóságok készenlétben vannak. A víz a gőzmalomnál az ablakokig jutott és behatolt a honvédpóttartalékosok kaszárnyájába, elszigetelte a ferencrendi zárdát.

  1913. december 18. (kivonat). Mara László főispán szóbahozta a dévai csángó¬telepi s a Déva és Szántóhalma közötti országút elhanyagolt állapotát. Dietz főmérnök azzal nyugtatta meg a bizottságot, hogy ezt az útszakaszt erősebb kavicso¬lással igyekeznek jó karba helyezni.

  1913. december 27. Az erdélyi telepítések.
  Sok szó esett az utóbbi időben az erdélyi telepítésekről, de leginkább a telepesek szomorú állapotáról. Talán ez indította a földművelésügyi minisztériumot arra, hogy államtitkárát leküldje Erdélybe. Az államtitkár utazásának hivatalos címe: a földművelésügyi miniszter hatásköre alá tartozó hivatalok meglátogatása és a kincstári birtokok és telepek megszemlélése volt.
  Azonban az államtitkár és kísérője alig időztek Erdélyben s a kiadott hivatalos jelentés is csak arról számol be, hogy néhány erdélyi úrral az erdélyi birtokpolitikáról beható eszmecserét folytattak a miniszter képviselői. Szóval ott a helyszínen, a telepieknél, nem jelent meg az államtitkár, így nem is láthatta, hogy áll a hazatelepítettek ügye.
  Nagyon jól tudjuk, hogy a múlt évben és az idén is olyan rossz idő járt Erdélyben, hogy még a középbirtokosokat is válság szélére juttatta. Tehát a kicsiny birtokon gazdálkodó telepesnek sem lehetett arany az életei. A Pesti Hírlap egyik múlt heti számában volt szó a hunyadmegyei csernakeresztúri Bukovinából hazatelepített csángók állapotáról. És nem csak itt, hanem több telepen ilyen helyzetük van a magyaroknak. Egyik oka ennek az, hogy a telepítéseknél nem nagyon törődtek a nemzetpolitikával.
  Azt látjuk ugyanis, hogy azokban a községekben, ahol a magyarság volt a túlnyomó többség, az odatelepítetteknek is elég jó helyzetük van. Nagyobb az összetartás és a magyarosítás terén is jelentékeny eredmények mutatkoznak. Egyébként az 1894. évi V. törvénycikk alapján történt állami telepítésnek az erdélyi telepítés egynegyed részét teszi. Öt erdélyi megyében, Tordaaranyos, Kolozs, Szolnokdoboka, Nagyküküllő és Besztercenaszódban vannak a telepítések. És összesen 13.316 katasztrális hold föld került a telepesek kerébe. Az öt megyében hét telep van és a telepen dolgozó kisgazdák számáról és a telep terjedelméről a következő statisztika nyújt felvilágosítást:
Telep                                                    Kat. hold              Telepes
Nagysármás (Kolozsm.)                       4269                      190
Marosludas (Tordaaranyosm.)            3723                      141
Felsődetrehem (Tordaaranyosm.)       2083                       54
Kara (Kolozsm.)                                     1010                       35
Vice (Szolnokdobokam.)                        800                       20
Fehéregyháza (Nagyküküllőm.)           738                       83
Magyarnemegye (Besztercem.)            687                       23
                                                               13.316                     496
Marosludas és Nagysármás, a két legnagyobb telep, járási székhelyek. Érdekes, hogy e két nagytelepen az összlakosság nyolcvan-nyolcvan százaléka beszél magyarul. A felsődetrehemi telepen csak a telepesek magyarok és harmincnyolc százalék tud magyarul. A község összlakossága 1051.
  A telepítésnek ezt a módját nem lehet helyeselni, mivel itt is lassan kint ugyanaz a folyamat észlelhető, mint a más magyar és székely községekben. Tudniillik a magyarok beolvadnak, eloláhosodnak. Felsődetrehem is példa erre nézve, hiszen az oláh családok között többnek a vezetékneve: Sárosi, Szegedi, Tót, Nagy. Lovas Sándor egyik munkájában felemlíti, hogy a Cseklán-család két tagja, Gligor és Szimion, az egyik képviselőválasztáson szavazatát székely nemessége jogán adta le.
  Arra akarunk végül rámutatni, hogy a telepítések, mivel az erdélyi magyarság megerősítéséről van szó, nem tökéletesek, mert a nemzetpolitikát legtöbbször nem vették tekintetbe. Ne tessék ezután erdélyi faluból egy másikba telepíteni és ne tessék magyar családokat a románoknak ajándékozni. A csernakeresztúri csángókon, ha a magyar állam nem fog megmozdulni, segít bármelyik oláh liga szívesen. Ők jól tudják, hogy miért.

   1914. január 10. Csángók Ünnepe.
  A dévai csángók szép ünnepet rendeztek az állami tanítóképző intézet tornacsarnokában a mádéfalvi veszedelem másfélszázados évfordulóján. 1764-ben történt ugyanis, hogy Bukov generális egy hideg januári éjszakán bekeríttette Mádéfalvát és hajnaltájban lövetni kezdte ágyúival. A fegyvertelen székelyek közül a vérengzésnél száznyolcvan meghalt, negyven súlyosan megsebesült, a többiek pedig sietve menekültek Etelköz felé, majd az oláhok miatt Bukovinába húzódtak föl. Másfélszáz év telt el a mádéfalvi mészárlás óta, hogy a kibujdosott csángók egy része visszakerült az óhazába, Dévára, Vajdahunyadra és Csernakeresztúrra. A dévai emlékünnepen háromszínű zászlók alatt vonult föl a csángótelep népe, ami nagyon feltűnt a városban. Az ünnepen csángó fiúk és leányok szavaltak és énekeltek, az ünnepi beszédet pedig Barabás Endre, a tanítóképző intézet igazgatója mondotta.

  1914. január 18. (kivonat).
  …Darányi Ignác volt földművelésügyi miniszter, belátva azt, hogy Hunyad vármegyében a magyar középbirtokos osztály lába alatt inog a talaj, nagyon helyesen arra a konklúzióra jutott, hogy Erdélyben csak úgy tarthatja fenn magát a magyarság, ha oda minél több magyar parasztot telepít. Mert hiszen, aki hazánk történelmét elfogulatlanul lapozgatja, csakhamar kénytelen konstatálni azt az igazságot, hogy még az úgynevezett anyahazában is a magyar paraszt volt az, aki ezer évig fenntartotta e hazát a magyarságnak. E telepítések céljaira legalkalmasabbaknak látszottak a bukovinai csángó magyarok, elsősorban azért, mivel minden állam bátran megteheti azt a sovinizmus vádja nélkül, hogy idegen országba szakadt véreit kebelére fogadja. Egy másik és pedig legmérvadóbb szempont pedig az volt, hogy e csángómagyarok, akik Bukovinában évszázadokon át elszigetelten élve megtartották magyarságukat, elég biztosítékot nyújtanak a jövőre is a tekintetben, hogy nemzetiségükhöz szívósan fognak ragaszkodni. E mellett az sem maradhat figyelem nélkül, hogy a csángó magyarok szaporodási statisztikája igen kedvező, mert átlagos számítás szerint egy-egy házaspárra 5 gyermek esik. Darányi tehát Marossolymoson, Folton és más alkalmas községekben nagyobb komplexumú birtokokat vett meg a kincstár részére telepítés céljaira, de terveit már nem valósíthatta meg, mert időközben a koalíciós kormány megbukott, a reá következő kormány pedig tudni sem akar a csángók telepítéséről, hanem házi kezelésbe tette a középbirtokosoktól megvett birtokokat és gyönyörűségesen reáfizet minden évben gazdálkodására. A románokkal kötendő paktum egyik sarkalatos feltétele ugyanis az, hogy a magyar kormány mindenféle ilyen telepítési akciótól tartózkodni köteles. Ez a dicsőség is Tisza István nevéhez fűződik.
  …Most pedig rátérek azon okok feltárására, amelyek az erdélyrészi magyar parasztság hanyatlását és pusztulását előidézték. Ezen okok egyike az, hogy a magyar paraszt sem a magyar közigazgatásnak, sem a magyar társadalomnak soha nem volt kívánatos elem és ma sem az. Az erdélyrészi közigazgatás — tisztelet a kivételnek — önkényre hajlik A mai kormányzati rendszer mellett, midőn a közigazgatási apparátus a papiroson hangoztatott autonómia dacára is csak bábja a központosított hatalomnak, ez másként el sem képzelhető. Ebből folyik, hogy közigazgatásunk rokonszenvével és támogatásával nagyobb mértékben dicsekedhetik a könnyen hajlítható és mai napig is deressel kezelhető oláh paraszt, mint az önérzetes és jogait megvédő magyar paraszt. Csak egy példa.
  A Dévára telepített csángók évtizedek óta kérelmezték visszahonosításukat. Négy évvel ezelőtt nyerték vissza tömegesen magyar honpolgárságukat és a három évvel ezelőtt lefolyt képviselőválasztások alkalmával minden közigazgatási puhítás és meggyúrás ellenére egytől-egyig Barcsay Andorra Justh-párti jelöltre, szavaztak le a csángó magyarok. Hogy ilyen elemek sem a központi kormánynak, sem pedig ennek következtében a közigazgatási hatóságoknak nem kedvesek, magyarázatra sem szorul. De épen olyan ridegséggel és ellenszenvvel találkozik a magyar paraszt Erdélyben a magyar földbirtokosok részéről is. Ennek oka pedig az, hogy a kultúra magasabb fokán álló magyar paraszt sem mint béres, sem mint zselléres, sem mint törpebirtokos nem kezelhető oly előnyösen, mint az oláh paraszt. Ez utóbbinak ambícióját teljesen kielégíti a száraz málé és egész boldog, ha néha napján egy kis kancsó torokreszelőt önthet fel a garatra Alázatossága a rabszolgáéra emlékeztet és kézcsókkal üdvözli kenyéradóját Hogy a magyar paraszt ezekre képtelen, becsületére válik, de vesztére is, mivel az arisztokratikus allűrökkel megáldott erdélyrészi magyar középosztály ezek miatt nem kedveli és az oláh parasztot favorizálja…

   1914. január 21. Dévai csángók mulatsága.
  A dévai csángók ifjúsági egyesülete, mint tudósítónk jelenti, szombaton este színielőadással kapcsolatos táncmulatságot rendezett az állami tanítóképző intézet tornacsarnokában. Színre került parasztlegények és leányok előadásában Székely Miklós református lelkésznek Esküszegés mű három felvonásos népszínműve, amely után négy fiatal pár a bukovinai csángók szokásos táncait mutatta be. Az előadást reggelig tartó mulatság követte, amelyet a fiatalság szeszesital nélkül, tehát verekedés és duhajkodás nélkül táncolt végig.

  1914-01-25. Áthelyezés.
  A vallás- és közoktatásügyi miniszter özv. Farkas Józsefné Nagy Gabriella kisbarcsai állami óvónőt, saját kérésére, a déva-csángó telepi állami óvodához jelen minőségében áthelyezte.

  1914. január 31. A szikulicidium másfélszáz éves fordulója.
  „…Buccov Excellentiája a népet a tisztekkel jártatta, azoknak elméjét csendesítette s az engedelmességre javasolta, maga is a székháznak ablakaiban olykor-olykor előfordulván a pénzt bőven hányta a székelyek közé, de amely csoda volt azon falusi emberek között, még egy nem találkozott, aki a pénzhez hozzája nyúlt volna. Akinek pedig kalapjára vagy bocskorjára esik is, fogottan lerázza, melyen ő Excellentiája igen megkezdett kedvetlenülni, látván a népnek ilyen elszánt meg átalkodását.“
  Így ír meg egy jelenetet az egykorú krónikás, amely Udvarhelyszéken történt. Negyvenhárom falu székelysége állott a székház előtt és azok közül egy ember sem akadt, akinek Bukov pénze kellett volna. Sőt „hiába valók voltak némely papok intelmei is a szószékről…” Ugyanis Bukov úgy gondolkozott, hogy a vallásos székelyeket az isten szolgáinak kenetes szavain keresztül fogja állandó katonai szolgálatra hajtani. De így sem sikerült az ügy. Sem a pénz, sem a papok nem tudták a székelyeket Bukov szolgáivá tenni.
  Százötven esztendővel ezelőtt, 1764 januárjában, nagy szomorúság volt a Székelyföldön, Csíkszéken és Háromszéken sok család hiába várta „emberét" haza. Csíkban, Madéfalván jöttek össze, hogy ügyeikről tanácskozzanak. A székelyek állandóan készen voltak a harcra s mégis rendes katonai szolgálatra akarta fogni a császárnő. Ők pedig, (hiszen mindig kiváltságos nemzet volt a székely!) jussukat meg a császárné kedvéért nem akarták feladni.
  Bukov pedig, aki látta „a népnek ilyen elszánt megátalkodását" jól tudta, hogy nem tanácsos a harcias székelyekkel nyíltan kikezdeni, mert könnyen úgy járhat seregével, amely német zsoldosokból állott, mint ahogy a János Zsigmond hadai jártak a Tolvajostetőn. És ezért úgy intézkedett, hogy a Carato alezredes katonái egyik éjjel mészárolják le az összesereglett, alvó embereket. Másképen el sem képzelhető, miért gyújtották fel a Császárnő katonái a falut és mért gyilkolták halomra az égő házakból menekülő embereket. Kétszáznál többen haltak meg a katonák fegyvereitől, azonkívül sok volt a sebesült is, akiket, mint foglyokat a Csíkszeredai várba kísértek.
  A felcsíki országút mellett, Madéfalva és Csicsó községek között hatalmas sírhalmok alatt nyugodtak a mártír székelyek. Azonban, mikor József császár Erdélyországban járt, valamelyik katonai parancsnok elhordatta a sírpiramisokat, nehogy a katonai kegyetlenkedés emléke rossz hatással legyen a császárra.
  Később, hogy a sírok jeltelenül ne maradjanak, Cserei Mihály történetíró felesége fakeresztekkel jelölte meg a székelyei nyughelyeit. Most egy nagyobb emlékoszlop, tetején repülni készülő turulmadárral, áll a felcsíki országút mellett.
  Százötven esztendős évfordulója van a szikulicidiumnak és ugyanennyi az első tömeges székely kivándorlásnak is. Ugyanis, akik el tudtak menekülni a katonák elöl, többé nem tértek vissza a Székelyföldre. Előbb a csíki határszéli erdők teltek meg bujdosókkal, de télvíz idején nem tudták kibírni, hogy állandóan szabadban legyenek Egy helyen pedig nem maradhattak, mert üldözték. Határozniuk kellett, hogy hová menjenek és a székelyek kelet felé tartottak. Etelközben így esik össze a szikulicidiummal a székelyek első tömeges kivándorlása, a csángóság keletkezése is.
Etelközben az oláhság nem nézte jó szemmel az üldözött székelyeket, ezért nagyobb részük újabb bujdosásra adta a fejét, így jutottak Bukovinába, hol lakatlan területen megalapították az első csángó községeket: Fogadjistent és Istensegítst. Csak később alakult a másik három csángó község mikor Hadik András tábornok pártfogásába vette a hazájából kivert, székelyeket. Ezért nevezték Hadikfalvának, Andrásfalvának, és Józseffalvának az új községeket.
  A mádéfalvi áldozatok unokáinak egy kis töredéke nemrég visszakerült Erdélybe. Sok mindent ígértek Bukovinában nekik, ők is hazakívánkoztak, most itthon vannak. Azonban a különféle ígéretekből semmi sem lett a hogy a csángó telepeseknek hogy megy a sorsuk, arra épen a Pesti Hírlap mutatott rá. Százötven esztendővel ezelőtt, 1764 januárjában kezdődött nagyapáik üldöztük és nyomorgóin s az átok még most is rajta van az unokákon. A hazaédesgetett csángók, akiket a magyarság megerősítéséért telepített le az állam a nemzetiségi megyékbe, odajutottak, hogy lapok útján a jólelkű olvasóközönségtől kell ruházatukat beszorozniuk. Mert télvíz idején Erdélyben szükség van a meleg gúnyára. A csángóknak pedig nincs. De most nemcsak a csángók sorsa aggasztó, hanem az egész Erdélyországé is. „És Erdélyország sorsának rosszra fordulásában, régi, gyökeres, jó ügyének megromlásában kontár kezek munkája ismerszik meg…“ Mintha most, százötven esztendők után is a szikulicidium rendezői igazgatnák Erdélyországot. H. I.

  1914. március 17. Déva.
  Egész Hunyad megyében a szokásos kegyelettel ülték meg március 15-ét. Déván az ipartestület rendezte az ünnepélyt. Nemzeti színű lobogó alatt vonult a közönség reggel a katholikus templomba, innen a piacra, hol énekkarok dalokat adtak elő, alkalmi szavalatokkal. Ünnepi szónok Hollós Vilmos ügyvéd volt. A függetlenségiek a Hungáriában lakomára gyűltek egybe.
  Csernakeresztúron a csángók először ünnepelték március 15-ét. Itt az ünnepi beszédet Dénes Károly királyi tanfelügyelő mondotta, aki a csángókat igaz hazafiságra intette. A kegyeletes ünnepségből méltóan vette ki a részét a többi város közönsége is.

                                                                                                           Telepi öregek a padon, 1970
  1914. április 1. A város csángó-alapítványa.
  A mai posta már a második kérvényt hozta a városhoz, amelyben a Farkas István féle 14.000 koronás csángóalapból kérnek támogatást. A mostani kérvény Barabás Endrétől, a dévai áll. tanítóképző-intézet igazgatójától érkezett, aki egy csángó ifjúsági egyesület élén áll. Ezelőtt 25—30 évvel ugyanis Bukovinából egész kis csángó telep költözködött Dévára. Az összeköttetés a bukovinai csángókkal már rég megszakadt, az ifjúsági egyesület vezetősége azonban most arra törekszik, hogy a kapcsolatot újra megteremtsék a dévai telep és a bukovinai öt csángó község között.
  Az a terv merült fel, hogy az ifjúsági egyesület vagy 40 tagja az idén augusztusban 10 — 12 között kirándul Bukovinába, felkeresi mind az öt csángó községet, a két legnagyobban: Hadikfalván és Istensegítsben pedig, műkedvelő színi előadásokat rendez. Az otthon tartott műkedvelői előadások jövedelméből már félre is tettek erre a célra mintegy 600 koronát, mivel azonban egyedül a vasúti költség 1200 koronánál többet tesz ki, Pécs városát kérik meg arra, hogy a Farkas féle alapítványból adjon erre a célra. A város — mint már említettük — a belügyminisztertől kérte az alapítvány rendeltetésének megváltoztatását s így nincs is módjában a dévai csángók, mindenesetre elismerést érdemlő, törekvését támogatni.

  1914-06-01. Árvíz Hunyad megyében.
  A tavaszi esőzések következtében a Maros újra kiáradt és elöntötte a partmenti községeket. A folyó felső folyásáról egyre nagyobb Dévának Görögváros nevű részét A lakosságkimenekült a házakból, mert a víz körülbelül 30 házba is behatolt. Nyolc mélyebben fekvő háznak a fala is bedőlt.
  Elöntötte a víz a bolgárok nagy kiterjedésű veteményes kertjét, és járhatatlanná tette az Arad felé vezető országutat, ahol a kocsi tengelyen felül merül a vízbe. A város végén levő Sósfürdőbe az alacsony ablakokon át behatolt a víz és az egész épületet összeomlással fenyegeti. A Görögvárosban és az északi részeken csak csónakkal lehet közlekedni. Most várják a marosvásárhelyi utász-zászlóalj két, századot, hogy a mentési munkálatoknál segédkezzék és a közlekedést lehetővé tegye.
  Az áradás a környéken is nagy pusztítást okozott. A Dévától Piskiig húzódó síkság víz alatt van. A szomszédos falvakból azt jelentik, hogy Sárfalván, Harón, Kéménden és Aranyon az áradás magával vitte a szarvasmarhákat, lovakat. Az áradás egyre emelkedik és a vasúti töltést is elöntéssel fenyegeti.

1914. július 22. (kivonat).
A múlt heti zivatarok és viharok újabb veszedelmet zúdítottak az idő viszontagságaitól sokat szenvedett Hunyad vármegyére. A Maros-folyótól kezdve kiáradtak az összes kisebb folyók és patakok és elsöpörték az egész terményt, sok helyen a termőfölddel együtt. Tekintve, hogy Hunyad megyében kizárólag a folyók és patakok mentén terem meg valami, a kár nagysága óriási és szinte végzetes a lakosságra nézve, mert ez a csapás harmadik esztendeje ismétlődik meg. Jómódú gazdák váltak szegény emberekké és a kisemberek nagy része jutott koldusbotra. Megalakult ugyan az árvízvédelmi bizottság, amely elkészítette a védelem tervezetét, de a kivitelre nem kerülhet a sor, mert rengeteg pénzre volna szükség: 800 ezer koronára. A város, a megye hasztalan kéri a kormányt, hogy kultúrmérnöki kirendeltséget szervezzen Déván, a kormánynak ilyen fontos célokra nincs pénze. A szeszélyes Maros nemcsak a mezei kultúrát semmisítette meg partjai mellett, de rengeteg földet el is vitt. 200 holdat rabolt már el a dévai gazdáktól. Déván, az utcákon, valóságos folyamok hömpölyögnek.

   1914. november 22. A dévai csángók adakozása a háborúra. (kivonat). A Dévára telepített bukovinai csángók, akiknek már egymásután háromszor tette tönkre termésüket az árvíz, a nemzeti kölcsönből szintén jegyezni kívántak és összeszedve garasaikat, e célra, 58 kisgazda 500 korona hadikölcsönt gyűjtött össze, s a kötvényt a hitelszövetkezetükre ruházták, hogy az majdan közcélra szolgáló gazdasági gépeket szerezzen be. A húsz éven aluli csángó legények pedig, akiket a dévai tanítóképző gyűjtött ifjúsági egyesületbe, eddig megtakarított filléreikkel 700 koronát jegyeztek a kölcsönből.
  A dévai állami tanítóképző-intézet 106 ifjú, a vallás- és közoktatásügyi miniszter által is engedélyezett kétnapos nemzeti böjtöt tart, s az így megtakarított összegből kétszáz koronát jegyez a kölcsönből.

  M. kir. földmívelésügyi ministerium. 1914.
  Az országos telepítési alap birtokaiból az 1914. évben a következők adattak el:
…8. Alsódetrehemben, Kolozskarán és Déván a telepítés után fennmaradt parczellákból 23.450 K-ért 8 kat. hold és 1.306 négyszögöl, végül
9. Déván a belügyi tárczának csendőrlaktanyául eladott 1.427 négyszögöl telek 60.000 K-ért a rajta levő épületekkel együtt…

  1915. március 24. A dévai tanítóképző csángó-ünnepe.
  A dévai tanítóképző-intézet növendékeinek közreműködésével a csángó ifjúsági egyesület ünnepi előadást rendezett. Székely tanítójelölt emlékbeszéde után „Mindnyájunknak el kell mennie" című, három felvonásos népszínművet adták elő. A közönség a felvonások végével zajos ovációban részesítette az egyszerű csángó ifjakat s leányokat. A sikerült előadáson Kásler Róza Emőd Tamás „Ha majd mindnyájan visszajönnek“ című versét szavalta, végül a tanítóképző növendékei énekeltek. A közönség érdeklődését bizonyítja, hogy az estély jövedelme kétszáz koronán felül volt, mely a Vörös kereszt javára megy, részben pedig szegényebb csángó gazdák veteménymagvai szükségletének fedezésére.

    1915-05-08/14. szám.
   Barabás Endre,a dévai áll. el. népiskolai tanítóképző-intézet igazgatója alábbi gyönyörű sorait lehetetlen megindulás nélkül olvasni. E sorokkal egyidejűleg 200 koronát küldött gyűjtésünk alapjára. A levelet egész terjedelemben itt közöljük:
   A dévai állami tanítóképző-intézetnek 29 növendékét sorozták be katonának. Ezek márc. 17-én búcsúztak el itthon maradó társaiktól, tanáraiktól. Könnyekig megható és felemelő volt a búcsúzás. Maradandó nyomokat hagyott az a távozók és itthon maradottak lelkében egyaránt. A bevonulók szónoka így fejezte be beszédét:
   „Hazánkban százezrek vannak, akik éheznek, akik heteken keresztül meleg ételt nem esznek. Ilyen szánalmas, igazán szívet tépő helyzetben senkinek sincs joga arra, hogy pazaroljon s az ő fényűzése miatt ezrek legyenek kénytelenek nélkülözni. Nem hogy joga nincs, hanem egyenesen kötelessége mindenkinek, hogy minden fölösleges élvezetet elvonjon magától.
   Ezen gondolattól áthatva, a negyedévesek a szokásos búcsúvacsoráról lemondottak és az arra szánt hatvan koronát a tanítók hátramaradott özvegyeinek és árváinak kívánják juttatni. Kérem azért a Tek. Szerkesztőséget, kegyeskedjék ezen nagy erkölcsi értékű összeget is a háborúban elesett magyar tanítók özvegyei és árvái javára fordítandó alaphoz csatolni.
   Mondhatom, nagy összeg ez az én szegénysorsú növendékeimtől, de erkölcsi értéke megmérhetetlen, mert azt bizonyítja, hogy a jövő tanítónemzedék lelkében olyan elhatározások fogamzottak meg, melyek a legjobb reményekre jogosítanak. A tanítóképző-intézet szervezetében működő és a Bukovinából hazatelepített csángó földmíves ifjakból álló Ifjúsági Egyesület is a f. évi március14-én tartott műsoros előadás jövedelméből 140K-t küld a harcba elesett tanítók hátramaradottjainak segélyezésére. Kérem ezen összeget az egyszerű földmíves legényeknek és leányoknak a tanítóság iránt érzett hálája kifejezéséül elfogadni.”

  1916. december 23. Katonák karácsonya.
  Gerey Gyula dr. polgármester az alábbi elszámolást küldötte be. A Déván tartózkodó sebesültek karácsonyára folytatólag adakoztak: Szőcs István 6, Szabó Matild, Dávid Salamon, Dávid Salamonné, Barta Andrásné, Daradics Antalné, Gergely Jánosné, Bot Ferenc, Bartis Antal, Ürmösyné Sándor Mariska, Farkasné Nagy Gabriella, özv. Borbély Mártonné, Kásler Józsefné, Kozma Antalné, Daradics Fábiánné, Dávid Justina, Zsók Gergelyné, Palkó Józsefné, Székely Gergelyné és Székely Antalné 2—2, Csíszer Antalné 1:60, Varga Antalné, Kis Józsefné, Varga Ferencné, özv. Tekeres Józsefné, özv. Szőcs Gergelyné, Kelemen Anna, Szőcs Gergelyné, Mezei Illyésné, Grafiuk Péterné, Daradics Lajosné, Csernik Jánosné, Daradics Ádámné, Sebestyén Gergelyné, Bot Simonné, Bot Istvánné, Györfi Istvánné, Csernik Benedekné, Pap Ferenc katona, Sindeulár Vazul címzetes szakaszvezető, Kásler Gergely, Sebestyén Antal, Szegedi Jánosné, Tamás Ferencné, Zsok Szilveszterné, Sebestyén Józsefné, László Jánosné, Kásler Antalné, Székely Józsefné .1 — 1, K-át Sebestyén Józsefné, Gergely Istvánné, Kásler Boldizsárné, Györfi Istvánné, Daradics Anna, Kásler Mártonné 60—60 fillért, Forrai Andrásné, és Palkó Ferencné 80—80 fillért, Fábián Ambrusné, Salamon Gergelyné, Zsók Mózesné és Csíki Andrásné 50—50 fillért, Fábián Gergelyné, Dávid Istvánné, Sebestyén Istvánné és özv. Erdős Gergelyné 40—40 fillért, Juhász Gergely 30 fillért, Daradics Gergelyné és Eszlátyi Mihályné 20—20 fillért, Kásler Antalné 10 fillért.
  Természetben vajat és tojást adtak: Varga Mártonné, Csobot Fábiánné, Daradics Andrásné, Varga Józsefné, Daradics Gergelyné, Szőcs István, Biró Mózesné, Szőcs Domokosné, Zsók Ferenc, Zsók Gergelyné, Lovász Antalné, Palkó Ferencné, Zsók Mózesné, Kelemen Péterné, Kásler Lajosné, Fodor Mártonné, Katona Józsefné, Várda Jánosné, Daradics Andrásné, Kelemen Péterné, id. Zsók Ferenc, Varga Jánosné, Varga Mártonné, Salamon Gergelyné. Ezen pénzbeli és természetbeni adományokat Farkas Józsefné óvónő és Székely Mari gyűjtötte össze.
  Adakoztak továbbá: Özv. Barcsay Kálmánné 20, Fenichel Simon 20, dr. Dobre János 20, dr. Tarján Kristóf 10, Egy társaság 4, Kinda Miklós 20 koronát.
  Déva város közönségének páratlan áldozatkészsége nyilvánult meg s rövid pár nap alatt 2000 koronát meghaladó összeg gyűlt egybe, — melynek felhasználásáról a nyilvános elszámolást a lap jövő heti számában közlöm.
Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy az adakozókat úgy tájékoztattam volt, hogy karácsony estéjén mintegy 1200 sebesült katonát fogunk megajándékozni, — minthogy azonban a kórház Déváról eltávozik, a sebesültek legnagyobb része elszállíttatott és így fölös összeg áll rendelkezésre; — az adakozók hozzájárulásának reményében fennmaradó összeget arra szántam, hogy abból a hadba vonult katonáink helybeli szegény gyermekei részére meleg ruhát juttatok.
  Déva város áldozatkész közönségének adományaiért hálás köszönetemet fejezem ki.
  Déva, 1916. évi december hó 22-én. Gerey polgármester.

  1918. szeptember 12. A hazatért csángók szomorú sora.
  Nagy örömmel fogadta annak idején az ország közvéleménye a csángók visszatelepítését Bukovinából. A hazatért magyarokat nagyrészt Hunyad vármegye székhelyén, Déván helyezték el, ahol külön telepet építettek részükre. A visszatelepítési akció már harminc évvel ezelőtt megkezdődött és 1910-ig tartott, de azért sajnos, még mindig elég sokan vannak idegen földön. Nem kevésbé szomorú azonban, hogy azokat a csángókat, akiket hazahoztak, nem támogatják, hanem nyomasztó viszonyok között sorsukra hagyják. Letelepedésük után senki sem törődött velük és hogy azok közül, akik már harminc éve magyar kenyeret esznek, még mindig osztrák állampolgárok. Bukovinába kell utazniok sorozásra és az osztrák honvédség kiegészítésére használják fel őket. Az iskoláztatásuk pedig kétségbeejtő.
  A dévai csángótelep óvodájában már két éve szünetel a tanítás, mert a padlók és az ajtók teljesen elgombásodtak. 1913 óta mindössze öt csángó gyermek tette le a hat elemiből a vizsgát. Ma kevesebb csángó tud írni olvasni, mint harminc évvel ezelőtt, amikor visszatelepítenék őket. Hunyadvármegye közigazgatási bizottságának legutóbbi ülésén dr. Apáthy Árpád, a vármegye főügyésze indítványára sürgős felterjesztést küldtek a kultuszmisztériumba, hogy azonnal nyittassa meg az elemi iskola 4-6 osztályát és az óvodát haladéktalanul hozassák rendbe. Lázár Farkas, alispánt pedig utasították, hogy tegyen azonnal lépéseket a csángók honosítása érdekében, és azt rövidesen hajtsa végre.
(F. G.)

  1918. október 20. Déva.
  A csángótelepen feltűnően sok a spanyol beteg. A megyei közkórházakban naponta hat-nyolc spanyol beteg hal meg.

  1918. december 25. A hunyadmegyei csángók szomorú sorsa. Harmincöt éve laknak Magyarországon, de még mindig osztrák honpolgárok. Bukovinában sorozták őket.
  Hogy mennyire nem törődtek a régi kormányok az ország népeivel, arra jellemző példa a hunyadmegyei csángók szomorú sorsa. Teljesen elhanyagolva élik ottan napjaikat és senki sem törődik velük, pedig amikor visszatelepítették őket, mást ígértek nekik.
  Harmincöt éve annak, hogy először felmerült a csángók visszatelepítésének a terve és akkor több ezer csángó jött haza Magyarországba. Az egész ország öröme kísérte útjukon és nagy részüket Hunyad vármegye székhelyének környékén, Déva mellett helyezték el. Húsz évvel később, ismét sok Bukovinába szakadt magyar családot telepítettek vissza. Legutoljára pedig a háború alatt foglalkoztak annak a tervével, hogy az összes csángót hazahozzák. Ez azonban sajnos csak terv maradt.
  Déván külön városrészt építettek számukra, külön iskolával. Szép, tiszta városnegyed ez és a csángók, akik lakják, az egész vármegye legmunkásabb, legszorgalmasabb népei. Csendesen élték ők le itten napjaikat, a legnagyobb elhanyagolás mellett. Nem törődött velük senki és a csángók, akik Bukovinában meg tudták őrizni magyarságukat, ma kezdenek elrománosodni és sok csángó magyar, már teljesen elfelejtette az anyanyelvét. Visszatelepítették őket, de már a honosításukra senki sem gondolt, és így történhetett meg az, bármennyire hihetetlenül hangzik is, hogy a csángók ma még mindig osztrák honpolgárok és a harmincöt éve magyar földön lakó magyarok Bukovinába mentek sorozásra és a „Landwehrek” kiegészítésére használták fel őket. Hiába panaszkodtak, hiába adtak be a kormányhoz kérvényeket, hiába hangoztatták, hogy ők magyarok és magyar ezredben szeretnének szolgálni, minden hiábavaló volt, mert továbbra is csernovitzi landwehrek maradtak.
  Az iskoláztatásokat is teljesen elhanyagolták és három éve elmúlt, hogy a dévai csángótelep iskolájában szünetel a tanítás, mert nedvesek a falak, gombásak a padlók, ajtók, ablakok.
  Hunyad vármegye főispáni hivatalának statisztikája szerint ma kevesebb csángó tud írni-olvasni, mint harmincöt évvel ezelőtt visszatelepítésük idején. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy 1913 óta összesen hat csángó gyermek végezte el az elemi iskolát.
  Hunyad vármegye közgyűlésén többször foglalkoztak a csángók ügyével, de segíteni rajtuk nem tudtak, mert hiába fordultak a kormányhoz, a válasz csak egy ígéret volt. Legutoljára augusztusban fordultak a kormányhoz, Apáthy Árpád dr., vármegyei főügyész indítványára, aki radikális eljárást sürgetett. Wekerle akkor meg is ígérte, hogy intézkedni fog, de ez sem következett be. Déván nagy az elkeseredés a csángók szomorú sorsa miatt. Közelebbről küldöttségileg fogják felkeresni Károlyi Mihály grófot, és kérni fogják a nép a kormánytól, a sérelmek orvoslását.
    Ferenczy György.

Források 1911-1918 között:
Pesti Hírlap, Budapesti Hírlap, Statisztikai Évkönyv, Világ, Pesti Napló, Népszava, Szászváros, Előre, Magyarország, Pécsi Napló, M. kir. földmívelésügyi ministerium. 1914, Világ, Déva és Vidéke, Friss Újság, Budapest, Az Újság, Néptanítók Lapja, Protestáns Egyházi és Iskolai Lap.

                                                                     A dévai Csángótelep, tudósítások 1919-1949

  1919 nov. 20. (kivonat)
 A románok egyébként egész községeket is át akarnak telepíteni, így Kolozsvár külvárosából, az úgynevezett Hostátból, a Bocskay által telepített hajdúkat át akarják telepíteni Felek községbe és helyükbe a feleki románokat áthozni. Ugyanezt akarják a dévai csángó-teleppel is, melyet egyenesen Bukovinába szeretnének küldeni.

  1922. október 24. Verést kaptak a dévai csángók a koronázáskor.
  A koronázás második napján, hétfőn délután egy pár csángó-gazda felkerekedett, hogy földjén dolgozzam. Szerencsétlenségükre azonban földjeik a szentandrási románok földjeivel határosok, akik észrevéve a munkálkodó embereket, bejöttek a csángók földjére, bevitték őket a legközelebbi őrházba, és jól elagyabugyálták. E túlbuzgó hazafias tettet 15 civil és 5 csendőr hajtotta végre kb. 20 csángó emberen.
Tettükön fölbuzdulva, a földeken még messzibb is bekalandoztak és nőket is, bántalmaztak. A csángók, akiknek saját földjeiken való dolgozás hétfőn és kedden délután meg volt engedve, megtették a feljelentést, az egyetértést és ünnepet ilyen különös módon értelmező egyének ellen.

  1923. május 12. Tűz a Csángótelepen a kolumbácsi legyek miatt.
  Folyó hó 11-én, pénteken délután 4 órakor az újtelep legutolsó házának istállójában tűz ütött ki. A tüzet a kolumbácsi legyek elleni füstölés okozta, amennyiben a tehenek mellé helyezett tűztartó edényt az állatok felrúgták s az istálló így tüzet fogott. Tíz perc alatt az egész ház leégett, mivel csak egy 7 éves kisgyerek volt otthon, úgy hogy a kivonult tűzoltóságnak már nem akadt dolga.
A ház tulajdonosa Daradics Gergely, akinek, tekintettel arra, hogy a padláson gabona és ruhanemű volt, körülbelül 30.000 lei kára van. A nagyszámú család szerencsétlensége mindenütt részvétet keltett. A gyűjtést Domokos Lázár újtelepi bíró megindította, ami elől, reméljük, a város polgármestere sem fog elzárkózni

  1924. január 19. Tűz a csángótelepen.
F. hó 17 én, csütörtökön este fél 8 órakor a dévai csángótelepen tűz ütött ki. A tűz Kásler Ádám csángógazda csűrjét és istállóját hamvasztotta el.

                                                                                                          Telepi hősi halottak

1924. február 9. A dévai csángó ifjúság színielőadása.
Mint már megírtuk, a dévai csángó ifjúság f. hó 16-án este Szigligeti Ede „A csikós" című népszín¬művét fogja előadni. Előadás után tánc lesz reggelig. A csángók legújabb vállalkozása iránt az egész városban nagy az érdeklődés.

  1924. február 23. „A csikós" Déván.
  A dévai csángóifjúság színielőadása. Folyó hó 16-án, szombaton a dévai csángók régi szokásukat elevenítették föl és ismét a színpadra léptek. Ez alkalommal Szigligetinek
  „A csikós” című népszínművét vitték színre. Közönség éppen elég volt, bár a városiak jórésze távol tartotta magát az előadástól. Általában véve az előadás nívója nem érte el azt a magasságot, ahová a csángók már felküzdötték magukat. Az igaz, hogy jórészben rendezési hibából származott ez, de csak jórészt, mert egy része a szereplőkön is múlott.
  Először kell megemlékeznünk Zsók Fábiánról, aki Andris bojtár szerepében igazán művészi alakítást nyújtott. A kiváló műkedvelő, úgy látszik, elemében volt, mert oly valószínűen, természetesen és valósággal kidolgozottan adta a szerepét, hogy arról még a legszigorúbb kritikus is csak az elismerés hangján emlékezhetik meg. Hangja is teljes tisztaságában és kellemességében érvényesült, úgy, hogy a közönség mindig megtapsolta.
Semmivel sem maradt mögötte Zsók István, aki Márton csikóst alakította. Ô is olyan természetesen és annyi magyar temperamentum¬mal mozgott a színpadon, hogy játékát a közönség a legteljesebb mértékben élvezte. Neki és Zsók Fábiánnak úgy talált a szerep, hogy egészen hozzá is nőttek. Látszott rajtuk, hogy a lelkűket adták s nemcsak szavakat szavaltak. Özvegy Karvalyné szerepében Czirják Violát láttuk, akinek intelligenciája teljesen jól alakította a szerepet, azonban a rutin még hiányzik belőle. Több rutinnal nagyon jó műkedvelőnk lesz. Különben úgy hallottuk, a kezdeményezés és a tanítás érdeme is az övé.
  Nehéz szerepe volt Borbély Ferencnek, aki Bencét alakította. Borbély régi és nagyon jó műkedvelő, de nehéz szerepe még őt is próbára tette. Műkedvelői mértékkel mérve nagyon jól megállotta a helyét, de szerepe olyan volt, hogy a szemlélő akaratlanul is többet kellett, hogy várjon tőle.
Kásler Ilona, mint Rózsi volt igen jó. Hangja azonban gyenge s így nem érvényesült. Játékán is az első szereplés hidegsége ömlött el. Jó műkedvelő válhatik belőle. Meg kell még emlékeznünk Pap Károlyról, aki Szárnyait adta, Lovász Gergelyről, aki Kiss Bálintot alakította és Kozma Lajosról, aki Asztolf szerepében föltétlenül erősebb játékot kellett volna, hogy produkáljon. Ezt különösen azért jegyeztük meg, mert az előadás általa sokat nyert volna.
  Kisebb alakításokkal szerepeltek: Szőts Etus, Daradics Ferenc, Lovász Ferdinánd, Csobot Ferenc, Zsók Gergely, Daradics György, Lovász Ferenc, Bot Regina, Daradics Györgyné, Szitás Lojzi, Palkó György, Gergely Ferenc és Zsók József.
Előadás után táncmulatság volt, amely a reggeli órákig tartott.

  1924. április 5. Kártalanítás a dévai csángó gazdáknak.
  A minisztertanács határozata alapján a napokban a kormány a subprefectura útján 14 720 leu kártalanítási összeget küldött Déva városának, hogy azt azok között a dévai csángógazdák között osszák szét, akiknek a múlt évben a kolumbácsi legyek által érzékeny veszteségük volt a marhaállományban. Az összeget Varga János, Zsók Gergely, Katona József, Balázs Szilveszter, özv. Csernik Jánosné és Forrai Jakab csángó gazdáknak fogják kiosztani.

  1924. június 7. Elesett hősök emlékünnepe.
  Csütörtökön, f. hó 5-én volt a háborúban elesett hősök emlékünnepe. Ez alkalommal az egész város zászlódíszt öltött s egész napon át általános munkaszünet volt.
  Délelőtt 9 órakor az összes felekezetek templomában istentisztelet volt, ami után a templomokból a piactérre vonultak az összes iskolák növendékeivel együtt, a piacon a katonaság várta az egyházakat és a közönséget, hogy a temetőkbe vonuljanak az elesett hősök sírjainak megkoszorúzása végett. 10 órakor elindult a menet a temetőkbe.
  Elsőnek a görög-keleti temetőbe mentek, ahol Duma görög-keleti lelkész és még mások mondtak beszédet. Ezután megkoszorúzták a 12 hősi halott sírját, s a katonaság takarodót fújt háromszor. Az első a 12 hősi halottnak, a második a tömegsírban levő hősi halottaknak, a harmadik pedig az eltűnteknek szólt. E megható jelenetet minden temetőben megismételték.
  A katholikus temetőben az ott nyugvó 53 hősi halott sírját, a református temetőben 6 hősi halott sírját s az izraelita temetőben 4 hősi halott sírját koszorúzták meg s mindenütt szép beszédeket tartottak. E kegyeleti ünnepi program mindenütt szépen és simán folyt le s a közönség és katonaság teljes mértékben átérezte ennek a napnak gyászos, de egyben felemelő voltát.

  1925. február 7. A dévai csángóműkedvelők színielőadása.
Az „Amit az erdő mesél” népszínmű sikere. A csángóműkedvelők múlt hó 31-én, szombaton esti 9 órai kezdettel színielőadást rendeztek a városi színházban. Ez alkalommal az „Amit az erdő mesél címü három felvonásos népszínmű került színre teljes anyagi és erkölcsi siker mellett.
Jólesően kell megállapítanunk, hogy a csángók most se maradtak el a megkívánt mértéktől. A szereplők valamennyien nagyszerűen játszottak. Zsók István úgy mozgott a színpadon, mintha valóban ő lett volna Bacsó János, akinek szép leányáért folyik a harc. Bugyi Viktória, aki már nem egyszer gyönyörködtetett játékával, Kató szerepében kifogástalant nyújtott. Az erdészt Daradics György alakította s ebben a szerepben, bár elég nehéz volt, jót produkált. Valamivel talán határozottabb lehetett volna.
  Mint bíró, Lipinka Ferenc nyújtott kiválót s Szitás Pál Dóka Jancsi alakításával teljesen rászolgált dicséretünkre. Nem feledkezhetünk meg Both Imréről sem, aki mint Ignác valóban kifogástalan volt. Bár először lépett színpadra, szinte rutinnak nevezhető nyugodtsággal és kidolgozással játszott. B. Kovács Teréz Zsuzsika szerepét vállalta s ebben derekasan meg is felelt vállalkozásának. Mint Tűrje Tóbiás Zsók Gergely, mint Bora János Zsók József nyújtott kiváló kabinet alakítást. A többi szereplők is ambícióval és tehetséggel játszottak s hogy egy kalap alatt említjük őket, ez nem azért van, mintha rosszabbul játszottak volna, hanem azért, mert szerepük a darabban nem volt olyan nagy, így dicséretet érdemelnek: Dávid Mari (Basáné), Daradics Fábián (erdőkerülő), Salamon András, akit kettős szerepben láttunk (öreg ember és csendőr) Daradics Erzsi (öreg asszony) és a három cigány szerepében Sebestyén Mihály (prímás), Sebestyén Fábián (kontrás) és Sebestyén János. A cigányok s a süket asszony nem kevés derültséget keltett a nézőtéren. Rendezés, díszletezés nagyon jó volt. Zökkenőt sehol sem tapasztaltunk. A párbeszédek, műkedvelőknél szinte szokatlan bevágással, kifogástalanok voltak. Bugyi Viktória énekszámait még külön is meg kell dicsérnünk.
  A betanítás és rendezés nehéz, de jelenleg sikeres munkájáért Titz Ferencet illeti dicséret, aki fáradtságot és időt nem kímélvé munkálkodott azon, hogy a csángó ifjúság nagyszerű tehetségeiről még egyszer tanúságot tehessen.
  Örömmel jegyezzük fel, hogy Panaitescu szenátor, aki szombaton délelőtt érkezett Dévára, szintén résztvett az előadáson s tetszését nyilvánította a látottak felett.
  Előadás után a Kaszinó emeleti helyiségében tánc volt, amely valóban a legjobb hangulat¬ban a reggeli órákig tartott.

  1925. október 17.
  A dévai csángóműkedvelők közelebbről a városi színházban műkedvelő előadást fognak tartani, mely alkalommal egy kiváló magyar darab kerül színre.

  1925. október 17. Pórul járt szekeres.
  F. hó 9 én este Bartis Antal szekerével kifelé igyekezett a Csángótelepről, tűzoltói szolgálatába akarván menni. Szerencsétlenségére azonban szembejött vele a Déva 107-es autó, amely, mivel nem volt lámpával ellátva, neki ment a sötétben Bartis Antal szekerének. Az utasok az autóból kiszállva még meg is verték a pórul járt gazdálkodót. A telepi házakból azonnal gyertyával siettek a helyszínére s megnézvén az autó
számát, megtették a feljelentést az autósok ellen.

  1925. december 12. A dévai telepesek figyelmébe!
  Több helyről értesülünk, hogy a dévai csángótelepen az a hír terjedt el, hogy új kisajátítás van tervbe véve, mely esetben az egyes telepeseknek csupán 4 holdnyi terjedelmi birtok lenne meghagyva.
  Mi a magunk részéről azt hisszük, hogy ez a riadalmat keltő hír vagy félreértésen alapulhat, vagy túlzás, vagy: még inkább a jövő választásokkal kapcsolatos tendenciózus híresztelés, mely esetleg megfélemlítési célokat szolgálhat, mivel jogi szempontból kétszeri kisajátítást lehetetlennek tartunk! Mindenesetre nyilvántartjuk az ügyet, s felhívjuk rá a Magyar Párt dévai tagozatának a figyelmét, kérve, hogy sürgősen nézzen utána hivatalosan a dolognak, hogy jövő számunkban már po¬zitív tényekről számolhassunk be, s az esetleges szükséges lépések mielőbb megtehetők legyenek

  1926. május 8.
  Alulírottak közhíré tesszük, hogy Zsók Lajos, Déva csángótelepi lakos, üzlettárs, a forgásban levő téglateleppel egyedül, nélkülünk szabadon nem rendelkezik, arra vonatkozólag semmi üzletet nem köthet, feljogosítva nincs, érte semminemű felelősséget nem vállalunk, neki sem szóbeli sem írásbeli megbízást nem adtunk és nem adunk,
Déva, 1926. Május 4-én.
Strucskó József és Strucskó Ferenc

  1926. május 8. Kérelmünk a dévai postahivatalhoz.
  A közönség köréből azt halljuk, hogy a dévai csángótelepre nem kézbesítenek postát. Felkérjük ezért a dévai postahivatal érdemes főnökét, hogy, amennyiben ez a hír tényleg megfelelne a valóságnak, szíveskedjék intézkedni, hogy a csángótelepre is rendesen és rendszeresen kézbesítsék ki a postát. Erre annál is inkább szükség van, mivel semmi ok nincsen az ellenkezőjére, és mert a csángótelep is megkívánhatja, hogy a postáját rendesen kikézbesítsék. Reméljük, hogy eme szerény kérésünket meg fogja hallgatni a dévai postahivatal.

  1926. július 4. Fölfordult az egyik dévai autóbusz.
  A dévai csángótelep végénél levő úgynevezett horgosi kanyarulatnál a napokban könnyen végzetessé válható autóbusz szerencsétlenség történt. Az autóbusz nagy sebességgel haladt s az útkanyarulatnál a soffőr vigyázatlansága folytán felborult. Az autóbuszban 7 utas ült, akik közül az egyek súlyos sérüléseket szenvedett, a többieknek, szerencsére, semmi bajuk nem történt. Az autóbusz baloldali első kereke és az üvegrész pozdorjává tört.

  1926. október 23.
  A szerencsétlen flótás Farkas Mihály vajdahunyadi fiatalember f. hó 22-én szabadult ki a dévai ügyészség fogházából, ahol lopás miatt kiszabott 4 hónapi büntetését ülte le.
  Kiszabadulásának napján azonban ismét lopásra vetemedett. Sebestyén József csángó gazdától ellopott 26 méter vásznat és 2 kgr. 300 gr. pamutot. Betört még Both Sándorhoz, Jelerauna és Joózsa Istvánékhoz, amely helyekről régi holmikat vitt el.
  Az értékesíthető dolgok egy részét Creciun Dumitrunál eladta 600 leiért s a pénzt még az este elitta és elkártyázta. Kozma Lajos csángó telepi vendég¬lősnél is járt, ahol úgy adta ki magát, hogy Vakarestiből jött fogoly, ahol, mint bolseviket zárták le. Kozmának a dolog gyanús volt s felhívta rá a rendőrség figyelmét, amely rájőve a lopásokra, azonnal letartóztatta és átadta az ügyészségnek. A szerencsétlen flótás mindössze tehát csak egy nap és egy éjjel volt szabadon. Most ismét elmélkedhetik az enyém- tied törvényről a dutyiban.

  1926. december 25.
  Műkedvelői előadás. A dévai csángó ifjújág január 22-én a városi színházban este 9 órai kezdettel a Fehér Anna c. népszínművet fogja előadni. A csángók előadása iránt általános az érdeklődés.

  1927. április 23. Egy csángó gazda tragédiája.
  Április 11-én csütörtökön délután 7 óra körül a régi Csángótelepen ifj. Székely József csángógazda háza kigyulladt. A tűzoltóság azonnal kivonult, azonban a tűz olyan hamar terjedt el, hogy a tűzoltói munka éppen csak a házban levő bútorok megmentésére és a tűz lokalizálására szorítkozott.
  A szerencsétlen csángó embernek elégett csekély bútorán kívül mindene, háza csűrje a gabonával együtt, istállója és hintója, így hogy most teljesen kenyér nélkül áll. A tűz keletkezésekor a család a mezei munkával volt elfoglalva. A tűz keletkezésének kiderítése végett a vizsgálat megindult. A szerencsétlenül járt család felsegélyezésére gyűjtés indult, felkérjük ezért mi is olvasóinkat, hogy minél többen adakozzanak acélból, hogy a tüzeset miatt tönkrement család valahogy lábra állhasson. Adományokat lapunk kiadóhivatala is elfogad és hírlapilag nyugtáz.

  1927. június 11. Értesítés!
  Alulírott Salamon Jakab dévai lakós f. évi június hó 3 án megvettem Kozma Lajosnak Déván a Csángótelepen, Principele Carol út 108 szám alatti fűszer- és vegyeskereskedését s kérem az összes hitelezőket, hogy az üzlettel szemben fennálló követeléseiket nálam legkésőbb nyolc nap alatt bejelenteni szíveskedjenek, mert az ezen határidőn túl bejelentett követeléseket tudomásul nem vehetem. Déva, 1927. június hó 5.
Tisztelettel, Salamon Jakab.

  1927. július 23. A tűzjelző sziréna jelzései.
  A dévai tűzoltóság parancsnoksága a városi tanácsai egyetértésben a várost kerületekre osztotta és minden kerületnek más-más jelzést állapított meg. Ez azért vált szükségessé, hogy a lakosság és a tűzoltóság tudja a jelzésből is, hogy a város mely részén van körülbelül a veszedelem…
…Külön kerületet képez a Csángótelep, amelyet a telepnél levő és az országútnál átmenő iparvasúti sínpártól (a kicsi üzlettől) számítunk a Principele Carol utcára merőlegesen. A Csángótelep jelzése 1 hosszú.

  1927. november 12. Férjhez ment a dévai csángóprimadonna.
  Bugyi Viktória neve és személye valamennyi dévai előtt ismeretes. Ő a mi csángóprimadonnánk, aki valóban nem mindennapi készséggel és tehetséggel szerepelt műkedvelői előadásainkon. Most örömmel jelenthetjük, hogy október 31-én férjhez ment Bajkor József dévai asztalosmesterhez.

  1927. november 26.
  Elfogták a hunyadmegyei templomrablások tettesét című múlt heti számunkban megjelent hírrel kapcsolatosan közölnünk kell, hogy — mint most utólag értesülésünk —Balog Péter nem dévai csángó földmives, hanem bukovi¬nai napszámos, aki csak most telepedett Dévára. Viselt dolgaiért már Bukovinában is börtön¬ben ült.

  1928. július 7. A dédácsi parkünnepély.
  A dédácsi kerti mulatság egyre nagyobb méreteket ölt. Folyó hó 5-én tartotta meg a rendezőség a helyszínén a terepszemlét. Sikerült megállapodni egy olyan parkrészletben, amely egymagában is gyönyörködtetheti a közönséget. Itt állítják majd fel a sátrakat egymás mellett lévő több olyan tisztáson, amelyet évszázados fák árnyékolnak, úgy, hogy a nap melegétől és esetleg az esőtől is menedéket talál. Közelében terül el az a kaszáló, amelyen László János telepes gazda vezetése alatt és a katonazenekar hangjai mellett, a 100 tagú bandérium felvonulást, a lóversenyt megtartják. A felvonulás és a lóverseny pont délután 2-kor veszi kezdetét. A közönség kényelmes elszállításáról a rendezőség gondoskodott.

  1928. július 19. Hunyadmegye magyarságának impozáns ünnepe Kazinczy kedvenc fái alatt, a dédácsi-parkban (részlet)
  (Piski, július 17. Saját tudósítónktól.)
  A piskii állomás közelében, mintegy 60 holdnyi területen terjed el a históriai nevezetességű Dédácsi-park, melynek százados fái alatt, a rettentő kánikulai hőségben, mintegy nyolcezer ember hullámzott fel-alá vasárnap, hogy — a csaknem demonstráció számba illő népünnepélyen — erkölcsi és anyagi támogatásával járuljon hozzá a Déván építendő magyar kultúrház alapjához. Tudvalevőleg a dévai magyar kaszinót, a magyar színházai és az összes magyar kulturális intézményeket elvették a magyarságtól s most a dévai magyarság dr. Leitner Mihály, tagozati elnök ügybuzgó vezetése mellett egy nagyszabású magyar kultúrház építését vette tervbe s az anyagi alap megteremtésére rendezte a dédácsi magyar népünnepélyt is.
  A nagy anyagi sikerrel záruló népünnepély tiszta jövedelméből a dévai kultúrházon kívül tekintélyes anyagi segélyezésben fog részesülni a szászvárosi Kun-kollégiumi elemi iskola vármegyei magyar szegény tanulókat segélyezőalapja is.
  Sajnos, hogy a nagy hőség mellett az ünnepély programpontjai nem folyhattak le a megállapított sorrendben, de így is feledhetetlen látvány volt a dévai és Cserna-menti csángók, továbbá a Lozsád, harói árvalányhajas, magyarruhás, Árpádkori ősfoglalók utódainak lovas bandériumában gyönyörködni Kazinczy Ferenc kedvenc fái alatt, amint lóversenyre ügettek a százados parkban…

  1928-11-19. Műkedvelő előadás Déván.
  Dévai tudósítónk jelenti: A dévai katholikus egyház kitűnő műkedvelőivel színre hozta Déván Farkas Imre híres operettjét, a Túl a nagy Krivánon-t. Az előadás a legszebb siker jegyében folyt le, a szereplők egytől egyig a legkiválóbbat nyújtották. Itt említjük meg, hogy a dévai zsidó fiatalság november 17-én tartott műkedvelő előadást, a dévai református és a szászvárosi református dalárdák pedig december 8-án tartanak közös dalestélyt. Meg kell még emlékeznünk a dévai magyar ifjúság törekvéséről is: ez év karácsony másodnapján, Tompa Mihály halálának évfordulója alkalmából, Tompa-emlékünnep et fognak rendezni változatos műsorral.

  1928. december 8. A dévai Magyar Párt bizottságai.
  Az Országos Magyar Párt dévai tagozata, az új szervezeti szabályok értelmében eszközölt megalakulás óta, november 29-én tartotta első választmányi ülését, szinte valamennyi választmányi tag jelenlétével.
  Az ülést Dr. Leitner Mihály elnök nyitotta meg, aki melegen üdvözölte azokat a tagokat, akik újonnan választattak be a választmányba: de kitüntető melegséggel és büszkeséggel üdvözölte a megjelent Hegedűs Pétert és Rácz Lajost, az új választmány két új munkástagját, akik — úgymond — szívük sugallatára hallgatva, megtalálták azt a helyes utat, amelyen haladniok kell.
  Az üdvözlés után a választmány lelkesen megéljenezte a két munkástagot. Ezután megalakították a következő bizottságokat:
Kultúrbizottság. Elnök: Göllner Károly. Tagok: dr. Issekutz Gergely, dr. P. Imets Károly, Bitay Béla, dr. Lengyel Zoltán, dr. László Lázár, dr. Márton Adof.
Gazdasági bizottság. Elnök: Csulay Lajos. Tagok: Antony Sándor, Szente János, Zsók Fábián, László János, Pap Adolf, Visky Lajos, Györffy Márton.
Politikai bizottság Elnök: dr. Meskó Miklós. Tagok: dr. Glück Ede, dr. Martonossy György, Péntek Elek, Balog Géza, dr. Halász Andor, dr, Schulhof Zsigmond, Boros Károly, Kásler István.
Vigalmi bizottság. Elnök: Malárik Pál. Tagok: Rácz Lajos, Kálmán Lajos, Juhász Lajos. Becker Károly, dr. Kolosy Márton, Krupánszky János, Bubárnik Miklós.
Ifjúsági kultúrbizottság. Elnök: Joózsa István. Tagok: Szász József, Ercse Ferenc, Hollós Antal, Hegedűs Péter.
Diáksegélyző bizottság Elnök: Kovács László. Tagok: Breier Izidor, dr. Jánó József, Szombatfalvy Sándor, Aradi Ferenc, Zeitler Oszkár, Borbély Ferenc.
  Miután még a választásra vonatkozólag beszéltek meg egy s más teendőt az ülés véget ért.

  1928. december 15. Megalakult a dévai Csángó Gazdakör.
  A dévai Magyar Párt vezetősége munkásságának egyik legfontosabb feladatául ismerte el a dévai csángó-magyarok politikai, társadalmi és gazdasági megszervezését. Dr. Leitner Mihály dévai tagozati elnök dicséretes munkája révén ez a szándék rendre-rendre a teljes megvalósulás stádiumába lép. Ennek a minden tekintetben elsőrangú fontosságú munkának most egyik jelentősebb étappéjáról számolhatunk be.
  Szombaton, december 8-án a Magyar Párt választói propaganda-gyűlésén, amelyen az egész Csángótelep apraja-nagyja részt vett, megalakították a Dévai Csángó Gazdakört. Elnöknek az eddig is vezető szerepet játszó Borbély Ferenc gazdakereskedőt választották meg. Az előkészületi munkák annyira befejezést nyertek, hogy a most megalakult Gazdakör már helyiséggel is bír. Ugyanis dr. Leitner elnök a Csángó-telepi Hitelszövetkezet útján — amelyet szintén kiemelt szűk köréből s valósággal fellendítette — házat vétetett, amelyben a Szövetkezeten kívül az óvoda s a Gazdakör talál elhelyezést.
  A helyiség tehát lehetővé teszi a Gazdakörnek s a dévai Magyar Párt vezetőségének, hogy a téli szezon ideje alatt a Kör helyiségében gazdasági és kulturális előadásokat tartsanak.
  A dévai csángó magyarságnak a szorosan vett város magyarságához eddig talán csak nagyon gyenge mértékben fennálló kapcsolata megerősítéséhez a legelső feltétel meg van. Felállíttatott az a kulturális központ, amilyen központra minden város, falu és külön csoportnak, mint Déván a Csángóság, szüksége van. Ennek a központnak a fellendítése a dévai csángóságon fog múlni. Azt hisszük, nem fogunk bennük csalatkozni.

  1929. január 2. A dévai Tompa-ünnepély.
  A dévai Magyar Ifjúsági Kultúrcsoport szombaton este rendezte meg nagyszabású Tompa-ünnepélyét a városi színházban. Az ünnepély, amely mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben a legfényesebben sikerült, Erkel Ferenc „Hunyadi László“ nyitánnyal vette kezdetét, amelyet Sarkadi Elek kitűnő vezetése mellett a dévai 4-ik határőrezred és a dévai filharmonikusokból alakult szimfonikus zenekar játszott művészi tökéletességgel.
  Az ünnepély második és legkimagaslóbb pontja volt dr. Pál Árpád ünnepi beszéde, amelyet a publikum mindvégig fokozott figyelemmel és érdeklődéssel hallgatott, percekig tartó tapssal tüntetve ki a kiváló szónokot. A dévai csángó dalárda nagyon szép énekszáma után Szemmenyei Emim szavalta el Tompa „Az öreg szolga” c. versét sok átérzéssel és előadói készséggel. Az „Udvari négyes” táncszám osztatlan tetszést váltott ki. Szünet után a dévai Magyar Dalárda éneke (A madár fiaihoz) gyönyörködtette a közönséget, majd Bokor Béla szavalata (Levél egy kibujdosott barátom után) aratott őszinte sikert.
  Inczédy-Joksman Ödön magyar népdalai felejthetetlen emléket hagytak a közönség szívében, amely szűnni nem akaró tapssal ünnepelte a kiváló szereplőt. A gazdag műsorú ünnepélyt Tompa virágregéinek élőképekben való bemutatása zárta be. Előadás után a kaszinóban táncmulatság volt, amely páratlanul vidám hangulatban reggelig tartott.

   1929. február 2. Dévai kultur-krónika. Mit dolgoznak a dévai kisebbségi kulturális szervezetek?
  Egy kis bevezetés. Ha jól emlékszem, 1923-ban vagy 1924-ben emeltem fel szavamat e lap hasábjain a dévai kulturtespedés ellen. Cikkemre Dr. Horváth Dezső zongoraművész és zeneszerző válaszolt, aki azt igyekezett bebizonyítani, hogy manapság a kultúra iránti érzék valósággal elveszett, az emberek nem áhítoznak a kultúra üdítő és tápláló vizet szolgáltató forrására, s felemelő szavam csak olyan hatást ér el, mint a mocsaras tóba dobott kő, amely ilyenformán nem vethet gyűrűket maga körül.
  Sajnos, akkor Dr. Horváth Dezsőnek nagyon igaza volt. Azonban csak egyrészről. Abban volt igaza, hogy a ledobott kő nem vetett gyűrűket a felszínen. Mert a lelkek mélyében bizony nagyon sokáig rezgő gyűrűk hullámzottak. De a felszínre nem engedték még őket. Nem volt ahhoz sem kedv, sem akarat, sem idő, sem alkalom, mert a viszonyok a magyar lélekre olyan erős nyomással nehezedtek, hogy a saját háza küszöbéről nem igen távolodhattak el ezek a gyűrűk még akkor sem, ha a lelkek mélyén nagyon erősen is hullámzottak. De hogy megvoltak, mutatja a ma.
  Ma hála istennek Déván a kisebbségek körében mindenütt megindult a munka. Az alábbiakban egy kis terepszemlét fogunk tartani erről a munkáról. A sorrend nem jelent nívó vagy fontossági sorrendet, hiszen minden kultúrcselekedet egyformán elsőnek való. A dolgok rendje azonban az, hogy nem tehetünk mindent előre, tehát bizonyos sorrendben kell tárgyalnunk azokat. Mit csinál a Magyar Párt?
  A Magyar Párt agilis ifjúsága, mint a múlt évben is, vasárnaponkint előadó délutánokat tart. Ezeken a délutánokon az ifjúsági szereplők irodalmi, történelmi, filozófiai és művészeti előadásokat tartanak igen szép hallgatóság előtt. Aki egyszer részt vett az ilyen előadó délutánon, az láthatta, hogy a kultúra tényleg vonz, hogy a magyar ifjúság ma is teljes tudatában van annak, hogy a kultúra milyen fontos fegyver manapság a fennmaradhatás harcában.
  Legújabban ezeket a délutánokat a csángótelepre is kiterjesztették. Hozzá tartozik ehhez az, hogy az ősszel megalakult a Csángótelepen a Csángó Gazdakör. Dr. Leitner Mihály, dévai Magyar Párti elnök segítségével az előtt a Csángótelepi Hitelszövetkezet házat vett magának s ebben a házban nyert elhelyezést a Gazdakör is az óvodával együtt. Így hát a helyiség is biztosítva volt és van. Itt folynak le a dévai magyar ifjúság által tartott előadások.
  Az első ilyen előadást jan. 20-án, vasárnap tartották meg, amely alkalommal Glück Imre, az ifjúsági csoport titkára irodalmi és Szörényi Béla történeti előadást tartott. Azóta még több előadás volt. A csángó fiatalság a legnagyobb fokú érdeklődéssel viseltetik eme előadások iránt, amelyeknek nem csak az a haszna van, hogy a csángófiatalság nevelése kiegészítést nyer, hanem elsőrendű fontosságú abból a szempontból, hogy a telepi csángóság szervesen belekapcsolódik a városi magyarság társadalmi és kulturális életébe, ami a Magyar Pártnak már régen megvalósítandó kultúrcélja volt.

  1929. február 6. A dévai Magyar Párt vette kezébe a csángóság kölcsönszerzési ügyet. (Déva, február 4.).
  A dévai csángó magyarság kivándorlási mozgalmával s a földvételhez szükséges kölcsön ügyével a dévai Magyar Párt választmánya a napokban foglalkozott. A nem mindennapi eset megtárgyalása adnák az eredménynek a leszűréséhez vezetett, hogy a csángók elszegényedési folyamata és a földek lassú elvesztése nem helyi baj, hanem országos tünet, miért is a választmány kimondta, hogy országos akció megindítása végett a párt központját fogja megkeresni.
  Az utóbbi évek gazdasági nyomorúsága és különösen a földművelőkre nehezülő különösen súlyos körülmények oda juttatták, a romániai magyar kisgazdák legnagyobb részét, hogy vagy nagy adósságokkal küszködnek s alig-alig tudják magukat egyik napról a másikra fenntartani, vagy pedig lassan-lassan és részletekben földjeiket kénytelenek eladni.
  Ezért a Magyar Párt dévai tagozata tudatában van annak a hatalmas veszedelemnek, amely ilyen súlyos helyzetben a kivándorlás által érheti nem csak a dévai csángó magyarságot, de az egész erdélyi magyar kisebbséget, feltétlenül szükségesnek tartja országos akció szervezését arra nézve, hogy az ilyen súlyos helyzetben lévők panaszai, bajai és kérelmei napvilágra jöjjenek s a segítés munkáját a magyarság hivatalos szervezete, megkezdhesse.
  A dévai csángók ügyében pedig kimondta, hogy azt vizsgálat tárgyává teszi s minden lehetőt el fog követni, hogy a csángók elfogadható kamatú kölcsönt tudjanak kapni. Mindenki érezheti, hogy m ilyen hatalmas horderejű a Magyar Párt dévai tagozatának határozata. Egyúttal azonban azt is éreznünk kell, hogy az erdélyi magyarság milyen reményeket fűz az országos akció sikeréhez.

  1929. március 16. A dévai csángóság története.
  László János dévai csángótelepi gazda megírta a dévai csángótelepi magyarság történet. Ebből megtudjuk, hogy a csángók a székelységnek tulajdonképpen elszármazott töredékét képezik, akik szaporaságuk miatt újabb és újabb területeket foglalnak el. A kiváló, érdekes és minden dévai magyar embernek szükséges tanulmányt szerzője holnap, a csángótelepen d. u. 3 órai kezdettel megtartandó kultúrdélutánon fogja felolvasni. A csángótelepi fiatalság teljes létszámban ott kell, hogy legyen.

  1929. március 30.
  A dévai csángóság története. A dévai csángóság történetét, amint azt már jeleztük, László János dévai csángógazda megírta. Munkája azonban csak úgy lesz egész és teljes, ha a történetre vonatkozó minden adatot feldolgoz, ezért arra kérjük azokat, akik valami erre vonatkozó forrásmunkával rendelkeznek, hogy adják át a Dévai Magyar Pártnak. A könyv ugyanis még változtatható formában van. Minden valószínűség szerint a Dévai Magyar Párt fogja kiadatni, ha csak nem akad mecénás, aki a költségeket önként magára vállalná.

  1929. július 6. A hunyadmegyei Magyar Párt új vezetősége.
  Miután még Dr. Meskó Miklós javaslatára a zárszámadások felülvizsgálását s a költségvetési előirányzat elkészítését az új intézőbizottság hatáskörébe utalják, Cs. Lázár László elnök enunciálja a közgyűlési választást, amely sze¬rint a hunyadmegyei Magyar Pártnak új vezetősége a következő:
  Elnök: Cs. Lázár László. Alelnökök: Csulay Lajos és Dr. Meskó Miklós. Főtitkár: Dr. Jánó József. Jegyző: Joózsa István. Pénztáros: Antóni Sándor.     Ellenőrök: Bramberger Antal és Ráday Ferenc.  
  Az országos nagygyűlési kiküldöttek: Borbély Ferenc dévai csángógazda, Keresztes János lelkész Brád, Gróf Kendeffy Gáborné, Csulay Lajos, Dr. P. Imets Károly, Bede Sándor Szászváros, Mitterhuber Rezső Petrozsény, Csulak Ferenc Hátszeg, Dr. Schulhof Zsigmond Déva és Weress Béla Lupény,
A vármegye intézőbizottságának újonnan választott tagjai a következők lettek: Göllner Károly, Bencsik Zsigmond, Dr. Leitner Mihály, Dr. Apáthy Árpád, Dolcsig János, Dr. Schuller Frigyes, Bitay Béla, Dr. P. Imets Károly, Dr. Issekutz Gergely, Kovács László, Dr. Halász Andor, Péntek Elek, Dr. Glück Ede, László János, ifj. Cs. Lázár László, Dr. Martonossy György, Mara István, Agárdy Gábor, Gróf Horváth Tholdy István, Ocskay István, Cs. Lázár Lászlóné, Imets Irén, Bereczky Ilonka, Gróf Horváth Tholdy Rudolfné, Bencsik Zsigmondné, Símén Béláné, Barcsy György Haró, Mihály Károly Brád, Hofbauer István Kőrösbánya, Szentgyörgyi Mihály Alpestes, Dési Lajos Csernakeresztúr, Kerekes Árpád Bácsi, Hoboth József esperes Piski, Farkas Béla Sztrigyszentgyörgy, Ferenc Béni Lozsád, Pap András…

  1929-12-14/286. szám.
  Eltemették Csulay Lajost, Hunyadmegye utolsó magyar alispánját. Déváról jelentik: A dévai magyarság megható és impozáns részvéte mellett, kedden délután temették el Csulay Lajost Déván. A dévai csángótelep testületileg vett részt a temetésen, ezzel is bizonyságát adva annak a szeretetnek, amely Csulayban minden magyar testvérével szemben élt. A Magyar Párt külön koszorút helyezett a sírjára s a sírnál dr. Janó József főtitkár mondott búcsúbeszédet a Magyar Párt nevében, amely külön gyászjelentést is bocsátott ki a haláleset alkalmából.

  1930. január 11. A Csángótelepen villanyvilágítás lesz.
  Az interimár bizottság csütörtöki ülésén foglalkozott Palkó László, valamint Csoboth Lajos és T-sai csángótelepi lakósok kérésével és elhatározták, hogy a Berthelot-utcában 3 lámpát fognak felállítani, s a Dr. Gróza Péter, Petroasa s Elisabeta utcák villanyvilágítására vonatkozólag a villanyteleptől árajánlatot fog kérni.

  1930. február 22. Mulatság a csángótelepen.
  Március 2-án délután 2-től reggel 4-ig és 3-án este 7-től reggel 4 óráig a csángódalárda mulatságot rendez a szövetkezet és iskola helyiségében. A mulatság tiszta jövedelmét a katholikus templom festési alapjára fogják fordítani.

  1930. március 1. A jelölések Déván. (kivonat)
  Déváról jelentik: A dévai kisebbségi választási blokk csütörtökön nyújtotta be listáját a dévai törvényszéki elnökhöz. A listán a magyarok, a szociáldemokraták, a németek és cionisták következő jelöltjei szerepelnek: Meskó Miklós dr. magyar, Borbély Ferenc magyar, Lőrincz Jenő dr. cionista, Schumann Ernő német, Chioroan Aurel szociáldemokrata, Benczik Zsigmond magyar, Péntek Elek magyar, Fritz Emil német, Szőcs Jakab magyar, Hegedűs Péter szociáldemokrata, László János magyar, Dolcsik János magyar, Werner Rudolf cionista, Kovács Károly ma¬gyar, Spák Alajos magyar, Jánó József magyar. A román pártok is beadták együttes listájukat. A magyar listának reménye van arra, hogy körülbelül hat jelöltjét bejuttatja a városi tanácsba.

  1930. március 19. Déváról jelentik: A hunyadmegyei városokban a magyarság a vasárnap lefolyt városi választásokon szép győzelmet aratott.
  Déván blokkba tömörültek a kisebbségek és megalakult a magyarok, németek, zsidók és szociáldemokraták választási kartellje, amellyel szemben a nemzeti parasztpártiak a liberálisokkal és averescánusokkal alakítottak román blokkot. A blokk részéről nem a legszimpatikusabb nyilatkozatok, sőt valóságos fenyegetések hangzottak el abban a tekintetben, hogy mindenképpen meg fogják akadályozni a kisebbségi polgárokat a leszavazásban.
  A szomszédos Haró és Herepe községekből a blokk hívei nagy tömegben jöttek be vasárnap a választásokra, azzal a szándékkal, hogy a dévai csángótelepen zavarokat inszcenáljanak s ekkor a csángótelepet zárják el a szavazástól. A terv azonban nem sikerült. Dimitriu tábornok és Alexandrescu csendőrkapitány minden dicséretet megérdemlő módon tartották fenn a rendet és a szavazóbizottságok elnökei is példás módon vezették a választásokat. A választás eredményeképpen a román blokk 1003, a kisebbségi blokk 741 szavazatot kapott, vagyis a szavazatok 41,74 százalékát. Ilyen módon a dévai városi tanácsnak hét kisebbségi választott tagja lesz. Négy magyar, egy zsidó, egy szász és egy szociáldemokrata, ezen kívül a római katolikus egyház képviselője, mint jog szerinti tag. A román nemzeti pártnak négy tagja lesz, mig a városi tanács többi tagjai liberálisok és averescánusok.
                                                          …
  Ps. Déván jól zajlott le, de Vajdahunyadon a választás napján a magyar listavezető Büchler Andor hunyadi ügyvédet bebörtönözték, a vasgyár összes munkásától elvették előzőleg a szavazócédulákat, és csak a választás végeztével adták azokat vissza. (Keleti Újság, 1930. március 22.)

  1930. augusztus 23.
  Dr. Meskó Miklós javasolja, hogy a Csángótelep kikövezését is vegye programjába a város, mire a tanács felhatalmazza Perian polgármestert, hogy a Csángótelep kikövezését alkalmas időben tűzze napirendre.

  1930. augusztus 28. Lóverseny Déván, szőrén megült lovakkal.
  A dévai magyar dalárda csángó-telepi osztálya jövő hó 7-én délután a dévai határban lóversenyt rendez, amelyet reggelig tartó táncmulatság fog követni. A lóverseny érdekessége, hogy a futtatás nyereg nélkül történik.

                                                                                        A menyasszony kikérése, 1906

1930. augusztus 30. A lóverseny a vásártéren lesz.
  Megírtuk múlt heti számunkban, hogy a Dévai Magyar Dalárda csángótelepi osztálya szeptemberi hó 7-én a strandon lóversennyel egykekötött mulatságot rendez. Tekintettel azonban arra, hogy a strandon sarjú van, s nem engedték meg a versenynek ott való megtartását, a rendezőség úgy tervezi, hogy a verseny a vásártéren le¬gyen. A lóversenyre előre felhívjuk a város közönségének figyelmét.

  1930. szeptember 13. A dévai nyeregnélküli lóverseny eredményei.
  Hétfőn délután fél 5 órai kezdettel tartotta meg a dévai magyar dalárda csángótelepi osztálya nagyszabású lóversenyét Déván, a nagy vásártéren, amelyen a megye minden részéből nagyszámban vettek részt, összesen 25 versenyző indult a versenyen, amely mindvégig szép látványt nyújtott. A verseny külön érdekessége volt, hogy a lovakat szőrén lovagolták. A részletes eredmény a következő: 1. Seiger Bernát dévai exportőr „Jupiter” nevű lova, lovagolta ifj. Dávid Gergely, 2. Gál Miki dévai mérnök „Lujza“ nevű lova, lovagolta Székely József, 3. Seiger Bernát dévai exportőr „Olga“ nevű lova, lovagolta Csoboth Antal. Mindhárom nyertes szép díszoklevelet kapott, azon kívül az I. díj nyertese 500 lejt, a II. díj nyertese 300 lejt és a III. díj nyertese 200 lej jutalmat kapott. A verseny lezajlása után táncmulatság volt, amely ritka jó hangulatban a reggeli órákig tartott. A verseny tiszta jövedelmét a dévai magyar dalárda csángótelepi osztályának javára fordítják.

  1930. november 22. Megkondult a lélekharang. Írta: LÁSZLÓ JÁNOS, gazdaköri titkár.
  Súlyos és reménytelen betegnek, a kegyes szívű hozzátartozók, megszokták húzatni a lélekharangot, hogy az Úr legyen irgalmas hozzá, könyörüljön meg rajta, elégelje meg szenvedéseit és szólítsa magához; azaz, hogy haljon meg. Ha meghalt, elsiratják, eltemetik, és harmadnapra elfelejtik. Csakhogy most egy olyan súlyos betegről van szó, aki ha meghal, milliók fogják megsiratni és soha, soha élném feledni. A mezőgazdák haldokolnak!
  Lélekharangjuk kötelét hárman is ráncigálják, hogy minél előbb dicstelen halállal múljon ki ez árnyékvilágból. A nagy adók, a 25—30%-os váltókölcsönök kibírhatatlan törlesztése, és e silány terméssel kapcsolatos gabona árak teljes leromlása, mely a végpusztulással fenyegeti. A kényszerűség-e, a meggondolatlanság-e avagy a rossz akarat szülte-e e súlyos betegséget? Nem tudni azt, csakhogy megvan, fojtogat és sürgős orvosi beavatkozás nélkül biztosan elpusztítja Románia egész gazdatársadalmát.
  A mezőgazdasági munkálatok őszi befejezésével szomorúan állapítjuk meg, hogy 1930 évi gazdálkodás eredménye nem hatot, hanem vakot vetett, mégpedig; sült vakot! S bár ez úgyszólván, általános az egész országban, mi csupán csak a helyi gazdáink, csángó-telepes gazdáink gazdálkodási eredményét ismertetjük ezidő szerint, mely eredmény idén a közepes eredmények közé sorozható és mégis megdöbbentő.
  Mielőtt a mérleget ismertetnők, fel kell említenünk azt, hogy az egész csángó közbirtokosságnak banktartozása van. A Csángótelepi Hitelszövetkezetnél 2,407.000 Lei. Idegen pénzintézeteknél 2,240.480 Lei. Összesen 4,637.480 Lei, (az előbbi 22%-ékos és az utóbbi 25—30 %-os kamattal) mely összeget a telepesek jelen időben művelés alatt létező földjeire, holdankint felosztva, egy holdra 3419 Lei megterhelés esik, a megfelelő kamatokkal. Nem is beszélve a takarmány terményekről, melyek ez évben alig adnak valamit, csupán csak megyénk két főterményének, a búzának és kukoricának a holdankinti terhét és hoza¬mát mutatjuk ki.
Egy hold búza terhelése, hozama.
2-szeri szántás……………....……………1200
1 q búza vetőmag ......................................400
gyomlálás, (6 napszámos à 80 Lei) …….480
aratás és behordás költségei…………….900
cséplési (vám és egyéb költségek)...……420
őrlési költség (6 q X17%-ék)……….……408
gazdasági eszközök fentartásából…..….420
háztartás költ, (só, petr., gyufa, fa stb.)..650
egyenes adóból (átlag számitva)………125
pótadó (átlag számitva)……………….....56
banktartozásokból………………………3419
Összesen: 8419 Lei
Hozam: 600 kgr. búza, à 400 Lei 2400
szalma és polyva……..350
Összesen: 2750 Lei
Ráfizetés 5669 Lei

Egy hold kukorica terhelése, hozama.
szántás.......................................................600
vetőmag.....................................................50
2-szeri kapálás………………..………...1000
Törés…………………………….……….360
kóróvágás és hazaszállítás……………..390
morzsolás..................................................100
őrlési költség (500 kgr. à 10%-ék)…..…150
gazdasági eszközök fenntartásából..….420
háztartás költ, (só, petr, gyufa, fa stb )..650
egyenes adóból………………………….125
pótadóból...................................................56
banktartozásokból…………………......3419
Összesen: 7290 Lei
Hozam: 500 kgr. kukorica, à 300 Lei
1500 kukorica kóró…………150
Összesen: 1650 Lei
Ráfizetés: 5640 Lei
  Hol van még a létfenntartáshoz három legszükségesebb kellék. A mindennapi kenyér, a ruházkodás és az iskoláztatás? Ehhez járul a keresetlenség, hiába szakítjuk el a mindennapi kenyerünk egy részét a szánktól, hogy azt adóra és kamatok törlesztésére fordíthassuk, senki sem vesz,- és ha vesz is valaki, csak csekélységet és nevetséges áron.
  A lélekharang megkondult, jön a végrehajtó, hogy az utolsó kenetet feladja és a halálra előkészítsen. Egy mély sir tátong előttünk mely majd elfed, hogy milliók kenyértermelője, a gazdatársadalom a hátramaradottakat is magával rántsa a dicstelen sírba.
Még egyszer felsikolyt a haldokló gazdatársadalom, hallják meg az illetékes tényezők s kezdjenek már komolyabban foglalkozni a gazdatársadalom e veszedelmes betegségének orvoslásával, mert könnyen megeshetik, hogy e dicstelen halálhoz a Marxista ácsok fognak fejfát faragni és halotti torunk mérges pálinkáját talán már a bolsevizmus kotyvasztja. Ettől pedig az Úristen mentsen meg bennünket!
                                                      …………………..
  László János gazdaköri titkár teljes meztelenségében és igazságában tárja fel a dévai csángók nehéz helyzetét. Mi még csak azt tesszük hozzá, hogy a holdankint mintegy 5600 lejes ráfizetés a dévai csángótelepen mintegy 7 és fél millió lei veszteséget jelent az elmúlt esztendőben. De hozzátesszük azt is, hogy nemcsak a csángók szenvednek veszteséget, de az ország összes mezőgazdái is, s ha országosan számítjuk ki ezt a veszteséget — mert máshol is holdankint ugyanennyi a veszteség, esetleg még több is, olyan számot kapunk, amitől meg is ijedhetnénk.
  Tehát nemcsak a csángók vannak katasztrofális helyzetben, hanem az összes mezőgazdák. Nemcsak a csángókon kell segíteni, hanem országosan a mezőgazdákon, ha csak a kormány nem akarja, hogy az egész mezőgazdaság olyan csődbe menjen, ahonnan aztán nem lesz kievickélése sohasem. Hiába hagyják el tehát a csángókat, a csángókkal együtt az összes földmivelőket katasztrófába kergetik.
(A szerkesztő)

   1930. szeptember 13. A dévai csángók lóversenyt rendeztek.
  A Dévai Magyar Dalárda csángótelepi osztálya, illetve a dévai csángók lóversenyt rendeztek a dévai állatvásártéren, mivel jobb megfelelő helyet ezidő szerint nem tudtak kapni. Ez a lóverseny, amely vasárnap, szeptember 7-én délután fél 5 órakor zajlott le mintegy 3000 ember jelenlétében, egészen más volt, mintha hosszú hónapokig direkt annak élő emberek készülődtek volna, arra s tárták volna a közönség elé a maguk és lovaik tudományát és képességeit.
  A dévai csángók a veszedelmesen rohanó lovakat a legnagyobb merészséggel és tehetséggel ülték meg s tulajdonképpen ez is adta meg a verseny érdekességét. Ez nem lekicsinylendő dolog s megmérhetjük ennek fontosságát már abból is, hogy a jelentkező mintegy 40 csángó lovasból a versenyen csupán húsz határozta el magát arra, hogy részt vesz a nem minden veszedelem nélküli lóversenyben.
  A lovak a Cserna sarkától az állatvásártét másik sarkáig keresztben 700 méter hosszú vonalat futottak meg. Öt turnusban 4—4 ló száguldott a cél felé. Az 5 győztes pedig együtt küzdött az elsőségért. Legelsőnek Seiger Bernát Jupiter nevű lova futott be, amelyet Dávid Gergely ült meg nagy merészséggel. A második Gál Miklós lova lett, amely Lujza névre hallgat, s amelyen ez alkalommal Székely József lovagolt. A harmadik nyertes szintén Seiger Bernát lova volt, Olga, amelyen Csoboth Antal ült a verseny alkalmával.
  A nyertes lovak lovasaikkal együtt mintafutást végeztek s ez annál nagyobb érdem, mert, amint az előbb is kiemeltük, a lovat nyereg nélkül: szőrén ülték meg a csángó ifjak. Nem díjazott negyedik volt Kásler János Piros lovával és ötödik Kásler István Laci nevezetű lovával.
  Első díj volt 500 lej, a második 300, s a harmadik dij 200 lei és mindenikhez szép kiállítású oklevél, amely maradandóan örökíti meg a szeptember hetediki dévai lóverseny eredményét.
  A zsűri elnöke Perián Péter polgármester volt, tagjai pedig Seiger Bernát, Seiger Ernő, Borbély Ferenc s mint orvos Dr. Hosszú Jenő városi tiszti főorvos vett részt a lóversenyen. Dolga azonban nem akadt, semmiféle szerencsétlenség nem fordult elő.
  Mint főrendezőt, László Jánost illeti dicséret, továbbá munkatársait, mint Zsók Lajost, Zsók Istvánt, Kásler Istvánt, Varga Andrást, Lovász Ferdinándot, Palkó Györgyöt és Molnár Andrást, akik áldozatkész munkával járultak hozzá a rendezés és előkészítés nehéz munkájához. Meg kell még említenünk, hogy a dévai ipariskola szintén méltányolta a dévai csángók lóverseny igyekezetét, mert a lóversenyen az iskola a maga zenekarával vonult ki s élvezte végig a nem mindennapi látványt.
  A dévai csángók elhatározták, hogy a lóversenyrendezést állandósítani fogják, úgy, hogy évenkint egyet fognak rendezni. Termé¬szetesen a helyet a jövőben még jobban elő fogják készíteni, úgy, hogy a közönség teljes érdeklődéssel élvezhesse végig a futtatást.
A csángó ifjak lóverseny után táncra kerekedtek. A mulatság a legjobb hangulatban a késő éjjeli órákig tartott.

  1930. szeptember 27.
  A dévai mezőgazdasági kamara olcsó műtrágyát és választott tiszta vetőmagot oszt a gazdáknak. Mi az oka annak, hogy a csángók nem veszik igénybe a kedvezményeket? Mi van a dévai csángókkal?
  Sajnos, e két nagyszerű kedvezményben a dévai csángók sem a tavaly, sem az idén nem részesültek. S ebben kizárólag ők maguk a hibásak, mert nem járnak utána. A tavaly a műtrágyából s a vetőmagból egyedül Boros Károly csángógazda vett, aki külön köszönőlevelet is irt a kamarához, amelyben elismeri, hogy a műtrágya milyen hasznos szolgálatokat végzett a földjén. Felhívjuk emiatt a dévai csángókat, hogy több érdeklődést tanusítsanak a dévai mezőgazdasági kamara működése iránt és vegyék igénybe a kedvezményeket, mert elsőrangú érdeke mindenkinek, hogy minél többet és minél jobbat tudjon termelni. Vessék el maguktól azt az ósdi felfogást, amely megelégszik azzal, amit apja is elért. Nézzenek szét maguk körül s akkor meglátják, hogy már a legkisebb hunyadmegyei faluban is szelekciónált vetőmagot vetnek el e parasztok trágyázott, műtrágyázott földbe, ami a hozamot megkétszerezi.
  Hogy csak példát említsünk, a dévai mezőgazdasági kamara az Algyógy melletti Gyalmár községben mintagazdaságot végzett s azon a helyen egy holdon 15 q búza termett, jóllehet a szomszéd trágyázatlan földjén csak 7 mázsa s amikor tudjuk, hogy a hunyadmegyei termés a Maros völgyében át¬lag csak 6—7 mázsa. Ugyanebben a mintagazdaságban rozsból 11 mázsa termett egy holdon, ami szintén rekord hozam. S mindezt csak az okszerű gazdálkodással érte el a ka¬mara vezetősége, amely ki akarja próbálni, hogy mi az a maximális hozam, amit a hunyadmegyei földek szolgáltatni tudnak.
  A dévai csángók magatartása tehát absolut érthetetlen. A saját érdekük tehát, hogy ez alkalommal úgy a műtrágya, mint a vetőmag kedvezményt igénybe vegyék, mert ez nemcsak a maguk, de az országuk iránti kötelességük is.

                                                                       Műkedvelő csoport 1921 (A sárga csikó előadása)

1931. június 27. A csángócsapat mérkőzései.
Vasárnap d. u- fél 3 órakor a dévai csángócsapat fogja össze¬mérni erejét a Corvin ifjúsági csapatával, mig hétfőn délután 4 órakor ugyancsak Déván a piskii ifjúsági csapattal lesz mérkőzés.

  1931. július 29. Lóverseny Déván. Tudósítónk jelenti:
A Dévai Magyar Dalárda Csángótelepi Kara a csángótelepi Gazdakörrel karöltve folyó évi augusztus hó 16-án, Déván, a csángótelepi vásártéren népünnepéllyel egybekötött lóversenyt rendez, amelyen előreláthatóan nemcsak a dévai, hanem a környékbeli tenyésztők is részt fognak venni.

  1931. augusztus 19. Déva. A Gazdakör és a Magyar Dalárda, Déván nyeregnélküli lóversenyt rendezett. A versenyen 26 ló indult. Első lett Zsók Gergely.

  1931. augusztus 31. Egy darab népi történelem nyílik meg a dévai Csángótelep legöregebb asszonyának az ajkán.
  Hogyan sajátította el a „kenés” tudományát az öreg Daradicsné. (Déva, augusztus 29).
  A gyilkosságokon kívül is vannak szenzációk. De ezeket a régi emberek hordozzák magukban. Ezek az eleven történelmek valóságos tárházai a régi dolgoknak, velük olyan dolgok vesznek el, amikét meg kellene menteni az utókor számára. Nem csoda, ha valaki azt mondta, hogy minden ember írja meg az életrajzát, mert akármilyen kicsi és szűk határok, közé szorította is az élete, azért mégis sok érdekességet és tanulságot tartalmaz az utókor részére.
  A dévai Csángótelep legöregebb asszonya özv. Daradics Gergelyné — férje a háború kezdetekor halt meg. Az asszony, akit mindenki „a kenő néni“ néven ismer, 87 éves s amint ő mondja, ezelőtt 42 évvel jött be a legelső csángókkal a Bukovinában lévő Andrásfalváról. Hogy kik jöttek be legelőször, az sem érdektelen, de az öregasszony már csak egynéhány nevet tud felemlíteni: Kásler János, Daradics Gyurka, Daradics Gergely (férje), Hompot Gergely, Dávid Jóska, Csíszér Antal, Daradics Antal, később pedig Zsók István, Zsók Ferenc, Sebestyén Jóska.
Szekérrel jöttek, magukkal hozva a kis állatállományt is, egy tehenet és négy disznót. A tehén tejéből évekig vitte a tejet az akkori rendőrkapitánynak. A polgármester fogadta őket, s azt mondta nekik, hogy a nyelvüket s a ruházatukat sohase változtassák meg. Pedig — sajnálja az öregasszony — de megváltozott a viselet.
  Színeléadni adták a ruhákat.
  Amikor jöttünk, különösen a leányok ruháit csodálták meg, de a szemük a férfiak vise¬letén is megakadt. Akkor bő gatya és ing, fekete lajbi volt a viselet, harisnyával, kicsi fekete kalappal. A férfiak is a nyakukba selyemkendőt kötöttek, a kendő szélén szép borozda volt.
  Most már a kendőt csak az asszonyok viselik, a gatyát kiszorította a nadrágos csizma. A leányok ruhája most már rövidebb lett, rövidebb lett a köntös, most csórén hagyják a karjukat, akkor ezt senki nem tette volna meg. Most a haját is levágja egyik-másik, pedig milyen szép volt, amikor a befont haj végére piros pántlikát tűztek, egyszer-egyszer nemzeti-színűt is. Most a hajat megkötik derékban s fonatlan, lóg a vállukon, hogy a legyeket hajtsa el — mondja az öreg néni, aki a világ változásával sehogy sincs megelégedve. Kendő volt a nyakán a szép leánynak s az asszonyok fejükön kendővel mentek a templomba vasárnaponként. Most pedig vétek — az asszonyok hajadonfővel is bemerészkednek az Istenházába. S ezeket, a ruhákat többször elkérték az urak, hogy színeléadni vigyék. El is vitték, s vissza is kaptuk. Még Déván is játszottak ilyen ruhákban.
  Sok jó népszokásról is sokat beszél az öregasszony, aki korát meghazudtoló emlékezőtehetséggel bír. A leánykérésre kerül a sor, az egyszerű, mert megkérdezik a leánytól, hogy akar-e elmenni vagy nem. „Hogyne akarnék” válaszolta ő 64 évvel ezelőtt, amikor megkérte a derék Daradics. Aztán a sutuból, ahol várta a kérőket, szendén előjött. Meg volt a lagzi. Mit is táncoltak? Ma már maguk a csángók sem tudják, hogy milyen táncok voltak a régi táncok. Az öregasszony elősorolja s kissé szégyenkezve, mintha nagyon szeretett volna, táncolni: A legcsendesebb volt a Lábvetősdi, erősebb volt a Trompolka, kerekbe kellett járni az Estájer-t s a Kalupot s a helyben csárdásnak, vagyis a legszenvedélyesebb táncnak felelt meg a   Ropoca.
  A húst oká-val mérték, nem kilóval.
  Bukovinában a húst s a súlyt nem kilóval mérték. Egy oka meg volt cirka másfél kilo. A vásznat pedig sing-gel mérték. Ahogy az asszony mondja, egy sing kicsibb volt, mint egy méter, de fél méternél többecske. A pálinkát pedig nem decivel, hanem szindzsák-kal itták. Egy szindzsák körülbelül egy fertálynak a fele volt. Érdekes, hogy Bukovinában nem volt font elnevezés, ami pedig nálunk, régi időben meg volt. Emlékszem gyerekkoromban még itt is használták.
  Moldovában dolgoztak.
  Szent Péterkor — folytatta az öreg néni — a férfiak elmentek Moldovába kaszálni a román urakhoz s 5-6 hétig egyfolytában ott voltak. A harájcon is dolgoztak, így nevezték a katonarétet. Kapálták a tere-búzát (törökbúzát), amiről a nóta is van, hogy „tere-búza, édes málé, de szép élet a leányé“. Hiába kérleljük az öreget, mondjon több régi csángó nótát, nem jut eszébe. De egyet még elmond: „Bukovina olyan ország, ahol a szegényt sajnálták“. Most már — teszi hozzá elkeseredve — itt azt sem sajnálják.
  Hogy lett belőle kenő néni.
  Ez csak azért tartozik ide, mert 87 éve ellenére, ma is a legjobb és egyedüli szakértő kenő. A leánya egy alkalommal összetörte magát s ő hozta helyre a csontjait. S azóta olyan ösztönösen érzi a csontokat, hogy orvosok is igénybe veszik született tudományát. Egy ezredes fiát is ő gyógyította meg, amikor az egyik intézet már lemondott róla.
  Négy veje van a telepen, 25 unokája és 14 dédunokája s 87 évével úgy dolgozik, mintha nem is venné tudomásul az idők haladását, mintha nem is egy darab népi történelem élne benne. Ma már ő az egyedüli Déván, aki az összeköttetést tartja a moldovai, illetve bukovinai elmúlt élettel.
Keleti Újság, 1936. szeptember 14. Meghalt a dévai csángótelep „kenőasszonya".
  Kilencvenegy éves korában Déván meghalt özvegy Daradics Gergelyné, aki hosszú időn keresztül a csángótelep kenőasszonya és egyben „orvosa” is volt. Az asszonynak jelenleg több mint negyven dédunokája él.
   Ps. Sebestyén Teréz (1848. okt. 14, Andrásfalva - 1936. szept. 5, Déva)-LGP.

  1931. szeptember 10. Autó és bérkocsi karambolja és néhány pofon a dévai piacon. Déváról írják:
  Viharos összeütközés történt a dévai piacon. Ádám Sebastian dévai autótaxi tulajdonos a piacon hajtott keresztül. Vele szembe jött Kelemen András dévai bérkocsis a kocsijával. Mind a ketten egy oldalon akarták egymást kikerülni s összeütköztek. A bérkocsis lovának a hátsó ballába eltört, míg a taxitulajdonos csak az autójában szenvedett kárt, amennyiben a hűtője behorpadt. Az esetről jegyzőkönyvet vett fel a rendőrség. Valószínűleg senkit se lehet okolni, mivel mind a kettő ki akarta kerülni egymást. Tekintettel pedig arra, hogy a lovat a bérkocsis nem használhatja, másnap agyon is lőtték.
  Az összeütközésnél, mint ilyen alkalomkor szokott Déván, sok néző gyűlt össze és vitatkoztak a történtek felől. A taxi-tulajdonosnak egyik ismerőse a taxist okolta a karambolért, amiből parázs pofozkodás kerekedett — a karambol folytatásaképpen. A pofozkodásnak azonban a rendőrségen nem lesz folytatása, mivel jelentést egyik sem tett a másik ellen.

  1932. június 2. Főbe ütötték a dévai csángóbírót. Hatóság elleni erőszak miatt eljárást indítanak Molnár Antal telepes gazda ellen. 
  A dévai csángók gazdasági ügyeiben a csángótelepi Gazdatanács szokott dönteni, amely nemrég az egyik telepi legelő ügyében olyan határozatot hozott, hogy mivel az árvíz a múlt napokban elöntötte s emiatt a legeltetésre nem alkalmas, eltiltja a gazdákat az ottani legeltetéstől.
  A határozat ellenére Molnár Antal és Daradics csángógazdák a múlt héten mégis 2-2 állattal legeltetni mentek. A csőszök felszólították a gazdákat, hogy hagyják el a legelő területét, amit nem tettek meg, hanem Borbély Ferenc csángóbírót, aki egyúttal a Gazdatanács elnöke is, Molnár Antal szidalmazta.
  A csőszök az esti órákban szólították fel a távozásra a két gazdát, mivel a kolumbácsi legyek miatt az emberek csak éjszaka legeltethetnek, s mert a gazdák nem engedelmeskedtek, azonnal bementek a telepre s tudtára adták a tanácsnak, hogy ketten megszegték a határozatot.
  A tanácsból ekkor Zsók Lajos, László János és Kásler Árpád kíséretében a legelőre ment Borbély Ferenc elnök, a csángók bírája s ott felelősségbe vonta Molnár Antalt, a küldött üzenetéért. Molnár korbáccsal akart Borbélyra sújtani, azonban Borbély bíró eltörte a korbácsot s Molnár felé vágta. Az újabb támadástól a bírót Zsók Lajos védte meg. Úgy látszott, mintha Molnár belenyugodott volna a dologba, mert Daradics szó nélkül elment s Molnár is a társasággal együtt indult haza az éjjeli órákban.
  Az országúton azonban a sötétben egy vasbottal Molnár Borbély fejére sújtott, úgy hogy a hatalmas szál ember néhány pillanat után eszméletét vesztve rogyott össze. A másik percben azonban magához tért. Megállapították, hogy Molnár a járomvas vesszővel ütött a bíró fejére s azután kereket oldott.
  Azonnal kórházba vitték, ahol az orvos meg¬állapította, hogy a kampós vasbottól egy 7 és egy 3 centiméteres koponyaszakadás történt s ezer szerencse, hogy az agyhártya nem sérült meg. A magáról megfeledkező gazda ellen hatóság elleni erőszak miatt tették meg a feljelentést.

  1932. július 9. A bukaresti magyar maszlagolók Hunyadmegyében is megjelentek. A hunyadmegyei prefektus ajtót mutatott a dévai csángók árulóinak. Szerdán tette le a listát a hunyadmegyei Magyar Párt. (Déva, július 7.)
  A hunyadmegyei Magyar Párt minden előkészületet megtett a választásokkal kapcsolatosan, úgy, hogy a hunyadmegyei Magyar Párt listáját szerdán délben impozáns aláíró tömeggel le is tették s ezzel a hunyadmegyei Magyar Pártnak a negyedik hely biztosítva van.
  Élénk tevékenységet fejt ki a Magyar Párt dévai intézőbizottsága is, amely a napokban megtartott ülésén a megyei propagandával foglalkozván, úgy határozott, hogy különböző napokon a magyarok lakta községeket fogják meglátogatni.
  Ezen az intézőbizottsági ülésén jelentette Borbély Ferenc, a dévai csángók bírája, az intézőbizottság tagja, hogy a Csángótelepen egy ismeretlen autó újságot osztogatott, amely különböző „vádakkal” illeti a Magyar Párt vezetőit. Jól tudja — úgymond — hogy ezek milyen pénzzel dolgoznak és nem más a céljuk, minthogy megbontsák a Magyar Párt egységét, azt azonban kijelentheti, hogy a dévai csángóság teljes bizalommal viseltetik a Magyar Párt s annak minden központi és megyei vezetőjével szemben s a bukaresti maszlagok szappanbuborékként fognak szétpattanni, mivel a csángóság egységét semmi sem bonthatja meg.
  Élénken dokumentálja a csángók egységét, amiről még a hatóságok vezetői is meg vannak győződve, az eset, ami a napokban játszódott le. Néhány csángó gazda, aki eddig is mindig külön utakon járt, s aki az összesség érdekeit nem igen szokta tekintetbe venni, megjelent dr. Atirescu Ieronim hunyadmegyei prefektusnál s a csángók szavazatait felajánlotta a kormánypártnak abban az esetben, ha a prefektus a harói kérdésben kedvező döntést hozna.
  Dr. Atirescu prefektus, aki egy cseppet sem fogadta szívesen a felkínálkozókat, kijelentette, hogy hallott a harói kérdésről s konkrét ígéretet nem tehet, de, ha a választások után is a prefektusi székben marad, úgy akkor meg fogja vizsgálni a panaszukat, de a felajánlott szavazatokra egyáltalán nem reflektál, hanem mindenki szavazzon oda, ahová akar.
  Ahogy tehát a bukaresti magyar nyomtatvány nem tudott célt érni, úgy ez a néhány vállalkozó is csúfos kudarcot vallott, mert ez a válasz egyértelmű a kiutasítással, ami a hunyadmegyei prefektus tapintatos és okos érzékére vall.

  1934. február 25. A dévai csángók romlását tárja fel egy memorandum. Kihúzták a földet alóluk és, nincsen, amiben meg tudnának kapaszkodni. A régen sokgyermekes családok közül már sok a gyermektelen. (Déva, február 24.)
  A dévai derék csángóság mindenkor bujával-bánatával a Magyar Párthoz fordult. De nagyon sok bánata volt már s mennyi küzdelmen ment keresztül az utolsó tizenöt év alatt. Most is memorandumban írták meg helyzetüknek szomorúságait a párt vezetőségéhez. Ez a memorandum, amit László János állított össze, elmondja sorsukat. Ebből a leírásból közöljük azt a részt, amely az általános gazdasági nyomorúságon kívül a különleges csángó népi veszedelmet tartalmaz. Ezeket mondja el, igen érdekesen:
  Az 1892. évben befejezést nyert telepedés gazdáknak az akkor 20, 30, 40 és 50 holdas birtokai — egy pár szerencsést kivéve — e faj túlságos szaporasága miatt nagyon felaprózódott az idők folyamán. Vannak tízgyermekes családok, akiknek már egy barázda földjük sincs. Az Úristen és ők maguk tudnák csak megmondani, hogy miből élnek? Lopni nem mennek és koldulni sem. Hivatásos tolvajt és koldust a csángótörténelem idáig nem ismer. Élni mégis kell, muszáj! De miből?
  A csángóság már régebben felismerte a túlságos szaporasága által fenyegető veszedelmet, és kísérletet is tett szaporulatának egészséges lecsapoltatására. Egyik helyen nem sikerült, a másik helyen pedig elgáncsolták. Ennek láttára egy elkeseredett csoportja, új otthont keresve, neki vágott Halmeunak. A tudatlan embereket becsapták és négy év múlva koldusszegényen, rongyokba burkolva, szivárogtak vissza Dévára, akik még visszajöhettek. A másik csoport pedig tömegesén adta gyermekeit iparra, hogy föld hiányában is biztosíthassa a megélhetésüket. Kitanulták a mesterséget és ma semmit sem érnek vele. Nincs munka. Tízesével, húszasával lézengenek, éheznek és dideregnek. Segélyt nem kérnek, népkonyhára nem mennek.
  E nyomorúsághoz jött a földek elvétele, a harói legelő elvesztése, mely a csángóknak a szószoros értelmében kincses kamrája volt. Ennek hasznát húzta télen, nyáron egyformán. Itt növelte és tartotta az adózásra szánt állatait nyáron-télen és télire pedig, jó haszonbérért, kiadta téli legeltetésre a vidéki juhászoknak. Ebből fizette ki a közadóját, és ebből futotta bőven a másféle közköltségekre is. Elvesztette, nincsen.
  A csángóság betelepedése óta tizennégyszeresére szaporodott. Ma átlagosan egy személyre még háromnegyed hold föld sem jut. Az idetelepüléskor csak egyetlenegy csángó család volt gyermektelen. Ma ez a szám harminckettő és húsz családnak van csak egy gyermeke.
Tovább tart az idegenbe való kivándorlás, mert itt sem a maguk, sem ivadékaik sokaságának a megélhetését tovább nem biztosíthatják.

  1934. február 27. A dévai csángók jajkiáltása. A csángóság tragikuma: a szapora gyermekáldás, mely egyik nemzedéktől a másikig a csángó családok százait tette földnélkülivé. A magyar párt segítségét kérik a csángók aggodalommal, eltelt vezetői. 
  Ma, amikor az egyke, vagy az egyke se teszi állandóan ritkulóbbá a magyarság amúgy is apadóban lévő sorait, kissé különösen hangzik az a memorandum, melyet a dévai csángóság vezetői, a Csángótanács elnöke és titkára nyújtottak be a magyar párt országos dévai elnökségéhez is, amelyben kétségbeesett hangon panaszolják el, hogy a túlságos gyermekáldás, e faj szaporasága 168 családot juttatott koldusbotra egy generáció leforgása alatt.
  Minden különössége mellett is ez a memorandum színtiszta igazságokat tartalmaz, mert tény az, hogy a katolikus csángóság nem ismeri az átkos egykerendszert s nem ritka soraikban az olyan család, ahol 10-11 gyermek kér az apától kenyeret és vár majd a szülők elhunytával a ma már 8 - 10 holdnyi örökségre, mely így teljesen szét fog forgácsolódni, mint ahogyan az első telepesek földje is sokfelé oszlott szét a sok örökös között. A kevés gyermekű és legalább tíz év óta összeházasodott csángó házaspárnál is, található még ma is öt gyermek, de például egy Kajtár nevezetű gazda — ma már maga is sok gyermekes apa — 18 élő testvérét ismerte. Az, hogy a háború alatt 915— 16-os években, mikor elrendelték a húsz évesek sorozása után a 19, majd a 18 évesek sorozását is, egy-egy csángó anya, kinek férje az első perctől kezdve kint küzdött a fronton, négy, esetleg hat hadba vonuló fiát (elég gyakori köztük az iker) kísérte ki könnyes szemmel, de mindig büszkén az állomásra, szinten nem tartozott a ritkaságok közé.
  Mi a titka a csángók szaporaságának?
  Ahhoz, hogy a csángó faj túlságos szaporaságának magyarázatát adhassuk, szükséges e nép eredetének legalább rövid ismertetése, mellyel megcáfolhatjuk egyszersmind azt a téves és teljesen alaptalan hírt, vagy inkább történelmi tévedést, mely a csángókat úgy állítja be, mintha egy nyugtalan vérű, kóborlási hajlammal megvert törzse volna ez a ma¬gyarságnak, mely állandóan változtatja lakóhelyét. Nem, a csángóság folytonos vándorlását, más és más helyen való letelepülését szaporaság s így az előálló földhiány tette szükségessé mindenkor és teszi azzá ma is. Ez a szaporaság pedig a természet ösztönös védekezése volt a faj kipusztulásával szemben még azokból az időkből, amikor a székelyek között éltek a mai csángók ősei, kitéve Bukov generális vérengzéseinek, majd a moldvai vándorlások veszélyeinek és a bukovinai letelepülés első nyomorúságos időszakának, amikor bizony öldöklő fegyver, majd éhség és nélkülözés, végül pedig gyilkos ragályok nem csak megtizedelték soraikat, de szinte ki is pusztították ezt a népet, mely az egykori Siculeniről és környékéről menekült ki Mária Terézia tábornokának ismeretes vérengzése után, melynek dátumául 1764-et, színhelyéül pedig Siculenit jegyzi fel a történelem.
  A Moldvába menekült csángókat Bukovinában telepíti le gróf Hadik András.
  A csángók ősei, a siculeni-i székelyek, akik már eddig is eleget szenvedtek töröktől, tatártól, Bukov zsarnoksága elől Moldvába menekültek. Itt éltek szétszórva, a legnagyobb nélkülözések között, számban állandóan fogyatkozva egészen 1776-ig, amikor is József császár megbízása folytán gróf Hadik András összegyűjtette őket és a császár által adományozott bukovinai területeken, melyek akkoriban kerültek török kézről az osztrák császár kezére, s amelyek akkor teljesen néptelenek, lakatlanok voltak, telepítette le, ahol ez az életerős faj azonnal három falut, később pedig még újabb kettőt alapított.
  Az első falvakban, Andrásfalván 60, Hadikfalván 80 és Istensegíts községben (ahol egy dévai telepes gazda őseinek a háza még ma is fennáll ezzel a mestergerendába művésziesen bevésett felirattal: „Ezt a házat építette Szabó Mihály 1821-ben, a falut 1777-ben” szintén 80 család telepedett le, míg a két később alapított községben, melynek ugyancsak Moldvából telepített román lakói is voltak, 60 család. Fogadjisten községben 20, Józseffalván pedig 40).
  A letelepülteket azonban sem az akkori, sem a későbbi osztrák kormányzat nem részesítette olyan kedvezményekben, mint amilyet például nálunk a sváb és szász telepeseknek biztosítottak. Ellenkezőleg. Teljesen műveletlen földeket juttattak nekik, melyet ők törtek fel, tettek termékennyé. Kulturális szempontból a helyzetük szintén kilátástalan volt. Idegen papokat, Piroch, Zoles, Kubacek, Wznewsky, Drzbacki nevűeket, ültettek ennek a vallásos népnek a nyakába és ezeknek az a speciális feladatuk volt, hogy a templomon keresztül németesítsék el a népet, mely a megpróbáltatások keserveit átszenvedve is, megmaradt törhetetlenül magyarnak. A merénylet nem sikerült. Ez a nép, mely mindenkor híven követte papját, mely krisztusi hitéhez ragaszkodva birkózott meg hihetetlen szenvedéseivel, az elnemzetleniető törekvések láttán nem követte papjait. S ha azok német iskoláikban meg is nyertek egy-egy ártatlan gyermek lelket, a nép szaporasága tízet, húszat, százat adott az elvesztett egy helyébe s így megint csak a gyermekáldás, a faj szaporasága volt az, amely megmentette a csángóságot, most már nem a fizikai, de a lelki pusztulástól.
  Az első évek szomorú időszaka után 1877-ben lélegzettek fel első ízben megkönnyebbülten a csángók. Ekkor két község, Istensegíts és Hadikfalva, kapott magyar papot. Nagy szó volt ez! László István és Vass Mihály, mind a kettő Magyarországon tanult csángógyerek, népük igazi vezetői lettek. Csakhogy a József császár által adományozott föld ekkor már szűknek bizonyuk. Az elszaporodott nép, mely szaporaságában lelt védelmet agykor, éhezett, nyomorgott.
  Vissza az Ó-hazába.
  Már 1883-ban elkerülhetetlenné vált a csángóság lecsapolása. A magyar kormány sietett segítségükre s meg is indult ebben az évben az első kivándorló csapat, mely az Al-Duna mentén jutott területekhez, ahol Székelykeve, Sándoregyháza és Hertelendyfalva községeket alapították meg, 1885-ben azonban újabb lecsapolás vált szükségessé. Az ekkor kivándorlókat Giorocon telepítette le kormány. Az 1892-es haza vándorláskor pedig Déva és Hunedoara városok határaiban létesültek telepek. Ekkor tíz évig szünetelt a hazavándorlás, mely 1905-ben indult meg újra. Ebben az évben jöttek be a ludusi telepesek. 1909-ben, amikor Lovas Sándor miniszteri tanácsos akadályokat gördített a bucovinai fölösleg Magyarországba való lecsapolása elé, a csángók Kanadába vándoroltak ki, ahol ma is virágzó telepeken élnek, de — sajnos — ezeknek utódai közül sok teljesen elangolosodott. Az ó-hazába való visszatérés 1910-ben már megint folytatódott a dévai újabb telepítéssel és befejezést nyert 1912-ben, amikor Hunedoara megye két községében, Cristuron és Streigeorgeon kaptak föld és házhelyeket a hazatérők.
  A dévai csángók mai helyzete.
  A letelepedett, házhoz és földhöz jutott csángók új otthonaikban békében éltek és élnének ma is, ha nem fenyegetné őket a Bucovinából is kivándorlásra késztető ok, az elszaporodás. Ez a tulajdonság, melyért őket Isten és ember előtt csak dicsérni lehet, megmaradt s bizony, amint az a dévai csángók memorandumából kitűnik, nagyon is komoly következményeket eredményezett.
  Az 1892-es és az 1910-es években a Déván letelepedett csángócsaládok száma 98 volt. Ezek 1236 hold föld fölött rendelkeztek, amiből az agrárreform és más körülmények folytán a mai napig 318 hold föld került idegen kézbe. A megmaradt 918 hold azonban nem 98 családot kell ma eltartson, hanem négyszázat.
  A 92-es települők közül ma 153 családnak van földje, 99 család már földnélküli. A 910-es települők esetében még rosszabb az arány, 79 földdel rendelkező családdal szemben 69 földnélküli család áll. S a földdel rendelkező családok sem különböznek sokban a földnélküliektől, a nyomor mind a kettőnél egyformán kibírhatatlan méreteket öltött. Az ipari pályákon boldogulást kereső gyermekek, akik ma már emberekké serdültek, munkanélküli sorban sínylődnek esetleg feleségeikkel együtt a szülők nyakán. A múlt évi rossz termés csak növelte a nyomort, melyből a csángóság csak egyféle kiutat lát: lecsapolni a dévai felesleget, miként lecsapolták azt a múltban is a bucovinai hazában, még idegen nemzetek néptömegeibe is.
  Szóval, a csángók, akik ezt a magyar párthoz benyújtott memorandumukban is hangoztatják, el vannak készülve egy újabb vándorlásra, új otthon alapítására. Már meg is kezdték azok összeírását, akik az újabb vándorlásra vállalkoznak, jelentkező bőven van. És nem törődnek azzal, hogy hol lesz ez az új otthon, Erdély ősi földjén-e, vagy valahol messze, idegen nemzetek néptömkelegeiben, el vannak határozva arra, hogy a földért bárhova, bármerre elmennek.
  Egyelőre azonban a magyar párttól várnak útbaigazítást, még remélik, hogy Erdély fog nekik új otthon alapítására alkalmat nyújtani. Remélik, de hogy reményük valóra fog-e válni, arra felelni ugyan ki tud?

                                                                                            Indulás keresztelőbe (1906)

  1934. szeptember 21. Dévai magyarok az istensegítsfalvai búcsún. Románia legboldogabb földjén, ahol nem ismerik a kisebbségi kérdést. (Déva, szeptember 19.)
  Mintegy harminc dévai csángótelepes részt vett szeptember nyolcadikán a Bukovinában lévő „Istensegíts” község Mária búcsúján. A dévaiak között sokan voltak olyanok, akik ebből a községből származtak, vagy pedig apjuk és rokonaik éltek ott. Így érthető az a vágyódás, amely a messzi bukovinai „Istensegíts“~re vonzotta a dévai csángótelepeseket.
  László János dévai telepes gazda, a község volt bírája, aki szintén Istensegítsről származott Dévára, az alábbiakban magyarázza el az út és a búcsú történeté!
  - Déváról a 272. sz. jelzésű autóbuszon indultunk a Kárpátokon keresztül Bukovinába. Radauc felöl Hadikfalván át érkeztünk Istensegítsre. Amint a falu felett a peleskényi dombokon ereszkedett alá gépünk, elénk tárult a háború késői borzalma. A földeken orosz lövészárkok maradványai, melyeket nem tudott még kiheverni a föld és bevetni a fű. A lövészárkok között lévő falvakon ma, tizennyolc év után is jól látszik még a háború pusztítása. Hadikfalván például az ötezer lakos házából csak három maradt épen, míg Istensegítsnek egyharmadát lőtték szét az ágyúgolyók. Ezeknek, a falvaknak újjáépítésére az osztrák kormány annak idején rengeteg anyagot szállított, de mindössze két-három házat építettek fel belőle, mert a változott idők szelei az anyagot titokzatos módon elfújták. A falvak ismét arra voltak kényszerítve, hogy lerongyolódottságukban is saját erejükből építsék újra életüket.
  Amikor a búcsú megkezdődött Istensegítsen, szokatlan látvány tárult elénk. Hatalmas koldusraj indult el, amely végigözönlötte a falu utcáit, és mintha csak ismerősökhöz térnének be, egyetlen házat sem hagytak „vizitelés“ nélkül. A bukovinai magyarság dicséretére legyen mondva, egyetlen magyar embert sem láttam közöttük — jegyzi meg László János. A magyarok, ha szegényesen is él¬nek, de nem koldulnak, mert elbírhatatlan és szégyen lenne számukra, hogy ilyen módon tartsák fenn magukat.
  Reggel nyolc és kilenc óra között egymásután érkeznek meg a magyar és német falvak búcsúsai, keresztekkel jönnek mindannyian, míg a román falvak kocsikon és szekereken küldik lakosaikat a búcsúra, de keresztek nélkül.
  Talán Romániának legvegyesebb lakosságú része ez. Románok, oroszok, magyarok, németek, laknak itt és nem is tudják elképzelni, hogy miképpen lehet különbséget tenni emberek között, mert egyik a másikat prietennek, kutmorinak, vagy barátnak szólítja. Bukovinában tehát eldorádói állapotok vannak, legalábbis nemzetiségi szempontból. Ideális hely ez, ahol csak annyi a fontos, hogy szorgalmas, becsületes legyen az ember, az azonban, hogy milyen nemzetiségű, semmit sem számit.
  Az istensegítsi katolikus templomban Németh Gellért józseffalvi plébános tartotta az ünnepélyes misét, míg a prédikációt Sebestyén Gergely, volt dévai telepes gazda fia Hadikfalva főesperes-plébánosa mondotta. Brendján István istensegítsi tanító karmester vezetése mellett magya¬rul énekelte az istensegítsi dalárda a „Hozzád fohászkodunk áldott védasszonyunk” c. egyházi éneket.
  Mint érdekességet említjük meg, hogy a bukovinai csángó falvakban három párt szokott küzdeni a község vezetéséért. A háborút viseltek, a háborút nem viseltek és az amerikaiak pártja. A háborút nem viseltek azt mondják, hogy „Mi őriztük meg a ti vagyonkáitokat az elpusztulástól, tehát nekünk van igazunk.“

  1935. július 18. Déván motornélküli-repülőiskolát állítanak fel.
  Az A. R. P. A. (Országos Repülőegyesület) Hunedoara megyei fiókja a napokban repülőtér bérletét illetőleg szerződést kötött a csángótelepi legelőközönséggel. A szerződés szerint az A. R. P. A. Bérbe vesz egy évre a csángótelepi legelőből egy holdat azzal a feltétellel, hogy a kérdéses területen építkezéseket is folytathat. A kibérelt területen ugyanis hangárt, repülő iskolát és műhelyt építenek, mert Déván akarják az ország első motornélküli repülőiskoláját felállítani. Az iskolát a tervek szerint Stof Gusztáv brasovi pilóta-mérnök vezeti. Az építkezések bevégzésével megkezdik az oktatást. Gépet Németországból rendelnek. A repülőiskolával kapcsolatosan hír szerint időjáráskutató-állomást is létesítenek, amely Dévának a repülőiskola mellett ugyancsak javára szolgál.

  1935. augusztus 11. Rájár a rúd a dévai csángókra. Dévai tudósítónk jelenti: Két hónappal ezelőtt a városi polgármesteri hivatal egyéves bérszerződést kötött a csángótelepi közbirtokossággal. A szerződés szerint a dévai csángók bérbe adnak a csángótelepi legelőből egy holdat repülőtér céljaira. Az is benne volt a szerződésben, hogy a legeltetést a kiadott területen nem tiltják meg. Evvel szemben az ideiglenes bizottság legutóbbi ülésén huszonötezer lejt és száz kocsi követ szavazott meg az A. R. P.A. országos repülőegyesületnek repülőiskola-építkezés céljaira, továbbá kívánta, hogy legyen tilos a legeltetés a bérbevett területen. Ha a kérdéses területet ki fogják sajátítani, mondja a határozat, a csángókat a város kártalanítja. A dévai csángóknak a haraui határban rengeteg földjét sajátították ki, s még ma sem kaptak kártérítést. Vajon, a fenyegető újabb kisajátítás kárpótlására mikor kerülne sor.

  1935. szeptember 14. Gyilkossági kísérlet a dévai csángótelepen.
  Titokzatos gyilkossági kísérlet tartja izgalomban a dévai Csángó-telepet. Az elmúlt éjszaka, hajnali három órakor, ismeretlen tettes Bartis Gáspár szőlőpásztor kunyhója közelébe furakodott és a neszre előbújt pásztorra rálőtt. A pásztor, akit a golyó balmellén, a bordák között talált, nem veszítette el eszméletét, hanem bekötötte sebét és másnap reggel elvánszorgatt a dévai kórházba. Vallomása szerint fogalma sincs róla, hogy ki lehetett a merénylő, mert senkit sem látott. A lövés a bokrok mögül jött és a dús kökénybokrok eltakarták a merénylőt. A rendőrség erélyesen nyomoz a tettes ut

  1935. szeptember 19. A szegény csángók az évszázadok viharában. A HÍRES harói csángótelep, ahol készül már a „bolygó csángó” könyve. Keserves volt a múlt, keservesebb a jelen. Földnélküli Jánosok lettek az egykori székely nemesek. Kerestetik igen fontos kulturális célra 40 osztrák schilling. Déva, szeptember 18.
  A Hunyadi-út végén, ahogy kifele megyünk a városból, fekszik a Csángó-telep. Mintegy két és félezer lélek lakja, tehát Déva lakosságának közel a negyedrésze. Jobbra-balra ide látszanak a földek, ahonnan a megélhetést merítené két és félezer csángó-magyar. Ezen a telepen mostanában igen sok szó esik a kivándorlásról. Majdnem annyi, mint az adónyűgről. El valahová, akármerre, mert itt éhen hal az egér is a padláson!
  Csakhogy kivándorolni ma már nem igen lehet s csak ez az oka, hogy a csángó népnek a háború utáni történelme nem vett újabb döntő fordulatot. S a fordulat nem lenne szokatlan, hiszen közel hét évszázada egyebet sem tesz a csángó, mint vándorol.
  Ennek a vándorlásnak a történetét László János magyarázza el nekünk. László János csángó gazda — és íróember. Háromszázötven oldalas könyve, amelyet rövidesen egy kolozsvári kiadó hoz a piacra, szenzációs lesz. Új adatokat hoz napvilágra a csángók eredetéről s vándorlásáról. Amerikából jött leveleket mutogat, amelyekben ottani csángó ismerősök érdeklődnek, hogy megjelent-e a„bolygó csángók” könyve.
  FONTOS OKMÁNY A BÉCSI KATONAI IRATTÁRBAN.
  Megmutatja azután a bécsi hadügyminisztérium irattárának levelét. László ugyanis kutatásai közben Bukovinában, Fogadjistenben, egy ottani régi földbirtokos, báró Capri könyvtárában feljegyzést talált, amely szerint a bukovinai katonai kormányzó, névszerint féljegyezte az oda bevándorolt csángókat s ez az irat 1787 —5.—VII. jelzés alatt a bécsi katonai irattárban fekszik. Onnan meg is írták barátságosan, hogy készséggel rendelkezésére bocsátanak egy másolatot, vagy tanácsosabb lefényképezni az iratot, aminek költségeire 40 schillinget kérnek átutalni. Ezen a 40 schillingen, múlik a nagy értékű történelmi dokumentum beszerzése, bár László János reméli, hogy pártfogót segítségével mégis sikerüli hozzájutni. László János könyve a legpontosabban leírja a történelemkönyvekben is említett mádéfalvi vérengzést, amikor a határőrség szervezése során, Bukov Adolf, Erdély parancsnoka vérbe fojtotta a csíki és háromszéki székelyek elégedetlenségét. Oda küldte báró Siskovicz altábornagyot, aki 1764. január hetedikén hajnalban Madéfalvánál 400 székelyt öletett le. Akkor az elégedetlenkedő székelyek elkezdtek özönleni Moldova felé. Sokáig ott se maradtak, mert a bécsi kormány ösztönzésére Mártonffy Mór minorita szerzetes összegyűjtötte őket és 1777-ben már megérkezett az első száz családból álló csoport Bukovinába. Itt azonban hamarosan jobbágy¬sorsba jutottak és 1885-ban küldöttségét menesztenek Tisza Kálmán miniszterelnökhöz, hogy telepítsék őket vissza Erdélybe. 1888-tót kezdődik a csángók visszaözönlése, míg egy részük ma is Bukovinában él. Voltak ők székely nemesek is. A Bukovinában talált dokumentumokból kiviláglik, hogy a csángók 95 százalékban székely nemesemberek voltak. László János is Csíkszentire és szászfalvi székely nemes és a bukovinai iratokban megtalálta egész családágát. Apja, László Antal, 1777-ben költözött át a moldovai Zamotzkiból a bukovinai Isten segíts községbe. Maga László János, 1902-ben jött a csángók egy csoportjával Dévára.
  Eljöttek tehát Dévára, kaptak földet és valami mezőgazdasági felszerelést, hosszú törlesztésre, amit már régen lefizettek. És boldogan fészket vertek újból és nekiláttak a munkának — és szaporodásnak. Azután jött a háború, az impériumváltozás és a kisajátítás, amely vagy 6 évig függőben volt, míg végül csak egyesektől vettek el földeket, kitől mennyit. De elvették Haró község javára a nagy értékű legelőt és azzal együtt kisajátítottak összesen 140 holdat. Azután jött a mezőgazdasági válság, és a csángók kezéből olvadoztak el a földecskék, a szántóhalmiak, a szentandrásiak birtokába, annál inkább, mert a modern idők tönkretették a csángók egyik fő kereseti forrását, a fuvarozást. Az autóbuszok kora óta semmi hasznot sem hajtanak a lovak, s ma egyetlen ember van a csángótelepen, aki fuvarozásból él. A nép pedig sokasodott, a földet osztották szél az örökösöknek, míg mindenkinek csak egy keskeny sáv jutott. Végül pedig kialakul a következő kép.
  A FÖLD ELOLVAD.
  A múlt évszázad utolsó évtizedeiben idetelepült az ó-telepre 54. az újtelepre 44, összesen 98 család és gazdálkodott közel kétezer hold földön, átlag 10—20— 50 holdas birtokon mindegyik. Az 1934-es számlálás szerint 597-re szaporodott a családok száma, az összbirtok pedig, a kisajátításon kívül az eladogatásokat tekintetbe véve, legfeljebb ezer hold körül mozgott. Az idén a helyzet természetesen nem javult s ma jut egy lélekre átlag félhold föld, egy családra pedig átlag 2 hold. Holott a mai terményárak mellett telkenként kellene vagy 4 hold. A birtokmegosztás természetesen nem egyenletes és több mint száz családnak egyetlen falatka földje sincs már.
  — Nem élet ez már — mondják a csángótelepen keserű tréfával — hanem égés! A jelszó pedig: a „lecsapolódás". Lecsapolódni, újból megtelepedni valahova, ahol ismét: földhöz jut a csángó. Mert a nép megszaporodott, a föld pedig olvadt. A 10 holdas gazda addig osztogatott 1— 2 holdat fiának, 1— 2 holdat a vejének, míg egyiküknek sem maradt semmije. Nagy csomó fiút iparosnak taníttattak ki, de azok is jórészét munka nélkül kószálnak. Ott kell élni a telepen, be kell nézni közelről és többször az udvarokba, kamrákba, ételes fazekakba, hogy fogalmat alkothassunk magunkról, milyen nagy itt az „égés“. Hogyan kínlódik egy dolgos, ezermesterien ügyes, tanulékony embercsoport, amely most, füstös petróleumlámpák lángjába bámulva, új honfoglaláson töri a fejét. Két évszázada korbácsolja őket a történelem s most ott állnak még, ahol a mádéfalvi ősök: tovább! Nem mintha a csángó kóbor természetű lenne. Szereti ezt az erdélyi földet. De nagyúr a, muszáj és már megszokták, hogy a történelem vihara messze elsodorja őket. Csakhogy már nincs hova.
   Az impériumváltozás utáni években László János uram, a csángótelep vállalkozó szellemű és képzett történetírója, egy csomó gazda megbízásából, nekivágott a tengeren túlnak s bekóborolta egész Dél-Amerikát, hogy megfelelő feltételek, és biztosítékok mellett települési területet kapjon. Szerencsétlen körülményen múlott, hogy nem sikerült a nagy terv. Ma pedig már minden elmúlt. A Csángótelep eseménytelenül, tompa tanácstalanságban morzsolja napjait s napról-napra morzsolódik és olvad el birtokából az életet adó anyaföld.
Kőműves Géza.

  1936. február 6. (kivonat).
  Pop Ghita, Gróza Péter és Dobrescu Aurel is felszólalt a Madosz dévai gyűlésén. A Magyar Dolgozók Országos Szövetsége Déván propagandagyűlést tartott a csángótelepi Hitelszövetkezet udvarán. A gyűlést Székely János dévai tagozati elnök nyitotta meg. Utána Mezey Lajos központi kiküldött szólalt fel, majd Galambos Vilmos, a szervezet hunyadmegyei főtitkára, őt követte Dónáth Kálmán dévai kisiparos, majd Mayer Ioan ekés tolmácsolta románul az ekések üdvözletét.

  1936. augusztus 9. A népünnepély főnyereménye alapozta meg egy fiatalember egzisztenciáját. Dévai tudósítónk jelenti:
  A dévai csángótelepen épülő katolikus Szent Antal templom javára nagyszabású népünnepélyt rendeztek melyen mintegy hatezer ember vett részt. A népünnepség kiemelkedő eseménye az ökörsütés volt. Amit külön erre a célra épített kemencében végeztek. A megsütött ökröt kimérték s a mulatság végén egyetlen darabka sem maradt belőle. Másik nagy eseménye az volt a mulatságnak, hogy a belépő jegyekkel egy borjas tehenet sorsoltak ki, s azt egy Stanciu Dumitru nevezetű orastiei fiatalember nyerte meg. Stanciu szegénysége miatt nem tudta letenni a gépkocsivezetői vizsgát, most a tehenet eladta nyolcezer lejért és ezzel meg is, alapozta jövőjét. Ezen kívül egy kövér sertést és két malacot sorsoltak ki. Az ünnepség megrendezését Seiger Bernát, Seiger Ernő húsexportőröknek, Zsók Fábián csángóbírónak és P. Adorján tisztelendő atyának lehet köszönni. Az ünnepségen lóverseny is volt, melyen az első díjat Furka János cristuri lakos lova nyerte. Második Zsók Gergely dévai csángó gazda lova lett.

  1936. augusztus 19. Hörcsögvész Déván. A dévai csángók földjein rendkívüli arányú hörcsögjárás pusztít. A kártékony állatok máris jókora kárt tettek a csángótelep földjeiben. Az irtás gőzerővel folyik s mondhatni, a szorgalmas csángók olimpiai rekordokat állítottak fel a hörcsögirtásban. Székely Antal gazda például hatholdnyi földjéről egyetlen nap 444 állatot pusztított ki. Egy másik, félholdnyi területről 74 darabot öntött ki tegnap.

  1936. szeptember 3. Dévai hírek. A dévai Csángó-telepen nemrégiben született meg László János gazda tizenhetedik gyermeke, névszerint Mária. Ennyi gyermek még a termékeny Csángótelepen is csúcsteljesítmény. A boldog apa 58, az anya 44 éves.

  1936. szeptember 14. Meghalt a dévai csángótelep „kenőasszonya".
  Kilencvenegy éves korában Déván meghalt özvegy Daradics Gergelyné, aki hosszú időn keresztül a csángótelep kenőasszonya és egyben „orvosa” is volt. Az asszonynak jelenleg több mint negyven dédunokája él.
Sebestyén Teréz (1848. okt. 14, Andrásfalva - 1936. szept. 5, Déva)

                                                                                                  Fiatalok a templom előtt

1937. december 25. (kivonat).
  Vagy 14 ezer ember cipeli a mindennapi gondok terhét a várhegy alatt. A csángókat számítva, mintegy felerészben magyar. Zajtalanul élnek, csendes zümmögés a városka élete, este egy órácskára elözönlik a korzót, nyáron a népkertben a katonazene körül keringenek, s ahogy elhallgat, mintegy vezényszóra, riadt falkában tódulunk haza, mert tovább maradni merész „kiruccanás“. a kis város az egyivásúk, egy foglalkozásnak, egy nemzetiségűek szigorúan zárt kasztjaira töredezik. Gazdasági élet? Ipar, kereskedelem? Épp oly zajtalan, álmatag. Nagyobb iparválla¬lat? Volt, hol nem volt, valamikor egy rézbánya zúzdával, de évekkel ezelőtt betömték a száját. Kijjebb a városban vagy két és félezer csángó próbál megélni. Zöldséget is termel, fuvarozik, a földnélkülije nyáron napszámos, télen erdőt irt. Legtöbbjük 5—10 holdas kisbirtokon él, de családot, vőt, sógort, fiút, menyet számítva 15—17 emberrel. Egy lélekre átlagban aligha jut 2 hold föld. A fiatalság már kereskedő- és iparos pályákra tódulna, ha könnyű lenne az elhelyezkedés. Erős, józan életű polgárosodásra hajló nép ez — de kinyújt nekik lehetőségeket?
SZABÓ ÁRPÁD: Déva.

  1938. május 30. Bujdosó székelyek…ERDÉLYBE ÉS BÁNÁTBA menekülnek a bukovinai csángók.
  A MÚLT ÉVI SZÁRAZSÁG UTÁN ÉHÍNSÉG FENYEGET A BUKOVINAI CSÁN¬GÓFALVAKBAN — TÖBB MINT 100 CSALÁD VÁNDOROLT MÁR A TAVASZ FOLYAMÁN ERDÉLY KÜLÖNBÖZŐ RÉSZEIBE. Déva, május 2.
  Úgy látszott, hogy a világháborút követő politikai változások véget vetnek az 1764-ben Madéfalva alól Moldovába menekült a gróf Hadik András kezdeményezésére 1776-ban és 1777-ben öt bukovinai faluba telepített székelyek másfél százados hányódásának. A bukovinai magyar telepesek azonban ezután is elszivárogtak Amerika, Erdély és a Regát felé, de nagyobb arányú kivándorlásra csak az 1937-iki héthónapos szárazság s a mostani év tavaszára fenyegetően jelentkező éhínség veszedelme adott okot. Ez év tavaszán már több mint 100—120 bukovinai csángó család hagyta el másfélszázados hazáját, hogy részben Hunyadmegye, de nagyrészt a Bánát különböző részein próbáljon új életlehetőségeket kiharcolni magának.
  Hónapszámosok és „moldvázók“. Ha közelebbről akarjuk megvizsgálni a bukovinai magyarság kivándorlási hajlandóságának okát, szükségképpen a csángóság szociális helyzetének föltárásához érünk. Hogyan él a bukovinai menekült csángó? A dévai Csángó-telepen egy fiatal legénnyel beszélgetünk.
  - Az agrárreform — mondja Demeter Lajos, aki a mostani „betelepülőkkel” került Dévára és itt egyelőre, mint gazdasági napszámos dolgozik — megszűntette a nagybirtokok kiuzsorázó jobbágyrendszerét. A földosztás azonban igen csekély mértékben gyarapította a népes családok életlehetőségét, úgy hogy továbbra is a legnagyobb rész hónapszámosságra és „moldvázásra” szorul.
  - Mi az a Moldvázás?
  - 3-10 holdas a bukovinai csángó- gazdák egy részé, de sokan vannak nincstelenek is, akik bandákba verődve Moldvába járnak le fuvarozni, vagy aratás idején részben aratni. Ezt nevezik moldovázásnak. Mezőgazdasági téren, különösen háború óta nagyon nehéz munkához jutni, mert a nagybirtokok, amelyek munkásokat foglalkoztattak, megszűntek.
  HÉT HÓNAPIG ESŐ NÉLKÜL.
  Ez év tavaszán a legkönyörtelenebb éhínség veszedelme fenyeget a bukovinai csángó településeken. A múlt év mondhatni semmi termést sem hozott. A húsvéttól késő őszig tartott száraz időjárás kiaszalta a vetéseket és a földműveléssel foglalkozó lakosság termés nélkül maradt. Kaptak ugyan némi államsegélyt, de a természetben kapott állami vetőmag csak a földek bemunkálására volt elégséges. Az új termés kivárására már nem jutott. Sokan bútoraikat, gazdasági felszereléseiket és háziállataikat bocsátották áruba, hogy az éhhaláltól családjaikat megmentsék. Moldovába szállingóztak le munkát keresni, de a sok munkát kereső kéz nagyon lenyomta a munkásfizetéseket. Ma már 300 lej és élelmezés a hónapszám, amiből pedig nehéz családot eltartani. És még ilyen jövedelmet biztosító munka is csak keveseknek jut Moldovában.
  LUGOS KÖRNYÉKÉN AGRÁRFÖLDET VÁSÁROLNAK A MOLDOVAI MENEKÜLTEK.
  Így az után a gazdasági fölszerelések után eladásra került a telek és a föld is. A csángók megindultak „haza” Erdély felé és eddig mintegy 15—20 család érkezett a hunyadmegyei csángó településekre. Az éhínség elől menekülők nagy része azonban, mintegy 90—100 csángó család, a Bánátba özönlött, ahol a Hosszúvölgy, Keresztes, Csákóvá, Igazfalva és Fácset községekbe, az agrárreform által kiparcellázott, eddig még ki nem fizetett és eladásra került birtokokat akarják felvásárolni, hogy itt új életet kezdjenek, és családjuk jövőjét megalapozzák. A nyomorúság elől menekülők egy része azonban most is a közelebb fekvő Regát felé özönlik, ahol szétszóródik és a magyarság, számára örökre elvesz.
Szabó Árpád.

  1938. augusztus 22.
  Futótűzként terjedt el Déván a hír, hogy Györffy Erzsébet 17 esztendős leány — akinek a közeljövőben lett volna az esküvője — szülei lakásának fáskamrájában felakasztotta magát és meghalt. Györffy Erzsébetnek már hosszabb idő óta udvarolt egy dévai fiatalember. Mindenki úgy tudja, hogy a fiúnak komoly szándékai voltak. A leány kelengyét tetetett, bútorokat rendelt és arról beszélt, hogy rövidesen összeházasodnak. Csütörtök este Györffy Erzsébet hazament, beszélgetett családjával, majd észrevétlenül eltűnt. Senki sem tudta hova lett. Péntek reggel azután a lakása fáskamrájában megtalálták Györffy Erzsébet élettelen holttestét. A fiatal leány még csütörtök este felakasztotta magát a kamrában. A tragikus öngyilkosságról azonnal értesítették a hatóságokat. A helyszíni vizsgálat alkalmával Györffy Erzsébet zsebeiben egy levelet találtak, amelyet vőlegényjelöltje írt neki. A levél alapján a fiatalembert őrizetbe vették, egy napig a rendőrségen tartották, majd péntek este szabadon bocsátották. Déván azt beszélik, hogy ugyanezért a fiatalemberért nemrégiben Temesváron követett el öngyilkosságot egy fiatal leány. A vizsgálat teljes erővel folyik a tragikus öngyilkosság körülményeinek tisztázására.

  1939. március 4. Hányan iratkoztak be eddig Déván a Nemzeti Újjászületési Arcvonal magyar alosztályába? A dévai csángóbíró kérésére a Nemzeti Újjászületés Arcvonala magyar alosztályának összeíró ívét vasárnapra a dévai csángók rendelkezésére bocsátották, úgy, hogy ez alkalommal mintegy hétszáz csángó iratkozott be a dévai magyar alosztályba. Városi mintegy 200 iratkozott be, úgy, hogy a dévai alosztály ívén, kedden a folyószám 911 volt. Még további beiratkozások várhatók.

  1939. március 29. Ötvenéves a dévai csángótelep. A mádéfalvi veszedelem elől elmenekült csángók utódai a dévai telep lakói. — Terjed az egyke a dévai csángók között is. — Félszázaddal a letelepülés után épült fel Déván a csángók katolikus temploma. Kétezer csángó él ma Déván nyolcszáznyolcvan hold földből. (Déva, március 27.)
  Érdekes jubileumot ünnepel meg közelebbről Déva magyarsága. Most lesz ötvenedik évfordulója annak, hogy az első visszavándorló csángó család letelepedett a dévai „Csángótelepen”, amely azóta a város egyik virágzó részévé lett. Ötven éve annak, hogy Issekutz Antal akkori dévai polgármester megindította a kormánytól is támogatott visszatelepítési akcióját. A félszázados évforduló alkalmából érdemes ismét, lepergetni a dévai csángótelep keletkezésének regényét.
  A csángók tulajdonképpen Moldovába települt székelyek. Anyanyelvüket, népi szokásaikat, népdalaikat máig is megőrizték, csak sajátos nyelvjárásuk különbözteti meg őket Erdély székely őslakosságától. A székelyek moldvai kivándorlása idején öt ilyen csángó köz¬ség alakult, amelyek máig is fenn állanak: Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva
  Kivándorlás a mádéfalvi veszedelem miatt.
  A székely kivándorlást az 1764. január 7-én lezajlott események indították meg, amelyeket „mádéfalvi veszedelem” néven jegyzett fel a történelem. 1764. január 7-én Buccov Adolf Miklós osztrák generális csapataival rátört a békésen alvó Mádéfalva községre, a falut valósággal felperzselték s lakosainak nagy részét: asszonyokat, gyermekeket, öregeket kardélre hányták. A mádéfalvi vérengzésnek négyszáz ember esett áldozatául. Ez a szörnyű eset indította, meg a székelységnek szinte menekülésszerű elvándorlását, amit Rajcsevics osztrák kapitány és Mártonffy Mór minorita szerzetes irányított. A török pusztítás után elárvult Moldovában és Bukovinában szívesen látták a bevándorlókat s egymás után alakult meg az öt virágzó csángó falu az akkori román fejedelemségben.
  Az 1770-es években, egykori krónikák adatai szerint, 248 székely család települt le Bukovinában összesen 2531 lélekkel. Ez szám az 1846. és 1864. évi kolera járványok pusztításai ellenére 1883-ban már 11708 lélekre szaporodott.
  1883-ban merült fel először a csángók visszatelepítésének terve is és a kormányegyelőre csak ezer embert akart visszatelepíteni, de már az első felhívásra négyezer ember jelentkezett.
  A visszavándorlókat egyelőre az Alduna mentén: Sándoregyházán, Székelykevén és Hertelendyfalván telepítik le. Öt évvel később azonban, amikor a visszatelepülők már felépítették otthonaikat, de a Duna tavaszi áradása mindhárom községet valósággal elsöpört a föld színéről.
A koldussá lett csángók ismét, visszaindultak Bukovinába.
  Ötvennégy család telepedett le Déván.
  Ilyen aldunai visszavándorló volt Sebestyén József is, aki Issekutz Antal akkori dévai polgármester biztatására elsőként telepedett le Déván héttagú családjával. A polgármesterkésőbb hároméves telepítési tervet dolgozott ki, amelyet teljesen meg is valósítottak s ennek során Andrásfalváról 248, Istensegítsről 28, Hadikfalváról 7 lélek, összesen 54 család telepedett le Déván.
  Egykori feljegyzések szerint gazdasági felszereléseket is hoztak magukkal: 139 lovat, 16 tehenet és 68 szekerét. Állami hozzájárulással 880 hold földet, osztottak fel
A dévai települők között s a föld ellenértékét ötven év alatt, kellett visszafizetniük.
A föld mocsaras, az első években a vetőmag árát sem termi meg. Hosszú éveken át tartó munkával sikerül csak termékennyé tenni, de a települők vállalják a munkát s egy évtized múltán már új városrész, virágzik a Szántóhalmon.
  Tíz évvel később indul meg a második telepítési akció s ennek során újabb háromszáz lélek, vándorol be Dévára.
Miből élnek a dévai csángók?
  A dévai csángótelep lakósainak száma az idők során kétezer lélekre emelkedett. Nem érdektelen talán egy kis statisztikát közölni arról, hogyan és miből él ez a kétezer ember?
  A lakosságnak körülbelül a fele, pontosan 151 család él földművelésből. Földművelésből és napszámos munkából él 36 család, összesen 159 lélek. Kizárólag napszámos munkából él a telepnek körülbelül egynegyede, szám szerint 92 család, összesen körülbelül 500 lélekkel. Iparból él 34 család, összesen 121 személlyel, a többiek alkalmi munkából tengetik életüket.
  Az annak idején szétosztott 880 hold föld tehát ma már a lakosság felének megélhetését sem biztosítja. A dévai csángók nagy része ma ismét az elvándorlás tervével foglalkozik, de a bukovinai csángó telepeken sem kínálkozik számukra jobb megélhetés.
Iskoláztatás, gyermekhalandóság, egyke.
  A csángó családoknál néhány évtizeddel még nagy volt a szaporaság. Hat-hét gyermek minden családban, de a tizenkettőn felüli gyermekáldás sem ment ritkaság számba. Az is elő fordult, hogy egy-egy családban 16—18 élő gyermek is akadt. A születési arányszám azonban, minden valószínűség szerint az egyre súlyosbodó megélhetési gondok miatt, évről évre csökken. A település idején mind össze két csángó család volt gyermektelen, ma 23 gyermektelen és 75 egy gyermekes család él a csángótelepen. Az „egykés” családok többnyire a módosabbak közül kerülnek ki.
  A csángótelepen ma már nincs írástudatlan. Fúvószenekar, műkedvelő egyesület, földész dalárda, gazdakör szolgálja s a csángó - katolikus egyház nemrégiben kezdte meg a telep templomának építését.
  P. Vargha Ireneus dévai zárdafőnök-plébános kezdeményezésére tavaly óta templom is van a csángótelepem. A templom alapjait egy évvel ezelőtt rakták le s az épület, már tető alatt is van. Több mint kétmillió lejt tett ki az építkezési költség s ebből 643 ezer lejt a nagyrészt koldusszegény csángótelep lakossága, a többit az ország katolikus hívei adták össze.
  Ötven évvel a letelepülés után, talán éppen az első csángó telepes megérkezésének évfordulóján csendül fel először az orgona a dévai csángótelep templomában…
  Kovács Károly.

    A Mi Megyénk, 1940. március 2.A csángótelepi telepi dráma.
    Ezen a héten nagy és szomorú szenzációja volt a dévai Csángótelepnek. A Maros mellett, a csángóföldeken járókelő asszonyok az egyik hatalmas jégtáblán odafagyott, oszlásnak induló hullát láttak. Azonnal értesítették a hatóságokét. A bizottság kiszállott és megállapította, Zsók Titusz jómódú gazda pedig felismerte, hogy a hulla azonos, Rózsi nevű tizenhat éves lányával, aki november közepe táján eltávozott otthonukból s többé nem tért vissza. Kerestették mindenfelé, de eredmény nélkül, míg most a szomorú bizonyság magyarázatát adta eltűnésének.
   A tragédia előzményeit különféleképen magyarázzák, a szülők másként, a szomszédok és ismerősök másként, bizonyosságot nem lehet tudni, a sokféle változat azt mutatja, hogy „ráérő” emberek meg-megtoldjak a saját elképzelésük szerint, a' valóságot egyedül Zsók Rózsi tudná megmondani, akinek azonban örökre lezárultak ajkai, ő nem vádol, hallgat csöndesen most már a dévai temetőben.
   A sokféle mendemondából, tereferéből kihámozva valahogy ilyenformán lehet összeállítani Zsók Rózsi drámáját, sem az időleges sorrendet sem az elbeszélések valódiságát — felelőséggel — nem vállalja az újságíró, de kivel szemben is kellene vállalnia, csak egy új sírdomborulattal szemben van kötelezettsége, melyre most kegyeletet adó koszorú és virágerdő borul.
   Zsók Rózsinak még iskolás korában udvarolt egy csángótelepi jómódú család gyermeke, aki néhány évvel volt idősebb. A két gyerek között a barátság hat év alatt forró szerelemmé fejlődött. A tizenhat éves Rózsi és tizenkilenc éves legény elhatározták, hogy összekötik az életüket. Az elmúlt nyáron történt ez. Közben tilos ösvényekre tévedtek. A természet azonban nem hagyja magát becsapni, követeti a maga jussát. Ennek a törvénytelen házaséletnek a természet örök törvényei szerint következményei mutatkoztak, és amikor a kis Rózsi megállapította, hogy szíve alatt egy új élet kezd sarjadni, nagy tanácskozást tartott a legénnyel. Megállapodtak abban, hogy felmennek a várhegyre és ott öngyilkosságot követnek el, hogy a szégyen napvilágra ne kerüljön. El is mentek, de ott a legény lebeszélte a lányt az Öngyilkosság gondolatáról és azt ajánlotta, hogy keressenek fel egy bábaasszonyt, aki majd megszabadítja a leányt gondjaitól. A bábaasszony csak úgy volt, hajlandó a műveletet végrehajtani, ha Rózsi anyja is belegyezik. És itt kezdődik a tragédia.
   A bábaasszony nem elégedett meg a tanáccsal, hanem felkereste a leány anyját és közölte vele lányának szándékát. A szülök nagy haragra gyulladtak a megtévedt leányka iráni, a szomszédok szerint elkergették a háztól és amikor a kislány azt kérdezte, hogy most már ő hová menjen, hát az anyja odadobta neki a kabátját és azt mondta: „Nem bánom, ha a Marosnak is mész…!” Ekkor Zsók Rózsi felvette a harasztkabátkáját, sírva
megölelte és megcsókolta kisebb testvéreit és elindult. Még látták bolyongani a szántóföldeken, a Maros mellett, az arra járókelők azt hitték, hogy valamit kint hagytak a mezőn, azt keresi.
    Később Both Ambrus halász hallott valami kiabálást a Zsókék földje, felöl, ahol mély és erősen örvényes a víz, de nem látott semmit, akkor már magához ölelte a gyenge gyermektestet a Marosnak csendesen folydogáló gyilkos árja. Magához ölelte a korán életuntat hogy négy és fél hónap múlva a nagyon szép Rózsi helyett kidobjon egy hullát, megcsonkítva, alig felismerhetően, nyakán még ott volt a piros kaláris, egyik lába már hiányzott, szép selymes haját elmosta a víz, Marosnémeti mellett tette partra, a víz kegyetlen, kíméletlen a szép Zsók Rózsi helyett egy emberroncsot.
    Temetésén hatalmas tömeg jelent meg. Mélységes részvéttel kísérték utolsó útjára a szerencséden leányt. Csámpai Pista zenekarával vezette be a menetet, utána az egész Csángótelep apraja nagyja. És amikor a temetőben felzokogott a Csámpai Pista hegedűjén a kislány három kedvenc nótája: „Piros pünkösd napján", Lehullott a rezgőnyárfa", „Szomorú fűzfa lombja”, szem nem maradt szárazon. Ismerősök és ismeretlenek siratták meg a tragikus végű kisleányt, aki szeretett, az életet a saját elképzelései szerint vélte élni akkor, amikor csak a szép oldalait látta és nem gondolt arra, hogy a napsütéssel együtt jár az árnyék is. Szeretett és azt gondolta, hogy a nagy szerelem mindenért kárpótol és kihagyta számításaiból, vagy nem is tudott arról, hogy létezik egy Társadalom, mely szigorú „erkölcs” szabályaival a Marosnak kergeti…
   Zsók Rózsi nagy szerelmének és szomorú életsorsának története és apró mozzanata még nagyon sokáig beszéd tárgyát fogják képezni a dévai Csángótelepen.

  1940. június 20. TÖBB, MINT KILENCVEN UNOKÁT ÉS DÉDUNOKÁT HAGYOTT HÁTRA. Déváról jelentik:
  A dévai csángótelepi özv. Both Simonné dévai csángó asszony 86 éves korában, végelgyengülésben meghalt. Az öregasszony még halála előtt 5 nappal is — mint minden reggel — pontosan lejárt a majdnem két kilométer messzeségben lévő római katolikus templomba Az utolsó öt napban csak gyengélkedése miatt nem tette meg ezt az utat. Mindenkivel kibékülten halt meg. Öt fia és három leánya maradt, akiktől összesen több mint 90 unokája és dédunokája volt. A ritka nagycsaládú ősanyát nagy részvét mellett temették el a csángótelepen.

  1941-07-02.
  A világháború előtt jóval valóban szintén volt csángótelepítés az akkori Nagy-Magyarországba. Mintegy hétezerre ment az akkor betelepítettek száma. Főleg románok lakta vidékekre telepítették őket (pl. Déva mellé, Csernakeresztúrra, az aldunai Kevevárára, stb.), fő szempontnak tartva, hogy ellenálló képességük az ismert román népiséggel szemben kifejlődött, amellett a termelési feltételeik is hasonlóak az otthagyott bukovinai mezőkéhez. Darányi Ignác földművelési miniszter volt a telepítés fő mozgatója, nagy érdeklődés kísérte a telepítési ankétjét. A telepesek egy kis része kellően alkalmazkodni nem tudván, utóbb visszaköltözött, ilyesmi minden telepítés után előfordul. Darányinak a lelkes munkát nemsokára abba kellett hagynia, hír szerint ez volt Romániának egyik feltétele a hármasszövetséghez való csatlakozásáért. Darányinak telepítési költségeit tehát az országos költségvetésből rövidesen törölték.

  1941. december 16. Műsoros előadást rendezett a kolozsvári Levente Egyesület. Kolozsvár dec. 15.
Jól sikerült műsoros előadást rendezett a kolozsvári Levente Egyesület elnöksége december 14-én, vasárnap este 7 órakor a Mátyás király Diákház dísztermében. A műsoros előadás közönsége elsősorban a kolozsvári levente-ifjúság volt.
  Az előadás műsora a következő volt: Népdalok, szavalat Reményik Sándor költeményeiből, ünnepi beszéd, szegedvidéki adventi köszöntő, dévai katonajáték, szavalat szabadon választott vers, vitnyédi ,,Bölcsőcske“. A szünet után tordai bethlehemi játékot, szavalatot, mérai játékot, mezőkövesdi játékot, szavalatot egy nagyenyedi játékot, nagyszalontai újesztendő köszöntőt, szavalatot adtak elő a szereplők. A gazdag műsoros estélyt a kolozsvári Levente Egyesület titkárának beszéde, továbbá karácsonyi énekek zárták le.
  Az est főrendezője Perédi János, rendezői pedig Kapás Géza és Melász József voltak.

                                                                                                           Radina, 1906

1944. december 13. Vezetőséget választott Déva és Déva-telep magyarsága. Déva.
  Lelkes hangulatban választotta meg Déva és Déva-telep magyarsága a helyi Magyar Népi Szövetség vezetőségét. A gyűlés Déva és a telep összmagyarságának találkozása volt, ahol a magyar munkásság, földművesség és értelmiség képviselői a népi szívnek egyetlen hatalmas dobbanásában forrtak össze, attól a nagy elhatározástól hevítve, hogy testvéri összefogással, közös munkával és harccal teremtik meg a magyarság szebb jövőjének alapjait. A népgyűlést László János Déva-telepi földműves nyitotta meg. Megrázó szavakkal ecsetelte a magyarság szenvedéseit, különösen a Déva-telepi csángómagyarságnak 25 éves kálváriáját... de most itt az idő, hogy megszervezve a magyarságot — alulról fölfelé, — szilárd alapokra felépítsük a szabad jövőnek testvéri épületét a román néppel.
  — Minden becsületes magyarnak itt a helye, — hangoztatta László János, — a Magyar Népi Szövetségben, kivéve azokat, akik megbontási szándékkal tolakodnak ide, vagy akik a múltban elárulták a népet, s érdekeit!
  Napirend előtt Greguss Antal kért szót:
  — Kevesen tudják, hogy volt nekünk, régi madoszistáknak egy melegszívű vezetőnk. Székely János, aki ma sajnos, nincs közöttünk, kérem testvéreimet, egy perces felállással áldozzunk az ő emlékének! A gyűlés néma csendben hódolt a Déva-terepi Madosz első elnökének.
  —Másodszor indítványozom, hogy küldjön a gyűlés Groza Péter dr.-nak, helyettes miniszterelnöknek, a magyar nép nagy barátjának, hódoló és üdvözlő táviratot!
  A gyűlés zajos tapsviharral ad kifejezést helyeslésének. Durovszky Pál, a Magyar Népi Szövetség hunyad megyei megbízottja emelkedett szólásra. Beszámolt háromszéki útjáról s élményeiről. Fellebbentette egy pár szóval a fátylat a székelység hősi harcáról a szabadságért a megszálló németekkel szemben, de ugyanakkor megrázó képet is festett a székely partizánok és magának a székelységnek leírhatatlan szenvedéseiről és arról a pusztulásról, gyilkolásokról, asszonyok, lányok megbecstelenítéséről, amit az úgynevezett „Maniu voluntárok” hírhedt egységei, nemkülönben a visszatérő csendőrség hajtott végre.
  A továbbiakban Dubovszky Pál a szervezkedés irányvonalát ismertette és első fontos ügynek az ifjúság megszervezését, demokratikus szellemben való nevelését mondotta. A második fontos probléma a nők megszervezése. Az új fordulat nekik is új életlehetőséget fog biztosítani: szabadabb, emberibb életet. De nem kevésbbé fontos problémának jelölte meg Dubovszky a sajtó- és iskolaügyet. A sajtóterjesztést szívügynek kell tekinteni. Végül pedig igazságos és méltányos, hogy Déva-telep végre magyar nyelvű iskolát kapjon magyar tanítókkal és hogy a városi magyar iskola munkatáborban sínylődő demokratikus érzelmű igazgató-tanítója hazajöhessen. E tekintetben a központ segítségét jelentette be Dubovszky Pál, a gyűlés viharos éljenzése közben.
  Ezután a népgyűlés egyhangú lelkesedéssel a következő vezetőséget választja meg:
  Elnök: Zsók Fábián földműves, szervező-titkár és a Központ hunyadmegyei megbízottja: Dubovszky Pál szabómester; titkár: P. Gábosi Gyula ferences lelkész; pénztárnok: Greguss Antal kovácsmester; pénztár-ellenőrök: dr. Martonossy György ügyvéd, Kásler István földműves; választmányi tagok: Hajdú László asztalosmester, Zsók István Szilveszter földműves, Varga Ferenc, Schneider Frigyes korcsmáros, Csobot Antal ácsmester, Kovács László fodrászmester, dr. Kolossy Márton ügyvéd, László János földműves, P. Szabó Dömjén római katolikus lelkész, Fazekas Sándor református lelkész.
  Dubovszky Pál üdvözölte a választmány nevében az új elnököt és a legteljesebb támogatását ígérte mind a maga, mind a választmány részéről.
A népgyűlés lelkes, emelkedett és elszánt, minden áldozatra kész hangulatban ért véget. Mert mindenki tudta, hogy mi a cél, miért megy a harc: szabad, emberibb életért! P. Gy.

  1946, március 22.
  A Bolyai Tudományegyetem segélyezésére február 22-től, március 1-ig a már közölt természetbeni és 15, 532. 081 lej pénzadományon kívül még a következő adományok folytak be:
…Csángótelepi Hitelszöv. Déva 90.000, Dr. Kolosi Márton Déva 20.000, Dr. Martonossy György 1,010.000, Rk. egyházkösség Déva 214.000…

  1946. május 16. (kivonat). Erdély kérdéséről beszélt Nagyváradon Groza miniszterelnök.
  Szabadság minden nép számára, egyenlő jogok, ezek azok, amelyek világosan mutatják számunkra az utat, amelyen haladnunk kell — hangsúlyozta Groza Péter. Miért ne teremthetnénk mi Romániában olyan helyzetet, amelyben az ország minden fia és minden népe szabadon fejlődhet? A miniszterelnök ezután a kölcsönös magyar—román művészcseréről, a művészeti napokról beszélt, majd élesen állást foglalt a népcsere gondolata ellen.
— Én nem tudok és nem is fogok olyan tárgyalásokat folytatni, amelyek arra kényszerítenék Bihar román népét, hogy elhagyja házát, szülőföldjét. Nem akarok olyan tárgyalásokat, amelyek Bihar románjait elszakítanák otthonuktól, a temetőktől, azoktól a síroktól, amelyekben őseik porladoznak. De nem veszem a lelkemre azt sem, hogy a székelyföldi magyarokat elhozzam a hegyek közül, ahol egész életüket töltötték, ahol évszázadok óta élnek. Én nem teszek sem a bihari román, sem a székely házára batyut, hogy új hazát, új otthont keressen magának. Az ilyen megoldás nem demokratikus, hanem fasiszta megoldás.
A továbbiakban Groza Péter támadta azt az elgondolást, hogy egyenlő számú román éljen magyar, illetve magyar román uralom alatt. Ez, mint mondotta, a fasiszta retorziós politikával egyenlő.
— Jól tudjuk, mit jelent a retorziós politika — mondotta. — Innen Biharból annak idején sok ezer románt tettek át a határon, Romániából is sok ezer magyart küldtek el. Egyik is, másik is a retorzióra hivatkozott. A románnak, kiűzésekor elvették utolsó tehenét, a hunyadi csángó még a nyers kenyeret sem vehette ki a dagasztóteknőből. Ez az a retorziós politika, amellyel a fasiszták éltek.
                                                                                ……….
  L. Balogh Béni – Olti Ágoston. A román–magyar lakosságcsere kérdése 1940–1947 között. (kivonat).
  A Petru Groza-kormány hatalomra kerülésével kialakult politikai helyzet mérföldkövekkel nagyobb előrelépést jelentett a magyarságnak az 1944. őszi állapotokhoz képest, azonban több százezer magyar továbbra is jogbizonytalanságban élt, hiszen nem rendelkezett állampolgársággal.
Még napjaink román történetírásában is tartja magát az a nézet, hogy a második világháború után, tekintettel a párizsi békekonferenciára és egy lehetséges népszavazásra, Magyarország meg akarta változtatni Erdély etnikai összetételét, bátorítva a magyar menekültek Erdélybe való visszatérését.
  Kutatásaink eddigi eredményei alapján viszont nem állapítható meg az állampolgársági kérdés és az esetleges kitelepítési/népességcsere-, vagy népszavazási terv közötti kapcsolat. Lucreţiu Pătrăşcanu igazságügy-miniszter 1946. június 8−i, kolozsvári beszédében 3−400 ezerre tette az illegálisan Románia területén tartózkodók, illetve azok számát, akiknek tudatosan nem adták meg az állampolgárságot. Az állampolgárság nélkülieket potenciális veszélyforrásnak tartotta, kijelentve: „az engedékenységünknek határa van. Határozottak vagyunk ennek az állapotnak a megszüntetésében”.
  Azt, hogy ez nem pusztán „elszólás” volt a Román Kommunista Pártban akkor elég nagy befolyással bíró politikus részéről, az is bizonyítja, hogy baráti társaságban és szűkebb megbeszéléseken állítólag többször is hangsúlyozta: habár szükséges lett volna, de – Csehszlovákiával ellentétben – Románia elszalasztotta a magyarok kitoloncolását.
  A kitoloncolás gondolata valószínűleg Gheorghe Gheorghiu-Dej-től sem lehetett teljesen idegen; egyes emlékiratok szerint a Sztálinnal folytatott egyik megbeszélésén, miután a román pártvezető a magyar „szélsőségesekre” panaszkodott, állítólag Sztálin is kifejtette a kérdéssel kapcsolatos nézeteit: „miért nem kergettétek ki [a magyarokat] az országból a horthysta csapatokkal együtt... mivel nem oldottátok meg a kérdést a megfelelő pillanatban az erőszak segítségével, most már nem marad más hátra, mint a konfliktusaitokat diplomáciai úton megoldani.”

  1948. november 15. A dévai csángótelepen járunk.
  Az őszi szél kegyetlenül rázza és csavargatja a sárgába borult és egyre kopaszodó fák koronáit. A falevelek fázósan zizegnek és hullanak le a földre. Takaros, csinos, rendben tartott ház kapuján nyitunk be. Az udvar mélyén hatalmas tövek állanak, míg a kertből nagy szénaboglyák hivakodnak felénk. A háziasszony, Zsók Ilonka egyedül van, mert férje a fődön dolgozik. Zsók Jánosékat nem veri fel a jómód öt hold födjük van és öt gyermekük. A csángótelepen élők nem ismerik az egyke-rendszert, itt szapora gyermekadás van. Nem ritka a hét - nyolc gyermek, sőt van ház, amelyben tíznél több gyermek is született.
  Zsók Jánosék hát úgy segítettek magukon ahogy tudtak. A férfi, kitanulta a kerékgyártó mesterséget és az udvarban apró műhelye is van. Az asszony nagy dolog időben a szántóföldön dolgozott míg férje odahaza gyártotta a kerekeket. Két szoba-konyhás lakásuk van. Nehéz időket látott ez a ház. A diktatúra idején négy teljes évig munkaszolgálatos volt Zsók Jánosé, feleségére, Ilonkára hárult a családfenntartás nehéz gondja. Húsz éves házasok. De ma már nem panaszkodnak. Két tehenük van, az állatok téli takarmánya biztos lett. A földjükön 18 mázsa búza termett. Egy és fél mázsát kellett beadniok, a többiből jut kenyérre való az egész télen. — Aki dolgozik, annak van — mondja Zsókné. — Mi dolgozunk és megélünk. Persze beosztással.
  Itt van a szomszédban a Demokratikus Nőszövetség csángótelepi helyisége. A gyűlésekre szorgalmasan ellátogatok és tudom, hogy nekünk asszonyoknak a közösségünk, hogy a szervezeti életből is kivegyük a részünket a béke védelmében. Nyílik a kapu és a gyermekek érkeznek haza Most jöttek az iskolából és éhesek. Paszulyfőzelék kerül az asztalra. Mellette nagy tálon görögő puliszka, mert a napokban sütött kenyér reggel elfogyott.
  Köszönünk és megyünk. Még fülünkben cseng Zsók Ilonka hangja:
— ...a mi munkánk is hogy újabb pusztító világháború ellen harcoljunk!

  1948. augusztus 04. (kivonat). A FEHÉREGYHÁZI EMLÉKMŰNÉL.
  Vasárnap reggl a segesvári Sztálin-térről indult el a hatalmas menet a fehéregyházi Petőfi emlékműhöz. A menet élén dévai csángó telep zenekara haladó magyar és román falvak a segesvári és medgyesi munkásság, a pártok és tömegszervezetek csoportjai vonultak utána, vitték országunk dolgozóink koszorúit a kilencvenkilenc év után győztes Petőfi sírjához. A menetet a fehéregyházi vasúti átjárónál a község lakosai és a héjjasfalviak zenekara várta. A házakat szőnyegek, zászlók díszítették. A kultúrműsor befejezése után éjfélkor a Déva-telepi csángó zenekar és a medgyesi IRTI üzemek zenekara szerenádot adott a kivilágított váron.

   1949. július 31.
  Szombaton kezdődnek az ünnepségek Petőfi Sándor halála centenáriumának ünnepségei a RNK Külföldi Kapcsolatokat Ápoló Szerve, a RNK írószövetsége és a MN védnöksége alatt szombaton este kezdődnek meg a Segesvár főterén felállított szabadtéri színpadon. Az ünnepségen, magyar nyelven, Nagy István író fog megemlékezni Petőfiről. A megnyit ünnepség kultúrműsorból áll, amelyen 600 tagot számláló kultúrcsoportok fognak szerepelni. Oklánd, Vámosgálfalva (Udvarhely megye) Szentlászló (Küküllő megye) dalkarokkal, Medgyes munkászenekarral, Déva a csángó zenekarral, Nagykun (Küküllő megye), Erdőszakál (Maros megye), Szecsetkisfalud (Udvarhely megye) turnécsoportokkal fognak szerepelni a műsoron. A kultúrelőadás befejezése után zenés szerenád lesz a fényszórókkal kivilágított várban.

   1950-02-12/6. szám. MNSz-tagok vállalták, hogy a megyei szervezet tűzifa szükséglettét a Dévától 25 kilométerre levő Szakamási községből önkéntes munkával beszállítják. Ebben a munkában részt vettek: László Gergely, Kásler Pál, Zsók István, Furka János, Daradics Ferenc, Balázs János, Szőcs Antal, Szőcs Lajos, Both Vilmos, Sebestyén József, Zsók Lajos és Zsók Fábián. Ezek között olyanok is voltak, akiknek csak egy igavonó állatjuk volt, összefogták hát állataikat s úgy vettek részt a fahordásban. NAGY KÁLMÁN levelező.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                    Déva történelméből 1830-1852

   KÉRDEZŐSKÖDÉS
   Erdélyi Híradó. 1830-11-06/37. szám
  1) Hunyad Vgyében, Déva városa, mikor ki alatt épült, honnan kapta nevét mivel azt mind az Óniversumi Geograpislájában olvashatni, mind Amerikában, mind Angliában vagyon Déva nevű Helység? Némellyek Dacopolisból mások Decidovából akarják e’ nevet kifaragni.—
  2) Ennek Vára mikor és ki által építtetett, azt kik mely esztendőben, ’s mi ellenségek ellen oltalmazták,s miféle ellenség, mikor vette meg.
  3) Azt mitsoda nevezetes emberek, mely esztendőben lakták? Abban kik mikor voltának fogva, vagy holtak meg fogságokban ottan?
  4) Vajon Hunyad Vgye, mindjárt elején az magyarok által lett elfogattatása után Erdélynek midőn a’ Vgyék. felállíttattak, mindjárt Hunyad Vármegyének hívatott-é? vagy tsak Hunyadi János idejétől fogva ’s ha az időtől, annak előtte mitsoda neve lehetett ezen Vármegyének '
  5) Hunyad Vgyének, eleitől kezdve a’ mostani időkig kik voltak rendre Fő-Ispányai?
f1) Mes esztendőkben kik által, ’s miáltal, m féle viszontagságokat szenvedett, u. m. tűz-ellesiség árvíz-pestis-sáskák, ’s éhség által? Mert mind ezekről Ns. Megyénk Leveles Tárában, v. s semmit se, v. tsak némellyekről, és pedig tsak 1770. innét lehet keveset találni.

  Papírgyár Roskányban-1832
  Hazai 's Külföldi Tudósítások. 1832-04-11/29. szám. Hirdetés.
  Az Erdélyi Felséges Kir. Kints-Tárnak folyó Esztendő Martius holnap 8-kán 2584 Számok alatt költ Rendelése következésében, a’ Dévai Kir. Uradalomhoz tartozó, esztendőnként 1100 kötés Papiros készítésre is alkalmatos Roskányi Papiros - Malom, az ahoz való szükséges Épületekkel, Mrv-Szerekkel, Telkekkel, Gyümöltsös és veteményes Kertekkel, úgy szintén azon 86 mázsa Rongyokkal, mellyeket az Uradalmi Falak ezen Malomhoz, mázsáját egy Rforint árron Váltó Levélben, esztendőnként Uradalmi tartozás szerént szolgáltatni kötelesek, ezen esztendő Junius holnap 1-jő napjától kezdve, hat egymás után folyó esztendőkre a° többet ígérőnek, közönséges Kótyavetye uttyán, haszonbérbe adatik.
Az erre határozott első kikiáltandó Bér 1079 R forint 27 ¼ xr. Conv. pénzben. A’ Kótyavetye tartatik a’ folyó esztendő Majus holnapja eső napján Déván az Uradalom Udvarában reggeli 9 órától kezdve. A’ melyben, a kik részt venni szándékoznak, ne terheltessenek 10 peng Bánat pénzt addig is a’ mig a’ Kótyavetye végre hatna, az ennek tellyesütésbe való vételére rendelt Biztosságnál a, Kir. Kints-Tár bátorságára lekötni, előre pedig magoknak Roskányon a’ helyszínén a’ Malom mivoltáról elegendő ismeretséget szerezni; mert valamint Bánat pénz nélkül senki a’ Kótyavetyére nem botsáttatik, úgy szintén a’ Kótyavetye után az ismeretség fogyatkozásából származott
ellenvetések el nem fogadtatnak, Nagy-Szeben Martius 8-dik napján 1832-ben.

  Felső Szilvási Méltóságos Nopcsa László
  Hazai 's Külföldi Tudósítások. 1832-12-08/46. szám.
  Déva November 16-kán: A’köz akarat, szíves kívánság, midőn teljesedést nyer, nem de öröm időnek lehet nevezni? illyenkor a’vágyakkal teljes szív a’ kívánatok tételétől megszűnik ’s teljes mértékű meglepettetése kedves súlya alatt öröm innepet ül. Hasonló öröm innepünk derűje a’ folyó hónapokán midőn ezen nemes Megyének ürességbe volt főispányi széke, a’ köz akarat, kívánság szerint egy minden szívében előre kijelölt hazafi, valódi felebarát Felső Szilvási Méltóságos Nopcsa László úrral Helytartóképpen betöltetett, szeretett főispányi Helytartónk rövid de fontos beszéde által megnyitván a’ népes számmal egybe sereglett Megye rendeinek gyűlését, minekutánna némellyek a’ nemes rendek közűl válogatott szavakkal az egésznek ezen óhajtott nap iránti szíves örömét kifejezték.
  S azt éljen éljen sűrű kiáltások által a nemes Rendek lelkesen ’s egy szóban ismételték volna, a’felsőbb szolgálatot tárgyazó Rendelések több nemes Megyék Írásbeli és követeik által előterjesztett megtalálása nyomán a’ nemzeti gyűlések, a’ testvér hazával való egyesülés, némelly vallásos tárgyak felett eredeti kívánatok, javallatok a’ törvények tiszta értelméből és tartalmából, a’ közjó előmozdítása szempontjaiból merített vezérigazságokkal, a’ Fejedelem és Haza jussaival megegyező határozások , végzések létetettek. Nevezetessé teve ezen megyei gyűlés az egész Tisztikarnak újításával is — minden hivatalok a’ szabad választás útján 4 napokra terjedett szózatolás alá vétetvén, melynek végzetével a’ 2-dik aljegyző, a' szolgabírák kineveztettek és fel is eskettettek, a’ több hivatalok pedig az eddigi szokás szerént fejedelmi helybehagyás végett felküldetni végeztettek.

Ps. Mellesleg a Nopcsa Vaszilka úr nagyon bokázott, mert 1848-ban ott volt a romám nemzetiségek gyűlésen Balázsfalván. Akkor román volt, aztán magyar lett….

   Dévai eszem-iszom 1835.
  Hazai 's Külföldi Tudósítások. 1835-02-28/18. szám.
Felséges Fejedelmünk dicsőséges születési ünnepe a’ szenvedő emberiségre nálunk az idén különös hasznú volt. Déván Kéméndi Várady József helytartó főbíró úr a’ megyei és katonai tiszti kart megvendégelte, az örömlövéseket tett katonaságnak pedig 109 font húst és 13 veder bort osztatott.
   Dévai vár-kormányzó-kapitány M. Osdolai Gróf Kún Sámuel ura Nga, a’ vár sáncza kapuja elébe, közel az ország úthoz jó borral töltött 45 vedres hordót és 300 darab kenyeret olly meghagyással tétetett ki, hogy abból koldus, rab, városi polgár, utas sat. részesítessenek, ’s az utasoknak, kik ő Felsége egészségéért további útjokban is inni kívánnának, kulacsaik megtehessenek.

  Erdélyi Híradó, 1836-03-08/20. szám. Déva.
  Kir. tanácsos keméndi Váradi Ignátz úr febr. 17-én vértorlásból eredeti gutta ütésben élte 59 évében meghalt; és Hunyad vármegye szolgálatjában 56 évek alatt jegyzői, alispányi ’s főbírói hivatalait a’ felsőbbség megelégedésével folytatta.
  Ugyancsak itten halálozott meg febr. 191kén osdolai gróf Kun Sámuel úr dévai várnagy ’s nyugalmazott lovas kapitány mely vízkorságban 66 esztendős korában, már a’ török háborúban kezdett katonai szolgálatját 51 évekig folytatta, mint életében a’ szegények ’s árvákat gyámolította, így végrendeletében szerzeménye nagyobb részit gyámtalan árvák nevelésére rendelte.

  Erdélyi Híradó, 1836-11-29/44. szám
  Nemes Hunyad Vármegyében a’ Dévai kir. uradalomban egy Áts Pallérnak 200 fr. esztendei fizetéssel, kinek lakhelye Déva várossá lészen, és lakhelyéről hivatalos dolgokban leendő eltávozása esetében 32 xr. cvn. pénz napi bér fog felvétetni, felsőbb helyről kineveztetése meghatároztatott. A’ ki tehát ezen hivatalra magát elégségesnek lenni érezné, jelentse magát írásban a’ Dévai kir. uradalom inspectoratusnál.

  A fejedelem ünneplése Déván. 1837.
  Erdélyi Híradó, 1837. május 2. (kivonat).
  A’ hely szűke miatt a’felséges fejedelmünk születése év innepét érdeklő tudósításokat csak rövid kivonatokban közölhetjük. Déván, különösen az uradalmi kastély fényesen ki volt világitva, isteni tisztelet tartatott előbb a’bolgár szerzetbeli atyák catholicum, azután az ev. ref. templomban, hol esperes t. Salamon István úr czélirányos ékes beszédet tartott, mind két templomokban vallásbeli különbség nélkül minden tiszti karok megjelentek, ’s mind két helyt az isteni tisztelet alatt a’ katonaság 3 szoros tisztelkedő lövéseket tett.
  Délben uradalmi inspector Csűrös István úr 40 személyre terített fényes asztalt adott, a’ katonaságnak pedig serfőzö Hartel Ignácz húst, bort és sert bőven adatott.

  Hazai 's Külföldi Tudósítások. 1839-03-23/24. szám.
  Déva márt. 18kán ismét egy újabb bizonysága annak, hogy hazánk törvényhatóságai ntilly atyafi részvéttel kívánják a’ magyar főváros árvíz által okozott szenvedéseit enyhíteni. — és Hunyad vmegye Rendes közelebbi közgyűlésükben főispány felső szilvási ngs. Nopcsa László úr lelkes felszólítására egyes akarattal elhatározván, hogy a’ budapesti árvíz által károsultak segedelmezésére a’ megyei birtokosok minden füsttől hat hat ezüst krt. fizessenek, e’ mennyiség, a’ hazában legnagyobb kiterjedésű megye öszvesen tizenkilencz járásából az ajánlást tett birtokosok készsége, ’s a’ felgyűjtő tisztviselők pontossága által már is teljesen egybe gyűlt 2263 frt 12 kr. p. p. öszveségben megyei pénztárnok Bodó Dávid úr keze alól legközelebb illető helyére juttatandó.

  1840. Déva városa sem kívánván a’csinosodásban hátra maradni…
  Hirnök, 1840. február 20. Erdélyi hírek.
  Déva városa sem kívánván a’csinosodásban hátra maradni, a’ns. vgyének még 1837 ben hozott azon határzatát, hogy a’ város’ piacza ’s utczái kiegyenesítessenek, a’ házak előtt ötszéles járdák kővel rakassanak ki, a’ szalmafedelek ’s vesszőből font kertek helyett barátságosabbak, csinosabbak építessenek, a' czigányok a’ város’ belsejéből egy félreeső helyre szállítassanak ’s a. t., az e’ végre kinevezett biztosság olly lelkes iparral vette munkába, hogy három hét alatt az utczák simára egyenlítettek, a’ piaczot disztelenítő deszkaboltok elhányattak, a’ főbb utczák nagyobb részint kirakattak, sőt a’ bálok’jövedelmei is már e’ czélokra határoztatván fordítandóknak, másfelől a’ ns. megye ’s uradalom is tetemes pártfogással gyámolítván ez intézetet, azon reménység kecsegtet, hogy Déva városa a’ csinosbulás’ ’s küldísz’ fokain nenmsokára annyira fog haladni, hogy más testvérvárosokkal e’ részben a’ versenyt bátran kiállítatta.
  — Múlt hó 6ikán Fejérvíz helységben (Hunyad megye) vigyázatlanságból tűz támadván, kevés percz alatt 17 házat’ s ahhoz tartozó gazdasági épületeket emésztett meg.
  — Farkaspataka és Banicza helységekben a’ házi asszonyok szalmás fedelű épűletjeik’ font vessző padlazatjára szárasztás végett kendert rakván, ’s a’tűzhelyen tüzet élesztvén, eltávoztak, csak gyermekeiket, egyik 8 éves leányát, másik 10 éves fiát, hagyván otthon. A’gyermekek vigyázatlanul rakván a’ száraz ágat a’ tűzre, fen a vessző padlazat szikrát kapott, melly ott lánggá éledvén, nemcsak a’házak, hanem mikorra a’ szánandó anyák megérkeztek, a’ gyermekek is annyira elégtek, hogy csak hamvokat találhatók a’ szerencsétleneknek.
  — Ugyan múlt hó’ 15ikén egy iszákos iskolamester V.Hunyadról Haró helységbe szándékozván, útközben Déván magát annyira agyon itta, hogy a’ mint magát a’Maroson által vitette, nem messze a’hidastól hihetőleg vízbe bukott, ’s oda fúlt. Harmadnapra a’ víz által kivettetve parton találták a’ jámbor énekvezért.
  — Pui helységben Pui Elek úr által múlt évben épített posztógyár szorgalmatosan működik, ’s már több posztó darabok is kerültek ki belőle.
  — Demsus helységben Maderspack Károly és Lukács Ferencz urak czukorgyárt alapítván, már a’ szükséges előkészületekben annyira haladtak, hogy ez évben a’ czukorfőzéshez hozzá foghatnak.
  — Siker koronázza mindkét közhasznú vállalatot, mellyekhez hasonlókról vajha minél többekről értesíthetnők t. olvasóinkat e’ kicsin hazában!
(Erd. Hrdó.)

  Hirnök. 1840-08-03/62. szám. Déva, júl. 20.
  A’ mi ilyen tartós szárazságunk vala, olly tartós esőzéstől félünk, miután jelen hónap 15kén esni kezde már naponkint 3 ízben néha jéggel elegy esik, mi egy néhány helység határait, mint a’ keresztúrit, ’s archiat annyira elverte, hogy gabonáját szőlőjét letiporta, haszonvehetetlenné tette. Másfelől pedig a’ széna egyben takarítást ’s aratást nagyon akadályoztatja.

  Erdélyi Híradó, 1841. január 8.
  A’ mult 1840dik év’ utó napján Déváról elszökött’ s egy lovat ellopott postakocsis Lukács János’ személyes leírása. Az írt tordai, magyar születésű, mintegy 30— 40 éves, beszél magyarul és oláhul; vallására nézve ev. ref., közép termetű, barna kerek ábrázatú, kondor nyitott fekete haju, fekete szemöldökű és bajuszú. Midőn elszökött, viselt szürke, gallértalan szondra posztó köpenyeget, fekete báránybőr, belöl flanellel béllett ködmönt, sötétszürke harisnyaposztó-nadrágot, sarkantyus czizmát, fejér sajkit.
  Az általa ellopott ló 6 éves, mintegy 14—15 markos, kurtára nyírett farkú, piros pej, minden jeny nélkül; a’ rajta levő magyar nyereg fekete bőrrel van bevonva. A’ ki rá ismerne, jelentse a’ helybeli tisztségnek vagy a’ dévai cs. k. postahivatalnak ’s fáradsága’ jutalmára számíthat.

  Erdélyi Híradó, 1841. június 1. Déva máj. 25-kén.
  A’ szárazság megyénkben is rendkivüli. Április’ közepétől mai napig esőnk nem volt, ma is csak egy óra negyedig és sűrű jéggel elegy. A’ törökbuzát sokan még nem vetették el esőre várva, az elvetett mag sem kőlt ki. Az őszvetések a’ téli nagy hó s a’ tavaszi szárazság miatt nagyobbára kipusztultak, annyira hogy csak negyedrész terméshez lehet remény ’s ha a’ törökbuza is megcsalja reményünket, drágaságtól félhetni.

  Hirnök. 1841-06-10/46. szám.
  Hunyad vármegye közszeretetet nyert egyik alispányai poklisai Móré István, ki az itt megyében al- és főjegyzői ’s végre alispányi hivatalát hazafi lelkességgel, de törvényes mérséklettel, köz megelégedésre folytatta, f. évi máj. 18-án Déván, hová megyei számvételre (domesticus computus) jelent volt meg, hirtelen gutaütés miatt meghalt.

  A roskányi malom leírása. 1841.
  Erdélyi Híradó, 1841. szeptember 7. Hirdetmény.
  Mellynél fogva köztudatra adatik, hogy az erdélyi n. fejedelemségbeli felséges királyi kincstartó tanácsnak, idei július hónap 31-ik napján 6719/1840 számok alatt kell rendelése következéséül, a’ királyi fiscusnak ns. Hunyad Vármegyében Roskány nevezetű helységben, jó állapotban’ s minden szükséges szer és eszközökkel ellátva lévő papiros malma, mellyben egy ahoz értő szorgalmatos papiros mester, 6 legény és 3 tanuló inassal évenként több ezer papiros kötést is elkészíthet, idei September 27-én Déván az odavaló k. uradalmi cancellarián tartandó közönséges árverés utján a’ többet ígérőnek folyó évi november lső napjától számlálva, 6 egymást felváltólag következő évekre haszonbérbe fog adatni.
Ezen papiros malom főalkotó részei a’ következendők: két Hollender, 18 nagy és 128 kisebb késeivel együtt, 12 rongytörő stompok, 5 csatornás anyag tartók, 2 szívós kút, 2 merítő kádak, 2 keverő örvény, egy négy osztályú hiu, a’szükséges száraztó köteleivel, 18 különbféle papiros forma, 2, csomó posztó, 182 táblákra osztva, 1 rézből való 45 vedres enyvező üst, más 4 vedres festéknek való üst, 3 réz fúvó , egy víznyomó prés, maga vas tengely és anyalékjával együtt, egy rongy nyomó sajtó, egy enyvtörő prés, két papiros nyomó és szorító sajtók, csigáival együtt, egy vas bütű verő stomp, 1 nagy vas mázsa nehezékeivel együtt, mint egy 400 tb. 8 darab anyag meritő tekenők, egy nemez tisztáló gépely, 16 darab választó kés, 3 rongy vagdaló fejsze és 6 daraboló kés.
  Az egész papiros malmot belőlről 14, kivülről pedig 3 kerék űzi.
  A’ papiros malomhoz tartozik a papiros mesteri szállás is, melly áll 2 szoba, egy konyha és 10 hordó bora való pinczéből, ehez járul még egy szép veteményes gyümölcsös kert is, és két véka férőjü kender föld, nem különben 6 legény számára való szállások, mellekből 4 új épület, a’ más kettő régibb ugyan, de még jól használhatók és a’ mellyek külön külön kert részekkel és 4 véka férőjü kender földet ellátva vannak.
Tanállatik még ottan egy rongy raktár 100 mázsára való és egy rongy porozó szoba. Ezen papiros malom kibérlése, még a’ következő hasznokkal jár, úgymint:
  Tartozik а rоskánуi közönség
  1ször A’ papiros malomhoz két darabontot, a’ maga költségén állítani, kik is minden ottan előfordulandó’ s megkívántató kézi munkákat egész esztendőt át ingyen tartoznak véghez vinni.
  2szor A’ malomárkát, gátot és a’ töltést, a’ hányszor szükséges kitakarittatni és helyreállítani.
  3szor Az ottan készítendő papirosat, Déváig, az enyvezésre megkívántaid kecskelábakat pedig Déváról,’s az elkerülhetetlen szükség esetében Szebenből is Roskányig vitetni.
  4ször A Déván különbféle helyekről egybegyűjtött és a roskányi papiros malomhoz megkivántató rongyokat Déváról Roskányig fuvarozni.
  5ször Három ácsot a’ papiros malomhoz adni, kik is csupán a’ robot szolgálatjuk elengedése mellett minden ács munkát ingyen kötelesek, véghez vinni.
  6szor Évenként 64 öl tűzifát, a’ papiros malom számára ingyen adni és vitetni.
  7szer A’ papiros malomhoz szükséges épületi fát ingyen elő szerezni.
  8szor A’ papiros malom udvara és kertje kerítését a’ hányszor szükséges, ingyen és jó móddal helyreállítani.
  Egyébiránt köteleztetik a’ haszonbérlő, a’dévai uradalom helységeiből urbáriumi tartozás képpen egybegyűlő rongyot, mázsánként egy ezüst forintjával elfogadni és megváltani, úgy szintén a’ dévai uradalmi cancellaria számára, évenként 13 ½ , kötés jó iró papírosat ingyen Dévára szálitani.
  Az első kikiáltás summája lészen 1,100 rsft. pengő pénzben, minden az árveréshez hozzá szólani kívánó tartozik az árverés kezdete előtt, a’ kikiáltott summának 10 percentjét bánatpénzül, az árverési biztosságnak letenni, melly is az árverés bévégezetével a’ többet ígérőn kivüil azonnal mindenkinek vissza fog adatni, a’ többet ígérőnek piedig csak a’ kötés levél megkészitése és a’ cautio letétele után.
  Kiknek tehát kedvük lenne ezen papiros malmot kibérleni, tessenek annak állapotja, alkotó részei és minden más közbejöhető körülállásokról akár személyesen, akár pedig megbízottjaik által magoknak a’ helyszínén bővebbi ismeretséget szerezni, mivel az árverés alatt vagy után, semminemű ürügy alatt leendő kifogásoknak hely nem adathatik, azon esetre pedig, ha valahogy a’ többet ígérő, a’ kire a’ papiros malom már reá vezetett, a’ kötelezvényt akármi ürügy alatt aláírni nem akarná és a’ papiros malmot ha mindjárt a’ kötelező levél aláírása előtt is (mellynek pontjai az árverés alkalmával felfognak olvastatni) által venni vonakodnék, azon esetben nem csak a’ bánatpénzt veszti el, hanem köteles lészen az újonnan tartandó árverés költségét is hordozni ’s ha az új haszonbér az általa igértnél alább szállana és így a k. k. kamarának kára okoztatnék, ezen kárt is a’ kincstárnak az árendás évekre nézve előlegesen megfordítani.

  Déva, 1841.
  Hirnök. 1841. 1841-09-16/75. szám. Déva, aug. 10.
  Aratásunkat julius közepén nem csak bevégeztük, hanem az utolsó hetében be is hordoztuk, mi olly gyéren ütött ki közönségesen, hogy ott, hol máskor rendszerint 40 kalongya termett, most csak 9—10, a’ lapályos helyeken sokaknak csak 2—3 kalongyájok termett ’s ezek is legfeljebb 1 ½ vékát eresztenek. Az aratás, hordás 35 — 37 fokra emelkedett melegben történvén, a’ szem egy része kihullott.
  Zab még annyi kupa sem termett, mint a’ hány vékát vetettek el. Széna is a’ szárazság miatt kevés termett, ’s mivel most szűkét a’ szalma sem pótolja , aggodalom fogja el a’ marhás gazdákat, minthogy mindenki óvakodik a’ marhák megvételétől. Reményünket most már csak a’ törökbuzában helyheztetnek, melly külsőképen szépnek mutatkozik, de a’ nagy szárazság miatt a’ csok aprók és szemetlenek. Mind e’ mellett is a’ gabona ára (a’ zabot ide nem értve, mellynek vékája némelly helyen 1 frt. 25 kr. v.) nem hág, a’ tisztabuza 2 fr. 12 kr., a’ rozs 1 fr. 20. kr., a’ törökbuza 1 forinton kél.
  Borunkat egy forinton is eladnák, de senki sem veszi, ’s a’ kiknek nincs edényök, gondolkoznak a’ tavalyit kibocsátani. Borunk az idén, ha viszontagság nem éri, elég és jó lesz, mert már aug. első napján lehetett érett szőlőt enni.

  Erdélyi Híradó, 1841. szeptember 28. Kiadó színészi terem.
  Déván ezen évben is egy 12 személyből álló jól egyesített ’s köztetszést ígérő nemzeti szinésztársaságnak October elsejétől aprilis elejéig a’ színészi terem kiadó. A’ feltételek iránt értekeződhetni tulajdonossával megyei föorvos Fodor Andrással.

  Nemzeti Ujság. 1843-02-22/15. szám.
  Hunyadmegyei követ Kakucsi Elek a Hunyadmegye tiszti házára leendő hely kiszakasztása, Déva városának a kir. városok sorába leendő fölvétele és Csolnakosi családnak régi kiváltságaiba leendő visszahelyezése tárgyában beadott kérelem elővétetését sürgetvén határoztatott, hogy az a maga rendén elő fog vétetni.

  Haszonbérek. Déva 1843.
  Erdélyi Híradó, 1843. szeptember 26.
A' dévai kir. uradalmi felügyelőség részéről közhírré tétetik, hogy a’ k. uradalomnak Déván a’ nagy országútban fekvő cziganyi nevet viselő fogadójához kapcsolt széna, és zab árulhatás, úgy szintén a’ Görög városbeli Nagy István féle háza, idei nov. 1 hó napjától kezdve öt ’egymást követő évekre Déván a’ nagy udvarban folyó év October 11dik napján délelőtti 10 órakor tartandó köz árverés utján külön külön a’ többet ígérőknek haszonbérbe kiadandók. Ezen árveréshez a’ bérleni kivánók, csak úgy szólhatnak, ha a’ kir. kincstárt, a czigányi fogadóbeli széna és zab árulásra nézve pengőben [60 r.ft. — a’ Nagy István féle házra nézve 15 rft. biztosítékkal (cautioval) mindjárt az árverés színén bátorságositják. A’ többi haszonbéri feltételek az árverés ideje előtt is Déván a’ királyi uradalom irodájában a’ rendes hivatali órákban akármikor megtekinthetők.

  Úri muri Ágnes napján.
  Életképek. 1845-02-15/7. szám. Déva, télhó 21kén.
Tizenhatod éve, hogy Hunyadmegye hatalmasai gazdag fényűzéssel ülik Ágnes napját, mint főispány F. Szilvási Nopcsa László neje k. sz. Léleki Kozma Ágnes asszony névnapját egy azon estre adandó fényes tánczvigalommal. Számos taraczkropogás zúgott alá a’ dicső várhegyről, ’s repülő lőpormeteorok világíták ki a' várfalakat, hol hajdan hont boldogító terveket fűztek a’nagyok.
  A’hegy oldalán 's udvarkapukon sok száz mécs csillogott, ’s ezek közt a’ fényes terembe értél, melly vakító fénynyel elömölve díszelgett, a’ külföldi ruhakelméktöl lopva sugárait, mert többen valának kétszáznál jelen, ’s honi ipar gyárainkból csak egy férfi selyemkalap, többi Bécs és Páris. — Megcsendült a’ koboz és lyra, ’s Erdélye’ classicus népe is elkezdő a németet Strauss és Lanner sörházi nótáira; csak éjfél után járá négy ügyvéd a' nemzeti kórt, mellyre fintorgatva tekintenek a’ salon arszlánnői; — a’ zsidó kétezred óta járja ma is jordánparti nevetséges tánczát,’s a’ magyar leány nemzetiét csárdadalnak csúfolja; bizony elmondhatnám Kölcseyvel: „Szív, lélek el van vesztegetve rátok.“ Furcsa napokat értünk.

  Hetilap. 1845. április 15. (kivonat).
  Papirosgyárok vannak Borgón (a’ beszterczei kerületben), Orláthon Szeben mellett ’s más több helyeken; Szebenben, Déván, Kolosmonostoron és több helyeken, mellyek szép papirost készítenek. —A’ batizi kőedénygyár jó minőségű készítményét nagy mennyiségben szállítja Moldva és Oláhországba. —

  Ps. A batizi fekete porcellán gyárat D’André György fia, Ferenc (1806-1881, Marosillye) alapította.

  Bányák, 1845.
  A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 78. évfolyam (1944). 15. szám
Részesedések más bányákból, szénterületek szerzése a Zsil völgyében.
Virágzása idején a ruszkabányai bányatársulat, valamint annak tulajdonosai is, több más bányát vásároltak, vagy megszerezték azok részjegyeinek többségét. Ezek a vállalatok mint külön bányatársulatok működtek, és azokban az öt ruszkabányai tulajdonoson kívül a rokon családokból is sokan voltak részesek. Öt ilyen bányavállalatról tudunk, úgymint:
  1. Az Olimpia-Varrus-Poiana Merului nevű ólom- és ezüstbánya a fogarasmegyei Sinka község vidékén, amelyet Hofmann Virgil alapított és haláláig vezetett. Erről a bányáról külön fogunk szólni.
  2. A Gyergyó-Holló melletti bánya, valószínűleg szintén ércbánya, melynek vezetője 1852-ig Küstel Odiló volt.
  3. A Hacasel (Hunyad megye) melletti vasbánya és kohó, amelyet Hofmann Alajos kezelt egy ideig. Később a Maderspach-családé volt ez a vasbánya és birtok.
  4. A Szt. Antónia nevű rézbánya Déva mellett, amely Hofmann Ernő társtulajdonos gondozása alatt állt.

   A várról és városról 1845-ben.
  Múlt és Jelen, 1845. május 2. (kivonat).
  Róma enyészete után új időszak, kor jutott Dévának is. A’ magyarok alatt sok hánykodása volt Decidavának, Dévának és ma pura fiscalitas; a’ város észak- nyugoti szélén száznál több öles magasságú porfir kőhegyre építteté Decebal a várat. Későbbi idejéről hallgat a történészet. Gezti Ferencz javított mint első azon, ki 1587 Báthori Zsigmondnétól kapta ajándékba a’ dévai uradalommal együtt; az északra nyíló épület ajtó homlokán vésve van. Franciscus Gezti de eadem Gezt. 1582.
  Bethlen Gábor 1518-ben egy kerek bástyát ragasztott hozzá, tán fogház volt. Bartsai Ákos buja nője számára egy más szűk czellát rakatott, ott zártan őrizteté a’ kéjhölgyet, pedig míg maga Szebenben reszketett Kemény Jánostól, Bánfi Ágnes, Bethlen karjai közti kéjelgett.
1607-ben Basta vérünnepet ült itt, a’ bakó az országgyűlésre ide hívott nemeseket nyakazá; az olasz kaczagott, a’ hon sírt.
  Az Ausztriai ház gróf Viscontinak adá át dévai uradalmat 1719-ben, mely már ugyanakkor az uradalomtól elválasztatván, katonai kormány alá adatott. Steinville sok javításokat tett; ekkor ágyúbástyát építettek, hármas föld sáncz ásatott, kaszamáta, pinczeház, tisztilak, sütő.
  A hegy czukorsüveg - alakú, építésekor tán leöntetelt kömorzsalékkal, ma bokrok és élettelen fák nyulnak ki kopár oldalaikról, a’ vár nyugoti kapuján 858 lépés viszen fel kerengősen a második kapuig hol a' felvonó híd 's kettős várudvar van, az épületben is nagy 12 kisebb szoba, 1 kápolna 3 konyha, 2 fegyver, 1 lőportár, 4 istálló - kertje is volt, kéjelgő helye Bethlen Miklósnak.
  A’ vár 1800-ban — Mitrowsky hadvezér az udvarhoz tett tudósítása után, hogy az a' jelen hadi igazgatás után haszon vehetlen, ’s a’ további reá fordítandó költség káros—eladattatott árverés útján oly feltétellel, hogy a megvevő minden használhatókat onnan elhordhat, de lakását oda nem teheti. Pogány Franciska 150 váltó forinton megvette, kapuit, ajtót, ablakokat leszedett, s a’ királyi ára elveszte ékességeit, lehányta nemzeti ruháját, elfelejtő nyelvét, ősi szokásait 's csak mint kirabolt királyi ravatal nyöszörög az éjszaki széllel, árvaságra jutott, mint kit elhagyának házi istenei.
Végre 1817-ben Karolina Augusta császárné kieszközlé Déván jártakor újra fenntartását 's 1829-ben munkába is vevődött, évenként egy-egy rész igazíttatván jelennen épen áll, egy darab északi rész van leomolva csak. Új ő, de letűnt világa, mert nem hall honi hangokat, és csak mind múlandóság élő sírkeresztje áll elpusztult ifjúságában az utókornak kijelelni a' helyet hol egy nép temetkező helye van.
A’ várban most egy sánczkaplár, naponnan egymást felváltó 7 őrkatonákkal; felügyelő egy nyugalmazott százados.
  Hát a' város?
  Egy igénytelen kis hely, gyülpontja a' nemeseknek kik Sardanapali életet élnek annak zajos carnevaljain. Van kényelmes elrendezésű casinoja, van hírlap, teke-asztal, tarók, márjás szobák, és preferancz; a’ miveit olvasó egyének itt kártyáznak, nem félve , hogy boldog mit sem tevésükben a' felettök kinyúló hegy orom maga alá temeti a szunnyadókat.
  Déván nevezetes a ref. templom a' déli oldalfalba helyezett kőlap bizonyítása szerint 1109-ben épült Joannes Magister által. Ki volt nem tudatik. A’ templomban sok nevezetes halott fekszik, említendő, alvajda Dobó Domokosné Bajoni Klára 1544, Sándor András, ki reformátussá lett híveivel később, mint superintendens nevezetes kitartó férfi, meghalt 1578. Sulyok Zsófia Gezti István özvegye, Ferencz édes anyja, a' negyedik kőben többen vannak a’ nagy Bánfi emelteté szülői és testvérei emlékére, mint a’ felírat mulatja.
  Dévának nincs más nevezetessége. A' várostól déli részen egy órányira van a'rómaiaktól miveltetett gránit kőbánya, ma is Petroszanak hívják, szép lapos köveivel, keletre egy fertályórányira van horgosi ércztörő malom, melyben a dévai réz bányából ásott köveket törik.
  A várost olybá tekintem, mint elfajult király gyáva gyermekét, kit homály szült, előítélet nevelt, a nemtudás volt dajkája, kitől feledést szopott, egy lélek, testben elöregedett gyermek, ki nem érti az idő szózatát, mert tanítói kiolták belőle az apák józan erkölcseit; nincs itt nyoma a nagynak, egy kákatenger ez, melyen csak egy-két érdemetlen munkakerülő halász kéreget, más csolnakján — hivatalt.
  Különböző sok lakói ezereken túl vannak, rendesen mindenki méltóságos és nagyság, kik a hazai ipar minden ágaiban helyt állnak, kísérletet senki nem tesz, mert szégyellene mint nemes, 's ha egy kettő kap is valamihez, de mivel reményfeletti sikerültség nem örvendeztete félbe hagyja, mert nincs kitartás. Az a nép csak fog valamihez, de a’ főurak nem, magokat mythologiai szenteknek tekintik, kik előtt csak a’ hízelgők állhatnak fenn, 's borzadály fog el azon szabályos ürességen, mely nállok van. Bizodalmatlan ezen érintkezés, melyen csak avatott haladhat el. A' tarka beszéd folyama rendesen egy nagyúr határján kezdődik, 's végződik inasa fejér glacé kestyüjén.
  A’ dévai nép általánosan jó, szelíd, jámbor határ nélkül, könnyen reábeszélhető jó és nem jóra, csak alkalmas vezér kell, ismerője a’ gyengéknek és hiúságoknak, engedjen a’ nőknek, kik főszerepet visznek a’ megyegyűléseken és tisztválasztásnál is, kiknek persze alapismeretök nem lévén, érdek, szenvedély után ítélnek. A’ hölgyvilág pazar, fényűző, bír jó fogadással, de a’ mindennapiság typusa feltűnik nálok.
Fiatalsága igen mindennapias, keveset olvas, mit sem gondol, de sokat kártyázik, alapnélküli ifjakra pedig a’ korszellem is káros béfolyást gyakorol, átaljában velők az egész felületes, divat, fényt űz, elüttök semmi egy tudós, egy író, ki önállósággal, a' formák és külsőségektől függetlenségével dicsekedik.
  Kalmár- és kereskedőnek nincs élete Déván, úgy a' mesterembernek, az úri nép idegen ruhát ölt magára, nem dolgoztatja magáéit, s ezért az itt készültekben csak kontárlat tűnik ki.
  Törvényismeret sok van Déván, de kevés a’ törvény elleniség fellépője. Az ügyvédeknél csak volna lélek, kik sokan vannak, de rendesen, egy kettőt kivéve, szak emberei, 's még is mondani lehet, hogy mint hajdan az egyptomi papoknál, úgy van ezek kezei köztt is itt az igaz ismeret.
Tartatik Déván rendes és nem - rendes megyegyűlés, hol minden tárgy igen szelíden foly le. Korteskedés nincs, mert nem lehet. Sapienti ’s a’t.  Most Isten velünk.
   Dévai Gergely.

  Viták, 1845 
  Múlt és Jelen, 1845. május 23.
  Nyílt level. Tek. Szerkesztő úr!
  Történettani igen kevés ismeretem szerint, a' közvélemény még eddig soha hiba nélkül nem ítélt; az megtörtént, hogy az erényt magasztalta, a’ bűnt pedig sújtotta; de az nem, hogy vagy a’ jutalom , vagy a' büntetés mértékét a’ dolog érdeméhez illőleg valaha eltalálta volna; megtörtént az is, hogy jutalmazott ott, hol büntetni és büntetett ott, hol jutalmazni kell vala; megtörtént végre az is , hogy tegnap valakit méltán felemelt, ma pedig méltatlanul ugyan azt földre sújtotta. Mi hogy így van, azért nem kell meszsze mennünk, csak figyelmezzünk, mert mindennap látjuk.
Ezen ingatag lábú közvélemény Hunyad megyét egy idő óta, méltatlanul üldözőbe vette 's hírlapokban és azon kívül a’ mi itt rész van, azt rendszerint nagyítva, a’ mi pedig jó, azt vagy kisebbítve adja elő, vagy gyakran egészen el is mellőzi. Ám a mi Hunyad megyére illik, maradjon rajta; de a mi nem illik rá, azt ne tulajdonítsuk néki, úgy azt se ruházzuk kirekesztőleg Dévára vagy Hunyad megyére, mi az egész világon mindenütt hiba. A hibát nem csak szabad, de kötelességünk is üldözni; de más modorban kell fellépnünk akkor, midőn a bűnt általánosan támadjuk meg, ismét másban akkor, mikor valakire vagy valamely erkölcsi személyre rávitelesen hozzuk azt fel. Az első esetben, minthogy akkor senkire sem alkalmazunk; szabad a'bűnt a’ maga rútságában lefestenünk; a' második esetben pedig, kímélettel és szelídséggel kell bánnunk, ’s így jobbításainkban biztosabban czélt érünk.
  A’ Mult és Jelen“ 36 és 37-k száma mellett megjelent Tárczában Déva leírásában, Dévai Gergely a’ dévai népet (mi alatt író e’ Hunyad megyei népet érti) a’ leggyalázatosabb színben rajzolja le; a’ nemességet sardanapali élettel vádolja, a’ casinot kártyaháznak nevezi, a’ népet tudatlannak, lélekben és testben elöregedett gyermeknek mondja ’s attól a’ szépre és nagyra való képpességet megtagadja ’s több ott elősorolt bűnökkel vádolja. Legérzékenyebbül megbántja pedig a’ megyei ifjúságot, midőn azt, mit sem gondolással, kevés olvasással de sok kártyázással, fényűzéssel ’s a’ tudós számba nem vételével vádolja, ’s gy az erkölcsi halál bélyegét homlokára sütötte.
  Én azt megengedem, hogy valamint egyebütt úgy Hunyad megyében is jelesen Déván is lehet egy két elaszszonyosodott férfi, de azért az egész nemesség még eddig aszszony ruhába nem öltözött nemcsak, de férfias munkásságának sok tekintetben lép példáját is adja. Vannak biz itt kik 10, 11 óráig schlafrockban pipáznak, talán azért, hogy így bennük urakra ismerjenek, de a nagyobb rész jókor felkel s dolgához jár.
  Az is igaz,hogy a casinoban inkább téli esteken tartókodnak, de az is igaz, hogy olvasnak is, valamint egyebütt. Az is igaz, hogy a nagy urak közül sok a’ hízelkedő, mint egyedül , de az én a’ Hunyad megyei nemesség átaljában ezen bűnben nem osztozik, mert a’ józanabb rész (mi Isten kegyelméből a’ nemességnek nem kis számát teszi) a’ hízelkedőkre, mint valamely férgekre, méltó undorodással tekint le. Már mondjon író csak egy megyét, csak egy várost, hol felpuhult férfi ne találtatnék ; mondjon casinot, hol nem tarokoznak; mondjon nagy urat, kihez hízelgők ne fúrják bé magukat? Hej pedig rút madár az a’ hízelkedő; mert ez szívben (ha szabad a’ hízelkedőröl a’ szívet feltenni rendszerint gyűlöli azt, kinek hízeleg, embertársait rágja, ’s ha a’ kegyelemnek csak árnyékához jut is, azonnal a’ nagy úr méltóságát öltözi fel, mint a’ pakson az ezüst képében, ’s természetesen csak melegben tenyészik, de már őszszel megdermed, vagy más konyhát keres. Nem így van-é ez mindenütt a’ világon? Miért sújtjuk tehát ezért kiszemelve csak Hunyad megyét, midőn ezen nép átaljában ment a’ mondott hibától!?
  Déva az igaz, hogy egy igénytelen kis hely; de azért, vannak itt szorgalmatos gazdák, vannak tanult és tanuló emberek, van egy oly jeles törvényes derékszéke, mely aligha akár melyik megyében a’ maga helyét be nem töltené. Van itt a’ római katholikusoknak és a’ nem egyesült görögöknek igen szép népiskoláik; az utolsóban a’magyar nyelv is sikerrel tanultatik,és annyira, hogy az egyébiránt idegen ajkú gyermekek a’ magyar nyelvet már is szépen beszélik. A’ reformátusok igen szép virágzó iskolával csakugyan nem dicsekedhetnek. A van itt a’ V-i testvéreknek már is sokra vitt archaeologiai, nevezetesen numismatica gyűjteményük, melynek gyarapítására a lelkes anya nem kevesebb gondot fordít, mint szép reményű fiai.
  Van orvostudor Fodor Andrásnak más archaeologiai gyűjteménye; van K—nak más numismalicai gyűjteménye; van St. W — nak igen szép állatgyűjteménye; van T. A—nak más archaeologiai és fai gyűjteménye. Mindezeket az előbbírtak nem örökölték, hanem saját szorgalmuk és költségük által szerzettek is nevelik, pedig mindnyájan Déván laknak. Már mondja meg szó, hogy egy ily kis városban többekhez mérve, nem elegek-e ezek? Honnan állítja tehát, hogy a dévai nép mit sem munkálódik? Hihetőleg, nem járt a’ dolognak végére, hanem czikkét igazán a’ közvéleményből merítette.
  A mi az az ifjúság tudatlanságát ’s erkölcstelenségét illeti, az ismét nem igaz; mert a’ Hunyad megyei ifjúságban erkölcsi ’s értelmi tekintetben ezen megyének igen szép jövendője mutatkozik, kártyás pedig közttök tudtom szerint egy sincs; volt egy, ki a’ napokban kártyázásra vetemedett vala, de a’ kása száját megégette , ’s most erről is jónál egyebet nem hallhatni. Egy botlás nem elégséges még, hogy azért valakit, különösen a’ szép ifjú embert, excommunicáljuk! A’ Hunyad megyei ifjúság nagyobb része tanuló, munkás és józan életű.
Ennyivel az igazságnak tartoztam , ’s kérem is a’ tek. szerkesztő urat, szíveskedjék bár az ártatlan ifjúság vigasztalására ezen igénytelen feleletemet közönségessé tenni. Déván, május 11-n 1845. Tóth László m. k.

  Dobrai leltár, 1845.
  Múlt és Jelen, 1845. július 18. Árcsökkentési hirdetmény.
  Ezen nagyfejedelemség fenséges főhadikormánya folyó évi máj. 20-kán R. betű 155. számok alatt költ rendelésénél fogva a jelen év augusz. 4-dik napján délelőtti 9 órakor Dobrán a nagy fogadóteremben a’ dobrai katonaközönség allódiaturái e’ folyó évi november i-je napjától kezdve három egymásután következendő évekre nyilvános árverés útján új haszonbérbe fognak adatni, melyek a’ következendők.
  1) Egy nagyvendégfogadó a’piatzon, a’ megkívántató vendég-, tánczoló-, korcsmáros által lakható és egyéb szükséges szobákkal, úgy neki különben szekérszín- és 30 lóra való istállóval ellátva.
  2) Két malmok, az egyik négy és a’ másik kétkerekű, a’ helység között folyó patakon.
  3) A’ mészárszék, a’ hozzátartozandó 4 országos sokadalom és hétivásárok alkalmával szedendő vámpénzel.
  4) A’Maros vizén lévő révészet.
  5) A’ mézespogácsa és rózsolisárulás jussa.
  6) Egy boltház és hozzá tartozandó lakszobák.
  7) A’ pióczafogás az egész Dobra határán lévő tókban és: 8 jugerum szántóföld és 3 jugerum szénarét.
  Mely ezennel közhírré tétetik azon megjegyzéssel, hogy a’ haszonbért kedvelök a’ haszonbérkötéshez szükséges és illő törvényes authenticával bíró adatokkal és a’ bánati pénzzel, úgymint:
A’ nagy vendégfogadót bérleni kívánó -------51 fr. kr.
A’mészárszéket vámpénzt 16 fr. 12.
A’ mézespogácsa és rózsolisárulást 2 fr. 6.
A pióczafogást - - - 1 fr. —
A’ malmokat -----54 fr. 34.
A’maros‘vizén lévő révészetet ----- 29 fr. 6.
A’ boltházat - - - - 11 fr. 39 és a’ szántóföldeket és szénaréteket ----- 1 fr. — pengő pénzzel ellátva, s a’megnevezett napon és helyen megjelenni hivatalosok.
A’ szerződés feltételei előbb is ugyanott a’ szárny-kormány kancelláriájában minden időközben tekinthetők és az árverés előtt is felfognak olvastatni.

  Múlt és Jelen, 1845. november 4. Figyelmeztetés.
  Több nemzeti színésztársaság igazgatói által a’ végett megtaláltatván, hogy terememet e’ télre előadások tekintetéből engedném át, kénytelen valók kérésüket mindeddig azon okból megtagadni, mivel bizonytalan voltam, váljon azon javításokkal, miket azon tennni, munkába vettem, készen lehetek-é? Mi ha megtörténend megígérnem hírlap útján köztudatra juttatni. Ennél fogva már most nyilvánítom, hogy jövő november 1-je napján túl akármikor átadhatom azon teremet egy oly jó társaságnak, mely meggyőződve van, hogy a’ t. cz. közönség várakozásának megfelelhet, mert csak ugy remélhet tartós és biztos pártfogást. Az illetők tudósítását bérmentes levelekben elvárom.
Déván oct. 35- 1845. Dr. Fodor András.

  Múlt és Jelen, 1845. december 9. Gyászhír. Déva novemb. 28-kán.
 Városunk mai napon igen derék egyént veszte el, ügyvéd néhai Petke Károlyban, ki megyénkben 22 évig kitűnő ügyességgel és lelkes buzgalommal folytatta terhes hivatalát. A derék férfi felejthetetlen érdemei, melyek életében még homályban valának sírja halma felett kaptak létért, hogy hervadhatatlan emlékkoszorútűzzenek a dicsőült homlokára. Jótékony hagyományai: a) a n. enyedi oskola zenekarának 500 rft v.; b) a dévai piaci kút felépítésére, mely hat év óta áll félben begyült pénz elköltése miatt—500 rft; c) egy Déván felállítandó kisdedóvoda alaptőkéjéül 1000 rft; d) a’ dévai kövezet készítésére 500 rft; e) a' mértéklelességi társulat előmozdítására 750 rft; f) a' megyei rabok köztti kiosztásra 100 rft; g) a' dévai casinónak 300 rft. mult évi házbér kifizetésére; h) javainak többi részét a’ dévai ev. ref. pap fizetése pótlására alaptőkéül.
Született a'néhai derék férfi Kisbaczonban 1793-ban, tanulási pályáját végezte a’ nagyenyedi oskolában 1814-ben, ügyvédi diplomát nyert 1823-ban, azóta Déván lakott, itt nyervén meg mint árvák ügyvéde a’ közbirodalmát.
Folyó hó 21-én jött glodi jószágáról lóháton; átfázódva megérkezte után tűz mellé vonult 's e’ miatt hirtelen guttaütés következtében élni megszűnt. Béke a' nemes szivü emberbarát porainak! T.

  Múlt és Jelen, 1845. december 19. Helyreigazítas.
  Azon tudósítás, melyet 98-dik számunkban Déváról ügyvéd Petke László úr haláláról közöltünk, valótalan és hitvány mystificalio, mert a’ nevezett ügyvéd úr, dec. 12.-től szerkesztőséghez saját kezével írt levele szerint él 's jó egésségben van. Helyszűkéért eziránti körülményes mentségünket csak jövő számunkban adhatjuk. Szerk.

  A dévai várról, 1846-ban.
  Múlt és Jelen, 1846. január 13. (kivonat).
  Bírunk a 17-dik századból egy kimerítő leírrást e várról gróf Bethlentől, ki azt el szókkal dicséri: „Ez legnagyobb és legjobb erősség egész Erdélyben, sőt mondhatni, legerősb vár volt egész Európában, mielőtt a’ bombákat feltalálták, mi a legbiztosb helyekre nézve is ártalmassá, veszélyessé vált.“
Jelen század elején romboltatni kezdetett, de néhány év óta ismét kezd helyreállittatni, még pedig, mint hallám, országos fenyítékvárrá szándékoznak alakíttatni. E' szomorú hírre, minden, nemzeti ereklyéket, igazán tisztelni tudó melegkeblű bank és idegen fejét bús gondolatszikrák járják át, tudván azt, miszerint ha e helyet nem csak fenyítő, de — mi ennél több — korigénynek megfelelő javitó-várrá is akarják varázsolni, bizonyosan a’ még meglévő eredetiséget is teljesleg elfogja veszteni. De azt mondhatná az, ki csak a' haszonra tekint, elég ha híre és neve fennmarad, mi szükség falura!!
  Néhány’ határőrezredbeli oláhok itt ott állanak. Három csupa sziklára épített körfalak erősítik e’ várczát, mely mond szerint, föld alatti út által a’ hegy lábánál egy régi hadi laktanyával egybeköttetésben volt. Jelenleg áll a' vár egy hoszszú négyszeg kemény épületből.
  Minden kiállott viszontagság dacára még ma is valódi dísze az alatta virágoskertként elterülő városnak, hármas körfalai és szerencsés fekte által. A várba juthatni egy szekérrel is könnyen járható csiga-úton. A faltetőkről egy nagy térre meszsze kilátás nyílik, határozva északról a’zalatnai hegyektől, melyek aljához ragad Nagyág. Az áldásdús szántóföldek között kígyózó Maros nyárfák mellett hömpölyögvén, Dobra— Jófű vidékének mondja Approbatánk — bajló völgyébe rejlik; átellenben hegypárkányzatok nyúlnak; alatta a' pompás Déva, a' lakokat övedző ezer fa és virágnövényzetével, melyek annak valami angolos alakot kölcsönöznek, mert valójában barátom! Déva olyan, mint egy szép virágos-kert.
  De a természettől nyerte’ regényes fekvésű hely büszke öntudatában pompáznak ám lakói is, úgy, hogy Déva méltán neveztetik kis Bécsnek, mert jóllehet neve sem tisztinévtárokban, sem vallató királyi parancsokban nem foglaltatik, mindazáltal annál nevezetesebb helyen áll az üzérek és divatárusok tárczájában.
  A város egy részét Bethlen Gábor adományozta bizonyos kiváltságokkal az általa ide telepített bolgároknak, kiknek száma ma nagyon csekély, de kiváltságuk értelmében az előváros mindaddig övék, míg vagy egy él közzülök. Ezeknek külön bírájok van, 's közvetlen a' kormányszék alatt állanak. Tarka szemény vesztő ékszerekkel rakott egyházuk mellett van egy zárda, melyben 6 szerzetes lakik.
  Déva körül sok történetileg nevezetes helyek vannak. Első Veczel egy római telepítvény szomszédjában. A' víz partján láthatni egy a' föld kiemelkedése által képezett, meglehetős terjedelmű négyszeget, mely mintegy a város helyét jelöli. Itt találhatni különbféle pénzeket, czímereket, képeket. Évenként valami nevezetes régiséget fedeznek fel a’ földészek. Több írók véleménye szerint e’ név Yeczel nem egyéb, mint Decebal eltorzítva. Alaposabban állíthatni, hogy e római város Sergidavának neveztethetett. Legalább senki sem kétkedik hogy ily nevű telep volt. Ha tehát ittlétezése bizonyos, úgy szükségképpen egy folyó mellett kellett feküdni, még pedig meglehetős nagy folyó mellett, hogy a rómaiak vagyonosodván, hidat is építhettek rá, mint következő felirat igazolja: „Aulus Crispus e Tribu Volteia, Praefectus Legionis XIII. Geminae, pontem bellorum injuria et amnis violentia deruptum, populo plebisque Sergidavensi restituit.“
  Már csak a’ Maros partján lévő romok eléggé igazolják Sergidavának itt fekvését. E' vélemény, mely a' Benkőé is még azon körülmény által erősbödik, hogy a’ most említett felirat éppen Veczelben találtatott.
  Veczel mellett van Branyicska, hol Báthori Zsigmond alatt a' törökök megverettek; Illye, hol Bethlen fejedelem született. Távolabb van Dobra, hova a' törökök várat építettek volt.
  Déva átellenében a' tér más végén van egy magára álló „Arany“ hegy. Ezt is hajdan hasonnevű vár koszorúzta, mely Kapié volt, de ma csak kevés romjai állanak.

   A Hunyad vármegyei magyarság helyzete. 1846. 
  Múlt és Jelen, 1846. március 31.
  Hunyad megye Erdélynek legnagyobb 's természeti és históriai tekintetben a' legdúsabb megyéje; e’ szép földön legterjedtebb, az oláh nyelv, vannak azonban egész helységek, melyek valaha valamint magyarok voltak, úgy magyarul is beszéltek: ilyen Alsó- és Felsőszilvás, Paros, a’ két Livadia’, F. Sz.álláspataka, Bajesd (ezeknek lakosai birtokaikat hihetőleg a’ prímáévá occupational fogva nyerték, most pedig régi nova donatiok mellett a' leányok kirekesztésével bírják. Most ugyan már a' családok nevei is eloláhosodtak, de noha donatiokba —legtöbb van Mátyástól—régi 's többnyire scytha magyar neveken említtetnek — Alpestes, Rákosd, Hosdáth, Losád, N. Rápolt, Szent-András, Szántóhalma.
  Dévának nagyobb része anynyival is inkább magyar volt, mert egy része éppen székely telep, mely II. Rákóczi Györgytől kiváltságot is nyert vala. Ezek közzül Losád még a’ régi magyar nyelvet tisztán beszéli. Rákosdon, Hosdáton, úgy Alpestesen is az öreg emberek még most is beszélik a’ magyar nyelvet, de a’ középkorúak azt már csak rontják, a’ gyermekek pedig éppen nem tudják, a’több helységekben pedig igen kevés kivétellel idegen a' magyar nyelv.
  Iskolák — melyekben a’ magyar nyelvet tanítják, de azt sem szabály szerint — van a' katholikusoknak Déván a’ reformátusoknak régen itt oly iskolájuk volt, melyben a’ rhetorikáig tanítottak, ma semmi sincs, a' reformátusoknak Losádon, N. Rákoson — ebbe a' közrend, gyermekeit nem jártatja — a’ hosdáti, alpestesi már haldoklik, az orlya-boldogfalvi sem igen virágzik. Rákosdon van ugyan iskola, de nincs köszönet benne, mert — mint minden katonaiskolában nem a’ magyar, hanem a' német nyelv tanulatik; ilyen a’ hátszegi iskola is. — Ó. Brettyén egy ember indításából a’ múlt években alakult ugyan egy kis iskola, de ezt is —egy embert kivéve — ki sem pártolja, félő azért, hogy ez is viszszatért eredeti hazájába a’nemlételbe.
  Hunyad megyében e szerint a’ nemzetiség és a’ nevelés ügyében egy általános részvétlenség uralkodik’s a magyar nyelvet és nemzetiséget előmozdító népiskolák s kisdedóvodák az északi tengerbe fagytak ’s nincs nap, mely azokat életre időzze s termékenységbe hozza — ’s ha néha néha eszünkbe is jut, hogy ezen érdekes ügyben lépnünk kellene vagy egyet, megnyugtatjuk lelkünk ismeretét azon boldogító hittel, hogy nincs fundus rá , mert a’ kormány nem segít 's azon kívül házi pénztárunkat is elvette!
  E’ mind igaz, de az is igaz ellenben , hogy határtalan fényűzésekre van fundus, mert ha nincs pénz, kérünk kölcsön 's ha kapunk jó zálog mellett 100-tól 50-re, ’s ha így sem kapunk eladjuk birtokainkat, úgy a' hogy veszik 's apránként megterheljük úgy, hogy maradtunknak sem lesz kedve kiváltani, s tehát mi törvényczikken kívül is eltöröljük az ősiséget.— Ma már, ha azon áldozatnak — mit fényűzésünk felemészt — csak egy kis részét fordítanék iskolákra ’s ha mlgs szolgabíráink (s Hunyadban 19 szolgabíró van s csak 4 szenvedi meg a’ tks czímnet) a' köznéptől kapott mellékes jövedelmei csak egy részecskéjét fordítanák ugyan azon nép idomítására, ha névnapi bálaink (nálunk némely névnap alkalmával minden évben nagyszerű bál adatik) a' méltó tiszteleten kívül iskoláink érdekével is öszveköttetnének (így méltó tiszteletünk tárgya még becsesebbé válna) ’s az ezekből béjövö öszveg nem azon mlgs kezekre, melyek némely rendkívüli jövedelmeikből gazdagságéiból s szép méltóságos czímeiket megalapították, hanem hű kezekre bízatnának, akkor bizony lenne fundus ’s lennének népiskoláink s kisdedóvodáink , ha mindjárt a’ kormány nem is segít, ’s ha házi pénztárunkat el is vette; van tehát fundus, még sincsenek iskoláink, nincsenek mert nincs akarat bennünk, egyesek akarata nélkül pedig ha milliónként adná is a’ kormány nékünk a’ pénzt, mint a’ hogy hídaink és gátaink vannak t. i. az okosabbak iskolai biztosoknak tétetnék magukat, a' roppant öszvegeket felvennék, azt a' maguk hasznára fordítanák 's majd sok évek múlva, minekutána a' statuskormány kifáradt a’ sok írásból, csinálnának quid pro quot szemszúrásból, de a' mit a' mlgs biztos úr szerencséjére az árvíz még azon évben elvinne!
Bizony uraim! a’ hol nincs akarat, ott csak burján terem; mert csak a’ lélek az , mi megelevenít, az akarat pedig, ha az egy megyéje annál inkább egy nemzeté — mindent megtehet — ’s nincs oly földi hatalom, mely a' nemzet akaratának mindenható hatalmán daczolhasson.
  Az aluszékonyságon kívül vannak némely elemek is, melyek nyelvünket 's nemzetiségünket gátolják; ilyen a' többek köztt az egész hazában az oláh elem, mi egyébiránt nem volna veszedelmes, ha az oláh nyelv külön vallással is nem volna egybekötve, de úgy van, mert a' köznép nyelvén oláh vagy görög vallást követő egyet teszen 's nincs gondolat, nincs eszme, nincs, oktatás, mely azon igazságot hirdetné, hogy az oláhok a’ görög egyesült ’s nemegyesült vallást követőknek csak egy kicsiny részét teszik ’s milliókra megy azoknak száma, kik a’ görög vallást követik, de azért sem nyelvük, sem nemzetek nem oláh s így ők is bévehetnék a’ magyar nyelvet 's isteni tiszteletöket azon tarthatnák a’ nélkül, hogy vallásukat elhagyni kéntelenítlennének, hiszen a’ magyarok azon kivűl is több vallást követnek. Másik az, hogy a’ határőrző ezredekben vannak ugyan iskolák , de azokban magyar nyelv éppen nem taníttatik 's hihetőleg nem is igen kedveltetik.
  Ily szomorú ábrázatja van nálunk a’ dolognak! — Sopánkodásaimat ez úttal bévégzem egy furcsa állítással: ti azt mondjátok, hogy egy nemzeti múzeum ’s egy jól rendezett nemzeti színház a’ hazának megbecsülhetetlen kincse. Én ezt nem tagadom, de azt mondom ezzel szembe, hogy egy Szántóhalmán vagy Szentandráson felállítandó kisdedóvoda, hol a' járni kezdő gyermek a’ magyar nyelvet 's következőleg nemzetiséget tenné sajátjává, sokkal nagyobb és sürgetőbb szükségét pótolná a' nemzetnek, mint ha Kolozsvárt egészen színházzá vagy múzeummá varázsolnátok.   Nagyot mondokúgy-e?
  A' ki a’ Sahara pusztáján utazik, újjá születik, ha a' silány homoktengerben imitt amott egy egy kis termékeny vidéket 's abban forrást találhat, így a’ ki megyénk városait ’s falvait átutazza, a’ sövénytengerből három kis nyugvó szigetre talál: az egyik a’ r. katholikusoknak dévai iskolája, de ezt is nem lakosok, hanem a r. katholikus püspök ő nmlga dédelgeti; másik az algyógyi reformátusok iskólája harmadik F. A. nak kecskedági csak most alakított kisdedóvodája. Az elsőben folyó év február. 27-kén a' gyermekek megszemléltéttek, a’ szemlén jelen voltak három világi férfi és egy aszszony. Temérdek részvétlemség! A’ gyermekek fiúk és leányok (62-n valának , ezek közzül 22 oláh, 6 német, 1 horvát, vallására nézve pedig görög-nem egyesült 22, református 11; az oláhok , németek és horvát kevés kivétellel jól beszélt magyarul, egy magyar eredetű gyermek azonban — eddig Szebenben nevekedvén nem tuda magyarul; átaljában véve a' tanítónak szorgalma megtetszett, kettő a' latin nyelv elemeiből is próbát állott , úgy tetszett nékem azonban, hogy ezen két — egyébiránt jeles gyermek igen sok regulát vala kéntelen megtanulni. Én megvallom a' sok régulának barátja nem vagyok, ’s ha nyelvet taníttatnék azt inkább olvastatás 's a’ szóknak olvasás közbeni magyarázása által taníttatnám, de a’ szabályokat igen ritkán 's akkor is soha sem előre, hanem mindég olvastatás közben alkalmaznám, mert a’nyelvet szabályokból bajosan olvasás által pedig nagyon könnyen tanulja a'gyermek.
  Algyógyon a' szülők közösen egy tanítót tartanak, ’s a' mint tudom a' gyermekek jókedvvel és sikerrel tanulnak, már egy alkalmas új iskolaház is épülőben van.
  Kecskehágán F. A. a' nélkül, hogy a' dolognak nagy feneket kerített volna, egy kisdedovódát Hunyad megyében a’legelsőt életbe léptette; úgy pedig, hogy van ezen keveset beszélő, de többet tevő 's csak jól akaró úrnak egy magyarul írni és beszélni tudó úrbérese, ennek szolgálatát elengedte, oly feltétel alatt, hogy a’ gyermekeket házához bevegye 's azokat magyarul beszélni, 's a’ kik már arra valók írni ’s olvasni tanítsa, 's már a' gyermekek, kik az említett óvodába feljárnak magyarul beszélnek; ezen derék úr czélba vette e' végre egy alkalmas ház építését is, de nincs, ki segéd kezeket nyújtson, bár a' mlgs szolgabíró úr azon napszámoknak, miket a’járástól — a' mint mondja ajándékba fogad el — csak egy részét engedné által.
  Unalmas czikkemet bévégzem azzal a’ figyelmeztetéssel: nézzétek egy nemzetnek vagy egy megyének iskoláit ’s azokban az ottani vallásosságnak's hon szeretetnek hévmérőjét bizonyosan feltaláljátok 's nyiltan kimondom, hogy csak a’ vallás, munkás hon szeretet’s nevelés iránti buzgóság az a'szent háromság 's azonban egyállatu Isten, mely egy nemzetet idvezthet. Agyagfalvi.

  Jelenkor. 1846. május 17.
  A’ Würtembergából ide csábított svábok egy része Déván keresztül viszszafelé utazik, mint mondják azért, mert szász atyafiak az ígért Kánaán földet ingyért adni nem akarok, nekik pedig pénzök nincs, mi hihető, mert az úti költségeket koldulják.

  Jelenkor. 1846. június 18.
  Szászvároson a’ szászok az E. H. szerint 46 családot fogadtak külső telkeikre, honnan előbb az oláhokat kihányták; Romoszon pedig kilenczet telepítettek meg, mindöszsze tehát 55 családot. A’ szászvárosi oláh ezen iszonyú kijátszatása miatt olly ingerült, hogy aggódás szállá meg mindenkit a’ következés felett.
  A’szászvárosi magyarság ismét kesztyűt vetett a’ szászoknak, kivált mióta azon rendeletét látta, mellyel mart. 23án 168 universitási szám alatt a’ magyar nyelvet eltiporni akarják.
  A’ szászvárosi magyarnak Szászvárost négyszázados élete van,’s mindég élhetett nyelvével; és most szorítsák meg azok, kiknek egykor eleink adtak kegyelemkenyér helyet? Midőn leért ide a’ fentebb nevezett univ. leirat, tanácsgyülés volt, ’s a’ helyettes elnök távollétében a’ másod (szász) elnöklése alatt tárgyaltatván az élet, és halál, a’ magyar nyelv három szavazattal a’ min. calc. által megbukott, mert egyik magyar tanácsos billikomot nyervén egyszer, most meggyőződéséből (?) a’ német nyelvre adá szavazatát. Messze kinyúlik a’szászok keze.

  Múlt és Jelen, 1847. február 18. Marillai Ferencz Déva városa érdemes szolgabírája január. 16-n elhunyt. Végrendeletében hagyott 400 frt a’ dévai piaczon felállítandó kútra, melynek, míg élt buzgó és tántoríthatatlan építő kezelője volt. Gyermekei gyámnokává t. Pogány Ignátz urat nevezte ki.

  Nevelési emléklapok 5. (Pest, 1848). IV. Nevelési bírálmányok. (kivonat).
  Erdély egy nagyszerű ékes népsír, ravatal, melynek vésett címerei a hegyek és bájos völgyek. De megjött már az ideje, hogy Erdély országos múzeumot is igyekszik létesíteni, habár csak fiául is a magyarországinak, mert nekünk csakugyan együtt és közösen kellene gyűjtenünk a múltnak emlékeit, mert múltunk közös volt, hogy jövendőnk is közös lehessen. De itt még különösen is kell emlékeznem azon egyes lelkes fiúkról, kik saját magángyűjteményeiket felajánlák a felállítandó országosnak, így csak az egy Déva mezővárosban öt gyűjtögetőt találtam a kiknek ritkaságai már is megtöltenének egy pár múzeumi termet, és ezen urak sokoldalulag még folyvást szaporítják gyűjteményeket, állat, növény, ásvány, pénz, faragvány, építvényrajzok, életeszközök és szerek stb-re nézve. Ezt nem lehet eléggé becsülni, csak így nyerhet az egész, ha az egyesek enyhe és ily irányban munkásak.

  Kossuth Hírlapja. 1848. július 17. Déva, júl. 10-kén.
  Soha Déván népesebb, lelkesebb megyei népgyülés nem volt mint e napon, mellyen az újon kinevezett főispán Kun Gothárd közbizalom s menydörgő „éljenek“ közt elfoglald főispáni székét. A zavartalan gyűlés eredményei: követválasztás; közfelkiáltással követeink lettek: Gyulay Lajos gr., Györfi Samu b., pótlókövet Váradi Ádám, mind a három egyén legragyogóbb gyöngye megye koronájában. Jegyzőkönyvbe íratott, hogy a követségéről épen most csinosan számolt Kakucsi Elekre is fötekintet volt volna, ha a jelenleg mint kinevezett h. főbíró olly szükséges nem volna a megyébe mint a falat kenyér.
  Ezután tárgyaltatott a megyei pecsétnek új magyar körirattali metszése, a honvédelmi szükségekről adakozás, „közlöny“ megrendelés, tudósítók kinevezése a h. laphoz, s végűl a székbéli katonaság tetemes sérelmeinek k. biztos utjáni orvosoltatása s az 1848. XVI. t. cz.-nek is elég tétetett. Minden nagyszerű lelkesedéssel folyt le, s az eredmény megmagyaráztatván — a magyarul nem értőknek is keblükben nyugalmat, viszhangot talált a tiszta akarat, s mivel érdekükkel nem volt összeütközés örömmel távozónak, írták a külföldi lapok, hogy midőn Metternich buktát halják a francziák örömökben az utczán csókolák egymást, így van most Déván „vége a szolgaságnak“ üdvözli egymást minden alak.
  Egy szót Nopcsa Lászlóról. Ő a volt főispán még mind érdekli a figyelmet. N. L. egyike volt azon mérges növényeknek, mellyek kipárolgások által az apák józan erkölcsöt vonták meg a fiúkban. Sok hibái, sok vétkei voltak. Alatta élt a „tizek tanácsa“ a „sóhajok hídja“ alatta volt azon rendőrség, melly megcsufoltatást adott annak ki kéjhölgy előtt nem emelt löveget. Alatta ért tetőre hűbéri szolgaság. Alatta voltak — kevés kivétellel — a törvényhozó ész híjával zsaroló tisztek; alatta a rész. Ő isten is volt, apáért fiút és lányt is büntetett. Most minden megváltozott, más most a volt dévai elpuhult, gyönyörökben kimerült, önző , hízelgő nép; erőt érez magában mert szétszakitá a kéjhölgyek politicáját, és a régi nopcsai szerződést nem lesz több szilaj önkény; kezes a közbizalom embere Kún Gothárd; nem lesz elnyomatás, kaczérság, szemtelenség. A gyűlésen ezer sokaság kiálló, „vesszen Nopcsa“ a házi erények feldúlója! A-ban két szép oldal volt: egyik, hogy bár a rendszer hivatalnoka volt is, de aristocratának csak azért, mert föúr, elsőséget soha nem adott; a más, hogy mindig kész volt segíteni barátit — bár azokat soha sem ismeré. Feltűnt nekem hogy azok is kiálták: „vesszen“ kiknek ő — bár érdemetleneknek — egykor házat, ruhát és kenyeret adott. Hát úgy kihalt a gyermeki hála?! „Gyűlöld a zsarnokot, de szeresd jól tevődet“ mondá a bölcs Shaenyai Dionnak.
  Jellemző volt, hogy a mai gyűlésen a szeretett újispán elhagyatni kérte rang, születés czímeit; ő világos fő. Élete nap a megye felett. Beiktatási ebéd nem volt. Igen hellyesen, a szűk pénz egyébbre kell, kell golyó és lőpor a honfiaknak, s az eszem iszomnak legyen is már vége. A hangszerek és kancsók közt kiáltott „éljenre“ nem sovárg a nemesebb indulata. A vendégségek a századokkal aljasodtak, más volt az Etele várossában, ott a lakomák közt hősi tettekre ébresztett a dalnok. Tán az illy lakomák egykori élete még feltámad. Adja isten!
Brúz Lajos.

  Forradalmi idők, Nopcsa László (Vaszlika) bokázása.
  Vasárnapi Ujság. 1848. július 23. 7. szám. Déva.
  Gr. Kun Gothárd, Hunyadmegyének Júl. 10-én tartott közgyűlésében, főispányi székét eskü letétel mellett egyszerűen elfoglalta. Hunyadmegye követei a budapesti országgyűlésen Györfi Samu és Gyulai Lajos. Pótló követ Váradi Ádám. Mint mondják Jordán Domokos is követ akart lenni. Hasonló dicsőségre vágyott Krányik Miklós dobrai esperest is, Jordánnak fortálja. Krányik az oláh ajkúakat a disunitum templomba öszszegyűjtötte s huzamos ideig bujtatta. Enynyivel meg nem elégedve a gyűlés színén is ilyszerűleg beszélett feleihez: „ne higyjetek a magyaroknak, azok titeket megcsalnak. Látjátok—, még most is csak csóváknak hívtak ide benneteket sat.sat.”
  Ezt természetesen elhallgatni nem lehetett. Egy hang, tanácskozás közben kiáltja: íme itt a bujtogató! Két nemzetőr a gaz esperest tüstént karon csípi, melyre nagy zajgás támad. Az elnök, csendre intő szavai sikeretlenül hangozván el, csenget. Ez a vitéz pópáknak, kik anynyi roszra csábítják a szegény jámbor népet, vészharang volt. Felemelék azért újdon szoknyájokat és harczias elszántsággal futásnak eredtek. Utánuk a hányás, és lőn az addig csoportozó, susogó népeknek sebes megiramodása, a kapun kiszaladása, a palánkokom átugrása, az ugrásban elesettek egymásra kalangyálódása, a czondráknak, tarisznyáknak elhullása, végre a szőlőknek, kerteknek kétségbeesett vitézekkel megtelése; a vármegye ház udvarán maradott kevés számunknak pedig nagy nevetése.
  Egyedül Krányik nem mozdulhatott; neki magát igazolni kellett. Míg e nehéz munkában izzadott, az alatt az elszaladottak viszszaszólíttattak s a csend megint helyre állott. Krányik sérelem nélkül menekült, noha felakasztására, ha két nyaka lett volna is, elég ok volt. E kis mámi ribillio nevezetes dolgokat hozott világosságra. Oláh alakról hallok, miképp a hunyadmegyei köznépet Nopcsa Vaszi és Saguna arra bírták, hogy a mely rendeletek alatt e becses neveket nem látják, azoknak ne higgyenek. A hátszegi major Nopcsáéknak complextársa.
Hátszegvidéki oláhajkú nemzetőr Popeszk úr, mély fájdalommal rajzold a gyűlés színe előtt, menynyire el van ámítva nemzete, s mi nyomot vár réá az alacsony bújtatások következtében. A szemtelen bujtogatókat jól ismerjük, és ők mégsem függenek. Krányik mihelyt megszabadult, azonnal igyekezett elorsanni, de a kapuból viszszahívatott, és az előbb hazugsággal ámított nép előtt most az egyszer igazságot kellett egy szék tetejéről szólania oláh nyelven. Őkeme ha tovább is úgy viszi mint eddig, egy nagyreményű fiával együtt bizonyosan akasztófán fog száradni, mert lépteit éber figyelem kíséri. Jordán úr igen jól szokta magát találni egyszer másszor házánál.
  Alpesiesi pap s tudós Magyari Ferencz úr történetesen szerencsés volt részt venni a Nopcsaféle conferencziákban mind Záhmon, mind Farkadinon. No de mondok: történetesen mind Zámon mind Farkadinon.
  Jordán a közgyűléssel egy levelét kívánja tudatni, melyben Déváról elpusztulásának azt az okát adja, hogy élete fenyegettetett. Nem kérdeztük. De kimondottuk réá, hogy a merre a szemével lát arra menjen, csak Déva felé ne! Itt a közcsend háborítva van általa.
Vajda Sándor is elmehet a verebek árával. Hunyadmegye minden füstre 30 p. krt. rótt a haza szükségein segítendő. Az így begyülendő öszveg 12 ezer pengő forinra rúg — ha befizettetik. Ezen kívül adakozási ívek nyittatnak.
  A dévai őrsereg el van látva katona fegyverekkel. Erős és gyakorlott. A vidékiek is jól viselik magukat. Harc, Algyógy, Lozsád katonai rendben jött be a közgyűlésre, Hátszegvidéke derék ügyes huszárjait mutatta be. Munkába van véve, hogy az egész megyei nemzetőrség egy hatalmas ezreddé olvasztassék öszsze. Csak fegyver kell Gyula-Fejérvárról. E megyében minden alacsony bujtogatások daczára a rend és csend legkevesebbé sem háboríttatott meg.

  Kossuth Hírlapja. 1848. augusztus 11. Országgyűlés. (kivonat).
  Géczy Péter figyelmezteti a házat, hogy a volt Erdély lakosainak nagyobb része oláhokból áll, és a székelyek kiköltözése által ott a magyar elem még inkább fog gyöngíttetni. Hogy tehát e veszteség kipótoltassék, szükségesnek látná e szakaszhoz csatoltatni, hogy a ministérium a Moldva- és Oláhországban lakó 70000-re menő csángó-magyarok Erdélybe költözése iránt felhatalmaztatik.
Kossuth Lajos egyetértve elvre nézve a honti főispánnal, de arról csak azért nem tett említést, mert külország alattvalóiról lévén szó, nem tartotta conveniensnek, ezekről törvényben disponálni. Egyébiránt úgy a moldvai csángó, mint a bukovinai magyarok iránt a ministerium részéről az előkészítő lépések megtörténtek s folyamatban vannak.

  Forradalmi idők
  Vasárnapi Újság. 1848. augusztus 27. 17. szám. Hunyadmegyéből.
 Folyó hó 10-én választmányi gyűlésünk volt, melynek sok mindenféle tárgyai közül hármat tartok kiemelendőnek. Bejelentetett, miképp: Bianki ezredbeli hadnagy Barst, felső királyunkat, többek előtt, faluról falura járó futó bolondnak nyilvánította. Szélbeli katonáink között épp azon bécsi Hoppkrikskraksztól jött rendelet közönségesítetett, melyet már Fábián követ a nemzeti gyűlés előtt felfedezett; Hátszegen a magyarság elleni ingerültség akkora, hogy nemzetőrnek egyedül járni nem tanácsos.
  E bajok eligazítására a kir. biztos fog felszóllittatni, Barst uram előlegesen is az itteni katonai tiszthatóságnak béjelentetvén. No hiszen ez mind jó, de hátha az ellenszenvű katonatisztek impertinentiája következtében hazafi vér foly, emberélet áldoztatik fel: ki lakol azért?
  Lám e napokban a hátszegi ref. tornyáról kétszer lopták le a nemzeti lobogót, s midőn a gazmerészlet harmadszor is megkísértetett, Imre Samu koponyájába a tolvajkodni ment katonák fejszét vágtak. Én, mint egyszerű falusi ember nem sokat értek a politikához; de miután hátszegi major Riebelnek és kapitány Jirgencznek tényei anynyira napfényen vannak, nem tudom miért tartják őket közöttünk, midőn helyüket akármelyik becsületes érzelmű káplár vagy strázsamester kipótolná. Miért nem szólíttatnak fel őkennek komolyan, hogy akarnak-e becsületesen szolgálni a magyar kormány alatt, vagy sem? S ha nem, miért késik oly soká obsitjuk?
  A katonatisztek ellenséges hangulata elleni panasz közönséges, úgy látszik ők maguk sem csinálnak többé titkot a dologból, s mi mégis mindent hallgatva tűrünk. Ki áll jól, hogy ma holnap nem éppen azon katonatiszt urak fordítandják ellenünk fegyverüket, kiket most testvériség fejében mérges kígyókként ápolunk kebleinken.
  Bécsben a katonatisztek Jellacsicsnál udvarolnak, Magyarország mégsem veszi észre magát. Legalább előttem kimagyarázhatlan, hogy a nemzet felfegyverkeztetése halogattatik, sőt a hadügyminiszer e tárgybani törvényjavaslata is félre tétetett. Most még csak egy néhány rabló rácz-illyrrel van bajunk s mégis belármázzuk a világot hazánk vészharangjával, hát ha az osztrák birodalom rendes katonasága fordítatik ellenünk, mit teszünk akkor? Csinálunk legfeljebb egy győri ütközetet. Én pedig a legbizonyosabbnak tartom ennek bekövetkezését.
  A nemzeti gyűlés jól tenné, ha a honvédelmi ügyet erélyesen bevégezvén, eloszlanék, és az egész ország hadilábra állítása haladék nélkül munkába vétetnék, ha valaha, most igazán periculum in mora.
  Az erdélyi kerület még csak arról sem vett rendelést, hogy nemzeti őrsérgeket alakítson. Nincsenek egyének kinevezve, akik azt munkába vegyék, főispánjaink között pedig hiányzik Szentkirályi Móricz. Ahol őrsergek alakultak, ott is baj van a tisztek felett. Pl. a Dévai őrsereg még áprilisben őrnagyot választott volt magának, ki ellen most többen szót emelnek, jelesen Sebe János és Keserű Sándor ügyvédek, vitatván, hogy törvény szerint az őrsereg nem választhat kapitányokon felüli tiszteket. E szent igaz, de ha őrnagyunkat elbocsátjuk, őrsergünk is öszszemegy, mert fő nélkül bajos élni, már pedig arról senki sem gondoskodik, hogy megyénk számára törvényes őrnagy neveztessék ki. Mikor a dévai őrsereg öszszement, akkor fel van bomolva Hunyad megye csendessége is. Én, mondom, egyszerű falusi ember vagyok, s nem tudom kinek kellene az ilyszerű bajokon segíteni, a főispánnak-é ? Kir. biztosnak-é? Baldaccinak-é? Hadügyministernek-é? Elég az, hogy gyengén vagyunk.
Sebe János még azt is ki merte mondani, hogy a dévai őrsereg nem törvényes, s midőn az ide való városi tanács őrsergünk ügyében egy erélyes határzatot mondott ki, hogy t. i. aki törvény értelmében fegyvert fogni tartozik, az okvetlen soroztassék be; e határozat ellen, mint tanácsnok, óvást iktatott a jegyzőkönyvbe. Aztán ily indulatu emberekkel boldogult.
  Ugyan, édes Brassai bácsi, tanítson meg minket: ki kötelessége volna az őrsergek ügyét erélyesen mozgatni? S kit okozzunk ha a menthetlen hanyagság miatt a belső ellenség reánk csap, s minket mint készületleneket porrá tesz? Lám az önkéntes csapat kiállítására küldött 10 ezer pgőt is (oh nem, e satyris kifejezés, hiszen a pénzt csupa bankóczédulában küldötték) rég itt hever a nélkül hogy toborzás nyittatott volna. Ma egy hete érkeztek ugyan városunkba toborzók is, de még ez óráig nem indultak neki. Mire a késedelem? Ha megvernek, mit én a dolgok ily állásában kikerülhetlennek tartok, annak egyedüli okai functatoraink lesznek.
  Aztán miért halasztatott el a hadügyminiszer törvényjavaslatának tárgyalása? A nemzet kötelességszerű felfegyverkeztetésével nem lehet vala-e megtakarítani az önkénteseknek előlegezendő 20 égőket? Tán igen bő a pénz hazánkban!
  Még egy szép históriát beszélek. Jordán Domokosnak kedve ereszkedett bujdosása útjából kezünkbe viszszatérni. E végre itt Kakucsi Eleknek és a főispánnak, s midőn ezek a közvéleménynek nem parancsolhattak, ügyét választmányunk elébe terjesztette, ahol maga is megjelent. Nemcsak, hanem egy szerencsétlen oratioba keveredett. Elzokogta, minő igazságtalan méltatlanságokon ment ő keresztül, de mind azokért nekünk nagylelkűleg megbocsátott. E szó reconciliatioját tönkretette. Nem tudtuk boszankodjunk-e vagy szánakodjunk a nyomorulton. Több beszélők között Kakucsi békés hangulatú szót emelt. „Mi, úgymond, úgy tudjuk, hogy az az oláh, de az semmi baj, mert az oláhok is kedves polgártársaink, azokat is egyen egyen szeretettel, testvéries indulattal öleljük: de nyilatkoztassa ki önmaga, melyik nemzethez tartozik?“
  Jordán a magyart választotta. Feláll ekkor postamester Vellicska József polgártársunk, ki Jordánnak balásfalvi tetteit ad még nem ismerte, s gyalázatos szemtelenségét, mint aki a körülmények szerint most ide, majd amoda hajlik, a legélénkebben rajzolta. Szót emeltek azok is, kik előtt magát a Nopcsa idejében büszkén vallotta volt oláhnak. Lehet képzelni drága dolgát. Ember nagyobb gyalázaton nem mehet keresztül, mint aminőt ő itt kiállott. Eleget ígérte ugyan megjobbulását, ha arra neki út nyittatik, de Bágya Károly szerint az út nyitás nem nekünk áll hatalmunkban, „ha — úgymond — a gyalázat és gazság útját magától meg tudta kapni, keresse meg a becsületét is.” Csakugyan a választmányi gyűlés nem hagyta Jordánt vigasztalatlanul, minthogy új nyitást kért, megadta kívánságát...elutasította a római sánczok alá.

  1848. Önkéntes dolgok.
  Kossuth Hírlapja. 1848. szeptember 15. Szászváros, sept. 7-kén.
  Belügyminiszer parancsára épen működik a honvédeket egybeíró bizottmány. Sokhelytt részlelkű izgatások hintetnek az oláhok közé. A szék részéről még mind szolgáltatják most is a közelebbi törvényczikk által rótt ujonczokat. Az oláh távolról se higye, hogy mi igazságtalan hatalmat akarunk magunkhoz ragadni, s meg kell velök közvetőleg papjaik által értetni, mit a pesti lapokból csak ők nem olvasnak. Ha megismertettük őket alaposan nemzeti dicsőségünkkel, lehetetlen, hogy hozzánk ne közeledjenek. Toborzás is volt városunkon, fölcsapott 21 egyén, szász vagy oláh közöttök nem volt. Kevés szám, s nálunk ezen méltán csudálkozhatik az, ki a tömérdek járdatapodó úrficskákat a boltok előtt szivarozva újságok után leskelődni látja.
  Déván csaknem 200 felcsapott önkénytes van. Felelevenült arczú legény mindenik, csak posztó ruha nincs, pedig itt az idő hideg őszre jár, s a bolygó zsidó már Szebenben és vidékén dúl, s a maga előtt kibocsátott cholera székvárosunkban is mutatja teljhatalmú uraságát. A kormányszék megengedte városunkba az olly rég perelt második gyógyszertár ideiglenes kinyithatását.

  Kossuth Hírlapja. 1848. szeptember 24.
  A Déván levő önkényteseknek ma vittek ruhát, és fegyvert. Hunyadmegyéből 36 fiatal ment ma itt át Udvarhelyre a Kossuth lovassághoz. Kiszemelt derék, Írástudó ifjak. Nekünk ismét felderül a múlt hőskora; a volt után lehetlen, hogy a harcz szelleme ismét fel ne ébredjen a magyarnak keblében.

   Kossuth Hírlapja. 1848. szeptember 25.
  Szászvárosból nagy dicsekedve írja a szebeni Bote, hogy ott f. hó 8-kán híre futamodván, miszerint az önkénytes toborzók oda szándékoznak, valami Alberti nevű kapitány a városi hatósággal egyetértve a várost katonasággal elzárta, mire a toborzók eltávoztak. 11-kén nemzetőri százados Thierry több nemzetőrrel Kaszó helységbe indult, hogy a románok számára arra csempészett 7 szekér puskaport lefoglalja. Erről a stationscommando értesíttetvén, Schröer kapitány azonnal utána lódíttatott, Thierry csapatja lefegyverkeztetett s a puskapor visszafoglaltatván, katonai és oláh őrizet alatt Hátszegre küldetett.
  Rákosdon, Hunyad mellett, már több véres összeütközés történt a magyarok és oláhok közt. 9-dikén egy oláh és három magyar esett el. Déván hasonlókép jelentékenyebb zavarok vannak, mit a nevezett lapon kivűl, a Pestre menekülni kényszerült ottani derék lelkész is tanúsít.

  Pesti Hírlap. 1848-10-17/189. szám. Déváról, oct. 5-ről ezt írják az „Ellenőr”nek.
  Az itteni végvidéki oláh ezredből nehányan, neki lelkesedve átállnak az önkénytesekhez, s mikor őket vizsgálatra állítják, megjelenik a várparancsnoka. Czech, eddig szájjal a legnagyobb magyar hős, s a beállt oláh újonczokat mind visszaparancsolja. A szegény határőrök ekkor sírva mentek Déváról haza. Különben ez a Czech nevű nagy férfiú, mióta meghallotta, hogy Jellachich Magyarhonba betört rablócsoportjával, a vár körüli fákat ismét fekete-sárga színre mázoltatja. Hisszük , hogy hasztalan munkát tétet. — Az önkénytesek még felszereletlenek.

  A dévai honfiak hanyagsága…1848.
  Kossuth Hírlapja. 1848. október 26. Déva, oct. 17.
  Hova eddig békésen jöttem, most fegyverrel közelíthettem a tegnapi városi közgyűlésre. Mondják, Erdélynek a forradalom után nincs embere, csalódás. Főispán Kún Gothárd rendkívüli hazafi, egy fenszárnyaló tetterő, megvesztegethetlen tiszta jellem.
  Dévát eddig honfiak hanyagsága nyomta, de Kún kezeiben óriási egybeforrás, lelkesedés lett. A rabságban élt népnek kizárta a főispán a szabadság bibliáját. E hó 14-kén Déva ostromoltatott. A Rákosdról visszavonult, mintegy 300 katonaság, csaknem olly számú határőrök, s Tibel őrnagy vezetése alatt több mint 3000 román e határra borul mint sáska. A lovasok a városkapu előtti téren, Tibel úr pedig embereivel az akasztófa-hegyen települnek le.
  A megyei és városi főbíró Kakucsi Elek, és Váradi Albert a katonaságtól kérdi, mi a szándékok? mellyre azt nyerék: elégtételt kérnek az „insullatiokért“ mert Déván tisztjeik iránt roszul nyilatkoztak. Déva hitszegővé tette a rákosdi katonákat. (Azért, hogy azok mint határőrök megunván a camarillát, a megyéhez folyamodtak, hogy az nyerjen számokra az önkénytesekhezi beállásra engedelmet?). A segítségre jött székelyektől félnek, (pedig a városon egy sem volt). A legfontosabb nekik a katonáknak a főispánt, mivel úgy nyilatkozott , hogy ő a martiusi forradalom embere, el kell fogni. Ha lehet a szemtelenség magasztos, ez az volt.
  Mindezekre Kakucsi az ész higgadt szavaival s szónoki melegséggel felelvén, annyira lehangolódott az ostromló nép, hogy végtére csak annyit kért, engedtessék meg a katonaságnak tovább vonulás elött, a városban etetni. ,,Nincs széna“ pénzért hát? „Úgysincs.“ Ekkora kudarcz után eloszlottak éhen, és szomjan, Szántóhalmán nyertek 150 kenyeret. E jelenet után tartatott a gyűlés, mellyen a főispán ügyes szónoklatával a közérdekre lelkesítvén hallgatóit, fölhívta, hogy nyilatkozzék, ki akar a camarillával, ki velünk, ki akar a pokollal, ki a szabadsággal tartani, mivel Tibel őrnagy azt mondotta, hogy Déván többen mellette vannak. A gyűlés egyhangon kiáltá: „esküszünk a szabadságra !“
  Ezt megmagyarázá a románoknak nyelvökön Kakucsi is. „Ki akar Tibel sárga-feketével tartani, menjen jobbra.“ Senki. A románok mieink Déván. Csudálatra ragadott e gyűlés, azon nyugodt méltóság és higgadt vitatkozás, melly Déván eddig nem volt, mi a jó tapintatú elnöknek tulajdonítható. Szerettem volna „honvédelmi társulatról“ is hallani valamit, de az jövőre halasztatott. Az itteni várparancsnok b. Czeh, olvasván az oct. 6 kai manifestumot, az éjjel elillant, s mindenét a várban hagyta. Követnék bár példáját mások is. Hátrahagyott majorságin az önkénytesek toasztoznak. — Brúz Lajos.

  Az 1848-as forradalom kitörése után fél évre.
  Közlöny, 1848. október 26. Hunyadmegye.
  Azokhoz mik a’Közlöny 135 ik száma alatt/megyénkről mondattak még a’ következendők járulnak: Riebel major, Runkán kapitány, Himesch hadnagy, minden erejűket a’ vidéki nép fellázitására fordítják; faluról falura járnak — rendesen éjszaka — ’s isten tudja minő ígéretekkel, de nagy hihetőséggel azzal, hogy a’ föld a’ parasztok között felosztatik, oda csábítják az oláhokat hogy azok tömegesen tódulnak Hátszegre.
  Okt. 14 éig már akkora csoport tódult össze hogy Riebel kimert vele mozdulni a’Déva melletti úgy nevezett Árkihegyig, de ez úttal a’városba nem szállott be. Okt. 16-án több mint 15—20 ezer oláh várt parancsára. E' nyers tömeg nagy részint csappantyús katona fegyverekkel van ellátva.
  Hunyadmegye tökéletes terrorismus alatt van. Személy- vagyonbátorság nincs többi, a'megyei kormány merőben megakadt. Oct. 18. Riebel be fogott menni csordájával Dévára, de erről majd a’helyben lévő tudósítók tesznek jelentést. A’főispány Déváról Pestre távozott. Kivülötte Barcsai László, Kakucsi Elek, Sükösd Samu, Tóth László hasonlólag elpusztítandók valának, de Barcsai és Sükösd 17-én reggel Dévát oda hagyták, Kakucsival, Tóthtal isten tudja mi történt.
  Annyi igaz, hogy míg a’ Riebel vad tábora Hátszegen helyt volt is, több magyarokat fogtak el a’ falukról ’s hurczoltak Hátszegre, hol velök a’ leggorombábban bántak. A’ derék Váradi Dániel el van fogva, ’s eddig tán ki is végezve. Elfogatott a' Rákosdi pap lelkes fija Koncza Benjám is, Riebelnek egyik czélja az önéintesek lefegyverzése lévén, azokat a főispány 17-én Déváról kiindította.
A’hunyadmegyei magyarság egyről egyik kiirtatik ha megmentésére valahonnan segély nem érkezik.

  Fejetlenség 1848.
  Kossuth Hírlapja. 1848. október 27. Szászváros, oct. 16.
  Mintha népek vándorlása időszakát élnék, úgy lódúl tömegestől a román nép Hátszegre. Ribel őrnagy feketesárga lobogója alatt a császárnak hitet esküdni; másfelől a katonaság indult meg, mint keresztes had féktelen csoportja. A román falvakban szüntelen félre vert harangok alá gyűl az oláh nép, s könnyű lovas és határőröktől kísértetve megy a nevezettem hittevő helyre. Van román, ki vonakodik, s azt verik, mondván : a császár parancsa van úgy. Még azon oláhot is ütik, ha nem megy, kinek nyírt haja van, arról azt tartják, hogy eladta magát a magyarnak.
  Hátszegről ittasan oszlik a tömeg. Felrémül az éj idején minden, mint volt Hóra vérszomjas világában, így rémült fel e város, így Déva s több vidéki helységek, mellyekből kiköltözött a magyar. Segélyt igényel e vidék, mellynek népe vágó pallóssá ingerült. Illy képe van e széknek és a szomszéd megyének.
  A nép hemzseg, s midőn letett hite után éjjelen szétoszol, kékült arcz, s rekedt nyers hangon istent és embert káromló szitkok közt élteti egyhangon császárját. Csak védelmi erőnk van, s ha nem jön segély, e vidék sivár pusztává válik. Laguna itt járt, de csak futólag vonult el a vidéken. A legtöbbet tehetne, megnyugtatni, s visszaadni egy népet honának s polgártársainak, kik nem a becsület, de a vérontás mezejére lépendők.
  Bejártam a vidéket is. Ott még kitörőbb a nép, mint itt. Hunyad megyében békés szekerek, utasok után lőnek, tisztelt egyéneket fognak el, verik, rongálják; a lóhátasoknak útját állják, a szántót ekéjétől, s a gazdát udvarából verik el, s a városba szennek, hogy ha nem jó esküdni Hátszegre, kastélyának tüzet adnak. Ha sötétül, minden puskalövésnyire őrtűz csillog, melly körűl élesített kaszájú nép kurjong az utasra, és kész őt elfogni.
  Brúz Lajos. Déva October 15-dik 1848.

  Márczius Tizenötödike lap, 1848. október 27.
  Nehéz szívvel s reszkető kézzel írom ezen, szegény hazámra nézve kellemetlen eseményt. Vasárnap Oct. 8. délben vettük azon rész hírt, hogy az itt lévő b. Bianchi nevet viselő sorezredbeli század, még azon kétszázaddal, melly ezen napokban ide érkezendő, minket le akarnának fegyverkeztetni. Az itt létező zászlóalj honvéd csak 100 fegyverrel bírván, kéntelenek voltunk, a magunk védelmünkre 100 kovásfegyvert az itt létező őrseregtől, mellyre teljességgel nem számíthatunk, átvenni, miután 100 honvédet olly hamar, mint csak történhetett a kapott fegyvereknek való szükséges töltésire bétanitók, szabad ég alatt a megyeházánál tanyázván, várák a már közel lévő részt.
  Az itt létező Bianchi százada is tanyázott, s 9-én a körül belől fekvő Maroson levő réveket, mellyeket mi kevés erőnk agályáért nem védhetők, elfoglalá s 10-én az említett jövésben lévő 2. század reggel fél négyre megérkezett minden csendben, nékiek itten állomások felsőbb rendelet szerént nem lévén, reggel 7 órakor a várost meglepték, erőszakkal magokat elszállásolák.
  A város segedelmével azon most már 600-ra növekedett számát, ezen erőszakos Bianchiaknak könnyen kiverhettük volna a városból, de a lakosok nagyon kicsinylelkűek,— így tehát egyébb módunk nem maradott, mint készen állani, s megtámadtatás esetében fegyverünkkel utolsó csepp vérig védeni.
  A tanyázás így folyt 9. 10. 11. és 12-dikén, 13-dikán megérkezett 1 őrmester 5 szekér viselt ruhákkal, a csatatéren lévő 1-ső székelységre találkozván vele 1 őrmester az említett sorezredtől, tudakoza itt léte után, mellyre a székely felelte: odalent a ráczok kezet adván a magyarral, ránk szükség nem lévén, a 2-dik zászlóalj székelység jön vissza; — erre a Bianchi tisztei megszeppenvén, a körül lévő katonaságokhoz futárokat küldött az ő segítségekre felszóllítván, többek között Biebelhez is, ezen 2-dik Jellashichhoz, ki is itt a megyei oláhokat fölbujtogatván, Hátszegen mint egy 10,000 oláhot öszvegyüjtött s megeskete a magyarok kiirtására, egy kék fejér és veres zászló alatt.
  Még 13-án estve kapott kapitányunk egy levelet, melly minket intett a veszélyt kikerülni s egy Haro nevű szomszéd faluba vonulni, mivel egy divisio Cheveauxlegers és négy ágyú a mi lefegyverkeztetésünkre reggelre érkezik, — ezen eltávozást mi sem becsületesnek, sem czélszerünek nem tartván, a fenyegető részt nyugottan várván a volt tanya helyünkön, ki is ne merészelne 200 a csatára vágyó, s elszánt ifijával kezet fogva, akármilly nagy erejű ellenséggel szembe szállani.
  14-én reggel megérkeztek a Chevauxlegers, és őrnagy Riebel — elsők mint 240 — utóbbiak 300 szélbéli katonaság és mint 2,500 egész 3,000ig lévő felbőszült oláhokkal a Déva mellett lévő tetőkre — különben jó helyt, telepedtek le — szintolly előérzettel és jogokkal, azon helyt megokénak ismervén (azaz: akasztófa alatt) honnan ők a várossal értekezvén, kívánták a honvédek lefegyverkeztetését, (melly nem sikerült) az értekezés félben szakadván, visszavonultak és elszéledtek. Mindez az itt létezett várparancsnok, nyugalmazott kapitány, báró Zechnek működésére történt, ki is más napra viradóra az eltávozó Bianchi katonákkal elszökött, — miután mi a várat a maga rendin elfoglaltuk.
  Egy tiszt a dévai honvédektől.

  A piski csata után
  Közlöny, 1849. június 15.
  Február 9-kén a’ piski csatából mintegy 340 sebesült vitetvén be Dévára, harmadnap múlva mindnyájan az ellenség kezeibe estek. Hosszas volna elősorolni a’ durva bánást; röviden csak annyit, hogy kíméletlenül verték a’ tehetetlen sérülteket, ’s elrabolták mindenüket, — a’ rósz bánás és gondatlanság miatt alig maradt meg 170, a’ holtakat a’ temetőn kívül temették.
  Az 55-ik zászlóalji 5-ik század jobb sorsra érdemes századosa id. Szacsvay Imre Déván múlt ki febr. 13-kán, kinél Bihar jobb hazafit ’s bátrabb katonát nehezen vesztett a szabadságharczban. Ugyanakkor elfogattak könnyebb betegek és egészségesek 72-en, ezek Temesvárra vitettek másnap, — sok fegyver, pénz, és ruhanemű jutott birtokukba, — mert könnyű volt a’ védtelenektől elrabolni. Csak Thomna nevezetű hadnagy és egy Uros nevű mehádiai lovas határőrt őrmester bántak emberi módon a’ foglyokkal.
  Déván a’ 25—30 adag is divatos volt a’ javuló foglyoknál, csak azért is, ha valahol enni valót kapva jól laktak. Mit a’ dévai polgárok adtak, ritkán kaptak, mert DáVay nevű kapitány és orvos Szvioboda elég lelketlenek valának, saját embereik részére elvenni. Volt ott egy Szikszai nevű orvos is, goromba a’ foglyok iránt, alsó-fehérmegyei születés. Temesváron a’kórház-laktanya alatt voltunk egy szobában 90— 100-an, kik dolgozni nem tudtak, a’ szabadra sem eresztették.
  Temesváron Karácsonyi László torontáli főispán, Hilt, Schmidt és több lelkes polgárok és nők sokat könnyítettek sorsunkon, elláttak fehér ruhával, segítettek élelemmel, ’s mind az Olaszhonba menőknek, mind a’ kiszabadultaknak útra-valót is adtak. Vegyék szives köszönetünket, mint szinte a’ dévaiak is. Jánossy Károly, főhadnagy az 55. zászlóaljnál.

  Márczius Tizenötödike, 1849. július 4. Pest junius 4. 1849.
  Erdélyből örvendetes és szomoritó híreink vannak, mint a háborúk sorsa gyakran magával hozza. A császáriak által még mindig tartott Déva vára megadta magát, s így az erdélyi két még nem birt erősség közül egyik kezünkben van. Ellenkezőleg csapásért ott, hol nem vártuk volna. Abrud-Bányát a rabló oláhok csakugyan elpusztították.
  Hatvani Imre ott volt csapata az Alföldi Ilírlap szerint, de hihetőleg, igen nagyítva, ezer ember levágatott, csak Hatvani és 80 ember menekült Nagyváradra, hol letartóztatván, Debreczenbe szállíttatott.
  E szerencsétlenség nem bír ugyan ügyünk folyamára jelentőséggel, de szolgáljon tanúságul óvatosabbnak lennünk ezután vezéreink választásában. Illy erős csapatot azon oláh csorda ügyesebb vezérlettel, ha túlnyomó számával visszatolhatott, de soha így meg nem verhetett volna. Katonai ügyességéről soha sem hallottunk semmit, de igen más valamiről, mi már maga is képteleníté őt hasonló álláspontra. Most temérdek emberélet s egy virágzó város lőn a rossz választás áldozata. A veszteség ugyan helyre fog üttetni mielőbb. Kormányunk s hír szerint Bem altábornagy is intézkedtek, de a legyilkoltakat feltámasztani senki sem fogja. F.

  1849. A dévai vár robbanásáról. Hadtörténelmi Közlemények, 115. évfolyam. Hadtörténeti Intézet (Pécs, 2002) 3. szám. (kivonat).
  Később a várat (Déva) Kudlich főhadnagy parancsnoksága alatt 200 főnyi osztrák csapat szállta meg, aki a vár falait aláaknázta, a várost pedig gyakori ágyúlövésekkel nyugtalanította. 1849. február 7-én éjjel a fellázadt románok támadást intéztek a város ellen, amit csak Kemény Farkas váratlanul megérkező zászlóalja mentett meg. A piski csata következtében több magyar egység is áthaladt a városon, azonban a körülmények miatt a várat csak később, nyolcheti ostrom után adták át a cs. kir. csapatok 1849. május 27-én a Forró Elek ezredes vezette magyar hadosztálynak.
Ezt követően ismét megszervezték a nemzetőrséget, azonban a jegyzőkönyv itt meg is szakad, már csak Beke Dániel visszaemlékezéseit olvashatjuk a szabadságharc utolsó dévai napjairól, a vár felvetéséről, a magyar és orosz csapatok vonulásáról, az utóbbiak néhány szimpatikus cselekedetéről. A dévai vár felrobbanásával és a várőrség pusztulásával kapcsolatban többféle elképzelés létezik, de sajnos iratunk sem visz közelebb a megoldáshoz. Czetz szerint egy régi akna „vigyázatlan vagy áruló általi kezelése miatt" következett be a fenti esemény.
  Többen említik, hogy Maximillian Stein parancsára robbantották fel a várat. Más forrás szerint egy, színleg az erőd feladásakor a magyarok oldalára állt káplár volt felelős a rombolásért. Magunk egy szerencsétlen balesetnek véljük a történteket, ugyanis ha valóban Stein robbantotta volna fel az erősséget, akkor a várőrség és a hadianyag biztosan nem pusztult volna el; az ellenséges szabotázst is el lehet vetni, hisz a magyarok kudarcai és az orosz csapatok közelsége katonailag semmiképpen sem indokolta volna e tettet, így tehát - pusztán logikai úton - marad a véletlen baleset vagy a gondatlanság.

   A szétesett szabadságharc
  1849. augusztus. (A Honvéd. 1868-11-23/47. szám. kivonat).
  Augusztus 17-én Bem meggyőződött az iránt, hogy az egykor oly jól fegyelmezett hadsereg csengerész maradékával egyéb el nem érhető, mint a Törökföldre való menekülés, de oda a Dévai szoros útját álló orosz hadoszlopokon keresztül kell magának utat törnie. Egy megbízható tiszta ágyúval való fedezendő a magyarság visszavonulását a nyomukban levő osztrákok elől.
  A hadsereg, már alig 6000 ember, elindult tehát a Déván táborozó 25.000 oroszra elszántan az iránt, hogy rajtuk keresztülvágja magát. Az oroszok megszeppenve Bem erélyes fellépése miatt, melyet egy hozzá küldött parlamentarrral szemben követett, Déváról kitakarodának és helyökbe 18-án reggelre a magyarok vonultak be a városba. A Lüders alatti oroszok most 24 órai fegyvernyugvást ajánlottak, ami el is fogadtatott. Midőn azonban a visszavonulásnak az osztrákok előli fedezésére Dobrán visszahagyott tiszt jelenté, hogy emberei, kilencz közvitéz kivételével, mind megszöktek mellőle, Bem belátta, hogy a csengerész sereg megmeneküléséről szó sem lehet.
  Bem Déván az utcza közepére állt, rimánkodott, parancsolt, esdekelt a honvédeknek, csatlakozzanak hozzája és vesszenek inkább becsületes harczban, mint az osztrák zsoldosok keze által a bitófán. Mindhiába volt, az elbártortalanodás nagyon is megnőtt, a bomlás nagyon is általános volt; nem volt többé isten, ki a sereget összetarthatta volna!
  Ekkor a parancsnokságot Веkе ezredesre ruházó, azon megbízással, hogy a fegyvernyugvás leteltével adja meg magát, ő maga pedig arra szánta magát, hogy Ruszka-bányán keresztül hegyi ösvényen Törökföldre menekül. Szívrepesztő látvány volt, midőn utolsó pillanatban a 37-ik. zászlóalj 10 tisztje Bemhez közeledett a zászlóval, így szólva: Vécsey letette a fegyvert, embereink szétmentek, mi a becsület eme szent zálogát megmentettük, és készek vagyunk tábornok, az ön vezérlete alatt, a csatatérre gyászünnepre vinni!
  Kényezve ölelé meg az ősz vezére derék vitézeket. Веkе Piski alatt letéve Lüders előtt a fegyvert, — ugyan különösen rendelte így a sors! Zsidó-és Bánfi-Hunyadról származott az erdélyi hadsereg dicsősége, Piski alatt érte el fénypontját és ép itt kellett a nemes vitézeknek elhányni fegyvereket. A vanitas rerum!
  Augusztus 19-kén délben Bem, Guyon és 20 más tiszttel, 2 század választott gyalogság és néhány száz nádorhuszár kíséretében kocsin elviteté magát Lesnekre, hol Steinnal találkozott. Ott lóra ült, kezébe vette csekély holmijával megrakott vászontarisznyáját és egy krajczár nélkül hegyi ösvényeken Törökföldre indult, a Déva táján állott Lázár vezényelte csapatok Simbschen tábornoknak adák meg magukat, mely példát a hátszegi hadtest is követé. És a magyar hadsereg nem volt többé.
  A déván kapituláló csapat. (A Honvéd. 1868-06-08/23. szám. Kivonat).
  Jelen voltak pedig és a harczban tettleges részt vettek:
I. A Kunság hősfiai a Würtemberg huszárok 1. osztálya: Herczeg őrnagy
II. Biharmegye büszkesége a Máriássy zászlóalj: Jeszenszky őrnagy
III. Egy osztály bihari önkénytes lovas csapat : Gencsy őrnagy
IV. A dicső emlékű Kossuth huszárok 2. osztálya: gr. Bethlen Gergely ezredes és Makray őrnagy
V. A csongrádi úgynevezett szűrös zászlóalj (őrnagyát nem tudom)
VI. A történelmi nevezetességű 11. zászlóalj: Inczédi alezredes
VII. A bánságba kiküldött két hős székely zászlóalj: Móricz és Endes őrnagy; a 31. honvéd zászlóalj 2. százada: Dobay József őrnagy vezénylete alatt, — végre
VIII. Két és fél üteg különböző üregű ágyú: Mack őrnagy parancsnoksága alatt;

  A megtorlás
  Pesti Napló. 1852-07-01/692. szám.
  A „Kolozsvári lap“ következő hadi törvényszéki ítéleteket közöl:
Báró Kemény Lajos, erdélyi mezősámsoni születésű, 50 éves, házas, 4 gyermek atyja, földbirtokos, a forradalmi uralom alatt Déván térparancsnok,
Tóth László, erdélyi bibarczfalvi születésű, 40 éves, református, házas, egy gyermek atyja, ügyvéd, Vitán István, erdélyi dévai születésű, 62 éves, református, nőtelen, magános, Dózsa Józef, erdélyi márkfalvi születésű, 50 éves, református, két gyermek atyja, volt ügyvéd, jelenben magános.
  Báró Kemény L. mint elnök, Vitán és Dózsa mint bírák, Tóth László pedig mint vádló, az 1849-ki májusban Déván fölállított forradalmi vérbíróságnál, sok személyt a törvényes kormányhozi ragaszkodásukért halálra ítéltek és kivégeztettek, amely által, a törvényes kormánynak hódolt alattvalók ily módoni rettentésével, a forradalom czélját lényegesen előmozdítván, a felségárulást bűnt követték el, s ezért a haditörvényszék 1851-ki sept. 29-én mindeniket kötél általi halálra s minden vagyonaik vesztésére ítélte; mindazáltal ő cs. k. apostoli Felsége ápril 12-én kelt legfelsőbb határozatánál fogva, báró Kemény Lajos 15 évi, Tóth László 10 évi, Vitán István 6 évi várfogságra, kiállott vizsgálati fogságuk ideje betudása és vagyonaik elvesztése mellett lőnek megkegyelmezve, Dózsának pedig, vagyonai elkobzása mellett vizsgálat alatti fogsága büntetésül beszámítva.
  Hallersteini gróf Haller Ferencz, erdélyi fejéregyházi születésű, 38 éves, catholicus, házas, három gyermek atyja, hivatali rangja megtartása nélkül nyugalmazott katonatiszt, — mint fölkelési őrnagy és szászsebestérparancsnok rögtöni kivégeztetéssel s többféle meglövetés, fosztás és zsarolás megengedésével a fölkelők elől elfutott hű gondolkozása alattvalók vagyonai elkobzása megrendelésével, a fölséges császári ház gyalázásával és a cs. katonáknak a fölkelő seregbeni hadi szolgálatra csábításával , az 1849-ki ápr. 14-e előtt és után, a forradalom részére kitünőleg és erélyesen munkált.
  Váradi Dániel, erdélyi rákosdi születésű, 27 éves, református, házas, gyermektelen, szélbeli tanító. — a forradalmi czél előmozdításából Vajda-Hunyadon egy század mozgó nemzetőrség fölállítását magára vállalta, mint annak parancsnoka a törvényes kormánynak adott hegylakosok lefegyverzését, sanyargátasát eszközölte, járataiban 32 fogoly, védtelen és legkisebb alapos gyanúval sem terhelt románt meglövetett, Ludest és felsö Orostiorát részben leégettette, s főleg járataiban igen embertelen, kegyetlen eljárást tanúsított.
  Gál Dániel, erdélyi ilyefalvi születési, 40 éves, református, házas, s a forradalom alatt kormánybiztos, a forradalom kezdetétől annak végképi elnyomásáig mint egyik legtevékenyebb és buzgóbb izgatója, kezdetben mindjárt a háromszéki népességet ingerlő beszédekkel a törvényes kormány ellen fölizgatta, a székely zászlóalj Uzonbeli kimenetelét az 1848-ki júliusban megakadályozni igyekezett, az altábornagy Gedeon által 1849-ki januárban a székelyekkel kötött kibékülést elrontani, meggátolni törekedett, későbben, miután a fölkelők elfoglalták az országot és a függetlenséget kimondták, ezt minden módon terjeszteni igyekezett, mint kormánybiztos Beszterczén vértörvényszéket állított, forradalmi proklamatiókat adott ki, jóérzelmű alattvalók javai elkobzását rendelte, a fölkelő katonasághoz újonczokat állítatott, szóval: a forradalom czélját kitűnő és vészes módon segítette elő.
  Németh László, erdélyi ilyefalvi, 29 éves, református , mint összeírt szélbeli gyalog katona a 2-dik székely ezrednél, már a forradalom kezdetén a felséges császári házat lealázó, gyanús, ingerlő beszédeivel veszélyesen hatott a székely népre, mint Háromszéken forradalmi kormánybiztos az 1849 januárban fölkelő ezredes Gál Sándorral közösen, az altábornagy Gedeon által a székelyekkel kötött és a törvényes kormánynak hódoló békeszerződést elrontani, 10,000-nyi hadtest fölállításával azt megsemmisíteni kívánták, valamint a székely fölkelők számára árgyakat öntettek. Miután a felkelők elfoglalták az országot, a forradalom czélját hatalmában álló minden eszközzel hatalmasan és nyomatékosan előmozdítani törekedett, az igazgatási hatóságokat visszaállította, a cs. k. proclamatiókat megsemmisítette, a fölkelőket terjesztette, a császári kormánynak hódoló eltávozott személyek vagyonát elkobozta, az orosz fölkelőkkel tudatta, a fölkelő sereg erősítésére, új ezredek, zászlóaljak fölállítására újonczozott, a magyar függetlenség nyilatkozatát mindenütt nagy buzgósággal, erélylyel, ünnepélyesen közzé tétette sz. eff.
  Ennélfogva gróf Haller Ferenczet, Váradi Dánielt, Gál Dánielt és Németh Lászlót mint felségárulási bűnösöket a haditörvényszék kötél általi halálra és minden vagyonaik elvesztésére ítélte; ő Cs. k. apostoli Felsége azonban a gróf Haller Ferenczet és Gál Dánielét 15 évi várfogságra, Váradi Dánielét pedig 15. Németh Lászlóét 10 évi vasbani sánczmunkára szelídítette, minden vagyonaik elvesztése, és kiállott vizsgálati fogságuk ideje betudása mellett.
  Fogarasi István, erdélyi haszartoni születésű, 43 éves, református, házas, három gyermek atyja, földbirtokos, Sárossy László, erdélyi bokai születésű, 50-éves, nőtelen, unitárius, földbirtokos, Bajkó József, erdélyi felső csernadai születésű 41- éves, református, házas, egy gyermek atyja, földbirtokos, Berivay László erdélyi gyarmári születésű, 55 éves, református, nőtelen, gazda, e négy közül különösen Fogarasi István, mint magyar nemzetőr 1849-ki júliusban előőrsi szolgálatra menvén lovasokkal, katonákkal Bokajba, ezt fölgyújtatni parancsolta, amely által 97 ház lett a lángok martalékává. Ezenkívül 1848-ki júniusban Rápolton onnani futó lakos Skirgra Avrámot karddal levágta, azután meglőtte; végül a román Roszta Dániel kegyetlenül bánásában részt vett; Berivay László a Roszta Dániel kínzásában és kifosztásában részt vett; Sárossy és Bajkó Bokaj falu fölgyujtásában vétkesek; ennélfogva Fogarasi Istvánt a haditörvényszék kötél általi halálra, Berivay Lászlót 15 évi vasbani sánczmunkára ítélte, Sárosyt és Bajkót pedig a törvényes bizonyítványok hiányából fölmentette; mindazáltal ő cs. k. ap. Felsége a Fogarasi István ítéletét 15 évi könnyű vasbani sánczmunkára, Berivay Lászlóét 2 évi várfogságra szelídítette, kiállott rabságuk ideje betudása mellett; egyébben az ítéletet megerősítvén.

   Déva történelméből 1853-1886

  Religio, 1853. 1. félév. 50. szám.
  Déva: A bulgaritas Capistranról nevezett sz. ferenczrendi egyesült tartomány tagjainak működése s kolostoraik. Déva, april 12.
Főtisztelendő szerkesztő úr! Ha jelem soraimat becses lapjába fölvenni méltóknak találandja, azok közzétételéért alázatosan kérem. Ő főmagasságú érsek-bíbornok vallásos érzelmektől dobogó kebelében azon vallásos vágy fogamzott, miképp Bulgáriából Erdélybe származott, de a nem rég lefolyt zavaros idők miatt számra megkevesedett Ferencziek a Capistran néven ismeretes magyarhoni sz. Ferencz követőivel egyesüljenek, melly vágyát a jóban fáradhatatlan lelke egy év alatt tette is érlelé; és ennek következtében a mílt évben Magyarország róna tájékáról ketten e hegyes vidékre költözködünk. Hogy ő főmagasságának ezen atyai intézkedése nem maradt siker nélkül, mutatja a nép a vasáros ünnepeken az Úr házában nagyobb számmali megjelenése, s a húsvéti gyónás által Istennel kiengeszteltetteknek az Úr asztalához járulása.
  Igaz ugyan, valamint más helyeken, úgy itt is, a mult évek mindent felforgató zivatara sokak erkölcsi szigorát megtágította, erénykedő szellemét ellankasztotta, vallásosságát, buzgóságát csökkentette; de bennök az Istenbeni hitet el nem oltotta, reménységet meg nem ingatta. A szív, ha a reménységnek leggyöngébb köteléke csatolja is az örök élethez, az elme, ha nem egészen halt meg még azok iránt, mik vallásosság színét viselik, nem képes magát oda engedni a hitetlenségnek.
  Vannak ugyan, mint más helyeken is, némelly földi boldogok, kik, mint az evangeliumi hivatalosak, nem jelennek meg az Úrtól készített lelki vendégségre, de ezen kevesek kivételével lelki élvezetök megédesülését mindnyájan csak az egyházi beszédben s sz. miseáldozatban lelik föl. Jól esik szívöknek leginkább azon atyai gondoskodás, hogy a ferencziek hiányát ismét ferencziek pótolják.
  Emlékeznek ők és nem feledik soha, ama hivői tiszteletet, fiúi ragaszkodást, érdem-méltánylatot, mellyel apáik az ez ideig itt lakó szerzetes férfiak iránt viseltettek, és ezen szerzetesekhezi bizodalommal párosított, apáikról átöröklött ragaszkodásban megmaradnak.
S nem is lehet máskép: mindegyik közülök érzi, hogy midőn keresztény polgári kötelességeit teljesíteni bírja, lelki üdvét ugy, mint földi javát előmozdítja, s visszagondolva gyermeki éveire, hogy mindezen tehetőségének alapját az iskolában a szerzetes atya lelkismeretes fáradozása tette le, akkor a birodalom s ragaszkodás önkényt támad szívében.
  A volt bulgarita szerzetesek tartománya hat kolostor s három házból állt, ezek közül: a bukaresti, campilongi, rimniki kolostorok a tergovesti házzal Oláhhonban; a dévai, károlyfejérvári, alvinczi kolostorok a körösbányai házzal Erdélyben; a vingai ház Bánátban vannak.
E helyeken, Károlyfejérvárt kivéve, a szerzetes atyák lelkészi hivatalt vittek; most pedig a forradalomban leégett károlyfejérvári s kőrösbányai házak lakhatlanok lévén, ez utolsó helyen lelkészkedni megszűntek. Azonban kevés holnapok előtt örömmel értettük, hogy dicsően uralkodó apostoli fejedelmünk Ferencz József ő Felsége, ki atyai szeretetének kitűnő indulatával viseltetik szerzetünk iránt, legkegyelmesebb meghagyásából a kőrösbányai templom és házat Gyurma Gábor érdemteljes volt bulgarita provinciális felügyelése mellett még ez évben teljesen fölépülend; kívánandó is, hogy e ház minél előbb lakhatóvá legyen, és szerzetes rokonunk e helyen is a nép vallásos nevelését megkezdhessék.   Pongrácz Bódog, sz. f. r.

  Pesti Napló. 1856. január 9.
  Farkasaink nagyon elszaporodtak a v. hunyadi járásban, az idén épen 120-at öltek meg. Egy oláh a tavaszon egy üregből kihajtván az anyafarkast épen tizenkét farkaskölyökre talált, melyek mind egykorúak valának. Igen érdekes s megczáfolja a természettan azon állítását, hogy a farkas évenként csak 4—6-ot kölykezik.
  E napokban Déván több ottani lakos erdőt vágni ment ki fejszékkel s ott épen tizenkét kiéhezett farkasra akadtak, kiket körbe fogván a huszonhét baltás szépen behajtott a városba, s egy épületudvaron katonák által lövettek le. Ugyan jó nevelésű farkasok voltak, sem az elszökést sem a támadást nem kísérelvén meg, pedig önmegadásaiknál nem igen számíthattak bőkezű „gnadera.“

  Budapesti Viszhang. 1856-07-24/30. szám. Déva Erdélyben.
  Erdély oly igen gazdag festői tájakban, rajzónak örökké bő foglalkozást nyújtaná. Déva kies vidéke is folyton élénk színekben él emlékeink között. Midőn a most lassú majd rohanó s lefolyásában oly változékony Maros völgyén lebocsátkozva elhagyjuk Károlyfehérvárt s a történeti nevezetességü Kenyérmezőn a múltak képeivel foglalkozva áthaladtunk, kiszélesedik előttünk a Marosvölgy; jobbra a rengeteges hegylánc, a mócok hazája tekint le a tövében hömpölygő Marosra sötét erdeivel; balra tőlünk emelkedő hegygerinc zárja a láthatárt, s a nagy messzeségben Retyezát hamvas csúcsa tűn szemünkbe. Tovább haladva Szászvárosnál a kiszélesedett Marosvölgy egy nagy színkör alakjában áll előttünk; a láthatár szélén, a távol háttérben emelkedik Déva, hol jobbról és balról a hegységek ismét összefolynak, s a Maros meredek sziklahegyek közt magas hegyoldali utak tövében siet Magyarhon határaiba. Közelebb Nagyág tájképét adtuk, melynek hátterében keskeny szalagkép a Maros, s egy emelkedő hegycsúcson Déva szemlélhető. Most Déva rajzát a szászvárosi útról közelebb nézpontból adjuk. Sz.—

  Pesti Napló. 1860. május 6. Széchenyi István halála.
  Dévai rendes levelezőnk írja ápr. 27-én: „Déva, Hunyadmegyének egykori főhelye s központja fogja föl első a távolból jövő események hírét s innen terjed a vidék minden pontjaira. Távírda sem vihette volna gyorsabban innen a nagy halott felőli hírt vidékünkbe szét, mint amilyen sebesen elterjedett nagyszerűségénél fogva.
  A helybeli kaszinó választmánya rögtön egybegyűlt és jegyzőkönyvileg örökített határozatnál fogva az egylet az elhunyt dicső iránti enyészhetlen hálájának és tiszteletének jeléül négyheti gyászt visel.
  Továbbá a kaszinó tegnap a helybeli kath. templomban engesztelő áldozatot tartatott. Jelen voltak e templomi gyászszertartáson az egylet tagjai testületileg, magyar gyászöltözékben, szintígy számtalan hölgyek a városból és vidékből, továbbá a helybeli polgári hatóságok, a város és vidék nagyszámú közönsége fájdalommal a szívben és a benső gyász külső jelvényeivel. A gyászmise végeztével az egész együtt volt sokaság a harangok bús zúgásától híva, kisérve, a reformátusok helybeli templomába tódult, és itt is a hazai nagy vesztéshez méltó gyászünnepély tartatott.
  A templomi ünnepélyek végeztével a kaszinó teremébe ment a ki csak beférhetett, hol a dicsőült nagynak eddig is legkitűnőbb helyen állott olajfestvényű képét honleányi gyöngéd kezek által kötött hervadatlan zöld babérfüzérrel koszorúzták meg. Berekeszteni e rövid tudósítást a ref. lelkész gyászimája végszavaival: „Keljen föl keblünkből a nemzet nagy halottjáért egy fájdalomsóhaj: mert elvesztettük őt; s egy hála fohász: mert bírtuk őt; és mondjuk egyesülten: a nemzet hű emlékezete őrködjék „a legnagyobb magyar“ sírhalma fölött! Áldás a hazán s mindazokon kik ennek ügyét szívükön viselik!“

  Pesti Napló. 1861. április 24.
  Hunyad megye, Déva. Apr. 14. Megyénk főispánja b. Nopcsa Ferencz, mai napon tartá bevonulását városunkba, megyénk székhelyére. Különös látomány évtized óta temetői csend és hallgatagság borongott völgyeink fölött, és most mily mozgalom, mily zaj, mily fény, mily lelkesedés. Sok hiányzik pedig még abból, hogy teljesen átadjuk magunkat a hazafiúi örömnek, mert még most is csak erdélyieknek szabad lennünk — de nagy bizalmunk a jövő diadalában felülemel a hiányokon és felkiáltunk: „E porba omlott szép haza fel fog virulni még.“
  Főispány úr e hó 11-én Szászvároson volt már, s még ottlétében karjaira vette a nép lelkesedése, odavaló s vidéki magyarok, románok nagy sokaságban tódultak szállása elé, a fáklyák örömfényénél a „szózat“ és „Hymnusunk“ lélekemelő hangjainál megszámlálhatlan ajkakról harsogó éljenekkel tiszteltetett meg. A közörömet Tóth László hazafius tüzzel teljes beszéde tolmácsolta s midőn ennek folytán a piski 1849-beli dicső csatát emlegeté, dörgő éljenek jutalmazták szavait.— Mai napon Szászvárostól Déva felé megindult a főispány ur nagyszámú kíséret mellett.
  Piskinél megyénknek magyar és román egyesült bandériuma— minden egyes lovag kezében saját zászlóval — és nagyszámú örvendező néptől kísért megyei küldöttség fogadta, üdvözölte az óhajtva várt főispány urat. A magyarok nevében gr. Bethlen Olivér, a románok részéről Csáklány György dévai bíró szólottak, még a megyei kevés számú izraeliták sem maradtak ki az alkalomból képviseletlenül, mert Dr. Fischer Henrikben igen jeles szóvivőre találtak. A szólóknak külön-külön alkotmányos szellemben, alkalom- és czélszerűen válaszoló főispán, úr a bandérium zászlóitól és lovagjaitól körülfogva, nagy számú kocsikon ülő néptől kísérve, s érkeztét a dévai várhegyről jelentő mozsarak örömlövései között Dévához érvén, a város végén a zászlóikkal s örvendező éljenekkel tisztelgő városi és falusi községektől fogadtatván, szűnni nem tudó örömriadás között vitetett kijelölt szállására, hol a megyéi minden vallású papság s egyéb testület ek tisztelgését s üdvözletét fogadván, s mindeneknek alkotmányos szellemben válaszolván, egyszersmind szíveket hódított magának.
  A háználi tisztelgést a vendéglőben közösen tartott ebédkezén követte, melynek legélvezetesb részét a hazafius lelkesedéssel teljes pohár áldomással adták. Ilyen volt Tóth Lászlóé az ünnepelt főispánért, mint az oly sokáig elnyomott alkotmányos élet leendő vezéréért, s a jelen volt derék gr. Kun Konrádért, megyénk 1848-as főispánjáért, ki több évi börtönöztetést szenvedett hazafiai erényeiért. A főispán úr lelkesen válaszolt, szintúgy az utóbbi, ki egyszersmind válaszát a főispánságtól búcsúzásul alkalmazván, mondá: jutalmát találja szenvedéseinek abban, hogy a nemzet a kiállott súlyos évek alatt el nem veszett, s intve buzditá a jelenvoltakat kitartásra a még bizonyosan reánk várakozó terhes napokban, mik a hazafias erényt próbákra teszik bár, de kitartás és egyetértés által kétségtelen győzelemre viendnek. A polgári örömnapot este fényes kivilágítás és jeleseink szállásánál tisztelgő fáklyás zene és üdvözlő jeles szónoklatok zárták be.
  Első tisztelgés volt napunk hőse főispány úrnál, Háskantin György szabadságlehellő erőteljes szép előszózata mellett, másik gr. Kunnál, hol Tóth László magyarul, Krajnik románul szóltak a jeles ünnepelt férfiúhoz méltóan, majd jöttünk a sok érdemű gróf Bethlen Olivérhez, ki a még csak néhány napos megyei élet vezetésében már oly szép nevet vívott ki magának, aztán ft. Pap Gábor hátszegi g. e. vikáriushoz, hol Márkus mondá el a jeles hazafi román főpapot méltán megillető szép üdvözlést, aztán jeles honfitársunk Makrai Lászlóhoz, kinél ismét T. L. tolmácsolá a köztisztelet érzelmeit. Mindenütt nagy sokaság, mindenütt örömet harsogó éljenek. Oly szép az ily üdvözlő tisztelgés és kivilágítás, melyet nem rendeltek meg a városházától! Végre a fáklyák halomba rakottan, lángjaik összefolyván elhamvadtak s a napot bezárták.
  Legyen elég ennyi a tisztelgésről, mely úgy is nem egyébb tisztelgésnél, mitől a haza üdve oly kevéssé függ. Majd innét tova fontosabb dolgokról is leendnek közleményeink, most illelőül megírhatjuk, hogy más napon ápril 15-én, a casino nagy termében főispány ur elnöklete alatt értekezleti ülés tartatott, hol kevés de lelkes szóvita után megállapíttatott, hogy főispány úr az 1848-beli megyei bizottmánynak testi és erkölcsi életben levő tagjait magyarok és románokból egyenlő számban ideiglenesen kiegészítvén, ez a közelebbi ápr. 25. tartandó gyűlésben a megyei tisztséget alakítsa meg, mely aztán intézkedjék minél elébb egybegyülendő ősgyűlésről, hol az ideiglenes megyei bizottmány állandóval cseréltessék föl. Elnöklő főispány úr alkalomszerűen és alkotmányos szellemben megnyitván s vezetvén a gyűlést, örvendetes tanúságát adta tapintatos és tekintélyteljes vezérletének.
  Közlő semminemű hivatalt nem igényelvén, hízelgés nélkül mondhatja ezt el a t. dv. közönség színe előtt.

  Pesti Napló. 1862. február 28.
  A Maros tömegnyi vastag jege Gyula-Fehérvárnál még mindig áll, azonban megindulását a bekövetkezett lágy, esős idők folytán minden órán várják. Az aradi várból f. hó 20 -án három 12 fontos ágyút szállítottak Dévára, hogy a Déva környékén a szorosokon netalán összetorlódó jeget széttörjék.

  Hölgyfutár. 1862. március 15.
  Déván, b. Józsika Géza vezetése alatt műkedvellői társulat alakult, mely jótékony célokra előadásokat rendez. Az első előadás márc. 3 dikán tartatottt. A „Csalódások "-at adták, a róm. kath. templomba való orgonának megvételére.

  Vasárnapi Újság, 1862. december 21.
  B. Nopcsa Elek, Erdély egykori kanczellárjának hamvait, Bécsből e hó 5-én Dévára szállították s fölötte az ottani kath. egyházban másnap nagyszerű requiemet tartottak. A ravatal körül, a fekete posztóval bevont templomban, száz meg száz gyertya fénye mellett zengett a halottas ének. A szertartáson a vidékről összesereglett nagy sokaság volt jelen. A holt tetemet a Hátszegvidékre a Farkadinban levő családi sírboltba szállították.

  Vasárnapi Újság, 1862. december 28.
  Hunyadmegye törvényszéki elnöke, kiről a „Korunk" írta, hogy nyom nélkül eltűnt, nem kevesebb, mint 40,000 ft deficitet hagyott hátra.

  Sürgöny. 1863-11-19/265. szám. Gondnokság.
  Ns. Hunyadmegye id. tervszéke részéről ezennel közhírré tétetik, hogy Gróf Bethlen Olivér és neje Báró Nalátzi Józsefa bebizonyult számítás nélküli gazdálkodása miatt gondnokság gondnokul Déván lakó Jordán Domokos neveztetvén ki.
  Ami oly hozzáadással juttatik köztudomásra, miszerint nevezettek ezután vagyonuk felett szabadon nem rendelkezetvén, senki velök szerződésekre nem lépjen, mivel ellen esetre a káros következéseket ön magának fogja tulajdoníthatni.
Hunyadmegye tszékének Hátzegen november 11-én tartott üléséből.

  Politikai Újdonságok. 1864. január 27.
  Déván, a múlt hó végén temették el Horváth Jánosnét, szül. Berényi Máriát, ki nagy Kölcseynknek anyai ágon közel rokona volt, Vád-Naláczon lakott. Végehajtása, hogy Déván, anyja, Kölcsey Mária mellé temessék, s nagy rokonának hymnusát énekeljék sírja fölött, s teljesedésbe ment. Ha áldozat kellett a hon oltárára, ha irodalmat, iskolát, vallást kellett pártfogolni, a honleányi erényekben gazdag nő mindig az elsők sorában állt.   Áldás poraira!

  Vasárnapi Újság, 1864. május 1.
  A magyarok és székelyek eloláhosodásáról Erdélyben épen oly gyakran fordulnak elő szomorú tudósítások a lapok hasábjain, mint a mily gyakoriak reá a példák az életben. Közelebbről a, „K. K." egyik levelezője fél millióra teszi azon, magukat oláhoknak valló s jóhiszeműleg azoknak ismerő tiszta székely és ős magyar rokonaink számát, kik eredetre nézve nem oláhok, hanem a vallás, és más, a régibb rendszerben rejlett okok miatt, nyelvüket, nemzetiségüket elhagyva, elfeledve tőlünk elszakadtak, s ma már csak vezetéknevükről ismerünk reájok, hogy velünk egy vérből származott testvérek. Hunyadmegye legnagyobb része oláhul beszélő magyarokból áll, s Torda, Kolozs, Doboka és Belső-Szolnok megyékben temérdek család van, mely tiszta magyar hangzású neve daczára oláhnak vallja magát.
  Így az összeírásokban: Ardányi, Borodi, Bors, Baróti, Osalány, Dorgó, Dipsay, Darabant, Faragó, Fogarasi, Fejszés, Gernyeszegi, Hatházi, Haragos, Huszár, Kendi, Kormos, Kurucz, Kabos, Katona, Lédári, Markos, Mégyai, Orbonás, Puky, Rákóczi, Rákos, Rajta, Ramonczai, Székely, Zúgó, Zoltán stb. nevek után Akszintye, Gligoru, Sofronie, Gyorgye keresztneveket illesztve találunk.

  Pesti Napló. 1864. május 14. Vidéki tudósítások. Déva, május 9.
  Az elmúlt — vajha többé soha vissza nem forduló — év ínségétől Erdélybe menekülteknek legtöbbje Déván keresztül vette útját.
Erdély — kivéve szász hazánkfiait, kik, daczára annak, hogy igen sok szűkölködő német is jött a Bánátból — testvéri szeretet adományával fogadta a menekülteket. Egy ínséges évnek kellett bebizonyitni a két testvérhazának eszményben és óhajtásban csakugyan élő unióját!
  Szám szerint múlt év october 23-tól — mikor tömegesbbé kezdvén lenni a beköltözés, itt Déván hivatalosan feljegyeztetni kezdetett—i. é. ápril közepéig 2547 férfi, 632 nő, 389 tizenöt éven aluli, és 235 hasonló korbeli leánygyermek utazott itt keresztül, kik a városházánknál nekik úti költségül kiosztott pénzsegélyen kívül (összesen 690 ft 90 kr), a városi hatóság gondoskodásából keresztül utaztokban fűtött szállással láttattak el.
Ezeken kívül december óta telelés végett megtelepedett itt 47 család, melyből 35 ápril közepén is még itt volt. Az itt telelt családoknak a pénzsegélyezésen kivül 380 véka gabona osztatott ki. April közepével a segélyezés megszűnt, s egy része a menekülteknek haza viszszament, más része helyben maradván, napszámmunkával tartja fenn magát, vagy pedig cselédül állott be. Most már segélyezés a városháznál csak azoknak osztaták útravalóul, kik Erdély távolabb vidékeiből házi visszatérő utjokban e városon keresztül mennek, ami naponként folyvást történik.
  Az itt gabna és szénabeli segély, a dévai lakosok és hunyadmegyei községek adományából — ki nem maradván az oláh polgártársak is - megyei hatóságilag gyűljtett be. A fentebbi számok pedig szolgáljanak magyarázatul és mentségül is azon figyelmes újságolvasók előtt, kiknek talán feltűnt, hogy Déváról s e megyéből kevés e czélra való alakozásról olvastak a lapokban. Volt bizony nekünk ebben részünk, s hála Istennek, hogy Tehettük azt, amit lehetett tennünk. Nem küldöttük be az adakozásokat, hanem a hozzánk eljönni kényszerűlteknek helyben osztatott ki.
Országgyűlési követté megválasztatott mai napon Tóth László ügyvéd. A megjelölt 68 szavazó közül 54 szavazat választott.

  Vasárnapi Újság, 1864. június 12. A nevelés köréből.
  A gyermekek koraérése.
- A gyermeknek iskolába kell menni! Hadd tanuljon. Olvasni már meglehetősen tud, az írásban is gyakorlá magát, most komolyan hozzá kell látnia a tanuláshoz.
- Mennyi idős a gyermek? - kérdem.
- A nyárra lesz öt éves.
  Vajon ritkák-e az ily esetek? Éppen nem; akinek alkalma van a szülőkkel azon nézetek és tervek felöl beszélgetni, melyeket azok gyermekeik nevelése körül követnek, az majd mindennap hallhat ily nyilatkozatokat. Amint a gyermek negyedik évét betöltötte, elkezdik az abc-t bemagoltatni vele, s kimondhatatlanul örvendenek a gyermek sokat ígérő eszének, ha azt hat éves korában már képessé tették az I. gimnáziumi osztályba léphetni.
  Ha az volna célunk, hogy a gyermeknek minden szabadabb szellemi fejlődését megakadályozzuk: nem választhatnánk ennél célhozvezetőbb utat.
Vegyük először is a dolgot tisztán physiologiai szempontból. Minden értelmes orvos azt fogja mondani, hogy az emberi agyvelő a 8-ik év előtt rendesen kevéssé van annyira kifejlődve, hogy megfeszítettebb szellemi munkásságot saját kifejlődése s megerősödése kára nélkül megbírhatna. Korábbi megerőltetés tehát okvetlen az agyvelő kiképződésének megakadályoztatását s elsatnyulását vonja maga után, mely káros következmény rendszerint nem is szokott elmaradni…

  Koszorú, 1864. július 10. KŐMÍVES KELEMENNÉ.

Ihol elindúla tizenkét kőmíves:
Úgy menyen, úgy menyen Déva vára felé.
Ők is rakni kezdik magas Déva várát.
A kit éjjel raktak : az nappal leomlott;
A kit nappal raktak: az éjjel leomlott!...

Azt a törvényt tette Kelemen kőmíves:
Melyik felesége hamarébb kihozza
Az ebéd vékáját,
Kő közé rakassék, ott megégettessék,
Magas Déva vára, halmára rakassék!

Ahol elindúla az ő felesége,
Az ebéd vékáját a fejire téve
S a kicsi gyermekit a karjára véve.
Őtet is meglátta az ö kedves társa:
„Istenem, istenem ! támaszsz eleibe
Vagy két fenevadat, talán visszatérik.“
Azt is elkerülte. „Istenem, istenem!
Támaszsz eleibe egy fekete felhőt,
Hullass eleibe apró köves essőt,
Talán visszatérik!“
Azt is kikerülte…

,Jó napot, jó napot tizenkét kőmíves!...
Istenem, istenem! mi dolog lehessen?
Háromszor köszönni, egyszer se fogadni!”
„Azt a törvényt tette a te kedves társad:
Melyik’ felesége hamarébb kihozza
Az ebéd vékáját,
Kő közé rakassék s ott megégettessék,
Magas Déva vára, halmára rakassék.“
“Nem bánom, ha úgy is!
Ha úgy megútáltad velem életed is”

Az ebéd vékáját fejéről levették,
Az ő kicsi fiát karjáról levették.
Mikor térdig rakták, csak tréfára vette;
Mikor övig rakták, bolondságra vette;
Mikor csecsig rakták, ő valóra vette
“Ne sirj kicsi fiam!
Vannak jó asszonyok, neked csicsit adnak;
Vannak jó gyermekek, téged elrengetnek;
Az égi madarak ágról-ágra szállnak,
Neked csikkolnak, téged elaltatnak!...

,Apám, édes apám ! hol van édes anyám?‘
„Ne sírj, kicsi fiam, mert haza jő este !“
Östét is elvárta, s nem volt édes anyja.
,Apám, édes apám! hol van édes anyám
„Ne sírj, kicsi fiam, mert haza jő reggel!
Reggelt is elvárta s nem volt édes anyja. Mind a kettő meghótt!...
F. SZABÓ SÁMUEL.

  Vasárnapi Újság, 1865. május 7. Régi domborművek.
  Déva mellett a vasúti földmunkák alkalmával egy emlékkőre akadtak, melyen az ép családi föliraton kívül 5 ember dombormű alakja áll. Az első alak szakállas öreg férfi képe, fején nyílt sisak, mellén páncéllal; a második egy ifjúé, taréjos sisakkal és mellvérttel; a harmadik egy női, a negyedik egy gyermeki alak; az ötödik egy fegyverzet nélküli bajuszos és szakálas férfit képez. Az emlékkő szélessége harmadfél, magassága 5 láb.

  Pesti Napló. 1867. május 21. Déva, május 11.
  Köszönet kormányunknak, Hunyadmegyének főispánjául, a kit óhajtottunk, azt nevezte ki, gr. Kun Kocsárdot. Mivel óhajtottuk, legőszintébb és legnagyobb örömmel is fogadtuk székvárosunkba vonulását, mely május 1-ső napján történt.
  Algyógyi kastélyából jött és Piskiben, az 1849. febr. 9-kén történt csatatér helyén fogadta a megye közönsége nagyszámú bandériummal, a helyiséghez méltó beszéddel üdvözölte Bágya Károly, honnan a nőttön növő közönség kíséretében Dévára bevonult, a város végén „Isten hozott“ feliratú, zöld lombokból emelt diadalkapun keresztül, a megyei hatóság jelenlegi helyiségeinek termeibe.
  Itt benn Makray László képviselőnk fogadta. A főispán, noha épen akkor testileg beteg és kimerült vala, egyikét mondá azon ritka beszédeknek, melyeket el nem feledhet, a ki hallott. Este kis városunk fényesen, s a mi legfőbb, önkénytesen kivilágíttatott. Ő mga ablaka alá fáklyászenével tódult a sokaság. Az üdvözlő beszédre Ő mga betegsége miatt nem felelhetett. Felelt nevében a köztünk időző gr. Lázár Kálmán. Azóta főispánunk egészsége közörömünkre jóra fordult.
  Főispáni székünknek 1848. örvendetesen restitualtatván in integrum, reménynyel, vágygyal, nézzük, várjuk az órát, mely meghozza azt, a megyei tisztviselőségre is. Egyebek felett nagy feladata lesz Hunyadmegye kormányának a magyar népnevelést, s a többit szintén felkarolni és keresztül vinni. E tekintetben is reménynyel nézünk főispánunkra, ki a maga hatáskörének eddig is Bethlen Gábora volt, s most legyen áldott ez óra, azzá jön a nagy nevű egész Hunyadmegyére nézve. Hanem hozzá méltó tisztikarra van szükség, még pedig minél elébb, annál jobb. 1.

   Magyar Polgár, 1868. március 13. Az elhanyagolt Hunyadvármegye. Tapasztalatok Hunyad megyéről.
  Általános és sokaktól elmondott igazság az, hogy népnevelésünk szerfelett el van hanyagolva. Ez oly tény, melyet tagadnunk — fájdalom — nem lehet. De merem állítni, hogy a magyar haza egy részéről, egy megyéjéről sem lehet ezt alaposabban elmondani, mint éppen Hunyad megyéről; neki jutott bizonyára e tekintetben az oroszlánrész.
  Hunyadmegye Erdélynek legnagyobb — 106 mfld területit — legszebb, legregényesebb fekvésű megyéinek egyike; az oláh határszéli kis Schweitz, a hátszegi völgy, — Erdély e Tempéje — a dévai lapály itt terülnek el áthálózva a Zsil, Sztrigy, Cserna és Maros folyók által. Legelői, szántóföldei gazdagok, termékenyek; erdeje, fürdője, arany ezüst-vasbányája bőséges; kőszéntelepe hírhedt. Mindezen természeti előnyeit, szépségeit díszíteni látszanak történeti nevezetességei, mint a dé¬vai, hunyadi vár stb. Mondom, ezen érdekes fekvésű megyét mintegy 200.000 lélek lakja, mely létszámból a magyarra alig esik 10—15.000, mi mindenesetre nagy aránytalanság. Népe egyáltalán szép növésű, deli termetű, de e nép nagyon, nagyon el van maradva. A magyarság — mi kevés van, s mi többnyire a térséget lakja — nem beszél, nem tud magyarul. „Elődeinknek nyelvét megunván, rút idegent cserélt.“
  A magyar falvakban, mint: Alpestes, Rákosd, Hosdát, Bácsi, Tompa, Haró, hiába kívánnál magyarul beszélni, itt legfeljebb is egy pár hajlott korú, múlt századbeli aggastyán volna, ki némileg megért s kérdéseidre oláhos hangzású, töredezett magyarsággal felel. A fiatal nemzedék, az meg nem ért, az nem tud magyarul. Ha kérded, miért nem beszéli nyelvedet, lesütött szemmel azt feleli, hogy: „asa amu pomenit“ — úgy örököltem. Így áll ez az u. n. „bocskoros nemesség” magyarságával, vallásra nézve mind reformátusok. A kisgyermek elmegy hébe-korba télen át az iskolába, de az, mint kitavaszodik, a könyvet pásztorbottal cseréli föl, s űzi a nomád életet, míg a tél megint iskolába menni készteti. Ez így tart a konfirmálási oktatásig.
  A gyermek szülői háznál egy árva magyar szót se hallván, az iskolában pedig nagyon keveset, mit tehet mást a pap, mint, hogy a magyar fiatalságot megtanítja a 10 parancsolat¬ra, miatyánkra, hiszekegyre, szóval a vallásra oláhul.
Eljön a házasság, természetesen ez sem mehet másképp, mint oláh nyelven. A nép elmegy gépileg a templomba, ott végig hallgatja az Istentiszteletet, a pap prédikál, erkölcsi oktatást tart, mit ér: a nép nem érti.
  Innen van az a morális romlottság és süllyedés, mely ezen falvakban kiválólag tapasztalható. Igen, mert a lelkész, ki a nép erkölcsi oktatója, tanácsadója, annak morális fejlő¬désére, jó iránybani terelésére nem hathat. Már pedig, hogy mivé lesz egy oly nép, mely semmi erkölcsi féket, korlátokat nem ismer, melynek szívébe, lelkébe a vallásos erkölcsi érzelmek, elvek gyökeret nem vertek, ki-ki beláthatja. Ennek nem kell kommentár.
  De még mi több! Hunyad megyének igen sok magyar faluja, melyek nagyrészt Hunyadi János székely- és magyarhoni telepei voltak, mint: Keresztúr, Kis és Nagy Barcsa, Szentandrás, Szántóhalma, Sárfalva, Batiz, Almás, Magyarósd stb. idők folytán tökéletesen eloláhosodtak, s most a gör. n. egy. vallást követik. Hogy e falvak valaha vagy legelőbb is azok lakóinak nagy része magyar volt, azon körülmény is látszik igazolni, hogy közöttük, bár gör. n. egy. vallásúak, igen sok magyaros hangzású névre találunk. így fognak lassanként a fennebb említettem, annyira mennyire, magyar falvak elamalgamisalódni, ha most végre valahára a népnevelés ügyét — mint illik — lelkesen föl nem karoljuk! Ily körülmények közt nevezetességképpen említem föl, hogy Hunyad megyében egyetlen egy falut tudok, mely, bár meglehetős csángós, palócos accentussal, de magyarul beszél, e falu neve Lozsád; úgy tűnik fel e tekintetben, mint sivatagban az oáz.
  És mindez itt benn, itt a hazában, szemeink előtt történik! Vajon csodálkozhatunk-e joggal, hogy havasal és felföldi véreink oláhul tanulják a „miatyánk“-ot, oly országban, hol a bukaresti kormány korántsem részesíti az idegen nemzetiségeket angyali concessiókban, hol az állampolgári lét föltételéül azt tűzik, hogy más nemzet fia magát románnak vallja. Mondom, azon semmi esetre sem csodálkozhatunk joggal, hogy ott magyarjaink elnemzetietlenednek, elamalgamizálódnak, ha itthon sem áll különben a nemzetiség ügye. De köztudomású dolog, hogy mennyire vitte már Czelder Márton és Koos Ferencz urak fáradhatlan buzgalma és lelkes tevékenysége a nemzeti- és vallásügyet Ro¬mániában, mint ezt Czelder Mártonnak 7 évi működéséről beküldött kimutatása eléggé bizonyítja éspedig mind közadakozás útján.
                                                                                               ------
  A Kralovansky-féle alap folyton nő, gyarapodik, úgy, hogy nemsokára orvosolható lesz a „régi baj“, mint ezt Imecs gyulafehérvári tanár nevezé röpiratában. Nem lehetne-e — kérdem — Hunyadmegyében szintén ily úton, módon a szerfelett elhanyagolt népnevelést előmozdítani, a tanítók díjazását javítani, a népben a nyelv megtanulása iránti ösztönt ébreszteni, fokozni.
  Herder azt mondja: „Die Sprache hat die Menschen menschlich gemacht.“ Ha ez általánosságban mondva áll, úgy állnia kell specifice is, t. i.: „a nyelv teszi a nemzetet valóban nemzetivé, nemzetiessé.“ Avagy mi veszteni valónk van még, ha a nyelvet is elfeledjük! Miként remélhetjük, hogy a nemzeti érdekű ügyek, eszmék visz, hangra találnak oly népnél, mely már elfeledte nyelvét? De melyben még azon öntudat él, hogy ő „Ungur.“
Ne engedjük hát —- még nem késő — öntudatának e szikráját is kialudni, hanem emeljük benne a nemzeti öntudatot s tanítsuk meg magyarul beszélni! Valóban nagy öröm kútforrása volt reám nézve néhány hunyadmegyei derék hazafinak Hunyad vára elpusztulástól megóvása iránti intézkedése. Neveik minden jó hazafi szívében kitörölhetetlen betűkkel lesznek felírva. Ha már a történeti emlékek iránt tudunk ily kegyeletet nyilvánítani, vajon a nemzetiség ugye nem érdemelne-e meg ennyit?
  Uraim! Ez egy seb a nemzetiség testén, mely múlhatlan orvoslást igényel. Részemről hiszem, s meg vagyok győződve, hogy Hunyadmegye illetékes férfiai lépéseket, intézkedéseket fognak tenni a népnevelés ügyében is! A párisi világkiállításon az osztrák sörcsarnokkal szemben a porosz egy népiskolát állított fel! Ez szép lecke, nem árt, ha mi is tanulunk belőle!
  Nagy Béla.

  Nemzeti Kalendáriom 1868/54. Hunyadvármegyei közigazgatás.
  HUNYAD megye: 109 mfdnyi területen 182,660 lakossal Székh: Déva. Főispán: gr. Kún Kocsárd. Főbirák: Jordán Domokos, Szilvási László, Páva Antal. Alisp: Ciaclanu György, Oltyány László, Mara Lőrincz. Főj.: Kaskantin György. Alj: Sándor Miklós. Levélt: Rigó Gyula. Szlb.: Fodor Elek, Barcsai Béla, Crainicu Elek, Herbai Elek, Váradi Bertalan, Jánki Lajos, Benedikty Albert, Lugosi Ferencz, Demján Péter, Apostolu Constantin, Nandra György, Pogány Ádám, Apáti István, Vasits Márk, Zudor Dénes, Barcsai Miklós és Puy Zsigmond.
  Tvszéki üln. Déván: Csonka Ferencz, Demsisor Péter, Piposiu Lázár, Pisó Simon, Densusianu Áron, Mihály Béla, Kenderesi Mihály, Balea Ignácz, Orbonasiu József. Főügy: Tóth László. Alügy: Trif Simon.
  Hátszegen: Ponori Sándor, Kenderesi Ignácz, Eperjesi, Schusnek Nándor, Balassu János és Ambrosiu Bersanu. Főügy: Santialu Anton. Alügy: Torma Sándor.

  Megy a gőzös, megy a gőzös…
  Politikai Újdonságok. 1868. szeptember 9. Közlekedés.
  Aug. 21-re emlékezetes nap marad az erdélyi vasutak történetében. Ugyanis a nevezett nap indult az első, Aradról Dévára induló személyvonat „Marosportus“ nevű mozdonytól vonva Erdély marosvölgyi szép tájain keresztül. Aradról reggeli 9-kor indulván el, Radna, Brezova, Soborsin, Zám, Maros-Ilye nagyobb állomásokon hosszabban időzvén, pont 12 órakor robogott át a nagy-branicskai hídon, s 1 órakor érkezett meg a virágkoszorúk és zászlókkal feldíszített dévai indóházba.
  Mindenütt nagy lelkesedéssel üdvözli a gőzmozdonyt az érkező elé kitóduló nép. A branicskai hídon egy 9000 mázsányi tehervonat előzte meg menetében, a híd biztonságát megállapítandó. Aznap Déván ebédelt és mulatott a vasúti közönség, s onnan 4 óra után indult vissza a 9 órakor megpillantott Aradra.
  E héten már Szászvárosig közlekedik a vonat, de Fehérvárig aligha október előtt nyílik meg. A Maros nem lévén újabb időkig áthídalva a Branicskától Fehérvárig terjedő egész vonalon csak szűkén volt az építészeti anyag szállítható. Itt az oka késedelmének.
  A branicskai hídról újabban ismét beszélik, hogy a vasúti közlekedés megint meg van akasztva, mert a megtett próbaút óta, a fából konstruált hídfők oszlopai 6 hüvelykkel szálltak volna alább. A Maros balpartján most két gőzgép s néhány kocsi áll, mi a továbbépítésre mindenesetre igen előnyös körülmény, csak lehessen elégséges építkezési anyagot szállítani is. Beszélik, hogy egészen új, más szerkezetű hídfők építése vétetnék foganatba.

  Pesti Napló. 1869. február 21. Eladó birtok.
  Hunyadmegyében, Déva városában, a piaczon, szemben a kápolnával, a patika szomszédságában, egy 6841 öl kiterjedésű belső telek, ezen egy jó állapotban levő 4 osztályú lakóházzal; a dévai határban jó minőségű 8 darab szántó-, kaszálló-földek, 7., hold kiterjedésben; ugyancsak ezen birtokhoz tartozólag Keresztény-Almás községben egy belső zellér-telek házzal, úgy 5 1/2 hold külső felszerelésekkel, és egy fiatal 25 hold kiterjedésű erdővel; végre Beregszó községében 6 napra arányosított regale-joggal, szabad kézből készpénzfizetés mellett eladó. Megvenni szándékozók személyesen vagy levélben megkereséssel értekezhetnek alúlírtnál Sz.Somlyó városában. Hollaki Albert, tulajdonos.

  Iskolatervek Déván
  Pesti Napló. 1869. november 13. Állam-tanítóképezdék.
  Október elején ott volt Molnár Aladár közoktatásügyminiszeri oszt.-tanácsos a közoktatási kormány által felállítni szándékolt, egy tanítóképezde és egy alreáliskola ügyében.
  A tervezett tanintézetek helyiségéül egyetlen alkalmas helyet találtak egy b. Nopcsa Ferencz udvarmester úr által bérben bírt kincstári telket a rajta levő épületekkel.
  Több magánértekezletek után Molnár A. oszt.-tanácsos és Szeremley tanfelügyelő urak jelentésével egy városi közgyűlés tartatott ez ügyben, melyen a két tanintézetnek felállítását Déván egyhangúlag örömmel fogadták s a közoktatási miniszter gondoskodásáért a város köszönetét fejezte ki; de midőn a minister küldötte a még szükséges épületek előállításához, és a b. Nopcsa udvarmester úrtól a bérben megnyerni reménylett helyiségek átalakításához szükséges gyalog és szekeres munka megajánlását kívánta, némely románok, azon okot adván elő, hogy a gör. katholicusok templomot építenek — oly aggodalmakkal álltak elő, hogy a délután is folytatott közgyűlésben sem tudtak a város részéről hozandó áldozatokban megállapodásra jutni, daczára a Barcsai főispán által a munka könnyítése iránt tett szép ajánlatoknak.
  Az ügy következő gyűlésre halasztatott. Azonban a magyarok, és a közművelődés iránt érdeklődő némely románok, nehogy a város e nevezetes nyereséget elszalassza, magánfolyamodásban kérték fel a közoktatási miniszert a két tanintézetnek felállítására, s a szükséges munka előteremtését magukra vállalták. Reméljük, hogy a dévaiak e szépbuzgalmát méltányolni fogja a minister, mely esetben már csak b. Nopcsa udvarmester úr és a kincstár szívességétől függ, hogy a 180 ezer lakosságú s az elhagyatott elemi iskolákon felül egyetlen tanintézettel sem bíró Hunyadvármegyének, Déván egy képezdéje s egy al-real-iskolája legyen.

  Magyar Polgár, 1869. november 14. Hunyadvármegyei közigazgatás 1869-ben. Családi boldogság egy jobboldali megyében.
  Egy ismerősünk,— írja az „Er” — ki nem régiben elment, hogy megnézze azon erdős kis országot, mely a kormánypárt bukott embereinek annyi önfeláldozással ajánlgatá választókerületeinek országgyűlési képviseltetését, a Maros szép völgyén utazott be Erdélybe s élvezett sok mindent, de semmin se bámult úgy, mint bizonyos értesítésen, mely a dévai állomáson adatott neki Hunyadmegye önkormányzati állapotát illetőleg.
A gyönyörű várromra nézett fel, midőn hozzá lépett egy ősz alak és szóla: úgy-e felséges! De higgye el ön, nem ez a mi nevezetességünk. Pompás omladékot láthat ön másfelé is, de ami nálunk él és uralkodik, ahhoz foghatót nem talál ön a civilizált világon sehol.
  Figyeljen rám: Bája István, Bája Zsófia, Barcsay Lászlóné, Bája Jozefa férjezett Kenderessy Ábrahámné, Bája Rozália Szereday Domokosné, és Bája Klára Keserű Antalné - édes testvérek voltak.
  Az elsőnek leánya, Bája Mária, neje a történelmi nevezetességű Nopcsa Vaszilikának; a másodiknak fia Barcsay László jelenleg főispánja Hunyad megyének; a harmadiknak fia Kenderessy Mihály, törvényszéki ülnök; a negyediknek fia Szereday Ignácz igazgató főbíró; az ötödiknek fiától Keserű Ferencztől született leány, Zsuzsánna, neje Bodola Jánosnak, aki főbíró és egyszersmind a dévai törvényszék elnöke.
  Az első testvértől, Bája Istvántól született Franciska, férjezett Barcsay Lajosnétól született fiú Barcsay Sándor, megyei pénztárnok.
  Tehát: Báró Nopcsa Lászlóné, a főispán Barcsay László, az igazgató főbíró Szereday Ignácz, és az egyik törvényszéki ülnök Kenderessy Mihály, testvérgyermekek, vagyis első ízen levő unokák; ezekkel egy másik kerület főbírája és egyszersmind a dévai törvényszék elnöke, Bodola János másod izén unoka; a megyei pénztárnok Barcsay Sándor és Mihályi Béla törvényszéki ülnök, vagyis Bodola János veje a fennebbiekkel harmad izén unoka.
  A főispán egyik fia, Barcsay Kálmán képviselő Hátszeg városa részéről; a másik pedig Béla, szolgabíró a solymosi járásban, és ennek neje édes testvér a főjegyző Sándor Miklós és segédszolgabíró Sándor Lajossal. S végre a harmadik főbíró s egyszersmind Hátszeg törvényszéki elnöke, Pára Antal tiszttartója volt Nopcsa Lászlónak. S most szóljon ön, nem unicium-e ez az atyafiságos kormányzat történetében s nem bámulandóbb-e mint ama bámulatos várrom ott fenn? Erre az ősz alak eltűnt. Valószínűleg a genius loci a Baják őse volt.

  Magyar Polgár, 1869. december 12. NOPCSA LÁSZLÓ ÜZELMEI
  Tisztelt Szerkesztő úr!
  Az ön lapja bátorsággal és határozottsággal küzd a magyarországi államélet újjáalakítása mellett. Engedje meg, hogy figyelmét az erdélyi igazságszolgáltatási állapotokra irányozzam, melyek nyomorúságát illusztrálandó Hunyad megyéből veszem a példát.
  E szomorú állapotú megyében minden tekintetben a b. Nopcsa család adja a hangot, természetesen a saját érdekeinek malmára hajtván a közérdekek vizét. A családfejő Nopcsa László báró, az eridatarins, kinek aktívái háromszorosan felülhaladják passiváit. Mint Schmerling régi kezeltje, mind ma¬ga, mind neje 4000 frt. évi nyugdíjt húz, melyet a provisorium epplacidált neki ugyan, de melyet a magyar nemzet keservesen fizetett adójából telik ma is az alkotmányos aera alatt. Nem kisebb kegynek örvend a kridatarius fia is, ki magasabb ajánlatok mellőztével a dévai uradalmat 25 évre, évi 22.000 frtért bírja bérbe. A nagy kegyelmet élvező Nopcsák ifjabbika 1867-ig Hunyadmegye egy minőségben főispánja s apja csődbirtokának kezelője lévén, a Nopcsa-tömeg hitelezői sehogy sem juthattak Hunyadmegye törvény székénél igazukhoz. A hitetlenséggel páros a botrányos eljárás, mely ez ügyben a legnyíltabban űzte garázdaságait. A csődbíróság elnöke maga is beállott a csődbirtok bérlői közzé, s egy 600 000 Ft. becsű jószágot évi 1000 frtért vett árendába. Természetes, hogy e bérlés csak színleges volt a kridatarius tovább is élvezte adósságokba mártott vagyona jövedelmeit és főispán fiának magas aegise alatt régi alattvalóit robotmunkára kényszerítette.
  1867-ben Nopcsafils államtitkári hivatalra tett Festetich gróf minisztériumában szert. A csődbíróságnak első teendője volt egy Nopcsa pere egyik feltétlen megadottjára ruházni a Nopcsafils kineveztetése folytán megürült tömeggondnokságot. A hitelezők többsége, nagyobbrészt bécsi bankárházak megelégelték az eddigi gazdálkodást, elég okosak voltak a szitán átlátni, s engem választanak tömegkezelővé (Verwalter).
Hunyadmegye törvényszéke azonban nem azért Nopcsa creatura, hogy protectorának az igazság előtt vesztett ügyét veszni engedje és azzal segíte Nopcsa kridás ügyén, hogy megtagadta tömeggondnoki decretumomat.
  Mint jogos tömeggondnok és főhitelező nem hagyhattam továbbra is oly. törvényszéknél ez ügyet, mely a kridatarius úr érdekeit az igazság rovására, s az igazságszolgáltatás gúnyára éveken át dédelgeté. Törvényszék delegatiójáért folyamodtam. De hiába, mert a marosvásárhelyi királyi tábla felett Apor Károly bíró uralkodott, s Apor nagy és hatalmas pártfogója bukott úri barátainak. És Apor báró megakadályoztatta a törvényszék delegáltatását egy oly esetben, oly indokok daczára, melyek minden jogállamban a csődconstantia és csődképviselet visszaéléseinek fegyelmi vizsgálatát vonandották magok után. Midőn e levelem, melynek minden soráért felelek, befejezném, a szerény kérdést intézem a közönséghez, vajon meddig visel el Magyarország hitelügye ily állapotokat?
  1868. június. „P. Lloyd” 154. szám. Lamberger R. Bécs, Hegy utca 4. sz.

  Pesti Napló. 1870. június 17.
  A vallás-és közoktatási m. kir. miniszter a f. évi október elején Déván megnyitandó állami tanítóképezde igazgató-tanácsába rendes tagokul gróf Kun Gotthárdott, azon ref. egyházmegye főgondnokát, Pogány Károly m. kir. úrbéri törvényszéki elnököt, Sipos János ügyvédet, Pap Péter hátszegi gör. kath. püspöki helyettest, és György István hátszegi római kath. esperest, továbbá póttagul dr. Lehmann Róbert ügyvédet nevezte ki.

  Ellenőr. 1870-10-28/43. szám. Levelek Erdélyből az Ellenőrhöz.
  Hogy br. Nopcsa László „ő méltósága“ sok fából faragott ember, azt tudja Erdélyben mindenki és talán tudják széles Magyarországon is.
  Életrajzát fölösleges volna megírni, mert még elhinné a „méltóságos“ báró úr, hogy ő még ma is több a nullánál, pedig mi a község s Hunyadmegye érdekében óhajtjuk, hogy megmaradjon dr. Nopcsa továbbra is „erkölcsi és politikai halott.“ Igaz, hogy a báró urat még ma is süvegelik Déván, igaz, hogy szerepébe néha-néha visszaesik és botjával szerezget magának tekintélyt, miután a jus gladii és jus primae noctis kora lejárt, — igaz, hogy Déva városát csak az ő befolyása fosztá meg azon vasúti központtól, mely ma Piskibe tétetett át s mely Dévát egy nagy ipar és kereskedelem központjává tette volna (és ezt azon okból, mert a báró úr egyátalán dühös ellensége a vasutaknak, mivel ezek sok idegent hoznak a városba, kik a méltóságos báró úr előtt nem emelnek kalapot, nem ismervén ő nagy ritkaságát) de hát azért most a báró úr ritka személyével csak annyiban foglalkozunk, amennyiben egy bizonyos dologgal áll kapcsolatban, melyről széltéven hosszában beszélnek Hunyad megyében, sőt azon túl is.
  Az tény ugyanis, hogy a dévai királyi uradalom hosszabb időre (30—40 évről beszélnek) Nopcsa Lászlónak van haszonbérbe adva. E haszonbérbe adás még a Schmerling-féle kormány alatt történt, s oly potom áron, hogy a haszonbér egész tartamára nézve a haszonbért a dévai uradalom egyévi jövedelméből busásan fedezheti, így állván a dolog, miután a Schmerlingéle rendszer és b. Nopcsa Lászlónak „hazafias“ szolgálatai sokkal ismeretesebbek, mintsem fejtegetni kellene, némileg indokolt azon átalánosan elterjedt hit, hogy a dévai nagy királyi uradalom talán nem is annyira haszonbérbe, mint jutalmul adatott b. Nopcsának. Hiszen aki kivihette, hogy egy ellene elrendelt vizsgáló bizottságnak ő neveztetett elnökévé, hogy fia b. Nopcsa Ferencz, midőn a közvélemény pressiója kitolta a hunyadmegyei főispánságból, — a ki ilyet és még sok mást ki tudott vinni,amiről nem tudjuk való-e,vagy nem való! — az könnyen kieszközölhette magának ráadásul a nevezett jutalmat. Ez mindenesetre feltevés — de indokolt.
  Miután azonban b. Nopcsa László szolgálatai egyáltalában nem volának olyanok, hogy azokat méltányolni lehetett volna, a Király megkororonáztatása utáni állapotok, időszakában. — indokolt volt azon föltevés is, hogy a magyar minisztérium Schmerling vagy a fekete kabinet jutalmazásait talán mégsem fogja elismerni és a dévai uradalom körül b. Nopcsa Lászlóval szemben nem fogja mellőzni az ország érdekét. A nevezett szerződés azonban (ha ugyan létezik ilyen) b. Nopcsa Lászlónak nem mondatott fel, ellenkezőleg ő ma is kizárólagos ura a dévai uradalomnak.
  Ha a fentebbiekre nézve alaposan megczáfoltatnánk, mi igen óhajtanak. Felemlítettük e tárgyat pusztán azért, mert széltében hosszában beszélik Erdélyben, s kapcsolatba hozzák még azzal is, hogy Lónyai magyar pénzügyminiszterkedése alatt vette meg B. Nopcsa farkadini jószágát s a nevezett szerződés is érvényben hagyatott. Ismételjük, csak azért említettük fel mindezeket, hogy nyilatkozatra bírjuk a kormányt. xy.

  A Hon. 1870-12-08/295. szám.
  Hunyadmegyének ajánltatik egy törvényszék Déván. Járásbíróság két: Maros-Illyén, Rápolton, Déván, Dobrán, Pujon, Vajda-Hunyadon, és Hátszegen, a két utóbbi telekkönyvekkel.

  Magyar Újság, 1871. március 5.
  Borba Zsigmond a Zaránd és Alsó-fehér megyék főposta s kereskedelmi útvonalára hívja föl a ház figyelmét, mely Dévánál egy életveszéllyel járó komppal van összeköttetésben. Kéri a minisztériumot, hogy az 1872-ik évi költségvetésbe e hídra a szükséges összeg előirányoztassék.

  Magyar Újság, 1871. június 7. Megyei élet.
  Hunyadmegye lelkes hölgyeihez!
Most midőn az emberi szellem rohamos fejlődésének áramlatai hozzánk is elhatoltak s a folyton tökéletesedő társadalmi viszonyok az egyéntől testi és lelki erőinek teljes kiképzését igényelik, mindinkább érezhetőbbé válik az olyan tanintézetek szüksége, melyekben a mindkét nemen levő nemzedék magának a szükséges miveltséget megszerezheti. Miután megyénkben a kor igényeihez alkalmazott több községi iskola működését már megkezdette s még több alakulóban van, Petrozsényben egy polgári iskola szervezése munkába vétetett, Déván 7 tanárral az állami fitanítóképezde javában működik s egy al-reáliskola felállítása a megye érdemes bizottmányának nagylelkű áldozatkészsége folytán a kormány által biztos kilátásba helyeztetett, bizton azt állíthatjuk, hogy fiu-gyermekeink első neveléséről egyelőre kellőleg gondoskodva van.
  Annyival kevésbé mondhatjuk el ezt leányainkról. Pedig nem tökéletesen egyenértékű tényezője-e társadalmunknak nemünk? s ha a férfinem haladásával lépést nem tartunk, vajjon megfelelhetünk-e honleányi és családanyai hivatásunknak azon mértékben, mint nemes rendeltetésünk azt tőlünk megköveteli? S föltéve hogy mivelődésünk további elhanyagolása a fiúk haladását károsan nem is akadályozná, egy a miveltségben magasabb fokra emelkedett férfinemzedék mellett nem fogunk-e mi már közelebbről odáig törpillni, hogy eddigi jelentőségünket teljesen elveszítve áldásos befolyásunk, megszűnjék a csöndes családi és a közéletre egyaránt, a mi pedig legdrágább kincsünket, eddigi büszkeségünk összeségét képezi?
  Vádoljanak bár gondtalan könnyelműséggel bennünket nemünknek ellenségei, hölgyeim erősen meg vagyok győződve afelől, hogy önök velem együtt számtalanszor föltettek maguknak ezen aggasztó kérdéseket, s szorongatott lelküknek legfőbb gondja volt ezen égető szükségen segíthetni.
Meg vagyok győződve afelől, hogy önök velem együtt számtalanszor föltették maguknak ezen aggasztó kérdéseket, s szorongatott lelkeknek legfőbb gondja volt ezen égető szükségen segíthetni. Meg vagyok győződve, hogy önök minden áldozatra készek, miáltal leányaink számára dicső emlékű és anyáink magas erényeit biztosítói képesek leszünk. S hogy ezt tehetjük, erőnk hiú túlbecsülése mnéiből, erősen hiszem, ha meggondolom, hogy amit egyesek is megközelítőleg elérni képesek, egyesült erővel mennyivel könynyebb azt létesíteni. Nem azért mintha a kezdeményezés érdemét akarnám megszerezni magamnak, hanem mivel a sebesen haladó idő nem vár, míg az illetékesebbek valamelyikének szerénysége neki bátorodik, teljes tisztelettel fölkérem önöket, szeretett hölgyeim, kik forrón szeretett hazánknak leányaink okszerű nevelésében foglalt üdvét honleányi nemes szívökön viselik, szíveskedjenek folyó évi jan. 14-én délután Dévára befáradni tanácskozandók afelett: miképen kellene nagy czélunk megvalósítására csekély erőnket egyesíteni?
  Föl tehát szeretett kedves társaim! állítsunk iskolát, hasonlót ahhoz melyet férjeink buzgalma fijaink számára létesített! Mutassuk meg hogy nemes törekvésekben velők versenyezni tudunk s akarunk is, s ha ők a mivelődés fejlesztését tűzték ki hivatásukul, mi abban velők teljes mértékben osztozni kívánunk. A jelszó: „szakavatott vezetés mellett teljesen fölszerelt nőnevelő-intézet!“ Éljen a haladás! Előre!!! Leendő összejövetelünk czélja a szükséges nőnevelő-intézet létesítésének módozataira vonatkozó eszmék kicserélése, megvitatása s esetleg egy hunyadmegyei nőegylet megalakítása. Melyek után midőn a nagy ügy érdekében becses támogatásukra okvetlen számítanék, fogadják honleány üdvözletét.
  Déva, 1871. május 24-én Barcsay Lászlóné b. Bruckenthal Antóniának m. k.

  Magyar Polgár. 1871. december 8.
  A hunyadmegyei nőegylet m. hó 27-én tartá Déván alakító gyűlését. Elnökül megválasztatott az egylet kezdeményezője Barcsay Lászlóné Bruckenthal Antónia bárónő, alelnökök lettek Inczédyné és Pogányné. Inczédyné nem fogadván el
a tisztet, helyébe Issekutzné asszony választatott meg; pénztárnok lett Issekutz Gergely, titkár Bartha lánynevelőnő Nimsgern Mária. Az ifjú egylet vagyona már 8000 frtra rúg.

  Magyar Polgár, 1871. December 20. A Nopcsák farkadini uradalmáról.
  Szegény gróf Lónyait nagy csapás fenyegeti. Pár év előtt megvette a Királyhágón inneni részekben a Nopcsa-féle farkadini uradalmat negyedrész árban, miután a Nopcsa-féle hitelezők úgyis pörögtették már a dobot felette. Most híre jár, hogy a Vajda-Hunyad közelében levő vasbányákat a kormány a Rotschild-háznak akarja bérbe adni. Miután a finomabb vas feldolgozásához teméntelen fára is van szükség, s a farkadini uradalom történetesen nagy részben erdőből áll, Rothschild kénytelen a fát gr. Lónyaitól venni, ki jelenleg egyre-másra 2 frtot kér ölenként azért az 500, 000 öl fáért, mely az említett erdőségekből kikerül, tehát az alig néhány ezer forinton vett farkadini uradalomnak csak a levágott erdeiért egy kerek millió forint fenyegeti Lónyait a közel jövőben. Egy új millióval több gond a többiek mellett!
No de mi jobban szeretjük azt a milliót a Lónyai zsebében, mint szeretnék a Rotschildéban, csak már egyszer érnők meg azt is, hogy ez az ügyesen számító gróf Lónyai vagy egy ilyen vásárt ejtsen az ország részére is.

  Magyar Polgár. Hunyadmegye, Déva, 1872. június 25.
  Számos üstökösök megjelenését a nép rossz jelnek magyarázza, ilyeténképpen kell, hogy az egy rövid idő óta épen jelentékeny számban megjelent és jelenendő, nagy tüneményként tekintendő magas hivatalnokok, kis honocskánkban és megyénkben!
  Megjelenéseit, a nép ezen üstökösek magyarázó véleményeivel párhuzamba hozzuk. Reánk nézve mindég szerencse ugyan, ha minisztereink és más magas polcokat elfoglaló hivatalnokaink magas látogatásokkal szerencséltetnek, - de ha ezen látogatások nagyon sűrűk és éppen választások előtt történnek —lehetlen magyarázgatásoktól menten hagyni, és nem egy kissé feltünőnek tekinteni.

  Magyar Polgár, 1872. október 27. Nemzetiségi izgatások.
  Parlamentünkben a magyar pártok éles frontot képeznek. A magyar pártok annyira idénybe veszik egymás erejét, feszült viszonyuknál fogva annyira ébren őrködnek egymás mozdulatai, céljai felett, hogy számba sem veszik Magyarhon egére tornyosuló azon setét, magukban vért hordó felhőket, melyek hazánk alkotmányos életét, szabadságát, a magyar állam integritását, belbékéjét, s ezekkel együtt úgy a jobb, mint a baloldalt, s egyáltalában a magyar elemet végpusztulással fenyegetik. E sötét felhők összecsapnak fejünk felett, s a magyar államot azon régen jósolt csapás sújtja le, hogy a nemzetiségek e haza földjén, a magyar elem romjain tombolni fognak.
  A kormány, s egyáltalában a magyar pártok nem veszik figyelembe azon foglalásokat, melyeket az egyes nemzetiségek izgatói, a magyar elem rovására tesznek. A magyar pártokat nem érdekli azon körülmény, hogy ott, hol a lakosság a nemzetiségi izgatásoktól meg vala mentve, nemcsak csírája fogamzott meg a nemzetiségi eszmék túlhajtott értelmezéseinek, hanem oly mérvben jelentkezik az azokért lelkesültség, hogy méltán aggodalmat nyújt a jövendő.
  Nem Erdélyünkről van a szó, Erdélyt még nem fenyegeti azon veszély, melyben ma Magyarországot látjuk. A tótok felső-Magyarországon, a szerbek lenn, a rácok, szlávok stb. mai nap égő kanócok, melyeknek tüze könnyen Magyarország önállóságának épületébe hathat, s rommá teheti kedvező szél, vagy élesztős adta erő következtében. Míg a magyar pártok egymás tönkretétele végett egymással véres harcokat vívtak és vívnak, az alatt támadt egy más veszély, egy nagyobb, mely csak a pártok egyetértése által oszlatható el, mert e veszély erős lökést nyerhet kívülről is, hazánk nemzetiségei külrokonokra támaszkodnak, s ez a körülmény, mely higgadtan gondolkozóvá teszi a jó magyar állampolgárt.
  A nemzetiségi izgatok nem nemzetük java, sem a közboldogság sugallatait követik, nem a magyar állam épségben fenntartásáért rajongnak, csak önérdek, kábult álmok, fényes jövendő által elvakíttatva, a nemzetiségek szenvedélyeit felkorbácsolják; tüzet élesztenek a házak fedelén, s e tűz egyaránt veszélyes a szomszédokra nézve is.
  Addig, míg a magyar pártok élet-halál- harcot vívnak, s a kormány is, míg haszontalan törvényjavaslatokkal tölti idejét, tehetnék azt, hogy ezen nemzetiségi izgatók működési köre lehetőleg korlátoltassék.
  Nemcsak a magyar, hanem a többi nemzetiségek legfőbb érdeke: államunk épségben fenntartása, fejlesztése, a szabadság megőrzése, ezen izgatásokkal pedig mindezeket tönkre tettük, ép azért az egyes nemzetiségek higgadtan gondolkozó polgárai, ezen nemzetiségi izgatók céljai elérésében segélyt nyújtani nem fognak, de mert a magyar államra háromolható veszély minden állampolgárt veszélyeztet, működni fognak azon, hogy ezen nemzetiségi izgatók működési köre szűkre szoríttassék, hogy az általuk kitűzött cél elérve ne legyen.
  Más nemzetiségűnek lenni a magyar államban, s kívánni azt, hogy az egyes nemzetiségek előfordulható speciális sérelmei törvényhozás útján megorvosoltassanak, ez által nem vétünk senki ellen; egyes nemzetiség mindig várhatja, és joga van hozzá, hogy egyes, valódi sérelmei, amennyiben mások jogát, az állam önállóságát és belbékéjét ne veszélyezteti, helyrehozassanak — ez az alkotmányos élet; de phrazisokkal felbujtatni
  A népet, s oly követeléseket tenni fel, melyek a magyar államisággal össze nem férnek, melyek mások jogaiba ütnek, — államot alkotni külön államban, büntetésre méltó cselekvény.
  Míg a magyar pártok egymást leláncolva tartják, jó lesz körül is tekinteni, mert a veszély nem csekély.
  Moldován Gergely

  Hunyadmegye. Magya Polgár. Déva, június 25. 1872.
  Számos üstökösök megjelenését a nép rossz jelnek magyarázza, ilyeténképpen kell, hogy az egy rövid idő óta épen jelentékeny számban megjelent és jelenendő, nagy tüneményként tekintendő magas hivatalnokok, kis honocskánkban és megyénkben!
  Megjelenéseit, a nép ezen üstökösek magyarázó véleményeivel párhuzamba hozzuk. Reánk nézve mindég szerencse ugyan, ha minisztereink és más magas polcokat elfoglaló hivatalnokaink magas látogatásokkal szerencséltetnek, - de ha ezen látogatások nagyon sűrűk és éppen választások előtt történnek —lehetlen magyarázgatásoktól menten hagyni, és nem egy kissé feltünőnek tekinteni.

  Magyar Újság, 1873. július 23.
  A vallás és közoktatási m. k. miniszter által a nyári szünidő alatt néptanítók számára megtartatni rendelt póttanfolyamok és tornászati tanfolyamok : Sárospatakon, Sátoralja-Ujhelyen, Debreczenben, Nagyváradon, Kassán, Egerben, Kolozsvárt és Déván a kolerajárvány miatt beszüntettek.

  Magyar Újság, 1873. július 25.
  Hunyadmegye alispánjának folyó évi julius hó 16-án 2248. szám alatt kelt jelentése szerint Déván augusztus hó 3-án tartani szokott országos vásár az uralgó kolera járvány miatt betiltatott.

  Religio, 1873. 2. félév 28. szám. Egy szó a maga idejében.
  A magyar királyi belügyminiszer úr ő nagyméltósága, mint a hírlapokból értesülünk, a törvényhatóságokat, községeket, érsekeket, püspököket, superintendenseket és tekintélyesebb egyéneket körlevelileg felszólította, hogy a múlt hónapok alatt hazánkban az eddiginél szokatlanabb mértékben dúlt cholerajárványnak több mint százezerre ment áldozatai után siránkozó özvegyek és árvák felsegítésére minden lehető eszközt megragadni, keresztényi, hazafiúi emberbaráti kötelességüknek ismerjék.
  Ezen felszólítás a maga helyén volt s meg vagyunk győződve, hogy akinek kebelében nemes érzés honol, nem fog visszavonulni, midőn azt most a legsürgősebb munkatettre szólítja.
  Az erdélyi katholikusok is a legszentebb kötelességüknek ismerik, hogy tehetségek szerint segítsenek az ínségeseken. Ilyenségesek pedig közöttünk igen számosan vannak. Kolozsvár, Déva, Marosvásárhely, Szász-Régen, Szamosújvár, Décs, Udvarhely, Lövéte, Oláhfalu s Gyergyó népes községeiben az emberek szűk aratása után a halál tartotta dús aratását , azonkívül tűzvész pusztította nem egy katholikus községünket, az élelem ára ijesztő mértékben emelkedik, a tél közeleg s magok a jobb módú gazdák is aggódnak, hogyan fognak övéikről gondoskodni ? S hát a szűkölködőkkel, az özvegyekkel, az árvákkal mi lesz? Árvák, árvák!
  Van árvaintézetünk, mondják némelyek, tágas épületekkel büszkélkedik Nagy-Szebenben. Igaz, de ezen épületek maholnap üresek, árváink csak távolról sóhajtoznak feléjök, kérelmeik a püspöki iroda és az erdélyi katholikus status igazgató-tanácsának asztalait görbére nyomják s a hatóságoktól nyert tagadó válaszok még mélyebb fájdalmat okoztak nekik, mint maga az árvaság; mert reményöktől is megfosztották őket. Mi ennek az oka?
  1868-ban kedve volt a magyar kormánynak Mária Terézia alapítványa évenkénti 22,730 frtot tevő kamatainak kifizetését mindaddig betiltani, míg ezen alapítványnak természeti joga a többi alapítványokkal együtt fel nem deríttetik. Ezen katholikusellenes szellemtől kitalált ürügy mai napig még tart; már öt év óta hiába kérelmeznek az árvák; a „szeretetházak" emelőiben nincs annyi szeretet, hogy könyörülnének rajtok. Több rendben remonstrált ez ügyben Erdély apostoli lelkű főpásztora, több ízben fölírt a volt kolozsvári kath. bizottság, följajdult s fölírt a múlt májusban tartott státusgyűlés, kérelmezett, esdekelt, könyörgött a kath. igazgató-tanács is, de mind hiába. Az alapító apostoli királyi szava iránt nincs kegyelet; mert hátha Mária Terézia törvénytelenséget követett el, midőn az árvaházat alapította?
  Száz évi háborítatlan birtoklás iránt nincs kímélet; mert hátha az újabb jogtudomány kitalálta azon elvet, hogy előbb vesd ki a birtokost tulajdonából s azután perelj vele. Az 1848-iki kolozsvári országgyűlésnek az árvaházat Mária Terézia alapítványának birtokában biztosító és V. Ferdinánd koronás király által szentesített törvénye iránt nincs tekintet, mert hátha király és ország a másét adták másnak. A fejedelmi tekintélylyel országos törvény alapján utalványozott dézsmakárpótlás iránt nincs figyelet...
  Dehogy nincs! Nincs a szegény erdélyi katholikus árvák részére; mert kik azok? Honnan jöttek? Ha nem kolozsváriak vagy csíkkszékiek, hanem ezdreloni származásúak volnának, és nem anyjuktól, hanem valami haladó zsidóközség rabbijától tanulták volna a magyar nyelvet, eddig nemcsak visszahozták volna még Kamcsatkából is nyakbaverő pintlisöket, hanem új és szép és meleg szeretetházat emelnek számukra.
  De te szegény erdélyi katholikus, magyar vagy székely árvafiú, hallgass, sírj, utazzál, menj… Moldovába vagy Oláhországba! Ott hazát lel, aki hontalan.
  Nem örömest nyúlok tollhoz, hogy e kellemetlen ügyet ismét szellőztessem. De midőn maga a felért, felelős kormány az árvák számára közadakozást hirdet országszerte s ezáltal bizonyítja, hogy létezik köznyomor, melyen mindenkinek minden kitelhető eszközzel segíteni kell, nem kell-e nekünk, erdélyi katholikusoknak fölkiáltani, mi lehet az oka, hogy tiszta igazunkat gyanakodólag elnyomván, öt év óta visszatartják árváink kenyerét s most, az égető szükség közepette sem sietnek visszaadni az eszközt kezünkbe, melylyel rögtön több mint száz árvának, nemcsak patakzó könnyeit letörölnék, hanem jövőjéről is gondoskodnánk?
  Huszonkétezer hétszázharmincz forint, ötévi hátralékaival és kamataival szép öszszeg ilyen rút világban s annak visszatartása, vagy utalványozásának halogatása Isten s ember előtt szigorú felelősség terhével jár.
  Éltes Károly.

  Ellenőr. 1873-08-27/196. szám. Tűz.
  Déváról írják: E hó 14 én, mintegy fokozásául a csapásnak, melyet a járvány előidézett, még nagy tűzvész is támadt. A lángok nem maradtak meg egy helyen, hanem a város három helyén csaptak fel oly hirtelen, hogy oltani a legnagyobb buzgóság mellett is alig lehetett. A kár nagy.

    Hunyad, 1879. március 11.
   „T. szerkesztő úr!
  A Hunyad 9. száma hírrovatai között egy felszólalás jelent meg, mely egy állítólag megalakult sétatéri bizottságra vonatkozik s minthogy ezen bizottság élettörténete s halálához némi commentáral szolgálhatok, engedje meg, hogy jelen nyilatkozatom önre nézve becses, ránk nézve pedig egyetlen lapjában helyet foglaljon.
  Évekkel ezelőtt, mikor mint vinyitura Dévára jöttem, szemembe tűnt azon kis kápolna, mely a piac közepén áll s melynek külső oldalai városi tanácsunk kegyes elnézéséből mindennemű rondaság lerakodási helyéül szolgálnak; szemembe tűnt a ref. templomon felül levő sártenger is, mely a telekkönyvben Felszeg-utcza név alatt található fel, s ezek szemléleténél elgondoltam, hogy a kápolna eltávolítása által mily szép, nyílt tekintetű piaczot nyerne Déva városa, míg a ref. templom előtti téren és utczán fel mily könnyen lehetne egy sétatért létesíteni….”
  Déván, 1879. március 7-én
  Gerey Lajos

  Ellenőr. 1879-04-19/196. szám. Budapest, április 19.
  Tájékozás egy tán széles körben is érdeket kelthető ügyben.
  Ezen becses lapnak folyó hó 13-án megjelent 186. számában „Vidék“ rovat alatt Déva, ápril 9. kelettel és „Több kormánypárti“ aláírással látott napvilágot egy mondva készült levél.
  Annak túlnyomó részéhez szólni nem kívánok. Csupán utolsó bekezdését nem hagyhatom annyiban. Ott megemlíti a levél, hogy Hunyad megye kir. közgyűlése, főispán Pogány György és — ez az igazság — összesen négy párthíve ellenszavazata mellett, elhatározta, miszerint a megye nem fogja gátolni, hogy a kir. törvényszék helyeztessék amaz épületekbe, melyeknek egy részét még két esztendőig közeges, bérleti szerződésnél fogva, lennének jogosítva használni s tartani.
  E tényhez a levél írója vagy írói következő szeretetreméltó megjegyzést toldanak:
  „Az egész kérdés ellenszavazás nélkül fogadtatott el, mert Déván divatba jött a költözés. A közigazgatás menjen a törvényszék, a törvényszék a közigazgatás helyére s mindkettő költekezzék, hogy az épületeket saját szükségeihez idomítsa. Ezen mély belátást tanúsító fölfogás oly gyökeret vert a kedélyekben, hogy ha a minisztérium máskép nem intézkedik, ezen költséges tréfát mihamarább elérjük.“
  S minthogy a levél egyenesen engem nevez meg, mint kinek fölszólalására ama „mély belátást tanúsító“ és „költséges tréfa“ határozatba ment, tehát nekem kell a keztyűt is fölvennem.
  Déva székhelye a magyar kincstárnak, van szép uradalma, melyet még 1865. évben a nagyszebeni cs. kir. kormányzóságtól 30 évre haszonbérbe vett b. N. úr. E jogviszony azonban reá nézve hihetőleg kényelmetlenné válván, 1877. évben a haszonbérletet átruházni segített L. és B. közkereseti társasággá alakult egyénekre. Az átruházást a magyar kormány elfogadta s megerősítette. Mely átruházás kieszközléseért K. N. egy közte s az átvevők közt 1878. május 4-én kelt külön szerződésben kikötötte, hogy a dévai „Nagyudvar“ és ahoz tartozó számos épületek, terjedelmes kertek maradjanak itt lakó öcscse kezén a haszonbér egész tartamára, vagyis 1895. évi szept. hava végéig.
  A kincstár a külön szerződésről nem tud, az őt nem érdekli. A kincstárt csak a főszerződés illeti, mely 7. §-ában azt tartalmazza: a Déván levő Nagy-udvar és ahhoz tartozó épületek különkülön és összesen 1427 frt 65 kv évi haszonbérrészlet kitétele mellett, azaz a haszonbéri öszszegből levonás jogával és kötelezettségével, a kincstár által használhatók, bármikor használatba vehetők, vagy a haszonbérlőre átháríthatók.
  Az absolut kormány idején a kérdéses épületek használtattak is a kincstár által. De az alkotmányos élet beálltával azok valamikép a haszonbérlőnek kezeire bocsáttattak. Ebből az lett, hogy a haszonbérlő azt az épületrészt, melyet a kincstár jogosított 703 frt 15 kv értékelés mellett megtartani, Hunyad megye törvényhatósága alhaszonbérbe vette ki s bírja máig is évenkénti 1500 forintért. Vagyis minden évben majdnem 800 forinttal többet fizet megint csak a kincstár, mint mennyiért ugyanazt az épületrészt egyszerűen viszszavehetné.
  A többi épületek másoknak adattak bérbe, vagy az átruházó volt haszonbérlőnek öcscse által élveztetnek. Mely élvezet, mindent egybevetve, fölérheti évenként a 4—5000 forintot. Így áll a kérdés egyik oldala.
  Másik oldala az, hogy a tetemesen megnövelt kir. törvényszék Déván oly bérházban sínlődik, mely semmikép sem elégséges. Onnan ki kellene telepítni a kir. ügyészséget és telekkönyvi osztályt egészen. Ezeknek helyet Déván, az itteni nyomorult lakásviszonyok folytán, csak a város különböző helyein, egymástól nagy távolságra, lehetne kapni egyenként 5—600 forint évi bérért. Vagyis a törvényszék elhelyezése, a jelenleg fizetett 2000 frt béren kívül belejönne 3000—3200 forintba évenként. Ha már most a kincstár visszaveszi a Nagyudvart, mihez joga van, ott örök időkre, tűzvésztől mentesen és kényelmesen elhelyeztetheti a törvényszéket, kir. járásbíróságot, kir. adóhivatalt; ezeken kívül oda telepítheti idővel a központi börtönt, a téres udvarnak déli részén levő nagy granáriumokba; végül a mellékes épületekben természetbeli lakást engedhet több hivatalszolgának, sőt tisztviselőnek is. Mindezek által meggazdálkodtatnék évenként legalább 6000 forint. Ide járulna, hogy a pompás díszkertet az ügyész gondozása alatt meg lehetne nyitni Déva város művelt közönségének sétahelyül. Mi által e közönség örök hálára lenne lekötelezve.
  Hogy mindez még ezen esztendőben megtörténhessék, illetve, hogy legalább a törvényszéknek itteni tétele már most biztosíttassék, annak egyedüli komoly akadálya, a törvényhatóság albérlete. Az akadályt igyekezett elgördíteni a biz. közgyűlés, midőn kijelentette, hogy kész kiköltözni jelenlegi helyiségéből, és ha már úgy is bérben lakik, míg vásárolt saját telkén építhetne, keresni fog magának más helyet, hol kevesebb számú közegeivel kényelmesen elfér.
  Bámulatos, miként gúnyolhatták a „Több kormánypárti“ urak amaz igazán jól fölfogott és nagyon is nem „költséges“ elvi kijelentést és határozatot. Hanem hát az emberek soknemű álarcz alá tudnak bújni! Mentsd meg, Uram Isten, a mi kormányunkat az oly „kormánypárti“ hazafiaktól.
   Lelkemből kívánva írám Déván, 1879. ápril 16-án. Sólyom Fekete Ferencz.

  Nemere. 1879-05-25/42. szám.
  Déváról írják a „P. N.“-nak: Szász Károly m. tanácsos és Kolbenheyer Ferenc m. építész úr Kolozsvárról, visszatérve Dévát is útjokba ejtették s ott a reáliskola jelenlegi elhelyezését s a kibérelt helyiséget megtekintve a viszonyokhoz képest Barcsay alispán intézkedéseit helyeselték. A jövő építkezések iránt megbeszélések s tervezetek történtek ugyan, de mert a megye ez időszerűti építési tőkével nem rendelkezik, a végleges helyiség megállapítása függőben hagyatott. A város és vidéke Szász Károlyban lelkes örömmel üdvözölte a jeles költőt, tudóst és hivatalnokot.

  Nemere. 1879-05-29/43. szám.
  Déva, május 19. A N. H.-nak írják Déváról: Trefort miniszter úrnak a kolozsvári egyetem vegytani laboratóriuma tárgyában kiküldött szakbiztosai, Szász Károly miniszteri tanácsos, s Kolbenheyer Ferencz, építész urak városunkban is megjelentek, hogy itt az állami reáliskola végleges épülete s mostani elhelyeztetése felől tájékozást szerezvén, a teendők iránt a miniszter urat informálhassák.
  Azon tiszteletnél fogva, melyben Szász Károly úr mint költő és író országszerte áll, városunk értelmisége is nagy érdekkel nézett a látogatás elébe, mely f. hó 16-án következett be. A hivatalos fogadások és látogatások befejeztével az értelmiség népes banketert adott vendégei tiszteletére, melyen két ízben gyönyörködtetett Szász Károly miniszteri tanácsos bennünket ékesszólásával. Ha megyénk annyi tőkével rendelkeznék, amekkora lelkesedés e látogatás nyomán a reáliskola iránt itt keletkezett, még ez évben készen állana a tanítási kívánalmak által igényelt végleges helyiség. De fájdalom az anyagi tehetetlenség miatt némi haladékot szenved még a nagyfontosságu ügy; bárha az arra hivatott faktorok s főleg Barcsay Kálmán derék alispánunk, kinek ügybuzgósága, biztos fellépése a szakbizottságot is meglepte, mindent elkövetnek, hogy e késedelem ne tartson sokáig s annak végeztével olyan épületet nyerjen iskolánk mely hivatásszerű működésének biztosítása felül a városnak nagyon is gyenge lábon álló küldéséhez is hozzájáruljon.
  Egyelőre bérhelyiségbe jut az iskola egyik fele, hogy az elméleti és gyakorlati tanítás kellékei s nevezetesen a laboratiumokat a viszonyokhoz képest bár a legszerényebb mérvben szintén ne kénytelenittessenek tanáraink és tanulóink nélkülözni s iskolánk a nevelő és tanintézet nevezetét kezdetleges mivoltával is kiérdemelje, sőt magasabb politikai feladatainak sikeres megoldására is képesítve legyen. A mi erre nézve az állami költségvetés keretében kivihető, mindezt készséggel megígérte a miniszteri tanácsos úr, ki már eleve a legjobb akaratai érkezett körünkbe s itt mulatása alatt még jobban meggyőződött a felől, hogy a dévai reáliskola teljesen méltó a minisztérium pártolására s azon speciális érdekek, melyek az erdélyi részek százados múltja alatt érvényre jutottak, itt folyvást igénylik a magyar nemzeti kultúra barátainak jóakaró támogatását. Mi köszönettel tartozunk Trefort miniszter úrnak, hogy épen az erdélyi részek e nagy nevű fiát küldötte körünkbe, ki érzi és tudja fájó sebeinket s valódi hazafias lelkesedéssel méltányolja bizonyára e szép múltú és történeti szépségekben páratlan megye kultúrája érdekében kifejtett tevékenységünket s országunk súlyos pénzügyi helyzete közepette is kap módot és alkalmat majd, hogy adandó alkalmakkor erőink elégtelenségét a minisztérium által is pótoltassa. A hivatalos ügyek mellett városunk környékét is figyelmükre méltatták vendégeink s gondosházigazdájuk Réthi Lajos tanfelügyelő és több tanár kíséretében átrándultak Vajda-Hunyadra is.

  Ellenőr. 1880-01-20/33. szám.
  A hunyadmegyei főispánok akik 50 esztendő óta e tisztet viselték, még mindnyájan életben vannak. Nopcsa László báró nyitja meg a sort, aki 1829-ben mint adminisztrátor kezdette meg működését. Utána csak 1848-ban következett a főispáni székbe Kun Kocsárd gróf. Az absolutismus után mindjárt Nopcsa Ferencz b., utána megint Kun Kocsárd gróf, majd Barcsay László s a jelenleg működő Pogány György következtek. Ez 5 főispán közt, írja a „Hunyad“, legfiatalabb a 65 éves Nopcsa Ferencz b., a főudvarmester, a legidősebb ennek atyja, a még mindig jó erőben lévő 86 éves Nopcsa László báró. Mindenesetre ritka jelenség.

  Gazdasági Mérnök. 1880-04-15/16. szám.
  Tánczterem építése, a hozzá szükséges mellékhelyiségekkel, Déván, a nemzeti kaszinó testülete által. Előirányzott összeg 5516 frt 19 kr. Bánatpénz 5%. Zárt ajánlatok ez évi április 30-ig Lövenhardt Sámuel kaszinói pénztárnokhoz nyújtandók be. Tervek és feltételek ugyanott.

  Ellenzék 1880. október 5. Hunyadmegye és a kormány. 
  „Rossz időket érünk, rossz csillagok járnak.“
  Sokszor idézték már nemzetünk nagy költőjének eme régi panaszát úgy az absolutizmus, mint a függetlennek csúfolt magyar minisztérium visszaállítása óta. És méltán. Hiszen az önállóság, az a szabadság, az az annyira óhajtott alkotmányos élet, melynek kiküzdése végett, legjobbjaink sorakoztak, s vívtak kemény harcokat, szintoly kevéssé van meg ma, mint volt ’67 előtt. Az önkény, az erőszak, a miniszteri omnipotentia éppen oly hatalmas és gyakran használt fegyverei az alkotmányos magyar kormánynak, mint voltak az absolut aera mindenható minisztereinek. Rossz időket értünk akkor is, rossz csillagok járnak mostan is. Panaszra egyaránt volt okunk akkor is, midőn Bécsből s most is, midőn látszólag Budapestről parancsolnak a nemzetnek. S ha abnormis időjárás volt akkor, midőn hazánk egén Bach, Thun vagy Schmerling volt az uralkodó planéta, ép oly abnormális időjárásunk van ma is, midőn e tiszt teljesítése Tisza Kálmánra van bízva. Mióta Tisza miniszter lett, még attól a parányi önállóságától is megfosztattak, a megyék, melyet a korábbi törvényhozás részükre meghagyott volt. A megyék autonómiája oly annyira összezsugorodott, hogy teljes megsemmisülése immár nem messzire vagyon, kivált, ha a nemzet belügyeinek vezetése továbbra is a mostani kezekben marad. Tiszáról valóban el lehet mondani, hogy a mily engedékeny, szelíd és meghunyászkodó Béccsel és a hatalmi körökkel szemben, ép oly önkényes, erőszakos és bosszúálló alantos közegei, a hatóságok iránt.
  Ecclatans példa erre az a magatartás, melyet Hunyadmegye közönsége iránt a létesíteni óhajtott vármegyeház ügyében tanúsít. Az olvasó tájékozása végett elől kezdem a dolgot. Hunyadmegyének saját székháza soha sem volt, hanem ilyenül használja régi időktől fogva azon, a kir. kincstár tulajdonát képező, nagy épületet, mely Déván fekszik s „Magna Curia“ néven ismeretes. Ebben vannak elhelyezve a megye központi hivatalai jelenleg is, oly módon, hogy ezen helyiségekért az itteni uradalom bérlőjé¬nek, br. Nopcsa Eleknek évenként 1560 frt fizettetik, nem a megye, hanem az állam pénztárából, minthogy e teher hordozása törvény szerint az állam pénztárát illeti.
  Hunyadmegye közönsége — megunva a sok zaklatást és a tömérdek áldozatot, melyet a kormánynak — a fentebb említett 1560 frt évi segélyért hoznia kellett; tudva, hogy a br. Nopcsa Elekkel kötött szerződés a magna curia használatára nézve nemsokára lejár; tekintetbe véve, hogy ez a megyeházként használt épület a megye szükségeinek egyáltalában nem felel meg és végül, hogy Déva is, mint megyei központ egy szép és díszes épülettel gyarapodjék: 1878-ban elhatározta, hogy saját megyeházat fog építeni. Készíttetett is egy tervet, mely szerint az új megyeház 60 ezer forintba fogna kerülni, s vásárolt egy nagy tágas telket a magna curia szomszédságában, Déva legszebb utcájában. Az új megyeház költségeit pótadó útján, s némi államsegéllyel kívánván fedezni, azon kérelemmel járult a minisztériumhoz, hogy e pótadó kivetését — mely adóforint után 1%-ban és 5 évre volt előirányozva — engedélyezze — s hogy azon 1560 frtot, melyet addig a kormány a magna curia haszonbéreként a megye helyett fizetett, az építendő új megyeház költségeire teendő hason értékű segélyívvel cserélje föl.
  Senki sem kételkedett benne, hogy a belügyi kormány hazafias örömmel fogja teljesítni a megye kérését. Hiszen önmagát adóztatja meg a megye közönsége s az államsegély mindössze abból állana, hogy az új megyeház elkészüléséig, tehát 5 évig az eddigi 1560 frton felül ingyen helyiséget biztosítana a megyének, oly módon, hogy a magna curiát az uradalmi bérletből kivévén 5 évre díj nélkül bocsátaná a megye használatára. Ez áldozat gazdagon fogná meghozni a maga kamatját nem csak az által, hogy 5 éven túl az állampénztár terheltetése megszűnnék, hanem az által is, hogy a törvényszék, mely most egy szűk lyukban zsugorog, átköltöztethető lenne a mag¬na curiába, minélfogva a törvényszék helyiségéért ez idő szerint fizetett 3000 forint haszonbérnek, legalább is fele az államkincstár javára megtakaríttatnék. Szentül hitte mindenki, hogy Hunyad¬ megye határozatát a kormány teljes készséggel érvényre emeli és sietni fog a közönségnek jogos kívánatát legott teljesíteni.
  És mi történik!? Difficile est satyram non scribere. A belügyminiszter a megyeház építését nem engedélyezi, mert az építési költségek fedezésére szolgáló 1 % pótadó elviselhetetlen terhet róna az adózó közönség nyakába; hanem javasolja B. Nopcsa Elek ajánlatának elfogadását, mely szerint fizessen a megye B. N. E.-nej a magna curia átengedéséért 14 évre előlegesen és pedig egyszerre 18 ezer forintot, oly módon, hogy ez összeget a miniszter előlegezi, de aztán köteles a me¬gye a 18 ezer frtot két év alatt az állampénztárba visszafizetni, kijelenti, hogy az adandó előleg visszatéríthetése végett, pótadó kivetését készséggel engedélyezi. Végül azon reményének ad kifejezést, hogy a megye örömmel fogja megragadni az alkalmat e kedvező ajánlat elfogadására, mert hiszen minden áldozat nélkül biztosít a maga számára hivatali helyiségeket 14 évre, sőt reális haszna is lesz belőle, mert íme Nopcsa E. úr 21.840 frt helyett, mennyi az eddigi haszonbéri összeg (1560 frt) szerint néki 14 év lefolyása alatt fizettetnék, csak 18000 frtot kér s így a megye az ajánlat elfogadása által közel 4000 frt tiszta nyereséget szerezne magának.
  E miniszteri leirat általános visszatetszést, hogy ne mondjam, botránkozást szült. Még a leghívebb kormánypártiak is indignálódtak és bosszankodtak, hogy a belügyminiszter oly kevés belátást tételez föl a megye intelligens közönségéről, hogy a B. Nopcsa ajánlatát készséggel fogja elfogadni. És méltán. Hiszen már maga az ajánlat is valóságos botrány, 14 évi haszonbért előre fölvenni, ezt a kormánynak előlegezni s aztán pótadó útján a megye közönsége által visszafizettetni, ily gondolat csak egy B. Nopcsa E. és egy Tisza Kálmán agyában fogamzhatik. Hátha néhány év múlva tetszenék a belügyminiszternek másként intézkedni, például a magna curiát az általános haszonbérletből kivonni s a megyét más hivatali helyiség bérlésére szorítani, vagy, amitől az isteni gondviselés óvja meg őt, B. Nopcsa Elek valami módon tönkre jutna, s a mostani albérlők megbuknának, ki fogná a megye 18 ezer frtját visszatéríteni? S ha e calamitas nem történnék s 14 évig biztosítva lenne is számára a magna curia : hol lenne a megye 14 év múlva? Ott ahol most, saját ház nélkül, ismét a belügyminiszter és a bérlő urak kegyére szorulva. De még ott sem.
  Mert jelenleg a megye hivatalos helyiségéért járó haszonbért az állampénztár fizeti, az ajánlat elfogadása esetén pedig e teher a megye közönségére hárulna. Aztán micsoda contradictio a belügyminisztertől azt mondani, hogy az új megyeház költségeire kivetendő pótadó, mely öt év alatt szedetnék, elviselhetetlen teher lenne a megye adózó közönségére; de a mostani helyiség 14 évi haszonbérének előre és egy összegben való kivetése pótadó útján célirányos lenne s ezt készséggel engedélyezi. Ilyen pénzügyi műveleteket csak Trefort úr ő nagyméltósága szokott cselekedni és a bukásukat érző nagyhatalmasságok szoktak megreszkírozni. Így fogta fel a dolgot a megye közönsége, midőn folyó év május havában tartott közgyűlésében csak nem egyhangúlag kimondotta, (a kisebbség 7 vótuma ellenében), hogy az új megyeház építéséhez határozottan ragaszkodik, a miniszteri leiratnak azon részét pedig, melyben a Nopcsa féle ajánlat foglaltatik, tárgyalás alá sem veszi.
  A megye bizottmányának ezen határozott férfias magatartása azonban nem tetszett a belügyminiszternek s egy újabb leiratában, mely a mai ülésen lőn felolvasva, nem tetszésének igen kemény hangon ad kifejezést. Megrója a megyét a hangért, melyen szólott s komolyan figyelmezteti, hogy tartózkodjék leirata iránt ily tiszteletlenséget tanúsítani. Utasítja a megyét, hogy a Nopcsa ajánlatát vegye tárgyalás alá, s ha azt el nem fogadná, gondoskodjék új hivatalos helyiségről, különben az eddig nyújtott 1560 frt. segélyt is el fogná veszteni. Végül kijelenti, hogy ha a megyeház kérdéséhez elfoglalt indokolatlan álláspontját el nem hagyja s jobb útra nem tér a megye, ő nem késend ez ügyben — törvény adta jogánál fogva „ rendeletileg intézkedni.“
  Feszült kíváncsisággal s folyton növekvő bosszankodással hallgatta végig a közgyűlés ezen leiratot. Látszott az arcokon, hogy itt kitörőben van a vihar, s oly conflictus támad belügyminiszter és megye között, a minőnek még nem volt színhelye a magna curia soha.
  Hanem másként történt. Úgy volt kicsinálva a dolog, hogy midőn a miniszter dorgatóriuma elhangzik s a szenvedélyek vihara megindul, felálljon B. Nopcsa Elek s kijelentse, hogy ajánlatát ezennel visszavonja.
  És így a conflictus elmaradt. A miniszter összeszidta a megye közönségét s ennek nem lőn alkalma a Nopcsa-féle ajánlat egyhangú elvetése által, a miniszter rendeletének ellenszegülni.
  Hanem azért ez ügynek még nem szakadt vége. Új felirat intéztetik, a miniszterhez, melyben ismételten és kimerítően föl lesznek fejtve az okok, melyekért egy új megyeház építése okvetlenül szükséges. E feliratban azt kéri a megye, hogy 1.) engedélyezze a miniszter az új megyeház építését és az e célból kivetendő 1%-os pótadót 5 évre; 2.) vegye ki a miniszter a magna curiát az általános haszonbérletből s bocsássa át 5 évre, tehát az új épület befejeztéig, a megye használatára; és 3.) nyújtson az építés költségeire némi segélyt. Más szavakkal: fenntartja a megyei bizottmány a maga határozatát teljes épségében. S tette ezt az állandó választmány javaslatára, minden vita nélkül, egyhangúlag.
  Hogy aztán teljesíti-e már most Tisza Kálmán a megye egyhangú kérését vagy pedig önkényes és erőszakos eljárásával tovább is keseríti a kedélyeket? Oly kérdés, melyre bajos volna feleletet adni. Hihető azonban, hogy a közelgő választásokra való tekintet kissé változtatni foga miniszter makacsságán. Majd meglátjuk.
  Addig pedig, szíves olvasóm, jegyezd meg jól e történetet, s szabad óráidban gondolkodjál fölötte, vajon nem igaz-e, hogy Tisza Kálmán a legalkotmányosabb miniszter széles e világon? S aztán hidd el, hogy senkinek sincs több oka kormánypárti lenni, mint Hunyad vármegyének, aki híven szolgál, megkapja a maga jutalmát, kivált attól, akinek legnagyobb gyönyörűsége a jókedvű adakozás.
  A gyűlés többi tárgyairól máskor ír,
  Dévai S.

  Ellenzék 1880. december 16.
  Barcsai László, Hunyadmegye volt főispánja és volt főrendiházi tag tegnapelőtt, dec. 13-án, Déván, 76 éves korában elhunyt tüdőszélhűdésben. Az elhaltban az erdélyi részek közélete egyik kiváló veterán harcosát vesztette el, ki különösen Hunyadmegyében évtizedek óta a vezérférfiak sorában nem csekély érdemekkel tette nevét emlékezetessé. A családi gyászjelentés így szól: Nagy-barcsai Barcsay Lászlóné, született b. Bruckenthal Antónia a maga, és gyermekei: Árpád, Béla, neje: Sándor Mária, s gyermekeik Kálmán s neje: Barcsay Mária; Domokos s neje; Korbuly Ida, valamint számos rokonok nevében mélyen szomorodott szívvel jelenti, felejthetetlen férje, atyjuk, nagyatyjuk és rokonnak nagy-barcsai Barcsay Lászlónak, a főrendiház tagja stb. és Hunyadmegye volt főispánjának, f. hó 13-án d. u. 3-kor, élete 78-ik, boldog házasságának 45-ik évében tüdőszélhűdés következtében történt gyászos kimúltat. A megboldogultnak hűlt tetemei ma 15-én d. u. 2 órakor tétettek öröknyugalomra. Béke poraira!

  Nemere, 1881. január 16. Új állami ipariskola.
  Kemény Gábor báró miniszter a déva vidéki ipar előmozdítása czéljából Déván állami ipariskolát fog felállítani. Az előmunkálatok megtételével az ottani tanítóképezde igazgatója bízatott meg.

  Ellenzék, 1882. június 3. Mulatságok a vidéken.
  A dévai ref. egyházközség által május 29-én rendezett nyári táncvigalom — mint ottani levelezőnk írja — minden tekintetben sikerült. A tiszta jövedelem 80 frton felül áll, mely összeg a templom kerítéskijavítására fog fordíttatni.

  Pesti Hírlap. 1882-11-06/306. szám. Tervek.
  Hunyad megyéből a következőkről értesítenek: Egy csehországi társulat répacukorgyár felállítását tervezi megyénkben. A szükséges tájékozás megszerzése végett a földmivelési minisztérium kérdést intézett a dévai kincstári uradalom bérlőihez. A terv kivitelét teljes erejéből elő fogja mozdítani kétségtelenül a hunyadmegyei gazdasági egylet is. Acker József kereskedő kisebb vaseszközök: fűrészek, kések, váspolyok stb. gyárának felállítását tervezi Déván, vagy Barcsán. Valóban ideje is, hogy mikor itt van a legjobb vas, ne hozassuk külföldről vaseszközeinket. Acker különben a jövő évtől kezdve csakis kudzsiri kaszákat fog árulni, amelyek kiváló minőségűek.

  Magyar Polgár. 1883-01-17/13. szám. Déva, jan. 14.
  A dévai real-iskolai tanári kar folyó hó 13-án Déván, a real-iskola rajztermében igen szépen sikerült „batyubált“ rendezett. Habár ez évente megújulni szokott, tánczvigalommal egybekötött házias mulatságra ez alkalommal a meghívók aránylag felette csekély számban osztattak szét: amennyiben a meghívottak közül nagyon kevesen maradtak távol, oly szép és díszes közönség gyűlt egybe, amelyre a rendezőség méltán büszke lehet. A termek egyszerűek, ízlésesek voltak, melyekben a házigazdaként szereplő derék tanári kar vendégszeretete és előzékenysége villanyozta fel a jelenvoltakat jókedélyre, s ez tette a mulatságot teljesen fesztelenné.
  A gazdag lakomát táncz előzte meg és követte kivilágos kiviradtig. A tánczban, melyben a hölgyek közül résztvettek: László Ilona, Furka Róza, Lázár Anna, Barcsay Margit, Izzekutz nővérek, Búgva stb. kisasszonyok, továbbá Gerey Lajosné, Hajduczky Józsefné, Terbocs Bertalanná, Kun Róbertné, Apáthy Lászlóné, Hetyey Gáborné, Szőcs Sándorné stb. úrnők. Ott láttuk továbbá Pogány György főispán és Barcsay Kálmán alispán urakat.
  Lakoma alatt több sikerült pohárköszöntő mondatott. Éltetve lettek a dévai hölgyek s főként azok, kik a batyubált elősegítették; továbbá a real-tanári kar, mint buzgó rendező-bizottság, melynek határtalan vendégszeretete teljes biztosíték arra nézve, hogy kedves emlékeink koszorúját egy-egy hervadhatlan levélkével jövőben is gazdagíthassuk.

  Magyar Polgár, 1883. április 10.
  A hunyadmegyei tört. és régészeti társulatból. Déva, 1883. april 7.
  A hunyadmegyei tört. és régészeti társulat választmánya f. évi april hó 4-én, Déván dr. Só1yom-Fekete Ferencz elnöklete alatt ülést tartott, melyben először felolvastattak Issekutz Antal följegyzései az 1848—49 hunyadmegyei eseményekről.
  E följegyzések nem terjednek ki az események részletes ismertetésére, nem ölelik fel a nagy történelmi tényeket, hanem apróbb episodokat írnak le, melyeknek értekező, ki fiatal kora daczára, mint honvéd szolgálta hazáját, közvetlen tanúja volt, s épen azért igen érdekesek.
  E följegyzések szerint Déva 1848 tavaszán követséget küldött gróf Teleki József kormányzóhoz, hogy a város a szolgabíró hatósága alól kivétessék, és tanáccsal láttassák el. A piskii csatát megelőző napon 1849. február 8-án, a dévai piacon fölállított magyar sereg felett szemlét tartott; a csata után beljebb ment Erdélybe s a dévaiak csak akkor látták őt újra, mikor a temesvári vesztett csata után a Lesnyeken táborozó magyar sereg feletti parancsnokságot átvette.
  Ezen elcsigázott és félig-meddig demoralizált sereggel kiverte még a muszkákat Déváról egy éjjeli támadás által, de szántóhalmi állásukból ki nem verheté őket s mivel Arad felől az osztrákok is előnyomultak, Bem Déva és Dobra közt Lesnyeknél egy pár szó-hű tiszt és huszár kíséretében hegyi utat választott a menekülésre, mi sikerült is, roppant fáradsággal és nélkülözések közt harmadnapon Ruszbergre ereszkedett le, s innét sikerült Törökországba menekülnie.
  A visszamaradt sereg pedig Forró és Elekes ezredesek vezénylete alatt harmadnap letette a fegyvert Lüders orosz tábornok kezébe.
  Ez alkalommal prédáltattak fel az oroszok által Bem tábori irományai, melyek egy fekete vászonnal borított tábori kocsiban visszamaradtak Déván.
  A kozákok értékesebb dolgokat keresve, az irat-csomagokat szétszórták, melyekből kettőt értekező is föl vett s haza vitt. E csomagban két érdekes levelet talált: egyiket Görgeytől kapta Bem, melyben fölkéri írója az öreget, büntetné meg nagyon szigorúan azon tiszteket, kik kártyajátékban nyerik el egymás pénzét, mert „ez által demoralizálódik a tisztikar.“
  A másik levelet Kossuth írta Nagy-Szeben bevétele után, szövege ez: „Köszönöm Önnek, altábornagy úr, a haza nevében, hogy Szeben bevette, de hibául tudom fel Önnek azt, hogy annak bevétele után a szászokkal igen kegyelmesen bánt el.“
  Minthogy a hunyadmegyei tört. És régészeti társulatnak célja a megye természeti viszonyait is megismertetni, azért e nembeli értekezéseket is olvastat fel ülésein. Ilyen volt Buda Ádám értekezése a természet színjátékairól a madár-világban.
  Szerző az értekezésben felsorolja azon általa lőtt vagy látott madarakat, melyeknek a rendes tollazattól eltérő színű tollazatuk van. Ezen esetek rendkívül ritkák, 22 évi észlelési idő alatt csak 20 ilyen eltérést talált értekező.
  Dr. Sólyom-Fekete Ferencz az Ivutz-család leveles ládájában talált egy csomagot, melynek külső borítékján ez volt jegyezve: „Török háborúból való quietantiák.” E csomagot fölbontva, úgy találta, hogy II. József császár hadjárata alatt a sereg élelmezésére szükséges ökrök egy része, mintegy 12 ezer darab, a megye területén volt szétosztva egyes községek és birtokosok legelőin. Ez ökrök divisionként hajtattak ki Oláhországba a vulkáni hágón át. Az utolsó transport 1789. szept. 11 én hajtatott ki, e napról van keltezve a Bellosics élelmezési főbiztos által Vulkánban kiállított utolsó quietantia (nyugta).
  Hültl József m. kir. főbányatanácsos és nagyági bányafőnök a Társulati Múzeum részére igen értékes ásvány- és kőzet-gyűjteményt küldött, az ásványok közt van 4 drb Nagyágit, 124 sárgaérc, 5 drb Sylvánit és 2 drb Peczit, 60 frt arany értékkel, de mindegyik szép, valódi cabinet darab. A 62 drb kőzetet zarándi Knöpfler Gyula bányatiszt volt szíves a Társulati Múzeum számára gyűjteni és összeállítani.

  Budapesti Hírlap, 1883, július 11.
  Egy új gyógy-sós-víz-forrásra hívja fel a figyelmet a „Hunyad.“ Ez a dévai várhegy aljában, a napkelet felöli részen csörgedezik s kiválólag a hidegláz, gyomorbaj, emésztésben és aranyeres bántalmakban szenvedőknek ajánlható. Ez áldásos sósvízforrás a várhegy aljában elterülő sóstóval csaknem érintkezve, egy száraz vadkörtefa tövén, eldugott s járatlan helyen fakadván ki, a nyilvánosság előtt valószínűleg fekvésénél fogva maradt ez ideig ismeretlen.
E kristálytisztaságú s nem szerfelett sós ízű hideg forrásvíznek használata, a más édesvizeket — különösen Déván — csaknem nélkülözhetővé teszi, mert több napi használat s egy kis megszokás után, könnyen ihatóságánál fogva, bátran lehet akár 1 litert is naphosszat — minden káros következmény nélkül elfogyasztani. Roth J. m. kir. honvédszázados, ki e gyógy-sósvíz forrás jó tulajdonságáról meggyőződést szerzett, azt kiemelte elhagyottságából, amennyiben a forrást kővel körülrakatta, befedezte, a könnyebb lejárat végett utat vágatott s a kényelmes megpihenésre fedett ülőhelyet rögtönöztetett.
Meg van téve tehát az első lépés ez áldásos forrás ismertetése és felkarolásához, a többi megjön ezután.

  Központi Értesítő. Dévai törvényszék 1883. nov. 2. 29/1. Dévai takarékpénztár részvénytársaság Déván.
  A czég az igazgató és egy választmányi tag együttes aláírásával jegyeztetik, kik a társasági czéghez saját aláírásaikat csatolják. Ezen részvénytársaság az 1883. évi október hó 14-ik napján tartott alakuló közgyűlés által elfogadott alapszabályok szerint keletkezett.
  A vállalat tárgya: egy részről betétek elfogadása s azok gyümölcsöző kezelése által a takarékosságot és tőkék képzését, más részről ezen tőkéknek és a társaság részvény és tartalék tőkéjének biztos elhelyezésével a földmivelést, az ipart, kereskedelmet, általában tehát a közvagyonosodás érdekeit előmozdítani. Tartama: 50 év. Alaptőkéje: 20.000 forint, elosztva négyszáz darab névre kiállított egyenként ötven forintról szóló részvényre, melyekből 50°, tényleg befizettetett. A társulati határozatok a hivatalos és egy helyi lapban fognak közzé tétetni.
  Az igazgatóság áll: az igazgató, a pénztárnok, ellenőr és 12 választmányi tagból, kik a részvényesek közül választatnak. 1883. október 14-én tartott közgyűlésen megválasztott tagok: igazgató : Barcsay Béla földbirtokos, pénztárnok Lőwenhardt Sámuel kereskedő, ellenőr: dr. Reichenberger Zsigmond orvos, igazgatósági választmányi tagok: Barcsay Ákos földbirtokos, Réthy Lajos kir. tanfelügyelő, Lázár György ügyvéd, Gerey Lajos kir. telekkönyvvezető, László Ignátz mérnök, Schuller Albert kereskedő, Risztó Sándor vendéglős, Peiser József iparos, Csaby József iparos, Issekutz Gergely kereskedő, Hollaky Arthur földbirtokos, Dobay Károly ügyvéd, mindnyájan dévai lakosok.

  Pesti Hírlap. 1884-10-21/291. szám. (Harangozás helyett „platzmuzik.“)
  Déván — mint levelezőnk írja — a napokban furcsa eset történt, özv. Budai Istvánné asszonyt temették épen akkor, mikor a katonai zenekar „platzmuzik“-ot tartott. A vígan harsogó trombiták s a harangok mélabús kongásának disharmoniája sértették a füleket, a többi között Sulutiu Sándor rendőrkapitány tekintélyes, s így különösen érzékeny füleit is. Csakhogy míg mindenki azon botránkozott meg, hogy a „platzmozik“ nem hallgat el, addig a kapitány az éppen más nézeten volt s a harangozást a térzene miatt betiltotta. A megboldogult tehát harangzúgás helyett a Straussféle keringők hangjai mellett vonult az örök nyugalom helyére. A lelkész hivatalos utón tett lépéseket a kapitány úr botrányos erőszakoskodásainak megszüntetése végett.

  Magyar Salon, 4. kötet (2. évfolyam, 1885). (kivonat).
  Dél felé haladva tovább, kevés idő múltával Déván vagyunk. Déva, Hunyad megye székhelye a Maros partján fekszik s ép úgy mint Hlye, gyakran ki van téve árvíz által okozott károknak. Régi város, a körülötte fekvő hegyek és völgyek mind egy-egy történelmi nevezetesség színhelyei. Régiségtára igen gazdag összehalmozott leletekben, melyek megszemlélésére évenkint nem egy történelmi búvár szokott ellátogatni.
A város fölött, meredek kúp alakú hegyen fekszik az 1848-ban oly szomorú véget ért Déva vára. E gyönyörű romok mindig látogatottak, a környékbeli népnek kedvencz kirándulási helyéül szolgál. A körben emelkedő hegyek, de különösen a várhegy szikla hasadékai folyton szaporodó viperák tanyáját képezik, melyek már nem egy ártatlan búvárt tettek szerencsétlenné. Dévától tovább a legelső állomás Piski, mely vasúti csomópontot képez és a hasonnevű, szomorú történelmi emlékké vált híd közelében fekszik. Itt már szélesebb a völgy, a Marostól Petroszény felé haladva folyton távolodik. A csak Kalán felé szűkülő völgy már a Sztrigy habjainak útja. Zejkfalva-Kalán egy kis bányaváros kinézésével bír, magasra nyúlt, mindig füstös kéményeivel és koromtól fekete házfedelekkel. Vajda-Hunyad vasbányáiból ide hordott vaskövek kiolvasztására épült vaskohó van itt, melyhez szükségelt munkások és hivatalnokok lakják a telepet és falut. Közelében külön megállóhelyen fekszik, már a rómaiak idejében ismert és használt kaláni meleg gyógyfürdő, még igen kezdetleges állapotban, hogysem eldicsérni lehetne.
  Mindazonáltal köszvény és hasonnemű bajban szenvedők csoportosan látogatják a nyár folyamán, mint igen hathatós és vegyileg megvizsgált gyógyforrást. Azon változtatások, újítások, melyeken évenként lassan keresztül megy, remélni engedik, hogy idővel hírnevessé lesz.

  Ellenzék, 1885. február 6. Déva hírek.
  A dévai várhegy a rajta levő híres romokkal együtt ez év végével a hunyadmegyei tört. és rég. társulat gondozása alá kerül. A választmány a maga kebeléből Barcsay Kálmán elnöklete alatt Réthi Lajos, László Ignácz, Lázár Farkas, Téglás Gábor és Szöts Sándor tagokat megbízta, hogy a városi hatósággal egyetértve tervet készítsenek a romok megvédése, a várhegy befásítása, utakkal és séta ösvényekkel való ellátása végett.

  Központi Értesítő. Dévai törvényszék 1885. júl. 3. 35/1. Dévai Redout részvénytársaság Déva.
  Kénosi Sándor Josef, Dobay Károly, Issekucz Gergely, Hajduczky Josef, Kenderesy Ernő, Dr. Bíro Josef, Barcsay Kálmán, Duka Achill, Issekucz Pál, László Ignácz, Lengyel Gergely, Löwenhardt Sámuel, Markosi László és Rétti Lajos. A cég két cégvezető együttes aláírásával jegyezetik. Ezen részvénytársaság az 1885. évi jan. hó 4-én tartott alakuló közgyűlés által elfogadott alapszabályok szerint keletkezett.
  A vállalat tárgya: Déván egy terem és mellékhelyiségeinek kiépítése a közönségnek szint előadások, bálok, és mindennemű összejöveteleknél díjfizetés melletti rendelkezésére. Tartama: 50 év.
  Alaptőke: tízezerhatszázötven forint o. é., elosztva négyszázhuszonhat darab névre és egyenként huszonöt frtról szóló részvényre. A társulati határozatok a hivatalos és valamely megyei lapban lesznek közzéteendők.
  Az igazgatóság 14 tagból áll; 1885. június hó 4-én megválasztották: Kénosi Sándor Jósef igazgató, Dobay Károly helyettes igazgató, Issekucz Gergely pénztárnok, Hajduczky Josef gazda, Kenderesy Ernő titkár, Dr Bíró Jósef ügyész, továbbá : Barcsay Kálmán, Duka Achill, Issekucz Pál, László Ignácz, Lengyel Gergely, Löwenhardt Sámuel, Márkosi László és Réthi Lajos választmányi tagok, mindnyájan dévai lakosok.

  Ellenzék, 1885. augusztus 3. Középítkezések Déván.
  Új reáliskola. Trefort miniszter megengedte, hogy Déván a város közepén vásároljanak telket az építendő új reáliskola számára. Két telket vásároltak meg, s bár nem valószínű, hogy az építést még az idén megkezdjék, biztos kilátás van rá, hogy az iskola építésével a város is szépülni fog.
  Az új redout. A pénzügyminiszter átengedett egy telket méltányos árban a városnak, redout építésre. A telek már át is vétetett, az építési terv pedig kés. Lesz benne egy színházul és bálházul használható nagy termen kívül több étkezőhelyiség, cukrászat, vendéglős lakás s talán 2 bérbe adandó bolthelyiség is. Közből az utcára nézve befásított udvar. Az építés megkezdődik lehetőleg még az idén.
Az állami tanítóképezdének is meg van engedve, hogy a bennlakás teljessé és véglegessé tétele céljából szükséges kiegészítő építkezést s ezzel összefüggőleg az igazgató lakását elkészíttesse.
  A törvényszéki palota építésének kérdése is azon pontra jutott, hogy a szükséges telek megszerzése iránt foly a tárgyalás.
  A törvényszéki fogház kiszépítésére körülbelül 10. 000 forintos tervezet már elkészült s kilátás van rá, hogy a munkálatok legkésőbb a jövő tavaszon megkezdetnek.

   Ps. A hírek olvasása, ha nem ismerjük a körülményeket, eléggé unalmasnak tűnik. A fenti szövegből mit is tudhatunk meg? Megvásárolták a telkeket a reáliskola építésére, ami rövid időn belül elkészült, 1886-1887 között. Ma is megvan, csak a neve más, magyarul valami olyanféle, hogy miért bál?
   A redout a mostani színház helyén volt, a színház építésekor lebontották. Sajnos nem maradt kép róla, de nagy lehetett színházzal és bálteremmel, beljebb épült az úttól, mert megemlítődik, hogy előtte befásított udvar lesz. A mostani színházat a járdáig hozták ki.
  A tanítóképezde és a törvényszéki palota rendben, de jön a bejegyzés a fogházról. Sokan úgy tudják, hogy a régi fogháza a mostani Állami Levéltár épülete. Az tényleg fogház volt, de az újabb. Mert az egykori felvételeken a törvényszék épülete a mostani Levéltár előtt épült, így nem lehette a fogházat szépíteni, mikor még nem létezett. A régi fogház, a Börtön utcában volt, a Görög városban, gyakorlatilag a mostani Grivitei utca vasúton túli része.

  Magyar Polgár. 1885. október 8. Tisztújítás.
Déva városnak Barcsay Kálmán alispán elnöklete alatt hétfőn tartott tisztújító közgyűlésén Issekutz Antal polgármesterré, Kiss Albert árvaszéki ülnökké, Zarli Mihály pénztárnokká és Dávid József ellenőrré választatott.

  Magyar Polgár. 1886. január 8. Nemzetiségi kérdés az utcák elnevezésében.
  A dévai képviselet, december 28-iki ülésén Issekutz A. polgármester egyebek közt azt a javaslatot is tette, hogy a város utcái láttassanak el neveiket jelző táblákkal. A jelen volt románok Nicora Auguszt vezetése alatt követelték, hogy a táblákra román nyelven is írassák fel az utcák neve. A törvényszéki elnök és a polgármester eme, több román ember által sürgetett kívánatára behatólag megfelelvén, a nagy többség elhatározta, hogy csak magyar legyen a felirat. Nicora A. tiltakozást jelentett a határozat ellen, de nem vették jegyzőkönyvre

  Ellenzék, 1886. február 1.
  A dévai állami reáltanoda építésének ügye nehezen halad előre. Már több hónapja, hogy az ehhez szükséges telek megvásároltatott, maholnap a kikelet is elő, de az építés megkezdéséről még nincs semmi nesz. Az építés költségeire már az 1885-ik évi költségvetésben föl volt véve 50.000 frt, ugyanez összeg a f. évi budgetben is szerepel, de az építés, a reáloktatás nagy hátrányára még mindig csak a szervezgetés stádiumában van. Ideje volna tenni is már ez ügyben valamit.
  A dévai vigadó építését Tájcsik Ferencz odavaló építész vállalta magára, azon kötelezettséggel, hogy a munkát a nyár végéig befejezendi. Fölöttébb kívánatos is már, hogy Hunyadmegye központja és székhelye egy alkalmas mulatóhellyel bírjon, hol ne csak bálokat és hangversenyeket, hanem színi előadásokat is lehessen tartani anélkül, hogy nemzeti casinó tagjai saját helyiségükből kiszoríttatnának.

                              A kenyérmezei ütközet és emlékszobra.

  Al-kenyér
  A kenyérmezei csatáról (1479. október 13), annak körülményeiről és lefolyásról gazdag anyagnak juthatunk tulajdonába bárhonnan. Hiszen napjainkban mindenki lehet kutató vagy író, ha leül a számítógép mellé, kiteszi a kávét és kutat. Ennek az eredménye rövidesen látható, mikor minden talált és ellenőrizetlen anyagot összevágnak. Kevés a mai kényelemben az igazán talpaló kutató vagy a „levéltári féreg.”
  Jelen hősünk Kinizsi Pál, akinek mondák, regény, egyesületek viselik a nevét, azonban minket leginkább az al-kenyéri dolog érdekel, hisz alig 40 kilométerre esik Dévától. A 19. század végén a csata emlékére Hunyad vármegye vezetősége emléket emeltetett. Kisebb viszontagságok és kijavítások után készült el az emlékmű, ünnepélyesen fel is avatták. Békésen, büszkén állt az emlékmű a márványba faragott felirattal, amíg be nem következett a rendszerváltás. Akkor már, mint minden magyar vonatkozású emlék vagy emlékmű, kezdett szemet szúrni azoknak, akik már vagy 300 éve igyekeznek bebizonyítani ittlétüket és jogosságukat. Ezek java nem erdélyi származású (az erdélyiek már az ún. egyesülés után pár évvel visszakoztak volna). Érdekes, hogy szláv eredetű nevekkel nem igen foglakoztak (Laposnyak, Dobra, Cserna).
  Szóval, amit nem lehetett szétverni vagy megsemmisíteni, azt valahogy úgy kellett módosítani, hogy az új gazdáknak kedvére legyen. Így lekerült a magyarul írt márvány (1929-ben Iorga javaslatára), helyébe lett egy másik, a friss állam nyelvén, ahol nemcsak a szereplők neve, hanem a történelmi tények is gyökeresen átalakultak. Így lett szegény Báthory István fejedelem és király Stefán, ám a családneve is helytelenül került kifaragásra, és Kinizsi Pál pedig kínai román lett, Pavel Chinezu néven. Tovább az írja, hogy a török hadsereget verték szét. Az érdekes csak az, hogy - mint akkor nevezték oláhok - mindkét hadseregben voltak, és ez csata rajzán is világosan kivehető.

  Vasárnapi Újság, 1863. január 4. A kenyérmezei ütközet és emlékszobra.
  „Ez a föld, melyen annyiszor Árpád vére folyt.” Vörösmarty.

  Hazai történelmi emlékeink között alig van nevezetesebb a kenyérmezei diadalnál, mely visszavarázsolja gondolatinkat az öszszes nagy haza legfényesebb, a nagy Hunyadyak dicső korszakába, a mikor egy nagy érzelem lelkesítette őseinket: a haza szent szeretete s annak dicsősége. E vidékről is elmondhatja a költő, mint a Rákos mezejéről: „Tán a por is e szép mezőn, nemes szivek hamvából jön."
  Hadd vezessem el olvasóimat azon történelmi nevezetes helyre; elmondom, hogy egy emlékoszlop is állott itt, de alig egy évtized előtt, 1851-ik évben, részint gonosz kezek, részint az idő viharai által összeomlott, s a drága kövek a közellakó falusiak által elhordattak és elhasználtattak. Erdélyben a Kenyérmező szorosan véve, alig terjed ki 2 négyzet mérföldre, s fekszik a Kenyérviztől kezdve Benczenczig, befoglalva a felkenyéri, alkenyéri és bokái határok egy részét, Szászváros felé menő irányban, körülövezve délről a lombkoszorus nagy havasoktól, s északról a mellette elfolyó Maros kígyózó hullámaitól.
  A kenyérmezei emlékoszlop nemcsak azért volt nevezetes, hogy régi dicsőségünkről tett tanúságot, — de főleg azért is, mert mintegy ujjmutatólag hirdette, hogy Erdély három nemzete, u. in. a magyar, szász és oláhnak egyesült közös ereje, magyarországi segítséggel szövetkezve vívta ki ama fényes gyözedelmet négy akkora elbizakodott török tábor felett, melynél nagyobbat csak keveset mutathat fel honi történelmünk…
…A hold rémletes szépséggel világitá a gyözedelem színhelyét, hol 30,000 török, s 8000 keresztyén holttest hevert. — Itt Kinizsi örvendve a nyert gyözedelmen, elhatározta, hogy a keresztyén tábor a holttestek között vacsoráljon.
  Asztalok rakattak holttestekből, rajtok ülve, vendégeskedve sok pohárt, kancsót ürítettek a nagy Mátyás királyért s a két lelkes vitéz vezérért.
Többen tánczolni kezdettek, s Kinizsinek oly furcsa kedve kerekedett, hogy egy izmos törököt fogai közé vévén, két hóna alá is egyet-egyet, igy tánczolt vitézei között. A szerencsés gyözedelem után a két vezér Gyula-Fehérvárra ment, s onnan rendelést adtak a holttestek eltakarítása iránt. A törökök az ütközet helyén, nem messze a mostani országúitól egy mély gödörbe egy rakásra tétettek, s mégis egy nagy domb támadt a sírból. Sok év múlva a domb összerokkant és nagy üreget képezett. Ezen üregben, akár sok eső legyen, akár száraz év, még most is mindenkor eldől a gabona a termékenység miatt. Kevés idővel Báthory István azon helyen, hol a keresztyén elesettek temettettek el, egy kápolnát építtetett, hol Mátyás király rendeletéből évenkint hálaadó mise tartatott.
  Ezen kápolna ott állott 1780-ik évig, mikor is az akkori szászvárosi királybíró, Eperjesi Gergely, kevés tudományos ismerettel birván, a már romban levő kápolnát lerontotta, s az anyagot az országutban levő hidak építésére fordította: de hogy azon kápolna ott valósággal fennállott, mutatja e következendő hiteles okirat, melynek eredetíjét is olvastam néhai édes atyám életében:
  „Szolgálok Istentől kegyelmednek minden jókat kívánok! Ugy értem, ezen boldog emlékezetű s az emberek között halhatatlan hirü Báthory István at Kenyérmezején a pogányság ellen dicsőséges harczának, diadalmának, örök monumentumára épi-tett kápolna egész ruinába vagyon, holott pedig vi privilegii azon kápolnát eleitől fogva kgtk kellett restauráltattni — ugy én is mint eö felségének Erdélyi királyi Thesaurariussa ex officio intem, kérem sőt authoritate mihi benignissime concessa parancsolom is klgdk, hogy minden haladék nélkül a praemittált kápolnát rastauráltatván, bezsendelyeztesse, ugy hogy a mikor rövid napon az eő felsége Hadai arra felé kimennek, kéezen találja — különben ha klmd negligálja magoknak tulajdonítsák vakmeröséginek büntetésit.
  Isten kglmteket éltesse jó egésségben. Kolozsvár 9-a Maji 1696.
  Szolgáló jó akarója, G. Apor István m. jp."
  Ezen rendelet akkori szászvárosi királybíró Szöcs Jánosnak vala küldve.
  1818-ik évben Branyitskai Nagy Sándor nagybátyám, akkori szászvárosi ref. pap, egy tudományos miveltségü férfiú, ki a vajdahunyadi várromok közelében 1856 év óta aluszsza a halál hosszú álmát, a maga költségén egy emlékoszlopot emeltetett, egy pyramis alakút, azon helyen, hol a kápolna állott, nem messze a sibóti posta-állomástól, egy kis magaslaton, Szászvárosra menve balra, mintegy ötszáz lépésre az országuttól. —
  A következő felírás vala egy lapos kifaragott köbe vésve (az ütközet évét tartalmazó chronostichon) :
  QVIs LoCVs? CLaDIs StephanI BáthorI et PaVLI KInIsI TVrCIs Datae
  Francisco 1-mo Augusto Lege Imperante: Georgio Bánfy de Losoncz grate Gubernante 1819.
  Említett Nagy Sándor amaz oszlopot felsőbb engedélylyel emeltette, mit két kormányzói rendelet is tanusit. Az egyikben (1818 mart. 12) megadatik az engedély, a másikban (1820) az emlék felállítása legfelsőbb helyen tudomásul vétetik. Ez a kenyérmezei hires ütközetnek, s az e nap emlékére emelt oszlop történetének rövid rajza. Alig egynéhány év hiján négy hosszú század viharzott el a Kenyérmező felett, s amaz oszlop fennállott sokáig s most, midőn szinte két század óta, legalább külső ellenség nem háborgatta kedves hazánkat, —- most dőlt romba. Az oszlop eldőlt ugy, hogy semmi nyoma sem látszik már; csak egy sötét sír van a helyén, 1841-ik évből, hol az akkori sibóti postamester, Székely Antal és ennek fia Székely Imre aluszszák a halál hosszú álmát, ez mutatja még a helyet; az említett derék polgártársak még életökben meghagyták, hogy a kenyérmezei emlékoszlop közelében temettessenek el.
  Oly jól esett a honfi-kebelnek, ha Fejérvár felöl Szászvárosra utazott, hogy szemeit azon ponton, ámultak dicső emlékén megpihentette. Most már nekünk lett szoros hazafiui kötelességünk, azon emlékoszlopot megújítani, hogy hirdesse az utókornak kegyeletünket, tiszteletünket őseink dicsősége iránt. S ez oszlop könnyen létrejöhetne, ha p. o. az Erdélyi orsz. Muzeum-Égylet venné kezébe az ügyet s a testvérnemzetekkel magát érintkezésbe téve, arról gondoskodnék, manódon lehetne az elpusztult oszlop helyére egy más, s a czélnak megfelelő emlékszobrot állítani? A kenyérmezei nagy ütközet a három testvérnemzet közös ereje — vitézsége — és Magyarország segítsége által vivatott ki; hirdesse hát testvéri egyetértésünket az uj szobor is.
  Nézetem szerint legczélszerübb terv az volna, ha egy nagyszerű szobor állíttatnék, mely ábrázolja, miként nyújtja a magyar egyik kezét a testvér szásznak, másikát a testvér románnak, s az egyesült csoportozatnak a Dicsőség nyújtja koszorúját, de mindenesetre a magyarhoni segítség legalább az ország czimere által legyen képviselve. Az erdélyi magyar, szász és román hazafiak e kegyeletes ténytől filléreiket bizonyosan nem fogják megtagadni. Részemről meg vagyok győződve, hogy ha az Erdélyi Múzeumi - Igazgatóság ezen hazafiui ügyet szokott erélyességével felkarolandja, szép ügyekezetét a jó siker múlhatatlanul megkoronázandja.
  Evégre én szegény sorsomhoz képest 10 frttal járulandok e szent czélhoz — s bátor vagyok ezenügyet másoknak is hazafiui kegyeletébe, becses figyelmébe ajánlani.
  Branyitskai Nagy Leopold.

  Vasárnapi Újság, 1863. június 21, 25-ik szám. A kenyérmezei emlék végkép elpusztult.
  Azon kápolnának, melyet Báthori István vajda a kenyérmezei diadal emlékére emeltetett, s melyet 1849-ben szétromboltak, most már utolsó kövét is széthordták, s a szentelt omladékokból korcsmát építettek. Sajnáljuk, hogy nem akadt egy honfi kéz, mely nagyságunk s dicsőségünk e szent emlékét újra emelte volna. Ha már ez egyen segítenünk többé nem lehet, őrizzük legalább kegyelettel a még meglevőket, mert semmi sincs, mi a jövő kort nagy tettekre jobban serkentené, mint a dicső múltnak folytonosan éber emlékezete.

  Vasárnapi Újság, Pest, 1867. márczius 17-én, 11. szám. Tizennegyedik évfolyam
  Kenyérmező (eredeti helyesírással)
  Lombkoszoruzott és villámsujtott kettős hegylánczolat közt méltóságosan hömpölyög a Maros, Erdély legnagyobb folyója. Századok folyamán mosta ki sziklaágyát magának, századok óta hordta keblében a fövényt, mind mélyebbre sülyedten s mind magasbra emelvén partszegélyét. Kiérve a fenyvesek hónából a kies tágas térre, elveszti pajkos játsziságát, nem csörömpöl, nem rohan, hanem mintegy az önérzet méltóságával s az erő szilajságával foly tova a gyönyörű völgyön, melyen néha-néha haragját is kitölti. S a mint igy foly századok óta, gazdag változatosságu, gyönyörű völgyet képez magának, melyen egyaránt megtalálja a magáét a vándor, a természetbarát és a honfi. A vándor szívemelő tájképet talál itt, a természetbarát gazdag flórát, faunát és kőzeteket, a hazafi szeme pedig romba dőlt sasfészkeken akad meg s lelke a múlt küzdelmein és nagyságán mereng. Hej! sokat küzdöttünk mi egymással és sok ellenség ellen kellé e térek és bérezek lakóinak, drága szabadságát vérrel megvédenie. Gyulafejérvárnál, mely az Erdélynek, a mi Buda Magyarországnak, már egész méltóságában hömpölyög alá két hegylánczolat közt a Maros. Az emelkedésen fekvő vár s a fejdelmi székváros egy része uralkodólag tekint le a völgyre. A szem elfárad a balra és jobbra tekintgetésben. Itt mérte össze egykor két világhatalom kardját, itt küzdött a kereszténység és az izlám egymással.

                                                      *******************************************************************

  Mátyás ült Magyarország trónján, és Mohamed a szultánok székén. A két birodalom, mintegy szükségképi, természetszerinti örökös tusakodásának, ellenségeskedésének szüleménye, a két fejedelem vetélkedésének következménye az lön, hogy 1479-ben török csapatok törtek be a magyar birodalom déli részeibe — s tízbasa alatt mintegy 60.000 tatár csapott Erdélybe. A török sereg elönté e kis hazát - Ellentállásra nem talált; az akkori honvédelem, fájdalom, nálunk nem vala úgy szervezve, hogy hirtelen jött ellenséget kiverhetett volna az országból. BáthorI István Erdély vajdája sereggyüjtés után látott és segélyre jövésre a temesi grófot. Kinizsi Pált is fölkérte. S mig egy kis sereget gyűjthetett, a török rabolt és pusztított, gyilkolt és gyújtott széltében hosszában Erdélyországban, — vértől csepegő kardját és űszkeit fölvitte Enyed, Torda, Kolozsvárnak... Báthori a Kenyérmezőt tűzte ki gyűlhelyül, a szálingozó nemesek, szászok és székelyeknek, — a megtámadást akkorra halasztván, mikor majd a török gazdag zsákmánytól terhelten visszaútját veendi.
  És nem is csalódott. A török hosszú menetben közeledett a Maros völgyén, nagy szamu rabszíjra fűzött fogolylyal, gazdag prédával. — Alsó-Váraljánál szétágazik a völgy, egyik része a Marost követi, a másik balra kap s végében Szász-Sebes terül el, és az egykor igen virágzószász földnek visz. Báthori tanácsot tartva, elhatárzá, hogy a levonuló tar seregnek elállja útját, ha pedig ez Szászsebesnek tartana, hogy Szebennek csapjon, üldözni fogja. A török az elsőt tévé. Megpillantván a kisded magyar tábort, zsákmányát és foglyait Balomiron hagyta, maga pedig Gyalmár, Sibót és Felkenyér mellett vett állást, hátát a meredek kisded hegyvonalra támasztva. Báthori harczi sorba állitá kis seregét, Piskincznek támasztva jobb 6 szárnyát, melyet székelyek, Kendi Antaí vezérök alatt képeztek. A bal szárnyat a völgy túloldaláig terjészté; szászok képezték ezt, Csukás György ispánjok vezérlete alatt, kevés oláhsággal. Maga Báthori a homlokzatot vezette, alatta a lovas nemesség szine s az erdélyi püspök bandériuma állt. Összejárta a sorokat, tüzet, lelkesedést igyekezvén önteni a harczosokba. Szükségök is volt erre, mert emberi valószínűséggel a vesztesek ők leendnek. A mi a túlnyomó török ellenében mégis diadallal kecsegteté őket, — az a magyar vitézség, mely a Hunyadiak alatt csodákat művelt, a gondviselésbe vetett hit, és a Kinizsitől várt segély volt. Elkészültek a halálra, szentelt földet ízlelt mindegyik ostya helyett, — s megesküdött maga, neje s utódai szabadságára, hogy vagy győzni fog, vagy elvész mind egy szálig.
  Aztán összecsaptak. Bősz haraggal küzdött a két sereg, — ember ember ellen, kard kard ellen. — A török túlsúly csakhamar erőt vesz. Hiába minden erőfeszítés — a magyar fogy, s napja hanyatlik. Százszor megújul a harczi orditás. A zászló ismét kevélyen lobog a vezér vajda mellett, — de ime lovát leszúrják, maga is lehanyatlik. Nem baj!
  Báthori ismét lóra ül, ismét és ismét osztja a halálcsapást, de lova ismét elbukik, maga is hat sebből vérezve a holtak ezrei közé borul, s a vérben gázoló magyar seregnek már nincs többé vezére. De ime Szászváros mellett harczos daliák tűnnek föl, — s fegyverek ezreiben törnek meg a nap sugarai. Kinizsi még jókor érkezett, hogy kiragadja a diadalt az ozmán kezéből. Bevág seregével a csatába, a magyar „Jézus" kiáltás megújul. Maga előrohan s látva, hogy nem emelkedik többé a vezéri zászló magasra, ennek megboszulására egy kardot nem tart elégnek, kettőt vesz két kezébe és osztja a halált, mint a bosszú kérlelhetlen angyala. — A vaskar csapásai alatt ellankad a török, emberi gyarlóság szállja meg — és fut, fut, menekül, — fényes, nagy diadalt hagyva a magyar kezében! s Méltó emlék nem hirdeti az utókornak fi diadalt, csak Benczencznél emelkedik egy domb, — itt aluszsza örök álmát nyolczezer magyar. Lukács Béla

   A cikk írója, az ompolygyepűi (Zalatna) mészárlásból, egy oláh asszony segítségével megszabadult Lukács Béla (Zalatna, 1847. április 27. – Budapest, 1901. január 7.) politikus, országgyűlési képviselő, államtitkár, kereskedelmi és közlekedési miniszter.

  Magyar Polgár. 1884. október 5. A kenyérmezei emlék.
  Hunyadmegye közgyűlésén a megye közönsége egyhangúlag és közlelkesedéssel elfogadta a kenyérmezei hősök emlékének felállítása ügyében a régészeti társulat által tett indítványt. Az emlék az alkenyéri indóházhoz terveztetik. A kivitellel a megye fő- és alispánja bízatott meg.

  Ellenzék, 1885. február 6.
  A Kenyérmezőn állítandó emlék terve és költségvetése Hunyadmegye mérnöki hivatala által elkészíttetett. E szerint az emlék 4-5 méter magas gúla lesz bánpataki kőből faragva, egyik oldalán a csatát megörökítő felirattal. Költségre, kevés híján 500 frt van számítva. Az emlék helyének kijelölése, s a rávésendő felirat szövegének megállapítása végett a tört. társulat kebeléből bizottság küldetett ki. Remélhető, hogy az emlék már ez év folytán felállíttatik.

  Vasárnapi Újság, Pest, 1886. deczember 12-én.
  A kenyérmezei diadal emléke. Hunyad megye főispánja az alispánnal és főmérnökkel együtt közelebb meglátogatta a kenyérmezei síkon nemrégiben felállított emléket, s nem voltak megelégedve annak magasságával. Épen arra felé jővén Kerpely miniszteri tanácsos Kudsirról, ő is a biráló társasághoz csatlakozott s az elébb kifejezett nézetet magáévá tévén, megígérte, hogy a kőoszlop tetejére mgfelelelő stylü érczpánczélzatot készíttet valamelyik állami vasgyárban. A pánczélzaton Kinizsi és Báthory vezérek családi czimerei is fel lesznek tüntetve.

  Magyar Polgár, 1887. július 11. (kivonat)
  A hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat választmányi ülését f. hó 6-án a dévai nemzeti casinó nagytermében gróf Kun Géza elnöklete alatt a tagok élénk részvéte mellett tartotta meg…
  …Barcsai Kálmán megyei alispán értesíti a társulatot, hogy a megyei kir. építészeti hivatal főnöke által közölt felülvizsgálati jegyzőkönyv szerint Caprini Alajos vállalkozó a kenyérmezei győzelem emlékoszlopát az alkenyéri vasúti állomás területén kijelölt helyre felállítván, ezen munkáját a terv és alkuegyezmény feltételeinek megfelelően végezte.
  A választmány e jelentést örvendetes tudomásul vette és felkérte a gyűlésen jelen levő Pogány György főispánt, hogy a vaskerítésnek a kincstári vasgyárból díjtalan kiállítását eszközölni szíveskednék, mit is a főispán a legkészségesebben megígért.

  Vasárnapi Újság, Pest, 1889. április 14-én.
  A kenyérmezei csata emléke. A hunyadmegyei történeti és régészeti társulat oszlopot állított Báthori és Kinizsi győzelme emlékére az alkenyéri vasúti indóháznál. Az ünnepélyes leleplezés május 30-ikára van kitűzve.

  Ellenzék, 1889. május 6.
  A kenyérmezei diadal emlékére emelt oszlop leleplezési ünnepélyén, melyet e hó 30-án rendez a hunyadmegyei régészeti és történelmi társulat, a Kolozsváron tanuló hunyadmegyei ifjak küldöttségileg képviseltetik magukat. A küldöttség szervezésével Stancsay Miklós a hunyadmegyei kör elnöke bízatott meg.

  Magyar Polgár. 1889. május 3. A kenyérmezei emlékoszlop.
  A kenyérmezei emlékoszlop leleplezése tárgyában a következő értesítést vettük:
  A hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat a kenyérmezei győzelem emlékét megörökítő s az alkenyéri pályaudvarban felállított emlékoszlop ünnepélyes leleplezését és felavatását f. évi május hó 30-ik napjára, áldozócsütörtökre tűzte ki.
A magyar államvasutak igazgatósága a társulatnak különvonatot engedélyezett Dévától Alkenyéri és vissza, úgy, hogy a közbeeső állomásokon: Piskin és Szászvároson a vonat megáll a résztvevők fölvételére. Addig is, míg az aradi üzletvezetőség a részletes menet¬ tervet közlendi, értesíthetjük a közönséget, hogy a vonat Déváról reggeli 8 óra körül, Piskiről 8 és fél órakor, Szászvárosról 9 óra körül indul s este 5 óra körül indul vissza.
  A vasúti igazgatóság továbbá 50%-kal mérsékelt I. II. és III. osztályú személyvonatú menettérti jegyeket engedélyez, oly formán, hogy a beszálló három állomáson Alkenyérre szóló és díjmentes visszautazásra jogosító, egy útra érvényes személyvonatú menetjegyek fognak kiszolgáltatni.
A közönség tájékoztatására közöljük a menetárakat: Dévától Alkenyéri I. oszt. 2 frt 40 kr. II. oszt. 1 frt 70 kr. III. oszt. 1 frt 20 kr; Piskiről I. oszt. 1 frt. 80 kr. II oszt. 1 frt 20 kr. III. oszt. 90 kr; Szászvárostól I. oszt. 80 kr. II oszt. 60 kr. III. oszt. 40 kr. A visszajövetel díjmentes.
  Azok, kik Budapest, Temesvár, Arad felől jőve óhajtanak az ünnepélyen részt venni legjobban teszik, ha előtte való napon érkeznek Dévára, hol előleges bejelentés esetén vendégek elszállásolásáról gondoskodva lesz. Az erdélyi részek felől jövők a rendes éjjeli vonatot használhatják, mely reggeli 5 óra körül érkezik Alkenyérre.
  Az ünnepély d. e. 10 órakor veendi kezdetét. (A részletes program még nem levén teljesen összeállítva, csak később fog köztudomásra hozatni.). A leleplezést ott a helyezi színen közebéd követendi. Minthogy úgy a vasúti kocsik megrendelésénél, mint a közebédhez, szükséges a részt vevők számát legalább megközelítőleg tudni alulírott társulati titkár tisztelettel kéri mindazokat, kik e kellemes kirándulással összekötött hazafias ünnepélyen részt venni óhajtanak, hogy ebbeli szándékukat május hó 24-ik napjáig vele közölni szíveskedjenek.
  Biztat a remény, hogy Hunyadmegye értelmisége és a szomszéd megyék képviselői minél teljesebb számban vesznek részt e haza fias ünnepélyen.
Déva, 1889. május hó 1-én. Kun Róbert, A hunyadmegyei történelmi és Régészeti társulat titkára

  Magyar Polgár, 1889. május 28. A kenyérmezei emlék leleplezése ügyében folyton-folyvást igyekeznek az előkészületekkel. Az ünnepély alkalmával a Kenyérmezőn fedett szín alatt 360 résztvevő számára lesznek asztalok és ülőhelyek. Mindenütt nemzeti színű zászló és fenyőlomb lesz a díszítés. Az érdeklődés az ünnepély iránt általános, az egész megyéből igen sokan jelentkeztek a részt vevésre, Déváról száznál többen rándulnak ki, a szászvárosiak is tömegesen jelennek meg, a szomszéd vidék, valamint Alsófehérmegye és Szászsebes környéke szintén nagy számmal lesz képviselve. Ezzel szemben a program végleges megállapítása némi nehézségekbe ütközik, mert a nagyszebeni metropolita, noha már 5 hét előtt kéretett fel ajánlott levélben, hogy román egyházi szónoklatról gondoskodni szíveskednék, mind e mai napig nem tudatta elhatározását. A 64-ik sorezred sem értesítette még arról a rendezőséget, vajon a 12-ik hadtest parancsnoksága megengedi-e a katonai zenekar közreműködését. De azért teljes bizalommal néznek május 30-ika elé, mert föltéve, hogy az idő kedvező lesz, az ünnepély e két pont mellőzése mellett is a legjobban fog sikerülni.

  Ellenzék, 1889. június 1. A kenyérmezői emlék.
  A kenyérmezői emlék leleplezése csütörtökön óriási érdeklődés mellett ment végbe. Déváról különvonat indult Piskibe, hol az ifjúsági egylet is csatlakozott hozzá Paule főnökkel, Szatmáry Elek parancsnokkal és számos ven¬déggel. Szászvárosban a 64-ik gyalogezred zenekara a Rákóczi-indulóval fogadta a vonatot, melyre a zenekaron kívül 200-nál többen szálltak fel. Alkenyér-állomás ünnepi pompában ragyogott. A pályaudvarban megjelentek Pogány főispán, Barcsai alispán Bihoy ezredes Szászvárosról a 69-dik gyalogezred tisztikara élén, Szászsebes képviselőtestülete, a szászsebesi erdészeti hivatal Abrudbányai vezetése alatt, a szászsebesi gim¬názium, a dévai összes hatóságok és testüle¬tek képviselői, a szászvárosi ev. ref. kollégium Dósa vezetése alatt stb. Az állomás va¬lósággal táborhoz hasonlított, annyira ellepte a környék oláh lakossága. Alvincz lakossága külön zászló alatt vonult ki. A tábori misét Bálint apátkanonok tartotta a 64, ezred zenekarának kísérete mellett. Simon álkenyéri gör. kel. lelkész hazafias beszédében fejtegette a nap jelentőségét. Schuster szászvárosi szász. ev. lelkész német nyelven tartott szép beszédet. Utána Só1yom-Fekete Ferencz a hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat megbízásából irt értekezését olvasta fel Báthori és Kinizsi csatáinak jelentőségéről, mire Barcsay alispán átvette a meglepően szép emléket és átadta Novák államvasúti felügyelőnek. Novák lelkes szavakban biztosította az átadatókat az emlék lelkiismeretes gondozásáról. Az ünnepélyt, mely nagy lelkesedés közt folyt le, a dévai dalárda éneke zárta be.

   Végül 1889-ben, szentmise keretében avatták fel a csata emlékobeliszkjét. A tetején elhelyezett mellvértet, sisakot, kettős keresztet, török zászlót és fegyvereket a kudzsiri vasgyárban kovácsolták. Az eseményen a falu ortodox papja román, a szászvárosi evangélikus lelkész német nyelvű beszédet mondott. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Alkenyér)

  Ellenzék, 1889. június 3.
  A kenyérmezei emlékoszlop díszes magaslaton álló szép obeliszk, tetején öntött vasdíszítéssel, melyet Kerpely Antal miniszteri tanácsos saját költségén állíttatott fel. Az oszlop felirata ez:
  „Kenyérmező. Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál temesi bán magyar vezérek nagy győzedelme az ország dúló törökön 1479. október 13-án, Hunyadi Mátyás király dicső uralkodása alatt. Nyolcezer hazafi mellett harmincezer ellenség maradott a csatatéren. Magyar, székely, szász és oláh együtt védelmezte a közös hazát. Az emlék költségeit kegyeletes utódoktól gyűjtötte dr. Miksa György. A felállítást intézték: Hunyadmegye törvény-hatósága s a megyei történelmi és régészeti társaság 1886-ban, I. Ferencz József király áldásos uralkodása idejében. Dicső múlt fénye ragyogjon át boldog jövendőbe.” A feliratot Réthi Lajos szerkesztette.
  A régi kápolnaforma emlék-oszlop, mely még 1848-ban majdnem egészen épp volt, s melynek romjai az országút mentén ma is láthatók, következő kronostikonos felirattal volt ellátva: „Hic locus cladis a Stephano Báthory et Paulo Ki¬nizsi turcis datae.”

  Magyar Polgár, 1896, március 9. Kenyérmezei lelet.
  A kenyérmezei csatatér leleteket alig szolgáltatott ez ideig. Közelebbről néhány alkenyéri földmíves a kenyérvíz jobb parti oldalában ásással foglalkozva egy hosszú kardra, egy agyag-gyöngyre és egy erősen elrozsdásodott kulcs alsó részére akadtak. A tanúságos leleteket Friedmann Livius alkenyéri jegyző Fodor Gyula szászvárosi főszolgabírónak szolgáltatta be ki azokat a „Hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat“ múzeuma részére Téglás Gábor igazgatóhoz küldte el.

 

                                                                                     Zalatna 1848. október 23.

   Amikor eldöntöttem, hogy a zalatnai eseményekről írok, akkor Jakab Elek mondása jutott eszembe: „Hízelgő és önérdekből a történet igazságát elfedő vagy ferdítő történetírónál a földnek nyomorultabb lénye, a társadalmi romlottságnak veszélyesebb előmozdítója nincs. Én ezt tenni éppúgy irtózom, mint nem szégyellem megvallani, hogy tévedtem, ha róla meggyőznek.”[1] Nem könnyű az 1848-ban Zalatnán megesett dolgokat elfogulatlanul megítélni, melyek szöges ellentétben álltak a helység gyönyörű, szláv eredetű nevével: zlatna= arany. A 170 éves sebeket feltépni még most is fájdalmat okozhat, és nem ítélkezés miatt teszem: meg kell bocsátani, még akkor is, ha nem lehet elfelejteni az eseményeket.
   Mint minden fegyveres megnyilvánulásban és az 1848-as forradalomban is - és Zalatna esete sem kivétel - a civil lakosság szenvedett legtöbbet. Azonban kötelességünk, az újabban feltárt dokumentumok fényében nemcsak megcáfolni, hanem kiigazítani is a lélekemelő jelszavakat lobogtató történelemhamisítókat vagy elírókat, akik magukat hazafiaknak is nevezik.
  A szabadságharc kitörésekor, a magyarok és a románok egy táborban voltak. Ez csak addig sikerült, míg az osztrákoknak sikerült a „divide et impera” alapon a románokat a magyarok ellen fordítani. Az 1848. szeptember 16-án lezajlott balázsfalvi gyűlésen, Simion Barnutiu biztatására, a két fél már merőben ellentétes állást foglalt. Sikerült a románokkal elhitetetni, hogy a magyarok mind egy szálig ki akarják őket irtani, ami könnyen sikerült a félig kulturálatlan elemekkel. Jelszó lett: „vin ungurii, dati-le foc.” A mócokat az osztrákok nemcsak biztatták, hanem fegyverrel is ellátták. Az általános zűrzavarban egyedül Balcescu volt az, aki átlátott a szitán, de nem hallgatta meg senki. A románság, hogy kiirtásának elejét vegye, eldöntötte, hogy kezébe veszi a kezdeményezést, de nem a reguláris hadsereg ellen, hanem a civil lakossággal szemben. 1848 október 20-án többezer móc lerohanta Gyulafehérvárt, több házat felégettek, és ezt a várban levő katonaság közömbösen szemlélte. Mellesleg, amikor a veszélyben forgó Nagyenyed segítséget kért a tordai katonaságtól, az sem érkezett meg. A gyulafehérvári események után az a hír kezdett terjedni, hogy a következő áldozat Zalatna lesz.

                                                                        Az legyilkoltak névsora a katolikus anyakönyvben

  Az alsó-fehér vármegyei bányaváros kincstári központ volt. Magyarok, németek és románok egyaránt lakták. A városban 200 fős nemzetőrség szolgált, amelyben minden etnikum képviseltette magát. Október közepén már érezhető volt a nyugtalanság a város környéki falvakban. A román lakosság a magyarok támadásaitól tartott és táborokba települt. A magyar nemzetőrség Nagyenyeden gyülekezett. Október 18-án a román felkelők megtámadták Kisenyedet, s az ottani magyarok nagy részét lemészárolták. A nemzetőrség tovább gyülekezett.
  A Zalatnára érkező utazók egy részét, a környéken őrködő románok megtámadták, kirabolták és megverték. Ezután Nemegyei János bányatanácsos, helybéli nemzetőrparancsnok követeket küldött a román papokhoz. Azt kérte tőlük, jöjjenek a városba és simítsák el a konfliktusokat. A környékbeli románok elégedetlenségét többek között Petru Dobra zalatnai román ügyvéd, kincstári írnok szította. Beutazta a falvakat, s a fenyegető veszélyre hivatkozva felszólította a lakosságot, hogy mielőbb fegyverezzék le a zalatnai magyar nemzetőrséget.
Október 23-án reggel többezres román tömeg vette körül Zalatnát. Dobra a város előtt rendeletet kapott Avram Iancutól, a román fölkelők egyik parancsnokától, hogy várjon a zalatnaiak lefegyverzésével.
  Dobra azonban félretette az utasítást. A felkelők azt követelték Nemegyeitől, hogy a magyar zászlókat vonják be, a magyar nemzetőrség tegye le fegyvereit, és szolgáltassa be azokat a gyulafehérvári cs. kir. várparancsnokságnak. Nemegyei először ellenezte majd elfogadta a feltételeket. A zalatnai román lakosság is népgyűlést tartott, és elhatározta, hogy a magyar lakossággal közösen védi meg Zalatnát a környékbeli románoktól.
Alighogy az egyezmény megszületett, a felkelők mindenfelől benyomultak a városba. Szándékukról árulkodtak a fegyvereik csúcsára tűzött szalmatekercsek. A bányapénztár előtt összegyűlt magyar nemzetőrség még mindig fegyverben állt. A felkelők ordítoztak: „Üssetek agyon mindenkit, ki kék színű ruhába van öltözködve; le a fegyverekkel; estére véreteket isszuk.”
  Csakhamar tűz támadt a városban, a felkelők pedig megrohanták a nemzetőrséget. Nemegyei erre lövetett, mire a felkelők hanyatt-homlok futni kezdtek. Nemegyei hamar átlátta, hogy ilyen kis erővel nem sokáig tarthatja magát, ezért igyekezett összegyűjteni a magyar és német lakosságot, s megindult velük Gyulafehérvár felé. Pietrosa-nál azonban, egy hegyszorosban, a felkelők eltorlaszolták az utat. A nemzetőrség kénytelen volt letenni a fegyvert. A románok megígérték, hogy bántatlanul elvezetik a menekülteket Gyulafehérvárra.[2]
  Az éj folyamán az Ompoly vize melletti preszákai[3]mezőre kísérték őket, s megparancsolták nekik, hogy feküdjenek le. A védtelen embereket előbb levetkőztették, kifosztották, majd Dobra parancsára felsorakoztatták. Alighogy ez megtörtént, minden oldalról rájuk támadtak, és lemészárolták őket. Mire eljött a hajnal, 645 zalatnai teteme borította a preszákai mezőt. Az áldozatok száma vitatható, hiszen Mikó Samu könyvében 800 áldozatról szól (4. old). Az is a valósághoz tartozik, hogy egy „oláh főzőné” egy magyar gyermeket magáénak vallott a megvadul csőcselék előtt, s a gyermek így megmenekült.
  Nem lehet elhallgatni, hogy a magyar áldozatok mellett voltak németek, szlovákok és románok is. A zalatnai katolikus anyakönyvben, két oldalon, értékes adatok vannak az elesett katolikusokról, számuk 184. De voltak reformátusok, unitáriusok, görög-katolikusok is az áldozatok között. Érdemes megfigyelni, hogy Janku Ábrahám nem adott parancsot Zalatna elpusztítására, és azt, hogy román civil lakosság és a magyar együtt akarták magukat és városukat megvédeni.
  A sors keze azonban könyörtelen. 1850-ben Janku már tébolyodottan furulyált Abrudbányán, az emberei által előidézett romok között (de nem az ő parancsára), és az ottani, ki nem irtott magyarság alamizsnáján élt. Bölöni Mikó Samu szerint: „az oláhok megkísérelték többször, hogy anyagilag támogassák, de Janku azt mondta, hogy azoktól, kik őt elárulták, nem fogad el semmit.”[4]
  A zalatnai katolikus anyakönyvi bejegyzés, nomen defuncti/defuncta:

                                                                                                     Az ompolygyepűi emlékmű 

                                                                            1848. október 23.
  Árkosi Lajos, Ambrus Ferenc, Asztalos Ádám, Bakó Ferenc, Bakó István, Bakó Károly, Bakó József, Bakó János, Bartha Gyula és fia, Bartalis János, Bartalis József, Behnel Antal, Belcság Kristóf, Bárosi Antal, Brader Antal és fia András, Bonk Józsefné, Büttösyné, Császár Zsigmond, Csíki Antal, Decani Erzosné, Demény János, Dihanicsné, Dihanics Antónia és rokona, Dihanics Manó, Drszdorszli István, Erdélyi Mihály és felesége, Eckert János, Farkas Károly, Farkas László, felesége és gyermeke, Fillenbaum Antalné, Fillenbaum Ottó, Fillenbaum Antal, Fillenbaum Benedek, Farkas Károly, Frendl Ferenc és felesége, leányuk Tilda, Flosnik Antal, Gászi Ferenc, Gászi József, Gászi János, id. Gyöngyössy István, ifj. Gyöngyössy István, id. Gyöngyössy József, ifj. Gyöngyössy József és felesége két gyermekkel, Guzmann N, Haller József, Hermann Ferenc, Hirth Lajosné, Horvátovics József és fia József, Hallerné, Horecsári Erzsébet, Imre a szabó és fia, Illés István, Jankó János, Jankó József, Katrovics Jakab és felesége, Katrovics Manó, Katrovics Dávid, Katrovics Antal-fiai Manuel és Antal, Kabnik Antal, ennek testvére, anyja és gyermekei, Kaba Ferenc és József, Kaba György fiai, Kászoni Ferenc, Karácsonyi József, id. Konoczi, Kovács Antal, Kovács József, Kovács János, Kompodi Antal, Kompodi Erzsébet és rokona, Koikin Mátyás, Knoblach Antal és fia, Kosztinás György, Márton Lajos, özv. Létayné, Lukács Simon, felesége és négy fia, Locz Antal, Marosi János-felesége és fia, Marosi Elek, Márton Antal, Maas Miklós, Maxai Péter-felesége és leánya, Mihajlovics Károly, Molnár Ferenc és felesége, Molnár Erzsébet, Nagy István, Nesselfeld Ferenc, Nericean Mária, Olajos Károly, Olajos Miklós, Opicz János, özv. Pecherné, Plesch Antal, Poloni János – Borbála és lánya, Puchert István, Raub N. asztalos, Ravasz György, Reingold Antal, Reiner József, Román Antal, Roth Ferenc – felesége és fia, Sáfár Dániel – felsége és gyermeke, Simon Antal és felesége, Simon József, Szima János és felesége, Szima Jánosné, Sponár Ferenc –felesége és négy gyermeke, Székely Ferenc, Slafkovics István, Slafkovics Károly, Stuckli Ferenc és három fia, Stuckli Jakab, Szekeres Mihály, Schandl István, Schweller Antal, Szabó József, Téglásné, Traunfeld Adolf – felesége és fia, Trecsislav János, Taub Lőrinc – felesége és fia, Treger József, Treger Ferenc, Tóth Károly, Újvári Ádám, Urbanné és fia Eduard, Weisser József – felesége és két gyermeke, Wilhelm Alajos, Will Mihály, Weisser János, Vlancs Imre, Zakariás Kristóf, Zborai Miklós – felesége és gyermekei. (184)
   Máshol is zajlottak le sajnálatos események. Elpusztult Abrudbánya és Verespatak is. Ezt gyakorlatilag Hatvani Imre váltotta ki, a volt váltóhamisító ügyvéd, a forradalomban őrnagy, de katonai felkészültség nélkül. Amikor Kossuth és Janku az 1849-es fegyverszünet alatt a békekötésről tárgyalt, Hatvani önhatalmúlag megtámadta a mócokat Abrudbányán. Hatvani egy nap alatt megsemmisítő vereséget szenvedett, csapata megszűnt létezni, és két helység, Abrudbánya és Verespatak, pusztulása is a meggondolatlan cselekedete miatt következett be.

 

[1] Szentgericzei Jakab Elek (Szentgerice, 1820. február 13. – Budapest, 1897. július 22.) történész, művelődéstörténész, levéltáros, jogász, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1870), majd rendes (1889) tagja.
[2] http://tarsadalominformatika.elte.hu/.../lecke3_lap1.html
[3] Ompolygyepű (Presaca Ampoiului)
[4] Bölöni Mikó Samu – Zalatna és Abrudbánya pusztulása 1848/49-ben, Magyar Jövő Nyomdaüzem és Lapkiadóvállalat R.T.Miskolc, 6.old

Emlékmű kép: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/5/50/Zalatna-1.jpg

2020. március 13.

                                                                                    Déva magyar temetői

   Jelenlegi helyzetben, ha egy kívülálló Déváról érdeklődik, három dologra talál rá (a sorrend nem számít): a vár, a Magna Curia s egy másik. Történelmi események szempontjából az előbbi kettő számítható be, azonban a két téma már annyira feltöltődött és napjainkra elcsépelt, hogy bárki összevághat egy könyvre valót belőle.
  A város egykori fejlődéséről, terjedéséről (az első megemlítéstől-1269) már voltak bejegyzéseim, most az itt élt magyarok temetkezési helyeikre összpontosítok.
  Az első temetőről, komoly dokumentáció hiányában, csak következtetni lehet. A kor szokásához híven, az akkori időkben, a templomkertben vagy a templomkert körül voltak a temetők. Déva első temploma a 14. században épült, Szent Miklós tiszteletére volt felszentelve.
  A város történetének és a vár középkori jelentőségének jelentős szerepe volt a templom felépítéséhez és a későbbi átalakításához. A vár az erdélyi vajda egyik fő tartózkodási helye volt és 1333-tól a dévai várnagy Hunyad vármegye ispáni tisztét is viselte, a város papja 1332-től már pápai tizedet fizet.
  A templom körüli temetkezési helyet sokáig használták (a mostani Casina, Felszeg utca helyén), és ennek bizonyítékai a református templomban található síremlékek. Azonban a helyzet változott a 16. században: „a refomatio magvát, mint másutt, úgy itt is a német lutheránus kereskedők és katonák hintették el, s lehet, hogy az átállott magyarok is eleinte a Luther-féle egyházhoz tartóztak. De ez állapot kevés ideig tarthatott, mert 1574-ben a dévai egyháznak már calvinista papja volt Tordai Sándor András személyében.”
  Vagyis a templom hívekkel, temetővel együtt református lett. Szerintem ez egy olyan időszak volt, amikor nem léteztek katolikusok Déván, ha igen is, meg lehetett volna őket egy kézen számolni.

 

                                                             1942-ben, az egykori Bethlen utcában, csak katolkus és református temető volt.

  Változnak a dolgok a 18. század elején, amikor bulgár szerzetesek telepednek Dévára.
  Eleinte a bulgárok, a mai zárda-templom helyén, egy kis templomot építettek, majd 1723-ban fogtak neki a mostani templomnak. Ez a bulgár nép adakozásaiból épült. A templom alatt kripta épült (második temetkezési hely), a szentélytől a bejáratig, ide a nevesebb bulgárokat temették, 100 magyar forint ellenében. Az 1970-es árvíz nagymértékben érintett a templomot és a kriptát. A takarítás és helyreállítási munkák során derült ki, hogy a régóta nem használt kriptákban nem minden koporsó volt a fülkékbe befalazva. A víz kimosta és összemosta a maradványokat, lehetetlen volt kiválogatni melyik fülkéből származtak. Összegyűjtötték őket, majd 3-4 fülkébe befalazták és újraszentelték a csontokat. A helyzet az, hogy nemcsak a fülkék kerültek ekkor befalazásra, hanem a lejárat is. Állítólag az udvarról vezettek le e lépcsők.
  Azonban a szegényebbje a templom körül kapott helyet: „1731-ben Bibics Lukács elhalt Anna nevű felesége emlékére a jelenlegi népiskola mögött levő kertben (akkori temetőben) Szent Mihály főangyal tiszteletére egy díszes kápolnát építtetett s annak kriptájába szeretett hitvesét betétette (harmadik temetkezési hely).
  1742-ben a bulgárok engedélyt kaptak, hogy idegenből hozzanak öt jobbágyot. Ezek temetkezési helye, az egyszerű bulgárokkal együtt, a zárda-templom körül volt, ahova idegenek is temetkezhettek, 20 forint lefizetése után (negyedik temetkezési hely). Betelvén a temetkezési hely, új területet kaptak a Zselezny kertész majd később Frank Mátyás által, a bulgároktól bérelt területen, szemben az akkor honvéd laktanyával (ma sportiskola), a Sáncz utcában. (ötödik temetkezési hely)
  A Bosnyák nevű örmény testvérek 1765-ben egy kisebb, örmény-katolikus kápolnát emeltek a dévai piacon (ahol a Groza szobor állt), ezt 1886-ban lebontották. A kápolnában és körülötte több mint 22 személyt helyezte örök nyugalomra (hatodik temetkezési hely). Nem találtam feljegyzés arról, hogy a kápolna lebontásakor ezeket eltávolították volna, így nincs kizárva annak lehetősége, hogy még ma is ott nyugszanak.
   Kérdés az, hogy mikor létesült a reformátusok temetője a Patak utcában (hetedik temetkezési hely), mert a 18. századi térképeken még nincs feltüntetve. Megjelenik azonban a második katonai felmérésen (1853-1870), a városi katolikus temetővel együtt (nyolcadik temetkezési hely.)
Állítólag még volt az örmény-katolikusoknak egy temetkezési helye (Schreiber I.), a jelenlegi tanfelügyelőség területén (kilencedik temetkezési hely).
  A 19. század végén Dévára érkezett bukovinai magyarok is a városi katolikus temetőben temetkeztek, majd az első világháború után, 1924-ben, megnyílt az újtelepi katolikus temető (tizedik temetkezési hely). Első halottja, eltemetve 1924. november 4-én, Palkó Vera, Jordáki Pálné.

   Déva történelméből 1886-1904

  Ellenzék, 1886. február 5. EMKE.
  Hunyadmegyei választmányunk évi zárszámadását is beküldte Kénosi Sándor József dévai közjegyző, a választmány fáradhatatlan pénztárnoka, apostolunk a legfenyegetettebb vidéken. A zárszámadás kiállítása ritka gondosságú! A lelkesedés látszik a névsor korrekt s aggályos vezetésén. Minden egyén jól számba van véve, mert e területen minden magyar drága.
Örökös tag 700 frttal gr. Kuun Kocsárd birt. Algyógy.
Alapító tagok 100—100 frttal:
Barcsay Kálmán alispán és Barcsay Béla szolgabíró Déva, br. Bornemisza Tivadar birtokos és br. Bornemisza Tivadarné birtokosok M.-Ilye, Brassai bányatárs. Kalán. „Csizmadia és tímár társ” és „Előlegezési szövetkezet” Déva, Fried Eskeles birtokos Algyógy, Hell Ede birtokos Guraszáda, Hunyadmegyei árvaszék magyar tagjai Déva, Issekutz Antal polgármester Déva, br. Jósika Géza birt. Branyicska, Kendeffy Árpádné Szent-Lőrincz, Képezdei tan. kar. képezdei ifjúság, Kenderesy Ernő m. aljegyző Déva, dr. Kovács Ödön birtokos Lunka, Herczeg Ignácz birt. Totesd, gróf Kuun Géza birt. M.-Németi, Kuun tan. ifjúság Szászváros, Lázár Pál Oszkár birtokos Laposnyak, Lázár György m. ügyész Déva, Lengyel Sámuel ügyvéd Puj, dr. Meskó Antal orvos Hátszeg, Markosi László szbíró. Körösbánya, Makray László birt. Felpestes, Naláczy Ákos birt. Nalácz, Olvasóegylet Petrozseny, Pogány György főispán, Reál tan. tanári kar. Déva, Kénosi Sándor Lajos szbíró. Algyógy, Kénosi Sándor közjegyző és D. Sólyomfekete Ferenc tsz. elnök Déva, Szántó Károly körjegyző Pestes. Szathmáry György orsz. kép. Budapest, Szentiványi Gábor mérnök, Takarékpénztár Szászváros, Talacsi Ferencz bányanagy Petrozsény, Velicska Lajos birt. Bábolna és Zomvé Antal jegyz. Kőrösbánya.
Rendes tag: évi 3 frttal 6 évre Barcsay Lászlóné birtokosnő Déváról. Roska Frigyes birtokos Kristyor. Rudnyánszky József f. házi jegyző Budapest. Rosenberg Ede kereskedő Csongrád, Ráczkövi Lajos közjegyző Bokaly. Roth Sándor vendéglős. Rubner Antal b. végrehajtó. Repiczky Pál iparos, Réthy Lajos felügyelő Déva id. Ribiczei Ferenc ügyvéd, Ribiczei Ferenczné ügyvédné, ifj. Ribiczei Ferencz k. gyakornok, Ribiczei Marcsa hajadon Körősbánya. Révay Károly gyakornok Nagyág. Dr. Rakovsky József orvos Kalán. Raphad Ignácz kereskedő, Róth Bernhárdt bérlő Burjánfalva, Binder József kereskedő Petrosény.

   Ellenzék, 1886. február 9.
  Déván szőlészeti és borászati szövetkezet van alakultában, az elő-értekezlet bizottságot küldött ki, hogy alapító és részvényes tagokat szerezzen. Egy részvény 25 forint. A részvénydíjak havi részletekben fizetendők. 100 részvényes aláírása után az alakuló közgyűlés megtartatik.

  Ellenzék, 1886. február 23.
  Déván f. hó 25-én tartatik meg azon várva-várt városi közgyűlés, melyen a városház építése és a piaci kápolnának eltávolítása kerül szőnyegre, óhajtjuk, hogy sikeres legyen a tanácskozás.

   Ellenzék, 1886. február 28.
  Főispáni jubileum. Hunyadmegye főispánja, Pogány György, jövő március hóban főispánságának 25-ik évét fogja megülni. Alsó Fejér megye és Hunyad megyékben szolgálta e 25 évet.
   Városházat fog építeni Déva város. A városi képviselet 13000 frtos költségvetést fogadott el, s így az építés végett 15000 frtos kölcsönt fognak felvenni.
   Dévára, a 4000 lélekkel bíró városba, összesen 95 féle hírlap jár, 329 példányban. Legtöbb példányban jár a Budapest: 36.

    Hunyad, 1886. április 10. Déva város közgyűlése ápr. 3-án.
   Örvendetes jelentőségben ehez hasonló közgyűlése alig volt városunknak isten tudja mióta.
   A városház építése véglegesen el van határozva. E czélból 15.000 frt kölcsön vétetik fel a helybeli takarékpénztártól, 7 perczent kamat és 15 év alatt leendő visszafizetés mellett. A temető- és székelyutczák kikövezése elhatároztatott.
    A piaczi kápolna eltávolítására 1000 — 1500 frt engedélyeztetett. Mindezek végrehajtására nézve teljes felhatalmazás van adva ama bizottságnak, amely Issekutz Antal polgármester elnöksége alatt Dobay Károly, Hajduczky József, László Ignácz és dr. Petkó Lázár tagokból áll,
   A fentebbieken kívül el van határozva, hogy a város a várhegyet befásítás végett kezelése alá veszi és hogy a lövöldének alkalmas helyet ád a sánczutczában.
   A gyűlés felette látogatott volt s beható eszmecsere után minden határozat egyhangúlag hozatott. Ily egyetértés és ügyszeretet mellett gyorsan fog emelkedni városunk.

  Ellenzék, 1886. április 12. Vizsgálat képviselőválasztási ügyben.
  Déván pár nap óta egy Marosvásárhelyről delegált királyi törvényszéki bíró időzik, s ott kihallgatásokat folytat, a legutóbbi képviselőválasztások alkalmával történt verekedés tárgyában.

  Ellenzék, 1886. április 17. Déva öröme.
  A dévaiaknak nagy az örömük. Az új redut építése gyorsan halad. A kőműves munka már végéhez közeledik s a falak magasan állanak. Csak egy kis baj van. A részvényesek befizetése halad lassan.
  Lövölde Déván. Egy év előtt körülbelül lövészegylet alakult Déván, s most már lövölde pavillont is emeltek.

  Pesti Hírlap. 1886-04-29/118. szám. Halálozások.
A budai Erzsébet-kórházban Dudot Miklós mérnök, 70 éves korában. Dudot Dévára oly célból telepedett le, hogy Hunyadmegyének bányaiparát fölvirágoztassa, és sikerült is neki az ottani bányákat angol társulatok által megvetetni. Mint tag, francia és angol társulatokkal állott összeköttetésben. A vajda-hunyadi kohó építését Lónyay Menyhért gr. az ő tanácsára közvetítette a kincstárral. Tudományos megbízatásból Európában, Amerikában és Afrikában utazásokat tett. III. Napóleon császársága alatt a kormány által ő küldetett ki Algírba, az ottani vasúti hálózat traszírozására. Anglia és Hollandiában is mint vállalkozó több szárnyvonalat építtetett.
  Nemes jelleme következtében Déván köztiszteletben állott; a szegények iránt nagy jótékonyságot gyakorolt, orvosi ismereteit is arra használta fel, hogy ingyen gyógykezelte őket. Magyarországnak lelkes barátja volt, mit nyelvünk elsajátításával nyilvánított

   Ellenzék, 1886. július 28.
  Dévai levél. Oláh tüntetés Déván. Déva, 1886. július 26.
Folyó hó 26-án tétetett le az új városházának alapköve Hunyadmegye székhelyén, Pogány Gy. főispán, Barcsay K. alispán, br. Jósika Géza, dr. Sólyom Fekete törvényszéki elnök, Réthi L. kir. tanácsos és tanfelügyelő, Horváth S. kir. ügyész, Dukor A. főmérnök és számos más kitűnőség jelétében. Az ünnepélyt a dévai műkedvelők dalárdája nyitotta meg a „Hymnus" eléneklésével, mely után Issekutz Antal polgármester felolvasta azon memorandumot, mely az emelendő épület alapjában volt helyezendő s aztán csinos beszédben felkérte főispánt a kalapács-ütések megkezdésére.
  A helybeli cigány-zenekar halk játéka alatt összesen 25 szép jelmondat hangzott el meg- meg újuló éljenzések között, melyek végeztével az alapkő Tájcsík Ferencz építész felügyelete alatt befalaztatott.
  Sajnos, hogy e szép ünnepély se folyhatott le Hosszú L. Ferencz és társainak indokolatlan tüntetése nélkül. E túlbuzgó oláh urak ugyanis azt követelték a polgármestertől, hogy a magyar szövegű memorandumot oláh nyelvre is fordíttassa le, hogy ily módon az építés története két példányban, magyar és oláh szöveggel tétessék az alapkőbe, továbbá, hogy a polgármester beszéde oláh nyelven is reprodukáltassák a közönségnek. S mert a polgármester, igen helyesen, ez alaptalan és helytelen kívánságot nem vette figyelembe, s mert az ünnepély a „Hymnus“- szál kezdődött, Hosszú Ferencz és a vele együtt megjelent nagyszámú dákó-román urak a polgármester beszéde alatt tüntetőleg egytől-egyig eltávoztak az ünnepély színhelyéről. Mit nem érünk még meg Magyarország e szép megyéjének székhelyén, a dicső Hunyadiak címerét viselő Déva városában?

  Pesti Hírlap. 1886-10-23/294. szám.
  Hunyad vármegye 1885-ben. Hunyadmegye alispánja, Barcsay Kálmán, az 1885. évről adott jelentését egy füzetbe foglalva szintén közzétette. A jelentés mint örvendetes eredményt emeli ki, hogy sikerült nyugdíjintézetet alkotni a megyében. A megye Déván állandó székházat épít magának. — A katonai ügyekből kiemeljük, hogy a múlt évi sorozásnál a népesség testi és erkölcsi hanyatlásáról a bizottságok szomorú tapasztalatokat szereztek. A pálinkaivás és korcsmázás az ifjúságot nagyon megrontja s ezenfelül a görvélykór is dolgozik, sőt az öncsonkítás sem volt ritka. Szomorú az is, hogy a 7652 védköteles ifjak közül csak 60 százalék tudott írni-olvasni.
  A közegészséget e jelentés mindazáltal elég kedvezőnek találja, annál rosszabbak voltak a vármegye közgazdasági állapotai. A megye területén két középiskola: a szászvárosi Kuun-tanoda és a dévai főreáliskola működik. A 39.090 tanköteles közül volt német 922, magyar 3437, oláh 34,731. Iskolába járt 26,285. Az iskolák száma volt 321. Ebből magyar: 57, s ezek között is 30 állami iskola van. A megye, különösen pedig Déva, bár nem nagy számú, de fölötte tevékeny magyar értelmiséggel bír, mely Déván irodalmi és művészeti iránynyal egy Vigadó-részvénytársulatot is alakított a társasélet élénkítésére.

  Ellenzék, 1886. november 11.
  Rónaszékiné asszony, a kolozsvári Nemzeti Színház bájos operettprimadonnája szombaton (okt. 20) Dévára utazik, hol mint vendég a Polgár Károly színtársulatánál fel fog lépni hatszor még pedig a Czigány báróban, a Piros bugyellárisban, a Kis herczegben, Boccaccióban, Rip van Winkléban és a Tót leányban tehát a legjobb szerepeiben. A dévai közönségnél Rónaszékiné tavalyi vendégszereplése alkalmával olyan jó emléket hagyott hátra, hogy most Polgár Károly a közönség egyhangú óhajának tett eleget, midőn a kedvelt primadonnát vendégszereplésre megnyernie sikerült. Hisszük, hogy a diadal a mostani vendégszerepléstől sem fog elmaradni.

  Ellenzék, 1886. november 25.
  …A társulatnak szombat óta egy igen kedves vendége is van: Rónaszékiné, a kolozsvári Nemzeti Színház első operett- és népszínmű primadonnája. Rónaszékinét, aki már tavaly egészen meghódította a dévai és vidékbeli közönséget, egész demonstráczióval fogadta közönségünk. A közönségből igen sokan eleibe mentek az indóházhoz, hol az igazgató és a társulat több tagja fogadta a művésznőt. Rónaszékiné először a Kis herczeg czímszerepében lépett föl; vasárnap a Piros bugyellárisban, kedden Czigánybáróban, szerdán pedig a Tot leányban ragadta el a dévai közönséget, mely minden föllépésekor zsúfolásig megtöltötte a redoute tágas nézőterét. A vendégszereplő művésznőt minden föllépésekor zajos ovációkkal, tapssal, virággal fogadták s minden este több kupléját és népdalait megismételtették. A vendégművésznő csütörtökön lép fel utoljára Felhő Kláriban.

  Ellenzék, 1886. november 30. Dévai levél.
  Mióta felépült a „vigadó“ még sokkal pezsgőbb lett e városkában az élet. Igazán meglátszik rajta, hogy megyei központ s hogy nagyszámú értelmiség lakóhelye. Csak a „nervus rerum gerendorum” legyen meg hozzá, szép és nemes élvezetek hiánya miatt nem lehet panasza Déván senkinek…
  …Nov. 27-én a „Dévai Dalkör“ szerzett közönségünknek igaz lelki gyönyörűségét táncczal egybekötött hangversenyével. Úgy a férfi, mint a vegyeskar (14 szép ifjú hölgy és 22 férfi) által előadatott darabok a legnagyobb tetszésben részesültek. A dalkör karnagya — Szőllősy M. tanítóképezdei tanár — lelkes ovatiokkal tüntettetett ki, főként a „Párizs ifjai“-nak előadásakor. Rétei Margit k. a. gyönyörű zongora játékát megujráztatta, Barcsay Antónia k. a. szép szavalatát pedig többszörösen megtapsolta a közönség…

„Nervus rerum gerendorum- pénz a lelke mindennek.”

  Ellenzék, 1886. december 23.
  A dévai kereskedő ifjúság jövő évi január 8-án tombola játékkal egybekö¬tött zártkörű tánczestélyt rendez melynek tiszta jövedelme az E.M.K.E. javára fordíttatik. Személy jegy 80 kr. Kezdete 8 órakor.

  Jön a király, költözik a közigazgatás.  
  Magyar Polgár. 1887. július 22. Vidéki élet. Királylátogatási hírek Déváról.
A vármegye hurcolkodik a magna curiából, melyet Brankó lovag a király és kísérete számára kiszemelt. A főispáni iroda a Nádasdy-házba helyeztetik át, az alispáni hivatal a városháza néhány szobájába húzódott be, az árvaszék Csákány György elnök házánál tart hivatalt. Az adóhivatal még nem kapott rendeletet a minisztériumtól, hogy ugyancsak a magna curiában lévő helyiségeit kiürítse, de aug. 1-ig ez is minden esetre megtörténik, s aztán kezdetüket veszik az átalakítási munkálatok. —
  Egy szegedi bútorgyáros már is megfordult itten, hogy a helyiségeket megtekintse. Közelebbről Albrecht, József és Vilmos főhercegek szállásmestereit is idevárják. Albrecht fh. a képezdében, József fh. a Hollaky Imre házában, Vilmos fh. az Issekutz Márton házában fog — hír szerint— megszállani. Tisza miniszterelnök, mint mondják, a dr. Sólyom- Fekete Ferencz törvényszéki elnök házának vendége lesz.

  1887. A király Déván. (kivonat).
  Hejh! Szép napok! Fényes napok! Talán néhány száz év alatt nem látott Déva annyi fényt, annyi ünnepet, mint 1887-ben, amikor I. Ferenc József király lakta nyolc napig a várost…Ő Felsége és Rudolf trónörökös a Magna Curia mellett álló és ma a számvevőséget magába fogadó épületben kapott szállást, fogadó és ebédlőtermei azonban a Magna Curiában voltak.
  Lefoglalták azonkívül a király számára a mai Népkertet is, hol az uralkodó reggeli sétáit végezte. Természetes, az itt tartózkodási ideje alatt tilos volt a bemenet.
  József főherceget Hollaky Imrénél szállásolták el azon ház emeletén, melynek földszintjén ma a Balog Gyula utódainak üzlete áll.
Ferenc Ferdinánd, a mai trónörökös Oláriu Elek ügyvédnél kapott szállást, Rainer főherceg László Ignácnál, Albrecht főherceg pedig a képezde azon ma is álló épületében, mely jelenleg igazgatói lakul szolgál.
  Kevés mutogatni való volt akkor Déván. (Ma sincs sok!) De azért az etikett etikett. Amit mutatni lehetett, azt megmutatták. A régi kórházat, a régi (Rákóczi Ferenc- és Hunyadi János-út sarkán álló) törvényszéket, a régi református templomot, melynek freskóit, régiségeit néhai Szőts Sándor ref. lelkész magyarázta a Felségnek. Megtekintették a görögvárosi fogházat is. (Déva és vidéke, 1909. november 27).

  Issekutz Antal is üdvözli a királyt.
  Kolozsvár, 1887. szeptember 15. Déva, szept. 15.
  A király ő Felsége ma délben fogadta a különböző küldöttségeket. A beszédek, melyek ez alkalommal ő Felségéhez intéztettek, itt következnek…
…Issekutz Antal polgármester, Déva tanácsa és polgársága nevében, így üdvözölte ő Felségét:
  Felséges Úr! Az igaz szeretetnek és hű ragaszkodásnak érzetével közeledik Felséged színe elé Déva város polgársága, hogy ama kitüntető látogatásért, melyben szerény városunkat Felséged részesíteni kegyeskedik, általam leghálásabb köszönetét tolmácsolja. Kegyeskedjék Felséged atyáinktól öröklött s Felséged Trónja iránt szíveinkben megőrzött tántoríthatatlan alattvalói hűségünknek biztosítását tőlünk kegyesen elfogadni s az ifjú erővel törekvő Déva városának sorsát legmagosabb királyi kegyére és szeretetére méltatni, lelkünk mélyéből kívánván; miszerint Isten, kinek kezében az áldások forrása van, árassza annak bőségét Felségedre és Felséged drága családjára. Sokáig éljen!

  A dévai Pláner vendéglő.
  Pesti Hírlap. 1887-10-06/274. szám. Pláner vendéglő.
  Déváról írják nekünk: Egy n.-szebeni szász asszony a napokban beszállott szekerével együtt Déva legelső szállójába, a Pláner-félébe. Hogy szekerén levő holmiját biztosítsa, a szín alatt levő szekéren csinált ágyat éjjelre magának s oda feküdt le. A vendéglő kapui természetesen egész éjjel zárva voltak s csendesen nyugodott mindenki benne egészen világos reggelig. Az éjjeli csendet semmi zaj sem véré fel s mégis reggel a szász asszonyt zsebkendőkkel betömött szájjal és 140 frt készpénzétől megrabolva találták a szekéren. A tettesnek talán sikerül nyomára jönni, mert már is bekísértek egy egyént, kit nehéz gyanú terhel. — Pláner-vendéglőben, hír szerint, magának a fizető pincérnek veszett el nemrégiben másfél száz frtja.

  Hunyadvármegye asszonyai
  Ellenzék, 1888. január 21.
  Emke bál Déván. Mint lapunknak írják az Emke hunyadmegyei női választmánya az ottani vigadó nagy termében az Emke javára tánczestélyt rendez február 1-én. A rendező bizottság élén Barcsai Kálmánné elnök, dr. Sólyom-Fekete Ferenczné alelnök és K. Sándor József titkár állanak. A rendező bizottságban rajtuk kívül a következő vál. tagok vesznek részt: Andersen Lászlóné, Barcsay Ádamné, Bartsay Ákosné, Barcsay Lajosné, Balog Józsefné, dr. Balog Pálné, Boros Elekné, Brády Albertné, Buda Karolyné, Duka Achilné, Eperjesy Domokósné, Gerey Lajosné, Hollaky Arthurné, Hollaky Imréné, Issekutz Pálné, Jakab Ödönné, ifjú b. Jósika Lajosné, Lázár Györgyné, dr. Lészay Lászlóné, Mara Györgyné, Mátyásfi Zsófi, Milasi Jánosné, B. Nopcsa Elekné, Nemes Samuné, Pogány Ádámné, Puj Zsigmondné, Réthy Lajosné, Reichenberger Zsigmondné, Szentiványi Gáborné.

  Földek telepítésre.
  Pesti Hírlap. 1888-10-20/290. szám. (kivonat). Államjavak eladása.
A pénzügyminisztérium a jövő évben is számos birtokrészletét az állami javaknak szándékozik áruba bocsátani. Az eladásra újonan kijelölt állami javak épületekből, legelőkből, szántóföldekből stb. állanak; italmérési jogok nem szerepelnek közöttük, ami természetes folyománya a küszöbön álló általános regále-megváltásnak. Az eladásra kijelölt birtokrészletek sorában legjelentékenyebbek a következők: …a pócstelki (Hunyadmegye) ménesuradalmi földépületek s erdőterület, 28,057 frt becsértékben; vajda-hunyadi földek 36.080 frt becsért.; Déván a városi malom, 40.000 frt becsért.; a dévai vásárvámjog 15.000 frt becsért…

  Ellenzék, 1888. október 26. Hunyadmegyéből. Déva. október 25.
  Hunyadmegye törvényhatóságának ez évi rendes őszi közgyűlése f. hó 24-én tartatott meg rendkívül nagy érdeklődés mellett. A megyeház nagy terme zsúfolódásig megtelt a helyből és a vidékről egybegyűlt virilis és választott bizottsági tagokkal.
  Pogány György főispán rövid megnyitó beszédében kegyelettel emlékezett meg néhai Trefort Ágoston közokt. miniszternek, továbbá báró Jósika Gézának és Puy Zsigmond főszolgabírónak elhunytáról, indítványozva, hogy nevezett férfiak elvesztése fölött a közgyűlés meleg részvétét nyilvánítsa. A közgyűlés az indítványt egyhangúan elfogadta s az elnöklő főispánt zajosan, megéljenezte.
  A közgyűlés fontosabb határozatai, ím a következők:
  A megyei tiszti személyzet s azok özvegyeinek és árváinak nyugdíj-alapjára kivetett 2 százalékos pótadó az 1889-ik évben is fölszedendő lesz. Örömmel jegyzem fel, hogy e humanisztikus cél fölsegélése ellen az elrendelt névszerinti szavazásnál csupán 3 egyén nyilatkozott.
  A jövő évi költségvetés 79,396 frt 50 kr. bevétellel és ugyanannyi kiadással egyhangúlag elfogadtatott.
  Mint közérdekű dolgot megemlítem, hogy a minisztérium Ó- és Új-Sebeshely községek egyesítését Ó-Sebeshely név alatt elrendelte. Hogy miért tartotta meg a miniszter az „Ó” jelzőt, nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy eljárása nem korrekt, mert elég lett volna, ha az egyesített községeket egyszerűen Sebeshelynek nevezi, annyival is inkább, mert az „Ó” jelzőt igen sokan „oláh”-nak fogják gondolni, ami aztán nemzeti szempontból is méltán kifogásolható.
  A Maros-Sólymosnál építendő híd miatt gróf Kuun Géza m.-németi birtokos révjogának évi jövedelme jelentékeny csorbulást fog szenvedni. Ennek kárpótlása fejében elhatározta a megye közgyűlése, hogy nevezett grófnak a közmunkaváltságból egyszer s mindenkorra 4 ezer forint kárpótlás adassák.
  Az új közoktatási minisztertől kéretik, hogy Hunyadmegye közművelődési törekvéseit elődjéhez hasonlóan előmozdítani kegyeskedjék.
A megyei közkórház felügyelő bizottsága ujjá szerveztetvén, tagokká lettek Barcsay Kálmán elnöklete alatt: Barcsay Béla, Dobay Károly, dr. Balog Pál, dr. Reichenberger Zsigmond, Szőts Sándor, Issekutz Antal, Lövenhardt Sámuel és Nádasdy Nándor.
  A puji főszolgabírói állomásra, minthogy senki más nem folyamodott, közfelkiáltással megválasztatott Török Árpád ottani szolgabíró.
  A közigazgatási bizottság 5, törvény szerint kilépő és 2 elhalt, illetve hivatala miatt lemondott tagja helyébe névszerinti szavazás útján megválasztattak: Dobay Károly, báró Bornemisza Tivadar, báró Nopcsa Elek, Imets Ignácz eddigi és gr. Kuun Géza, gr. Thoroczkay Miklós és Balomiri János, mint új tagok. A régiek közül kimaradt Lázár Árpád, a dobrai vál. kerület orsz. gyűl. képviselője.
  A lótenyésztési bizottság elnöke lett br. Bornemisza Tivadar.
  A lóavató bizottság elnökeivé b. Nopcsa Elek és Szentiványi Gábor választattak meg.
  Az állandó választmányba, a br. Jósika Géza elhalálozása folytán megüresedett helyre, új tagul belépett br. Nopcsa Elek.
  A társhatósági átiratok közül Kolozs-megye megkeresése a vadházasságok korlátozása tárgyában pártoló tudomásul vétetett.
  Az Emke átirata Barcsay Kálmán alispán K. Sándor József ajánlata folytán, pártolólag tudásul vétetik és kiadatik az alispán mik, hogy társadalmi úton hasson, hogy a vármegye 500 frttal az örökös tagok sorába léphessen.
  Nagy helyesléssel fogadtatott el Lázár Árpád abbeli indítványa, hogy küldetnék ki egy bizottság a megyében létező szolgabírói járások reductiója, illetve célszerűbb kikerekítése tárgyában véleményes javaslattételre, melynek legkésőbb a jövő tavaszi közgyűlésen tárgyalás alá kell kerülni. E bizottság tagjai lettek az alispán elnöklete alatt az összes fő¬szolgabírók, továbbá: Hollaki Imre, Pogány Károly, Lázár Árpád, K. Sándor József, Bartha Lajos, Benedikti József, br. Nopcsa Elek, gr. Kuun István, Dáné Károly és Lukács József.
  Általában e gyűlés egyike volt a legcsendesebbeknek, s talán épen ezért a leghasznosabbaknak is. Vajha egyenetlenségek ezután se dúlnának közöttünk!
  Egy biz. tag.

  Kikötő és raktár Déván.
  Pesti Hírlap. 1889-09-13/252. szám. Maros-Portus község vesztesége.
  Nagy veszteség fenyegeti a Gyulafejérvárhoz csatolt Maros-Portus községet, mint lapunknak jelentik. Jó ideje ott van az erdélyi részek egyik legnagyobb dohányraktára, melyből az árudák szükségleteiket fedezik, ami tehát jelentékeny forgalmat is biztosított a kis községnek. Erre a raktárra rég fáj a foga Déva városának. Most hosszas fáradozás után meg is nyerte. Viszik tehát a raktárt Dévára még ez év folyamán. Maros-Portus legtöbb épülete üresen marad.

  Négy Szőts, négy pap.
  Ellenzék, 1890. január 3. szám.
  „Érdekes egyházi ünnepély lesz holnap Kovásznán. Ugyanis az egyházközség új papját, Szőts Gerőt e napon igtatják be papi állásába. A beiktató ünnepély annál érdekesebb fog lenni, mert az orbai járási esperes ur és a főtiszteletű püspök úr engedélye folytán a beiktatást az uj pap testvérbátyja: Szőts Sándor dévai lelkész fogja teljesíteni. A négy Szőts testvér köztudomás szerint mindenik pap s épen a beiktató testvér volt az, ki a beköszönőnek első tanítója volt.”

  Ellenzék, 1890. január 6. szám.
  Egy derék asszony halt meg tegnapelőtt Sepsiszentgyörgyön, ki valódi példánya volt a nemes asszonynak, a jó anyának, a ki derék fiákat és leányokat nevelt a Hazának. Téglás Gábor a dévai állami főreál iskola igazgatója és Téglás István a kőhalmi állami iskolák igazgatója édes anyjukat gyászolják a derék asszonyban. Haláláról az alábbi gyászjelentést adták ki:
  Idősebb Téglás Gábor és gyermekei: Gábor és neje sz. Hidvégi Netti, István, József, Lajos és Károly, valamint unokái: Gábor, Géza, Béla és Dezső a maguk és rokonaik nevében fájdalmas szívvel jelentik, hogy a jó feleség szerető édesanya és nagyanya id. Téglás Gáborné sz. Csergeő Anna munkás életének 65-ik boldog házasságának 46-ik évében t. év jan. 7-én reggel 7 órakor jobblétre szenderült. é. boldo¬goknak hűlt tetemei f. hó 8-án délután 5 órakor fognak a háznál tartandó rövid ima után az ev. ref. sírkertben örök nyugalomra helyeztetni.
Béke poraira!

  Ellenzék, 1890. január 15. szám.
  Hunyadmegyei hírek. Gróf Kuun Géza nejével együtt rendes téli tartózkodásra tegnapelőtt az adriai tengeren fekvő Lussin Piccolo szigetre utazott.
   Barcsai Kálmán alispán a múlt héten, Hátszegen járt s megvizsgálta a városi pénztárt, s annak kezelését.
  Balomiron a múlt héten rendülés volt, mely alkalommal Zuna új főhadnagy ablakait beverték. Mire a főszolgabíró csendőrökkel a községbe érkezett, a rendülés már lecsendesült.
  Piski telepen is nagy mérvben pusztít az influenza. Az iskolákat bezárták.
  Az Emke hunyadmegyei női választmánya e hó 25-én bált rendez a dévai redoutteban.

   Ellenzék, 1890. január 31. Magyar kultúra.
  Magyar kultúrát fejleszteni, vagy magyarul fejleszteni a kultúrát — ebben nagy a különbség. Magyar kultúra fejlesztése annyit jelent, mint az emberi művelődés minden ágát a magyar nemzet sajátos felfogásához, ízléséhez, szükségeihez és eszmeköréhez idomítani.
A kultúra magyarul fejlesztése pedig azt jelenti, hogy az idegen népek által létrehozott haladási vívmányokat átvesszük, lefordítjuk, magunkra erőszakoljuk. Amaz tehát nemzeti termelés; emez nemzeti majmolás.

  Kolozsvár, 1890. május 27. Alapkő-letétel.
  A dévai iparos-testület új épületének alapkő-letétele vasárnap délután szép ünnepélyességgel folyt le. A küldöttségileg meghívott főispánt a Rákóczy-indulóval és mozsárlövésekkel fogadták. Tajtsik Ferencz ipartestületi elnök üdvözölve a főispánt s a felgyűlt díszes vendégkoszorút, a dévai iparostestület fejlődésének történetét olvasta fel, köszönetét mondva első sorban Szathmáry György országgyűlési képviselőnek, ki közbenjárásával eszközölte ki a pénzügyminisztériumtól a telek megszerzését.
  Az alapkőbe teendő okmányt Peiser Lipót olvasta fel. Kalapácsütéseket tettek, az ipar fejlődésére mondott jelmondatokkal Pogány György főispán, Barcsay Kálmán alispán, Hollaki Arthur megyei főjegyző, Issekutz polgármester, a r. kath. és ev. ref. lelkészek, K. Sándor József és többen.

  Kolozsvár, 1890. november 20.
  Hunyadmegye főispánja Pogány György f. Hó 16-án Barcsay Kálmán alispán a megye képviselői és Issekutz Antal dévai polgármester kíséretében Budapestre utazott, hol a megye részéről Baross Gábor miniszternél a szurduki vasúti csatlakozás, báró Fehérváry miniszternél a dévai honvédkaszárnya ügyében küldöttségileg terjesztik be a megye kérelmét.

  Kolozsvár, 1891. július 23.
  Déva küldöttsége Szathmáry György min. tanácsosnál. Déva város közönsége Szathmáry György min. tanácsost, ki közel 10 éven átképviselte a Déva kerületet a parlamentben, Déva város kultúrai és közgazdasági fejlődése érdekében kifejtett munkássága elismeréséül díszpolgárává választotta.
  Déva küldöttsége Issekutz Antal polgármester vezetése alatt tegnapelőtt tisztelgett Szathmáry György miniszteri tanácsosnál és nyújtotta át a díszpolgárságról szóló oklevelet. Issekutz beszédében meleg hangon emlékezett meg Szathmáry érdemeiről, aki viszont biztosította a küldöttséget, hogy tehetségével a jövőben is rendelkezésére áll Dévának, melyre mindenkor szívesen gondola.

   Ellenzék. Déva, 1892. október 2.
  Hazafias és lélekemelő ünnepély folyt le ma délután városunkban. A városi „kisdedóvó"-t adta át a polgármester a maga rendeltetésének. Nagyszámú fényes közönség, élén a megye főispánjával volt jelen az ünnepélyen, melyet az áll.
  Tanítóképezde dalkara nyitott meg a hymnuszszal s zárt be egy igen szépen előadott dallal. Issekutz Antal polgármester, kinek első sorban köszönhető az óvó létrejötte, — előadta ennek történetét; e nagyon szegény város valóban nagy áldozatot hozott, hogy létesíthesse ez új intézményt. A telket egy rajta levő házzal Szathmáry Gy. volt képviselő fáradtságot nem ismerő utánjárására az állam ajándékozta a városnak.
Egyházi részről áldást mondottak az új intézményre a gör. kath. a ref. és a zsidó lelkészek. A gör. keleti, nem tudni mi okból elmaradt.
  Déva rohamos emelkedésére élénk világot vet különösen culturalis tekintetben Szőcs Sándor beszéde. Ezelőtt 50 évvel egyetlen tanító működött városunkban, tanítván összevissza mintegy 40 gyermeket egy gyarló iskolaépületben. Ma már a különböző jól berendezett iskolákban mintegy 50 tanférfiú több mint 90 növendéket tanít, s nevel hazafias szellemben a hazának. Valóban rendkívüli előhaladás. Réthi tanfelügyelő lendületes beszédben fejtegette az iskolák fontosságát, különösen, a kisded-óvást, melynek templomot emelvén, ezzel nevelési ügyünknek alapját is letesszük a mai napon. Fejtegette a nyilvános nevelés, s így a kisdedóvásnak is előnyeit a magánnevelés fölött. Csíki Rózának, a csaknem egyhangúlag megválasztott óvónőnek működéséhez a legszebb reményeket fűzzük. Mint hallottuk, már eddig is mintegy 60 kis apróságot írattak be az óvóba. Isten áldó keze legyen városunkon s ennek cultur intézményein.

   Déva és vidéke, 1893. június 25. Megyénk közgyűlése.
  A dévai vasútállomás pénztári helyiségének kibővítése iránt kérvény’ intéztetik a m. kir. államvasutak igazgatóságához.

  Déva és vidéke, 1893. szeptember 3.
  Városunk képviselőtestülete aug. 28-án Issekutz Antal polgármester elnöklete alatt közgyűlést tartott melyen a közgyűlése vallás- és közokt. minister leirata értelmében eskütételre kötelezett óvoda-bizottsági tagokat, bizalmi állásukat tekintve, az eskütétel alól fölmentette s a miniszterhez ily értelmű felterjesztés küldését határozta el.
  9 védköteles csángó-székely egyén a város illetékességébe vétetett fel s a tanács megbízatott a többi letelepült székelyeknek beiktatására is.
A köztemető ügyében egy bizottság kiküldése határoztatott, mely a helyi viszonyok tekintetbe vételével végleges indítványt terjesszen a jövő közgyűlés elé.

  Déva és vidéke, 1893. december 3.
  Jókai Mór, a ragyogó tollú, tüneményes szellemű író iránt Déva városa is sietett tisztelete adóját leróni, amennyiben 50 éves írói jubileuma alkalmára egyhangúlag Déva díszpolgárává választotta meg a város képviselőtestületének közgyűlése.

  Kolozsvár, 1894. január 12. Jakab Ödön búcsúja Dévától. (kivonat).
  Azon alkalomból, hogy Jakab Ödön dévai főreáliskolai tanár és jeles költőnk a budapesti VI. kerületi állami főreáliskolához neveztetett ki tanárrá, a dévai közönség f. Hó 9-én búcsúestélyt rendezett tiszteletére, melyen a dévai társadalom színe-java részt vett.
  A redoute termében egybegyűltek, mintegy 70-en. Ott voltak: br. Szentkereszti György főispán, Hollaki Arhur alispán, Réthi Lajos kir. tanácsos és tanfelügyelő, Andersen László pénzügyigazgató, a bíróságok tagjai, az állami főreáliskola és tanító képezde tanári kara előbbi Téglás Gábor reáliskolai igazgatóval az élén stb. Az ünnepelt költőt Issekutz Antal polgármesterből, Darbay Lajos tanárból és Bíró József főisp. titkárból álló küldöttség hívta meg a banquettere. Jakab Ödönt beléptekor lelkes éljenzés fogadta, mely alig akart szűnni.
  Felköszöntőkben nem volt hiány, mert nem kevesebb, mint 32 pohárköszöntőt mondtak. Az ünnepekre poharat ürítettek: br. Szentkereszty György főispán, Téglás Gábor reáliskolai igazgató, Szőcs Sándor ev. ref. lelkész, Réthi Lajos kir. tanácsos, László Zsigmond, Issekutz Antal polgármester, Kibédy Lajos tanár, Lázár György tiszti főügyész. Különösen kitűnt Téglás Gábor remek toasztjával.
  Jakab Ödön búcsút véve Déva város társadalmától, költői szép beszédében ecsetelte azon fájdalmas érzést, mely távozása alkalmával rajta erőt vesz, megköszönve az iránta nyilvánult figyelmet, kérte a jelenvoltakat, hogy őt emlékükben megtartsák. Szavait lelkes éljenzés követte.

  A piaci kút.
  Déva és Vidéke, 1894. május 4.
  Déva város piaczának közepén van egy vasszerkezetű alkotmánya — eleinte kútnak volt szánva, de később felmondta a szolgálatot és azóta nyugalomba vonult, — ha már kútnak nem lehet használni ez alkotmányt — legalább csináltasson belőle a tanács egy lámpatartó kandelábert, úgyis a piacztéren gyenge a világítás.
  Máshol nagy áldozatok árán közkutakat létesítenek — nálunk a mi van is, azt is betömik — pedig milyen jó voltig ebből a heverő kútból fölhasználni a vizet a városi utczák öntözésére, hogy, midőn teszik, azokat ne tegye tönkre a por az ember szemét, tüdejét — lakásába pedig a bútorokat.
  Mennyivel üdvösebb lett volna a kaszárnya építése helyett egy pár artézi kútnak a létesítése? Ha nem akart volna a katonai kincstár a maga költségén építeni kaszárnyát, vitte volna el tőlünk a katonaságot, melynek hasznát csak a mészáros, a pék s a kis korcsmáros veszi — az első hálából rossz húst mér a polgároknak, a második rossz süteményt ad, az utóbbi pedig vitriolos pálinkával űzi az emberirtás művészetét.

  Déva fejlődése
  Déva és Vidéke, 1894. május 31.
Mottó: Vidék, hol egykor ringatott reményem, lám újra látlak annyi év után. Beranger.
  Hogy ezt a mottót használom, ne ütközzék meg rajta a t. olvasó, mert nagyon rám illik ez, — Dévát és vidékét (nem a lapot értem) mely egykor szülőföldem, reményim, bánátim tanyája volt, hosszú 10 évi távollét után újra láttam azt. Tíz év alatt mennyi változás? Alig ösmertem reá; mint egy amerikai város, annyit haladt építkezésekben, intézményekben, szokásokban, annyit változott emberekben is, hogy a mostani Déva nagyon elütő a régitől, és hogyha néhány régi ismerősömmel nem találkozom, ha nem látom a romokban is oly szép dévai várat, azt kelle hinnem, hogy nem Déván vagyok.
   Legelőször az ötlött a szemembe, hogy a piacz terén a régi kápolnát lerombolták, melyet két veszekedő örmény csak azért emeltetett oda, hogy szemközt levő üzleteikből egymást ne láthassák meg soha.
  A régi városháza is, mely beillett volna faluházának is, eltűnt a föld színéről, hogy helyébe egy szörny-épületet emeljenek; az udvarba építették be azt a részt, melyet az utcza homlokzatán az emeletre kellett volna építeni, — de már abban az időben is ellenszenveztek a város primipilusai az utczára való építkezéstől, elszerették dugni azt, amit más városokban azért helyeznek az utcza felé, hogy bámulják, — és ezt a betegséget örökölték az utódok is, mert a casinó kibővítésénél is azt tervezték, hogy az udvarba építsék az épület homlokzatát, — így jártak el a leányiskola új épületével is, a midőn a leghosszabb részét egy szűk utczába szorították be.
  A dévai városháza építésénél is úgy jártak el, mint a tordaiak; az épület habár közvagyont képez is, szakértő közeggel felül nem vizsgáltatott soha, és az a sok piramidalís hiba, mely későbben az épületben constatáltatott, nem az építész rovására történt, hanem a sok igazítás költségei az adófizető polgárok zsebét támadta meg, és hogy az egész épület romba nem dőlt, annak lehet tulajdonítani, hogy mellé a szövetkezet palotáját építették föl, és ennek egyik fala a városház leomlani készülő falának támaszul szolgált.
  Egyik régi ismerősöm, ki vezetőmül szolgált, a szövetkezet palotájáról azt mesélte, hogy a város építészeti hivatala kimérte az üres telket, melyre a nagyszabású épület volt tervezendő; ezen hosszméretek után egy hírneves pesti műépítész, hálából, mert Déváról nősült meg, egy gyönyörű tervet készített s a midőn ennek alapján hozzá akartak fogni a kivitelhez, vették észre, hogy az épület terve hosszabb öt méterrel, mint az üres telek, a hova építeni kellett; — volt nagy megbotránkozás és tanácskozás; végre kisütötték, hogy legjobb lesz ha úgy tesznek vele, mint a szabó, ha bő ruhát csinál: összébb húzták a belsejét, a külső alak pedig a régi maradt.
  E palotával szemközt levő hajdani Risztó-féle szálloda is átalakult és helyébe, egy 22000 forintba került monstrum valami emeltetett, — későbben megtudtam, hogy ez a mostani alkotmány nem új épület, csak kibővíttetett; kíváncsi voltam reá, hogy mint kerülhetett ez az átalakítás ily rengeteg összegbe? E kétkedésemből ismét vezetőm segített ki; ő elmesélte, hogy egy ÚJ építész telepedett le akkoriban Dévára és hogy kedvet kapjon az itt maradásra, minden nyilvános árlejtés és pályázat nélkül, mint ez itt divatban van, átadták neki az építkezést, a dilettáns építő-bizottság méltányosnak találván költségvetését, és a midőn a szálloda kibővítése befejeztetett, az építész a jó nyereség érzetében a markába nevetett, a városi hatóság pedig szomorúságában egyebet nem tehetvén, a szálloda külső falazatát gyász-színnel vonatta be.
  Megnéztem a Redout épületét is, melynek helyén még az én időmben apró deszka-színek voltak fölállítva és most minő colossális épület díszeleg ott? Bementem a nagyterembe és meglepett a gyönyörű freskó-festészet a mennyezeten, mely minden ívezet nélkül merész vízszintes alakban húzódik el fejünk fölött; — a boltozat közepén egy nagy kerek nyílás tátong, mely nyílásnak azonban fedele is van; ennek az volna a rendeltetése, hogy a kellő ventillatiót eszközölje, de hogy valaki e lyukhoz férhessen, oda vakmerő bátorság szükségeltetik, mert a mennyezet csak vékony deszkákból összeállított szerkezet lévén, félni lehet, hogy a legkisebb teher alatt is leszakad.
  A karzat oly ügyesen van szerkesztve és páratlan az építészet terén, hogy Duka Achilles, ki az egész épületet tervezte, itt léte alatt mindig gyönyörűségét találta benne; ez a karzat a zenekar számára volt tervezve, de olyan törpe, hogy a brúgót fölállítani
nem lehet, ennél fogva a zenészek mindig a teremben muzsikálnak, a közönség pedig a karzatra megy tánczolni. Ez a Redout terme arról is nevezetes, hogy több rajta az ajtó, mint az ablak és ez a körülmény bálok alkalmával czélszerűnek bizonyult be, mert oly léghuzam fejlődött ki, hogy a fölhevült tánczosnőknek nincs szüksége legyezőre, a tüzesvérű fiatal embereknek nem kell spritzer, a léghuzam lehűti őket tökéletesen.
Az épület két oldalán dísztérnek üres helyet hagytak fönn, de amint megtudtam, nem ez volt a czél, hanem hogy a szomszéd házon levő ablakot ne kellessen eltávolítani; most a bérlő e dísztérnek tervezett hely egyik részét disznó-, liba-hízlaló helyül használja föl, míg a másik részében olyan menedékhelyet létesítettek, minők a vasúti állomásokon mindenütt láthatók, hova föl van írva: „nőknek, uraknak.“
  Nagyon meglepett az új honvéd-laktanya épület; milyen műízlés ömlik el az egész épületen; a laikus emberek, kik nem értenek a műépítészeti stylhez, okvetlenül granáriumnak képzelik; ilyen laikus emberektől hallottam azon kérdést megkoczkáztatni, hogy a kaszárnyaépület közepére mért nem terveztek egy díszes bejáró kaput? — most a két végén van bejáró hely, — talán kiszámításból tervezték így, hogy éjjelenként a kiszökhetés a kaszárnyából megkönnyíttessék.
  A mint hallottam, hogy a kaszárnya építése 75 ezer forintra volt előirányozva, csak annyi költség erejéig volt hajlandó a képviselet az építésbe belemenni — és most a mint tudom, a kaszárnya-építkezés költsége eddig majd 100,000 forintot meghalad, úgy hogy a megye által ajánlott összegen felül a katona-kincstár által adott bért is be- számítva, évenként a városnak pótolni kell a törlesztést ezer forinttal; dehát honnan állhatott elő ez a nagymérvű túlköltekezés? Vezetőm erről is felvilágosított, az a terület, melyen a laktanyát fölépítették, nagy részében vízforrásos helyek vannak, melyet a talaj csekély fúrásánál észre nem vettek, csak midőn az alapásást megejtették, akkor jöttek rá, hogy egyszerű alapfalazás nem elegendő, hanem cövekalépítményt kell foganatosítani, ez is a költségvetés keretén kívül nagy összegbe került; — vajon nem lehetett volna-e laktanya homlokzata irányát vagy 5 méterrel az utcza felé irányítani és a szomszéd kertekből kevés összeggel az utczából elvett területet kiegészíteni? Hát nem volt alkalmatosabb hely Déván a kaszárnya fölépíthetésére? Vagy talán a kiküldött vegyes bizottságnak az volt föladata, hogy a régi polgári lövölde helyét bizonyos érdekszempontokból megvétessék a várossal?
  Akár mint történt, de oly mulasztás, felületesség követtetett el, melyet helyre hozni többé nem lehet; a város közönsége nyögni fog a teher alatt és azok, akik e költséghez nem járulnak, még rossz néven veszik, ha a megejtett sérelem következtében a túlságos rovatait fizető polgárok följajdulnak.

  A föld gömbölyű.
  Déva és Vidéke, 1894. június 21.
Hogy a föld gömbölyű, leginkább tapasztalhatni Déván, a falon függő órákon, alig találtam egyet is, hogy ne ferdén álljon; ha kérdeztem az okát, azt felelték, hogy ha egyenesen függesztik fel, nem jár pontosan; de hát mire való az órás?... hisz éppen az függeszti ilyen ferdény alakban — ebből áll az óra pontos igazítása.

  Azért született a Piski, hogy ne legyen Déván drága a tojás.
  Déva és Vidéke, 1894. június 28. Egy vonatrendező pályaudvar kérdése.
Ezelőtt 25 évekkel, a midőn még Déva, egy nagy községhez hasonló kis fészek volt, egy vasúttársaság kiküldötte mérnökeit, hogy egy építendő vaspálya irányát (trassirozzák) nyomjelezzék, és ennek alapján nemsokára föl is épült az a pálya, melyet akkor még első erdélyi vaspályának neveztek, most pedig mint M. Államvaspálya néven ösmeretes.
  E pálya tervezése alkalmával fölhivatott az akkori városi tanács, fölszólíttattak a birtokosok, hogy némi áldozattal járuljanak hozzá hogy egy nagy rendező pályaudvar, itt Déva városa közvetlen szomszédságában létesíthető legyen, áldozatul csak azt kívánták, hogy a kir. kincstár tulajdonát képező területből, melyet akkori időben br. Nopcsa haszonbérelt, egy 15 vagy 20 holdnyi terület átengedtessék, nem ingyen, hanem a rendelt kisajátítási árban; a jószág kezelésével megbízott gondnok, valami Macskásy nevű úri ember, féltve a bérlő érdekeit, mindent elkövetett, nehogy a kincstár, mint tulajdonos, a vasúttársaság kérésének helyt adjon, egy másik tanácsadója a bérlőnek azzal állt elő, hogyha ide Déva közelébe építenék löl a nagy rendező pályaudvart, a regale jövedelem csonkulna meg, mert hisz, a vaspályatársaság a karakókban saját italát fogja árusíttatni; az akkori bölcs városi tanács pedig úgy okoskodott, hogy ha itt Déva közelében épülnek föl a fűtő és gépházak, ha az a tömérdek munkás itt Déván fog megtelepedni, nagyon meg fog drágulni a tojás, és ilyen kicsinyeskedések miatt megtagadták a vaspályatársaság kérelmét, ki is kénytelen volt a szomszéd Piski község területén fölépíteni, mostan az ország legszebb, legvirágzóbb vaspálya telepet,

  Déva és Vidéke, 1894. augusztus 30.
  Városi közgyűlés volt Déván f. hó 28-án, első tárgy volt a régi sörház telke megvétele végett beadott indítvány tárgyalása; a kir. kincstár ugyanis hajlandó a városnak átengedni 2620 frtért azt a telket, melynek árát egy alkalommal az árlejtési pályázatban 1560 frt kikiáltási ár mellett hirdetett. Ezen az első pályázaton meg abban az árba sem akadt vevő, már a második pályázaton akadt egy dévai polgár, ki 1200 frt. vételart fölajánlott és tán mégis kapja; hanem egy örült ajánlat adatván be, mely 2620 frtot ígért a telekért, de a midőn a szerződés aláírására került volna a sor, az ajánlattevő elpárolgott, bent hagyván letett biztosítéki összegét; ezt vette most irányadónak a kir. kincstár az eladási ár tekintetében, de a városnak is van annyi vágott dohánya, hogy ilyen bolond vásárt nem csinál. A közgyűlés megbízta a polgármestert, hogy a kincstári megbízottal tegye magát érintkezésbe és legfölebb 1500 frtért a telekvásárlást eszközölje, e telekre szüksége van ugyan a városnak, miután disznótere nincs, de mind a mellett túlságos magas árt nem fizethetünk; legrosszabb esetben a jelenlegi vásártéren e czélra fogunk kijelölni helyet; igaz, hogy kissé távol van, de a kinek szüksége van disznóra, oda is elfárad. Második tárgynak a baromvásártér korlátfákkal való elkerítése került szőnyegre, a városi tanács nyílt pályázatot hirdetett; egy pályázó jelentkezvén, de ezt a közgyűlés tárgyalás alá se vette, miután nem azon faméretek szerint volt az ajánlat téve, melyek a pályázatba hirdetve lettek; az egyedüli ajánlat tevő sajátságos módon adta be föltételeit, ő akar szabni föltételeketa helyett, hogy ő tartaná magát azokhoz; ő határozza meg az oszlopok méreteit, melyek mind meghaladják nagyságra a pályázatba meghatározott méreteket és e nagyobb méretű fák áregységét oly magas árba szabja meg, hogy azokat elfogadni nem lehet, alkalmasint az általa előirt méretű fák nála készletben vannak s így akart túladni rajtuk. A közgyűlés utasította a városi tanácsot, hogy újabb árlejtést hirdessen, égető szükség úgy sincs e munkálatra, pár évig még elvárhatunk.
  Nyikora és társai által követelt Düllő-út kisajátítása vétetett föl, már ez ügyben a tanács véleményét a közgyűlés magáévá tette, mely szerint a tagosítás alkalmával kijelölt utat a föntartandó utak sorába fölvenni nem hajlandó; a kérdéses birtokhoz ki volt adva az út, a birtokosok annak föntartását, gondozását elhanyagolták; a város nem kötelezhető, hogy mindig újabb utakról gondoskodjék, annál is inkább nem teheti ez esetben, mert a midőn Nyikora és társai megvették a kérdéses birtokot, melyhez most utat kívánnak akkor sem volt út; látták, tudták ezt jól, e nehézséggel le kellett volna számolniok
   Végezetül a Bethlen utca sarkán lévő korcsmaépület bérlőjének kérelme tárgyaltatott, ki azt követeli, hogy a város, a jelenlegi rozzant csárda helyére egy díszesebb épületet emeljen, vagy őt mentse föl bérleti szerződése alól. E bérleti szerződésbe nincs kötelezve a város, hogy e hírhedt csárda helyén egy modern korcsmát építsen; a jelen alakjában szép ez, és ha felépítenők, csökkenne annak jövedelme, és az a közönség, a ki oda mulatni megy, nem is találná magát jól tisztességes helyiségben. A közgyűlés utasította a városi tanácsot, hogy a legszükségesebb javításokról intézkedjék, de új épület létesítéséhez jelenleg nincs pénz, nincs akarat.
  Szentirmay Alajos képviseleti tag, interpellálta a tanácsot, hogy a múlt közgyűlésen elrendelt vizes hordók még mindez ideig nem kiszültek el; továbbá, hogy a város udvarán lévő fészer, mely alatt a tűzoltószerek vannak elhelyezve, olyan állapotban van, hogy összedőléstől lehet tartani; indítványozza, hogy a tűzoltószerek elhelyezése végett a város egy alkalmas helyen, egy kevés költségbe kerülő fedett szint emeltessen, és en¬nek költségei a tűzoltók részére megszavazott átalányból fedeztessék.

   Déva és Vidéke, 1894. október 4. Bérkocsi szemle,
  A városháza előtt f. hó 29-én össze sorakoztak a dévai szebbnél szebb fiakkerek, mindenik szépen ki volt csinosítva, még a lovak is megkefélve; a rendőrkapitány tartott felettük szemlét azon czélból, hogy az igényeknek meg nem felelőket kiselejtezze, de úgy látszik mindnyájan keresztül estek a vizsgán, egy sem bukott meg; de nagyon is nehéz különbséget tenni köztük, annyi különböző szinü és szoknyának való szövettel behúzott ülésű kocsikat láthattunk, hogy eszünkbe juttatta azt a boldog korszakot, amidőn még Turntaxis volt a posta mester, és annyi menageria tápláléknak való lovakban volt szerencsénk gyönyörködhetni, hogy ilyen példányokat csak Gyulafehérvártt lehet találni, hol a bérkocsi mellé még egy harmadik ló is oda van kötve, hogy a hámból való kidűlés esetén mindjárt kéznél legyen.

  Magyar Polgár, 1894. október 16.
  Hunyadvármegye törvényhatósági bizottsága e hó 15-én közgyűlést tartott, melyen a Mara László lemondásával üresedésbe jött hátszegi főszolgabírói állásra nagy szótöbbséggel Pietsch Sándor megyei aljegyző, a másodaljegyzői állásra Csulay Lajos dévai szolgabíró és ennek helyébe Török Béla közig, gyakornok választatott meg. A közgyűlés elhatározta, hogy Algyógy és Gyalmár között állandó hidat épít. Nagy vita támadt a tervbe vett nagyhalmágy-brádi helyi érdekű vasútvonal kiépítésére adandó segélynek kérdésénél. A közgyűlés óhajtja a vasútvonal kiépítését, de egy magántársulatnak nem ad segélyt, hanem ha Déváig kiépíti a vasutat, akkor megfelelő törzsrészvényeket fog vásárolni. A közgyűlést ma folytatják.

  Magyar Polgár, 1895. január 2. Kitüntetett dévaiak.
  Hunyadvármegye törvényhatósági bizottság a múlt hó 29-én tartotta téli közgyűlését, br. Szentkereszty György főispán elnöklete alatt. A bizottsági tagok, a zord idő daczára, szép számban jelentek meg. A közgyűlés kiemelkedő momentumát képezte br. Szentkereszty főispán elnöki megnyitója, midőn a közgyűlésnek bejelentette Dobay Károly dévai birtokos és ügyvédnek a királyi tanácsosi cím, Danila György Vajda-Hunyad város polgármesterének a Ferencz József-rend lovagkeresztjének és Mauska József nyug. vármegyei kiadónak a koronás arany érdemkeresztnek legkegyelmesebben történt adományozását. A főispán a közgyűlés színe előtt úgy Danila György polgármester, mint Mauska József kiadónak mellére tűzte az érdemkereszteket. A közgyűlésen jelen voltak mindhárom kitüntetett férfiút lelkesen megéljenezte, úgyszintén a főispánt is beszédje be végeztével. Mindhárman megköszönték a főispánnak a kitüntetések kieszközölését.
  Nevezetes tárgy volt Pogány Károly orsz. képviselőnek, mint a hátszeg-karánsebesi h. é. vasút előmunkálati engedélyezésének e vasút kiépítésére segély iránti kérése. A közgyűlés az 1897—1898-ik évi költségvetések terhére 200.000 frt segélyt szavazott meg.
  A közigazgatási bizottság kilépő tagjai ismét megválasztottak. A közgyűlés csak d. u. ½ 5 órakor ért véget.
  Hunyad vármegye bálja.
  Hunyadvármegye tv. hatósági bizottságának több tagja az idén is elhatározta, hogy a farsang folya¬mán vármegye bált rendez. A rendező-bizottság élén Hollaki Arthur alispán, mint elnök áll. Főrendezőül Csu1ay Lajos vármegyei aljegyzőt választották. A bál napját január hó 19-ére tűzték ki. A rendezést egy 8 tagból álló szűkebb körű és fiatal nőtlen emberekből álló bizottság fogja teljesíteni. Bálanyákul báró Szentkereszty Györgyné szül. gr. Kornis Clementine úrasszonyt kérik fel. A bálon Banda Marczi budapesti első rendű népzenekara fog játszani.

   Magyar Polgár, 1895. február 9. E. K. E. bál Déván.
  Az „Erdélyrészi Kárpát-Egyesület“ hunyadvármegyei osztálya f. hó 6-án a dévai redoute nagytermében, báró Jósika Lajos és báró Jósika Lajosné szül. gróf Esterházy Ágnes védnöksége alatt, saját pénztára javára bált rendezett, mely habár nem volt nagyon látogatott, jól sikerült¬nek mondható. Részint egy közelebbről előfordult gyászeset, részint az idő zordonsága visszatartott több családot, úgy Déván, mint a vidéken a bálban való megjelenhetéstől.
  A bálanya, br. Jósika Lajosné, rendkívül elegáns toiletteben, fél tíz órakor lépett Hollaki Arthur alispán karján a terembe s a Rákóczi-induló hangjai között foglalta el a külön fenntartott emelvényen helyét, hol a rendezőség Csulay Lajos megyei aljegyzővel, mint főrendezővel az élén egy gyönyörű virágcsokorral kedveskedett a bájos grófnőnek, kinek már megjelenése is lelkes hangulatot keltett a bálban. A terem ízlésesen volt díszítve és azt az oldalvást levő kereveteken helyet foglaló szép asszonyok és leányok valóságos édenkertté varázsolták. Hollaki Arthur alispán a bálanyával kezdte meg a csárdást, mely után a tour-táncok kezdődtek és folytak reggel 6 óráig. A négyeseket 38—40 pár táncolta, me¬lyeket Finna János megyei aljegyző rendezett nagyon ügyesen. Feltűnést keltett br. Nopcsa Elekné rendkívül fényes toalettje. A bálon br. Jósika Lajos védnökön kívül megjelentek még br. Szentkereszty György főispán, br. Bornemisza Tivadar, Hollaki Arthur alispán, Dobay Károly kir. Tanácsos és számos más notabilitás.
  A jelen volt hölgyek névsorát a következőkben adom: Asszonyok: br. Jósika Lajosné, lady patronesse, Balogh Gyuláné, Barcsay Lajosné, Bíró Józsefné, Bricz Lászlóné, Csonka Lajosné, C. G. Damfardné, Dobay Károlyné, dr. Farkas Béláné, Hollaki Arthurné, Keéz Józsefné, dr. Korber Endréné, Mallász Edéné, özv. Mára Györgyné, Naláczy Gézáné, br. Nopcsa Elekné, Peiser Lipótné, Rigó Gyuláné, dr. Sólyom-Fekete Ferenczné, Schuller Albertné, Stammer Gusztávné, br. Szentkereszty Györgyé, Terbecs Bertalanné, özv. Tornya Sándorné; leányok: Bar¬csay Róza és Margit, Buda Hortensa, Csonka Teréz, Dobay Erzsi és Amália, Damfard Beat¬rix, Kassay-nővérek, Kapcza Ilona, Mangezius Hermin, Mallász Adél, Mara Margit és Tini, Rigó Lili, Sólyom-Fekete Margit, Schulz Szerafin, Schuller Hermin, br. Szentkereszty Emma és Anna, gr. Teleki Leonie, Tornya Klára, Zöld Olga. Miként halljuk, a bál anyagilag is meglehetős jövedelmet juttat az E. K. E-nek.

  Magyar Polgár, 1895. február 19. Hóra-Klozka ünnep.
  Száztíz évvel ezelőtt a zarándi havasok között s Erdély némely részén oláh csordák mészárolták le Hóra, Kloska és Krizsán vezetése alatt a védtelen magyar népet, nem kegyelmezve még a tehetetlen aggoknak és csecsemőknek sem, de gyáván megfutva az üldözésükre nagy későn kiküldött katonaság és felkelt nemesség sorai elől. A felkelés értelmi szerzője valami „Salis” nevű elcsapott granicsár-tiszt még idejekorán megugrott, cserben hagyva a félrevezetett népet és azok vezetőit, a kik közül Hórát és Kloskát kerékbe törték, míg ellenben Krizsán börtönében bocskorszijjára kötötte fel magát.
  Mivel József császár a kínvallatást nem engedte meg, a kolomposok nem árulták el, kinek a szavára akarták a nemzetiségi kérdést akként megoldani, bogy minden magyart kiirtsanak, csak a vérpadon akart Hóra vallani, de a hóhér a súlyos kerékkel beleszoritotta a szót. A humánus császár ezután pörbe fogatta a nemességet, hogy mért mert felkelni s az elfogótt többi oláhnak is megkegyelmezett s Páncsova táján telepítette le őket. A bukaresti diákság e hó 27-én a nemzeti vértanoknak, már mint Hóra-Kloskának a rablóknak halála évfordulóját meg fogja ünnepelni.

  Magyar Polgár, 1895. február 18. Egy színtársulat nyomorban.
  Szomorú dologról értesít dévai levelezőnk: A Károlyi színtársulatának több női tagja, köztük magának az igazgatónak neje 4 gyermekkel Déván rekedt s már több hete nyomorognak. Míg volt mit eladni, abból tengették élőtöket, most már egy fillér nélkül állanak éhezve, fázva, némelyik betegen. Az odavaló lap a szerencsétlenek részére gyűjtést indított.

  Magyar Polgár, 1895. április 1. Eltűnt tisztviselő.
  Nagy izgalmat támasztott egész Déván, hogy Balázs Lőrincz városi bíró egy hét óta eltűnt. Nevezett a 70-es években képezdei tanár volt, egy évig az igazgatói teendőkben is helyettesítve. A képezdei pénztárban felmerült hiányok miatt kétévi fogságot állott ki. Kiszabadulása után is a megyében maradt, részint, mint nevelő, részint, mint kisegítő alkalmazott a kir. ügyészségnél. Iskolákat végzett, kiváló értelmű és munkásságú ember volt s Déva képviselete közhivatalnoki állásra emelte ismét. Ott is kitűnő leg töltötte be helyét. Élet folyását, a megelőző alkalommal legalább, a kártyaszenvedély zökkentette ki rendes menetéből.

  Magyar Polgár, 1895. június 14.
  Gr. Kun Kocsárd hamvainak exhumácziójáról és Algyógyon a néhai gróf által megjelölt sziklasírba történt elhelyezéséről lapunk már megemlékezett. Azonban csak az Emke képviselőit nevezte meg tudósítónk. Miként dévai levelezőnk utólagosan értesít, Hunyadvármegye a temetésen szépen képviseltette magát és a koporsóra ezúttal is gyönyörű élővirág-koszorút helyezett. A fejedelmi alapító hamvait f. hó 8-án este szállították át Szászvárosról Algyógyra és 9-én d. e. ½ 10 órakor helyezték el végleges, örök nyugalmára. A temetési szertartás az algyógyi sziklasír előtt folyt, le, amely a szászvárosi dalárda nagyon szép gyászénekével vette kezdetét. A dalárdát Makkai szászvárosi ev. ref. tanár vezényelte derekasan. Majd Jakab Mózes algyógyi evang. református lelkész tartott megható és rendkívül sikerült búcsúztató beszédet, mely a jelen voltakra nagy hatást gyakorolt. A szászvárosi dalárda meg egy szép dalt adott elő és ezzel vége volt a gyászszertartásnak. A szomorú actusnal jelen voltak gr. Kuun Gézán és gr. Kun Istvánon kívül: Br. Szentkereszty György főispán, br. Jósika Lajos, Barcsay Kálmán orsz. képviselő, Hollaki Arthur alispán, Kapcza Gyula főjegyző, Bíró József főispáni titkár, Beke Károly algyógyi és Fodor Gyula szászvárosi járási főszolgabírók, K. Sándor Lajos, K. Sándor József, Kun Róbert dévai főreáliskolai tanár és a „Hunyad“ szerkesztője, László Zsigmond, Dósa Dénes, Deák Gerő, Tokaji Aladár és Makkai szászvárosi ev. ref. tanárok, Michel Béla szászvárosi rendőrkapitány. Misinski Vilmos algyógyi szolgabíró, Berivoy János birtokos és még számosan. A fenti névsorból tehát kitűnik, hogy Hunyadvármegye közönsége méltóan és a nagy hazafi iránt viselt kegyelettel volt képviselve.

  Magyar Polgár, 1895. július 8. Román izgatás a magyar fürdők ellen.
  Turn-Szeverinben Tintorescu, ottani kulturliga fiókjának elnöke a turn-szeverini Dreptatea-ban felhívást tett közzé honfitársához, arra kérvén őket, hogy ne látogassák a barbár magyarok fürdőit, hol állandóan ki vannak téve a magyar inzultosoknak. Ne gazdagítsák keresményükkel azt a fajt, mely mint esküdt ellensége a románságnak zsarnoki módon nyomja el a kormánya alatt élő román testvéreket. Van Romániában is elég jó fürdő, keressék fel azokat.

  Magyar Lloyd, 1896. február. 9. Déva. Iskola átalakítás.
  A dévai állami fiúiskola 4557 frt költséggel átalakítandó lévén, ezen munkálatok biztosítása végett február hó 15-én de. 11 órakor az államépítészeti hivatalban versenytárgyalás lesz. Bánatpénz 5 százalék.

  Magyar Polgár, 1896. május 13. Az E. M. K. E. választmányi gyűlése. Kolozsvár, május 12. (kivonat)
  Jelen vannak: Bethlen Gábor gr. elnök, Sándor József t. alelnök-főtitkár, Merza Lajos főpénztáros, Fekete Nagy Béla jegyző, Szoknia Ákos ellenőr, Deáky Albert, br. Feilitzsch Arthur, gr. Kornis Viktor, Mihály József, Pá1 István és Pál József alapító és választmányi tagok…
…Felolvasták ezután a dévai kir. járásbíróság értesítését, mely szerint f. év március hó 26-án Cserna-Keresztúron elhunyt birtokos Furka Ferencz mintegy 30,000 frt értékű birtokát végrendeletileg az egyesületre hagyományozta. Az igazgató választmány meghatottan értesülvén e nagy alapítványról, megbízta K. Sándor József dévai közjegyzőt ez ügyben a képviselettel, fenntartván magának az egyesület, hogy kegyeletes részvétéről és megemlékezéséről akkor gondoskodjék, midőn a végrendelet adatai birtokában lesznek és a directorial ennek alapján a méltó megörökítés iránt javaslatot tehet.

  Magyar Polgár, 1896. július 9. A Vaskapu megnyitása.
A Vaskapu ünnep megnyitására nagyban folynak az előkészületek. A király és kísérete a Ferencz József hajón teszi meg az utat Orsovától a Vaskapuig s onnan föl a Grebenig. A király hajóját az ó-budai hajógyárban átalakítják, és fejedelmi pompával rendezik be.
  Új és díszes külsőt kap a Maros személyszállító hajó, mely a király hajóját fogja követni s amelyen szintén vendégek lesznek. Ezenkívül több hajó vesz részt az aldunai sétahajózásban, közte egy pár román és szerb gőzös. A hajókat a legkipróbáltabb hajósok és kalauzok fogják kormányozni.

  Magyar Lloyd, 1896. augusztus 30. Fuvarozási vállalat.
  A dévai vaspályától az ottani dohányáruda raktárhoz és vissza az 1897—99. években eszközlendő dohánygyártmányok fuvarozására és raktározására versenytárgyalás van hirdetve. A fuvarozandó gyártmányok évenként 600,000—700,000 kilogrammot tesznek ki s az eddigi vállalkozó a fuvarozást kilogrammonként 10 krért teljesítette. A 200 frt bánatpénzzel ellátott írásbeli ajánlatokat, melyeknek borítéka „28,557—896. p. n. igazg. számhoz. Ajánlat dohányszállítás elvállalása ügyében” külfelirattal látandó el, szeptember 15-ig d. e. 9 óráig a dévai m. kir. pénzügyigazgatósághoz adandók be, ahol egyszersmind a közelebbi adatok is megtekinthetők.

  Pesti Hírlap. 1897-06-25/174. szám. Bérbeadó vendéglő.
  Déván az állomás átellenében egy 30 év óta fenálló jó keresetnek örvendő vendéglő tánchelyiséggel, tekepályával, nagy sétakerttel, teljes berendezéssel, túlhalmozottság miatt, szabadkézbe július 1-től 5 évre bérbeadó. Értekezhetni Goldstein Lázárnál Déván.

  Magyar Polgár, 1897. augusztus 7. Nopcsa, most már Elek, párbajra hívja a bolgár miniszterelnököt. Br. Nopcsa és Stoilov. 
  Br. Nopcsa Elek, a Nemzeti Színház és operaház intendánsa, provokálta Stoilov bolgár miniszterelnököt azon szavaiért, amelyeket Stoilov a „Berliner Lokalenzeiger“ egy tudósítója előtt róla mondott. A bolgár miniszterelnök tudvalevőleg az őt megintervievoló újságíró előtt kirohanást intézett az osztrák-magyar monarchia ellen, azon a címen, hogy monarchiánk a Boicsev-perből állítólag politikai dolgot akart csinálni. Stoilov azt állította, hogy monarchiánk a bolgár udvart bele akarta keverni a perbe Ehhez azt a megjegyzést fűzte, hogy azért, mivel Nopcsa bárót a parlamentben alkalomcsinálónak aposztrofálták, ő nem tartja az egész magyar mágnási kart korrumpáltnak. Nopcsa báró e kifejezéseket tartotta magára nézve sértőknek és ezért kért elégtételt Stoilovtól.

  Magyar Polgár, 1897. augusztus 9. Elfogott betörő.
  Jó fogást csinált a dévai rendőrkapitány folyó hó 3-án, midőn Griloviczer Ferencz személyében egy országosan körözött betörőt fogott el. A jeles úr egész hivatásszerűleg űzte a lopást és a vagyonszerzésnek ehhez hasonló nemeit. Legutóbb a fővárosban saját nagynénjét lopta meg. Déván, a környéken is, de az ország legkülönbözőbb részeiben is igen sok rossz fát tett a tűzre. Állítólag egész családja ugyancsak a betörői pályán működik; az ő elfogására pedig, hír szerint, 200 frt jutalom volt kitűzve. — Most egyelőre munkaszünetet kénytelen tartani a dévai rendőrség fogdájában.

  Magyar Polgár, 1897. augusztus 16. Stoilov mosakodása. Ruszcsuk, aug. 16.
  Stoilov urat, Bulgária miniszterelnökét, monarchiánk diplomáciai akciója újabb nyilatkozatra indította. A szenzációs interwiv-kat kedvelő miniszterelnök ismét egy újságíró előtt nyilatkozik és mosakodni próbál, igen gyenge cáfolatát adva a Lokalenzeiger nagy port felvert közleményének.
  Nyilatkozatában a következőket mondja a Lokalenzeiger helytelenül közölte az ő nyilatkozatait. Ő csak monarchiánk történetéből említett fel egyes eseteket, de azokból általános ítéleteket koholni — mint azt a lap tette — nem szabad. Rudolf trónörökös haláláért a monarchia népeit és a parla¬mentben megvádolt nemes emberekért (Nopcsa báró nevét nem említette) az arisztokráciát elítélni nem lehet. Ausztria-Magyarországnak semmi oka sincs konfliktust provokálni. A monarchia anyagilag megbánhatja duzzogását abban a kárban, amit kiviteli kereskedelme szenvedhet. Királyunkat ő (Stoilov) mindig rendkívül tisztelte és a magyar nemzetet nagy alkotmányosságáért bámulta. Sérteni egyáltalán semmi szándéka nem volt.

  Magyar Polgár, 1897. október 4. A hunyadmegyei történeti és ré¬gészeti társulat közgyűlése. Déva, okt. 3. (kivonat)
  Az élénk tevékenységű hunyadmegyei történet-régészeti társulat csütörtökön, szept. 30-án d. e. A vármegyeház dísztermében tartott idei, immár 18-ik évi közgyűlése, melyről már röviden megemlékeztünk, a szokottnál is szebb és ünnepélyesebb volt. A közgyűlés ünnepélyességét emelte az is, hogy azt a bérma-útján itt tartózkodott Majláth Gusztáv gr. erdélyi püspök is megtisztelte megjelenésével…
  …A megnyitó beszéd elhangzása után, Hollaki Arthur alispán lelkes szavakban tett indítványára a püspök közfelkiáltással a társulat tiszteletbeli tagjává választatott. Majd Pogány György ny. főispán ajánlá dr. Wlassics Gyula közoktatásügyi minisztert és dr. Zsilinszky Mihály államtitkárt, mint kiváló történetírót, akiket tiszteleti taggá választásukról táviratban értesített, a közgyűlés. Hasonlóan megválasztották még a jelenlevő dr. Keller Ottó prágai és dr. Moldován Gergely kolozsvári egyetemi tanárt, kinek tudományos érdemeit dr. Sólyom-Fekete Ferencz emelte ki.
  Majláth püspök az őt ért kitüntető szíves figyelemért hálás köszönetét nyilvánítva, nem azért fogadja el a kitüntetést - úgymond - mintha méltó helyet foglalhatna el azok közt, a kik oly kiváló érdemeket szereztek a történeti kutatás terén, hanem azért, mert mindenikünknek, akinek tehetségében és módjában áll, a tudományok művelésével a társadalomnak és hazának használni, legszentebb kötelessége. Ezért kötelességet mulasztana, ha az ellenkezőt tenné. Egy másik ok, a miért társulatunk iránt rokonszenvvel viseltetik az, hogy: jóllehet a társulat túlnyomóan római emlékekkel foglalkozik, de sok a magyar emlék is a megyében, melyek, ha mindjárt a legcsekélyebb kő is, eszébe juttatják azokat a férfia¬kat, a kik eszükkel és vérükkel szolgálták a hazát.
  Kidomborodik ezekből az ő jellemek és buzgalmuk, amelyen mi épülhetünk. Mint egyházának papja nem is fél a történeti kutatás eredményétől, sőt inkább buzdít arra, mert hiszen a katholikus egyház ott volt nemzetünk bölcsőjénél, szenvedéseinél, dicsőségénél és mindenütt meg¬ tette kötelességét, ahol csak kellett. Hogy tettel is megmutassa lelkesedését társulatunk iránt, kijelenti, hogy az alapító tagok sorába lép. Aztán bocsánatot kér, hogy nem lehet a közgyűlésen tovább is jelen, de nem az érdeklődés hiánya, hanem sürgős hivatalos kötelességek kényszerítik az idő előtti búcsúvételre. Még egyszer megköszönve elnök és a társulat előzékenységét, a megjelentek lelkes éljenzése között kíséretével eltávozott, hogy Vajda-Hunyadra utazzék.
  A püspök lelkes szavai határtalan lelkesedést keltettek és jó benyomást tettek mindenkire.

  Magyar Polgár, 1898. január 15. Szathmáry György. (kivonat)
  A magyar nemzeti közművelődés ügyét és a hazai zsurnalisztikát nagy veszteség érte. Szathmáry György vallás- és közoktatásügyi miniszteri tanácsos, a népoktatási ügyek osztályának vezetője tegnap reggel hosszas szenvedés után, 53 éves korában meghalt…
  …Korán lezárult munkás életének rajza a következő:
  Szathmáry György, született Maros-Illyén (Hunyad) 1845-ben. Középiskoláit a gyulafehérvári és kolozsvári róm. kat. főgimnáziumokban, jogi tanulmányait a kolozsvári és budapesti egyetemeken végezte. Utóbbi helyen később középiskolai tanári vizsgát is tett. Már növendékkorát erős nemzeti inspirációk közt töltötte el. Tíz esztendeig munkatársa volt a Hon-nak, Erődy Béla dr-ral, Hindy Árpáddal, Bartók Lajossal, Mudrony Pállal stb. együtt.
  Sokat tett a Hunyad vármegyei magyarság érdekében. Az ő hírlapi kezdeményezése indítá meg az akciót, s mint 1881. óta képviselő s 1890-től miniszteri tanácsos a megye minden jelentékenyebb pontjára állami iskolát eszközölt ki s Déván az állami főreáliskola és állami tanítóképző-intézet mellett különösen a felső leányiskola létesítésén fáradozott, mely utóbbit miniszteri tanácsosi minőségében polgári iskolává fejlesztette. Képviselősége általában sok irányban vált emlékezetessé. Déván, s vidékén, s Déva mellett Piski is az ő fáradozásának köszönheti a kereskedelmi miniszter által emeltetett mintaszerű óvodáját és még díszesebb iskolaépületét. Választókerületében közintézményt, iskolát nem is kezdeményeztek az ő hozzájárulása nélkül.
  A parlamentben sem igen akadt oly lelkes szószólója az iskolaügynek, mint ő vala. Eredményes működésének karakteriatikumát az elemi iskolai oktatásnak magyar szellemben való reorganizálása képezi. Hazafiasságát jellemzi az is, hogy az erdélyi magyarság eloláhosodásának veszedelmére erélyes hangon hívta fel a figyelmet s ő maga is nagy buzgalommal törekedett arra, hogy e baj a népoktatás helyes vezetésével megakadályoztassék. Tudományos és irodalmi működéseinek elismeréséül az Akadémia is tagjai közé választotta. Társadalmi téren is kiváló szerepet játszott s arany-tiszta jelleme, szeretetreméltó modora és humanizmusa előkelő helyet biztosított neki ott. A megboldogultat neje és öt gyermeke siratja. Temetése vasárnap délután 3 órakor lesz. Szathmáry György elhunyta Kolozsvárt is általános részvétet keltett.

  Magyar Újság, 1898. január 23. (kivonat.)
  Kezdte a sort Peresei Dezső belügyminiszter, akihez annak idején Buzáth Ferencz néppárti honatya intézett egy sós panaszokkal és borsos kifakadásokkal fűszerezett interpellácziót, hogy mért nem fogadták Déván diadalkapuval, fehérruhás leánykákkal és hivatalos tisztelgéssel Majláth Gusztáv püspököt.
  A válasz alapos volt és a néppárt aligha fogja ezt a levelet az ő diadalainak amúgy is szerény koszorújába fűzni.
  — Igaza van a képviselő úrnak, — mondotta a miniszter — a püspök fogadására alakult százas bizottság, élén báró Szentkereszty főispánnal, mindent megtett a fogadás minél fényesebbé tételére. Időközben azonban a püspök úr egy körlevelet bocsátott ki, amelynek a hangja olyan megütközést és visszatetszést keltett éppen a katolikus polgárság körében, hogy a fogadtatás harmonikus volta igen nagy mértékben veszélyeztetve lévén, maga a százasbizottság határozta el, hogy a hivatalos fogadás ünnepies rendezéséről lemond.
  — Azt is felpanaszolta az interpelláló képviselő úr, hogy a város polgármestere lebontatta azt a diadalkaput, amelyet a püspök fogadására emeltetett. Információinak hitelessége dolgában a képviselő úr ezúttal is hű maradt magához. Igaz, hogy diadalkaput építettek, igaz, hogy le is bontották, de az már nem igaz, hogy a polgármester bontatta volna le. Lebontatta maga a rendező bizottság, miután értesült, hogy a püspök úr egészen más után vonul be a városba, márpedig ilyen kö rülmények között az a diadalkapu nagyon feleslegessé vált. Ez ellen se lehett szólni, a miniszter pedig folytatta:
  - Van még a képviselő úrnak egy harmadik sérelme is. Azt mondja, a tanfelügyelő rendeletet bocsátott ki, amelyben megtiltotta, hogy a tanítók és növendékeik a püspök fogadására kivonuljanak. A képviselő úr konzekvens az ő tévedéseiben. Igaz, hogy a tanfelügyelő bocsátott ki egy rendeletet, íme fel is olvasom.
  — Ebből a rendeletből az derül ki, hogy a tanfelügyelő igenis megengedte a katolikus tanítóknak a tisztelgést, sőt utasította őket, hogy amenynyiben a püspök úr érdeklődnék a tanítás iránt, hívják meg őt az iskolák meglátogatására.
A Ház valamennyi oldalán zajos helyeslés fogadta a miniszter válaszát; csak a zord Búzáth emelte fel haragosan sechsunsechzigermódra frizurázott fejét.
  — Jól tudtam én azt, hogy mikor egy keresztény katolikus ügyben interpellálok, más választ nem kaphatok — sóhajtotta busán.
  — Nono! vetették ellene még a szélsőbalon is.
  — Nem veszem tudomásul a választ! pattogott a hithű Buzáth.
A miniszter még egyszer felállt.
  — Azt mondja a képviselő úr, hogy nem várt tőlem más választ. Ha józan gondolkozású ember, nem is várhatott. Mikor az interpellácziót megtette, láttam, hogy felekezeti elfogultság vezeti, ma megbizonyosodtam róla. Én komoly és megbízható emberektől szerzem az informáczióimat. A rendező-bizottság élén báró Szentkereszty állott, aki tagja volt a katolikus státusgyűlésnek... — Ki is buktatták! vágott közbe diadallal Polder Rezső.
  — ...Nagyon szép dolog - folytatta a miniszter — igazán sok tolerancziára mutat, vegye azonban tudomásul a képviselő úr, hogy az igazság nem tartozik felekezetekhez. Nincs keresztény és nem keresztény igazság, de van egy objektív igazság, amelynek keresése a mi törekvésünk. Hosszas, meleg helyeslés hangzott fel. A miniszter válaszát tudomásul vette az egész Ház, a jelenlévő három néppárti honatya kivételével. A szomorú kis társaságot nagy derültség üdvözölte.

  Magyar Polgár, 1898. március 10. Hunyadmegyei tört. és régészeti társulat. (kivonat). Déva. márc. 9.
  Történelmi társulatunk igazgató-választmánya március havi felolvasó ülését nagy érdeklődés mellett tartotta meg. Az ülésen jelen voltak: Sólyom-Fekete Ferencz dr. alelnök, Veress Endre dr. titkár, Fogolyán Sándor segédtitkár, Kolumbán Samu könyvtáros, Téglás Gábor múzeum-igazgató; br. Jósika Lajos, Réthi Lajos kir. tan. tanfelügyelő, Lengyel József dr. polgármester, Pais Elek, Muntean Miklós, stb. A hölgyek közül: Téglás Gáborné úrnő, Sólyom-Fekete Marietta és Mangesius Hermine k. a.-ok.
  Az utolsó ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után elnök átadja a szót a felolvasóknak…
  …Muntean Miklós gör. kath. hitoktató „Magyar oklevelek a vajda-hunyadi gör. kath. egyház levéltárából” címen tesz jelentést kutatásáról, a mivel főleg azért tett nagy szolgálatot Hunyadmegye történetének, mivel eddig egy régebbi adat alapján azt hittük, hogy az egyháznak igen gazdag levéltára van az erdélyi fejedelmi korszakból. Ez azonban tévedés, mert a XVI. századból mindössze négy oklevele van, a legrégibb Mátyás királynak Budán, 1458. júl. 5-én kelt és hártyára írt diplomája. Ezzel az okirattal, az előtte személyesen megjelent Huthmann Jakab és Radó Benedek kérésére átírja és megerősíti bátyja, néhai László Temesvárt kelt levelét, melyben megengedi Hunyadon lakó rácz és oláh jobbágyainak, hogy kápolnát építtessenek. Ebbe a templomba 1516-ban Corvin János özvegye, Frangepan Beatrix nevezi ki Szokáts Pétert esperesnek, míg Brandenburgi György őrgróf leveléből megtudjuk, hogy 1526-ban Szentimrey Literatus András és Bekes János volt a hunyadi vár castelanja, mely vár aztán az enyingi Török család birtokába jut, akiktől szintén kapott egy 1582-iki levelet.
  Végül bemutat az egyház telkére vonatkozó három 1687-1711. közti magyar tanúságlevelet, mire az elnök köszönetét mondva a felolvasó fáradságáért, dicsérőleg emeli ki azt a követésre méltó tényt, hogy a társulat megalakulása óta ez az első eset, hogy egy román kutató is hozzájárul megyénk története felderítéséhez…
  …A folyó ügyek során elhatározta a választmány, hogy a Bethlen-kapu még e tavaszon felállíttassék a népkert bejáratánál, minthogy az e célra szükséges pénzösszeg immár együtt van. Bizottság küldetett ki a terv mielőbbi megvalósítására, s a kapuba egy emléktábla is fog tétetni, mely a késő utódoknak is megmagyarázza, miként kerül a Bethlen-kapu a népkert bejáratához.

  Hazánk. 1898-06-16/143. szám. Ováczió gróf Kuun Gézának.
  Déváról táviratozzék. Gróf Kuun Géza titkos tanácsos tiszteletére Hunyad megye hatóságai a Déván székelő államhatóságokkal, tanintézetek, testületekkel, egyházi férfiakkal és értelmiséggel nagyszámú hölgyközönség jelenlétében a megyeház dísztermében fényes ünnepélyt rendeztek. Az ünnepeltet küldöttség hívta meg, mire Hollaky Arthur alispán nagyszabású üdvözlő beszédére gróf Kuun meghatva válaszolt.
  Délután a történelmi és régészeti társulat díszgyűlésén Sólyom Fekete Ferencz elnök tolmácsolta a kitüntetés felett való örömét. A felolvasások során Amlacher Albert a dévai Dévay család 1538-beli nemesi czímeres okleveléről tartott előadást, Veress Endre tanár Geszti Ferencz, Dévavára uráról, Báthory Zsigmond tanácsosáról értekezett. Hollaky alispán gróf Kuun tiszteletére díszlakomát rendezett.

  Pesti Hírlap. 1898-10-06 / 276. szám. Tűz Déván, (Hunyad megye).
  Déván e hó 4-én éjjel tűz ütött ki egy már két nap óta magára hagyott lakásból, valószínűleg az ott járt tolvajok gyújtogatása folytán. A lángok már a tetőzetet nyaldosták, mikor a tüzet észrevették, mely a sűrűn épült városrészben a legnagyobb veszedelemmel fenyegette a lakókat. Öt perc alatt három épület állott lángban. Az első mentést a honvédség eszközölte, melynek legénysége Leopold őrmester vezénylete alatt bámulatos ügyességgel és vakmerőséggel működött s többek közt egy öreg úriembert családjával és összes holmijával együtt mentett ki az égő és roskadozó épületből. A honvédségnek ez a derekas munkája igazán megérdemli a teljes elismerést.

  Magyar Polgár, 1898. október 29. (kivonat). Hunyad megyei tört. és régészeti társulat. Déva, okt. 27.
  Történelmi társulatunk tegnap d. u. rendkívüli látogatott fölolvasó és választmányi ülést tartott, melyen jelen voltak: gróf dr. Kuun Géza elnök, dr. Sólyom-Fekete Ferencz alelnök, dr. Veress Endre titkár, Téglás Gábor múzeum-igazgató, Szöllőssy Lajos pénztáros, Kolumbán Samu könyvtáros, Fogolyán Sándor segédtitkár, Pogány György nyug. főispán, br. Jósika Lajos, dr. Apáthy Árpád, Barcsay Gábor, Borostyány Béla, Buda Ádám, Csűrös Imre, Diósi Sámuel főrabbi, Issekutz Antal nyug. polgármester, Mailand Oszkár vál. és rendes tagok; dr. Petri Mór tantelügyelő, Szilágymegye monográfusa mint vendég, továbbá: Mailand Oszkárné, Téglás Gáborné, Mangesius Hermine és Sólyom-F. Marietta.
  Az ülést elnök megnyitván, részvéttel emlékezett meg a társulat két halottjáról: kénosi Sándor József vál. tagról és Lázár Györgyről, aki éveken át a társulat ügyésze is volt. Az utolsó (jún. 15-iki) felolvasó-ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után Téglás Gábor bemutatta Déva városának XVII. századi, talán id. Rákóczi György fejedelem idejéből való magyar nyelvű szabályrendeletét, mely húsz pontban intézkedik a város ügyeiről, megállapítja a városi tisztek kötelességeit, szigorú pénzbüntetéseket szab a kihágásokra és gondoskodik az utcák és a városon átfolyó patak tisztántartásáról, s végül külön 11 pontban az akkor Erdélyben uralkodó református államvallás dévai ecclésiája jövedelmeiről és vagyonáról. Érdekes látnunk, hogy akkor Dévának három városrésze volt. u. m. a nemesi, ó- és új-városi, melynek mindegyike külön bíró és tizedes alatt állott, mintegy a várkapitány fennhatósága alatt. Országos történeti tudásunkat bővíti e fontos irat eme szava: porgolát, a melyet az Akadémia kiadásában megjelent» Magyar Nyelvtörténeti Szótár «sem ismer oklevélkiadványainkból, s csak a tájszótár magyarázza meg, hogy Háromszéken faluvégi vetéskaput vagy letűzdelt vesszőkerítést jelent.
  E nagybecsű okiratot (mely Hunyadmegye statútumai közt a legrégibb) lemásolásra megyénk szülöttje: dr. Magyari Károly alsófehér-megyei főorvostól kaptuk, a ki azt a n.-enyedi br. Kemény féle levéltárban találta és szíves közlésével társulatunkat és megyénk történetét hálára kötelezte. Kiegészítette e szabályrendeletet az a »Déva városának difficultási, melyek a megorvosoltatásra szükségesen kívántatok« című 1717-ből való s a titkár által felolvasott másik becses irat, mellyel Szilágyi Sándor t. tag gazdagította a megye történetéi. Mindkét irat a társulat sajtó alatt levő Évkönyvében fog megjelenni, s beküldőiknek jegyzőkönyvi köszönet szavaztatott.

    Hunyad, 1898. december 17. Hunyadmegyei tört, és régészeti társulat.
…Felolvasást ezúttal Issekutz Antal ny. polgármesterünk tartott a dévai piacon állott hajdani kápolnáról. Ezt a múlt században Mária Terézia engedélyével 1766-ban építtette két vallásos örmény kereskedő: erzsébetvárosi születésű Bosnyák István és Márton, ellátván azt saját költségükön a szükséges templomi felszerelésekkel, úgy hogy 1767 újév napján már megtarthatták benne a szentmisét a Ferencz-rendű barátok, kiknek egyházi gondozására bízatott.
A kápolna városunk róm. kath. híveinél valóságos közszükséget pótolt s azért nagyon látogatott is volt, mert közel kapták, s nem kellett a buzgó híveknek a Görögvárosba menniök ájtatoskodni. Különösen a vár helyőrsége látogatta előszeretettel, úgy, hogy tisztjei temetkezni is oda kívánkoztak. így pl. az első, akit mindjárt az építés évében a kápolna alá temettek; David Eberhard de Beckard katonai főparancsnok volt, s kívüle még valami 33 ember alussza örök álmát piaczunk közepén, a hol még 1886 nyaráig a már közveszélyessé vált omladozó kápolna állott. Megelőzőleg a kápolna 8 évig zárva volt, s felolvasó érdekesen ismertette, miként sikerült végre kieszközölni az erdélyi püspöknél leromboltatását, amely az erre vonatkozó szerződés megkötése napján, 1886 jún. 6-án azonnal foganatosíttatott is, miután a belső egyházi felszerelés a helybeli zárdafőnöknek, a torony két harangja pedig a csángó-telepesek iskolájának átadatott.

  Hazánk. 1899-09-03/211. szám. A magyar zászló és a románok.
  Déva város közönséget, mint onnan írják, most izgalomban tartja a magyar nemzeti lobogón esett durva és tapintatlan sérelem. A románok kulturegyesülete, az Astra tudvalevőleg a napokban Déván tartotta ezidei közgyűlését. A város magyarsága igen helyesen elválasztotta a román kultúrmunkásokat a professzionátus izgatóktól s meleg vendégszeretettel fogadta az odaözönlő oláh közönséget. Ezt a legális magatartást azonban oly rut tapintatlansággal viszonozták, mely valóban csúnya világot vet az oláh „kulturtrógerekre“.
  A Népkert vendéglő kertjén ugyanis, ahol a románok tanácskoztak, számos apró nemzeti zászló díszlett, mellettük hatalmas nemzeti lobogó volt kitűzve, mely esőben, viharban ott lengett. Az oláhok a nemzeti lobogót bevonatták, az apró zászlócskákat letépették. A vendéglő bérlője Grisik Adolf nevű magyar ember, aki egyszersmind a dévai nemzeti kaszinó bérlője. Grisik ellen általános a felháborodás.

  Hazánk. 1900-03-28/74. szám.
  Nagyklopotivai Pogány György, előbb Alsó-Fehér-, majd Hunyadmegye volt főispánja, a Lipót-rend lovagja és a Szent István-rend keresztes vitéze, szombaton, e hó 24-én, élete 86-ik évében elhunyt. Holttestét Déváról Poklisra szállították és ott ma, 26-án, délután helyezték örök nyugalomra. Az elhunyt főgondnoka volt a vajdahunyadi és nagyenyedi református egyháznak. Pogány Károly krassó-szörénymegyei főispán, édes atyját gyászolja az elhunytban.

  Magyar Polgár, 1900. július 27. Nemzeti hiba. Déva, július 26.
  A régi magyarokról azt hagyták írva a krónikák, hogy a nyilazásban kiváló jártassággal bírtak. Bátorságuk mellett ennek a jártasságnak köszönhették, hogy országot hódítottak és győzelmesen bekalandozták Európa nagy részét. A búrok nem katonák, mégis meglepték a világot és érzékeny veszteségeket, vereségeket okoztak Angliának azzal a tulajdonságukkal, hogy jó lövők.
  Hát mi tudunk-e lőni? Bizony nálunk a lakosság nagy része nem tud. Fegyverforgató népből fegyvertelen néppé lettünk. Pedig a háborúkat most mindenekfelett a lőfegyver dönti el. És a háborúk hirtelen s váratlanul is támadhatnak, mint most a kínai. Mint a tiszta égből lecsapó villám. Ne bizakodjék el a magyar ember abban, hogy 48—49-ben is tudtunk győzni, pedig nem voltunk előkészülve. Akkor a lelkesedés, meg a szurony döntött. A mostani lőfegyverek mellett azonban a szurony annyira mellékessé lett, hogy például a búrok már nem is használják. Keservesen tapasztalta a puska döntővé válását monarchiánk már 1866-ban, midőn személyes vitézségre és rohamtámadásra nézve első rendű hadseregét egyenesen a porosz lőfegyver törte meg.
  Nos, hát: a mi katonának, termett vitéz népünk, nem tud lőni! Kinek van minálunk manapság puskája? Annak a nagyon kevés jobb módú embernek, aki fegyver- és vadászengedély mellett saját birtokain, vagy bérelt területen élvezi a vadászat férfias kedvtelését. A nagy sokaságnak nincs. Attól a néhány orv-vadásztól, akik jogosultság nélkül akarnak vadpecsenyéhez jutni, elkobozzák a fegyvert, amint rajta érik.
  A lövész-egyletek, melyeket a germán faj nálunk is, másutt is annyira fölkarol, magyar népünknél nincsenek divatban. Ami van is, csak úri és városi polgári elemet számít tagjai közé. Köznépünk, amelyből háború idején a „névtelen félisteneknek” kell kitelnie, effélével nem foglalkozik. Igaz, hogy a katonákat gyakorolják a lövésben is, de a tömeges gyakorlat, mely úgy is csak a szolgálat pár évére terjed ki, mesterekké ritkán lesz. Ott van például a zongora a leány-növeldékben. Aki csak arra szorul és külön nem folytat tanulmányokat, az nem sokra viszi.
  Nem tudok megválni attól a gondolattól, hogy szabad és független nép minden fiának elsőrendű jártassággal kell bírnia a döntő lőfegyver használatában. Ezzel kezdő tanfelügyelő koromban, ezelőtt jó 30 esztendővel is foglalkoztam. Akkor azt a javaslatot tettem, hogy az iskolákkal összeköttetésben rendezzük be a lövés gyakorlását is. A kincstár csakis egy-két fegyvert adna minden iskolához a tanító felügyelete alá. Az iskolából kikerülő 15—20 éves ifjak összegyűlnének ünnepek délutánjain és töltény költségét bizonyosan készséggel fedeznék. Kitüntető, buzdító jutalmakról is ők maguk vagy a helybeli érdeklődők gondoskodnának. Mindenki tudja, hogy a serdülő férfira mindenkor nagy vonzó erőt gyakorolt a fegyverrel való bánás eltanulása. Ily módon alig számba vehető költséggel fejleszthetnők, és ébren tarthatnók népünkben a férfias és katonás magatartást. Ily módon, vagy másképpen, de igen-igen szükséges, hogy népünket gyakorlottá tegyük a lövésben.
Réthi Lajos.

   Magyar Polgár, 1900. október 8. Botrány miatt - áthelyezés.
  Véres verekedés támadt Déván egy katonatiszt és egy vármegyei számvevő között, mely egyelőre a katonatiszt Kolozsvárra való gyors áthelyezésével végződött.
  Szemariay honvédhadnagy és Bokor N. vármegyei számvevő - mint az „Egyetértés” írja - együtt mulattak át egy éjjelt egy dévai kávéházban. Reggel hazafelé igyekeztek: miután Bokor családos ember, a hadnagy meghívta lakására, hogy ott aludja ki a lumpolás fáradalmait így is történt. Elmentek a hadnagy lakására, hol a két jó barát valami csekélységen összekoccant. A számvevő a sarokban levő kardot kirántotta hüvelyéből s rátámadt barátjára. A hadnagy erősebb lévén, kivette kézéből a kardot s miután a számvevőt alaposan összevagdalta, a négy sebből vérző Bokort kidobta az utcára. A botránynak persze csakhamar híre terjedt. Bethlen főispán felhívta Bokort, hogy állásáról való lemondását azonnal adja be. Ez megtörtént, a hadnagyot pedig büntetésből áthelyeztek Kolozsvárra.

  Magyar Polgár, 1900. december 7. Halálozás.
  Déván folyó hónap 5-én kísérték általános részvét közt nyugalomra Dobay Károly kir. tanácsos ügyvédet, kiben Fekete Gábor kir. táblai elnök is közel rokonát gyászolja. A megboldogult a közélet jeles munkása volt s a temetkezésen megnyilatkozott mély részvét tolmá¬csolta azt az általános tiszteletet, melyet önzetlen munkásságával kivívott magának a megboldogult.
  Az összes dévai áll. iskolák gondnokságának alelnökeként vett részt e szép intézetek fejlesztésében. Elnöke volt az előlegezési szövetkezet felügyelő bizottságának is. Temetésén az összes tanintézetek gyászlobogóikkal megjelentek.

  Ma minden gépies és szürke.  
Magyar Nemzet. 1901-01-19/19. szám. A gépies imádkozás.
Ismeretes dolog, hogy egy fővárosi tanfelügyelő azzal a tervvel áll elő, hogy a karban való gépies imádkozás helyett, a mely sokszor nem egyéb éktelen lármánál, egy-egy tanuló felváltva mondja az imádságot, a többi pedig csendesen mormolva kövesse. Ha a tanító még arra is ügyel, hogy a fiú értelmesen, figyelemmel, odaadással mondja el a fohászkodását és a többit is felhívja arra, hogy imádkozás közben istenre gondoljanak, akinek segedelmét kérik, megfelel az intencziónak, mely az imádságot kötelezővé tette a népiskolában.
  Ehhez mi csak azt fűzzük hozzá, hogy régóta megvan ez a helyes szokás nem egy iskolában, így van az pl. a dévai gyakorlóiskolában. A Déván végzett tanítók közül sokan vitték magukkal és valósították meg ezt a szokást, melyet mi is ajánlunk. A karban mondásnak, amellett, hogy nem szép, még az a hátránya is van hogy nemzetiségű vidéken sok tanuló nem ejti ki jól a szavakat.

  Magyar Nemzet. 1901-10-13/257. szám. Új mintagazdaságok.
  A helyesebb gazdálkodásra példát mutató paraszt-mintagazdaságok, a földmivelésügyi miniszternek ezen gyakorlati életben beváló kérdése szépen terjed. Újabban Majláthfalván (Torontál megye), Ásványban (Győr megye) és Déva-Csángótelepen létesültek ilyen mintagazdaságok; utóbbi főleg a tehenészetre fordít nagy gondot és mintegy gyakorlati kiképzőhelye a csángótelepi kisgazdák szintén újabban alakult tejszövetkezetének.

  Kincses Kalendárium, 1902, 410. old. Déva. (kivonat)
  Erdély történetében nagy szerepet játszott és nagy fontossággal bírt, mint Erdélynek legnagyobb és legerősebb vára, sőt a bombák föltalálása előttbevehetetlen számba ment. Déva 1269-ben említtetik először. 1307-ben László erdélyi vajda birtokában volt, ki Ottó magyar királyt itt vetette fogságba s itt vette el tőle a magyar koronát.
  Ettől fogva három századig állandóan, mint a vajda székhelye szerepel s a hozzátartozó 56 faluval együtt tulajdonképpen ily címen nyerte meg Hunyady János, kinek azonban családjában, az eredetileg királyi vár örökös magántulajdonná vált.
  Csak 1504-ben került ismét a korona birtokába. 1556-ban Izabella királyné itt tartotta békéban Dobó Istvánnak, az egri hősnek nejét és gyermekeit. 1579-ben Dávid Ferenc unitárius püspök, mint istenkáromló és vallásnyitó élethossziglani fogságra ítéltetvén, idehozták tömlőébe s itt halt meg 1599-ben. 1601-ben Báthori Zsigmond e várban ütötte föl fejedelmi székét. 1705-ben II. Rákóczi Ferenc hadai vívják. 1784-ben falai mögé fogadja a Hóra és Kloska vezérelte oláh lázadók elől menekvő nemeseket.
  A múlt század végén, osztozva a magyar várak rendszerinti sorsában, leromboltatott. 1829-ben némileg helyreállíttatott, míg 1844-ben bombaerős, igen vastag kőfalai újból fölépíttettek. 1849-ben, miután Bem az osztrák és orosz hadakat Erdélyből csaknem egészen kiszorította, Forró ezredesre bízta e vár megvívását, ami az osztrák várőrség kiéheztetésével május 27-én sikerült. De a magyarok sem bírhatták sokáig a várat, mert az néhány hét múlva a lőporkészlet fölrobbanása által romba dőlt s az őrség nagy részét romjai alá temette.

  Magyar Polgár, 1903. július 6. Fegyelmi vizsgálatok a dévai pénzügyigazgatóságnál.
  Déváról jelentik, hogy Köcsön Lajos pénzügyminiszteri osztálytanácsos a múlt héten Dévára érkezett, az ottani pénzügyigazgatóságnál fölmerült rendellenességek megvizsgálása végett. A most vett értesítés szerint a miniszteri megbízott eddigi vizsgálatának eredményében öt pénzügyigazgatósági tisztviselőt vett fegyelmi vizsgálat alá különféle súlyos természetű, úgy az adózók, mint az államkincstár érdekeit egyaránt sértő visszaélés miatt.
  Azt mondják, hogy a pénzügyigazgató maga is a fegyelmi vizsgálat küszöbén áll a köteles ellenőrzés elmulasztása és másnemű szabálytalanságok miatt.

  Magyar Polgár, 1903. július 10. Geológiai munkálatok az erdélyi részekben.
  A m. kir. földtani intézet tagjai, a földművelésügyi miniszter rendeletéből, a folyó évben a következő helyeken végeznek részletes felvételeket az erdélyi részekben: Telegdi Róth Lajos főbánya-tanácsos, főgeológus, Gyulafehérvár körül, Alsó-Fehér megyében; dr. Pálffy Mór osztálygeológus Hunyadmegyében és Alsó-Fehérmegyében, Zalatnától nyugatra; dr. Papp Károly geológus hunyadmegyei Vácza, Csugány, Prihodest vidékén folytatja a részletes geológiai fölvételeket; Halaváts Gyula főgeológus Hunyadmegyében, Déva vidékén, Kerges és Dobrán fog dolgozni.

  Magyar Polgár, 1903. július 25. Vizsgálat a dévai pénzügyigazgatóságnál.
  Mint említettük, a dévai pénzügyigazgatóságnál fölmerült szabálytalanságok folytán Köcsön Lajos pénzügyminiszteri osztálytanácsos vizsgálat céljából Dévára ment. A miniszteri biztos a három héten át folytatott vizsgálatot befejezte. Hír szerint a vizsgálattal kapcsolatosan szárnyra kelt szenzációs híresztelések legnagyobb részt tendenciózus túlzásoknak bizonyultak.

  Gazdasági Mérnök. 1903-11-15/46. szám.
Márványbánya Branyicska-Bozón. A budapest-arad-tövisi vasútvonal mentén, Déva és Marosillye közt, márványbányát nyitott Téri Ödön dr. gyulafehérvári kir. közjegyző.
  Az eddigi vizsgálatok és szakértői leletek megállapították, hogy a márványanyag tömörsége és vegyi összetétele kifogástalan. Alapszíne fekete, a mélység felé mind sötétebb erezéssel; egészen olyan, mint a „Bleu belge,“ melyet eddig Belgiumból importáltunk.

  Hazánk. 1904-03-07/58. szám. Felgyújtott erdő.
  Déváról jelentik: A dévai Várhegy oldalán levő Fenyőcsemete erdőt ismeretlen tettes felgyújtotta. A korán érkezett segély dacára mintegy másfél holdnyi terület égett le. A kár anyagiakban kétezer korona, de a veszteség nagyobb, mivel az országos műemlék-bizottság és a város intelligenciája által fenntartott történelmi emlékű hely a tűz által szépségéből sokat veszített.

  Nemzeti Hírlap. 1904. április 6. Elfogott templombetörők.
  Egyik dévai templomban nemrégiben vakmerő rablás történt. A rendőrség szigorú nyomozatot indított, de akkor nem sikerült kikutatni a tetteseket. Most — mint Déváról írják — a temesvári rendőrségnek sikerült elfogni a rablókat és pedig Glasga József és Bálint Béla betörők személyében.

  Magyar Nemzet. 1904-05-26/126. szám. A vetések állása: Déváról távírják.
  A másfél hónap óta tartó szárazság következtében a vetések állása a lehető legrosszabb. A búza fejlődésében elmaradt, alig arasznyi nagyságú és már kalászt, hány. A tavasziak a bőség és szárazság miatt megsárgultak, sok helyen teljesen elpusztultak. A vármegye főgabonája, a kukoricza vagy hiányosan vagy egyáltalán nem kelt ki. A rétek takarmányt nem ígérnek és a vetések rossz állása miatt úgy a marha, mint a sertésárak a hetipiaczokon rohamosan esnek. Ma délután végre megérkezett a várva-várt eső, félő azonban, hogy már későn, mivel a szárazság miatt minden visszamaradt.

  Magyar Nemzet. 1904-06-25/152. szám. A magyar birtok mentése. Déváról jelenti a M. T. Iroda:
  A kisbirtokosok országos földhitelintézete az Albina oláh bank által az árveréseken potom áron megvásárolt ingatlanokra utóajánlatokat adott be, hogy a földeknek az oláh bank kezére jutását megakadályozza. Az országos földhitelintézet az árverést szenvedett magyaroknak a földet olcsó kamat mellett visszaadja. Hunyad megyei gazdasági körökben ez lelkes örömet keltett.

 

                                                                        Déva történelméből 1904-1928

Források, az adott időpontra:
Nemzeti Hírlap, Gazdasági Mérnök, Kis Újság, Statisztikai Évkönyv, Friss Újság, Városok Lapja, Déva és Vidéke, Világ, Magyarország, Magyar Nép, Székely Napló, Budapesti Hírlap, Városok Lapja, Kecskeméti Lapok, Az Est, Új Kelet, Ellenzék, Kolozsvári Tükör, Aradi Közlöny, Keleti Újság.

  

   Az Újság, 1904-03-08/68. szám. Felgyújtott erdő.  Déváról jelentik, hogy a dévai Várhegy oldalán levő fenyőcsemete-erdőt ismeretlen tettes felgyújtotta. A korán érkezett segély daczára mintegy másfél holdnyi területégett le. A kár anyagiakban kétezer korona, de a veszteség nagyobb, mivel az országos műemlékbizottság és a város intelligencziája által fenntartott történelmi emlékű hely a tűz által szépségéből sokat veszített.

  1904. június 25. Br. Nopcsa Ferencz halála. Déva, jún. 25.
  Báró Nopcsa Ferencz, a királyné egykori főudvarmestere hunyadmegyei birtokán meghalt.

  1904. július 29. Baleset egy hídépítésnél Déváról írják:
  A branyicskai vasúti híd építésénél a napokban halálos végű baleset történt. A híd javításánál egy oszlopon a híd magasságában dolgozott Párta Mihály vasúti őr, míg az oszlop alján Mudrea Lázár vasúti pályamunkás foglalatoskodott. Az állvány, melyen az őrhelyet foglalt, megingott, mire az őr elveszítvén az egyensúlyt, lebukott a 10 méternyi magasságból és az alul dolgozó munkásra esett. A többi munkások a szerencsétlenség láttára társaik segélyére siettek, de midőn a helyszínére értek, akkor már ájultan feküdt mindkettő a földön. Párta halálosan megsebesült. A hatóság megindította a vizsgálatot annak kiderítésére, hogy a baleset miatt kit terhel a felelősség?

  1904. augusztus 26. Agyonütötte a villám. Déváról írják, hogy szerencsétlen utazása volt Holli István vajdahunyadi vasgyári munkásnak, ki a napokban egy csángó-szekéren iparkodott Algyógyra, hol csatornázási munkákkal volt megbízva. Alig hagyta el Alpestes községet, nyári eső érte utol, mi elől gyorsabb hajtással igyekezett menekülni. Egyszerre egy szörnyű dördülés történt; a lovak a földre estek s midőn a csángó kocsis az ijedtségtől magához térve a kocsiról leugrott, látta, hogy utasa a földön fekszik eszméletlenül. Azonnal jelentést tett az esetről a községi orvosnak, aki kiutazván a helyszínére, csak a beállott halált konstatálhatta. A szerencsétlen véget ért munkást Vajdahunyadra szállították, és ott temették el. Érdekes, hogy az elhunyton a villám nyomából mindössze annyi látszott, hogy bal halántékánál a haj meg volt perzselődve.

  1904. szeptember 29.
  Amint ismeretes, Hunyadmegye fölöttébb gazdag aranybányákban, melyek legtöbbje sajnos, nagyrészt külföldi kezekben vannak. Legújabban két nagy aranybánya cserél gazdát és jut szintén külföldi kézre. Az egyik a porkúrai arany- és ezüst-bánya vállalat, amely eddig Klein dr. szászvárosi ügyvéd. Villicska földbirtokos és Krausz bányamérnök tulajdona volt, megvette egy németországi társulat egy millió és ötszázezer koronáért.
  Ugyanez a csoport megvette a dévai rézbányákat is az eddigi, osztrák és bajor tulajdonosoktól. A német társulat a porkúrai bányákat teljesen újjá akarja szervezni s milliós befektetéssel ugyanoly bányavállalatot, akarnak belőle tenni, mint aminő a brádi aranybánya. Hír szerint a porkúrai bányákban az arany és ezüst tartalom igen nagy: tonnánként nyolc-tíz gramm. Az aranyér kénkovandban található. A bánya mostani tulajdonosai s a német társulat között már létre is jött a szerződés, amely szerint a németek a bányavállalatot hat hónapon belül veszik át. Ezen kívül új tulajdonosa lesz a nagyági aranybányáknak. Ez most az uralkodóház és a magyar királyi kincstár tulajdona s hír szerint angol vállalkozók fogják megvenni. Ezen a kettőn kívül a hunyadmegyei aranybányák közül üzemben van: a brádi Tizenkét apostol-bánya, amelynek tulajdonosai a muszari aranybányát is megvették, a hondol-csertési, amely Bornemissza báró tulajdona s végül a boiczai, amely Zeibig, a nagyszebeni földhitelintézet igazgatójának van a birtokában. Ellenben szünetel az üzeme: a Fericsel-tekerői, a kis- és nagy-almádi, a füzesi, stanizsai és karácsi aranybányáknak. Ezek némelyikük angol, vagy francia vállalkozók vették meg, s pl. a tekerői bánya ügyében még most is régi pörösködés folyik. Az aranybányászatához tudvalevőleg óriási befektetés kell, s miután aranytartalom mindig várható, ez csábító volta mellett a legkockáztatottabb üzletek, közé tartozik.

  1904-10-30/44. szám.
  Pénzügyi palota építése Déván. Hunyad vármegye közigazgatási bizottságnak memoranduma folytán a pénzügyminiszter elhatározta, hogy Déván több hivatal befogadására alkalmas nagyszabású pénzügyi palotát építtet. A minister kiküldöttje az illetékes hivatalok főnökeivel, a főispán elnöksége alatt, tanácskoztak az építésről.

  Déva 1904:
  Kormányjelentés-Statisztikai Évkönyv – 1904. C) Statisztikai Évkönyv IV.
Közműveltség, közoktatásügy és egyházi élet.
Leányiskola Tanítóképző Főreáliskola
Tanítók 7 17 25
Tanulók az év elején 134 122 384
Tan. az év végén 131 121 353
Magyar anyanyelvű 104 85 263
Költség fenntartásra 24.651 korona 94.110 korona 106.401 korona

  1904. november 5. Románok a népiskolai reform ellen.
  Déváról táviratozzak: A népoktatási törvényjavaslat ellen a románok Vlád Aurél vezetése alatt a mozgalmat az egész vármegyére kiterjesztették. Tegnap Demjan Vazul esperes elnöklete alatt Brádon tartottak népgyűlést, melyen mintegy 700 ember volt jelen. Dr. Pop János ügyvéd ismertette a törvényjavaslatot, amely kényszeríti a tanítókat, hogy az iskolákban magyarul tanítsanak s ezzel a románság nemzeti jellegét eltörölni, akarja. Határozati javaslatot terjeszt elő, hogy a népgyűlés tiltakozzék a kormány törekvései ellen és ezt a képviselőház tudtára adja. A határozati javaslatot elfogadták, mire Vlád Aurél záróbeszédében a népet összetartásra buzdítja, mert most akarják ellenük a legerősebb támadást elkövetni.

  1904. november 10. Bányaszerencsétlenség. Déva, nov. 10.
  A Déva közelében levő kőszénbányában bányalégrobbanás történt. Két bányász halálosan megsebesült és egy harmadik bányász nyomtalanul eltűnt.

  1904. november 15. A brádi aranybánya. Kolozsvár, nov. 14.
  Hazánk nem is olyan régen, 30—35 évvel ezelőtt a világ legnagyobb aranytermő állama volt, ma azonban háttérbe szorult aranytermelésével a világpiacon. Ausztrália, Transzvál, Kalifornia ma már vagonszámra termelik az aranyat hazánk bizony csak métermázsa számra. Európát tekintve azonban ma is hazánkban terem a legtöbb arany; és pedig az erdélyi Érchegység trachit kőzeteiben. Az erdélyi aranybányák között a legnagyobb a brádi aranybánya Hunyad vármegyében. Ez a bánya a Rudai tizenkét apostolról nevezett társulat birtoka s mintegy 30 millió koronaértéket képvisel, s több mint 4000 munkást foglalkoztat.
  A brád-rudai bányákat már a rómaiak is művelték. Csak nemrég, 1892-ben kerültek napfényre Budán vízemelő kerekek a rómaiak idejéből. Ezen kívül találtak több feliratos római mozsarat, amelyekben a szabad aranyércet törték. A rómaiak ugyanis csak a színaranyat keresték, az érces kőzetet pedig kihányták s ma ezen félredobott ércből termeli a társulat a legtöbb aranyat.
  A 18-ik században ezek a bányák a Ribiczey, majd a gróf Toldalaghy és a báró Zeyk családok birtokába kerültek, akik a Rudai Tizenkét Apostolról és a János evangélistáról nevezett bányatársulatokat alakították.
  Ezek a bányák most mind a „Harkot-féle góthai Társulat” birtokában vannak s központi igazgatóságuk Brádon van, mely porosz tőkével fényes üzemet fejlesztett. Központi zúzóművük Európának a legnagyobbszerű aranyérc zúzója s minden tekintetben vetekszik a transzváli és a kaliforniai zúzóművekkel. A zúzómű épülete 120 méter hosszú dübörgésével, dörgésszerű zakatolásával szinte megdöbbenti az országút járókelőit. Ebből a zúzóműből havonként kétszer szedik ki az anyagot, amely itt még higannyal vegyülve amalgám képében van. A foncsor kiégetéséből nyert nyersaranyat a körmöcbányai pénzverőbe szállítják.
  A brád-rudai bányatársulat aranytermelése 1894-től 1904-ig 125 métermázsa volt, a múlt évben 150 ezer tonna fölzúzott ércből 12 métermázsa színaranyat termeltek. Ez a vállalat Magyarország összes aranytermelésének 1/3-ad részét adta 8 kilónként 1000 korona nyereséggel dolgozik.
A társulat az aranylopások meggátlásara külön bányacsendőrséget szervezett, azonban mégsem akadályozhatja meg a lopásokat. Az u. n. gozárok csak a múlt évben 250 kg. aranyat váltottak be s így mintegy 800 ezer koronával károsították meg a társulatot.
  Sajnos csupán az, hogy a brád-rudai vállalat összes részvényei külföldi, főképp porosz részvényesek kezében vannak. A rudai 12 Apostolról nevezett Társulat bányáiban németül s oláhul beszélnek, a magyar szó jóformán idegen itt. Mintha csak a nagy Németország egy kiszakított darabjában volnánk, úgy érezzük magunkat a legnagyobb magyar aranybánya tárnáiban. A vezetőség nyelve a német, a munkások oláhul beszélnek ugyan, de német kommandóra hallgatnak s németül imádkoznak munka előtt és munka után. Az a néhány száz magyar munkás valósággal elvész a négyezer idegen között. Ideje volna már arra is gondolni, hogy a magyar föld kincseiből gazdagodó társulatok a magyar nyelvet kellő tiszteletben tartsák.

  1904. november 26. Ellopott iskola. Magyarországon volt már rá eset, hogy egy egész utcát loptak el találékony tolvajok. Nem mehet tehát túlságos nagy szenzációszámba az a hír, mit most írnak nekünk Nagyalmásról (Hunyad várm.), ahol egy iskolát loptak el a napokban. Nem egyszerre történt a különös eset, hanem csak részletekben. Először az ablakokat, aztán az ajtókat, majd a berendezést, végül a tetőt, szóval minden megmozgathatót elvittek. Egy napon arra ébredt fel a nemes iskola-tanács, hogy a nagyalmási iskolából csupán csak a rideg kőfalak meredeznek az ég felé. De még ez is csak felében-harmadában maradt meg, mert a fal tégláiból mintegy szekérre való tűnt el.

  1904. december 9. Arany tolvaj bányászok.
  Déváról írják: A rudai 12 apostol bányatársulat vezetősége már rég gyanúba vett néhány bányászt, hogy a kiaknázott aranymennyiséget megvámolják és értékesítik. A napokban azután reájöttek a tolvajokra. A csendőrség éjszaka meglepte Kimpián Joszif és Thomusza János kristyóri bányászokat, mikor lakásukon Balázs János, Leach Miron, Dregán Sándor, Thomusz Kulicza és Porász Szimion társasá¬gában aranyércet törtek egy vasmozsárban.
  Miután tetten érték őket, tettüket nem tagadhatták s a házkutatásnál 30 gramm aranyat már kiválasztva előadtak. Azon felül a csendőrség talált náluk 124 korona készpénze, melynek hólszerzését bizonyítani nem tudták. Valószínűleg ezt is lopott aranyért kapták.
Érdekes a dologban az, hogy mivel a bányászokat mindennap megvizsgálják, hogy nem visznek-e aranyércet magukkal, az aranyércet lenyelték s ilyen drasztikus módon jutottak hozzá. A csendőrség az aranytolvajokat feljelentette.

  1905. május 4. A korbácsolás, mint népszokás. Írta: Timkó György. (kivonat).  
…Déván, a csángótelepen, a legények csoportosan keresik fel a leányos házakat s a leányokat a magukkal hozott nyírágseprű vesszejével megveregetik, miközben mondják: „Aprószentek Dávid, Dávid, jó egészséggel viseljék az új esztendőben“. Ezután a legények átadják a vesszőt a leányoknak, kik azután a kapott verést kamattal fizetik vissza…

  1905. július 22. Személyközlekedés — átrakodással.
  A kolozsvári üzletvezetőség az utazó és szállító közönség tájékoztatása céljából közli, hogy július hó 25-én az arad-tövisi vonal Branyicska-Déva állomásai között levő Maros-kid vasszerkezetének betolása miatt éjjel 3 óra 30 perctől előreláthatólag este 9 óráig az összes személyszállító vonatoknál az utasok átszállással, a kir. posta, podgyász és 50 kgrot meg nem haladó súlyú gyorsáru darabok áthordással fognak továbbíttatni. A vonatkísérő személyzet az utasokat idejében figyelmeztetni fogja, hogy a vonatból a nyílt pályán való kiszállás, a pálya mely oldalán történjék.

  1905. július 28. A branyicskai híd betolása.
  Az arad-tövisi vonal Branyicska-Déva állomásai között levő szakaszon f. hó 25-én Maros felett épült hídnál ritka technikai műveletet hajtott végre a MÁV. mérnöki kara. Az eddig fennállott fahidat lebontották és helyébe egy vashidat toltak be. A híd építése még a múlt évben kezdődött és az új vashidat közvetlen a régi mellé építették, mely építés a napokban befejezést nyert. A művelet reggel 3 óra 30 perckor vette kezdetét, midőn a teherforgalmat beszüntették, a személyforgalmat pedig a hídon át átszállással közvetítették. Ekkor az e célra összegyűjtött 150 munkás hozzáfogott a falud szétrombolásához. Felszedték a síneket, az emeletmagasságú faoszlopokat kötelekkel ledöntötték, a pilótákat lefűrészelték s a veszélyes munka minden szerencsétlenség nélkül oly gyorsan haladt, hogy a nagy fahíd délelőtt 9 órakor már teljesen romokban hevert. Most kezdődött a munka java, az új híd áthelyezése, melyről a következő tudósítás számol be részletesen:
  A sínekre helyezett 122 méter hosszúságú és 2000 tonna súlyú hidat két részben vitték át az újonnan épített kőalapzatokra. A híd faggyúval bekent síneken feküdt és 4 daruval 12 munkás húzta, 4 pedig amerikai emelőkkel tolta. Az óriási vasalkotmány 21 perc alatt helyén volt s majdnem ugyanannyi idő alatt az oszlopokra eresztették azokról a gerendákról, melyeken feküdt. E után hozzáfogtak a második darab átemeléséhez, a mely szintén ugyanannyi idő alatt sikerült minden baj nélkül. Délután 3 órakor tartották meg a híd próbáját. Két teljesen felszerelt mozdony óvatosan reáhaladt a hídra, szelvényről-szelvényre ment és mindenütt 5 percig megállt. Majd visszatért Branyicskára, honnét 60 kilométer óránkénti sebességgel átrobogtak a hídon. Ezzel a híd ki lévén próbálva, a délután fél 5-kor induló személyvonatot már áteresztették a hídon.
  A hídbetolásnál megjelent Sztankovics aradi üzletvezető és helyettese Krenner főfelügyelő, valamint a mérnöki kar majdnem teljes számban. A munkát Skuteczky Lajos piskii osztálymérnök vezette, ki az építést is végeztette és az ő érdeme, hogy az minden izében ilyen pompásan sikerült. Mint értesülünk, a MÁV. igazgatósága az összes az építésnél közreműködött mérnököket, valamint altiszteket meg fogja jutalmazni. Nagyon természetes, hogy ez a nagy technikai munka nem maradt nézőközönség nélkül. Déváról és a környékről nagy számmal tódultak az emberek a munka megcsodálására és késő estig hullámzott a híd körül a kíváncsi közönség. A dolog azután nagy vigaszsággal fejeződött be, mert a vasút-igazgatóság összes ott közremunkált alkalmazottjait és munkásait fényesen megvendégelte, hol csengő poharak, zengő muzsika mellett éltették az építés vezetőit. A mulatság végén történt egy sajnálatos incidens, melyet nem hagyhatunk szó nélkül. A munka teljes befejezése után a zene rázendített a Himnuszra, mit a közönség állva, levett kalappal hallgatott végig. Egy gör. kel. pap — nevét nem tudjuk — a többszöri felszólítás daczára, sem akarta kalapját levenni, a miért a közönség meg is akarta támadni.

   Vonatkisiklás.
  1905. augusztus 1. Déváról jelentik:
  Tegnap éjjel a 602. számú gyorsvonat Branyicska és Déva között kisiklott. A mozdony három tehenet elgázolt, s a mozdony után következő étkezőkocsi tartányában a hullaroncsok megakadtak, minek következtében a kocsi mind a nyolc kerekével kisiklott és a pályát mintegy 40 méter hosszúságban megrongálta. Emberéletben nem esett kár. Reggel 6 óráig, mikorra a pályatestet helyreállították, a közlekedés átszállással történt. A gyorsvonat harmadfél órai késést szenvedett.

  1905. augusztus 2. Tömeges betörések Déván.
  Az elmúlt hét egyik éjszakáján kóbor cigányokból álló betörőbanda garázdálkodott Déván és bámulatos vakmerőséggel egész sorát törte fel az üzleteknek. Még arra is ráértek, hogy menekülőben feltörjenek egy üzletet. Az esetről a következőket írják:
  Csütörtökön este Déva városán két kocsi vonult végig, melyek elsején egy öreg cigány ült, egyébként pedig üres volt mindkét kocsi. Erről szállt le az a betörőbanda, mely 12 cigányból állott és tömeges betöréseket követett el. Először Ringvald N.-nél próbálkoztak. A redőnyt sarkaiból kiemelték, mivel azonban a belső ajtó zárva volt, az üzletbe behatolni nem tudtak. Innen Steiner Ferenc üzletéhez mentek. Először a kirakatredőnyt törték fel, majd látván, hogy ott behatolni nem tudnak, az ajtó-redőnyt felfeszítve behatoltak az üzletbe, honnét néhány csomag dohányt és talált aprópénzt, mintegy 10 koronaértékben elraboltak. Innét útjuk Nussbaum Adolf üzletéhez vezetett. Felbontották a redőnyt és kettő bement az üzletbe, míg a többi őrt állott. Míg ők benn dolgoztak, felébredt a kereskedő neje, felkeltette férjét is, ki felzavarta cselédségét. A betörők a zajt észrevéve, elmenekültek. A Steiner féle üzlet előtt találkoztak Gyila Dénes dévai gazdálkodóval, ki a Nussbaum-féle üzletből történt lövésre, melyet a hetes egy revolverből lőtt a rablók után, figyelmessé téve, megnézte az elvonuló gazembereket. Ezek neki estek, megverték és csak úgy tudott megmenekülni, hogy kabátját és kalapját a rablók kezében hagyva, elfutott. Gyila a rendőrségre ment, honnét két rendőr azonnal a színhelyre sietett és a környéket négy fegyveres honvéddel átkutatták. A betörők működési helyüket akkora már a Hunyadi-útra tették át.
  Először Neumann Simonhoz akartak bemenni, hol vámpénzkezelés, korcsma- és szatócs-üzlet lévén, nagyobb összegű pénzt reméltek. Azonban a szomszédban lakó Farkas Lajos vármegyei írnok a zajra fölébredt, kinézett az ablakon s a veszélyt látva, zajt csapott, mire a cigányok elmenekültek a Csángótelep felé. Itt még volt bátorságuk Herskovits Herman üzletébe behatolni, hol a lakás ajtaját betámasztották, és úgy kutattak a pénz után, mivel azonban a pénzes fiókban nem találtak, egy üveg szilvóriummal elégedtek meg.
  A rendőrség a csendőrséggel egyetértve azonnal megtette az intézkedést minden irányban a kóbor-cigányok letartóztatására.

  1905-08-09/220. szám. Kolera Hunyad vármegyében,
  Dévától jelentik: Az egész Hunyad vármegyék nagy izgalomban tartja a vármegyei tiszti főorvos egyik nyilvánosságra hozott jelentése, mely szerint Hunyad megye egyes községeiben kiütött a kolera, így Benczencz, Alkenyér községekben és Vajdahunyad városában számos megbetegedés történt, mely alkalommal a megyei tiszti főorvos kolerát állapított meg. A hatóság nagy óvintézkedést tett a veszedelmes járvány ellen.

  1905. október 28. Aranybányák Hunyad vármegyében.
  Karács-Czebe határában a nyár folyamán gazdag aranybányákat találtak az országos geológiai fölvételek folyamán. A Magúra és Karács nevű hegyekben már a rómaiak is bányászkodtak, erre mutatnak a jelenlevő jellegzetes keskeny és alacsony római tárnák. A múlt század elején a kincstárnak is voltak itt bányái, de ezeket később teljesen elhanyagolták.
  A most megejtett földtani fölvételek során fölismerték e bányák gazdagságát, próbazúzásokat végeztek s tonnánként 8 — 10 gramm aranytartalmat állapítottak meg. A bányák művelésére minden szükséges segítőeszköz meg van; hatalmas tölgy- és bükkerdők, és a Körös partjához alig 7 kilométernyire van a bányák zöme, ahonnét kötélpályán volna lehetséges a zúzóércet szállítani.
  A Körösbánya fölött elterülő diluviális kavicsok szintén adnak tonnánként 2 gramm aranyat s a kavics föltúrása kotrógépekkel, történhetik. A válogatott porondot azután szintén kötélpályán szállítják a Körös parti mosó telephez.
  A bányák tulajdonosai — báró Zeyk koronkai birtokos, gróf Toldalaghy Viktor és egy kőrösbányai társulat — eddigelé kezdet¬leges műveléssel is több kilogramm aranyat produkáltak. Szakértői vélemények szerint a körülbelül egy négyszög kilométernyi adományozott telkeken mintegy 50 métermázsa színaranyra van kilátás. A bányákat régebben Zboinski H. brüsszeli bányageológus, újabban pedig Papp Károly dr. kir. geológus vizsgálta meg a fent jelzett adatokkal, megegyező eredménnyel.

  1905. november 25. Templomrabló Dobrán.
  Kellemetlen felfedezésre ébredt a róm. kath. templom harangozója. A templomot feltörve, a templom perselyét pedig kirabolva találta. Rögtön jelentést tett Magát Lajos plébánosnak, majd a csendőrségnek, kik a templom küszöbén meg is találták a betörő nyomát, melynek alapján már másnap el is fogták a betörőt Lázár Todoszie csavargó péklegény személyében, kinél a pénz egy részét meg is találták, valamint egy arany gyűrűt is, minek holszerzésére vonatkozólag különféle meséket adott elő. A csendőrség a templomrablót a dévai kir. ügyészségnek adta át.

  1905. november 25. Gyilkos huszár.
  Vajdahunyad város határában e hó 21-én vérébe fagyva találták Sebestyén Gergely (Nagy Erazmus) ottani csángó gazdát. A hullára a munkából hazatérő nyári munkások akadtak, kik azonnal jelentést teltek a város rendőrségénél. A nyomozás megállapította, hogy a meggyilkoltat fejszével ütötték agyon, és koponyáját teljesen összezúzták. A csendőrség csakhamar megállapította, hogy a gyilkosságot a meggyilkolt mostoha fia, a rövid szabadságon levő Se¬bestyén Gergely 2. huszárezredbeli huszár követte el, a ki az elhunytnak régi ellensége.
A gyilkosságban segédkezet nyújtott Hillén András csángó. A csendőrség mindkét tettest elfogta, kik tettüket beismerték. Az üggyel a katonai bíróság fog foglalkozni.

  1905. november 28. A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat 25 éves fennállásának emlékünnepélyét Déván f. hó. okt. 22-én ülte meg.   Erre az alkalomra a társulat igazgató választmánya Ballun Ernő dévai áll. főreáliskolai tanárt bízta meg a társulat történetének megírásával. A munka nyomtatásban még nem jelent meg, de kéziratban készen van s a társulat alelnöke, Réthy Lajos a jubiláns közgyűlésen bemutatta, s felolvasta a hozzá írt bevezetést, mely röviden elmondja a társulat történetét is.
  A társulat 1880-ban alakult. Dr. Sólyom-Fekete Ferencz és gr. Kuun Géza buzgalma hozta létre abból a célból, hogy a régiségekben gazdag Hunyadmegye történelmi emlékeit összegyűjtse, megőrizze és ápolja s a megye történelmét, kultiválja. A társulat az óta gazdag múzeumot létesített, tagjai buzgó régészeti és történelmi kutatást és munkálkodást végeztek, melyeknek eredményei megjelentek a kiadott 15. Évkönyvben. Megírták (gróf Kuun Géza, Torma Zsófia és Téglás Gábor) a vármegye monographiájának első kötetét, az ős és római kor történetét. Megszerezték tulajdonul a várhelyi amphiteatrumot s a kincstártól a dévai várat stb.
  Szép sikerekre tekinthet vissza a társulat, melynek elnöke s legfőbb éltető szelleme gr. Kuun Géza volt. A társulat nemrég újra szervezkedett, most Fáy Béla elnöklete alatt működik. Kívánjuk, hogy a társulat az első negyedszázad sikerei után még szebb sikerekre mutathasson majdan a félszázados jubileumon.

  1906. A) A minisztériumok működése.
  Iskola vagy óvoda elhelyezésére, illetve berendezésére adatott segély Dévának, Magyarbánhegyesnek, Felső-muzslyának, Nagykamarásnak, Almáskamarásnak, Hertelendyfalvának, Istvánfalvának, Végegyházának, Dombiratosnak, Zimándújfalunak, Ambrózfalvának, Gyoroknak,

  1907. szeptember 8. Leányszöktetés a zárdába.
  Szülők harcza a gyermekeikért. Saját tudósítónktól.
  Egy nagyon szomorú csángóasszony jelent meg ma a főkapitányságon, ahol szinte jej vészekéivé mondotta el, hogy, elrabolták a gyermekét. Egy jezsuita rokonát vádolja azzal, hogy a leányát az ő akarata ellenére juttatta zárdába.
  Bíró Istvánné a panasztevő, aki Tóth János rendőrkapitány előtt azt a panaszt tette, hogy tizenhatéves Emerencia nevű leányát unokaöccse, Varga István jezsuita páter fölcsalta Pestre, itt beadta a zárdába. Se neki, se férjének esze ágában sincs az, hogy lányából apáczát neveljen, éppen ezért követeli a lányt vissza. Emerenczia fejét — úgymond — teljesen elcsavarta a főtisztelendő páter, aki utóbbi időben gyakran fordult meg náluk Vajda-Hunyadon a Csángótelepen De ő otthon akarja tartani a gyermekét s nem akarja, hogy apácza legyen belőle. Ezért családi állás elleni bűntett miatt följelentést tesz Varga István jezsuita páter ellen.
  Bíró Istvánné a következő részleteket mondotta el ügyéről egy újságírónak:
  — A vajdahunyadi csángótelepen lakunk, kérem. Hadikfalvai születésű vagyok. Június 29-ét megelőző héten nálunk járt az öcsém, a főtisztelendő Varga István páter s rávette lányomat, hogy legyen franczia apácza. Azóta más se járt a fejében szegénynek. Folyton levelet írt Pestre a páternek, az meghívta, csalogatta. Se én, se az apja tudni se akartunk arról, hogy zárdába menjen. Maradjon itthon nálunk. Most már mi történt, kérem.
Tegnapelőtt ötödikén reggel a leány magához vette a sublót kulcsát, abból kivett negyven koronát s felutazott Pestre, Varga István páterhez a rendházba. Tegnap reggel aztán utána utaztam, este bementem a rendházba s kértem vissza az Emerenciát. A páter erről hallani sem akart, mert azt mondja, kitaníttatja franczia apáczának. De ne szóljak senkinek, mondta. Az utczán panaszkodtam a járókelőknek, alak aztán megrmagyarázták, mittévő legyek. Kérem, nem ez az egy dolga van Varga főtisztelendőnek az ilyesmiben. A Déván lakó Daradics Ferenc szintén csángó telepesnek Marczella nevű tizenkilenczéven lányát a páter elhozta Péter Pált megelőző héten, amikor lebbjárt nálunk látogatóba. Abból is franczi a apáczát akar nevelni.
   Varga István pátert is felkereste az újságíró. A páter kertelt. Tagadta is, meg be is ismerte a dolgot: semmi sem igaz a nagy hűhóból —mondta — Bíróné ok nélkül megijedt, mert a leányát, aki tán Hátszegre ment, nem találta otthon. De hát máskor is elment már egyedül hazulról. Igaz, én rá akartam bírni, hogy adja a lányát apáczának s ez sikerült is nekem. Az asszony most volt nálam és bocsánatot kért tőlem. Isten rendelése az, hogy Emerenczia, akinek nagy hajlandósága van a szent életre, apácza legyen. Az is lesz belőle. Holnap Pestre jön Bíró, a nagybátyám, az okos ember, azzal lehet beszélni, ő megadja a beleegyezését. Addigra az asszony is higgadtabb lesz, akinek most csak az jár a fejében, hogy ki fog otthon kapálni, ha a lánya bekerül a zárdába. Ilyen kicsinyes dolgok miatt pedig, nem lehet útját állani egy szent életnek.
                                                                               ------------
                        Megjegyzés: rövid idő után mindkét lány örökre hűséget esküdött…egy-egy férfinek.

  1909-03-06/10. szám.
  Déván báró Kemény József erdélyi földbirtokos új mezőgazdasági gépgyár létesítésén dolgozik. A gyár létrejötte biztosítva van.

  1911-01-22/19. szám.
  Déván a népszámlálást tegnap fejezték be. Az eredmény csaknem teljes bizonyossággal megállapítható s eszerint a lakosság száma 8550, a legutóbbi népszámlálással szemben 20 százalék a szaporodás. Az eredmény nagyon gyönge, bár a város rohamosan fejlődik, de a lakosság nagy része hivatalnok és ez a körülmény magyarázza a gyönge szaporulatot.

  1911-04-11/85. szám. A Szent István-korabeli sírok feltárása.
  Déváról jelentik: Roska Márton dr. egyetemi tanársegéd most fejezte be a Hunyad megyében végzett ásatásokat. Az ásatások úgy tudományos, mint történelmi szempontból rendkívül gazdag eredménynyel végződtek. Összesen ötvennégy sírt találtak az ásatások nyomán, melyek közül kettőt már beszállítottak a kolozsvári múzeumba. Rendkívül sok érdekes lelet került napfényre, többek között karpereczek, hat karikák, gyűrűk, ékszerek, ezüstből és bronzból. Különösen gazdag volt egy gyermek- és egy női sír. A leletekből és pénzekből megállapították, hogy a felásott területen szent Istvántól Salamon király idejéig temetkeztek. Roska Márton dr. az ásatás tudományos feldolgozását még ez évben befejezi.

  Magyar véreink, mind egy szálig haza! Hova?
  1911-04-27. Nemzetiségi bosszú a székely telepesek ellen.
  Barcsay Andor leégett. Déváról jelentik: Nagybarcsán hétfő este nagy tűz pusztított. Barcsay Andor dr. birtokán ismeretlen tettes felgyújtotta a magtárt, mely öt vagon gabona tartalmával együtt hamuvá égett. A gyújtogatást valószínűleg oláhok követték el a feletti bosszujokban, hogy Barcsay Andor most a megyében folyó székely csángótelepítéseknek a leglelkesebb híve.
  Nagybarcsa mellett, Csernakeresztúr községben a múlt héten helyeztek el 92 bukovinai magyar családot. A tűz kitörése után az oláh parasztok nem akartak az oltásnál segédkezni. A csendőrök kényszerítették őket, hogy vizet hordjanak, de megszöktek. A tűz által okozott kár mintegy 40.000 korona, de biztosítás útján megtérül.

  1911-05-06/18. szám. Gyáralapítás Déván.
  „Báró Kemény József Hungária Gépgyár Rézvénytársaság" cég alatt, Déva székhellyel, gépgyár alapítását tervezik. A társaság céja a „Báró Kemény József Hungária-gépgyár“ dévai gyárnak, a cég összes ingó és ingatlan vagyonának és mindennemű aktíváinak tulajdoni megszerzése és ipari, mezőgazdasági és egyéb gépek és műszaki cikkek, de különösen explossos motoroknak előállítása, javítása, adás-vétel, csere és bizomány útján való értékesítése. Az alaptőke egyelőre 1.000000 korona.

  1911-11-25/47. szám. Új gépgyár Déván.
  Nagyobb szabású és kihatásában igen áldásos iparvállalat létesül Déván. Múlt héten tartotta ugyanis alakuló gyűlését Déván a „Báró Kemény József Hungária Gépgyár Részvénytársaság.“ A vállalat 1.000.000 korona alaptőkével alakult.

  1912-08-03/31. szám. Déva város az alkohol ellen.
  Déva város tanácsa átiratot intézett több erdélyi városba, hogy az alkohol ellen az erdélyi városok akciót indítsanak és így a városok intézkedjenek, hogy a korcsmák és pálinkamérések szombaton este 6 órától hétfő reggel 6 óráig zárva tartassanak.

  1913. július 3. Déva. Írta Gálfalvi Réthi Gyula dr. 
  Vészes hír száll Déva felől. Ezt a szépen fejlődő erdélyi várost, az oláh tengerben a magyarságnak ezt az erős kis szigetét, ismét elöntötte a Maros. A város nagy része magasabban fekszik ugyan, semhogy katasztrófa fenyegethetné, de vízben áll az alszeg, a Görögváros vagy Grécs, a ferencrendiek kolostora és temploma, a katonai gyakorlótér a vár tövében és az egész határ, az egész, dús Marosvölgye, hosszan, szélesen! Aki most fölsétál a Várhegyre, fenségesen borzasztó látványt csodálhat: a végeláthatatlan síkság egy víz, melynek locsogó, barna hullámaiba megdöbbenve tekint alá az egyik parton Déva vára egymaga, túl pedig, ah, nagyon messze túl, az aranytermő nagyági bérc, lassan törpülő gerincével s a dúcos kenyérformájú aranyi hegy.
  Hiszen máskor is szokott a Maros — időszakos ivóként — egy-egy kicsit kirúgni a hámból, majd minden második, harmadik esztendőben, az néha még termékenyítőleg hat, mint a Nílus áradása. De most gyors egymásutánban harmadszor lepi el a vidéket, nagy ínségre juttatva szegény népét...
  A szomorú aktualitás révén hadd mondjak el egyet-most Déváról és környékéről. Talán könnyebben lobban föl az egész ország részvéte ez iránt a nagyon becses darabja iránt.
  Az arad-tövisi vonal utasa alig nyomhatja el a meglepetés fölkiáltását, midőn erdős dombok mögül, a kitáruló lapályon hirtelen eléje villan a meredek dévai vár. Nem csoda, hogy ez a büszkén egyedül álló, hajdan bevehetetlennek tartott citadella nagyon izgatta a népies fantáziát. A monda szerint tündér építette, vetélkedvén két társával, kiknek egyike Arany-, másika Kolc-várát alkotta. A gonosz aranyi tündér irigységből halomba akarta dönteni Kolcot, dobása azonban a Retyezát hegyes csúcsát érte és törte le, az ő várát pedig büntetésül az Úristen rombolta szét.
A székely ballada szerint Déva várát Kőműves Kelemen építette, tizenketted magával. Fél véka ezüstért, fél véka aranyért vállalták a munkát, de sehogy sem ment az, nem fogott a vakolat, nem állott meg a fal. Ekkor azt határozták, hogy a melyiküknek a felesége legelőbb odamegy, égessék meg és hamvát keverjék a mészbe. Hát éppen Kőműves Kelemennét vitte oda elsőnek bal végzete.
„Megfogák szép gyöngén, betevők a tűzbe,
Az ő gyönge hamvát keverték a mészbe.
Avval állíták meg magas Dévavárát.“
Azért olyan erős.
  Bizonyos, hogy már az ősembernek is lakóhelye, a római uralomnak pedig őrtornya volt. A Sólyom-Fekete Ferenc dr. és Kuún Géza gróf alapította Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat dévai múzeuma gazdag a Várhegyen talált prehisztorikus és római leletekben.
A történetírók úgy sejtik, hogy Déva várát IV. Béla királyunk építtette, a tatárjárás után. A tizennegyedik század legelejétől kezdve már megbízható és nagyon érdekes történeti adataink vannak róla.
  Itt ült Ottó király a ravasz és nagyravágyó László vajda fogságában, egy álló esztendeig, míg a bolgár fejedelem ki nem eszközölte a szabadságát. Ez a vár lett a Hunyadi János királyi jutalma, a törökön vett egyik fényes győzelme után. Majd a Mátyás örökségébe, ment át. A Hunyadiak dicső emlékét büszkén őrzi a megye, nevében és hollós címerében. Déva várában feküdt ravatalon Szapolyai János király; itten tartott országgyűlést, itt őrizte kincseit és itt időzött legszívesebben Izabella királyné. Török Bálint fia, János, a vár tövében állott véres bosszút Feri bégén, az atyjáért. Itt garázdálkodott, rabolt éveken át Castaldo zsoldos serege. Itt halt meg és van eltemetve az erdélyi reformátusok első püspöke, Tordai Sándor András, valamint híres ellenfele, Dávid Ferenc, az unitárius vallásalapító, aki a vár börtönében lehelte ki lelkét. Itt, a vár lábainál ma is épen álló kastélyában, a Magna Kúriában intézte nagyszabású diplomáciai ügyeit a nagy Bethlen Gábor. A várnak egy bástyája viseli nevét. Itt élt a „Marssal viaskodó murányi Vénusz“, Széchy Mária, előbb Bethlen Istvánnal, első férjével, majd Kun Istvánnal, a másodikkal.
  Itt verte szét Hóra föllázadt pórhadát egy maroknyi nemesség, majd negyvennyolcban, ugyancsak a zendülő oláhokat, Kemény Farkas báró csapata. És itt rakta le a fegyvert „Erdély Világosán“, Bem apó maradék serege. A várat pedig ugyanakkor, a benne volt honvédekkel, egy áruló káplár a levegőbe röpítette.
  Azóta rom. Aligha építik valaha újjá, mert — úgy mondják — nincs hadászati fontossága. Megmarad tehát műemléknek és az ország egyik legszebb sétahelyének. Húsz év óta a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat tulajdona, az gondozza lelkes buzgalommal. A város felé néző, kopasz déli oldalt beültette fenyővel, akáccal, eperfával, liliodendronnal. Szelíden emelkedő, kényelmes szerpentin-utat vágatott a hegybe, föl a tetőig. Ahol szikla állott útba, alagutat fúrtak belé. A szikla tetején Kálvária-szobrok: Jézus a kereszten és két imádkozó angyal. A húsvéti böjt idején kegyes szívek mécset égetnek ott; olyankor szeme van a várnak. A szobrok közelében csinos filagória, menedékül a zápor elől, ámbár egy fél óra alatt akár az oromról is le lehet érni a városba. Az utak mentén padok. A nyugati oldal erdejében modern lövőház. A várból sós forrás fakad; gyógyítóerejű vizét fürdőbe vezetik.
  A Várhegy Dévának nemcsak dísze és nevezetessége, hanem üdülőhelye is. Itt sétált, itt pihen és szórakozik a közönség. Ki hajnalban, ki alkonyatkor, ki meg holdas nyári estén szereti legjobban. És hallgatják a fülemüle énekét. És gyönyörködnek a fölséges kilátásban, a mellyel betelni nem lehet. Északon a négy megye határán álló Gaina, délen fehér fejével a „hegyek nagyapja, a vén Retyezát“, közbül a kék Érchegység, teleszórva messze villogó tornyú apró falvakkal. A hegyek alatt kalásztermő rónaság, Marossolymostól Piskiig, Szászvárosig, Kinizsi Kenyérmezejéig, még tovább. Végig a zöld réten és mezőn ide-oda tekergő óriás ezüstkígyó: a Maros.
A vén bűnös!
  Az árvízben úszó Görögvárosnak nem szabatos az elnevezése. Nem görögök, hanem bolgárok laktak ott valaha. Steinville János gróf, Erdély katonai kormányzója telepített ide a tizennyolcadik század elején mintegy hatvan bolgár családot, melyek a török elől hazánkba menekültek. Ezek alapították a zárdát. Ma már nincsenek bolgárok Déván. Kis részük’ beolvadt, nagy részük kihalt. Másfél évszázadi megemésztette őket!
  Én még ismertem gyermekkoromban az utolsó bolgárt, az öreg Kokelin Mihályt. Jómódú kereskedő volt, de föltűnően kegyes, istenes modorú. Ha úgy köszöntem neki, hogy „alá’ szolgája, Kokelin bácsi“, helyreigazítólag viszonozta:
— Istennek szolgája!
  A bolgárokkal jött örményekből is alig van hírmondó. Ellenben az oláh roppantul elszaporodott, a városiban is, a megyében is, Bethlen Gábor idejében csak néhány családi volt belőlük Déván s a vidéken sem sokkal több; ma kétszázhetvenkétezer a lélekszámuk Hunyadmegyében, ötszöröse a magyarságnak. Negyven esztendővel ezelőtt Déván még az úri osztályhoz tartozó magyarok is vagy oláhul beszéltek vagy oláhosan. Ilyenformán: - Mit még csinálsz?
- Ülök a székemben és húzok a pipában.
- Hát a nejed?
- Mond a klavirban. (Zongorázik.)
Úgy kellett lassan visszamagyarosodni.
                                                                                        *
  A bolgárok székháza helyén ma — gazdasági gépgyár áll. A régi bolgár temető mellett — kétemeletes honvédkaszárnya. Bethlen Gábor kastélyában a pénzügyigazgatóság, azon innen törvényszéki palota, vele szemközt tornyos megyeháza. Ettől néhány lépésnyire internátussal egybekötött, kitűnő állami főreáliskola. Van a városban tanítóképző, szintén bentlakással és polgári leányiskola. Van állandó színház. Kaszinója a legrégiebbek egyike az országban. Utcáit aszfalt burkolja, villámos fény világítja. Az utas számos jó szálló közt válogathat.
És ennek a modern magyar városnak mindössze 8654 lakója volt a legutóbbi népszámlálás idején. Húsz évvel előbb csak 4778. Húsz év alatt nyolcvanegy százalékkal szaporodott.
  És ez a rendezett tanácsú kis város vegyes lakosságával is tiszta magyar jellegű. És székhelye és szellemi középpontja annak a nagy Hunyad megyének, amelyben tizenöt és fél százalék magyarság tartja fönn a magyar karaktert nyolcvan százaléknyi oláhval szemben. Fönntartja pedig olyan sikerrel, hogy a megye hat választókerületéből csak egy küldött nemzetiségi képviselőt az országgyűlésre, az eloláhosodás gyászos folyamata megakadt, sőt évről-évre kedvezőbb a magyarok számaránya.
  A Maros szabályozására sokat költ a kormány. 1911-ben például háromszázhatvanezer koronát fordított erre a célra és Déva városára is van gondja. De ennek az oly fontos bástyának a megerősítésére soha sem lehet igen sokat áldozni. Az állam bizonyosan fog arról gondoskodni, hogy ezentúl ne okozzon ezen a helyen minden esős időszak pusztító árvizet s a társadalommal együtt bizonyosan sietni fog az elemek sújtotta vidék segítségére

  1913-10-25/43. szám. Vegyvizsgáló állomás létesítése Déván.
  Hunyad megye már régebben fölért a kormányhoz, hogy Déván vegyvizsgáló állomást létesítsen. Ezen ügyben a napokban Déván járt a földmivelésügyi miniszer megbízásából Steineckker Lajos dr. ministeri titkár és Losonczy Lajos dr. a kolozsvári vegykisérleti állomás fővegyésze A kiküldöttek megállapították, hogy az intézet felállítása múlhatatlanul szükséges.

  1913. A) A minisztériumok működése.
  Gümőkor (TBC). Az 1913. évben dispensairek alakultak és működésbe léptek : Besztercze, Debreczen, Déva, Dicsőszentmárton, Eperjes, Segesvár és Sopron városokban s Balassagyarmat és Békéscsaba községekben.

  1913-12-07/289. szám. Betörések Déván.
  Az utóbbi hetekben Déván sok betörést követtek el. Legutóbb a Nuszbaum-féle fűszerüzletbe kétszer betörtek és onnan több ezer korona értékű árut elvittek. Betörők jártak a Roth-féle főutczai ékszerüzletben is és onnan is több ezer korona értékű ékszertés ezüstneműt loptak el. A betörők megdézsmálták a vasúti vendégió pénztárát is és a Gerber-féle czipőüzletbe is behatoltak és mindenütt érzékeny kárt okoztak. A rendőrség elfogta Pista Antal és Pista Sándor hírhedt dévai betörő cziganyokat, de ezek csak a Nuszbaum-féle betörést ismerik el a többiről semmit sem akarnak tudni. A közbiztonság Déván különben is nagyon gyatra, mert kevés a rendőr.

  1914-01-25/22. szám. Nőipariskola Déván.
  Déván nőipariskola létesítését tervezik a megye és az állam támogatása mellett. A vármegye tekintélyes összeggel hajlandó támogatni az új intézményt. Az államsegély elnyerésére is van kilátás. A városban az összes úri körök nagy érdeklődéssel várják az új iskola létesítését.

  1914-02-07/6. szám. Legelő Déva városának.
  Déva város kisgazdái már évek óta sürgetik, hogy a város bármi áron is szerezzen közlegelőt. A városnak több birtokos felajánlottmost egy 111 katasztrális holdnyi területet. Koncz Domokos polgármester megindította már a tulajdonosokkal a tárgyalást.

  1914-02-11/33. szám. Mariházy kérelme.
  Mariházy Miklós színigazgató ma kérvényt adott be a városi tanácshoz, melyben a színiévad ketté választását kéri olyképpen, hogy egyik színiévad 16 hétig tartana és pedig december 1-től március 21-ig, a másik sziniévad pedig nyáron 6 hétig és pedig június 10-től augusztus 1-ig tartana. Mariházy kérelmét azzal indokolja, hogy elsősorban is nyáron több kereső alkalom van és a közönség többet költhet szórakozásokra, másrészt pedig most egy erdélyi várost Dévát is megkapott és Déván szintén téli szezont kellene tartania. Mariházy kérelmét a tanácsnak mindenesetre teljesíteni kell. Eszerint Kecskeméten és Déván kívül Mariházynak még két állomása van: Szolnok és Orosháza.

  1914-02-27/51. szám. Elsülyedt kocsi.
  Déváról jelentik: A dévai piacon tegnap a várháza előtt egy üres kocsi alatt megnyílt a föld és a kocsi lovastól lezuhant. Az összefutott nép a beomlás helyén egy régi kutat látott, amelyet a kocsi és ló kihúzása után tíz méter mélynek találtak. Csoda, hogy nagyobb szerencsétlenség nem történt. A kút létezéséről a legöregebb emberek sem tudtak. A hatóság intézkedett, hogy a kutat betömjék és keresést indított, hogy nincsenek-e még ilyen veszélyes pontok a város területén.
  Ps. (A dévai piaci kutat 1845-ben építették: Múlt és Jelen, 1845 dec. 9/98. szám.)

  1914-04-07/83. szám. Egy asszony pénzhamisító bandája.
  Déváról jelenti tudósítónk. A rendőrség pénzhamisító szövetkezetet leplezett le, amelyet Hajdú Lajosné szervezett. Hajduné lakásán megtalálták a gépeket, amelyekkel egyes ötkoronás ezüstpénzt hamisítottak. Eddig több mint kilencezer koronát hoztak belőle forgalomba. A pénzhamisító bandának Gábor Avram dévai szabósegéd, Marzsineán Sándor, Antonie Mihály, a felesége és a fia voltak a tagjai. Az utóbbiak egy dévai korcsmában nagy mulatságot csaptak és közben a korcsmárosnak elárulták, hogy honnan szerezték a sok pénzt. A korcsmáros értesítette a rendőrséget, amely tegnap az egész társaságot letartóztatta és átadta a királyi ügyészségnek.

  1914-06-28/152. szám. Elpusztult műemlékek.
  A Műemlékek Országos Bizottsága. Ugyancsak tekintélyes idő múltán, a vaskos kötetben most számol be, esztendők során át végzett munkájával. 1903-ban jelent meg „Magyarország műemlékeinek jegyzéke,'' azóta a nagy nyilvánosság csak akkor ismert rá a Műemlékek Bizottságára, ha híre kelt valami műemlékünk vesztének.
  Gyakran a Bizottság tiltakozása ellenére is megtörténik egy-egy műemlék lerombolása és még mindig igaz a derék Bod Péter panasza, hogy „mi semmiben sem vagyunk restebbek, mint emlékeink, megtépezésében."
  A Műemlékek Bizottságának említett művéből, amelya Bizottságnak 1903-tól 1911-ig való működéséről ad jelentést, kiszemeltük legelőbb is, azokat az eseteket, melyek elpusztított műemlékekről szólának."
  1899-ben, lebontották a műemléknek jegyzett dévai református templom hajóját és tornyát. A bizottság csak akkor tudta meg azt, mikor már az értékes falfestményekkel díszített szentélyt is bontani készültek. A barbarizmus ellen felszólalt a bizottság, de hasztalan, 1907-ben lebontották a szentélyt.
  Ugyancsak Déván történt, hogy a törvényszéki palota építésekor lebontották az 1621-ben épült kaput, melyet Bethlen Gábor udvarbírája emeltetett a besztercebányai királyválasztás hírére.

  1921-04-22. (kivonat).
  Öt képviselőt neveztek ki az erdélyi ügyek vezetésére.
  …Samoaletiu a múlt eseményeiről beszélt, a román nép szenvedéseiről Erdélyben. Kimutatott arra, hogy a csángó telepeknek és más telepítéseknek az volt a céljuk, hogy a román népet kivetkőztessék nemzetiségéből. Jogunk van ahhoz — mondotta, — hogy mi is ugyanígy járjunk el más nemzetiségekkel. Nem hagyhatjuk véreinket továbbra is szolgákként nyomorúságban. A javaslatot elfogadták.

  1922. április 14. Báró Nopcsa Ferenc kellemetlen kalandja.
  A kolozsvári ítélőtábla tegnap délelőtt Haupt táblai tanácselnök elnöklete alatt érdekes bűnügyben hozott ítéletet. Két egyszerű pakurár állott a bíróság előtt, akiket azzal vádoltak, hogy báró Nopcsa Ferencet a szecseli határban összeverték.
  A vádlottak, Simolescu György és Vulcu Ioan szecseli parasztemberek, dr. Germán Traján védőjük útján azzal védekeztek, hogy önvédelemből verték meg a bárót, aki megtámadta őket.
  Báró Nopcsa Ferenc 1920. november 7-én, parasztruhába öltözött s így ment ki széjjelnézni szecseli birtokára, amely kényszerbérletbe volt adva. A báró annak rendje és módja szerint bocskorban, tüszőben és kozsokban, két késsel és egy revolverrel felszerelve, meg is tartotta a birtokszemlét, amely ránézve kellemetlen kalanddal végződött: szóváltásba keveredett a vádlottakkal, kik összeverték.
  Nopcsa Ferenc báró csak egy jó félóra múlva tért magához. Nagy nehezen hazavánszorgott és orvosi látleletet vétetett, fel magáról, amely két héten túl gyógyuló ütési sebeket konstatált rajta. A dévai törvényszék Simolescu Györgyöt 1 hónapi eljárásra, Vulcu Ioant 300 lej pénzbüntetésre el is ítélte. Fellebbezés folytán így került az ügy tegnap a táblához, amely megváltoztatta a törvényszék ítéletét. Vulcu Ioant 3 hónapi, Simolescu Györgyöt pedig két hónapi fogházzal büntette. Az ítélet ellen Germán dr. a Btk. 385. §. alapján semmiségi panaszt jelentett be. A tábla ezt el is fogadta és így báró Nopcsa Ferenc kalandja fölött az utolsó szót a bukaresti semmitőszék, fogja kimondani.

  1922. június 22.
  Riport a dévai szenzációs kirakatokról, a korzó nevezetességeiről és egy fényképezőgép titkáról. (Dévai munkatársunktól).
  Kedves olvasom, add ide a kezed és jere velem. Nézzünk szét egy kicsit Déva városá¬ban. Megmutatok neked egyet-mást ennek a vá¬rosnak hullámzó életéből. Add ide a kezed és jere.
  A kirakatok előtt.
  Ez itt egy mintakirakat. A tulajdonosa né¬hány esztendővel ezelőtt üveg és porcellán üzlettel kezdte, ma pedig a világkereskedelem minden ága az ő üzletében összpontosul. Nézd csak meg a kirakatot: drága gyöngyök, kiolvasott klasszikus könyvek Nick Cartertől az álmoskönyvig és onnan vissza. Virágvázák, székek, erotikus képekkel tarkított gyufatartók, középkorbeli levelezőlapok, kis porcellán babák, különféle hangszerek a szájmuzsikától a bőgőmajomig, agyonrozsdásodott varrógép, halászhorgok és fertőző borotvák borzalmas választékban.— Vajon mit nem lehetni kapni itt — ez a gondolat kezd izgatni. Végre ezt is nagy nehezen kitaláljuk: koporsót. De idővel, ha majd a tulajdonosnak szüksége lesz rá, nem fog neki nagy gondot okozni ez sem, hisz közvetlen szomszédságában van a Temetkezési Vállalat. De menjünk tovább. És most tekints ide. Ez egy ritka gonddal berendezett fűszerüzletnek a kirakata, ahol mindeddig ismeretlen törvények és szokások szerint még cipőket és különböző díszítésű kendőket is találsz. De vannak szerényebb kirakatok is, pld. ez: itt az esztétikai ízlés is érvényre jut: tea, talpvédő és öngyújtó zsinór. És végül itt van egy bámulatos ügyességgel összeállított üres kirakat. Tudod, mit jelent ez? — Ne keress ott, ahol van!
A korzón.
Álljunk meg itt ezen a sarkon és figyeljük meg a korzó életét. Látod ott azt a kövér urat?— Ki az?— Egy keresztapa, aki a sok keresztelés alatt úgy meghízott, hogy most már azt sem bánja, ha nem keresztelhet tovább. Ez az ember annyira beleélte magát Krisztus csodatételeinek tanulmányozásába, hogy bámulatra méltó módon tudja a vizet borrá változtatni. A legtöbb dévai bornak ő is a hites keresztapja.
— És az elegáns fiatalember, aki épp most jött ki a borbélytól?
— Bizonyára valami fiatal mágnás.
— Dehogy. Negyvenkét hónapig volt a rajvonalban számvevő altiszt és egyetlen egyszer sem sebesült meg a — zsebe.
  A fényképezőgép titka.
  És végül újra egy kirakat-csoda. Nem akartam visszatérni a kirakathoz, de következetlen volnék, ha figyelmen kívül hagynám. Nézz ide, kedves olvasóm. Ez egy főtéri borbélyüzlet kirakata. Hajfonatok, kenőcsök, bajusztartók között egy kipróbált, nagyszerűén nem működő — fényképezőgép. Mit szólsz hozzá? Ne felejtsd el azonban, hogy bizonyos szempontból nagy rafinéria lappang ebben a csodában. Az ember megáll a kirakat előtt és egész akaratlanul is, ránéz. Meglátja a fényképezőgépet és mire meglepetéséből magához tér, azt veszi észre, hogy — kinőtt a szakálla. Mit csináljon? Bemegy és megborotválkozik. Ez a fényképezőgép titka.
Gyarmati Ferenc

   1924-10-18/42. szám. Aranykönyv.
  A koldusbotra jutott Zetelaka támogatásában a föld népe is kiveszi a részét. Nap nap után érkeznek kisebb nagyobb adományok mindenfelől. Különös öröm látnunk, miként növekednek a beküldött fillérek tekintélyes summává. Ez mutatja legékesszólóbban, hogy milyen nagy azok száma, akik átérezték balsorsra jutott testvéreik megdöbbentő szerencsétlenségét Néhány nappal ezelőtt a jó ügyért mindig fáradhatatlan Meskó Miklós dr. a dévai csángók nevében 5000 lejt küldött hozzánk. A csángók csak nemrég költöztek át Bukovinából Erdélybe, de e nemes és szinte páratlanul álló áldozatkészségükkel gyönyörűen bebizonyították, hogy az elmúlt néhány évtized alatt a legteljesebben összeforrtak testvéreikkel s testvéreiknek nemcsak öröméből, hanem bajaiból is részt kérnek a maguk számára.

  1924. december 1. A leszakadt Csernahíd.
  A hatósági nemtörődömségnek s a közérdek iránti indolenciának tudható be az a súlyos baleset, mely Déva városnak egy közbecsülésben álló idős polgárát érte. Valánszky Bertalan, 70 év körüli érdemes polgár, ki fuvarozásokat szokott vállalni, a napokban megrakott kocsijával a Csernának a városi vágóhíd melletti részénél akart áthaladni. A híd, mely különben is meglehetős rozoga alkotmány volt, a szekér alatt leszakadt és Valánszky szekerestől, lovastól együtt a vízbe zuhant és pedig olyan szerencsétlenül, hogy fél testével a megrakott szekér alá került. Szerencsére a víz nem volt nagyon mély s így a fejét kint tudta tartani a vízből.
  Közel 2 óra hosszat volt ebben a helyzetben, míg kiáltozásaira, az arra járók ki tudták szabadítani a vízből, illetve a szekér alól. Rögtön hazaszállították a szerencsétlenül járt öregembert, kinek állapota válságos. Lova is súlyos zúzódásokat szenvedett.
  Öngyilkossági kísérlet.
  Dévai tudósítónk jelenti, hogy Hegedűs Péter, a dévai Hirsch-féle nyomda művezetője tegnap délután 4 óra körül hirtelen vette a kabátját és szó nélkül, sietősen távozott a nyomdából. A nyomda személyzetének feltűnt ugyan a szorgalmas és pontos művezető eljárása, de nem tulajdonítottak az esetnek nagyobb fontosságot. Hegedűs sietősen a város határában levő Maros felé irányította lépteit s mikor odaért, belevetette magát a jeges folyóba. A tőle távolabb dolgozó jégvágó munkások egyike azonban észrevette a dolgot s társaival segítségére sietve, nemsokára kihúzták a már fulladozó embert, kit azonnal hazaszállítottak és ápolásba vettek. Hegedűs öngyilkossági szándékának oka ismeretlen s valószínűleg a kritikus gazdasági viszonyokban leli magyarázatát.

  1927. január 9.
  Elfüstölt milliók. Déváról jelentik: A dévai dohányraktár statisztikai kimutatása szerint az elmúlt esztendőben Hunyadmegyében 118 millió értékű dohányt és cigarettát füstöltek el.

  1927. január 27. Házépítési akció Déván.
  A dévai Kereskedelmi és iparkamara mellett levő telket, amely dr. Dublesiu György Hunyadvármegye volt prefektusának tulajdonát képezi, a napokban házhelyeknek felparcellázták. Ezzel kapcsolatosan egy konzorcium alakult, amely már a nyár folyamán négy villát épít e telken és azokat bérbe, illetve örökáron eladja. Eddig már többen jelentették be igényüket a házhelyekre. A terv megvalósulása jelentékenyen fogja csökkenteni a Déván is uralkodó lakáshiányt.

  1927. február 20. Hunyadmegyében nagyarányban lépett fel a spanyoljárvány. Déva. (Az Ellenzék tudósítójától.)
  A spanyoljárvány, amely 1918-ban Hunyadmegyében is pusztított, most újra fellépett a megye több községében és városában. A járvány azonban jelenleg nem olyan veszélyes, mint a múltban, mert bár a megbetegedések száma nagy, haláleset eddig még nem fordult elő. A járvány legnagyobb arányt a dévai járásban öltött. Így a Déva szomszédságában levő Szántóhalma község lakosainak nagy része ágyban fekvő beteg, a tanulóifjúságnak is háromnegyed része fekszik spanyolban, úgy, hogy a járási orvos rendeletére a községi iskolát folyó hó 15-én, kedden, bizonytalan időre bezárták.
   Déván is több megbetegedés történt, így például a reáliskola növendékei közül, mintegy ötvenen nyomják az ágyat és a lakosság körében is meglehetősen tekintélyes a betegek száma. A megye többi: részéből: így Brád, Szászváros, Petrozsény, Körösbánya, Vajdahunyad környékétől is számos megbetegedésről érkezik hír. A megyei főorvosi hivatal az egyes járások orvosaival karöltve a legmesszebbmenő intézkedéseket tette meg a járvány megfékezésére.

  1927. április 10. A múlt évben feloszlatott dévai városi tanács ügye a táblánál. Déváról jelentik: A dévai régi városi tanács nem ismerte el a feloszlatás jogosságát és fellebbezett a temesvári táblához. Az ügyet a tábla a napokban akarta tárgyalni, tekintettel azonban arra, hogy a beadvány nem volt kellőleg felszerelve, a tárgyalást elhalasztotta.

  1927. április 11. Betöréses lopás Déván. Déváról jelentik: Csütörtökről péntekre virradó éjjelen mindeddig ismeretlen tettesek behatoltak Sturek Vendel dévai szövet és rövidáru kereskedésébe és onnan cirka 100. 000 lej értékű szövetet és ruhaneműt loptak el. A tettesek, akik minden jel szerint a helyzettel teljesen ismerős egyének lehetnek, az üzlet udvar felőli falát kitörve hatoltak be az üzletbe. Úgy látszik azonban, hogy munkájuk közben valaki megzavarta őket, mert nagyobb értékű szövetet és ruhaneműt az udvarban hagytak. A tettesek kézrekerítésére a rendőrség széleskörű nyomozást vezetett be.

  1927-04-29/94. szám.
  Tűz a dévai tésztagyárban. Hunyadmegye székhelyén, Déván, ma délelőtt könyven nagyarányúvá válható tűz riasztotta meg a kis város lakosságát. Délelőtt 10 óra tájban a dévai Gőzmalom és Téglagyár emeleti ablakaiból sűrű füst és láng tört elő. A munkások idejében való tűz jelzésére a teljes apparátussal kivonult tűzoltóság rövid ideig tartó munkája azonban csakhamar megakadályozta a tűz tovaterjedését, úgy, hogy mindössze a gyár egyetlen kisebb helyiségében okozott csekély — 60—70.000 lejes — kárt a tüzeset.
  A levezetet vizsgálati megállapította, hogy a tűz valamely cső áttüzesedéséből keletkezett és ha idejében nem veszik észre, könnyen súlyossá és végzetessé válhatott volna. A kár a gyár tulajdonosának, az Erdélyi Egyesült Rt.-nak biztosítás útján megtérül.

  1928. január 10. Országos birkózóversenyt rendeznek Déván. Déváról jelentik: A dévai határőrezred sportklubja január 21-én országos amatőr birkózóversenyt rendez, amelyre meghívta az ország összes egyesületeit. Eddig a Corvin, a Camp, a Minerul és a Toldy nevezte be birkózóit. Az utóbbi sportklub birkózó csapatában szerepel Tuss is, Európa könnyűsúlyú bajnoka.

  1928. január 12. Egy dévai rendőr ittas állapotban belelőtt a vásárosok tömegébe! Déváról jelenti tudósítónk: Pardos Petru közrendőr a tegnapi országos vásáron áldomást ivott egy dévai vasutassal. Borozgatás közben, amikor már a rendőr és a vasutas is beszeszeltek, veszekedni kezdtek. A rendőr le akarta tartóztatni a vasutast, aki futásnak eredt. Pardos Petru részeg állapotban elővette revolverét és a menekülő vasutas után lőtt, abba az irányba, ahol a vásárosok nagy tömege állott. A golyó Popovics Miklós alsóteleki gazdaembert találta és megsebesítette Köpeczi Lajos fiatalembert. Popovics este a kórházban meghalt, a közrendőrt letartóztatták és átkísérték az ügyészséghez.

  1928. február 1. Megfagyott holttest az út menti árokban.
  Déváról jelentik: A Déva szomszédságában Felsőcsertés és Sirb fölött az országút menti árokban pénteken reggel egy megfagyott fiatalember holttestére bukkantak a munkába siető emberek. A vizsgálat megállapította, hogy az illető Marian Andronik felsőcsertési lakos, aki rokonai látogatásáról éjjel indult hazafelé. A hideggel azonban nem tudott megbirkózni és így megfagyott.
Déva és Nagyszeben is exportvásár tartási jogot kaptak.
  A földművelésügyi minisztérium január 17-én kelt rendeletével Dévának és Nagyszebennek is engedélyt adott arra, hogy kiviteli állatvásárokat rendezhessenek. Ezek a városok már megkezdték a szervezési munkákat, amelyek folyamán fogják kijelölni, hogy a hét melyik napján tartják meg az exportvásárokat.

  1928. február 1. Déva város városi adóját egymillióval emelték. Déváról jelentik: Аz új törvény értelmében Déván is megszüntették az idegen autók után járó taxák fizetését. Ezt a jövedelemhiányt a város a taxacomunalák felemelésével akarja pótolni. A városi tanács, az állandó bizottság ily irányú javaslatát el is fogadta a városi adót mintegy 60 százalékkal emelte fel. A városi adó eddig 1.400 000 lejre rúg ott s most mintegy 2.500. 000 lejre emelték. Az emelést azonban progresszív alapon hajtják végre s így a kis egzisztenciákat, kevésbé fogják megterhelni.
  A Magyar Párt dévai tagozatának tisztújító közgyűlése. Déváról jelentik: A Magyar Párt dévai tagozata vasárnap tartottá évi rendes tisztújító közgyűlését dr. Leitner Mihály elnöklete alatt. Az elnöki megnyitó után a zárszámadások felülvizsgálására került a sor, amelyet a közgyűlés egyhangúan elfogadott. Ezt követte az elnökség felmentése és az új tisztikar megválasztása. Az új tisztikart a közgyűlés a következők személyében választotta meg: elnök dr., Leitner Mihály, alelnökök: Bencsik Zsigmond és Dolcsig János, titkár: dr. Schuller Frigyes, jegyzők: Kovács Károly és Magyar Árpád, pénztárnok: Brammberger Antal, ellenőrök: Székely Lajos és Bubárnik Miklós, háznagy Bartha Ferenc.

  1928. március 14. Egy anya bűntette. Déváról jelentik:
  Tegnapelőtt reggel Déva határában a Marossolymosról Dévára igyekvő munkások az út menti árokban rongyokba bepólyálva egy tíz napos élő leány csecsemőre bukkantak. Az ártatlan teremtést bevitték Dévára, ahonnan a napokban az aradi gyermekmenhelyre fogják szállítani. A lelketlen anya kézrekerítésére a rendőrség bevezette a nyomozást.

  1928. április 3. Letartóztatták a harói ref. lelkészt (Déva, április 2.)
  Hunyadmegye magyarságát nagy izgalomba hozta az a hír, hogy szombat este a harói csendőrség letartóztatta Filep Imre harói ref. lelkészt és a hadbíróságra kísérte. Hogy mi a vád ellene, azt sem vele, sem az érdekében történt intervenciókra sem közölték. A harói emlékezetes agrárincidensre gondol mindenki, bár a lelkész politikával sohasem foglalkozott. Lehet azonban, hogy a lelkészt azért denunciálták, hogy így félemlítsék meg a haróiakat.
  A dévai Magyar Párt a parlamenti csoport és a pártközpont közbenjárását kéri, hogy a letartóztatott lelkész még az ünnepek előtt hazakerülhessen.

  1928. április 5. Dévára helyezik át a csíki törvényszék második szekcióját.
  Déváról jelentik: Megírta az Ellenzék, hogy a dévai törvényszék harmadik szekciója április első felében meg fogja kezdeni működését. Ezzel kapcsolatosan hivatalos helyről azt az információt kaptuk, hogy a csíki szekció elnökét, bíráit és tisztviselőit fogják teljes létszámban Dévára helyezni.
  Megnyílik a dévai tanonciskola. Déváról írják:
  A dévai kereskedelmi és iparkamara tegnap tartott ülésén bejelentették, hogy 500. 000 lejért megvásárolták a tanoncotthon székhazát és így a tanoncotthon két hónap múlva meg is, nyílik.

  1928. április 13/84. szám.
  Őrizetbe vették a dévai munkásotthonban énekpróbát tartó munkásokat. Déváról jelentik: Tegnap a késő esti órákban a dévai sziguranca detektívjei megjelentek a munkásotthonban, ahol a munkások énekpróbát tartottak és őrizetbe vették az összes jelenlevőket, majd átkísérték a szigurancára. Sarkadi karmestert és azokat a munkásokat, kik igazolni tudták magukat, még az éj folyamán, a többieket pedig szerdán szabadlábra helyezték. A letartóztatás oka ismeretlen.

  1928. május 5. Öngyilkosság a temetőben. Déváról jelentik:
  Horváth Zsuzsanna dévai kávéslány tegnap délután a róm. kath temetőben öngyilkossági szándékkal 60 drb. egy grammos aszpirint vett be. Az öngyilkosságot egy, a temetőben tanuló diákgyerek vette észre, aki azonnal segítségért szaladt s a szerencsétlen teremtést nyomban a kórházba szállították, ahol gyomormosást kapott. Az orvosok bíznak felépülésében. Tettének oka állítólag szerelmi csalódás.

  Dévai polgármester 1928-ban. Vizsgálat a dévai városházán. Déváról jelentik:
  Alexandru Stefanescu közigazgatási felügyelő, a brassói VII. ellenőrző felügyelői kerület vezetője tegnap tartotta meg rendes havi közigazgatási ellenőrzését Déva városánál. Az inspektor, aki mindent a legnagyobb rendben talált, elismerését és dicséretét fejezte, ki Perian Péter polgármesternek.

  1928. május 12. Szétvagdalták a halott szívét. Déváról jelentik:
  Érdekes halottgyalázási ügyben hozott ítéletet a dévai törvényszék. Trifa Eftimie, Dán Joan és Trifa Joan ribicsorai (marosillyei járás) lakosok kétszer egymásután kiásták Tanasa Eftimie holttestét. A halottgyalázás oka az a néphit volt, hogy a halott ember lelke rossz szellemmé változva, kísérteni jár és ennek egyedüli ellenszere az, ha a halott szívét baltával szétvagdalják. A három babonás falusi ember tehát kiásta az öregember holttestét, és baltákkal szétvagdalták. Ezt két ízben is megtették, mert az első művelet után a falu lakossága még mindig látni vélte a kísértetet. A dévai törvényszék, tekintettel a vádlottak babonás elfogultságára és műveletlenségére, csak kisebb pénzbüntetéseket szabott reájuk.

  1928. május 16. Hunyadmegye prefektusa tüntetésnek tartja a magyar nyelv használatát és ezért távozott a megyei tanács üléséről.
(Déva, május 14.) Az egész vármegyében kínos feltűnést keltett, hogy Hunyadmegye tanácsának márciusi gyűlésén az egyedüli magyar tanácstagnak, Csulay Lajos volt alispánnak magyarnyelvű felszólalása miatt a prefektus a liberális tanácstagokkal s a hivatalfőnökökkel tüntetőleg elhagyta a tanács¬termet. Jólesően kell megállapítanunk, hogy az erdélyi tanácstagok mindvégig Csulay mellett foglaltak állást és hangsúlyozták, hogy a magyar impérium alatt a román tagok szabadon használhatták nyelvüket. Az üggyel egyébként annakidején részletesen foglalkozott a Keleti Újság.
  A kisebbségi szempontból súlyos sérelmet jelentő eljárást, a megyei tanácsban nem lehetett szóvá tenni. Csulay már korábban meg akarta interpellálni a prefektust, de ez betegségére hivatkozva, nem jelent meg az ülésen. A megyei tanács május 12-én rendkívüli ülést tartott és ezt az alkalmat használta fel Csulay Lajos, hogy kérdést intézzen a prefektushoz magyar és kisebbségellenes magatartása miatt. Tartalmas beszédében ismertette a közigazgatás hibáit, összehasonlította a jelenlegi állapotokat a háború előttiekkel és kihangsúlyozta azt a liberális szellemet, amely azokat az időket karakterizálta.
  — Ebben a teremben — mondotta — a szenvedélyes viták alkalmával, ha akadtak is felelőtlen elemek, akik az akkori kisebbségeket anyanyelvűk használatában korlátozni szerették volna, de a felelős elemek mindvégig megvédtek a kisebbségi nyelvhasználat jogát.
Ezeknek előrebocsátásával ismertetve a márciusi tanácsülésen történt kisebbségellenes magatartást, a következő interpellációt intézi a jelenlévő prefektushoz:
  — A helyzet tisztázása végett szíveskedjék az általam itt egyedül képviselt dinasztikus érzésű és állampolgári kötelességeit híven teljesítő kisebbségeket megnyugtatni, hogy ezen eljárás nem volt céltudatos és sértő szándékú, vagy nem volt a szabad nyelvhasználat ellen intézett támadás.
  A prefektus általános érdeklődéssel várt válaszában kijelentette, hogy ő, mint a kormány képviselője, az igazságot és törvényességet is képviseli. Nem tűrhette tehát, hogy Csulay a törvény által meg nem engedett lépést tegyen. Csulainak nem volt jogában magyarul beszélni, ezért ment ki. A prefektus szerint tüntetni akart a magyar nyelv használatával, mert egészen jól bírja a román nyelvet, tehát nem volt szükség rá, hogy egy magyar tanácstag magyarul beszéljen.
  Csulay azonnal válaszolt a prefektusnak és kijelentette, hogy a magyar nyelv használata nem jelent tüntetést, a román nyelvet sem bírja eléggé s a prefektus válaszát, nem tartja kielégítőnek, s azt nem veszi tudomásul.

  1928. május 28/118. szám. Dévai látkép.
  Úgy adódott, hogy Piskin kelett volna töltenem az éjszakát. Mondottam magamban, hát sikkor inkább bemegyek Dévára, ott még úgy sem jártam. Ismerem Erdélynek majdnem minden valamirevaló városát, de Dévát valahogy még mindig elpasszoltam. A gyűjtő szenvedélye dolgozott bennem, hogy ezt a bélyeget is beleragaszthassam albumomba. Mondhatná valaki: egyik erdélyi, kis város, éppen olyan, mint a másik. Dehogy is olyan. Mindegyik kis városnak sajátságos egyénisége van, nem is annyira külső ábrázatában, mint inkább azokon az embereken keresztül, akik lakják. Hosszú utca, a vasúttól elvezet a nagypiactérre, a piacon ott a templom, a szálloda, a cukrászda és a templomon túl egy ugrásnyira a sétatér. Minden kisvárosi „enyvesház" így fest az első pillanatban. Igen ám, de más, ha bányászok lengetik az utcákon hazatérőben acetelin lámpásukat, vagy ha egy paraszti város a hetivásárra készülődik, avagy ha egy hivatalnoki gócpont, tisztes megyeszékhelye a maga csöndes diszkrét életét éli. Más egy szász város, más egy román város, egy magyar, vagy székely város, esetleg zsidó város, mert ilyen is van Erdélyben. Más aszpektusa van egy kevert lakosságú városnak, aszerint, hogy milyen százalékban keveredett. Más, más, szinte levegőbe érzi az ember az eltérő hullámhosszat.
  Déváról az a hitem, hogy tipikusan hivatalnokváros volt annakelőtte és bár a hivatalokat lehet a legkönnyebben átfesteni egyik színről a másikra, Déva csodálatosképen megőrizte magyar karakterét. Festői város, főutcája beletorkolva egy kedves dombba, amely fölött tankönyvekből is jól ismert történeti emlék: a dévai vár ékeskedik. Fő utcáján tempósan korzóznak az emberek, hangos csoportokban az úttesten is, mert Dévának nincs szüksége autóbuszra, villanyosra vagy akármilyen járműre, gyalog is céljához ér mindenki. Úgy tetszik, mintha Déva legalább 20-30 ezer lakosú város volna, de mosolyog a bajusza alatt dévai ismerősöm: csak 10 ezer lakosa van Dévának, de ezt titokban tartjuk... A dévai kultúrélet? Van két hetilapja, kedves kis színháza, ahol épen az aradi társulat időzik; van néhány tehetséges ifjú költője, régebbi évjáratú publicistája, akik felszívódtak a napiélet robotjában; és bizonyára a visszavonultság csendjében vannak még igen értékes intellektueljei, akik, mint mindenütt Erdélyben, a megváltozott viszonyok folytán, önkéntes száműzetésben élnek.
  Van egy kis múzeuma, mit beszélek, milliókat érő nagy múzeuma, rendkívül ritka archeológiai leletekkel. A folyosón kitéve ott a díszes bekötésű vendégkönyv, amelyen különálló lapon egyetlen név áll: Ferencz József. Azután sok-sok lap, még a magyar világból. Változnak az idők, új nevek. Egy különálló lapon, fenntartva a jelenlegi dinasztia számára, Ferdinánd király. Azután megint tömegesen bukaresti érdeklődők, Jonel Bratianu. A múzeumi anyag elárulja, hogy Hunyadvármegye valóban az erdélyi népek kultúrájának bölcsője. Gondolom, Roska Márton, aki állandóan ásatásokat végez, találta meg a neanderkori embernek egyik vállperecét egyik hunyadmegyei barlangban. Azután a légionáriusok kora, Sarmisegethusa, Decebál, a behurcolt Mitra-kultusz.
  Tiszteletreméltó értékek a néprajzi és az állattani részben. Ezt a múzeumot, amely bizonyos vonatkozásokban egyedülálló Romániában, a hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat tartja fenn. A társulatot pedig lelkes magyarok: gróf Kuun Géza, Sólyom Fekete Ferenc, stb., stb. alapították negyven évvel ezelőtt. Ha jól tudom, az alapítók között már csak Leitner Mihály lelhető fel Déva városában. Nos, ezt az intézményt, anélkül, hogy bárminemű jogi alapja lett volna, kiragadták kisebbségi kézből. Nyolc évvel ezelőtt megjelentek a hatóság emberei és kicserélték a vezetőséget. Hiába minden tiltakozás, ma már ez a magyar kultúrintézmény is államosíttatott.
  Sétálok Leitner Mihállyal, a hunyad megyei magyar tagozat elnökével, aki elkalauzol a hajdani Magna Curiába, amely egyike Déva legszebb középületeinek. A tizennyolcadik században épült pompás kerti lépcsőzete, de az építmény maga még régibb, Bethlen Gábor idejéből való. Históriai hírességű díszes kandallója még ma is megvan, siránkozó adóalanyok ülik körül, mert tudnunk kell, hogy itt, ebben a középületben most az adóhivatal honol. A modern intézménynek megfelelően átpingálták a szobákat, áttatarozták, úgy, hogy az épület belülről majdnem újszerűen hat. Sok stílusérzéke aligha lehetett azoknak, akik ezt a tatarozást elrendelték. De ragadjuk meg az alkalmat és beszéljünk Leitner Mihályról is, aki, ha szabad magunkat így kifejeznünk, épúgy hozzátartozik Déva nevezetességéhez, mint minden tárgy, műemlék, mely megrögzíti e városnak a karakterét.
  Leitner Mihály ügyvéd az elnöke a hunyadmegyei Magyar Párt tagozatának. Zsidó ember, de magyarságban legelől jár. Asztalán a minduntalan forgatandó könyvek között, ott a zsidó biblia is, mert Leitner Mihály „asszimiláns" létére ép úgy beszél héberül, mint akármelyik cionista szónok, ha nem jobban. Azt mondják rabbiképesítése is van. Leitner Mihály tehát nem tagadja, hogy jó zsidó, sőt büszke származására.
  Szerintem-mondja-az impérium átvételével következett el a magyar zsidóság erőpróbája. Most kellett és kell megmutatni a magyar zsidóságnak, hogy évtizedek asszimilációs munkája, nem volt hiábavaló. Leitner Mihálytól tudom meg, hogy a magyarságot kipenderítették kaszinójából is. Elvették többezer kötetnyi magyar könyvtárát, amelyet vissza nem adnak, noha használaton kívüli állapotban van, valószínűleg valamelyik hivatalnak a padlásán. Leitner új hajlékot teremtett a magyarságnak. Két kis, nedves falu udvari szobácska, primitív asztalokkal, a kaszinóépítés hősi kezdetében. De van. Könyvtára is van. Még csak párszáz kötetes kezdetnek azonban impozáns. Leitner nem áll meg a kezdeményezésnél és megteremti az alapot a dévai magyar kulturház céljaira. Már nincs messze az időpont, amikor megszületik Erdélyben az első kisebbségi magyar kulturház. A dévai magyarság feljegyzésre méltó fegyelemmel és áldozatkészséggel vesz részt minden kollektív munkában. A Magyar Párt hetenkint tartja megbeszéléseit és minden két hétben teaestélyre ül össze. Itt, ebben a szűk, alacsony helyiségben, a penészes falak között.

  1928. június 2. Szerencsétlenség egy hunyadmegyei telepen.
  Déváról jelentik: A marosillyei járásban lévő Viszka községben a Mairovitz fatermelő cégnél tegnap délelőtt súlyos szerencsétlenség történt. Lázár Antal gazdálkodó 9 éves gyermeke a mozgásban lévő iparvasút egyik vagonjára akart felkapaszkodni, de megcsúszott és a vagonok alá került, melyek felén és vállain oly súlyba sérüléseket okoztak, hogy kórházba kellett szállítani. Felépüléséhez kevés a remény.

  1928. június 16. Magos Déva vára segítségért kiált.
  A Maros bal partján emelkedik Erdély egyik legnagyobb büszkesége, a legszebb székely népballadába is beleszőtt gyönyörű „magos” Déva vára. Talán egyetlen emlékünk sincs, amelyik olyan sokat látott volna ennek a földnek hatalmas múltjából és annyira összenőtt volna történetével, mint éppen ez a vár, amely méltán nevezhető Erdély történelme szentélyének.
  Déva és vidéke már a történelem előtti időben lakott terület volt. A mai várhegyet bizonyára megerősítették már a dákok és az ő erősítéseikre emelték a rómaiak a magukét. A kellő romjaiból keletkezett az Árpádok idejétől folyton szereplő vár, melynek romjai a 371 méter magas hegyen ma is megvannak.
  Déva neve az oklevelekben, 1269-ben fordul elő legelőször 1307-ben László erdélyi vajda itt vetette fogságba Ottó magyar királyt és vette el tőle magyar koronát. Ettől fogva három századik, mint az alvajda székhelye szerepelt és ezen a címen nyerte el Hunyadi János, kinek családjában az eredetileg királyi vár örökös magántulajdonná vált. Csak 1504-ben került ismét a korona birtokába és jó darabig állambörtön szerepe volt. 1556-ban Izabella királyné itt tartotta „békóban” Dobó Istvánnak az egri hősnek nejét és gyermekét, 1579-ben Dávid Ferencz unitárius püspök, mint istenkáromló és vallásújító életfogytiglani fogságra ítéltetvén, ide hozatott tömlöcbe, s itt halt meg börtönében ugyanazon év november 15-én.
Nem célunk a vár mozgalmas történetét végig kísérni, csak arra az ismert tényre hívjuk fel a figyelmet, hogy alig volt Erdély történetének olyan fontos eseménye egészen a szabadságharcig, amelyben valamilyen összefüggésben Déva vára ne szerepelt volna.
  1849. augusztus 19-én egy régi tűzakna felrobbanása következtében a levegőbe repült a vár, több mint ezer honvédet temetve romjai alá. Azóta csak a romok beszélnek az elmúlt viharos századokról.
  Az újabb időkben a festői romokat és sétányokat a hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat gondozta. Gyönyörűen ápolt szép szerpentinek vezettek fel a romokhoz, jó karban levő padok szolgáltak pihenőül a közönségnek. Dávid Ferenc börtönét a hívek kegyelete gyönyörű márvány emlékkel jelölte meg a várnak a város felé néző részén egy kiálló sziklatömbön néhai Kenderessy Károly, Hunyadmegye egykor leggazdagabb embere, felesége emlékére pompás gloriettet építtetett, melyet „Gizella pihenőnek" neveztek. Ez a gloriett egyik ékessége volt a várnak, ahonnan pompás kilátás nyílt a Maros völgyére.
  De jött e világháború és a várromok fény kora lehanyatlott. A nagyidőket élt öreg kövek, úgy látszik nem bírták elviselni azt a látványt, mely embermilliók pusztulásával vérbe és gyászba borította az egész világot. Tövében az emberek nyögték könnyes szemekkel a világtörténelem legborzalmasabb megpróbáltatásét. És a vár együtt szenvedett velük. A gyönyörű sétányokat fölverte a gyom, kiásta az eső, az évezredes sziklaarcon repedések támadtak, a Dávid Ferenc emlékét durva emberek darabokra törték s a kis börtönfülke, melyet azelőtt zárt ajtó mögött őriztek, ma a lerombolt emlékművel elhagyottan áll.
  Az említett Gizella pihenőt szintén megviselte az idő. Déva közönsége a vár felügyeletével megbízott Múzeumigazgatóval együtt már régen sürgette, kérte a vármegyei prefektustól a renoválásra szükséges néhány ezer lejt, a pénz azonban elmaradt. A gloriett napról-napra gyengült, míg végre a napokban Déva felelt dühöngő zivatar ledöntötte a kegyeletnek ezt az ékes szimbólumát.
  A Dévaiak reggelre ébredve, összedőlve látták kedves emléküket, a hatalmas tetőzetet a vihar kidobta és ez most faágakon fennakadva lebeg ég és föld között.
  Magas Déva vára pusztulóban van. Valaha tizenkét kőműves asszonyvérrel ragasztotta össze időálló hatalmas falait, de maholnap a kopár tetőn csak a sziklák közi sütkérező viperák maradnak. Akik fölött ott leng a véráztatott múlt és Kőmives Kelemenné tragédiájának gyönyörű balladája, a világirodalom egyik legszebb gyöngye.
  Dávid Ferenc szelleme, ha lenéz a magosból hiába keresi rabságának szomorú színhelyét, amelyből egy világra áradt ki a nagy vallásalapító szelleme és aratott diadalt messzi tengereken túl is. Királyok, fejedelmek, egymásnak csapó hadseregek, elhunyt hősök és börtönben sínylődő ártatlanok árnyai az éjféli órán hiába jelennek meg, hogy a kőszirtek magasságából lenézzenek a lábuk alatt folyó életre. A vár nem nyújt több emléket és ráomlik a falai alatt ásott sírokra és emberporra. A történelem szelleme költözőben van a dévai várról. Az összemorzsolódó sziklák magukra maradnak. Nagy, nehéz tanítását idővel megfeledik az utódok. Cserjék, bokrok beszövik a százados sétányokat víz és fagyökér szétrepesztik Erdély szentélyének hatalmas trónusát és szürkeség, zordonság borul a dévai várhegyre.
  Ma még azonban az új életre ocsúdó dévai közönség feléje tárja karjait és megdöbbenve nézi e pusztulást. A dévaiak még érzik, hogy nem egyszerű kövekről, nemcsak múló falomladékokról van szó nemcsak a város festői nevezetességét kell védeniük, hanem atyáik múltja és szelleme ősök és hősök sírja egy ország lelke.
  Erdély szája kiált segítségért bennük és általuk. Aki hallja a hírt ezen a földön bárki legyen, meg fog döbbenni e szomorú jelentésre, mert mindenki valami közösséget érez magos Déva várával. Kőmives Kelemenné tragédiája, ha valami nem történik a romok érdekében, rövid időn belül teljessé válik. A gyönyörű székely asszonyok vérét idáig őrizték ezek a falak, de nincs messze az idő, amikor újból egy villámterhes sötét dühöngő vihar szét fogja szórni szerte a világban. Ez a vér jajgatott eddig a piros malterban. Idejöttek kicsiny gyermekek anyjukat szólongatni és idejött az óta Erdély népeinek minden fia, — ha lélekben is, — a ballada szárnyain, amelyek mindeddig ott lebegtek a dévai vár felett. Kőmives Kelemenné panaszkodó szavát azonban rövid idő múlva már nem fogja elsírni a szélben, az éjben, fájdalmak óráin, és nem hullatja könnyét a magos vároromról azóta milliókra szaporodott gyermekei sorsán bánatosan sírva
Magos Déva vára segítségért kiált…

  1928. június 29. Ötvenszázalékos bukással zárta a tanévet a dévai Liceul Decebal
  Déváról jelentik: Most függesztették ki a dévai állami líceumban az év végi vizsgálatok eredményét, amely világosan mutatja, hogy a tanári kar mindenben magáévá tette az Anghelescu-féle bukaresti politikát. A számszerű eredmények különben a következők:
Az első osztály 42 tanulója közül, pótvizsgára bukott 17, osztályismétlésre 4.
A másodikban 50 közül 20 pótvizsgás, 5 osztályismétlés.
A harmadik osztály 52 tanulója közül 15 pótvizsgára, 14 osztályismétlésre.
A negyedik osztályban 54 közül, 14 pót, 6 ismétlésre.
Az ötödik osztályban 41 közül, 14 pótvizsgára, 2 ismétlésre.
A hatodik osztályban 30 közül 8 pótra, 1 ismétlésre.
A hetedik osztályban 34 közül 7 pótra, 2 ismétlésre.
A nyolcadik osztályban 24 közül 2 pótvizsgára és 8 osztályismétlésre utasítottak.
Végeredmény 327 tanuló közül 97 pótvizsgára és 42 osztályismétlésre bu¬kott. A bukási arányszám különösen az alsó osztályokban minimálisan 50%, némely osztályban még több.

  1928. június 29/144. szám.
  Egy Déván felállítandó magyar kulturház javára lóversennyel egybekötött nagyszabású kertiünnepélyt rendeznek július 15-én a Piski melleti Dédács községbeli Ocskai-parkban.

  1928. június 30. Négy évet kapott a lövöldöző rendőr.
  Január 11-én, a dévai állatvásáron Pardos Péter közrendőr lelőtt két embert. A vizsgálat megállapította. Hogy a rendőr részegen teljesített szolgálatot és revolverét használta két, vele, ellenkező vasutassal szemben. A golyó azonban két ártatlan embert talált, kik közül az egyik névleg Popoviciu Nicolae nyomban kiszenvedett, míg Köpeczi László 14 éves fiú a karján sebesült meg. Az ügy a napokban került bíróság elé, amely a rendőrt 4 évi börtönre ítélte.

  1928. július 8. Déván, egy temetésen lefoglalták a koszorút, mert piros szalag volt, rajta és mint bűnjelt a sziguráncára vitették.
  Amire azt hisszük, eddig még nem volt példa, Déván nemcsak az élők birodalmát, hanem a holtak országát, a temetőt is állambiztonsági felügyelet alá helyezték. Erre vall az alábbi nem mindennapi történet, amely méltán váltja ki a kis Déva társadalmának, de különösen munkásosztályának megdöbbenését. Az utóbbiét azért különösen, mert a munkásságnak egy koszorúját tette index alá a sziguráncának egyik alantos közege, államellenesnek minősítvén a koszorú színét, amely miatt a koszorút nem engedte egy elhalt munkás sírjába elhelyezni. A túlbuzgó sziguranca közeg féltette a föld alatt nyugvó és porladó halottak világnézeti meggyőződését, attól tartott, hogyha a vörös internacionálé színe lekerül a halottak világába, lázadást szítanak a fennálló rend ellen.
  Dévai tudósítónk a következőkben ismerteti a történteket:
  A napokban meghalt Déván egy Schwartz Lajos nevű szabósegéd. Az elhalt munkás régóta Déván élt, korrektsége és becsületessége széles körben szerzett számára barátokat és tisztelőket. Schwartz Lajos a dévai Minorita szabó-cégnél volt hosszú időn keresztül alkalmazásban. Volt kartársai egy nagy koszorút küldtek a halottasházhoz a ravatalra. A koszorún széles piros szalagon a következő szavakkal búcsúztak el a munkások elhalt bajtársuktól: „Felejthetetlen barátunknak, Kartársai.“.
  A munkástemetésről értesültek a dévai hatóságok. Ez a szegény Schwartz Lajos a legbékésebb ember volt életében, soha semmiféle pártmozgalomban vezető szerepet nem vállalt, egy derék és szorgalmas munkás volt, aki nem sejtette, hogyha már életében nem volt soha dolga a hatóságokkal, a halála szigorú rendőri intézkedéseket fog maga után vonni. Így történt. Először is kiadták szigorú parancsban, hogy mintán egy munkás haláláról van szó, súlyos büntetés terhe mellett ne merjen egy munkástársa sem beszélni az elköltözött sírja vagy koporsója fölött. A rendőri buzgalom és az állam épsége fölötti óvatos éberség itt azonban még nem ért véget, mert elrendelték, hogy a temetésen eléneklendő dalok szövegét előzetes cenzúra végett mutassák be.
  A halott, friss emlékének s az itt maradtak kegyeletérzésének zaklatása ezzel sem fejeződött be. A sírnál megjelent a dévai sziguranca egyik detektívje, egy Torna Aurél nevű volt cipészmester, aki ezt az új foglalkozást csak néhány hónapja praktizálja, aki meglátván a koszorút, szigorú redőkbe vonta homlokát s a gyásznép nagy megbotránkozására kijelentette, hogy a koszorút nem engedi koporsóval együtt elásni, vagy a sírhant fölé elhelyezni. Kiadta a rendeletet, hogy a temetési szertartás után a koszorút, mint bűnjelt, vigyék el a sziguráncára. Ez meg is történt.
  A temetés után két munkás elvitte a koszorút az állambiztonsági hivatalhoz, ahol komoly képpel jegyzőkönyvet vettek föl az esetről s a koszorút, mint corpus delicti visszatartották. A munkásság tiltakozott az eljárás ellen és interveniált a koszorú kiadatása érdekében, de ennek semmi eredménye nem volt, mert a sziguranca vezetői, Bradean szigurancafőnök és Radulescu inspektor történetesen az eset alkalmával nem tartózkodtak Déván. A szigurancafőnök csak a temetés estéjén érkezett vissza a városba, aki tudomást szerezve a botrányos esetről és a temetési szertartás brutális megzavarásáról, felkereste az elhalt munkás munkaadóját, Minorita Lukácsot és sajnálkozását fejezte ki előtte a történtek fölött, egyszersmind kiadta rögtön az elkobzott koszorút a munkásságnak, amely a késő esti órákban végre mégis elhelyezhette az egyszerű sírhant fölött az emlékezésnek, bárha piros szalagos, de mégis csak ártatlan kegyeletes jelét.

  1928. július 19/161. szám.
  Hunyad megye magyarságának impozáns ünnepe Kazinczy kedvenc fái alatt, a dédácsi-parkban. (Piski, július 17. Saját tudósítónktól.)
A piskii állomás közelében, mintegy 60 holdnyi területen terjed el a históriai nevezetességű Dédácsi-park, melynek százados fái alatt, a rettentő kánikulai hőségben, mintegy nyolcezer ember hullámzott fel-alá vasárnap, hogy — a csaknem demonstráció számba illő népünnepélyen — erkölcsi és anyagi támogatásával járuljon hozzá a Déván építendő magyar kultúrház alapjához.
  Tudvalevőleg a dévai magyar kaszinót, a magyar színházat és az összes magyar kulturális intézményeket elvették a magyarságtól s most a dévai magyarság dr. Leitner Mihály, tagozati elnök ügybuzgó vezetése mellett egy nagyszabású magyar kulturház építését vette tervbe s az anyagi alap megteremtésére rendezte a dédácsi magyar népünnepélyt is. A nagy anyagi sikerrel záruló népünnepély tiszta jövedelméből a dévai kultúrházon kívül tekintélyes anyagi segélyezésben fog részesülni a szászvárosi Kan-kollégiumi elemi iskola vármegyei magyar szegény tanulókat segélyező alapja is.
  Sajnos, hogy a nagy hőség mellett az ünnepély programpontjai nem folyhattak le a megállapított sorrendben, de így is feledhetetlen látvány volt a dévai és Cserna-menti csángók, továbbá a lozsádi, hajai árvalányhajas, magyarruhás, árpádkori ősfoglalók utódainak lovasbandériumában gyönyörködni Kazinczy Ferenc kedvenc fái alatt, amint lóversenyre ügettek a százados parkban. Megható volt látni, hogy a fel-alá hullámzó sokaság a csodaszép parkban, amelyik nemcsak mint históriai érdekesség, de mint botanikai különlegességek gazdag tárháza is, páratlan Erdélyben — mint áll meg kisebb-nagyobb csoportokban a Kazinczy-emlékoszlop előtt, kegyelettel áldozni a legnagyobb magyar nyelvújító és stilművész emlékezetének. Örökzöld folyondár futja be a gránit kőoszlopot, virágzó csudafák és jávorfák árnyában s rajta a Kazinczy saját rajza után készült lepke és lant emblémája alatt e rövid felírás: „Kazinczy Ferenc kedvenc helye 1816." A nagy magyar kulturhősnek kedvenc szilfáit már nem láthatjuk a jelzett helyen, mert kivágták az öreg Kazinczy-fákat, de a szilas dombján üde forrás várja most is a szomjas vándort, mint a Múzsákkal társalgó magyar poétát is ezelőtt 112 esztendőel.
  A csodaszép park jelenlegi tulajdonosa, Ocskay László nagybirtokos szívélyes vendégszeretettel kalauzolta a vármegye magyarságának vezetőit a szebbnél-szebb parkrészletek megtekintésére, ahol Kazinczy remekei, „Erdélyi levelei" fogantanak ihletett lelkében. Az erdélyi lelket, azt a sokat firtatott transilvanizmust Kazinczy is meglátta és megérezte már ezelőtt 112 évvel , ennek tett e tisztességet, mikor Dédácson elhangzott a vallomás ajkairól: „Erdély engem úgy fogadott, ahogy Magyarország kevés erdélyit fogadna !" A dédácsi magyar ünnepélyen az Országos Magyar Párt is hivatalosan képviseltette magát báró Jósika János kamarai képviselővel, ki a központ nevében üdvözölte dr. Leitner Mihály dévai tagozati elnököt és a vármegye magyarságát, amelyik most is tanúbizonyságot tett kitűnő szervezettségéről és magyar összetartásáról C. F.

   1928. augusztus 16/185. szám.
  Kerti mulatságok alkonya Déván. Tudósítónk jelenti: Déva város tanácsának állandó bizottsága különös határozatot hozott a napokban. Kimondta ugyanis, hogy a vár alatt lévő úgynevezett Népkertben több kerti ünnepély megrendezését nem engedélyezi, azzal az indokolással, hogy a közönség a mulatságok alkalmával tönkreteszi a kertet. Minthogy Déván más kerti mulatságra alkalmas hely nincs, ez a határozat nagy visszatetszést keltett az érdekelt körökben, különösen azért, mert most már a jótékonysági egyesületek meg vannak fosztva attól a lehetőségtől, hogy a jövőben nyári mulatságokat rendezhessenek.

  1928. augusztus 16. Sport. IV. Granicsárezred Déva—Jiul AC 6:1 (3:1). Bíró: Sebesan, Simeria
Vásárnap látta vendégül a dévai granicsárezred a Jiul kombinált csapatát, ugyanis az első csapatból 5-ön vettek részt, mivel a KMSC játszott ma Lupényben a Jiul AC-cal.
  A granicsárok már a 3-ik percben gólt érnek el Pozsgai révén, amelyet az 5-ik percben Kovács (Jiul) egyenlít. Az első félidő változatos mezőnyjáték mellett folyik le, a 30-ik és 37-ik percben Brancov, illetve Szabados góljai révén 3:l-el zárul. A Jiulban Jártó centerhalf kitűnő ember, jó a védelem, azonban a csatársor nagyon gyenge. A Granicsárok fölénye kétségtelen. A 2-ik félidőben a Jiul összeroppan s a dévaiak újabb 3 góllal javítják az eredményt. A gólokat Szabados és Pozsgai lőtték. Sebesen bíró korrektül bíráskodott.

   1928. augusztus 18. Regáti tanítók Erdélyben.
  A Patria híradása szerint Anghelescu közoktatásügyi miniszter rendeletet adott ki, a melynek értelmében a regátban végzett tanítók a képesítő letétele után kötelesek három évig a csatolt területeken tanítani, csak azután nevezik ki őket a régi királyság területére. Vajon mi a célja a miniszternek ezzel az intézkedéssel? Sejtjük jó szándékait.

   1928. augusztus 26. Petrescu tanügyi inspector Déván. Déváról jelentik:
  A napokban Déván járt Petrescu erdélyrészi tanügyi inspector s a különböző iskolák meglátogatása után felkereste az egyik ismert dévai könyvkiadót, a Hirsch A. cég tulajdonosát is. Petrescu inspector elismerését és dicséretét fejezte ki a cég főnökének magyar tankönyv kiadványai felett. Kijelentette, miszerint a cég által kiadott könyvek, de különösen az olvasó- és tanköny¬vek, valamint a számtan-, mértan-könyvek, a ma forgalomban levő magyar tankönyvek között is a legjobbak közé tartoznak és véleménye szerint a magyar tannyelvű állami, valamint az összes felekezeti iskolák számára a kisebbségi oktatásügy előrevitelét nagyban megkönnyítik. Petrescu inspector miután bemutattatta magának az üzem és raktár összes helyiségeit, a látottak felett legnagyobb megelégedését fejezve ki, távozott.

  1928-08-30/196. szám.
  Az állam megvásárolta a szászvárosi Kun kollégium épületét. Déváról jelentik: Néhány éve folynak már a tárgyalások a nyilvánossági jogától megfosztott szászvárosi Kun-kollégium épületének tulajdonosa, az erdélyi református egyház és az állam között a többmillió lej értéket képviselő épületkomplexum eladása iránt. A napokban meg is kötötték az adásvételi szerződést, amely szerint az állam nyolc és félmillió lejért megvásárolta a Kun kollégium épületét.

  1928. október 13. Közgyűlést tart a felszámolás alatt levő dévai Transsylvania konzervgyár. A felszámolás alatt levő dévai Transsylvania konzervgyár igazgatósága október 15-ére, rendkívüli közgyűlésre hívta össze a szövetkezet tagjait. A közgyűlésen a felszámoló¬ bizottság jelentést tesz a likvidálás menetéről és bemutatja a számadásokat.

  1928. október 14. Elfogott tolvajbanda. Déváról jelentik:
  Hetek óta tolvajbanda garázdálkodott Hunyadmegyének Vormága, Berekszó és Bánpatak nevű községeiben, ahol éjszakának idején több gazda lakásába behatolva, azoktól mintegy 50. 000 lej értékű ruhaneműt, élelmiszert és italt loptak el. A bevezetett csendőri nyomozás eredménnyel járt, amennyiben szerdán reggel sikerült a banda tagjait Muntean György a Jánosé, Magda János és Muntean János a Jánosé vormágai lakosok személyében elfogni. Bekísérték őket a dévai ügyészség fogházába

  1928. november 2. A dévai magyar dalkör ébredése.
  Nem is kéne hangsúlyoznom azt, hogy mit jelent ma egy városban vagy egy községben a magyar dalkörök létezése. Hiszen mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy magyar kultúránk egyik legerősebb bástyája a magyar dal ápolása, fejlesztése és a lehető legmagasabb színvonalra emelése. Dalosversenyeinknek is egyik célkitűzése éppen az, hogy ez által életet keltsünk mindama helyeken, ahol csak magyarok élnek, hogy dalos¬ szervezeteket alkossanak. A híres segesvári versenynek is meg volt a kellő eredménye, mert már eddig is számtalan helyről adtak jelt, hogy dalkört akarnak teremteni olyan városokban és községekben, ahol eddig a magyar dal szünetelt.
  És elsősorban is örvendetes tényképpen kell, megállapítsuk azt az eseményt, hogy a Dévai Magyar Dalárda választmánya egyik legutóbbi gyűlésén Csulay Lajos elnök vezetésével az összes választmányi tagok jelenlétében kimondotta, hogy a Dévai Magyar Dalárda működését okvetlenül kezdje meg.
 A dalegyesület újjászervezését is már megkezdették, ami egyáltalában nem fog semmi nehézségbe ütközni, mert Déván bőven akad annyi intelligens dalos, hogy egy erős dalkört tudjanak összehozni, amely dalkörtől elvárják, hogy rövidesen az Országos Szövetségnek is a tagja lesz. A szervezés munkálatait Székely Lajos karnagy végzi.
  Bízunk abban, hogy Déva városában egyetlen egy magyar ember sem fog akadni, aki ne sietne támogatására annak az intézményünknek, amely a mi magyarságunk egyik legerősebb kapcsát és összetartozandóságát testesíti meg.

  1928. november 17. (kivonat).
  Tanulságos beszélgetés haldokló állatkivitelünkről.
…Borzasztóan megnehezítik az exportot az egyes vámközegek túlkapásai. A vámokon csak egy sereg hosszadalmas vizsgálat után engedik át az áruszállítmányokat s akkor is csak úgy, ha az exportőr bőven osztogatja a baksisokat. Ennek következménye az, hogy az exportőrök tönkremennek, ugyanakkor pedig az exportot megnehezítő tisztviselők jogtalanul tekintélyes vagyonra tesznek szert.
  — A vasúti szállítás mizériái szintén hozzájárulnak az export visszafejlesztéséhez. Erre elég, ha egy példát mondunk: Románia egyik legnagyobb exportőrje a dévai Seiger cég. Ez a cég évenként kétszáz-háromszáz vagon nyers húst exportál külföldre. A cég évek óta kéri a CFR-t, hogy szállítmányait kapcsolja személyvonatokhoz, hogy gyorsabban expediálhassa. Kérését sohasem hallgatták meg. Ennek tulajdonítható aztán az, hogy ez áru Lökösházától a kilépő állomástól Bécsig gyorsabb idő alatt teszi meg az utat, mint a tízszer olyan rövid Déva—Lökösháza útvonalon.
Az állam ellensége az exportőröknek. Más országokban az exportőrök prémiumokat és kedvezményeket kapnak, csakhogy az állatexportot fellendítsék. Amíg ez a helyzet meg nem változik, állatexportról nem lehet beszélni

                                                  SZŐTS SÁNDOR.

     1905. év december 5-én súlyos csapás érte iskolánkat. Szőts Sándort, a boldog emlékű „kicsi papot“, a közszeretetben álló református lelkészt, intézetünk buzgó hitoktatóját szólította magához az Úr! Régi, derék munkása volt iskolánknak, ahol évekig tanította a vallást, azzal a szerény egyszerűséggel, mellyel a Mindenhatót szolgálta három évtizedig.
   Mert addig volt az Úr szolgája. Három évtizedig hirdette fáradhatatlanul a krisztusi igazságot: van a jónak jutalma, van a rossznak büntetése! Élete megtestesült küzdelem és munka volt és íme, az az utolsó hörgés, mely befejezte azt, mintha ellent mondana annak az általa hirdetett vallási igazságnak. Küzdött, fáradt élete alkonyáig, de úgy járt, mint a bibliai Mózes, kinek megmutatták az Ígéret földét, de a bemenetelt megtagadta tőle az az ismeretlen isteni hatalom.
   1852-ben, kedden született. Papi család gyermeke volt. Nemesi előneve: „Sóváradi“. Szegény Kicsi Pap, olyan egyszerű, olyan szerény voltál, hogy talán csak te tudtad egyedül azt a nemesi előnevet; lehet, hogy a hosszú évtizedek alatt te magad is elfelejtetted. Iskoláit egytől-egyig kitüntetéssel végezte s még életben levő tanárai ma is emlékeznek a gyors felfogású okos fiúra. A budapesti egyetemen sem lankadt buzgalma és szorgalma. Ép oly sikerrel birkózott meg a theologia bonyodalmas tudományával, mint a gimnázium egyes tantárgyával, ugyannyira, hogy kiváló szorgalmának jutalmazásául a negyedik év után ösztöndíjjal az utrechti egyetemre küldték, hol befejezte tanulmányait.
   Budapesten már ismerték az agilis fiatal papot s midőn Hollandiából visszakerült, az akkori püspök segédlelkese lett. Csakhamar állandó lelkészi állás után nézett. 1878-ban a dévai egyházközség választotta papjának s nyomban a következő évben nőül vette Becsky Máriát, kivel azóta a legboldogabb házasságban élt. Lelki szemeink előtt áll az ifjú lelkész. Erős szívvel jön gyülekezetébe és látva a kezdetleges állapotokat, egymásután szövi nagyszabású terveit, melyek egytől-egyig egyháza javát célozzák. Az eklézsia anyagi zavarokkal küzd, papjának még a mindennapi kenyeret sem tudja megadni, de ő mindezeken túlteszi magát. Nem ismeri a fáradtságot és hívei meglepetten látják az évről-évre való gyarapodást lelkiekben és anyagiakban egyaránt. Nem kesereg a jelenkor módjára azon, hogy hogyan fog megélni, hogyan fogja a magyarságra vonatkozó fontos misszióját teljesíthetni, hanem munkához lát és megteremti a sikeres munka előfeltételeit maga! Ha az akkor oly gyakori pénzhiány esetén javítani kellett, megszerezte az anyagiakat gyűjtés útján. Papi lakot kellett építeni a régi, rozoga helyébe! Hát beállott építésznek, ha kellett pallérnak is és felépítette az új papi lakot a saját terve és vezetése alatt!
   Minden esztendő új bajokat hozott. Évekkel ezelőtt egy földrengés megingatta alapjaiban az isten házát. Ha nem talál könyörületes szívekre, hát kénytelen a szabad ég alatt dicsérni az Urat. Ekkor tűzte ki élete legnagyobb célját, ekkor juttatta el az ország minden kicsiny falujába esdő szavát: „Templomot gyülekezetemnek.“ És gyűjtött és fáradt minden erejéből 16 hosszúkeserves évekig. Fillérenként közel negyvenezer koronát gyűjtöt,t és amikor már megbirkózott minden nehézséggel, amikor már átvergődött a minden néven nevezhető bizottságokon, akkor orvul meglepte a sorvasztó kór, és rövid egy hónap alatt kikacagta a morált, az igazságot, az isteni tant, melyet 30 évig hirdetett és mely utolsó óráiban cserben hagyta őt.
   Hát van-e a jónak jutalma, a rossznak büntetése?
   Pedig mindezt önzetlenségének köszönhette. Felépíthette volna ő azt a templomot már régebben is, de ő nagyot, szépet akart még akkor is, ha abba az új templomba elhelyezett márványtábla nem is az ő lelkészkedési évét fogja feltüntetni.
   Szegény jó László Ignác nem egyszer buzdította: „Építsük már fel azt a templomot, akár hogyan, de építsük fel, hadd lássuk legalább még életünkben.“ De ő mindig határozottan felelt hűséges fegyvertársának:
„Nem, nem bánom, ha nem is érem meg, de olyan legyen, amilyennek én szeretném.“
   Szegény jó Szőts Sándor, a templomod csakugyan olyan lesz, amilyennek te álmodtad, amilyennek a te szereteted képzelte el. — Nem érted meg, de annak a templomnak minden köve, minden porcikája hirdetni fogja, hogy volt egy pap, a ki Isten szolgája volt, önzetlen volt és munkás, a ki nemesebb volt minden nemesnél.
  Ilyen volt Szőts Sándor. Életét, életének tragikumát néhány szóval mondja el gyászjelentése: „Csak az élet munkájából volt osztályrésze, gyümölcsétől megfosztotta férfikora delén a könyörtelen halál. A reformátusok új templomában már csak nemes lelke emlékének adózhatnak hívei.“

  De nemcsak saját egyházában volt buzgó és munkás, hanem az egyházmegye közéletében is kivette osztályrészét. Nem tudok egyetlen esetet, kivéve, ha halaszthatlan papi kötelezettség akadályozták, hogy az e megyei közgyűléseken részt, mégpedig tevékeny részt ne vett volna. Ritkán volt oly fontos ügy, melynek kedvező elintézését, mély értelmet, bölcsességet tanúsító, higgadt hozzászólásával elő ne segítette volna. Sokszor szerepelt nagy és fontos ügyekben, mint előadó, amikor szakértelmét visszatükröző javaslatai csaknem mindig el is fogadtattak. Egyházmegyéje még mint fiatal papot — látva készültségét, buzgóságát és rátermettségét — 1879-ben megválasztá direktornak és ügyészének, de rövid 3 hónap múlva lemondott, látva hogy vagy ezen hivatala, vagy egyháza szenvedne hátrányt, mert belátta egy ily népes és sok munkát igénylő papi állásnak — mint a dévai — lelkésze nem viselhet közhivatalt is. Hosszú időn át fogja az e. megye érezni hiányát tanácskozó termében!
  Előadásának közvetlensége, beszédeinek subjektívsége és gyönyörű nyelvezete nem csak híveit ragadta el sokszor, de e megye területén nagyon sokakat meghódított, annyira, hogy többször elhívták más egyházakba is a megszomorodott szívek megvigasztalására.
  És íme mily váratlanul lezárultak örökre az ajkak, melyek oly elragadó ékesszólással hirdették az örökkévalónak nagyságát, hatalmát, jóságát és szeretetét, melyek oly sokszor hintették a fájó szívekbe a megnyugvás gyógyító balzsamcseppjeit. Ő már pihen; lelke már meghallotta az Igaz Bírótól a kedvező ítéletet: „Jól van, jól, hív szolgám, hív voltál a kevesen, menj be a te Uradnak örömébe!“ Legyen emléke áldott!

 

 

A DÉVAI M. KIR. ÁLL. FŐREÁLISKOLA XXXV-IK ÉVI ÉRTESÍTŐJE AZ 1905—1906-DIK ISKOLAI ÉVRŐL
KÖZZÉTESZI GÖLLNER KÁROLY IGAZGATÓ, DÉVA
NYOMATOTT HIRSCH ADOLF KÖNYVNYOMDÁJÁBAN 1906, 39-42. oldal.

                           SZATHMÁRY GYÖRGY
                                    (1845-1898)

   A dévai bukovinai leszármazottak tisztában vannak azzal, hogy az örmény Issekutz Antal mennyire szívén viselte az itteni, első telepítést. Azonban már kevesebben tudnak arról, hogy méltó segéde volt a marosillyei születésű (1845-ben) Szathmáry György. Középiskoláit a gyulafehérvári s kolozsvári róm. kath. főgimnáziumokban, jogi tanulmányait a kolozsvári és budapesti egyetemeken végezte. Kolozsváron később középiskolai tanári oklevelet is szerzett. Nyilvános pályáját Budapesten kezdte el, mint hírlapíró A Hon-nál.
   Előbb tollal, majd szóval és tettel igyekezett az erdélyi magyarság pusztulását megakadályozni. Neki köszönhető, hogy Déván bentlakással egybekötött főreáliskola jött létre és az állami tanítóképző intézet. A kettő mellett a leányiskola létesítésén is fáradozott és odahatott, hogy később polgári iskolává fejlődjék. Piski is méltón emlékezhetne meg rá, az ottani kisdedóvó és csinos iskola emelése is Szathmáry harcának eredménye. A kerepesi temetőben talált örök nyugodalmat, 1898.január 26-án.
   Nézzünk egy részletet az első dévai telepítéshez kapcsolódott leveléből, amelyet Issekutz Antalhoz (akkor már polgármester) címezett:

„És most pár szót a csángó ügyről. Bánt, keserít és bosszant ez az ügy, mely szégyenére válik kormányzatunknak is, az állampolitikának is. El van posványosodva és méltán botránkozik meg rajta minden tisztességes ember. Ha csak azt nem akarjuk, hogy a magyar ügy roppant kárára és szégyenére, országos botrány ne váljék belőle, nincs más mód, mint egyenesen Gr. Szapári Gyulához, mint a kormány fejéhez fordulni. Írj tehát egy okos és kimerítő emlékiratot, melyben érintve az ügy nemzeti és politikai fontosságát, előadnád mily vontatva, mily nyomorúságosan vánszorog a világ csúfjára ez a dolog már 1887 vége óta. Ma is minden a levegőben lóg semmi befejezve. S végül kérd őt, mint a kormány fejét, hogy vegye kezébe ezt a fontos ügyet és intéztesse el úgy, amint a közérdek kívánja. Küldjön akár a központból, akár máshonnan a helyszínre egy embert, akinek a szíve is és az esze is a helyén van. Aki Déváról nem mozdulna el addig, amíg személyes felelősség terhe alatt az egész telepet tető alá nem hozta. Írd meg, hogy a kincstár ottani képviselője, a vajdahunyadi ispán (Schaffer Ödön), nem hogy előre vinné az ügyet, hanem tervszerűen hátráltatja. Az iratot küld el hozzám, hogy azt beadva, szóval is elmondjam, Gr. Szapárinak, amit el kell mondanom. Ha nagyon el vagy foglalva, írasd meg Csűrössel, kit ez esetben én is kérek, hogy főjegyzői pennáját ragyogtassa.

Budapest, 19/VI-1890. Tisztelt híved
Szathmáry György.”

   Szóval a dévai és vajdahunyadi telepítési munkálatok és megbeszélések már 1887-ben beindultak, 1890-ben még felmutatni való eredmény nem létezett. Ez is történelmünk és a Hunyad vármegyei magyarság történelmének része.

 

                       Szathmáry György hunyadmegyei működése. Írta: RÉTHI LAJOS. Minden jog fenntartva.

   Azok a nemzetromok, a melyeket Vajda-Hunyad körűi gyermekkorában látott, folyvást sajgatták lelkét. Ama sajgás hatása alatt vizsgálta a nemzet életét egyre szélesedő körökben és valóban apostoli buzgósággal indult nemzetmentő útjára.
   „Nemzeti állam és népoktatás" című gyűjteményes munkájának legrégibb dolgozata az, a melyet 1872-ben írt a hunyadvármegyei népoktatás példátlan elhanyagoltságáról.
   A vallás- és közoktatásügyi miniszter azon évi jelentése kimutatta, hogy hollós czímerről nevezetes Hunyadmegyében, annyi dicső történelmi emlék remek földjén, 1870-ben az iskolaköteleseknek í csak 9, 1871-ben csak 10 %-a részesült oktatásban. A népszámlálás adatai szerint Hunyadban a lakosságnak 94 ½ , a szomszéd Zarándban 95 %-a nem tud sem írni, sem olvasni.
   Egyetlen írástudóra esett 19 írástudatlan, a gyermekeket nem számítva.
  A miniszteri jelentéshez térképet csatoltak, amely a színek világos vagy sötét voltával tüntette föl az egyes megyék közmiveltségi helyzetét. Hunyad számára egészen külön színt vegyítettek, sokkal sötétebbet valamennyi többinél. Szathmáry ifjú lelkét fellázítja szülőmegyéjének ezen szégyenletes elmaradottsága.
   „Ott sötétlik a délkeleti szegleten — jajdúl föl, — mint egy félreeső zugban levő pókháló, egy fekete pont! Ez Hunyadmegye!“
   Most már egyszerre látja, hogy miért oláhosodott el a 180.000 lakos, túlnyomó- lag románság, közé szorult 10.000 magyar.
   „Úgy nem gondolunk mi magunkkal — mondja tovább — mintha száz millión volnánk!“ „Hiszen annyi értelmiségi százalékot, annyi írni olvasni tudót, mint amennyivel Hunyadmegye bír, akár Köves Arábia pusztáin, tan az eszkimók között s Afganisztán-Beludzsisztánban is találni!“
Elismeri, hogy a múltakért nem lehet felelőssé tenni a csak 3 esztendő óta működő tanfelügyelőt; de azért keserű szemrehányásokat tesz annak, hogy ezen idő alatt mért nem rázta fel a társadalmat, mért nem fogott valamely átalakító munkába.
   Ezt a czikket tekinthetni Szathmáry György irodalmi és közéleti tevékenysége kiinduló pontjának.
  Ez az 1872-i riasztó czikk, ez a keserves feljajdulás nemcsak irodalmi, hanem apostoli működésének is bevezetője volt. Az én sorsomat is az, vagy legalább az okáúl szolgáló szomorú körülmény döntötte el.
   Brassóban töltött négy évi működés után, a mely alatt Brassó, Fogaras- és Felső-Fehér-megyék népoktatásügyét kellett rendeznem, 1873 végén Dévára helyezett át Trefort miniszter, reám bízva az annyira elmaradott Hunyad- és Zarándmegyék népoktatásügyét.
  Most sem tudom, hogy ezen áthelyezés nem volt-e balvégzetem; de azt mindenkor nyereségnek számítom, hogy Szathmáry ismeretségébe és munkakörébe kerültem, alkotási vágyának, nemzetalkotó törekvéseinek társává lehettem. Nemsokára bekövetkezett a megyerendezés, a mely   Hunyadhoz csatolta Zaránd 2/3-ad részét és Szászváros széket. A már eddig is 170.000 román még 80.000-rel megszaporodott.
  Mások mellett a fejedelmi nevű gr. Kun Kocsárd személyesen közbelépett Tisza Kálmánnál, hogy Zarándnak ide csatolását megakadályozza. Nem lehetett. Tőle magától hallottam, hogy Hunyadot legilletékesebb intéző körökben is a magyarságra nézve elveszett területnek nyilvánították,
250.000-nyi román közt alig 15.000 magyar, nagyrészben már az is eloláhosodva. Ez volt a helyzet, a mely Szathmáry Györgyöt izgató tevékenysége megkezdésére indította.
Írni kezdette izgató czikkeit a Honba és más lapokba, melyekkel felrázta a nemzetet, hogy ne engedje elveszni hunyadmegyei magyar véreit. Ama czikkek egyikéből idézték már többször szónoki lendülettel és mély keserűséggel írt sorait, amelyekben rámutat, hogy a helyreállított vajdahunyadi vár egyik tornyán ott áll Hunyadi János ércszobra, mely kelet felé néz, Magyarország keleti misszióját jelképezve.
  „Soha nemzet — kiált föl Szathmáry — ily satyrát magára és maga ellen ércbe nem öntött. Keleti missió! Nagy missiókra csak oly nemzetek képesek, melyek önmagukat becsülni tudják. Missiókra erős nemzet kell és nem széthulló kéve. Hunyadi ősi vára restaurálva, de a nép, mely hajdan azt a falakat védte, romokban hever. Ha a falakat restauráltuk, segítsünk restaurálni a népet is. — Az a szobor már csak arra való, hogy a pusztulásnak gyászolója legyen. Csak arra való, hogy emlékeztessen minket arra, mik voltunk hajdan és mik vagyunk most.“
  A kezdő írónak ez a szózata és hasonlók további sora valóban átjárták az országot. Megkezdődött az adakozás mindenfelé a dévai állami reáliskola segélyalapjára, amelyet gróf Kuún Kocsárd kezdeményezett 1000 forinttal. Szathmáry szerint hiába tanítják meg a népet ősi magyar nyelvére az újon szervezett népiskolákban, mert az a tömegbe vegyülve, megint elfelejti nyelvét. Ha azonban néhány évet középiskolában tölthet, teljesen megerősödik benne.

  Legyen lehetségessé téve, hogy azon középiskolában ingyen tanuljon. Lelkesen folyt a gyűjtés, a melyben ő maga járt elől jó példával. Táncvigalmakat, mulatságokat rendeztek a dévai reáliskola segélyalapja javára.
   1877-ben a Hunyadi Albumot szerkesztette Szabó Endrével Ugyanezen czélra.
  A vállalatnak irodalmi eredménye is becses, mert hozzájárultak dolgozataikkal a legnevesebb írók s Hunyadmegye múltját, jelenét több oldalról megvilágították. Anyagi sikere is jelentékeny, mert annak jövedelméből és a gyűjtések eredményéből 16 000 koronánál nagyobb összeget tudott beszolgáltatni Szathmáry a reáliskolánál általa kezdeményezett Hunyadi János alapjára. Azon alap, kamatjainak folytonos felhasználása daczára is, jelenleg 17.003 k., melyből 3 növendék évi 200—200 koronát kap; a felülmaradó kamat a tőkéhez csatoltatík.
  A reáliskoláért azon kívül is sokat tett. Matusik Nep. János akkori s főképp Téglás Gábor későbbi igazgatóval állandó összeköttetésben állott. Hatályosan közreműködött, hogy a kezdet mindenféle nehézségével küzdő, meg nem felelő, részben bérházban elhelyezett 4 osztályos tan¬intézet teljessé emeltessék, saját helyiséget nyerjen.
   1886-ban az ő utánjárásának és a képviselőház pénzügyi bizottságában tartott nagy hatású beszédének köszönhető, hogy az internátus építése állami költségen engedélyeztetett.
  Éppen úgy tevékenykedett állandólag Déva város fejlesztése érdekében is, mert úgy tartotta és hirdette, hogy Arad és Nagy-Enyed közt ez az elhanyagolt kisváros válhatik a magyar nemzet biztos erősségévé.
  A kincstárnál közbenjárt, hogy a város csere útján a főtéren nyerjen szép helyet tanácsházának; ingyen telket eszközölt ki a kisdedóvodának; jutányos feltételek alatt értékes területeket a vigadó, a szövetkezeti és ipartestületi paloták elhelyezésére.
  Abban is volt része, hogy a vármegyeház számára megvásárolta a kormány egyik legszebb belsőséget. Baross minisztertől ő eszközölte ki, hogy a piskitelepi állami óvodának 13-000 forintos épületet emeltessen. Ugyanott a 80.000 forintba került, páratlan szép állami iskolaépület költsé¬gének nagy részét hasonlókép Barosstól eszközölte ki.
  1885-ben mozgalom indúlt meg az eloláhosodott és gör. kel. hiten levő kis- barcsaiak közt, hogy őseik református hitéré visszatérjenek. A mozgalom sikere érdekében Barcsay Kálmán és Bodosi Lajos állami tanító tevékenykedtek; de Szathmáry is megjelent buzdító és segítő kezével.
  A kezdetben 50 lélekből álló kis gyülekezetnek két harangot és harmóniumot küldött meg nem nevezettek ajándékából. A dévai csángótelep létesítésében tevékeny részt vett.
   A megyei tanítótestület könyvtárának alapját 1200 kötettel megvetette, amelyet ő gyűjtött össze. Az állami iskolák szervezésében és fejlesztésében pedig, főként, amelyek Déva körül vannak, mindenkor bizalommal és soha nem csalódva, fordultam segítségéhez.
  Méltán kérdezheti az érdeklődő hazafi, hogy annak a nagy tevékenységnek és áldozatnak, melyeket az ország kormánya, a társadalom, egyes kiválóságok, azok legjobbjai közt Szathmáry György, annyi lelkes tanár és tanító fordítottak erre a megyére, van-e hát megfelelő eredménye. Néhány adattal válaszolok. Bírálja el mindenki, hogy a rendelkezésre állott eszközökhöz és időhöz képest elég-e; nyújt-e biztos reményt a további haladáshoz.
  Déva, mely az alkotmány helyreálltakor igen elhanyagolt kinézésű kis helység volt, díszes középületekkel és kényelmes magánházakkal ellátott csinos várossá emelkedett. Bőven el van látva virágzó elemi, polgári és középiskolákkal. Tudományos, közművelődési és jótékony egyesületek működnek kebelében.
  1869-ben talált 3200 lakosa helyett most van 6867. A mellette levő Piskitelep 234 lakosa felszaporodott 2495-re.
  A dévai főreáliskola egyike az ország legjobb nevű ily intézeteinek. Tanítványainak száma évenkint átlag 400. Internátusában el van helyezve 70 tanuló; abból kedvezményes 17, ösztöndíjas 7, ingyenes 1.
A megye összes lakossága 1900-ban 302.000. A között magyar 32.316; magyarul tud 49.167. Írni-olvasni tudó találtatott 64620. Tehát a 6 éven felüli lakosságnak minden negyediké ír és olvas; míg 1870-ben csak a 20-ik volt írástudó. Természetes, hogy még nagyon sok a tennivaló; de én meg vagyok nyugodva, hogy a fajunk jövőjéért aggódó, izgatott tevékenységű néhai barátom, Szathmáry György is bizalommal nézne most a jövőbe.     (Déva és Vidéke, 1903. január 15).

   Magyar Polgár, 1890. augusztus 18. Szathmáry György.
  A IV-dik egyetemes tanítói gyűlést rendező bizottság elnöki székben Zichy Antal díszelnök mellett Szathmáry György orsz. gyűlési képviselő ül. A főváros tanítóságát ez alkalommal sem hagyta el a választás dolgában sem a kitűnő érzék, sem a szerencse.
  Szathmáry György, úgy is, mint író, úgy is, mint olyan országgyűlési képviselő, aki minden szépért és jóért lángolva, a nemzeti népnevelésügynek a leghívebb szolgája egyaránt megérdemli azt a közbecsülést és tiszteletet, melyben országszerte részesül és betölti azt a helyet, amelyre, mint az ország tanítói által megválasztandó elnök, a IV-dik egyetemes tanítói gyűlésen hivatva van.
   Szathmáry György 1845. ápril. 9-én született Erdélyben, a szép Hunyad vármegyében, Alpestesen, régi magyar nemes családból, atyja Szathmáry Károly, anyja Ribiczey Zsuzsanna volt. Atyját már 1848-ban elvesztette, nevelésének gondjai jó édes anyjára nehezültek, ki szép tehetségű gyermekét kezdetben az alpestesi iskolába jártatta, majd Vajda-Hunyadra küldötte a Ferencrendiek iskolájába. Gimnáziumi tanulmányait a gyulafehérvári középtanodában végezte, még pedig dicséretes sikerrel, onnét a kolozsvári főiskolába ment a jogtudományok tanulására; 1869-ben pedig feljött Budapestre, hogy az egyetemen fejezze be tanulmányait.
  Szathmáry, jóllehet hogy már hatodik iskolás korától kezdve önmagát tartotta fenn, mint kisebb tanulók oktatója, tulajdonképpeni nyilvános pályáját a fővárosban kezdte meg. Mert midőn a jogi és politikai tudományokból a vizsgálatokat fényes sikerrel letette, benső hajlamát követve, a hírlapírói pályára lépett, hol Jókai Mór nagynevű írónk mellett a „Hon“ című lap munkatársa lett, s csakhamar kitűnt jeles cikkeivel, melyeket a hazai és külföldi politikáról, hol nevének aláírásával, hol pedig a nélkül írt a „Hon“-ba egészen addig, mígnem ez a lap az „Ellenőrrel” egyesült. Szathmáry ekkor lett a két lap egyesüléséből származó „Nemzet“-nek egyik jeles főmunkatársa, de nagy munkássága, tudományos ismeretei mellett más lapok hasábjain is tért talált magának. Így sokat dolgozott a „Vasárnapi Újságba“, a „Fővárosi Lapokba“, a „Magyar Polgárba“, a „Keletbe“, a „Szegedi Híradóba“, s még más fővárosi és vidéki lapokba is, egy időben pedig szerkesztette a Jókai „Igazmondó“ című néplapját.
  Ami ideje a hírlapírás mellett megmaradt, azt politikai, közművelődési és közgazdászat tanulmányokra fordította s ez irányban is igen sok, és terjedelmes tanulmányt írt, melyek közül felemlíthetjük azokat is, amelyek a „Budapesti Szemlében“, a legjelesebb magyar folyóiratok egyikében jelentek meg. Értékes tanulmányainak egy része Aigner kiadásában jelent meg 1887-ben. Eredeti munkáin kívül egy-két jeles mű lefordítása által is jó szolgálatot tett a magyar irodalomnak. 1875-ben jelentek meg az Athenaeum kiadásában és az ő fordításában „Castelar Emil beszédei” és ugyancsak Castelarnak „A művészet, vallás és a természet Olaszországban” című munkája; 1888-ban fordította le a Magyar tud. Akadémia megbízásából Sorel Albertnek „Európa és a francia forradalom “-ról írt nagybecsű könyvét. E munkák mind oly természetűek, melyeknek gondos tanulmányozása befolyással bír nemzeti közműveltségünkre s Szathmáry ezeknek átültetése által is valóban hazafias szolgálatot tett nemzetének.
  De a főeszme, ami egész írói pályája alatt Szathmáryt vezette: a közoktatási politikának határozott és feltétlen magyar nemzeti szellemben való fejlesztése volt mindig. Ezen irányban igen sokszor írt velősen, hazafias szent lelkesedéssel és sokszor emelte fel szavát hathatósan. Hogyis ne!
  Hiszen már gyermekkorában sokszor el-elbúsult a fölött, hogy szülőföldjén, a szép Erdélyben, mintegy tízezer oly magyar él, kiknek a nevük magyar, a viseletűk magyar, szokásaik magyarok, papjaik magyarok, de a magyar nyelvet nem értik — elfeledték. Elfeledték; mert a kedvezőtlen viszonyok közt élő népnek rendes iskoláztatásáról sem az állam, sem a többi, arra hivatott tényező nem gondoskodott évszázadokon keresztül. Ez nagyon fájt később és mindig a hazáját és nemzetét lángolón szerető Szathmáry Györgynek; ki már, mint serdülő ifjú, szent fogadalmat tett, hogy nem nyugszik addig, mig hozzá nem járulhat ahhoz, hogy az a derék eloláhosodott magyar nép, édes nemzeti nyelvünk elsajátítása által ismét teljesen magyarrá legyen.

                                                                  Sírja a Fiumei Úti Sírkertben 2005-ben. Alkotó: Gerenday cég 1900 előtt.

  Az életcélt korán kitűzte magának a jeles erdélyi fiú, s amidőn a fővárosban teljes meggyőződést szerzett arról, hogy miként magyarosítják meg a főváros iskoláiban működő tanítók és tanárok a legtősgyökeresebb németajkú és tótajkú családokat, és hogy mily csodálatos átváltoztatást idézhetnek elő egy nagyváros lakosságán az oly iskolák, melyekben nemzetünkért lelkesedni tudó s a nevelésre és oktatásra képes tanítók és tanárok működnek: maga is beállott a fővárosi tanítói karba, hogy eltanulja azt a titkot, amellyel a német Budából és Pestből magyar nemzeti nyelvünkhöz ragaszkodó polgársággal dicsekedhető Budapestet teremtett az iskola. A főváros belvárosi reáliskolájában talált is helyet magának, mint tanár, s ott a lánglelkű Ney Ferencz igazgatása alatt volt alkalma látni, hogy miként eshetik meg az, hogy míg az öreg szülék a magyar nyelvet nem is értik, addig az unokákat még kényszerítve sem lehet a magyar nyelven kívül más nyelven megszólaltatni.
  Ekkor aztán felemelte szavát 1876-ban úgy a budapesti, mint a vidéki lapokban és felhívta a nemzet figyelmét arra a pusztulásra, mely a magyart Erdélyben emészti s cikkei, daczára az akkori mozgalmas külpolitikai viszonyoknak, a magyar társadalomban oly üdvös mozgalmat hoztak létre, amely megalapította a visszamagyarosításnak eszközlésére kiválóan alkalmasnak bizonyuló dévai állami főreáliskolai segélyző-egyesületet, a melynek alaptőkéje ma már a 15, 000 forintot meghaladja. Ezen tőkéhez 2000 forinttal járult annak a „Hunyady-Album” című könyvnek a tiszta jövedelme, amelyet Szathmáry, Szabó Endrével együtt a legjelesebb magyar írók közreműködésével szerkesztett és kiadott.
  A dévai reáliskolai segélyző-egyesület célja az, hogy az eloláhosodott magyar családok gyermekeit a reáliskolába való járásra buzdítsa és ott segélyezvén, addig taníttassa, míg azok a magyar nyelvben és a nemzeti öntudatban kellőleg meg nem erősödnek.
  Ily munkásság mellett Szathmáry György neve széles e hazában kedvező hangzásúvá lőn a magyar hazafiak között, és szülő vármegyéje azzal mutatta ki iránta való becsülését, hogy felruházta őt „Hunyadmegye tiszteletbeli főjegyzője” címével. A hunyadmegyei tanítótestület dévai köre pedig sietett tiszteletbeli tagjává választani őt, akinek könyvtárát köszönheti.
  A tanári széket Szathmáry György az 1881-dik évben bekövetkezett képviselőválasztáskor hagyta el, a midőn a hunyadmegyei dévai kerület szabadelvű hazafias polgárai oly térre hívták meg a jeles férfiút, hol szélesebb körben tehet hazájának kitűnő szolgálatokat: megválasztották országgyűlési képviselőnek. Így lett tagja Szathmáry György a törvényhozó-testületnek, amelyben mind a mai napig az elsők között állja meg a helyét, akár szorgalmát, akár tehetségét tekintsük.
  Mint egyikére a legtanultabb szakembereknek, aki tanári vizsgálatát is fényes sikerrel tette volt le a budapesti egyetemen — az országgyűlés képviselőháza ő rá bízta a nemzet műveltségére nézve oly fontos középiskolai törvényjavaslat megalkotása alkalmával 1883-ban az előadói tisztet. És Szathmáry meg is felelt feladatának; négy héten átült a képviselőház előadói székében, szónoki hévvel, tudományos készültséggel védve a javaslatot, s verve vissza annak támadóit a naponkint megújuló vitában.
  Azonban Szathmáry György nemcsak a középtanodák ügyének támogatása körül szerzett magának az országgyűlésen kiváló érdemeket: felszólalt ő a népoktatásügyi intézetek és ezek tanítóinak érdekében is, valahányszor erre alkalom kínálkozott. Nem tartozik ő azok közé a törvényhozók közé, a kik a népnevelés ügyét alárendelt ügynek tekintik a magyar állam életében, sőt ellenkezőleg, hű követője az Eötvös nagy szelleme által kijelelt irányelveknek, a közművelődés fejlesztésének nagy feladatát illetőleg. Ezt bizonyítják legnevezetesebb dolgozatai és felszólalásai is.
  Első paedagogiai munkájának címe, a mely az 1872-ik évben jelent meg: „A nevelő“. Ugyanazon évben közölt két cikket a kolozsvári „Magyar Polgár"-ban Hunyadmegye népoktatási ügyének hátra maradt állapotáról. Becses munkája jelent meg 1889-dik évben az „Egyetemes közoktatási Szemlé”-ben is, amely Magyarország népoktatásügyének állapotáról szól, és a „Tanítóképzőben” ily címmel: Helyes utón haladnak-e? (Ezen cikkben fejti ki népoktatásügyünk jelentőségének fontos voltáról tanúskodó nézeteit). A „Nemzetben“ meg a „Nőnevelés Magyarországon” című cikk hirdeti azt a helyes felfogást, amelyet, ha mindenki magáénak vallana — úgy a népoktatásügy bizonyára ép oly fontos nemzeti és állami ügyként tárgyaltatnék a törvényhozó-testületben, mint akár a hadügy, avagy a pénzügy. —
  Ámde nehéz volna mindazon cikkekről e helyen megemlékeznünk, amelyeket Szathmáry a népoktatásügy érdekében írt. Legyen szabad még azon képviselői ténykedéseiről is röviden megemlékeznünk, a melyek tanúságot tesznek arról, hogy ő is a népoktatás leghívebb támogatói közé tartozik — akiknek a száma — bizony sajnos — éppen nem olyan nagy. A tanítóképző-intézeti tanárok érdekében felszólalt a képviselőház 1884-diki febr. 6-án és az 1885-ik évi jan. 26. tartott gyűlésein és így hozzájárult ahhoz, hogy a képezdei tanárok nagyobb részének a fizetése végre-valahára egyenlővé tétetett a középtanodai tanárok fizetésével.
  Ha ő megfeledkezik 1882-ben a március 27-én tartott ülésben a véderőről szóló törvényre vonatkozó módosítások megállapítása alkalmával a tanítókról és a képezdei növendékekről, úgy nincs senki, a ki javaslatba hozza azt, hogy a tanítóknak és a képezdei növendékeknek az 1868: XL. törvcikk módosítsa és biztosítsa azokat a kedvezményeket, amelyekben részesülnek.
  Az 1886-dik évi február 4-dikén tartott ülésen történt felszólalása által a kisdedóvás ügyének tett kiváló szolgálatot. Ő volt az előadója az 1889. és a jelen 1890-dik évben annak a közoktatási bizottságnak, amely gróf Csáky Albin miniszter kezdeményezésére a közoktatási állapotokról szóló miniszteri jelentéseket tüzetes tárgyalás alá vevén, üdvös reformokat hozott javaslatba. Az országgyűlésen kívül is sokat fáradozott már Szathmáry nemzeti népnevelésügyünk érdekében. Hogy csak egyet említsek még fel üdvös munkái közül, megemlékezem arról, hogy az Erdély-részi közművelődési egyesületnek is jeles harcosa — s annak szent céljaira 500 ftnál többet gyűjtött.
  Kétségtelen tehát, hogy Szathmáry Györgyben, aki mint író, és mint országgyűlési képviselő mindenkor hűséges szolgája volt a népoktatásügynek, a főváros tanítósága oly férfiút nyert meg a IV-dik egyetemes tanítói gyűlés rendezésére és vezetésére, aki méltó elődeihez, Zichy Antalhoz és Molnár Aladárhoz.
   Meg is mutatta már eddig is új tisztben, hogy mit akar és mit tud tenni, mint a magyar néptanítóság egyik zászlótartója és vezetője és nem kételkedem, hogy azoknak aközreműködésével akik oly szerencsés érzékkel bírnak a vezér megválasztásában, Szathmáry György fényes diadalra fogja a IV-dik egyetemes tanítói gyűlésre az ország szívében egybegyülekező magyar néptanítók javát-savát vezetni.

Képek. https://hu.wikipedia.org/wiki/Szathmáry_György_(újságíró)

                                                     Az 1849-es piski csata utóhangjai

         Bem apó és én
      A lengyel származású forradalmi tábornokról, Bem Józsefről, sokan hallottunk, és tudatában vagyunk annak, hogy Déván is megfordult Petőfivel együtt. Az idősek elbeszélése szerint seregének egyik maradéka a város melletti réten, a volt Petőfi iskola helyén adta meg magát. Gyermekkoromban nem voltak nagy megemlékezések erről és a piskii csatáról, mert az akkori rendszerben ez nagyon könnyen irredentista mozgalomnak lett volna elkönyvelve. Azonban néha emlegették Bem apót, ahogy akkoriban nevezték.
   Gyermekkorunk, az én és előttem levő nemzedéknek, nem volt könnyű, de biztosan állíthatom, hogy szebb volt, mint a mostaniaknak. Minden gyermek dolgozott otthon, mivel nem volt gyermekvédelem. A pszichológiai kezelés - a fiúk esetében - általában egy csípős vesszőnél vagy egy kétrét hajtott nadrágszíjnál ért véget. Azonban volt és van, amit meséljünk a gyermekkorunkról.
  Gyermekkori tevékenységem közben nem egyszer előfordult, hogy térdemről, könyökömről vagy arcomról lement a zománc. A hírt általában megrendítő bőgéssel igyekeztem a szomszédság tudomására hozni, és meghasadt lelkemet azzal vigasztalták a felnőttek, hogy: „hadd bőgjön a gyermek, erősödik a tüdeje.” Azért volt, aki megszánt, és akkor mesélte el Bem apó esetét a piskii csatánál. Hogy ez mennyire igaz, annak nem jártam utána, de így volt elmondva. Nos, nagyban zajlott a piskii csata, közben egy katona észrevette, hogy Bem apónak vérzik a keze. Mikor a tábornok odapillantott látta, hogy a kisujja csak egy bőrcafaton fityeg. Sokat nem időzött, letépte és eldobta, mondván: „mit számít egy kisujj a magyarnak.” Ennek a mondásnak az volt a célja, hogy az ordításomnak legyen vége, mivel egy horzsolás miatt nem szükséges a szomszédokat összecsődíteni, mikor Bem apó az egész ujját veszítette el, és számba sem vette. Eddig a történet.

   Piski
  (Mutatvány Bancsilla Elek “Szerelem , politika és börtön” című, sajtó alá adandó regényébő1, melynek tiszta jövedelme a piskii hídnál felállítandó honvédszobor tőkéjének növelésére lesz ajánlva).

  1849. február 9-ike vérbetűkkel jegyeztetett fel Erdély történetlapjaira. A bérces haza századok óta elszakadt láncszemét látá e nap pirosló hajnalán az ősz Magyarhon ezredéves állami életéhez forrani, és pedig a megkezdett szabadságharc vérmezején!
  Igen, 1849. február 9-ike a függetlenségi csaták egyik legdicsőbb napja volt. Erdélynek az anyahonnali egyesülése felett folyt a vér, a testvérnemzetek testvérvérrel öntözzék a közös anya keblét, csoda, hogy meg nem repedt az a fájdalomtól!
Erdély legnevezetesebb csatái, Bem hadjáratának sarkpontját örökíté meg február 9-ike, s egy honfivérrel szentelt csatatérrel gazdagodott hadtörténetünk „Piskihídi csata” nevezet alatt.
  Piski a Szászvárostól Dévára vezető országút bal oldalán elterülő kis oláh falu, partján a Retyezát alja alól kristály-hullámokkal nyargaló Sztrigy folyónak mely innen pár ezer lépésre a Maros haragos hullámaiba ömlik. E kis falu hátterét a Hátszeg vidékére benyúló hegylánc fedi jókora tölgy- s csererdő által koszorúzva, mintha az elesett hősök sírjára nevelné végzetszerű lombjait. A hegylánc nyugati lábánál pár száz ölnyi lankás tér terül el, melyen az osztrák hadsereg foglala támadó állást, míg szemben, a Sztrigy bal partján egy kis emelkedés a magyarok ágyúinak kedvező állást nyújta; balra Dédács, a háttérben Szentandrás falvakkal, melyekben a tartaléksereg nyugodott. A két sereg között, mint a leendő győzelem titokszerű kérdőjele, nyúlik el a folyam feletti fahíd, melynek hatvan lábnyi futását négy láb magas deszka-korlát választja kétfelé. Innen a Maros felöli lankáson nyúlt el a magyarok csatárlánca, öreg fűzfa-törzsek által elfedve az ellen golyóitól, jobbra az országúton fel a jobbparton levő osztrák hadse¬reggel szemben a XI. zászlóalj állt, melynek zöme a hídfőt védé s a pár órai ágyúnyitány után szu¬ronyszegezve tört át a hídon; heves szuronycsata fejlődött ki erre a túlsó oldalon levő Bianchiakkal, minek eredménye a XI-ik zászlóalj hőslelkű feláldozása után a híd elfoglalása volt. Ezt azonban drága áron kelle ismét az ellen túlnyomó erejével szemben elveszíteni.
  A nap leáldozatban volt már, szomorú arccal búcsúzva a vér- s hóborította láthatártól, melyen a magyar hátráló sereg halottjai nyugvának, a boruló alkony gyászleple mind inkább elterült az óriási ravatal felett, s már veszve volt az ügy, melynek határpontjánál Erdély sorsa állott, midőn a kis Déva felől éppen a végzetes percben érkezett segédcsapat egyesülve a dédács- és szentandrási tartalékkal, a szaladókat feltartóztatva, az üldöző ellen zömére fordíták.
  Csatában a lelkesedés villámgyorsan szokott terjedni. Vérbe kellene mártanom tollamat, hogy hű színét adhassam azon jelenetnek, mi itt bekövetkezett; a segélyre jött csapat lelkesítő szavára a hátráló sereg arcot fordíta az üldözőknek, s véres tusa után az elhagyott csatatér és híd vissza lőn foglalva s Erdély sorsa, mint visszamosolygó északi fény tűnt fel a kivívott győzelem alkonyán.
A nap leáldozta után, a hold bánatos arca világítá meg a csatatért, melyen hatodfélszáz szabadsághős piheni örök álmát! Sírjukon nem zöldel virág, nyughelyüket nem jelöli márvány-emlék, nincs halom, mely a kegyelet által koszorúzva, magára vonja a vándor figyelmét, hogy arra utaztában egy pár könnyet szenteljen a szabadság elesett hőseinek, csak midőn a földész forgatja ekéjével a barna barázdákat, s egy-egy sárga csontot vet ki ekevasa, szállja meg keblét a fájdalom érzése s egy nehéz sóhajt enged onnan felszakadni, mely a hősök sírját átlengő szellőbe vegyül:
"Vándor, megállj, tekints szét e mezőn:
Honvédőink itt küzdtek e honért,
S itt nyugszanak, kik vért és életet
Áldoztak a honért.
Ha a szabadság napját élvezed,
Áldd érte Istent s e szent hamvakat:
Honvédeink véréből nőtt a fa,
Mely vész- s viharban enyhe nyugtot ad.
Ha zsarnok lába nyomja a hazát,
Ne csüggedj el — hisz ők csak nyugszanak.
Széttörni békót, szolgaláncokat,
Fölkelnek ők a hős fiak!"
  Igen, fölkelnek ők az unokák szellemében s a föltámadási ünnep dicső reggele eloszlatja a hosszas síréj rémes árnyait, az elesett hősök sírkeresztjeiből egy díszemlék emelkedik, melyre a történet múzsája kitörölhetetlen betűkkel jegyzi fel a nemzet szabadságharcában elesettek neveit.

   Szabad Szó, 1949. július 20. Az erdélyi hadjárat legendás hőse: Bem apó.
  Végső erőfeszítések a szabadságharc folytatására.
  Amikor Bem arról értesült, hogy Kossuth átadta a hatalmat Görgeynek és elindult a határ felé, Bem elhatározta, hogy Kossuthot megállítja útjában és visszahívja. Szándéka az volt, hogy seregével visszamegy Erdélybe a hegyek közé és ott folytatja tovább a harcot. Megírta levelét Kossuthnak, a többi között ezeket: „Én Görgey diktátorságát nem ismerem el, s csupán a nemzetgyűlés által kirendelt hatalomnak fogok engedelmeskedni. Forduljon tehát vissza Kormányzó Úr s az oktalanul átadott főhatalmat ragadja ismét magához. A nemzet nincs még végkép elveszve."
Egy fiatal tiszt önként vállalkozott arra, hogy Kossuth után siet a levéllel és visszahívja őt. A gyorsfutár Karánsebes és Mehádia között utol is érte Kossuthot és átadta neki Bem levelét. Kossuth Tergováról válaszolt Bemnek augusztus 14-i keltezéssel. Ebben a levélben közölte Kossuth, hogy bizonyos kikötések mellett hajlandó a kormányzást újból átvenni. A levél vétele után Bem nyomban indult, hogy visszahívja Kossuthot. Váltott lovakkal sietett Tergovára, amire azonban odaért, Kossuth már tovább utazott híveivel Orsovára, a határ felé. Bem visszatért Facsetre. Ide Lugosról érkezett maradék seregével, merészen kivágva magát az osztrák csapatok szorításából.
  Az új haditerv.
  Bem tudvalévően a temesvári csatában ütközet közben vállcsontját törte, ami nagyban hozzájárult a csata elvesztéséhez. De lázasan és sebesülten sem mondott le arról, hogy tovább folytassa a harcot az önkényuralom ellen. Facseten összehívta tisztjeit és közölte velük, hogy seregét Erdélybe vezeti, ahol egyesülni fog Stein ezredes csapataival, akit a piskii hídfő védelmére hagyott Erdélyben. Kijelentette, hogy folytatni fogja a harcot, tekintet nélkül arra, mi történt Világosnál. Főtisztjeinek egy része helyeselte tervét, többen azonban komoran hallgattak. Vécsey tábornok, akinek már zsebében volt Görgey felszólító levele, hogy menjen csapataival Világosra, és rakja le a fegyvert, kijelentette ekkor, hogy nem megy tovább, hanem Világosra megy. Bem így felelt Vécseynek: „Jól van, menjen tábornok úr, de azt mondhatom önnek, hogy az osztrákok fel fogják akasztani!“
Majd a tisztekhez fordulva így szólott: „Az ügy, amelyért küzdünk, önkéntes szabadharcosokat kíván. Ezért nem akarok senkit kényszeríteni, hanem felhívom önöket, hogy akik velem tartanak, holnap reggel álljanak készen az indulásra, megyünk Dobra felé.“
Másnap kora reggel, augusztus 16-án sorakozót rendelt el. Egy dombról nézte a sereg gyülekezését. A csapatok kezdtek szabályosan felsorakozni. Nem sokkal távolabb Vécsey sorakoztatta fel hadosztályát az Arad felé vezető úton. Ezek indultak Világosra, nehogy lekössenek a fegyverletétel „előnyeiről“...
  Déva elfoglalása.
  Aztán a tisztek közül mind többen kezdtek átszállingózni Vécseyhez, majd a szakaszok is mind sűrűbben csatlakoztak a Világos felé indulókhoz. Úgy háromezren maradtak végül Bem körül. Ezzel a sereggel indult vissza Bem Erdélybe. Dobrán találkozott Stein ezredessel, akinek serege jóformán nem is volt. A piskii hídfőt nem tudta tartani, csapatait szétverték. Bem újból összehívta a tiszteket s kijelentette, hogy mindezek ellenére is tovább akar harcolni. Dévára megy, azután Kolozsvár irányába és egyesül az ottlévő csapatokkal. Elhatározták, hogy másnap Dévára vonulnak.
Virradatkor tisztjei jelentették, hogy a csapatok jelentékeny része az éjszaka szétszéledt. Bem megtartotta a szemlét, egy negyedrésze sem maradt meg seregének. Újjárendezte a csapatokat, összegyűjtötte a maradék részeket, aztán elindult Déva ellen, ahova augusztus 17- én reggel be is vonult seregével.
  A vég...
  Déván azonban már tovább bomlott a sereg. A világosi fegyverletétel híre mindenfelé szétfutott és ez a körülmény, valamint a tisztek egy részének magatartása bomlasztóan hatott a honvédekre. Közben megjött a hír, hogy Kolozsvárt is megszállta már az ellenség. Ezek után Bem is úgy látta, hogy nem lehet tovább folytatni a harcot. A pénztárában lévő pénzt a maradékcsapatok közt szétosztotta, majd közölte tisztjeivel, hogy elhagyja az országot. Néhány százan követték a határ felé: néhány szakasz nádor-huszár, a székely huszárok vagy kétszázan a bécsi légionisták egy kis szakasza, mindössze 30 ember, a lengyel dzsidások maradéka, alig egy tucatnyian, egy tüzérüteg négy ágyúval. Megszólaltak a kürtök és a csapat elindult a határ felé.
  Úttalan hegyi utakon vonult a csapat Törökország felé. Augusztus 23-án déltájban érkeztek a határra. Itt az ágyúkat megsemmisítették, a hadi zászlókat szétdarabolták és annak foszlányait elosztották a honvédek között. Mielőtt a határt átlépték volna, Bem rövid beszédet intézett katonáihoz
— Fiaim! Nyugodt lélekkel léphettek idegen földre. Mindent megtettetek, ami tőletek kitelt hazátokért, eleget tettetek a katonai becsületnek — mondotta.
Ezzel lezárult a szabadságharc legdicsőségesebb fejezete, az erdélyi hadjárat, amely Bem vezetésével annyi győzelmet és dicsőséget ért el. Elvonult a magyar szabadságharc színteréről annak egyik legbátrabb, legönzetlenebb és a legnagyobb sikereket elért hadvezére, Bem. Idegen földről érkezett hozzánk, az önkényuralom gyűlölete vezette a magyar szabadságharc küzdői közé. Katonái imádták, mert velük volt elől a harcban és együtt velük a nélkülözésben. Hitt a dolgozó népben és a nép szerette őt.
Gróf volt, lengyel főnemes, de soha nem használta grófi címét. Nagybirtokos volt, de sohasem élvezte birtokainak jövedelmét. Gyermekkorától kezdve a harcokban telt el élete ennek a kivételes képességű hadvezérnek és forradalmi lelkületű, nemes jellemű embernek. A magyar nép méltán zárta őt szívébe.

  A dévai fegyverletétel
  1849. augusztus. (A Honvéd. 1868-11-23/47. szám. kivonat).
  Augusztus 17-én Bem meggyőződött az iránt, hogy az egykor oly jól fegyelmezett hadsereg csengerész maradékával egyéb el nem érhető, mint a Törökföldre való menekülés, de oda a Dévai szoros útját álló orosz hadoszlopokon keresztül kell magának utat törnie. Egy megbízható tiszt, ágyúval való fedezendő, a magyarság visszavonulását, a nyomukban levő osztrákok elől.
  A hadsereg, már alig 6000 ember, elindult tehát a Déván táborozó 25.000 oroszra elszántan az iránt, hogy rajtuk keresztülvágja magát. Az oroszok megszeppenve Bem erélyes fellépése miatt, melyet egy hozzá küldött parlamentarrral szemben követett, Déváról kitakarodának és helyökbe 18-án reggelre a magyarok vonultak be a városba. A Lüders alatti oroszok most 24 órai fegyvernyugvást ajánlottak, ami el is fogadtatott. Midőn azonban a visszavonulásnak az osztrákok előli fedezésére Dobrán visszahagyott tiszt jelenté, hogy emberei, kilencz közvitéz kivételével, mind megszöktek mellőle, Bem belátta, hogy a csengerész sereg megmeneküléséről szó sem lehet.
  Bem Déván az utcza közepére állt, rimánkodott, parancsolt, esdekelt a honvédeknek, csatlakozzanak hozzája és vesszenek inkább becsületes harczban, mint az osztrák zsoldosok keze által a bitófán. Mindhiába volt, az elbártortalanodás nagyon is megnőtt, a bomlás nagyon is általános volt; nem volt többé isten, ki a sereget összetarthatta volna!
  Ekkor a parancsnokságot Веkе ezredesre ruházó, azon megbízással, hogy a fegyvernyugvás leteltével adja meg magát, ő maga pedig arra szánta magát, hogy Ruszka-bányán keresztül hegyi ösvényen Törökföldre menekül. Szívrepesztő látvány volt, midőn utolsó pillanatban a 37-ik. zászlóalj 10 tisztje Bemhez közeledett a zászlóval, így szólva: Vécsey letette a fegyvert, embereink szétmentek, mi a becsület eme szent zálogát megmentettük, és készek vagyunk tábornok, az ön vezérlete alatt, a csatatérre gyászünnepre vinni!
  Kényezve ölelé meg az ősz vezére derék vitézeket. Веkе Piski alatt letéve Lüders előtt a fegyvert, — ugyan különösen rendelte így a sors! Zsidó-és Bánfi-Hunyadról származott az erdélyi hadsereg dicsősége, Piski alatt érte el fénypontját és ép itt kellett a nemes vitézeknek elhányni fegyvereket. A vanitas rerum!
  Augusztus 19-kén délben Bem, Guyon és 20 más tiszttel, 2 század választott gyalogság és néhány száz nádorhuszár kíséretében kocsin elviteté magát Lesnekre, hol Steinnal találkozott. Ott lóra ült, kezébe vette csekély holmijával megrakott vászontarisznyáját és egy krajczár nélkül hegyi ösvényeken Törökföldre indult, a Déva táján állott Lázár vezényelte csapatok Simbschen tábornoknak adák meg magukat, mely példát a hátszegi hadtest is követé. És a magyar hadsereg nem volt többé.
  A déván kapituláló csapat. (A Honvéd. 1868-06-08/23. szám. Kivonat).
Jelen voltak pedig és a harczban tettleges részt vettek:
I. A Kunság hősfiai a Würtemberg huszárok 1. osztálya: Herczeg őrnagy
II. Biharmegye büszkesége a Máriássy zászlóalj: Jeszenszky őrnagy
III. Egy osztály bihari önkénytes lovas csapat : Gencsy őrnagy
IV. A dicső emlékű Kossuth huszárok 2. osztálya: gr. Bethlen Gergely ezredes és Makray őrnagy
V. A csongrádi úgynevezett szűrös zászlóalj (őrnagyát nem tudom)
VI. A történelmi nevezetességű 11. zászlóalj: Inczédi alezredes
VII. A bánságba kiküldött két hős székely zászlóalj: Móricz és Endes őrnagy; a 31. honvéd zászlóalj 2. százada: Dobay József őrnagy vezénylete alatt, — végre
VIII. Két és fél üteg, különböző üregű ágyú: Mack őrnagy parancsnoksága alatt;

  Magyar Polgár, 1868. október 28. Bem apó érdemjele.
  Szász-Sebesen 1849. april elején jelentek meg a nemzetgyűlés küldöttei Bemnek az elsőrendű érdemjelt átadandók. Az átadás csak szobában történt néhány tiszt jelenlétében, mert helyben nem volt sereg, aztán meg más dolog volt akkor, mint parádézni. — „Volt ennek a kis szobai ünnepnek, — mond a puritán Petőfi — sok táblabírói oldala, de volt olyan momentuma is, mely megható, mondhatni nagyszerű.“
Az öreg Német alezredes e szavakkal nyújtotta át Erdély szabadítójának az érdemrendet: „Én nem vagyok szónok, s ha az volnék, sem tudnék most beszélni. Engedje meg, hogy megcsókoljam jobb kezét, mely az én hazámért vérzett.“ És sírva csókolta meg azt az áldott jobb kezet, és a jelenlevők is mind sírtak, pedig csupa edzett vitézek, érckeblű katonák voltak jelen.

  Magyar Polgár, 1869. január 22.
  Külföldre menekült hazánkfiai közül ismét egynek rövid napok múlva leendő haza¬érkezését jelenthetjük. Ez Bem utolsó hadsegéde Kiss József, alezredes az olasz hadseregből.
  Azon bajnokaink közé tartozik ő, ki ifjan menekülve, felsőbb tiszti rangját és kitüntetéseit a külföldön és mindig a csatatéren nyert érdemeinek köszöneté. Erdélyben a piskihídnál tűnt fel elő¬ször, hol egy bravour által Bem figyelmét magára vonva, ez az ifjú tizedest hadnaggyá tette. Törökországban, mint segédjét láttuk öt mindaddig, míg Aleppoban a dicső vezért sírjához kísérte, honnan megtört vérző szívvel jött a már akkor kezdődő orosz-török harc színhelyére és meghalni óhajtott, a hontalanság kínzó fájdalmától űzve, kereste a halált minden ütközetben, de az oroszok golyója helyett a török hadvezéreinek elismerése környezé, őrnagy és mer basának egyik kitűnő segédtisztje lett. Silisztriánál arany-éremmel, az Ingur melletti véres ütközetben pedig a Medzsidzje nagy érdemjellel tüntettetett ki. Az olasz háború kitörésekor Piemontba sietett, hol őrnagyi ranggal lépett szolgálatba, kevés idő múlva itt a savoyai érdemjellel kitüntetve, alezredességre emeltetett.
A hon szeretett földjét, még élő szüleit, s rokonait is¬mét látni vágyó hazánkfiát hozza Isten szerencsésen.

   Kiss József.
  1848. nov. 4. önkéntes lesz a Nagyváradon alakuló 55. honvédzászlóaljban. Alakulatával az erdélyi sereghez osztják be. Tizedes, 1849. márc. (febr.16.)- hadnagy. Júl. 20. a Vöröstoronyi-szoros védelme során zászlóaljával a cári csapatok a Havasalföldre szorítják, ahol leteszik a fegyvert a törökök előtt.
  1850-1859. a török hadsereg tisztje, végül őrnagyi rangban (Ali effendi). 1859. őrnagy és zászlóaljparancsnok az olaszországi magyar légiónál. 1860. ezredes Garibaldi alatt (a "marsalai ezer" tagja volt,) 1861- alezredes az olasz királyi hadseregben. 1868. hazatér, a Ferencz-csatorna Részvénytársaság igazgatója lesz. † Budapest, 1898. jún. 4. (Kecskeméten temették el.)

  Magyar Polgár, 1867. április 7.
  Görgey Arthurnak hazájába a visszatérhetés engedélye még nincs megadva. Mit is keresne ő Magyarországon, hol minden talpalatnyi föld vádlóként állana szemei előtt. Senki sem hitte, hogy Görgeynek elég bátorsága legyen arra, hogy belebbezése helyén főbe ne lője magát; de ha elég erős szíve volt végig nézni hazája romlását, ha tanúja tudott lenni Klagenfurtból 19 évi szenvedéseinknek, nem tette őrültté lelkiismerete e közben, ne jöjjön haza most se, hisz Magyarország földje minden szerencsétlen hazánkfiának adhat, annyi helyet hol megpihenjen, csak egyedül az ő számára nem lesz. Egykori dicsőségének emlékei lennének leghangosabb vádlói, melyek nem engednének nyugtot soha, s hontalanná tennék hazájába.

  Magyar Polgár 1867. szeptember 18.
  Olvasóink bizonyosan emlékeznek a 48-49-iki erdélyi hadjárat kedves és örökemlékű hőse Bem Józsefre, kinek kezéből ritkán maradt el egy vékony tarka lovagostor, melynek a többek között az a történeti emléke is van, hogy mikor az öreg úr dévai visszavonulását csinálta, egy elhagyott ágyújára reá ütött hét ellenséges lovas. Bem észrevette a bajt elég korán, s oda nyargalt az ágyúhoz, melyre már rátették a dragonyosok kezüket. „Mit akartok itten?“ — rivallt reájuk. Az öreg — végig verve lovagostorával az egyiket. „Semmirekellők! Ez az én ágyúm, Marsch innét!“
  A lovasok zavarba jöttek a német megszólításra, azt hitték, saját ágyúikat akarják elfogni, s visszairamodtak. Mikor észrevették a baklövést, a honvédek már biztonságba helyezték az elhagyott ágyút. Most előkerült az öreg úrnak lovag-ostora, melyet ő Törökországban Kmettynek ajándékozott, ki vele együtt az iszlámra tért. Kmetty, az ostort testvérének küldötte be Magyarországra, ki azon kéréssel adta át Zelk József úrnak, hogy juttassa múzeumunkba. Z. úr most e becses ereklyét át is adta rendelkezése helyére.

  Magyar Polgár 1867. december 8.
  Hunyadmegye honvédegylete utóbbi napokban tartott közgyűlésen Benedikty Albert százados indítványa alapján azon határozatot hozta, hogy a Piski alatt 1849-ben vívott csatában elhullott s elvérzett honvédtársaknak emlékére oszlopot fog állítani, mely határozatát a derék honvédtársaknak, midőn üdvözöljük és többi honvédtársaink részvétébe ajánljuk, egyúttal tudomásul hozzuk, miként az e célra begyülendő pénzösszegek Dévára Bosnyák honvédegyleti pénztárnok úrhoz küldendők.

   Magyar Polgár, 1869. április 7. Honvédegylet.
V.Hunyad-zaránd megyei és Szászváros és széki honvédegylet megalakult 1857. június 4-kén tartott közgyűlésen ezredes Makray László elnöklete alatt őrnagy Krasznay Pál alelnök és százados Márkus Károly jegyzővel: kiterjeszkedik az egylet a címében foglalt megyék és városok egész területére, közgyűléseit évenként négyszer, (január 3, május 12, augusztus 2, october 29 én) bizottmányi üléseit minden hó utolsó napján tartja, egyik célul tűzvén ki magának, hogy az 1849-ből a „Piski“ hídról nevezetes csatában elhullt bajnoktársaknak emlékoszlopot állítson, mi körüli ernyedetlen fáradozásaiban különösen érdemli a felemlítést az egyleti pénztárnok hadnagy Bosnyák Antal.
  Fentebb nevezett jegyző időközben tisztéről lemondván, helyébe hadnagy Tóth László választatott meg. Székhely: Déva.
  Főtiszt tagjai az egyletnek:
  Ezredes: Makray László.
  Őrnagyok: Krasznay Pál, Lendvay Rezső.
  Századosok: Bauer József, Benedikty József, Benedikty Albert.
III. r. érdemjeles Józsika Géza báró, Keresztes Kálmán, Mara Lőrincz, Markus Károly, Nagy Lajos, Szalánczy Mózes, Várady Dániel.
  Főhadnagyok: Barcsay Miklós, Bocz Sámuel, Buda Imre, Gál Imre, Ivuly Sándor, Kemény Lajos báró, Lázár Lipót, Lázár Lajos, Mara Sámuel, Nagy Imre, Pogácsnik Miksa, Rajnai Ignácz, Simon Dániel, Szász Sándor Z.
  Alhadnagyok: Alsó Elek, Alvinczi József, Bella János, Barcsay Ábrahám, Benke Lajos, Berivai György, Békésy Antal, Bosnyák Antal, Csonka Ferencz, Fetés János, Eperjesi Albert, Fűzi József, Góla Lajos, Hochol János, Kendeffy Ferencz, Kendeffy László, Kenderessi Mihály, Kenderessi Albert, Keresztes Sándor, Kovács Imre, Ladányi Ádám, László Ignácz, Mara József, Nagy József, Nagy Antal, Pávai Lajos, Rákosi János, Santus Ignácz, Steinpock Frigyes, Szalánczy Sándor, Tóth László, Váradi Domokos, Váradi Bertalan, Vitán László.  
  Főorvos: Nagy József (Beregszászi) szdos, Syányik József szdos.
  Alorvos: Fischer Henrik, Körmöndy Ferencz főhdn.
  Táb. pap: Dáné István.
  Számít az egylet, főtiszteken kívül, altiszt és közharcosokban 157 igazolt tagot.

  Magyar Polgár, 1873. november 12.
  A piski-i győzelem helyén tervezett emlékre már régebben gyűjtenek. Most a hunyadmegyei honvédsegélyző egylet elnöke: Makray László fölhívja mindazokat, kik a szoborra gyűjtési íveket kaptak, tegyenek jelentést az eddigi eredményről b. Jósika Géza úrnál, Branyicskán s egyszersmind küldjék be az íveket és összegeket.

    Ellenzék, 1882. október 18. A piski hidat végleg lebontják.
   E kiváló történelmi nevezetességű hidat, mely 1849. óta is változtatáson ment át, most véglegesen lebontják. A kormány egy vashidat emeltet helyébe, mintegy 100.009 forintnyi költséggel. Az a rozogává korhadt faalkotmány, melynek elvesztése által a piski csatát és Erdélyt tartotta elveszettnek a szürke kis lengyel generális Bem, eltűnik, amint elpusztul minden emlék, mely azokról a nagy napokról beszél a mostani idők emberének, kinek már-már hihetetlennek tetszenek ma, a nagy tegnap eseményei. A hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat, Barcsay Kálmán indítványára elhatározta, hogy a régi híd rajzát elkészítteti, s fájából múzeumába helyez egy pár darabot; a pénzügyminisztert pedig felkéri, hogy az új hidra teendő érctáblán, határoztassa meg pontosan a régi híd fekvését.

  Magyar Polgár. 1884. április 8. (Kivonat) 
  …Pénztári és titkári jelentések s néhány jelentéktelenebb ügy elintézése után Dr. Sólyom-Fekete Ferencz fölemlíti, hogy a piskii csatában megsebesült honvédek a dévai kórházba szállíttattak, hol közülük többen száznál elhaltak, s ezek a róm. kath. temetőben közel a temető sáncához egy közös sírba lettek eltemetve. Jeltelen sírjuk azon veszélyben forog, hogy rövid időn föl fog ásatni újabb halottak befogadására, s ez ügyben a választmány intézkedését hívja fel. B. Jósika Géza, mint a hunyadmegyei honvédegylet elnöke, jelenti, hogy a honvédegyletnek mintegy 300 forint tőkéje van, egy a piskii csatát megörökítő emlékoszlop fölállítására. Minthogy az új vashídon elhelyezendő emléktábla teljesen pótolja az emlékoszlopot, s a tábla költségei nem lesznek valami jelentékenyek, azon ajánlatot teszi, hogy ő a honvédegylet legközelebb egybehívandó közgyűlésén indítványozni fogja, hogy a dévai temetőben nyugvó honvédek sírja rácsozattal körülvétessék s a sír fölé emlékkő, állíttassák.
Br. Apor Károly 50 forinttal az alapító, báró Wesselényi István, Darvay Móricz és Szinte Gábor a rendes tagok sorába iktattatnak be.
Ezután az adományok jelentettek be.

  Magyar Polgár. 1884. augusztus 12.
  A piskii csatatér halottjainak eltemetéséről a „Hunyad” a következő érdekes adatot közli. Az alább szó szerint és saját helyesírásával közölt rendelet eredeti fogalmazványában jutott közzé. A benne foglaltak megértésére nézve 1849-iki dévai lakósok közlése alapján elmondjuk a következőket.
  1848-ban, a magyar nemzeti kormány által kinevezett főispán gr. Kun Gothárdnak az ellenséges elemek elől történt eltávozása után a nagyszebeni osztrák katonai parancsnokság Czerbe őrnagyot küldötte ki Hunyadmegye főispáni helytartójának. Ez az úr Déván tartózkodott, 1848. második és 1849. első felében.
A piskii csatát megelőzőleg, mikor Kemény Farkas, utóbb Bem Dévára jöttek, ő kivonult elölök a Déva megett, fekvő hegyek közé. Amint Bem Piskinél Puchnert, megverte és űzte be az erdélyi részekbe, Czerbe megint megjelent Déván és rendelkezett.
  Rendelkezésére nézve elég jellemző, hogy csakis a magyar lakosság rendeltetett ki a piskii csatatéren elhullottak eltemetésére. Ő különben, amint mondják, úgy szerette volna feltüntetni, hogy Piskinél csak a magyar sereg szenvedett, veszteséget, az osztrákok egytől-egyig megmenekedtek. Azt is beszélik róla, hogy Bem nyomain Szászvárosig ment, vitézül el akarván fogni a kórházban maradott magyar sebesülteket. Ott azonban a csonka-béna honvédség felkerekedett és megszalasztotta a főispáni helytartó urat. Az érdekes rendelet itt következik.
  „Cs. k. Major, és Megyei Fő Ispánnyi
Helytartó Mlgos Czerbe Urnak a’mái napról 37 számnak alatt költ ’s e’ pillanatban tisztelt sürgető Rendelése következtében ezennel komolyan meghagyni kívántam minden Dévai Magyar házaknak: hogy a' Piski hídnál elesett Magyarok eltemettetésükre nézve mindenik Magyar ház holnap reggel reggeli 8 órakor, ha többet nem, legalább külön-külön egy-egy egyént ásóval, kapával és Lapáttal ellátva a’ megnevezett Helység határára menendőt a’ Dévai piaczi Catholica Kápolna előtt elő állíttatni hat pengő frt büntetés terhe alatt el ne mulasszák; a’ honnan aztán egy vezérlet alatt egy csomóba az érintett munkálkodás hellyére fognak jegyzék mellett megindíttatni. Költ Déván Febr. 20-án délutáni 2 órakor 1849. Góla Mózes Fő Biró.”

  Magyar Polgár. 1884. augusztus 27. A piski hősök emlékére.
  Piskiből írják, hogy István király napja a gyulafehérvári püspökség kiküldöttei által, mint minden évben, úgy ez alkalommal is fényesen megünnepeltetett. A hazafias kiküldöttek azonban az ünnepet az által kettős jelentőségűvé emelték, hogy a Piskinél elesett hős honvédek emlékezetét is felújítandó, egy a piskii hídhoz történő kirándulást indítványoztak.
  Pisik-telep közönsége nagy lelkesedéssel vett részt e kegyeleti ünnepen. Impozáns menet vonult a harc vértanúinak sírjához, nemzeti zászlók s ünnepi jelvények alatt. A kirándulók külön e célra, Daruvári Paule István úr, a derék állomásfőnök által felajánlott díszvonaton tették meg az utat a teleptől kissé távol eső piskii csatatérre, s miután a vonat megállt a helyszínen, örömrivalgás és ágyuk dörgése üdvözölte az emlékezetes vidé¬ket, mi után Ulrich Márton igazgató-tanító vezetése alatt az ifjúsági dalkör hymnusa hangzott el. Majd Pál István gyulafehérvári líceumi tanár mondott emelkedett hangú beszédet s ezzel az ünnepély véget ért s a közönség a Rákóczi induló mellett visszaindult Piskitelepre

  Ellenzék, 1886. február 14. A piski csata évfordulója.
  Lélekemelő ünnepély színhelye volt február 9-én a szabadságharcból oly dicső emlékű piski-híd. A piskitelepi elemi iskola növendékei nemzeti színű lobogók alatt, a magyar államvasutak műhelyének zenekara által játszott magyar indulók hangja mellett az újonnan szervezett dalkör tagjaitól s nagyszámú közönség által követve, teljes számmal vonultak ki a hídhoz, hol a dalkör a himnuszt énekelte s azután Dómján tanító lelkes emlékbeszédet mondott. Majd a zenekar eljátszta a „Szózatot” s az iskolás gyermekek ugyanazt elénekelték. Befejezésül Botha Sándor ev. ref. lelkész szép imát mondott. A hazafias ünnepélyt követett lakomán elhatározták, hogy egy felállítandó emlékoszlop javára azonnal gyűjtést kezdenek.

  Ellenzék, 1888. november 5. Piskihídi honvédemlék.
  A Piskitelep lakossága hazafias kötelességének ismerte, hogy az 1849. február 9-én vívott piskihídi csatában elesett hősöknek a csatatéren emléket emeljen. Eddig 300 frt. gyűlt össze a hazafias célra, de miután ez összeg nem elég a tervezett emlékkő felállításához, a Piski-telep lakosainak megbízottai gyűjtőíveket bocsátottak ki, melyben adakozásra hívják fel a nagy közönséget. A begyülendő pénzösszegek Jancsó Ernő piskitelepi plébánoshoz küldendők. Adományokat szerkesztőségünk is készséggel elfogad, és rendeltetési helyére juttatja.

  Ellenzék, 1888. november 13. Az E.m.k.e a piski csata emlékére.
  Az E.m.k.e ig. választmánya tegnapi ülésén gyűjtés eszközöltetett Sándor József főtitkár ívén a piski csata emlékére fölállítandó oszlop javára. Az íven, melyre már elébb az egyesület több tagja aláírt, összesen huszonöt frt jött be. Kivételes gyűjtés ez az egyesület részéről más célra: de ennek a helynek megjelölése 40 évvel a csata után mégis csak nemzeti kötelesség. Bölöny József intendáns 2 frt, gr. Bethlen Gábor 1 frt. Sándor József Emke főtitkár 1 frt, dr. Vájná Vilmos 1 frt, dr. Gajzágó Manó 1 frt, Korbuly József 1 forint, Nagy László 1 frt. Péterfi Dénes 1 frt. Csernátony Gyula 1 frt, dr. Concha Győző 1 frt, Szabó Samu 1 forint, Weisz Samu 1 frt, Szathmáry Ákos 50 kr, Sárdi István 20 kr, Losonczy János 50 kr, dr. Szombathelyi József 20 kr, ifj. Papp Já¬nos 50 kr, Holier Mihály 50 kr, Auschl Mór 30 kr, Csiki Imre 20 kr, Dobál Antal 30 kr, László és dr. Tutsek 60 kr, dr. Vályi Gábor 50 kr, Szvacsina Géza 31 kr, Eszterházy L. 24 kr, dr. Haller Károly 50 kr, Mamitza Já¬nos 40 kr, Tömösvári Miklós 40 kr, Becsei Hugó 40 kr, Tömösváry Zsigmond 30 kr, Nedoroszték János 40 kr, Nagy Károly 10 kr, Deáky Albert 50 kr, Ajtay K. Albert 50 kr, Vörös Sándor 50 kr, X—y 20 kr, G. 10 kr, A. b. 20 kr, valaki 20 kr, M. 10 kr, T.10 kr, P. N. 50 kr, N. N. 20 kr.

  Ellenzék, 1889. január 9. A piski-hídi honvédemlék.
  Az eddig begyült összeg 1327 frt 40 kr, mely a hunyadmegyei honvéd-egylet által az 1887. decz. 18-án tartott honvédegyleti ülés jegyzőkönyvének 1. pontja szerint fölajánlott és a honvédemlék tényleges készíttetése alkalmával kifizetni ígért 100 frttal együtt 1427 forint 40 krnyi összeget tesz ki. Jelentékeny összeg arra, hogy vele a honvédemlék fölállításához szükséges munkálatok megkezdhetők legyenek. A honvédemlék ügye valóban szép érdeklődés tárgya volt azon kevesek előtt, kik ezen összeget összeadták. Mert csakugyan kevesen, azok is nagyobb részben nem e megyéből valók, járultak létesítéséhez. A kibocsátott 900 s néhány gyűjtőívből alig 200 érkezett vissza. Tisztelettel kérjük azokat, kik gyűjtőíveiket még nem küldték vissza, küldjék vissza azt - habár üresen is - a lehető rövid idő alatt, hogy a kötelességszerű elszámolásnál azok miatt akadályozva ne legyünk.
A megbízottak

  Ellenzék, 1889. január 21. Táncmulatság.
  Piskin a honvédemlék javára febr. 2-án a fiatalság táncmulatságot rendez.

  Magyar Polgár, 1889. május 27. A piski hídi honvédemlék bizottság e hó 18-án tartott gyűlésében egyhangúlag elhatározta, miszerint az emlékoszlopot még ez év folytán felállítják az állomástól délre, az országút mellett fekvő dombra, ahonnan épen az öreg Bem ágyúit irányozta volt. Azon hely jelenleg a Barcsay Gáboré, aki azonban 100 négyszög ölet az említett nemes célra ingyen felajánlott. A nemes főúr ez ajándékát a bizottság örömmel és mély hálával fogadá.

  Ellenzék, 1889. október 28.
  A piski-hídi honvédemlék leleplezési ünnepélyének a rendező bizottság által megállapított sorrendje következő: Délelőtt 9-10 óráig isteni tisztelet a piski róm. kath. templomban. Istentisztelet után együttes kivonulás a tornatérről a honvédemlékhez, hol a Déva felől jövő vonat megérkezte után (11 és egynegyed órakor) kezdetét veendi a leleplezési ünnepély a következő sorrendben:
1. Jancsó Ernő plébános, bizottsági elnök üdvözlete a közönséghez.
2. Ünnepi beszéd. Tartja gróf Kuun Géza.
3. Ének, a piski férfikar által.
4. Alkalmi költemény. Írta és szavalja Jakab Ödön tanár.
5. Zene, a piski zenekar által.
6. Ima az elhunyt hősökért: Mondja Juhász Izidor piskitelepi ref. pap.
7. Barcsay Kálmán Hunyad megye alispánja átveszi a honvédemléket és átadja megőrzés végett Piskitelep községi elöljáróságának. Az ünnepélyt társas-ebéd követi.

   Nekrológ. Inczédy Sámuel. Kolozsvár, decz. 4.
  „Dúló csaták után ismét nyugalomra tért egy hős. A szabadságharc egyik hérosza, aki nevét bátorsággal, halálmegvetésével és lelkesedésével beírta a történelembe, nincs többé. A vörös sipkások parancsnoka, a 11-ik zászlóalj feje: Inczédy Samu nyolcvankét éves korában, mint nyájas szelíd öregember, szerető neje gyöngéd ápolása mellett, tegnap csendesen elszenderült, örökre.
  Inczédy nem ama nagy hadvezéri talentumok közé tartozott, kik a hadviselési tudomány elméletének felhasználásával a háború sakkjátékosai. Őt szíve, lelkesedése, férfias bátorsága, vezették a csatában. Ama hősök közé tartozott, kik nem látcsővel kezükben nézik a harc lefolyását, hanem a kik a zászló mellé állva kivont karddal rohannak előre.”
  Ps. Amíg Bem Piskire érkezett, addig Inczédy Sámuel (1811-1893) tartotta magát. Csak ő el lett felejtve. (kivonatok)
  „S míg a 31-ik zászlóalj, pár kisebb csapattal a túlerő által összezúzatott, s Bem Déva felé bámulatos visszavonulását tette, Inczédy zászlóalja, mely azalatt Bekét csakugyan bevezette Szigethy Miklós százados vezetése alatt, s egy Dévát megrohant oláh tábort szétvert, már Piskinél állott s egy fél népig egyedül tartá fel a Bem után tolongó osztrák sereget. A másnap reggel fejlett csatát is b. Kemény Farkas alatt Inczédy fogadta el, s Horváth huszár százada szétrobbantása és Horváth eleste után két század honvéddel ő tartá vissza iszonyú puska- és ágyútűz között az ellent, míg Bem a segéllyel megérkezett.”

  Vasárnapi Újság, 1889, október 20, 42. szám, XXXVI. Évfolyam.
  A piskihídi honvédemlék építése annyira haladt, hogy jövő hó elején meg akarják már tartani a leleplezési ünnepélyt. A költségek azonban nincsenek még teljesen fedezve, körülbelül 500 frtra volna még szükség. A Piski-telepen alakult honvédemlék-bizottság azért ismételten a közönség hazafias áldozatkészségéhez fordul s különösen kéri az ívtartókat, hogy a még künn levő 600 gyűjtőívet, ha üresen is, mielőbb szolgáltassák be és küldjék Jancsó Ernő bizottsági elnökhöz (Piski, Hunyadmegye), hogy a bizottság beszámolhasson.

                                                                                                A csárda, hol szuronyharcot vívtak

  Vasárnapi Újság, 1889, november 10, 45. szám, XXXVI. évfolyam
  A piski-i csata emléke. A piski-i híd mellet a hó 3-án avatták föl azt az emléket, melyet Bem győzelmes csatája hirdetőjének állított oda a hazafias kegyelet. Az emlék tizedfél méter magas obeliszk, feketés szürke trachitból. Az emléket öntött vasrács veszi körül.
Az oszlop homlokzatának keletre, vagyis a piski-i híd felé néző részén érczből készült megaranyozott cser-babérkoszorú díszeleg. Ezen az oldalon a következő aranybetűs felirat van:
  „Az 1849-dik évi február 9-iki győzelmes csata és ott elhullott dicső honvédeink emlékére a nemzet kegyeletes közadakozásából a hunyadmegyei honvédegyesület támogatás mellett emelte Piski-telep lakossága. MDCCCLXXXIX.”
A Piski-telep felé néző északi oldalon ez olvasható: „E dombról dönté el Bem apó a csatát azon emlékezetes kijelentése után: Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren.” A harmadikon, a déli oldalon, a következő felirat van:
„Vérzettek és elhaltak ők,
De győzedelmesen;
Tettök sugára átragyog
Időn és enyészeten.”

  Magyar Polgár, 1894. október 1.
  Hol ülték meg legelőször az aradi gyásznap emlékét? Erre a kérdésre a Kolozsvárt megjelenő „Történelmi Lapok” Rónay Jáczint naplójából felel egy adattal. Ez adat szerint a magyar emigránsok Londonban már 1850. évben, tehát a legközelebbi évforduló alkalmával okt. 9-én gyászisteni tisztelettel és szónoklattal emlékeztek meg a 13 vértanú haláláról. Rónay Jáczint magyarul szónokolt. Az ő szónoklata volt a nyilvánosan tartott első magyar beszéd Angliában.
  Ő utána Mutter theologiai kandidátus németül olvasott fel. Rónay Jáczint latin nyel¬ven üdvözölte Itália száműzötteit, melyre Augusztini római menekült olasz szónoklatban felelt.
  A lap e száma az aradi gyásznap évfordulója alkalmából „Elhunyt honvédek albuma” címen, a legközelebbi időkben elhalt honvédek közül Forró Elek ezredesnek, Cséfalvay Alajos őrnagynak, Miklósvári Miklós Gyula huszár főhadnagynak, Bartkovszky Károly főhadnagynak, Tenky Sándor őrmesternek a képét és életrajzát közli.

  Magyar Polgár, 1895. március 18.
  Március idusa (közepe) Déván.
  A dévai ipartestület f. hó 15-én hazafias ünnepélyt rendezett. Délelőtt 10 órakor a róm. kath. templomban istentisztelet volt, melyen az iparos-testület saját zászlója alatt, valamint az állami tanítóképző-intézet növendékei saját lobogójuk alatt és a különböző testületek is részt vettek. A nagymisét Rácz Pál zárdafőnök celebrálta, közben a tanítóképző-intézet ifjúságának énekkara egy pár nagyon szép éneket adott elő, Kutnyánszky Jenő kép. zenetanár vezetése alatt.
  Az emlékünnepély a redoutban tartatott, amelyet az iparos ifjak Emke-dalosköre által előadott „Hymnus” vezetett be. Szentpéteri János tanítónövendék Jakab Ödön egy alkalmi költeményét szavalta nagy hatással. Majd Boga Károly, a tanítóképző-intézet érdemes igazgatója, lépett a szószékre és nagyon sikerült és szép eszmékben bővelkedő alkalmi beszédet tartott, mely mindvégig lekötötte a hallgatóság figyelmét s végül zajos tapsokban részesítették magvas és tapintatos szónoklatát. Utána az iparos ifjúság adta elő ifj. Szotyori Nagy Károly „Talpra magyar” című szerzeményét, Hajtmán Pál karnagy vezetése alatt. A dalt meg kellett ismételni. Kozma Andor „A szabadság napja" című költeményét Bartucsek Hermina szavalta ügyesen és értelmesen. Befejezésül a tanítóképezdei ifjúság dalkara és az Emke-dalosköre a „Szózat“-t énekelte együttesen.
  Kutnyánszky Jenő és Hajtmán Pál zenetanárokat dicséret illeti szakképzet és kitűnő oktatásukért, kik fáradságot nem ismerve, ritka eredményt tudnak felmutatni az általuk vezényelt énekkarokkal. Az ipartestület délután saját épületében házi ünnepélyt is rendezett, amely alkalommal a szokásos pohárköszöntőt azokért, kik az ipartestület épületének létrehozása körül maguknak érdemeket szereztek, Szőts Sándor dévai ev. ref. lelkész mondotta. Este közvacsora volt, amelyet felköszöntők fűszereztek.

 

  Szászváros. 1899. február 4. (5). A piski-hídi csata félszázados évfordulója. Juhász Izidor.

  A történelmi nevezetességű piski-hídi ütközetnek, a mely szabadságharcunk egyik legfényesebb és legkiemelkedőbb részlete, s a mely a már-már bukó-félben levő szent és igaz ügyünknek — legalább egy időre — egészen új és kedvező fordulatot adott és különösen Erdély, sorsára oly döntő befolyással volt, most, febr. 9-én van félszázados évfordulója.
  E nap emlékét feleleveníteni nemcsak kegyeletesség hazánk ama nagyjai, elvérzett hős bajnokai iránt, akik ott a tova siető Sztrigy partjánál egy félszázad óta alusszák már dicső halál okozta álmukat, de egyszersmind hazafias és szent kötelesség önmagunk iránt, mert így és csakis így tanuljuk el a múltból azt, a mi naggyá képes teremteni a jövőt. „Nagy emlékezetek szülnek nagy tetteket“ monda Kossuth Lajos, hazánk dicső fia. Jaj hát annak a nemzetnek, melynek nincsen múltja, de jaj, ezerszer jaj annak, amelynek van, de azt feledni képes, s az ősök példáin lelkesülni nem tud, nem akar. Mi magyarok boldogok és büszkék lehetünk, mert nekünk vannak emlékeink, sőt egész önérzettel és jogosan vallhatjuk, hogy ma nincsen a földnek oly nemzete, melynek múltja, történelmi nagysága eseményekben gazdagabb lenne, mint a miénk.
  Oh! Jertek azért hazám szép lelkű fiai és leányai, ne érjen köztünk senkit a szörnyű vád, idézzük fel lelkünkben újra meg újra ama nagy napok, ama dicső napok emlékét, a midőn minden nemes honfi-szívet egy érzés, a hazaszeretet érzése, egy eszme, a szabadság szent eszméje lelkesített. Nagy tettek, dicső tettek merülnek fel itt a múltban: oly tettek, aminőket csak álmunkban láthatunk, s legfeljebb csak a mesékben hallhatunk.
  E dicső tettek közé tartozik az 1849-ik évi február 9-iki nap eseménye is t. i. a történelmi nevezetességű piski-hídi csata. E nap nagy eseményéről megemlékezni nem a feltűnés vágya vezérelt engem, hanem azon hálás kegyelet, mellyel mi piski-telepiek mindnyájan őrködünk azok hamvai felett, kik itt közvetlen közelünkben a hazáért, s annak szabadságáért hősiesen küzdöttek, s dicsőén elvéreztek.
…1849 február 9-én, egy pénteki napon történt a nagy esemény... De hadd nyissam fel a történelem nagy könyvét, s ennek lapjairól mondjam el röviden az oly nevezetessé vált és Erdély sorsára oly döntő elha¬tározással bíró piski-hídi csata történetét. 1849 február 4-én vívatott a szerencsétlen kimenetelű vízaknai csata, mely után a koszorús költő szerint:
„Négy nap dörgölt az ágyú
Vízakna s Déva közt,
Ott minden talpalatnyi
Földet vér öntözött!
Négy hosszú nap csatáztunk
Rettentő vad csatát,
Minőt a messzelátó
Nap csak nagy néha lát.“
  Midőn a Déván állomásozó báró Kemény Farkas Bethlen Gergely ezredes utján hírét vette a végzetes ütkö¬zetnek, a híres 11-ik zászlóaljjal, a Mátyás-huszárok egy századával és egy félüteg ágyúval azonnal a szorongatott Bem elébe készült, Horváth Miklós huszárszázadost egy kisebb csapattal előre küldvén . . . Már túl voltak a piski-i hídon, midőn Bethlen Gergely azon rendeletet hozta Bem¬től, hogy a hídhoz visszatérve várják be őt.
  Br. Kemény, mint jeles tábornok és jó katona csakhamar belátta ezen positio fontosságát és visszatérve, elfoglalta a Sztrigy bal part¬ját, ágyúit pedig a hídfő előtt az országúttal szemben állíttatá fel. Még állást sem foglaltak jól, már hallatszott az ágyúdörgés Szászváros felől, ahol Bem csapatainak romjaival (1200 ember s 4 ágyúval) február 6-án 2 órai csatát vívott az üldöző osztrákokkal.
  Alig 2 órai idő elteltével, úgy d. u. 4 óra tájban érkezett meg Bem kevés számú kíséretével. Br. Kemény a hídfőnél fogadta az erdélyi hadak fővezérét, ki zsebkendőjét felmutatta, s éles elijesztő hangon kiáltott feléje: „Schauen Sie, schauen Sie! Ich hab' nichts, als mein Schnupftuch!“ (lássák, lássák, semmim sincs egyebem, csak a zsebkendőm.). És bár szomorú jelentésük volt e szavaknak, a mieink látva a soha el nem csüggedő fővezért, riadó éljen tört ki ajkaikon! „Éljen Bem! Éljen a dicső hadvezér!“ kiálták háromszor is. E lelkes fogadtatás láthatólag kedvező benyomást tett reá, nyájasan köszönt a tiszteknek, s gróf Bethlen Gergelynek örömét nyilvánítá azon, hogy katonáit a szenvedett vereség után is vidáman és nem reményvesztetten s megtörve látja: „Ez jó jel — mondá látnoki tehetségével — e lelkesedésnek nemsokára fényes győzelem lesz a gyümölcse.“ Azután kijelenté, hogy neki és kimerült kis seregének pihenésre van szüksége, s azért Dévára megy. De br. Keménynek meghagyta, hogy a hídnál maradjanak és megtámadtatás esetén védjék azt az utolsó csepp vérig. Bem csakugyan Dévára ment; nemsokára megérkezett Czetz ezredes is egy alig 1200 főnyi elcsigázott, szánalmas kinézésű csapattal. Czetz is a híd további vé¬delmét Keményre bízta, ő maga pedig kiéhezett és elcsi¬gázott seregét Dévára vezette, hogy ott némileg kipihentesse.
  Az nap és következő február 7-ke csendesen telt el, csupán az előőrsök zavarták a miéink nyugalmát. Csak 3-mad nap, február 8-án d. u. támadta meg az ellenség a hidat, de másfél órai ágyúzás és egy kis puskatüzelés után az ellenség visszavonult, úgy látszik csak egy szem¬lére kiküldött nagyobb csapat támadása volt. Mindenesetre említésre méltó e kis támadás is, amennyiben ez volt úgy szólva előjátéka annak a történelmi nevezetességű piski-i csatának, mellyel Erdély sorsa el lőn döntve. A híres 11-ik zászlóalj, a Mátyás-huszárok és a félüteg tüzérség derekasan viselte magát, az első támadást szerencsésen kiállották.
  Az éj folytán azonban az ellenség ismét támadott és pedig nagyobb erővel. Kemény azt hívén, hogy most az egész haderő ellene zúdul, megijedt, és futárt küldött Bem¬hez, azt üzenvén, hogy az ellenség túlnyomó erejével szemben kifáradt csekély számú csapataink nem sokáig fogják a hidat megtarthatni. Kemény e jelentésére mondá Bem Czetz ezredesnek: „Menjen és tegyen meg, a mit tehet, ha a híd elveszett, Erdély is odavan!“ Mintha mondotta volna: szedjétek össze magatokat, mert ha ez a csata is elvész, lehetetlen többé megbirkóznunk a túlhatalmasodott zsarnoksággal. Czetz nagyon is eszébe vevőn e szavaknak fájdalmas értelmét, azonnal Keménynek a segítségére sietett.
  Nagyobb összeütközésre azonban most sem került a dolog „s az éj minden nevezetesebb esemény nélkül múlt el.“ Puchner szintén igen jól tudta, hogy nagyon is döntő ütközet előtt áll: ha győz, ismét ura leend Erdélynek, Bem pedig hitelét veszti s a magyar sereg szétszóródik. E szerint mindkét fél nagy erővel készült az összeütközésre. Minden más napra volt tehát halasztva, mint amelyen el kellett dőlni Erdély sorsának.
  Az éj tehát zavartalanul folyik le, de már kora hajnalban mindenfelől készülődnek, megkezdődik az állásfoglalás. Az ellenség egy része a híddal szemben Piski felett a magaslaton helyezkedik el; a központ a Paadról vezető országúton áll, a jobbszárny lovassága, egészen a Maros partjáig terjeszkedik; túl a Maroson pedig ismét egy osztály császári lovasság és az oláh népfölkelők ezrei táboroznak. Az ellenség összes létszáma mintegy 17,000 ember és 40 ágyú.
  A miéink hadereje, a magyarországi segélycsapatokkal együtt, 5600 gyalogos, 1000 lovasból és 28 különféle ágyúból összesen tehát mintegy 7000 emberből állott.
  Tehát 17.000 ember 7000 ellen; 40 ágyú 28 ellen; ilyen a számarány az osztrák és a magyar csapatok között a nevezetes piski-hídi csata előtt.
Másnap, február 9-én, egy szép és derült tavaszias pénteki napon, kora reggel kezdték meg a császáriak a támadást és mintán br. Kemény 3-as rohamukat visszaverte, dél felé elfoglalták a hidat és a rajta túlfelől álló vámházat. Ekkor érkezett a csatatérre Bem a tartalékkal, azonnal rohamot parancsolt és katonái a visszanyomott ellenséggel együtt érnek a félig lerombolt hídra; ott borzasztó tusa fejlődik, Puchner uj csapatokat hoz és az üldözöttekből nemsokára üldöző lesz és visszavívja a hidat. Ekkor mondá Bem Czetznek ez emlékezetes szavakat: „Vagy visszaveszem a hidat, vagy meghalok.“ Czetz megértvén e szavak végzetes jelentőségét, a már futásnak eredt honvédeket az elővigyázatból készenlétbe tartott huszár, ágnál visszatartja, s őket halálbüntetés terhe alatt megállítja; ez alatt Bem is kedvezőleg állítja fel ágyúit az átmenti dombokon, s így nemsokára az előbb rendetlenül szétszórt és futásnak eredt csapatok ismét egy rendes és erős hadoszloppá tömörülvén, a csata újból megkezdődik és mindkét részről a legnagyobb elkeseredéssel folyik egész estig, ti midőn a miéink fényes győzelmével és az osztrákok teljes megveretésével végződött a híres piski-hídi csata. Egy egész könyvet lehetne írni e hites csatáról, ha az ember ki akarna terjeszkedni annak minden részletére nekem azonban sem terem, sem szándékom nincs e csata egyes mozzanatait részletenként elősorolni; csak annyit óhajtók még jelezni, hogy e csata mindkét félnek óriási áldozatába került. „A piski-híd körül — beszéli egy szemtanú — rakással feküdt a sok halott, a Sztrigy pedig még másnap is piroslott a Vértől.“
  Az ellenség vesztesége mintegy 2000 emberre tehető; sok tisztjük is elesett, közöttük Losenau, a derék lovas ezredes is, a kinek emlékoszlopa Gyula-Fehérvárt a várnak éjszak-keleti részében a tiszti pavillon előtt van felállítva. Ezen oszlop különben nemcsak L ősén an em¬lékét őrzi, hanem a vele eleset tiszttársaiét is, kik névleg fel vannak sorolva azon. A mi veszteségünk holtakban és sebesültekben körül belül 600 ember volt, közöttük Horváth Miklós százados, a Mátyás huszárok parancsnoka, ki vakmerő bátorságáért lakolt halállal. A mi dicső honvédeink emléke is maradandó jellel van megörökítve és pedig épen azon magaslatok egyik legmagasabb pontján, melyekről Bem a mi részünkre döntő el jól irányzott ágyúival a már-már kétségessé vált győzelmet.
  Ez rövid vázlata a piski-hídi híres csatának, amely csak egy kis részlete annak a szabadságharcnak, melynek párját alig találjuk a nagy világtörténelemben.

                                                                                                                                              Az egykori híd lábai

                                                                                  II.
  A piski-hídnál aratott fényes diadal és az annak kivívásában hősiesen elvérzett honvédek emlékét egy hatalmas 9 és fél méter magas trachyt obeliszk őrzi, melyet 40 év múltán, 1889-ben emeltetett Piski-telep lakossága. Azt hiszem, nem cselekszem egészen felesleges dolgot, a midőn a nevezetes nap megünneplésének és ezzel kapcsolatosan az emlékoszlop felállításának történetét legalább rövid vonásokban ezúttal szintén közre adom. A kezdeményezés szálai a 80-as évek elejére nyúlnak vissza, a midőn dr. Nagy Gusztáv, a telep derék orvosa pendítette meg először azt az eszmét, hogy a győzelmes csata évfordulóját, febr. 9-ét meg kellene ünnepelni. A szép eszme azonban csak 1886-ban vált ténnyé, amennyiben ekkor sikerült először a közönséget összehozni és ünnepélyes menetben a helyszínére, a piski-hídhoz kivezetni, a hol az ünnepély egy alkalmi beszédből, az elesett hősökért mondott imából és egy elő- és utóénekből állott. Ez időtől kezdve évről-évre megünnepelte a közönség ezt a napot, de a rendesen zord februári időjárás miatt többé már nem a hídnál, a szabadban, hanem a telepen, fedett helyiségben; az emlékoszlop felállítása óta pedig márcz. 15-ikével kapcsolatosan újból a szabadban, de nem a hídnál, hanem az emlék-oszlopnál.
  Piski-telep hazafias közönsége azonban nemcsak hogy évről-évre nagy kegyelettel ünnepelte meg e napot, de mindjárt az első emlék-ünneppel egyidejűleg azon óhaj is felmerült különösen a telep értelmisége között, hogy méltó és szép dolog lenne a csata és ott elhullott dicső honvé¬deink emlékezetére látható és maradandó emléket emelni.
  E czél megvalósítását ugyan a hunyadmegyei honvéd-egyesület már régebben (még 1874-ben) maga elé tűzte volt, de pénzalapjuk a 300 frtot soha sem tudta meghaladni, mert időközben ezen egyesület pénzbeli segélyét a szegénysorsú és elaggott 48-as honvédek is igénybe vették. Valószínűleg ez az oka, hogy ezen egyesület az emlék felállítását illetőleg a jóakaratnál tovább nem mehetett.
  Piskitelepen azonban, melyet méltán nevezett Réthy Lajos kir. tanácsos és tanfelügyelő Hunyadmegye legmagyarabb községének, a már közóhajként nyilvánult eszme nem maradt pusztában kiáltott szó.
  Már 1887. febr. 9-én, a megtartott emlék-ünnepély végén Ferber János, a hazafias érzelmű kereskedő, buzdító szavak kíséretében hívta fel az ünneplő közönséget az emlék-oszlop létesítésére s felhívásával egyidejűleg a pénzbeli adakozást is megkezdette.
  Felhívása lelkes visszhangra talált, a honvéd-emlék felállítása kimondatott s költségeire ott helyben mintegy 70 frt folyt be, létesítésére pedig egy 7 tagú bizottság választatott, melynek elnöke kezdetben Fehérvári István, akkori műhely-főnök, később pedig Jancsó Ernő, róm. kath. lelkész lett. A bizottság az ügyhöz méltó buzgósággal kezdette meg működését, mindjárt lelkes felhívást bocsátott ki a megye közönségéhez, mert elsőbben azt akarta, hogy a felállítandó emlék költsége csak Hunyadmegye területén gyűjtessék össze. Felhívásának azonban kevés, úgyszólva semmi eredménye nem lévén, báró Jósika Gézát, a hunyadmegyei honvéd-egyesület akkori érdemes elnökét nyerte meg a szent ügynek, a kinek közbenjárására aztán a nevezett egyesület is megígérte a felállítás költségekhez való hozzájárulást. A bizottság azonban a nevezetes csata emlékének megfelelő emléket óhajtván állítani, még ezzel sem érte be, hanem Hunyadmegye határain túl terjeszkedve, 1888 őszén mintegy 1000 drb gyűjtőívet küldött szét az országba.
  Most a bizottság törekvését siker is koronázta, mert nem telt bele egy fél év, és a szükséges pénz együtt volt s a bizottság hozzáfoghatott már a felállítási munkálatokhoz.
  Még csak a felállítás helyének a meghatározása volt hátra. Javaslatba hozatott a piski-híd, Piski-telep belterülete és az a domb, a melyről Bem apó a csata sorsát győzelemre vezette. A közóhaj a domb mellett nyilatkozott, ezt ajánlotta volt dr. Szabó Károly, a hírneves történettudós is; a megye irányadó köreiben is azon nézet uralkodott, hogy az emlékoszlop okvetlen a dombon állíttassák fel. Ilyen értelemben járt el aztán a bizottság is, midőn a szükséges territórium megszerzése végett a tulajdonosokkal érintkezésbe lépett. A szükséges helyet a domb tetején 64 □ öl nagyságban Schuleri Frigyes derék szászváros polgártársunk és az ehhez felvezető utat 100 □ öl nagyságban Barcsay Gábor és Barcsay József nagybirtokosok egészen ingyen engedték át. Az emlék elkészítésére több tekintélyes fővárosi kőfaragó szólíttatott fel ajánlattételre, de ajánlataik mellett a Bercsi Tódor dévai olasz kőfaragóé fogadtatott el, mint legelőnyösebb. Ennek terve szerint fekete szemcsés szürke trachytból, pyrámis alakban, 25 négyszögméter alapterületen, 9’5 m. magasságban készült el és állíttatott fel a hatalmas emlékoszlop, melynek főhomlokzata keletre, a piski-híd felé néz. Azért nevezem ezt főhomloknak, mert ezen oldalba van beillesztve a legfontosabb feliratot tartalmazó tábla.

  A piski-hidi csata félszázados évfordulója.
  A feliratok, melyeket dr. Nagy Gusztáv, akkori bizottsági alelnök szerkesztett, a következők.Az említett, piski-híd felé néző oldalon levő tábla felirata ez :
„A piski-i hídnál 1849. évi február 9-én vívott győzelmes csata és ott elhullott dicső
honvédéink emlékére a nemzet kegye1etes közadakozásából a hunyadmegyei honvéd-egyesület támogatása mellett emelte Piskitelep lakossága MDCCCLXXXIX.“
A telep felé néző tábla felirata ez:
„E dombról dönté el Bem apó a csatát azon emlékezetes kijelentése után: Ist
die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren“.
A 3-ik, déli oldalon levő tábla felirata Bajza apotheosisának következő versszaka:
„Vérzettek és elhaltak ők, De győzedelmesen;
Tettük sugara átragyog időn s enyészeten“.
  Az emlék 4-ik vagyis nyugati oldalán még nincs tábla, mert a költség akkor nem futotta ezt is, éppen most jár a bizottság abban, hogy lehetőleg az idén a 4-ik tábla is beillesztessék és pedig Bem domborművű mellképével.
  Ezen nagy, valóban kolosszális emlékoszlopnak ünnepélyes leleplezése 1889 nov. 3-án történt meg. Az ország különböző részeiből sok öreg 48-as honvéd jelent meg. A megye közönsége is, élén Pogány György, akkori közszeretetben álló főispánunkkal, imposáns módon vett részt ezen ünnepélyen. A leleplezési ünnepély programja különben ez volt.
  D. e. 9 —10-ig isteni tisztelet volt az akkor még felszenteletlen rom. kath. templomban, innen együttesen kivonult a közönség a hely színére, a honvéd-emlékhez, ahol a leleplezés a következő sorrendben történt meg:
1. Jancsó Ernő bizottsági elnök üdvözölte a kö­zönséget.
2. Ünnepi beszédet tartott Gr. Kunn Géza.
3. Énekelt a helybeli férfikar.
4. Piski mellett sz. költeményét elszavalta Jakab Ödön.
5. A hymnuszt játszotta a helybeli műhelyi zenekar.
6. Imát mondott az elhunyt hősökért Juhász Izidor, ref. lelkész.
7, Barcsay Kálmán, akkori alispán pedig a megye nevében hivatalosan átvette az emléket és megőrzés végett nyomban átadta Piski-telep községi elöljáróságának.
  És ezzel a honvéd-emlék bizottság, maga elé tűzött célját elérvén, magas feladatát megoldván, önként megszűnt létezni. Piski-telep hazafias közönsége azonban az emlékoszlop jó karban — s a felvezető út és környék tisztán tartására a mindenkori községi 1-ső bíró elnöklete alatt egy új és állandó bizottságot választott, melynek tagjai a lelkészek, a műhely- állomás stb. főnökök, a jegyző, ig. tanító stb. A bizottság névsora különben állandóan a község hivatalos helyiségében van kifüggesztve.
  Közel 10 éve tehát, hogy az emlékoszlop felállíttatott és azóta kegyelettel is őrködünk felette; évről évre megjelenünk előtte, s az emlékezet virágaiból koszorút fonva, szívünk ihletett érzései között tesszük föl reája, mert meg vagyunk győződve, hogy midőn hazánk nagyjait, elvérzett hős bajnokait tiszteljük meg ezzel, egyúttal magunknak teszünk zálogot a jövőre.
  Legyetek tehát mindig, de legyetek különösen ma megünnepelve általunk ti szabadságért elvérzett dicső bajnokok! Nagy napok, dicső napok emlékeivel van összefonva a ti nevetek: legyen szent, legyen áldott örökre emlékezetetek !
  Őrizze ott a hamvaitok felett emelkedő oszlop ama nagy napok, ama dicső napok fényes de egyúttal gyászos emlékét! Vigye el oda az apa fiát, az anya leányát, vigyétek el oda lelkesedni tudó szíveteket, vigyétek el a hősöket megillető babért, s midőn ott, a múlt idők fényes, de gyászos emlékein elmerengve, megrezegnek szívetekben ama bizonyos hurok, törüljétek le könnyeiteket, s zengjen dicséneket ajkatok a magyarok nagy Istenének, hogy oly fiakat adott a nemzetnek, kiknek élete a hazáé volt, haláluk a hazáért volt!

Juhász Izidor. ev. ref. lelkész, az állandó bizottság tagja.

  Magyar Polgár, 1900. március 3. Az aradi vértanúk koporsóvivője.
  Meghalt Arad-Hácsán egy Siradó Jánosné nevű öreg, özvegyasszony, kinek nevezetes esetben volt része valaha. A gróf Károlyi uradalom kulcsárnője volt a hetvennégy éves, tisztes matróna. A szabadságharcban férjével együtt Csernovics Péternek, a mácsai uradalom akkori tulajdonosának szolgálatában állott.
  1849. október 6-ának rémes éjszakáján Siradóné a férjével együtt azok között volt, akiket Csernovics Péter két vértanúnak: Damjanich Jánosnak és Lahner Györgynek holttestéért küldött, s akik a két nagy halottat a várból Aradra s innét Mácsára vitték, ahol azután az uradalom parkjában eltemették.
  Az öregasszony gyakran megemlékezett arról a rettenetes éjről, amikor a halott szállítás történt. A bakótól aranyért vették meg Vécsey, Damjanich, Lahner, Leiningen és Dessewffy holttestét. Egy hőslelkű aradi asszony: Urbány-Hegyesi Katalin vezette a gyászos munkát: hozzá mentek Damjanichért és Lachnerért Csernovics Péter megbízottai.
Azután egyszerű fakoporsókban hazavitték a két halottat. Éjfél után egy órakor zörgettek be az uradalmi gazdatiszt ablakán:
- Két halottat hoztunk. . .
Azután harmadnap, mikor az uraság, Csernovics is hazamehetett, csöndben eltemették a két nagy halottat. Éjfélkor volt a szomorú temetés; alig néhányan látták. Amikor pedig a koporsót lebocsátották a sírba, a jelenvoltak letérdeltek és három Miatyánkot mondottak a sír szélén.

  Szászváros. 1901. március 23. (12).
  A piskii emlékoszlop megkoszorúzása március 15-én. Igen szép hazafias ünnepélyt rendeztek márczius 15-én j a szászvárosi ev. ref. Kun-kollegium VI. osztályosi tanuló a piskii emlékoszlop mellett. — Délután 1 órakor vonult ki Szászvárosról a 18 tagból álló lelkes csoport s 3 órakor érkezett meg az emlékoszlophoz, hol a körülményekhez képest meglepően szép számú közönség már összegyűlve várta a derék ifjakat.
A programra a „Hymnus“ éneklésével vette kezdetét, a melynek végeztével Tőkés Ernő lépett az emelvényre s szavalta el érczes hangján ifjúi hévvel s gyujó lelkesedéssel Petőfi „Nemzeti dal“-át, a „Talpra Magyart“!
  Azután a „Nemzeti dalt“ énekelték el, mit Róth Ottó szavallata követett, a ki Jakab Ödön „Piski mellett“, c. költeményét szavalta el igazi bensőséggel, hazafias tűz¬zel. A Szózat eléneklése után Serestély Béla röviden fejtegetve márczius 15-ének jelentőségét megkoszorúzta az emlékoszlopot. A szép ünnepélyt „Szomorúan szól a magyar nóta“ c. népdal zárta be, a mikor előállott Juhász Izidor piskii ev. ref. lelkész s meleg szavakban mondott köszönetét az ifjúságnak a szép ünnepélyért.
  A teljesen sikerült ünnepély után Szvoboda Péter úr közelben lévő lakására vonultunk be, ahol a közszeretetben álló házi gazda vendégszerető asztala már felterítve állott. A szívesség, amellyel elárasztott, kibeszélhetetlen. A lakoma vidám hangulatban az esteli órákban ért véget, a mikor köszönetét mondva a kedves háziasszonynak és házigazdának búcsút vettünk s édes emlékkel távoztunk Piskiről. Szvoboda Péter úr, — a ki áldott jó lelkéről az egész vidéken ismeretes, — e nemes tettével is bebizonyította, hogy idegen eredete dacára is, minden ízében magyar, önzetlen barátja a magyarságnak. Fogadja a nemesszívű emberbarát ez úton is vendégei leghálásabb köszönetét.

  Szászváros. 1901. április 13. (15). Hazafias emlékünnepély.
  A piskii honvédemlék bizottság az emlékoszlop 4-ik oldalára illesztett Bem apó bronz öntésű dombormű mellképének leleplezése alkalmára f. hó 14-én vasárnap hazafias ünnepélyt rendez a következő programmal:
1. d. e. 10 órakor Istentisztelet.

  Magyar Polgár. 1903. október 8. A világosi emlékoszlop.
  Az aradi nemzeti szövetség elhatározta, hogy a világosi fegyverletétel helyén nagystílű emlékoszlopot ál¬líttat. Az oszlop terve, melynek elkészítésére Steiner József mérnököt kérték fel, már befejezést nyert. Steiner a tervet bemutatta a nemzeti szövetségnek, mely e hó 20-án kiküldi több tagját, hogy az oszlop számára alkalmas helyet keressen.

  Magyar Polgár. 1903. október 13. Bem tábornok emléke.
  Megemlékeztünk már arról a hazafias mozgalomról, melyet Kis-Küküllő vármegye róm. kath. papsága indított meg oly célból, hogy az abosfalvi róm. kath. plebánia-épületet, melyben Bem József, a szabadságharc tábornoka a vámosgálfalvi csatát megelőző éjszak áttöltötte, emléktáblával jelöljék meg. Veress Lajos esperes eziránt megkereste Csató Gábor vármegyei alispánt, ki ez ügyben e hónap 14-dikére egy értekezletet hívott össze Dicső-Szent-Mártonban s egyszersmind felkérte br. Kemény Ákos főispánt az értekezleten való megjelenésre és annak vezetésére. Ez értekezlet fog határozni az emlékmű minősége, valamint az ünnepély felavatás módozatai ügyében.

                                                     Bem tábornok és a szabadságharc (kivonat)
Bemnek jelentős szerepe volt a magyar és román forradalmárok összefogásának létrejöttében. Cezar Bolliac, a havasalföldi forradalom leverése után Brassóba menekült román forradalmár költő, adott elsőként hangot a magyar forradalom és a Bem tábornok iránti rokonszenvének.
  Brassóban megjelentetett, Espatriatul című lapjának első számában 1849. március 25-én ezt írta: „Hat hónapig tartó üldöztetés és letartóztatás után a külföldre menekült Román Bujdosó végre kinyithatta szemét, és szabadon fellélegezhetett, hála a magyar fegyvereknek és a szabadság arkangyalának, Bem tábornoknak, aki lesújtott a zsarnokság ördögeire és megtisztította az eget. Román testvéreim, kik annyi pártra és csoportra szakadtatok, érezzétek végre át ezt az igazságot; amidőn ma harcok folynak bizonyos népek és bizonyos fejedelmek közt, tulajdonképpen egész Európát egyetlen küzdelem hatja át; a szabadság és a zsarnokság harca népek és dinasztiák között. Az uralkodóházak összefognak, hogy vállvetve védelmezzék roskatag trónjukat s immár: egyetlen reményüket a népek közt levő egyenetlenségbe és viszályba vetik. Ha majd egyszer a népek felismerik igazi érdeküket a harcnak vége, szakad.”
  Cezar Bolliac közvetített is a román és magyar forradalmárok között. Kovács Endre írja Bem tábornok életéről szóló, terjedelmes művében: „A román forradalmárok, Bălcescu, Ghica, Bălăceanu és a Bem közvetlen közelében működő Bolliac már Bem tábornok 1849. márciusi előnyomulásának idején egy román légió megalakításának tervéről leveleznek egymással. E terv teljes mértékben egyezik Bem elképzeléseivel is. Bolliac és Rosetti 1849 tavaszától írásaikban terjeszti a Bem iránti rokonszenvet, kiemelik a román nép kedvező magatartását és a magyarokkal való megegyezés mellett érvelnek. Kétségtelen — jegyzi meg a továbbiakban Kovács Endre — hogy Bem tábornoknak óriási érdeme van abban, hogy e haladó román férfiak eljuthattak ahhoz a meggyőződésükhöz, hogy a román nép ügye azonos a magyar szabadságharc ügyével.”
  Nicolae Bălcescu 1849 áprilisában indult el, hogy felkeresse Bemet, akivel végül is május 16-án Mehádián találkozott. Néhány nappal azelőtt Ghicának küldött levelében a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott Bemről és a magyar forradalomról: „Mi most a teendő? Életre kell hívni egy román mozgalmat s annak jobb, magasabb rendű irányítást kell adni. Amint hallom, Bem most már sok kedveskedéssel kibékítette a románokat és Havaselvén is van ügynöke, Bolliac. Espatriatul címen román újságot szerkeszt. Semmi kétség aziránt, hogy az európai kormányok összeesküvést szőnek a népek akarata ellen, s hogy a magyar hadsereg jelenleg az egyedüli, mely a szabadságért harcol.”
  Bălcescu felajánlotta, hogy kibékíti a román népet a magyarokkal. Bem Kossuthhoz, a Honvédelmi Bizottmány elnökéhez irányította, s egy honvédtisztet adott melléje kísérőül, hogy baj nélkül, mielőbb eljusson Debrecenbe, majd Budapestre. Bălcescunak a Kossuthtal folytatott tárgyalásai elhúzódtak, de végül is július 14-én Balcescu tervezete alapján létrejött a magyar-román megbékélési terv. Kossuth elfogadta a román légió megalakítására vonatkozó tervet is. Mindez annak a bizalomnak volt köszönhető, mellyel a román forradalmi vezetők Bem tábornok iránt viseltettek.
  A román forradalmárok nagy reményeket fűztek Bem tevékenységéhez. Amint Balcescu Ghicához intézett leveléből kitűnik, nem kevesebbet reméltek, mint azt, hogy Bem vezetésével felszabadítják Havasalföldet a cári csapatok megszállása alól. „Elképzelheted örömömet — írta Balcescu —, amikor Kossuth azt javasolta, hogy Iancut egész seregével vezessem Havaselvére. Azt mondta, hogy az összes erdélyi és bánsági románoknak a fejedelemségek, megmentésére kell indulniuk, mert ott van a román nemzetiség alapja. Így tehát Bemmel együtt rövidesen Havaselvére indulok, nagy katonai erővel, és 8 millió román kel fel.”
  A cári csapatok intervenciója azonban meggátolta ennek a nagyszabású tervnek a megvalósulását Bem azonban az utolsó percig nem ejtette el ezt a tervet. Augusztus 8-án Lugoson tárgyalásokat kezdett Avram Iancuval. „Terve az volt — írja Kovács Endre Bemről szóló említett munkájában —, hogy Iancut pénzzel látja el és Havaselvére vagy Moldvába indítja, hogy az ottani románok élén vegye fel a harcot a cári hatalom ellen. A lugosi tárgyalás részleteit nem ismerjük; állítólag Iancu késznek mutatkozott a megegyezésre, de feltételül kötötte ki, hogy saját seregét maga vezényelhesse: tábornoki rangot kért magának.”
  Bem végül is elfogadta a feltételeket; „levélben kinevezte Iancut tábornoknak, s felhívta, hogy seregével azonnal Facsetre induljon.”
Augusztus 14-én Bem tábornok levelet intézett Kossuthhoz, melyben kérte, térjen vissza, hogy folytassák az ellenállást. Egyben kijelentette: nem ismeri el Görgey teljhatalmú megbízását, sem a világosi fegyverletételt. Ugyanaznap találkozott a román nép képviselőivel: Eftimiu Murguval, Ioan Gozman bihari képviselővel és Constantin Florescuval, aki részt vett a havasalföldi forradalomban. Murgu javasolta, hogy Moldva és Havasalföld fellázításával s az erdélyi erőkkel együtt — Bem vezetése alatt — forduljanak szembe a császári és cári erőkkel. Bem ezzel a tervvel Avram Iancuhoz küldte Murgut. De már késő volt; másnap megindult a menekültek áradata— a Görgey-féle kapituláció miatt. Murgu sem tudott eljutni a havasokba.
  Két nap múlva Bem még elutasította Lüders tábornok megadást, követelő felszólítását, csak fegyverszünetre volt hajlandó. Megindult Déva elfoglalására. De csapatai kezdtek szétzülleni, a tisztek egy része megszökött tovább már nem tudta seregét összetartani, s a fegyverszünet lejárta előtt, Orsovánál elhagyta az országot Azzal a számítással menekült török földre, hogy a legközelebbi orosz—török háború alkalmával ismét kibontja a szabadságharc zászlaját Erre, azonban már nem kerülhetett sor, egyes feltételezések szerint egy titkos osztrák ügynök mérgezte meg 1850 decemberében. Így zárult le a múlt század egyik legtisztább jellemű forradalmár hadvezérének életpályája.

Új Élet, 1980, 23. szám

 

https://en.m.wikipedia.org/wiki/File:The_monument_of_the_Battle_of_Piski._T%C3%B3dor_Berczy.jpg

                                                              Miért hanyatlik az erdélyi magyarság?

   Alig van vármegye az országban, amely természeti kincsekben oly gazdag volna, mint Hunyadvármegye. Hatalmas őserdői, arany-, szén-, márvány-, terméskő-, vas- és kénkovandbányái, hajózhatóvá tehető folyói, elsőrendű havasi legelői és jól termő szántóföldjei egy egész ország mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi fejlődésének szolgálhatnának alapjául. A Rudai Tizenkét Apostol nevű aranybánya például egymagában is több aranyat termel, mint egész Európa együttvéve, zúzó művei pedig az egész kontinensen a legnagyobbak. Ennek dacára azt kell tapasztalnunk, hogy a vármegye lakossága szegénység dolgában Árvamegyével vetekedik, annak 80 százaléka analfabéta, nagy részben állati életet él, táplálkozásban, lakás és ruházkodás dolgában nem sokkal áll felette barlanglaké őseinek, erkölcsei pedig annyira elvadultak, hogy a fővárosi hírlapok bűnkrónikái akár állandó rovatot is vezethetnének azokról. Évente legalább is 50 emberölés fordul elő, nem szólván a többi, ijesztő mértékben szaporodó főbenjáró bűncselekményekről. Ha valamelyik hír így kezdődik: Déváról írják, — akkor biztos, hogy Hunyad vármegyében valamelyik polgártárs lelke önkénytelenül vált meg a testétől.
   Hunyadvármegye általános nyomorúságának kísérő jelensége a magyarság erős hanyatlása. Az újonnan megalakult Erdélyi Liga azon jajkiáltása, hogy Erdélyben az oláhság rohamosan tért foglal, Hunyadvármegyére már nem alkalmazható, mert itt a térfoglalás már be van fejezve. Buda Géza, Zeyk, Berivoy, Kiss József birtokai kerültek a közelmúltban oláh kézre. E birtokok közül különösen a Berivoyé érdemel figyelmet, először azért, mert a megye szívének nevezhető, másodszor azért, mivel Mihu János azon kifejezett célból vette meg, hogy azon a gróf Kun Kocsárd által alapított és az EMKE kezelésében lévő algyógyi földmívesiskola tőszomszédságában hasonló oláh iskolát alapítson. És ahogy őt és a vele tárgyaló Tiszát ismerjük az alapítás különb lesz az EMKE-nél.
    Mielőtt megjelölnők a magyarság pusztulásának igazi okait, néhány képet mutatunk be e pusztulásról.
   Darányi Ignác volt földmívelésügyi miniszter, belátva azt, hogy Hunyad vármegyében a magyar középbirtokos osztály lába alatt inog a talaj, nagyon helyesen arra a konklúzióra jutott, hogy Erdélyben csak úgy tarthatja fenn magát a magyarság, ha oda minél több magyar parasztot telepít. Mert hiszen, aki hazánk történelmét elfogulatlanul lapozgatja, csakhamar kénytelen konstatálni azt az igazságot, hogy még az úgynevezett anyahazában is a magyar paraszt volt az, aki ezer évig fenntartotta e hazát a magyarságnak.
   E telepítések céljaira legalkalmasabbaknak látszottak a bukovinai csángó-magyarok elsősorban azért, mivel minden állam bátran megteheti azt a sovinizmus vádja nélkül, hogy idegen országba szakadt véreit kebelére fogadja. Egy másik és pedig legmérvadóbb szempont pedig az volt, hogy e csángó magyarok, akik Bukovinában évszázadokon át elszigetelten élve megtartották magyarságukat, elég biztosítékot nyújtanak a jövőre is a tekintetben, hogy nemzetiségükhöz szívósan fognak ragaszkodni. E mellett az sem maradhat figyelem nélkül, hogy a csángó-magyarok szaporodási statisztikája igen kedvező, mert átlagos számítás szerint egy- egy házaspárra 5 gyermek esik. Darányi tehát Marossolymoson, Folton és más alkalmas községekben nagyobb komplexumú birtokokat vett meg a kincstár részére telepítés céljaira, de terveit már nem valósíthatta meg, mert időközben a koalíciós kormány megbukott, a reá következő kormány pedig tudni sem akar a csángók telepítéséről, hanem házi kezelésbe vette a középbirtokosoktól megvett birtokokat és gyönyörűségesen reáfizet minden évben gazdálkodására.
   A románokkal kötendő paktum egyik sarkalatos feltétele ugyanis az, hogy a magyar kormány mindenféle ilyen telepítési akciótól tartózkodni köteles. Ez a dicsőség is Tisza István nevéhez fűződik.
   Már említettük, hogy Hunyadvármegye természeti kincsekben bővelkedik, ezt kiegészíthetjük azzal, hogy Hunyadvármegyében minden talpalatnyi térhez fontos történelmi emlékek fűződnek. A nagyközönség rendszerint csak Vajdahunyadra, Déva várára, a Kenyérmezőre, Piskire és a magyar történelem többi nevezetességeire gondol, de nem tudja azt, hogy e megyében annyi őskori és római korabeli kultúrmaradvány hever parlagon a tudományos kutatók részére, hogy a világ egyik legnagyobb tudósa, Momsen, azt a műkincsek tárházának nevezte.

Nos, itt vonatkozzunk kissé a dévai telepítésekre, mert a dolog nem oly egyszerű, mint egyesek a youtubon vagy különböző alkalmakkor és helyeken bemutatják. Ezek „történelme” legalább fenntartással fogadható el, hogy enyhén fejezzem ki magam.
Az első 1889-1892 között zajlott le, állami telepítés volt. A telepesek kisebb nagyobb csoportokban érkeztek a telepítés befejezésig. A második dévai telepítés eszméje már az amerikai kivándorlás kezdetekor felvetődött (1904-1906). Ezt a kor román újságai, főleg a nacionalisták és sovinok, inkább tárgyalták. Az első telepítés lebonyolítója Bukovinából Zsók István volt, ő tartotta folytonosan a kapcsolatot a dévai polgármesterrel, Issekuz Antallal, és „zabolázta” a bukovinai népet. A második telepítés sikeres lebonyolításában a halál állította meg (1908. szeptember 25). Azonban az elkezdett dolgokat már folytatni kellett, hiszen nemcsak a jövendőbeli telepesek voltak felbíztatva (ezek ingatlanukat pénzzé tették Bukovinában), hanem a Déva környéki földek is fel voltak már vásárolva az állam által, és már 1909-ben jövögettek lassan Bukovinából az emberek, meghúzva magukat az itteni rokonoknál. A Darányi kormány végével az állami telepítés is befejeződött és azért használta ki a nemrég írásomban említett Szabó Imre és Farkas Béla az alkalmat, hogy magántelepítést hozzanak létre Sztrigyszentgyörgyön és Csernakeresztúron. A már megindult bukovinai gazdákat nem volt nehéz meggyőzni, ám innen következett a 62 ezer korona panamázás. Darányi ötlete, szerintem nem volt rossz, erősíteni a Marossolymos-Folt közötti magyarságot (Baláta, Beregszó, Haró, Kéménd, Arany, Rápolt, Bábolna), azonban ez nem jöhetett létre, mikor több volt az akadály, mint a jóindulat az akkori magyar kormány részéről.(LGP.)

   Harminc évvel ezelőtt akadt két idealista, név szerint Sólyom Fekete Ferenc volt törvényszéki elnök és gróf Kun Géza, a Tudományos Akadémia volt alelnöke és Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat címén egyesülést hoztak létre, amelynek célja a vármegye műkincseit az emberiség számára felkutatni, tudományosan feldolgozni és azoknak megőrzéséről gondoskodni. A tudományos búvárkodók egész gárdája csoportosult a két nagynevű alapító köré és mit kell tapasztalnunk most 30 év utáni Maga Déva vára, Mátyás király, Rákóczi György és Szécsy Mária volt tulajdona, ahol az első unitárius püspök, Dávid Ferenc, szenvedett mártírhalált, szóval ez az elsőrendű műemlék, minden gondozás nélkül prédául esik az idők vasfogának.
   Az egyesek buzgalmából gyűjtött, nagybecsű műkincsek egy rozoga épületben hevernek, szanaszét meri az államnak o célra nincs és nem is volt soha pénze. Jellemző, hogy Bethlen Gábor fejedelem születésének közeledő 300 éves fordulója alkalmával o társulat ünnepélyt kívánt rendezni, mert e dicső fejedelem Déván lakott és palotája most is ott áll a várhegy tövében, de kénytelen volt erről lemondani, mivel Déva városa azt anyagilag támogatni nem akarta, maga pedig a szükséges eszközök felett nem rendelkezik. Csak jönne Dévára margitszigeti, várpalotai, sóháti és zalatnai Lukács László, milyen fényes ünnepségre telnék!
   Most pedig, szíves olvasó, kísérj Kéméndre. Ez a kis falucska Dévától alig egy óra járásnyira fekszik és hajdanában református vallású magyarok lakták, de ma már csak Preisich Pinkász benne az egyedüli magyar. Be sem kell mennünk a faluba, hanem álljunk meg annak végén egy földalatti kis putrinál és hívjuk ki annak lakóját. Hívjuk ki — mondom — mert azt a bűzt, amely az évtizedeken át szellőzetlenül maradt kunyhóban uralkodik, még egy jól nevelt állat sem bírja ki. Hívásunkra megjelenik egy rongyos alak.
   Külseje miben sem különbözik a sátoros cigányasszonyétól, de az éhség és elcsigázottság okozta ráncok beszéd közben mintha kissé elsimulnának és bámész. révedező tekintete mind nyájasabbá lesz. A putri lakója három nyelven beszél: franciául, németül és oláhul. Valaha ünnepelt szépség lehetett, Parisban nevelődött, de családja kihalt és ő fokról-fokra süllyedt odáig, hogy a falu népe kegyelemből helyet adott neki a község végén, ahol egy földalatti kunyhóban meghúzhatja magát és könyöradományokból tengetheti életét. Várady Lizinek hívják és utolsó sarjadéka annak a hatalmas Várady családnak, amelynek kastélya a faluban romban hever. Lizi kisasszony lovagolni, zongorázni, vadászni tanult és a magyar típust ő tükrözteti vissza Erdélyben a leghívebben.
   Folytathatnék a szomorú képek sorozatát, de azt hisszük, hogy mutatóul ez is elég. Reátérünk tehát azon okok megjelölésére, amelyek az erdélyi magyarság pusztulását előidézték. E témáról már könyvtárakat írtak össze, részint olyanok, akik a román-kérdést papirosból ismerik és egy eleven oláht nem is láttak, részint pedig olyanok, akik tapasztalati tényekről számolhatnának be, de bizonyos érdekek szolgálatában állva, az igaz tényeket vagy elhallgatják vagy elferdítik, vagy végre elfogultságukban helytelen irányban haladnak. Maradjunk ez utóbbinál!
  Az elfogult bírálóknak tudniillik, hogy a Dévára telepített csángók évtizedek óta kérelmezték visszahonosításukat. Négy évvel ezelőtt nyerték vissza tömegesen magyar honpolgárságukat és a három évvel ezelőtt lefolyt képviselőválasztások alkalmával minden közigazgatási puhítás és meggyúrás ellenére egytől-egyig Barcsay Andorra Justh-párti jelöltre, szavaztak le o csángó magyarok. Hogy ilyen elemek sem a központi kormánynak, sem pedig ennek következtében a közigazgatási hatóságoknak nem kedvesek, magyarázatra sem szorul.
  De éppen olyan ridegséggel és ellenszenvvel találkozik a magyar paraszt Erdélyben a magyar földbirtokosok részéről is. Ennek oka pedig az, hogy a kultúra magasabb fokán álló magyar paraszt, sem mint béres, sem mint zselléres, sem mint törpebirtokos nem kezelhető oly előnyösen, mint az oláh paraszt. Ez utóbbinak ambícióját teljesen kielégíti a száraz málé és egész boldog, ha néha napján egy kis kancsó torokreszelőt önthet fel a garatra Alázatossága a rabszolgáéra emlékeztet és kézcsókkal üdvözli kenyéradóját Hogy a magyar paraszt ezekre képtelen, becsületére válik, de vesztére is, mivel az arisztokratikus allűrökkel megáldott erdélyrészi magyar középosztály ezek miatt nem kedveli és az oláh parasztot favorizálja.
  Ugyanaz a játék, amely eddig az erdélyi bércek szűk hazájában folyt, országos jelleget kezd ölteni, abban a paktumban, amit Tisza István az oláh középosztály maroknyi csapatával kötni szándékozik. Ez a paktum Tisza részéről árulás a magyarság ellen, Maniuék részéről hitszegés az oláh nép ellen. Kétségtelen ugyanis hogy bármily koncessziókat kapnak Maniuék Tiszától, azokat intézményesen fogják biztosítani míg ellenben teljesen efemer értékű az az ellenérték, — ha ugyan értéknek egyáltalában nevezhető — hogy Maniuék belepnek a nemzeti munkapártba. Ma belépnek, holnap kilépnek. Példa épen elég volt rá. De árulás ez a paktum az oláh néppel szemben is, mivel ilyen, egy nép alkotmányjogi helyzetét megalapozó szabadságjogok csak úgy bírnak igazi értékkel, ha azokat a nemzeti közvélemény szankcionálja és nem akkor, ha azokat egy letiport és agyongázolt nemzet kényura suba alatt csempészi be. Maga az oláh nép sohasem idegenkedett a magyar nyelv megtanulásától, sőt az eddigi kísérletek minden vonalon azt bizonyítják, hogy az oláh paraszt egész boldog, ha erre alkalma nyílik. Ellenben kivétel nélkül ott látjuk az oláh parasztságot a legszélesebb alapokon nyugvó általános választói jogért küzdők táborában. Ha tehát Maniuék az általános választói jog alatt azt értik, hogy ők lesznek általánosan megválasztva, akkor elárultak az oláh nép legszentebb jogait.
  Összefoglalva mindezeket, kitűnik, hogy az erdélyrészi magyarság hanyatlásának igazi okai magában a magyarságban keresendők és fejtegetéseimet nem zárhatnám be méltóbban mintha idézem Kossuth Lajosnak Herman Ottóhoz és Szathmáry képviselőhöz évtizedekkel ezelőtt intézett levelében nyilvánított ama véleményét, hogy az erdélyi magyarság hanyatlásának igazi oka az, hogy hiányzik belőle a faji öntudat és a demokratikus szellem.
   Dr. Leitner Mihály.
  Pesti Hírlap. 1914.jan.18, 16 szám

   Leitner Mihály (Hajdúsámson, 1864. május 10. – ?) jogász, szerkesztő, közíró.
   A budapesti Rabbiképző Intézet növendéke, de jogi pályára lépett és Déván nyitott ügyvédi irodát. Megalapította és 1901-től kezdve harminc éven át szerkesztette a Déva és Vidéke, később a Hunyadvármegye c. lapot. Mint a 48-as Párt helyi elnöke már az I. világháború előtt élénk részt vett a közéletben; figyelmet keltett a Pesti Hírlapban (1914. január 18.) megjelent Miért hanyatlik az erdélyi magyarság c. írása. A megyei Közgazdasági Tanács és Törvényszéki Bizottság tagja, a helyi Iparbank igazgatója, a német és héber nyelv hiteles tolmácsa a törvényszéken. Az Országos Magyar Párt (OMP) a megyei szervezet elnökévé választotta. Cikkei jelentek meg a Brassói Lapok, Ellenzék, Keleti Újság, Magyar Kisebbség hasábjain.
(https://hu.wikipedia.org/wiki/Leitner_Mihály)

                                                                         Déva történelméből 1929-1935

   Források, az adott időpontra:
  Magyar Nép, Városok Lapja, Keleti Újság, Brassói Lapok, Ellenzék, Erdélyi Lapok.

   1929. január 2. A dévai Tompa-ünnepély. Déva. 
A dévai Magyar Ifjúsági Kultúrcsoport szombaton este rendezte meg nagyszabású Tompa-ünnepélyét a városi színházban. Az ünnepély, amely mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben a legfényesebben sikerült, Erkel Ferenc „Hunyadi László“ nyitánnyal vette kezdetét, amelyet Sarkadi Elek kitűnő vezetése mellett a dévai 4-ik határőrezred és a dévai filharmonikusokból alakult szimfonikus zenekar játszott művészi tökéletességgel. Az ünnepély második és legkimagaslóbb pontja volt dr. Paál Árpád ünnepi beszéde, amelyet a publikum mindvégig fokozott figyelemmel és érdeklődéssel hallgatott, percekig tartó tapssal tüntetve ki, a kiváló szónokot.
   A dévai csángó dalárda nagyon szép énekszáma után Szemenyei Emmi szavalta el Tompa „Az öreg szolga” c. versét sok átérzéssel és előadói készséggel. Az „Udvari négyes” táncszám osztatlan tetszést váltott ki.
  Szünet után a dévai Magyar Dalárda éneke (A madár fiaihoz) gyönyörködtette a közönséget, majd Bokor Béla szavalata (Levél egy kibujdosott barátom után) aratott őszinte sikert.
  Inczédy-Joksman Ödön magyar népdalai felejthetetlen emléket hagytak a közönség szívében, amely szűnni nem akaró tapssal ünnepelte a kiváló szereplőt. A gazdag műsorú ünnepélyt Tompa virágregéinek élőképekben való bemutatása zárta be. Előadás után a kaszinóban táncmulatság volt, amely páratlanul vidám hangulatban reggelig tartott

   1929. január 5. Két szerencsétlen leány panasza a romániai leánykereskedelem botrányaira vetett fénysugarat. A hunyadmegyei prefektus vizsgálatot tartott a prostituáltak tanyáján, ahol megdöbbentő tapasztalatokat szerzett. Örökös rabságra ítélik a lejtőre került lányokat a lélek-kufárok. Déva. Január 3.
  A prostitúció karjaiba került szerencsétlen páriák problémája sajnos, még mindig megoldásra vár. Kísérletek ugyan történtek s maga a népszövetség is intenzíven foglalkozik a kérdéssel, de még semmi, olyan intézkedés nem történt, amely a szomorú fertőbe hullott nők ezreinek helyzetét meg tudta volna változtatni, vagy a kitűnően megszervezett leánykereskedelemnek útját állaná.
  Kétségtelen, hogy minden ország éberen vigyáz, hogy ezt a borzalmas üzletágat lehetőleg minimális határok, közé szorítsa, de a kellő siker még messzi van. A szerencsétlen nőknek azonban már olyan a sorsuk, hogy még ebben az erkölcsi inferioritásban is képtelenek elviselni. Mindenki tudja, hogy az immoralitásnak ezek a fészkei egyenes út a kórházakba és a végső összeomláshoz. Százezrekre megy a világon az ilyen nyomorultaknak száma, ami valóságos szégyene az emberiségnek. A kétségbeesettek életének tragikus mélységeibe világit bele az az eset, amely a napokban Déván történt.
  Két ilyen szerencsétlen nő, nem bírva elviselni helyzetét Dr. Rozvány István vármegyei prefektushoz fordult védelemért. Elpanaszolták sorsukat, a prefektus meghallgatta megrázó tragédiájukat és elhatározta, hogy legalább hatáskörében, ha véglegesen nem is bírja rendezni a problémát, legalább elviselhető sorsot teremt a szerencsétlen női rabszolgák számára.
  Vizsgálatot tartott tehát a bűn tanyáján és személyesen győződött meg arról, hogy a hallott panaszok még meg sem közelítik a súlyos valóságot. Kihallgatta a szerencsétleneket, és felajánlotta, hogy kiszabadítja őket. Nagy volt azonban a meglepetése, hogy mindössze hárman voltak hajlandóak elhagyni a bűn házát. A többi, bár még a lehetősége is távol volt annak, hogy kiuzsorázott helyzetükben, valaha megváltoztassák magukat, nem fogadta el a menekülés lehetőségét. A prefektus megdöbbenve érdeklődött az ok iránt és csakhamar kiderült, hogy a szerencsétlenek szégyenlette visszatérni a világba, bár adósságuk 5—20 ezer lej között váltakozott. Arról is meggyőződött a prefektus, hogy képtelenek a nagy anyagi tehertől valaha is megszabadulni, hiszen a szomorú kereset mindig mélyen alatta marad azoknak a hatalmas áraknak, melyeket a tulajdonosoknak fizetniük kell.
  Minden valószínűség szerint ugyanez a helyzet a legtöbb helyen. Sajnos kevesen gondolnak e szerencsétlenekkel, pedig legfőbb ideje volna a kérdést megoldani és megmenteni azokat, akiknek legtöbbje nyomor, szegénység, tudatlanság és aljas üzleti érdekek miatt veszíti el emberméltóságát és életét, kitaszítva a rettenetes veszedelembe.

  1929. február 1. Négymillió lej bírsággal sújtották az egyik dévai céget. Az ilfovi törvényszék Siscu tanácsa tegnap mondott ítéletet a Glück és Friedmann szállító cég vámcsalási perében. Néhány hónappal ezelőtt a dévai Boroni cég címére több hordó érkezett a szatmári vámhoz, amelyeknek tartalmaként cserzőolaj volt feltüntetve. A küldemény Anversből érkezett. A vámnál az egyik hordót próbából felbontották és megállapították, hogy belül egy másik hordó van, amelynek tartalma tiszta szesz. A Glück és Friedmann céget vámcsalásért négymillió lej pénzbüntetésre ítélték.

  1929. március 4. Hunyadvármegye megyei tanácsa a bíróság elé viszi Sfetescu volt prefektust. Déva.
  Hunyadvármegye megyei tanácsa tegnap délelőtt kezdte meg havi rendes közgyűlését, amelynek kiemelkedő pontja volt dr. Tirea tanácstag indítványa, melyben javasolta, hogy Sfetescu volt liberális prefektust adják a bíróság kezébe, amennyiben a legutóbbi liberális választás előtt a megye pénzéből önhatalmúlag több község egyházának pénzt adományozott, csak azért, hogy ezáltal megnyerje a község lakosságának rokonszenvét a liberális párt iránt. Közel két óra hosszat tartó vita után, amelynek során a liberális tanácstagok a volt prefektus ártatlanságát igyekeztek bizonyítani, a tanács titkos szavazás útján 20 szavazattal 5 ellen úgy határozott, hogy a volt prefektust bíróság elé viszi, kérve, hogy a bíróság kötelezze az összegek visszatérítésére

  1929. március 15. Erdélybe ötvenhét bírót neveztek ki, akik közül csak négy erdélyi román. Kolozsvár. 
  Nem régen Junian igazság-ügyminiszter ötvenhét bírót nevezett ki Erdélybe. Eddig rendén is van a dolog, mert a bírói hiány már tűrhetetlen volt és az erdélyi igazságszolgáltatás a csőd szélén állott. A baj azonban ott kezdődik, hogy az ötvenhét most kinevezett bíró közül nem kevesebb, mint negyvenhat regáti, négy erdélyi román, öt kisebbségi és két bukovinai, tehát nyilvánvaló, hogy a kinevezéseknél az igazságügy-miniszter tüntető módon a regátiakat favorizálta.
A kinevezések nemcsak a kormánypártban, hanem egész Erdélyben, úgy a románság, valamint a kisebbségek körében érthető módon kínos feltűnést keltettek.

  1929. március 29. Erdőtüzek Hunyadmegyében. Déváról jelenti tudósítónk:
  Marosbrettye és Branyicska között levő br. Jósika-féle erdő tegnap hajnalban a gyorsvonat mozdonyából kiszálló zsarátnokoktól tüzet fogott és közel 7 holdnyi terület teljesen leégett. A kár igen nagy.
  Mindeddig ismeretlen tettesek felgyújtották a Batrina község határában levő állami erdőt. A tüzet szerencsére még idejekorán észrevették s a kivonult községi lakosságnak sikerült azt lokalizálni. A kár mintegy 20. 000 lej.
  Tegnap este a Déva közvetlen-közelében levő városi erdőben is tűz keletkezett. Három helyen gyulladt ki egyszerre az erdő. A kivonult tűzoltóság félórán belül lokalizálta a tüzet. A tűz gyújtogatás műve volt. A kár jelentéktelen. A nyomozás folyik.

  1929. április 14. Emberi csontvázakat találtak Déván, az épülő ház alapozásánál. Minden jel arra vall, hogy sötét titkot takart az alig félméteres földréteg. Déva. 
  Nem mindennapi eset tartja izgalomban Déva város lakosságát, amely esetre egy új ház építése alkalmával folyamatba tett munkálatok derítettek fényt. Szombatfalvi Sándor dévai szabó-mester hetekkel ezelőtt kezdte meg új házának építését. A munkálatok rendes mederben folytak, mígnem tegnap délután a földásásnál dolgozó munkások rémült arccal jelentették, hogy ásójuk emberi csontvázakat dob felszínre. Nyomban jelentették az esetet a hatóságoknak, amelyek részéről kiszállt komisszió megállapította, hogy valóban két emberi csontváz felszínre bukkanásáról van szó. Tudósítónk felkereste dr. Hosszú Jenő városi orvost, a komisszió egyik tagját, aki a szenzációs esettel kapcsolatosan a következőket mondotta:
— A talált csontvázak tényleg emberi csontvázak. Pontosan nem lehet megállapítani, hogy férfi, vagy női csontvázak, mert a medencecsontok teljesen össze vannak porladva, de valószínűnek tartom, hogy női csontvázról van szó. Alapos a gyanúm, hogy 25—30 évvel ezelőtt elkövetett gyilkosság esete foroghat fenn. Erre vall az a körülmény, hogy a csontvázak arccal lefelé feküdtek a földben, a koporsónak maradványait sehol sem lehetett találni és a csontvázak mindössze 60 cm mélységben voltak a föld alatt.
  A bűnügyi nyomozás lesz hivatva teljes fényt deríteni a különben titokzatos esetre, azt a munkát azonban nagyon megnehezíti, hogy közel három évtizedes esetről van szó.

  1929. július 18. Hunyadmegyében is áradással fenyeget a Maros. Dévai tudósítónk jelenti: A Maros, amely 1912-ben történt áradása alkalmával felbecsülhetetlen károkat okozott egész Hunyadmegyében, most újra áradással fenyegeti a megyét. Az óriási arányokban meg növekedett víz az alacsonyabban fekvő helyeken már ki is lépett medréből, kisebb-nagyobb károkat okozva a termésben. Dévának a Görögváros nevű városrésze közvetlen közelében folyó úgynevezett Holtmaros is annyira megduzzadt, hogy több helyen mindössze pár centiméter választja el a kiöntéstől.

  1929. október 6. NYOLC MÁSODPERCIG TARTÓ FÖLDRENGÉS VOLT TEGNAP ESTE DÉVÁN. Dévai tudósítónk jelenti:
Tegnap este kevéssel fél 8 óra után mintegy nyolc másodpercig tartó földrengés volt Déván, amely a város több helyén a lakosság között érthető ijedelmet és pánikot okozott. Több helyen a földrengés oly erős volt, hogy az asztalon levő tárgyak felborultak, vagy a földre estek.

  1929. november 29. Tűzveszély fenyegette Dévát. A kár félmillió lej. Déva. 
  Ma, szerdán este háromnegyed 7 órakor a dévai főutcán lévő városi színházban mozielőadás alatt kigyulladt a film, amelytől egy pillanat alatt tüzet fogott a gépház és a karzat padozatának — ahol a gép el volt helyezve — egy része. A hatalmas lángok kísérteties fénnyel világították be a főutcát és a piacteret. A tűz oly elementáris erővel csapott ki, hogy veszéllyel fenyegette az egész főutcát. Szerencsére pár perc alatt a helyszínén termett a tűzoltóság és emberfeletti munkával sikerült a tüzet lokalizálni. A gép teljesen hasznavehetetlenné vált. A kár közel félmillió lej. A borzalmas pánik dacára emberéletben nem esett kár, mindössze a menekülés közben pár gyermek könnyebben megsebesült.

  1929. november 29. Mozielőadás közben kigyulladt a dévai színház.
  A gyermekelőadás közönségét anélkül sikerült eltávolítani, hogy valaki megsebesült volna. (Déva, november 27.)
Ma délután 6 órakor a dévai színházban gyermekelőadás közben tűz ütött ki. A karzaton levő gépházból lángok csaptak ki s a gyermekekből és hozzátartozóikból álló közönség körében hihetetlen pánik tört ki. A mozi vezetői azonban nem vesztették el a fejüket s a földszinten elhelyezkedő közönséget nyugodt távozásra, szólították fel. A nézők távozása rendben, nagyobb tumultus nélkül folyt le, anélkül, hogy bárki megsebesült volna. Csakhamar megérkeztek a tűzoltók is, akik egy óra alatt lokalizálták a tüzet, mielőtt az átcsaphatott volna a földszintre. A kár több százezer lej.

  1929. November 30. Dávid Ferenc emlékünnepély Déván.
Dávid Ferenc halálának 350 éves fordulója alkalmából Déván fényes ünnepségeket rendeztek. Az ünnepség keretében leplezték le a dévai vár falába újból elhelyezett Dávid Ferenc-emléktáblát. Az ünnepségen megjelentek az amerikai és magyarországi unitáriusok képviselői, továbbá a romániai unitáriusok, élükön dr. Boros György püspökkel. Az ünnepségekkel kapcsolatban jól sikerült műsoros estély volt. Ennek kiemelkedő pontja volt Gyallay Domokos egy felvonásos színdarabjának előadása. A darab, a halálra távozó Dávid Ferenc nemes alakját vitte színpadra.

  1929. december 18. Egy román tanácstag a dévai Bethlen-kastély történelmi emlékműnek való nyilvánítását javasolta, de Hunyadmegye tanácsa leszavazta az indítványt. (Déva, december 16.).
  Hunyadmegye tanácsa a napokban ülést tartott dr. Selariu Emil elnök elnökletével, szinte valamennyi tanácstag részvételével. A kormányt dr. Oncu Jacob prefektus képviselte. A tanácsülés tárgysorozatának tárgyalása előtt dr. Oncu Jacob prefektus bejelentette, hogy Csulay Lajos tanácstag elhunyt. A tanács felállással tisztelte meg az elhunyt magyar tanácstag emlékét, akinek ezelőtt két évvel elmondott beszéde nagy feltűnést keltett.
Tárgyalta a tanács dr. Vlad Aurél miniszter, dr. Rozván volt prefektus és két hunyadmegyei primár tanácstagsági ügyét, amelyben tudvalevőleg a legfelsőbb közigazgatási tanács azt ajánlotta, hogy a tanács álljon el a belügyminiszter döntésének megfellebbezésétől. Dr. Pop Justin erre kifejtette, hogy a tanácstagság ügyében tulajdonképpen a tanács eddig sem tett semmit, mert nevezettek személy szerint fellebbezték meg a belügyminiszter döntését s így a tanácsnak, most sem kell foglalkoznia ezzel a kérdéssel.
  Az 1930. évi költségvetést megszavazták, mintegy 46 millió lej összeggel. Ezután a dévai szegényház kiadatására térnek át, amely pont tárgyalása során, Josan Juliu marosillyei esperes tanácstag javaslatot tett az iránt, hogy a dévai Bethlen-kastély történelmi emlékműnek nyilváníttassák, s emiatt a múzeumot abban az épületben helyezzék el. A dévai Bethlen-kastélyban eddig a pénzügyigazgatóság volt elhelyezve, a pénzügy átmenne a szegényházba, a múzeum a pénzügyigazgatóság épületébe s így a múzeum felszabadulna tulajdon képen a szegényház helyett,
  A nagyon fontos és országos érdekű javaslatot azonban — sajnos — a tanács nem tette magáévá, mivel a Bethlen-kastély ez idő szerint az állam tulajdonában van, hanem úgy határozott, hogy a múzeumot a szegényházba teszi s a múzeumba, pedig az elemi leányiskola jön.
  Tekintettel arra, hogy a szegényház csak a háború előtti utolsó években épült és így modern épület, amely hivatalok céljaira sokkal inkább megfelel, mint a dévai Bethlen-kastély, ezúton is felhívjuk a történelmi emlékbizottság figyelmét erre a kérdésre, amely éppen most Bethlen Gábor erdélyi fejedelem halálának 300 éves fordulóján valóban aktuális.
  Akik jártak már Déván, azok tudják, hogy milyen helyes volna a múzeumot a dévai Bethlen-kastélyban elhelyezni. Hiszen ennek az épületnek minden köve, minden falfestménye, kandallója történelem, isten ellen való vétek ezt így hagyni és nem múzeumnak berendezni. S amellett a pénzügyigazgatóság a szegényházban egy modern és teljesen egészséges épületet kapna, nem kellene a tisztviselőknek mindig a meghűléstől rettegniük, amint az most minden napon osztályrészük az évszázados vastag boltívek alatt.

   1930. január 1. Százharminc család tért át a pap miatt a görögkeleti vallásról görög katolikusnak. Déva. 
Néhány hónappal ezelőtt megírta az Ellenzék, hogy a marosillyei járásban levő Marosbrettye községben a lakosság egyik vasárnap nem engedte be a templomba a misét megtartani Simedrean Gavril ottani görög keleti lelkészt, akinek csak nagy nehezen sikerült a nép dühe elől hazamenekülni. Azóta a falu lakossága és a pap között az ellenséges viszony csak éleződött, aminek sokan nem jó véget jósoltak.
  Karácsony harmadnapjára virradólag eddig ismeretlen okból kigyulladt Simedrean lelkész háza és a tűz úgy a házat, mint a melléképületeket teljesen elpusztí¬totta. Az a gyanú, hogy gyújtogatásról van szó, nem is nagyon alaptalan, ismerve a község lakossága és a pap közötti ellenséges viszonyt. A valóságot természetesen a vizsgálat lesz hivatva kideríteni. Sokkal érdekesebb azonban az, hogy bár a csendőrség kérte a pap elhelyezését, ez mind mai napig nem történt meg, amely körülmény csak fokozta az elkeseredést a falusi lakosságban. Ez az elkeseredés most abban robbant ki, hogy a község lakosságából százharminc család, elhagyva a görög keleti vallást, áttért a görög katolikus vallásra. Az eset megyeszerte nagy feltűnési keltett és valószínűnek látszik, hogy ezek után most már mégis csak intézkedés fog történni illetékes helyen Simedrean lelkésznek áthelyezését illetőleg.

  1930. február 13. Két titkos találkahelyet leplezett le a Dévai rendőrség. Az áldozatok közül kettőt venerikus betegséggel kórházba kellett szállítani. 
  A dévai rendőrkvesztúra erkölcsrendészeti osztálya a napokban megtartott razzia alkalmával az úgynevezett „üzleti lányok” bemondása alapján tudomást szerzett arról, hogy Déván egyes magán házaknál tiltott prostitúció folyik. A rendőrség ily úton szerzett információ alapján bevezette a nyomozást és tegnap reggelre virradólag szenzációs dolognak jött a nyomára. Nem kisebb dologról van szó, mint arról, hogy két dévai öreg néni a lakásán titkos találkahelyet rendezett be, ahol 14 — 15 éves leányokkal fiatalemberek és idősebb férfiak randevúzhattak kedvükre.
  Az öreg kerítőnők múlt év október hava óta űzik e becstelen foglalkozást, amely természetesen nagyon jövedelmező volt számukra. Mindenféle csábító ígéretekkel csalták magukhoz a leányokat, akikhez azután pár perc múlva beengedték a kint várakozó férfiakat.
  A rendőrség eddig nyolc leányt állított elő, akik kihallgatásuk alkalmával beismerő vallomást lettek. Kihallgatásuk után orvosi vizsgálatra lettek küldve a városi főorvos megállapítása szerint mindannyian romlottak, sőt közülük kettőt venerikus betegséggel azonnal a kórházba utalt.
A rendőrség tovább folytatja a nyomozást s valószínű, hogy még újabb szenzációs részletek fognak napfényre kerülni, mert sejtik, hogy a városban még vannak ilyen titkos találkahelyek. Az eset az egész városban óriási szenzációt keltett.

  1930. március 16. Ezüstróka-farmot létesítenek Hunyad-megyében. A Déva szomszédságában lévő Dédács községben, az Ócskay-féle parkban lesz a farm fölállítva.
  Az ezüstróka tenyésztés körül elért szép eredmények arra késztették az európáikat, hogy ők is bevezessék a tenyésztést. Az első európai próbálkozás J. A. Haeckel vezetésével 1924-ben történt a Vogézekben, meglepően szép eredménnyel s az óta Európa-szerte kezdenek foglalkozni e nemes faj tenyésztésével. Nálunk az első ilyen akció most indult meg Hunyadmegyében részvénytársasági alapon, melynek élén Bruckner Frigyes dévai nagykereskedő áll.
  Mielőtt az akció megindult volna, kísérletet tettek, hogy alkalmas-e az itteni klíma. A kísérletvárakozáson felül sikerült, amennyiben a próba-róka itt18 centiméterrel nagyobbra nőtt, mint hazájában, Kanadában. A farm legkésőbb június havában, a Déva szomszédságában levő Dédács községben, az Ócskay-féle parkban lesz felállítva, ahova 25 pár ezüstrókát fognak hozni szaporítási célokra.
  Az ezüstróka nagysága 1 méter 20 cm. szőrméje puha, selymes és utánzása teljesen ki van zárva, amennyiben minden egyes szál háromszínű; barnás-szürke, ezüstszínű és fekete s nemcsak kabátokra, hanem estélyi ruhákra is alkalmazható.
  Az ezüstrókákat 80 százalék hússal (juh, vagy nyúl hús) és 20 százalék zöldséggel táplálják. Átlagos életkora 14 év. Rendkívül gyorsan fejlődnek, mert pld. a májusban született ezüstróka szőrméje decemberben már jó. Nagyon szapora állat: 5—7 kölyköt szül egyszerre.
  Egy ezüstróka szőrme 80— 120. 000 lej. Egy ezüstróka-pár ára 270—300-000 lej. A Hunyad megyében létesülő ezüstróka farm előmunkálatai serényen folynak.

  1930. április 17. Római vízvezetéki csövek kerültek napvilágra egy dévai ház építésénél. (Déva, április 15.)
  Évekkel ezelőtt Déván a népkert planírozásánál római korabeli vízvezetéki csövek kerültek napvilágra, amelyekből Mallász József dévai múzeumigazgató feltételezte, hogy a vízvezetéki csőrendszer az úgynevezett s Déva várostól mintegy három kilométernyi távolságban lévő Kolcz-forrásból vezeti Déva városába a vizet. Ezt a feltételezést azonban bizonyítani nem lehetett, mert hatalmas épületeket kellett volna a városban lerombolni, hogy a csövek irányát megállapítsák.
  A napokban egy szerencsés véletlen teljes világosságot derített a világra. Déva úgynevezett Sváb-negyedében, amely a vár alatt fekszik, egy háznak az építésénél, a népkert planírozásánál talált csövekhez hasonló csöveket találtak. Mallász József múzeumigazgató ezekben szintén római vízvezetéki csöveket fedezett fel s azok elhelyezési irányából teljes biztossággal megállapította, hogy a római uralom idején Dévát vízzel a Kolcz-forrásbó1 látták el.
  A csöveket, tekintettel arra, hogy a dévai múzeumban már van belőle, nem veszik ki, hanem az épület alatt hagyják. Déva város közönsége élénk érdeklődéssel keresi fel a római kultúra eme érdekes bizonyítékait, illetve produktumait.

  1930. május 19. Egy olasz hősi halott helyett a magyar katona porait vitték el az olaszok Déváról. (Déva, május 17.)
  Május 9-én megjelent Déván Vespasiani V. olasz kapitány s felmutatva a megfelelő hatósági engedélyt; a dévai római katolikus sírkertiben négy olasz hősi halott porait exhumáltatta, koporsóba tétette s a megfelelő katonai pompával, amelyen Dimitriu dévai tábornok és dr. Oncu Jacob hunyadmegyei prefektus is részt vett, Bukarestbe szállíttatta, azzal a céllal, hogy Bukarestből, az ország összes helyeiről odaszállított olasz porhüvelyeket Olaszországba vigyék, ahol hozzátartozóiknak fogják átadni a hazájuktól messze meghalt katonák hamvait.
  Néhány nappal ezelőtt ezzel kapcsolatban nem mindennapi dolog történt. Varga Kelemen petrillai asztalosmesternek volt egy öccse, aki 1918-ban halt meg s itt temették el. Egy asszony rokonuk a sírt hétről-hétre ápolta, s amikor vasárnap szintén virágot vitt ki a temetőbe, hogy azt a sírra helyezze, meglepetve látta, hogy a sír üres.
  Azonnal érdeklődött s megtudta, hogy az olaszok exhumáltak négy hősi halottat, így történt, hogy az olasz hősi katona porai helyett a magyar katona porait vittek el, aki maga is hősi halott volt, mert a dévai 1918. évi anyakönyv 354. tétele alatt Varga Mihály 21 éves magyar katona elhalálozása van elkönyvelve a következő jegyzettel: A hazáért hősi halált halt katona halálesete bejegyezve a Belügyminiszter által közölt adatok alapján (51772-1918. B. M. Sz.).
  Varga Mihály különben a 23-ik honvéd gyalogezredben szolgált s ott, teljesített szolgálata közben halt meg. Varga Kelemen, a bátyja azt állítja, hogy öccsét vitték el tévedésből az olaszok, de az sincs kizárva, hogy nem tudta öccsének pontos nyughelyét s így egy olasz hős poraira vitték ki minden héten, a kegyelet el nem hervadó virágait.

   Árvíz öntötte el Vajdahunyadon a csángótelepet. A mentési munkálatoknál egy katona életét vesztette. Déva.
  Tegnap délelőtt irtózatos vihar és jégverés pusztított végig több hunyadmegyei községen, ahol a galambtojás nagyságú jég a szépnek ígérkező gyümölcstermést teljesen elpusztította s a mezőkön is nagyarányú károkat okozott. A vihar legnagyobb erővel Vajdahunyadon tombolt, ahol a jég több helyen a házak ablakait is beverte és egész háztetőket szakított le. A vihar lecsendesülése után újabb átok zúdult Vajdahunyadra, illetve az ottani csángótelepre, amelynek lakossága jajgatva és sírva menekült a magasabban fekvő dombokra és utcákra. A telepen átfolyó Cserna vize ugyanis a hatalmas esőtől annyira megduzzadt, hogy rövid félóra múlva az egész telepet teljesen elöntötte, magával sodorva több állatot, takarmányt, bútorokat és mellékhelyiségeket. A borzalmas csapás hírére a dévai 4-ik granicsárezred is katonákat küldött Vajdahunyadra, hogy a mentési munkálatoknál segédkezzenek. Az egyik katonát, névszerint Logojan Niculaet, munka közben az ár elkapta, s mire társai kimentették, már meg volt fulladva. Vajdahunyad és Felpestes között az ár teljesen elmosta a vasúti töltést, úgу, hogy ezen a szakaszon most a közlekedés teljesen szünetel.

  1930. június 28. Repülőállomást létesítenek a Maros bal partján Déva közelében. Déváról jelentik: A dévai Consilieratul Agricol utasítást kapott a földművelésügyi minisztériumtól; hogy a Légügyi Hivatalnak egy repülőállomás létesítése tárgyában álljon rendelkezésre. A Légügyi Hivatal meg is küldte a repülőállomás tervrajzát a hivatalnak s ezzel kapcsolatosan a felméréseket is, végrehajtotta. A kérdéses terület, amelyre a repülőállomásnak szüksége van, 160 holdat tesz ki és a Déva közelében levő, most már a városhoz is kapcsolt, Szántóhalma és Sárfalva községek között terül el az Arad-Piski vasútvonal mellett a Maros bal partján. A szántóhalmi gazdákkal a föld megvételét illetőleg már tárgyalások is indultak meg, azonban minden eredmény nélkül, mert a parasztok látva, hogy az államnak a területre feltétlenül szüksége van, holdanként 60 000 lejt kértek a földért, úgy, hogy ha az állam ezért az árért meg akarná venni, kilencmillió hatszázezer lejt kellene csak a puszta földért kiutalnia. A baj azonban ott van, hogy az érdekelt gazdáknak nagyobb része egyáltalában nem hajlandó eladni a területét, mert a föld kenyerét adja, úgy, hogy abban az esetben, ha a tárgyalások nem fognak eredményre vezetni, külön törvénnyel kell kisajátítani az állam részére, mert csere-föld jelenleg az államnak nem áll rendelkezésére.

  1930. július 1. Makkai Sándor püspök felszentelte a marosnémeti reformátusok újjáépített templomát. A hunyadmegyei magyarság ünnepe.
  Tegnap délelőtt fél 11 órakor ünnepélyes szertartás keretében dr. Makkai Sándor, az erdélyi református egyházkerület püspöke, fölszentelte a renovált marosnémeti református templomot. Az ünnepségen a környékben elszórtan élő magyarság, a dévai, marosillyei egyházközségek kiküldöttei, nőegyletek és dalárdák bizottságai nagy számban vettek részt. A templom előtt László Zoltán helybeli lelkész fogadta a püspököt és átnyújtotta neki a renovált templom kulcsait. Az istentiszteletet Baczó Lajos esperes imával vezette be. A programszámok között a megjelent dalárdák énekei váltak ki. Az ünnepség fénypontja dr. Makkai Sándor püspök magas-szárnyalású és lelkeket magához emelő beszéde volt, amellyel a kisközség templomát felszentelte. Meleg szavakba öntötte a református egyház háláját gróf Horváth Tholdy Rudolf és neje iránt, akiknek áldozatkészsége emelte, újította és tartja fenn s marosnémeti hívők templomát.
  Istentisztelet után a püspök vezetése mellett küldöttség ment a betegen fekvő grófhoz és szívből jövő hálás szavakkal köszönték meg újból áldozatkészségét. Gróf Horváth Tholdy Rudolf válaszában hangsúlyozta, hogy csak Isten iránti kötelességét teljesítette, amikor községének templomát renováltatta. Ezután a gróf kastély nagytermében az egyházmegyei papok a püspök előtt tisztelegtek, majd a jelenlévők bankettre gyűltek össze.
  Délután 6 órakor dr. Makkai Sándor püspök a dévai református nőegylet templomi ünnepélyén vett részt és gyönyörű beszédben ismertette az egyházért való küzdelem létjogosultságát és jelentőségét. Erdély református püspöke ma délután utazik vissza Kolozsvárra.

  1930. augusztus 9. Kukoricából feketeszeszt főztek Déván.
  Déváról jelentik: Feketeszeszt főzni nem nehéz dolog, de kevesen értenek hozzá. Így járt egynéhány dévai ember is.
A Székelyföldről nemrégiben jött egy pásztor, aki megtanította a dévai gazdákat is. Egy közönséges vasaljjal bíró rézüstre pléhekből gőzölőt szerkesztett s abban kukoricából szeszt főztek. A dévai ellenőrző hatóságoknak azonban tudomására jutott az időnkénti szeszfőzés a gazdáknál.   Két használható üstöt foglaltak le egy csomó erjesztett kukoricával együtt, amiből a szeszt készítették. Szőcs Ambrus és 11 társa azonnal a rendőrségre került, ahol még ma is folynak az ügyben a kihallgatások.
  Tekintettel pedig arra, hogy a törvény nagy szigorúsággal bünteti az adómentes szeszfőzőket, valószínű, hogy a törvényt, áthágó gazdákat legalább 100—150.000 lejbüntetéssel fogják sújtani.

  1930. szeptember 22. Déva „száraz” város.
  Déváról jelentik: Az új szesztörvény végrehajtási utasítása még nem jelent meg és ezért országszerte a hatóságok a várakozás álláspontjára helyezkedtek a törvény alkalmazását illetőleg. Kivétel csupán Déva, mert itt a rendőrhatóság este 11, illetőleg 12 órakor a szeszesitalok kiszolgálási 50 ezer lej pénzbüntetés terhe alatt eltiltotta. A vendégipari munkaadók kilincseltek polgármesternél, prefektusnál s hivatkoztak arra, hogy az amúgy is halódó iparukat ez a rendelkezés megfojtja, és ha továbbra is kizárólag Dévával szemben érvényesítik csak a rendeletet, más vendég nem marad, mint az adóvégrehajtó.
  A javíthatatlan dévai vendéglőlátogatókat a rendelkezés csak pillanatnyilag hozta zavarba, mert átrándulnak a szomszédos Piski községbe és ott kikötve, tovább folytatják szórakozásaikat, mert a dévai rendőr hatóság hatásköre odáig nem terjed.

  1930. november 11. A dévai ügyvédi kamara Hunyadmegye megcsonkítása ellen. Déváról jelentik: A dévai ügyvédi kamara elhatározta, hogy november 23-ára rendkívüli közgyűlést hív össze, melynek egyedüli tárgya az ügyvédi kar tiltakozása a petrozsényi járás Gorj megyéhez való csatolása ellen. Hunyadmegye megcsonkítása ellen a vármegyei közgyűlés is állást foglalt.

  1930. ügyvédi kamara elhatározta, hogy november 23-ára rendkívüli közgyűlést hív össze, november 11. A dévai ügyvédi kamara Hunyadmegye megcsonkítása ellen. Déváról jelentik: A dévai melynek egyedüli tárgya az ügyvédi kar tiltakozása a petrozsényi járás Gorj megyéhez való csatolása ellen. Hunyadmegye megcsonkítása ellen a vármegyei közgyűlés is állást foglalt.

   1930. december 20. A dévai bankok 100 személyes népkonyhát és melegedőt állítottak fel.
(Déva, december 18.) Vasárnap délelőtt a dévai bankok értekezletet tartottak a Közgazdasági Bank E. T. helyiségében. Az értekezletet, Blum Zsigmond, a Közgazdasági Bank R. T. igazgatója hívta össze, aki az értekezlet előtt feltárta a népkonyha és melegedő ügyében eszméjét, amely szerint január elsejével a dévai munkanélküliek részére Déván a bankok népkonyhát és melegedőt állítanának fel, ahol a munkanélküliek ingyen melegedhetnének, és meleg ételt kapnának. A pénzintézetek vezetői hozzájárultak ehhez az indítványhoz és azonnal nagyobb összegeket jegyeztek annak fenntartására.
  A társadalmi mozgalom Déván már nagy hullámokat vetett s a kellő és szép eredményre is vezetett. Az iparkamara elnöke a legmesszebbmenő támogatását ígérte meg. Dr. Groza Péter volt miniszter nagymennyiségű lisztet, Seiger Testvérek exportcég pedig a szükséges húsmennyiséget helyezték kilátásba, de ezen kívül a nagyközönség körében is az eszme élénk visszhangot keltett. Állandó jellegű segélyező bizottság is megalakult Razus György bankigazgató elnökletével. Az altruista mozgalom¬nak öt védasszonya van éspedig dr. Groza Pé¬terné, Razus Györgyné, Perián Péterné, dr. Apáthy Árpádné és Mahler Ignácné, akik a dé¬vai társadalom nemzeti és felekezeti különbség nélküli összefogását garantálják

  1930. december 25. Déva város lakossága.
  Dévai tudósítónk jelenti: A december 29-iki népszámlálás munkálatait a városnál a napokban fejezték be, s az adatokat felküldték Bukarestbe a további munkálatok végett. A városi bizottság a népszámlálás első eredményeként közölte, hogy a diákokkal s a katonasággal együtt Déva város lakosainak a száma: 10.577 lélek — ami a kellő fejlődést az utóbbi 10 éven belül nem igen mutatja.

1931. január 1. Ingyenes vérbajkezelés Déván. Tudósítónk jelenti: Déva város főorvosi hivatala egy régi tervét valósította meg a napokban: a vérbaj ingyenes kezelését. A hivatalos helyiségben, amely a rendőrség régi helyén van elhelyezve, minden szerda és szombat délután van ingyenes kezelés.

  1931. január 9. A most megejtett népszámlálás szerint Déva város lakóinak a száma 10.620. E szám azonban magában foglalja a Dévához csatolt Szántóhalma népességét és a Déván tartózkodó katonaságot is.

  1931. január 27. Gróf Horváth-Tholdy Rudolf meghalt. Déva melletti Marosnémetiből jelentik, hogy gróf Horváth-Tholdу Rudolf nagybirtokos szombaton reggel hosszas betegség után elhunyt. Mély megilletődéssel és megrendült lélekkel fogadta a hírt Erdély magyar társadalma, mert Horváth-Tholdy gróf halálával a társadalomnak értékes és munkás tagját vesztette el. Nem volt politikus és közszereplő ember, akinek nevét, az újságok népszerűsítették és neve a társasági klub és szalon-élet felszínén sem úszott. A szó nemes és igaz értelmében vett földbirtokos gazda volt, a lelkiismeretes munka és hangyaszorgalom mintaképe, a dolgos és munkás arisztokrata megszemélyesítője, aki, ha szabad ezzel a hasonlattal élnünk, az erdélyi magyarság viharban, földindulásban megedzett épületének nem dísztárgya, ékes cirádája volt, hanem egyik mestergerendája. Amely láthatatlanul is pillére, támasza volt ennek az épületnek, amelynek ormára most korai kidűltével igaz és őszinte fájdalommal és egy kissé önmagunkat is gyászolva, tűzzük ki a fekete lobogót.
  Gróf Horváth-Tholdy Rudolf — kettős neve a Petrichevich-Horváth és a kihalt Tholdy-család nevének összetételéből ered — fiatal korában katonai pályára készült, és mint fiatal lovastiszt a régi Magyarország egyik leghíresebb lovasa lett. Akik még a régi, romantikus emlékű zsuki versenyekre emlékeznek, arra is emlékezni fognak, hogy a magas, szikár, széles vállú huszártiszt, Horváth Rudolf milyen imponáló nyugalommal nyerte meg a nehéz pálya minden versenyét. Majd kilépett a hadseregből, a kolozsmegyei Pata határában birtokot vásárolt, és mint ahogy lovasnak is, úgy gazdának is hamar a legelsők közé küzdötte fel magát. A patai birtokot később a hunyadmegyei Marosnémetivel — a gróf Gyulay és Kuun-családok egykori ősi birtokával —cserélte fel. Itt dolgozott emberfeletti szorgalommal, kitartással, csak a munkának, csak a gazdaságnak élve, a mintagazdaságával szenvedélyesen törődő gazda kitartásával és puritán egyszerűségével.
  Néhány év előtt beteg lett, erős és edzett szervezetét súlyos szívbaj támadta meg, amely most, ha nem is váratlanul, de orozva megölte. A múlt hét csütörtökén baráti körében ülve rosszul lett, agyhűdés érte és eszméletét egy pillanatra sem nyerve vissza, szombaton reggel meghalt.
  Halálát nagyszámú és kiterjedt rokonságán kívül — édesapja, volt gróf Horváth-Tholdy Istvánnak, a Magyar Színház egyik igazgatójának — az unitárius egyház is, amelynek egyházi tanácsosa és a Dávid Ferenc Egylet elnöke volt, gyászolják, úgyszintén az Erdélyi Bank és Takarékpénztár, amelynek felügyelő bizottságában elnöki tisztséget töltött be.
  Temetése hétfőn délután lesz Marosnémetiben, ahol Erdély magyar társadalmának igaz és mély részvéte mellett a család kriptájában helyezik örök nyugalomra.

  1931. február 10. Déván veszedelmes arányokat ötlött a spanyol-nátha. Tudósítónk jelenti: Déván néhány nap óta veszedelmes arányokat öltött a spanyol-nátha. Nap-nap után mind több a megbetegedések száma. A dévai egészségügyi hivatal a járvány miatt egyelőre az elemi iskolákban 6 napra beszüntette a tanítást.

  1931. február 19. A NAGY ADÓK MIATT BECSUKOTT A DÉVAI MOZI. Tudósítónk jelenti: A dévai mozi, amely úgyszólván egyedüli szórakozása volt a város közönségének, pár nap óta beszüntette az előadásokat. Az előadások beszüntetésének oka az, hogy a mozivállalatot oly magas adóval sújtották, amelyet semmi körülmények között sem tudnak fizetni, s így a tulajdonosok elhatározták, hogy mindaddig, amíg az adót nem redukálják, nem tartanak előadást.

  1931. február 20. Milliárdokat érő arany-eret találtak a brádi aranybányában. Dévai tudósítónk jelenti:
A brádi aranybánya egyik tárnájában egy 90 cm. Magas és cca. 200 méter hosszú aranysávot találtak, amely a kiszállott bizottság megállapítása szerint legalább 10 évre állandó munkát fog biztosítani a bányának. A bánya ezután is folytatja a többi helyek feltárását s csak akkor, amikor ezek a helyek nem fedeznék a rezsit, fognak hozzányúlni a sávhoz. A szakértők a hatalmas aranysáv értékét több milliárdra becsülik.
                                                                                    ************************
  Megalakult a dévai mezőgazdasági kamra. Tudósítónk jelenti:
 A dévai mezőgazdasági kamara alakuló gyűlése tegnap délután folyt le az iparkamara helyiségében. A gyűlést dr. Olariu Virgil, dévai törvényszéki elnök nyitotta meg. Az összes megválasztott tagok mandátumát érvényesítették. Dr. Vlad Aurél, volt miniszteren kívül, aki külföldön tartózkodik, az összes választott tanácsosok megjelentek az alakuló gyűlésen. A tisztviselő választás legközelebb lesz megtartva.

  1931. február 20. A Dévai Corvin Sport Club új vezetősége.
  A Dévai Corvin Sport Club, mely a múlt hónapban teljesen ujjászerveződött, tegnap közgyűlést tartott, amelyen teljesen új vezetőséget választott. A testedzés minden ágát kultiváló sport klub új elnöke: dr. Diói Phoebus, ügyvezető alelnök Stoica Mihály, alelnök Alesandrescu 4-ik granicsárezredbeli kapitány, főtitkár Duma József, titkár Szeidelhoffer Lajos, pénztárnok Kossuthán Ferenc, számvevő Gáspár Aurél, szertárnok Szente János. Sportintézők: futballnál Boldin Cornel komiszár, futballkapitány: Maschalko Béla. Box-intéző Sofron Ion, birkózásnál Illyés Géza. A hölgycsoport vezetője Hamza Muci. Ezen kívül 10 tagú választmányt választottak. Az újonnan átszervezett sportklub vezetősége azon fáradozik, hogy országos viszonylatban is sokat hallasson még magáról a dévai Corvin gárdája. A sportklubnak eddig közel 200 tagja van.

  1931. március 5. Betörőket fogott a dévai rendőrség. Tudósítónk jelenti: Hónapok óta Déván és a környéken egy betörőbanda garázdálkodott, amely többnyire a fűszer- és cipőüzleteket dézsmálta meg. A bevezetett nyomozás már-már eredménytelennek látszott, amikor tegnap délelőtt egy véletlen folytán a dévai rendőrségnek sikerült a betörőbandát elfogni, amelynek tagjai Galambos Antal vajdahunyadi, Körösi Lipót bárói és Kosztea György dévai lakosok. A betörőbanda a lopott holmik egy részét a dévai vár romjai, közé rejtette el, ahol azokat most meg is találták. A betörőket bekísérték a dévai ügyészség fogházába.

  1931. március 20. Hunyadmegye lakossága nemzetiségek szerint.
  Dévai tudósítónk jelenti: A hunyadmegyei statisztikai hivatal most készült el a megye lakosságának nemzetiségek szerinti kimutatásával. E szerint a megye lakossága a következőkép oszlik meg: román 268. 330, vagyis 81. 974%, magyar 39. 794 (12. 564%), szász 5122 (1. 564%), sváb 3248 (0. 992%), zsidó 4585 (1. 400%), orosz 521 (0. 150%), bulgár 296 (0. 090%), csehszlovák 927, (0. 285%), szerb 279 (0. 087%), török 24 (0. 007%), rutén 35 (0. 010%), más nemzetiségű összesen 3964 (1. 205%). A megye legnagyobb kisebbsége tehát a magyar, utána jönnek a szászok.

  1931. április 3. A fél juhnyájat farkasok marcangolták szét. A pásztorok fegyver hijján, fára mászva nézték végig az öt farkas szörnyű pusztítását. 
  Nem mindennapi és részleteiben izgalmas eset történt tegnap éjjel Hunyadmegyében, a Déva szomszédságában levő Marosnémeti községben. Beesteledett és a község határában elterülő erdők alján tartózkodó juhászok a nyájat lassan lehajtották a búzaföldekre. Tudták, hogy nincsenek csőszök, és így a sötétség leple alatt egészen a hajnali órákig a nyáj vígan legelhet. Kevéssel éjfél után a juhászok gyanús mozgolódást észleltek a nyáj között. Hirtelen nem tudták mire vélni a dolgot, a következő pillanatban azonban megrémülve látták, hogy az erdő felöl öt farkas, közeledik a juhok felé. Kiabálni nem mertek, mert a tilosban lévén, attól féltek, hogy a községbeliek felébrednek, és kártérítésért be fogják perelni őket. Fegyver sem volt náluk s így a farkasokkal nem mertek szembeszállni. Nem maradt más hátra, felmásztak a közeli fákra és onnan nézni végig, amint a fenevadak a nyájnak csaknem a felét marcangolták szét és falták fel.

  1931. április 9. Fegyelmi elé állítják a románul nem tudó tisztviselőket. (Déva, április 7.)
  A belügyminisztérium február 54-én 3004—1931 szám alatt körrendeletét bocsátott ki, amelynek értelmében újból felül kell vizsgálni a kisebbségi tisztviselőket, hogy ismerik-e az állam nyelvét kellően s amennyiben azt állapítanák meg, hogy nem, az illető tisztviselőt fegyelmi bizottság elé kell állítani.
  Hunyadmegyébe is megérkezett ez a rendelet s a vármegye hozzá is fogott alkalmazásához. A kisebbségi tisztviselők nyelvtudásával a bizottság meg volt elégedve, csupán a múzeumban alkalmazott Winkler Viktor laboráns nyelvtudását kifogásolta.
A vármegyei bizottság legutóbbi ülésén a rendeletre való hivatkozással a fegyelmi bizottság elé állította Winklert, akinek a munkájához semmiféle nyelvtudás nem szükséges, és mint múzeumi laboráns a munkáját némán végezheti a legjobban

  1931. április 16. MOZART EMLÉKÜNNEPÉLY DÉVÁN. Tudósítónk jelenti: A dévai zenebarátok elhatározták, hogy Mozart nagy osztrák zeneszerző halálának 140-ik év fordulója alkalmából ez év májusában Déván nagy emlékünnepélyt rendeznek Dimitriu tábornokné közreműködésével. A kimagasló zeneestélyre az előkészületek nagyban folynak s így remélhető, hogy a dévai zenebarátok a zenekedvelő közönséget igen élvezetes művészi estben fogják részesíteni.

  1931. április 23. MEGSZŰNT A DÉVAI JÁRVÁNYKÓRHÁZ. Tudósítónk jelenti: Déva város polgármestere f. hó 18-ával megszüntette a dévai járványkórházat. Az indok az, hogy legnagyobb részt, falusiakat helyeztek el a kórházban, amely így nem szolgálta a város érdekeit. A kórház épülete a jövőben egyszerű szigetelő helyiséggé fog átalakulni.

  1931. május 8. Déva székhellyel halászati inspektorátust állítottak fel Hunyadmegyében. Tudósítónk jelenti: A földművelésügyi minisztérium Hunyadmegyében, Déva székhellyel halászati inspektorátust állított fel s annak élére, mint inspektort Maerusan Remus keres¬kedelmi és iparkamarai ügyosztályvezetőt, mint szubinspektort pedig Gyarmati Ferenc festőművészt nevezte ki.

  1931. május 13. Őskori lelet egy hunyadmegyei községben. Dévai tudósítónk jelenti: A Vajdahunyad mellett lévő Keresztényalmáson, Buda József szőlőjében, forgatás közben a munkások fazekakat és cserepeket találtak, amelyekről Mallász József, a hunyadmegyei múzeum igazgatója megállapította, hogy azok az őskorból valók. Az ásatásokat valószínűleg tovább fogják folytatni.

  1931. június 2. Nagy értékű ereklyegyűjtemény került a dévai görög katolikus kápolnába. 1780-ban igazolták az ereklyék valódiságát. Az ereklyék története 1848-tól 1931-ig. Déva. 
  A dévai görög katolikus kápolnában pár nap óta rendkívül érdekes látnivaló van. Régi-régi szent relikvák gyűjteménye, amelyeket Radu Ágoston gör. kath. esperes fedezett fel részben Nagyhalmágyon, részben a kőrösbányai gör. kath. plébános házában. Tudósítónknak a gyűjtemény eredetére nézve Radu esperes a következő felvilágosításokat adta:
— A napokban meglátogattam a megyei gör. kath. plébániákat. Nagyhalmágyon a templomban, egy rámában 105 darab érckarikába foglalt ereklyét találtam. Az ereklyék mindenike alatt fel van tüntetve azok eredete. Érdeklődésemre a plébános elmondottá, hogy a gyűjtemény, melynek egy, részben szétszedett társát kőrösbányai otthonában őrzi, 1848-ban került a gör. katolikusok birtokába. Addig a halmágyi róm. kath. egyház tulajdona volt. Az 1848-as forradalom alkalmával a nagyhalmágyi templomot felgyújtották. A lángok közül mentette ki a két táblán összegyűjtött ereklyéket egy akkori görög katolikus pap.
— A gyűjtemény így szállt utódról-utódra — folytatta Radu esperes — s így bukkantam rá most én. Hogy a relikviák milyen értékesek, azt bizonyítja az egyháztörténelem is, mely feljegyzi, hogy 1780 dec. 28-án dr. Edmund Fejér Episcopus Tejeuzis Bécsben kelt oklevelet adott ki, amelyben igazolta azok valódiságát. Román pünkösd után a lugosi püspöknek fogom benyújtani őket, ő fog majd dönteni azok sorsáról. Lehet, hogy visszakerülnek a róm. katolikusokhoz, de az is lehet, hogy továbbra is a mi birtokunkban maradnak.

  1931. június 12. AUTÓ ÉS FARKAS KARAMBOLJA. Dévai tudósítónk jelenti: Különös farkaskaland történt az elmúlt éjjel Szentandrás község határában. Dr. Bejan Romulus prefektus és Draghiciu rendőrkvesztor autóval Szentandrásról Déva felé indultak és már jó néhány kilométernyire voltak a községtől, amikor egy hatalmas farkas nekiugrott az autó lámpájának és felkapaszkodott a hűtőkészülékre. A sofőr nem vesztette el lélekjelenlétét, azonnal gázt adott a motornak, mire a lendület következtében a farkas az autó kerekei alá került. Az utasok a különös és kénytelen farkasvadászat után kiszálltak az autóból, a farkast 12 revolverlövéssel megölték. A könnyen került zsákmányt a prefektusi autó Dévára szállította.

  1931. július 16. Sorozatos betörések Déván. Déváról jelentik:
  Néhány nap óta sorozatos betörések tartják izgalomban Déva város lakosságát. Tegnapelőtt reggel 5 óra tájban Fekete József dévai nyomdász arra ébredt, hogy ágya előtt egy katona áll, karján az ő ruháival. Fekete kérdőre vonta a korai látogatót, mire az illető a ruhákat a földre dobta, az ablakon keresztül elmenekült. Ugyanezen nap este Lukács Berta lakását is felkeresték a betörők. Míg az asszony a szomszédos szobában tartózkodott, az utcafelőli szobából a betörők mintegy 10. 000 lej értékű holmit loptak el. Megállapítást nyert, hogy a betörők itt is az ablakon keresztül hatoltak a szobába és ugyanezen az úton távoztak el. A harmadik jelentősebb eset színhelye Sebastian Ádám dévai autótaxi-tulajdonos lakása volt. Ide a tolvajok éjjel egy óra körül hatoltak be. Itt is a nyitott ablak szolgált a behatolás útjául. Jellemző a tolvajok merészségére, hogy dacára annak, hogy a hálószobába jutottak, amelyben Ádám és felesége aludt, nyugodtan hozzᬠfogtak a munkához. Miután magukhoz vettek egy pár cipőt és egy ébresztőórát, az egyik szekrény felfeszítéséhez kezdtek. Ez a művelet némi zajjal járt, úgy, hogy az asszony felébredt. Első pillanatban azt hitte, hogy férje kelt fel. Szólt is hozzá, de választ nem kapott. Mielőtt a férj mély álmából magához tért volna (megelőzőleg két nap és éjjel volt úton), a tolvajok az ablakon keresztül kereket oldottak. A rendőrség széleskörű nyomozást indított a sorozatos betörések tetteseinek kézrekerítésére.

  1931. augusztus 7. Betörtek a dévai vasúti vendéglőbe.
  Dévai tudósítónk jelenti: Keddre virradó éjszaka ismeretlen tettesek betörtek a dévai vasúti vendéglőbe. A hálószobát a vendéglőtől egy konyha választja el, s bár a vendéglős ott aludt, még sem halott semmi zajt. Az udvaron két hatalmas komondor volt megkötve s azok is ugattak.
  A szobában egy kisebb eb volt, amelyet a betörők magukkal vittek s csak kedden délután tért vissza a kutya betegen. Úgy látszik, a kisállatot, valamivel megetették. Egy zsákban elvittek egy, csomó dohányt, a legfinomabb cigarettákat pakolták be és egy-egy üveg rumot, dugtak be tarisznyájukba. A betörő még arra is ráért, hogy egy üveg kracherlit kiigyon, mert a vendéglős reggel, amikor a betörést felfedezte, ott talált egy üres üveget. A rendőrség kihallgatta a ház személyzetét, illetve a cselédet, azonban eddig még semmi eredmény. Stein vendéglős kára meghaladja a 15. 000 lejt.

  1931. szeptember 1. EMBERI HOLTTEST A MAROS PARTON. Déváról írják: Tegnap reggel Déva szomszédságában, a harói határban a Maros emberi holttestet dobott a partra. A vizsgálat megállapította, hogy az illető Kéménd községből való földműves, akinek fején kemény ütések nyomai látszanak. Nagy a valószínűsége annak, hogy a szerencsétlen ember bűntény áldozata. A nyomozást bevezették.

   1931. október 1. Egy hunyadmegyei földbirtokos öngyilkossága. Dévai tudósítónk jelenti:
  Igaz Kálmán földbirtokos nem régiben még vagyonos ember, tegnap délelőtt a Déva közvetlen szomszédságában lévő Marossolymos közelében a Maroson átvezető hídról a folyóba ugrott. Igaz Kálmán tettének rugója gazdasági összeomlásában keresendő. Holttestét még eddig nem találták meg. Az életunt 70 év körüli férfi, aki a megye életében hajdan jelentős társadalmi pozíciót töltött be, a megye legelőkelőbb családjaival állott közeli rokonságban.
                                             **********************************
  A dévai kereskedelmi tanács a munkanélküliekért. Tudósítónk jelenti:
A dévai kereskedelmi tanács tegnap megtartott választmányi ülésén behatóan foglalkozott a tél folyamán beálló munkanélküliség kérdésével s elhatározta, hogy miként tavaly, úgy az idén is a legmesszebbmenő támogatásban fogja részesíteni a munkanélkülieket.

   1931. október 30. A Déva mellett fekvő Bácsi község magyar lakosságának régi óhaja teljesült vasárnap, a bácsi magyar "Kálvin-ház" felavatásával. A felszentelési aktust Baczó esperes végezte s részt vettek azon a ref. lelkészi kar, a magyar párt részéről dr. Meskó Miklós. A hunyadmegyei nőszövetség nevében Thoroczkay Ferencné tartott meleghangú beszédet.
                                                                         ***********************************
  DÉVA KÖZPONTTAL MEGALAKULT A NYUGDÍJASOK EGYESÜLETE. Tudósítónk jelenti: Tegnap délután Déva központtal megalakult a hunyadmegyei nyugdíjasok egyesülete, amely már be is jelentette csatlakozását a kolozsvári anyaegyesülethez. A nyugdíjasok, akik a megye minden részéből szép számban jelentek meg, a vezetőséget a következők személyében választották meg: Elnök Candrea Valér ny. subprefekt, ügyvezető elnök Herbai Ágoston ny. primár, jegyző Sólyom Ferenc nyug. jegyző, tiszti ügyész dr. Creciunas Rudolf nyug. táblabíró.
A tagdíjat 5000 lej nyugdíjig havi 20 lejben, azon felül pedig 40 lejben állapították meg.

  1931. november 5. Vasárnap szentelte fel Balan metropolita az újonnan épült dévai görög keleti templomot. Déváról jelentik:
  Az újonnan épült dévai görög keleti templomot, amelynek falait Pop Sándor festőművész, a kolozsvári képzőművészeti iskola igazgatójának bizánci stílusban festett gyönyörű freskói ékesítik, vasárnap szentelte fel dr. Balan metropolita. A fényes egy házi ünnepség délelőtt fél órakor vette kezdetét istentisztelettel, amelyet dr. Balan metropolita celebrált nagy papi segédlettel. 12 óra 30 perckor a prefektúrán fogadás volt, amelyet a kaszinóban közebéd követett.
  Este fél 10 órakor a városi színházban vallásos hangverseny volt. A hangversenyt este 11 órakor az oltáregyesület rendezésében a kaszinó emeleti helyiségében tombolával egybekötött táncmulatság követte.

  1931. november 18. A letartóztatott dévai kommunisták közül 11 gyanúsítottat szabadlábra helyeztek, 19 ellen pedig 30 napos vizsgálati fogságot rendelt el a törvényszék. A 9 napja éhségsztrájkot tartó Gombó Samut tegnap mesterségesen kezdték táplálni. Déva. (Az Ellenzék tudósítójától.)
Az egész Hunyadmegyére kiterjedő kommunista mozgalom letartóztatott harminc vádlottját a rendőrségi kihallgatás után átadták az ügyészségnek, melynek részéről Spireanu vizsgálóbíró tizenegynek elrendelte szabadlábra helyezését.
  Gombó Samu, akit már az első pillanatban letartóztattak annak dokumentálására, hogy az ügyhöz semmi köze sincs, éhségsztrájkba lépett. Kilenc napja semmit sem evett Gombó, de még csak nem is ivott, úgy, hogy szervezete teljesen legyengült s tegnap már mesterségesen kezdték táplálni.
A 19 letartóztatott ellen 30 napos vizsgálati fogságot rendelt el a törvényszék vádtanácsa. A vádtanácsi döntés következtében az alábbiak maradtak 30 napig vizsgálati fogságban: Kökössy Vilmos, Gombó Samu, Moskovitz Ferenc s felesége, Györfi József, Nagy Sándor, Nagy Péter, Furka Balázs, Tusa Ioan, Génád Henrik, Génád Vilmos, Lobi László, Man György, Popa Constantin, Szentes János, Varga Pál, Moldvai Ró¬bert, Weil Sámuel és Pápai Sándor.

  1931. november 24. Másfél évi fogházra ítélték a dévai csángótelep tolvaját, aki annyi betörést és lopást követett el, hogy fel sem tudta sorolni valamennyit. Déva.
A dévai rendőrség, pár héttel ezelőtt elfogta Ganea Alexandru csángótelepi lakost, aki másfél esztendő óta abból élt, hogy a csángó telepeseknél betöréseket követett el.
  Az utolsó időkben már annyira vitte a dolgot, hogy az éjszaka leple alatt sertéseket hajtott el a gazdáktól s mindezt olyan ügyesen tette, hogy senki sem tudta elfogni. A dévai rendőrség azonban, melynél a csángótelepesek sommásan jelentették a lopásokat, egy teljes hétig nyomozott a tettes után és végre is sikerült elfognia azt.
  Az elfogatás alkalmával Ganea Alexandru éppen lopási körútjáról igyekezett, hazafelé s amikor a rendőrt meg ¬látta, az erdő felé futott, de a rendőrnek sikerült utolérnie és el fognia.
  A dévai törvényszék büntető bírósága tegnap tárgyalta az ügyet. Amikor az elnök felszólította a vádlottat, hogy sorolja fel betöréseit és lopásait, Ganea azt válaszolta, hogy a legjobb akarata mellett sem tud azok számára visszaemlékezni, mert másfél év hosszú idő. A törvényszék Ganeát másfél évi fogházbüntetésre ítélte.

  1931. december 18. JÓVÁHAGYTÁK DÉVA VÁROS JÖVŐ ÉVI KÖLTSÉGVETÉSÉT. Tudósítónk jelenti: Tegnap hagyta jóvá a felsőbb fórum Déva város 1932. évre előirányzott költségvetését, amely 6.549.233 lej bevételt és ugyanannyi kiadást ír elő. A költségvetés fontosabb tételei: a bevételeknél állami hozzájárulások adók beszedéséből 1.200.000 lej, vágóhídi bevételek 410.000, járdaadókból 420.000, vámokból 280.000, a város tulajdonát képező épületek béréből 900.000 és előre nem látott bevételek 50.000 lej. A kiadásoknál: tisztviselők fizetésé 1.038.000 lej, nyugdíjasok illetménye 154.860, épületek javítására 100. 000 (szemben az ez évi 234. 500 lejjel), városi ingatlanok utáni adó 180.000. Iskolák és óvodák fenntartásához hozzájárulás 200.000, kisebbségi iskoláknak 50.000, tűzoltó alapnak 100.000, közvilágítás 310.000, utak javítására és jó karban tartására 1.051.633 lej.
                                               *******************************************
   Három évig tartó per egy szál krizantém miatt. Déváról jelenük: Egy dévai tisztviselő ezelőtt három esztendővel leánya sírjára szép krizantémot ültetett. Pár nappal ezután a virágnak nyoma veszett. Már-már lemondtak a tolvaj kézre kerítéséről, amikor a szülőket névtelen levélben figyelmeztették arra, hogy a temető közelében lakó egyik asszony ablakában virul a virág. A szülők fölismerve a virágot, jelentést tettek. Három évig húzódott a per, míg végre tegnap meghozták az ítéletet, mely szerint a tettest háromnapi fogházra és 1000 lej pénzbüntetésre ítélték.

   1932. január 27. Himnusz-per Piskin. Irredenta pert kovácsoltak a piskii katolikus kántor ellen. (Déva, január 25.)
  Újévkor a piskii katolikus kántor, mint más ünnepi alkalmakkor, a templomban orgonázott. Aki nem figyelte a kántor minden ténykedését s egy kicsit az újévi áhítatnak is átadta magát, az nem hallott semmit, az nem vett észre semmit. Igen ám, de vannak szemfüles emberek, akiknek a révén szárnyra kelt Piskin, hogy a kántor a templomban a magyar himnuszt intonálta. S ebből formális per keletkezett. Kihallgat¬ták a kántort, a templomban lévőket s másokat. De nem mindenkit hallgattak ki, aki benn volt a templomban. Hogy milyen módon válogatták ki a szavahihető embereket, arról nem beszélhetünk, mert nem is tudjuk, hogy kiket kérdeztek meg, de különben is az a hatóságok dolga.
  De, hogy ne nagyon ijedjünk meg a pertől — jóllehet Göblyös Antal kántor ellen a per már a dévai ügyészségen van — az alábbiakban ismertetjük a tényállást, szigorú tárgyilagossággal:
  Minden zenész ember tudja, hogy amikor orgonához ül, az eljátszandó darab elején és szakaszok közben végig fut ujjaival a billentyű¬kön. Olyan formán megy ez, mint a cigány hegedűjén a cifrázás. Néhány ilyen akkord a vallásos énekbe belecsúszott a magyar himnuszból is. Egészen öntudatlanul. A kántor vallomása szerint ez más énekből és máskor is és több alkalommal is becsúszott, sőt a román himnuszból a legtöbbször. S csak akkor eszmélt arra, amikor figyelmeztették, hogy milyen melódiát csalt ki az orgonából. Most sem tudta, csak amikor meglökték. Igaz, hogy ez nem volt a himnusz, csak néhány akkord, aminek zeneileg is csak annyi értéke van a maga sajátságát illetőleg, mint bármilyen más melódiatöredéknek, más billentyűfuttatásnak.
  Mindenesetre jellemző, hogy ebből a néhány akkordból még 1932-ben is peranyagot lehet készíteni.
  Reméljük, hogy ítéletet már nem, hiszen a himnusz eljátszását a büntetőtörvény sem tiltja el.

   1932. február 25. Az erdélyi állatkivitel leküzdhetetlen nehézségekkel küzd. Déváról jelentik:
A háború utáni általános védő-vámpolitika legfőbb törekvése az volt, hogy egyrészről támogassa a belföldi termelést, másrészről rekompenzációs alapon biztosítsa a külföld felé irányuló forgalmat. Románia közgazdaságát nagy veszteség érte azáltal, hogy kiviteli lehetőségei az utóbbi hónapokban nagyon megcsappantak, az erdélyi mezőgazdaság egyik legfontosabb bevételi forrása az állatexport volt, a dévai Seiger cég ezelőtt három évvel egymaga annyi élőállatot exportált Amerikába, mint amennyit most a kontingentálás egész Románia részére tesz lehetővé. Elveszett a francia és olasz piac is, ezzel szemben az iparcikkek behozatala még mindig nincs kontingentálva. Feltétlenül szükséges, hogy az export és import junktimba kerüljenek egymással és a kormánynak gondoskodnia, kell arról, hogy a román gazdák érdekei az egyezmények kötése alkalmával nagyobb védelemben részesüljenek.

  1932. július 18. Az elszakított Csernakeresztúr s a megfélemlített Piski. (Déva, július 16.)
  Hunyad megyében, amíg dr. Meskó Miklós megyei alelnök vezetésével a párt vezetői a Zsilvölgyében tartottak gyűléseket, addig ugyanakkor dr. Martonossy György vezetésével több lelkes tag a Cserna-völgyét látogatta meg vasárnap, Csernakeresztúron a szövetkezet helyiségében tartottak lelkes gyűlést. Beszédeket mondottak dr. Martonossy György, Péntek Elek és Borbély Ferenc dévai csángóbíró. A nép egyhangúlag nagy lelkesedéssel hallgatta meg a beszédeket. A beszélgetések alatt kiderült az is, hogy a községi választások során Csernakeresztúr egy nagy részét Alpesteshez csatolták, jól lehet, nagyon messze van egymástól a két község s ezeket, a szavazókat nem vették fel sehol sem, úgyhogy 30-40 szavazat vész el így a magyarság kárára. Elmondottak a csernakeresztúriak azt a sérelmüket is, hogy miután a földjeik öt község határában feküsznek, a helyzet az, hogy a csernakeresztúri gazdálkodó öt község terheit kell, hogy hordozza a község szerencsétlen beékelt helyzete következtében. Dr. Martonossy György megígérte, hogy a község részére ebben az ügyben a kérvényeket elkészíti s illetékes helyeken el fog járni s a Magyar Párt módját fogja ejteni annak, hogy ezt a kiáltó sérelmet valahogyan megszüntessék.
  Ugyancsak lelkesedéssel fogadták a Magyar Párt vezetőit Alpestesen és Rákosdon. Mindkét helyen szép gyűlést tartottak. A Cserna völgyében a magyarság szintén teljes lelkesedéssel áll a magyar lista mellett.
  Sokkal nehezebb a helyzet a Déva melletti Piskin, amit az idegen ember csak arról ismer, hogy vasúti gócpont. Most már mindenki tudja azt is, hogy katolikus kántor Himnusz-pere miatt a lakosságot megfélemlítették. Áthelyezéstől félnek az egyszerű vasutas emberek s ez az érzés olyan erős, hogy néha még a templomba járástól is elriasztja az embereket. Ezzel a megfélemlített felfogással szembe kell helyeznünk éppen Piski egyik tekintélyes és öreg román közéleti férfiénak egyik kijelen¬tését, amely szerint elhagyta Piskit az az ember, aki csak átka volt az egész községnek, s aki egyedül szította a nemzeti ellentéteket, úgy, hogy a magyarság most teljes szabad lelkiismerettel szavazhat oda, ahová akar, hiszen csak akkor lesz védelme minden igazságtalan áthelyezés ellen, ha a magyar képviselő védheti meg a parlamentben.
  Zsilvölgyi bányászgyermekek nyaralnak Kendeffy Gábornál. A zsilvölgyi gyűléseken a vezetők felemlítették, hogy a magyar lista vezetője: gróf Kendeffy Gábor őraljaboldogfalvai birtokán szegény gyermekek részére nyaralót állított fel. Ebben a nyaralóban az idén 18 zsilvölgyi és két vajdahunyadi szegény sorsú gyermek nyaral, akiket a nemes gróf és az áldozatkész grófné orvosi vizsgával választott ki a legszegényebb bányász-nép soraiból

1932. július 21. A Maros áldozata. Dévai tudósítónk jelenti:
Pfendler József dévai villanyszerelő több társával együtt fürdött a Marosban Déva közelében szombaton délután. A szerencsétlen fiatalember mélyebb vízbe tévedt s társai láttára elmerült s többet nem látták. Holttestét csak hétfőn fogták ki Baláta közelében. Szüleit borzasztó gyászba borította fiuk szerencsétlensége, egyik testvére ugyanis a tavaly önkezével vetett véget életének. Az Aradon lakó szülők iránt általános a részvét az egész városban.

  1932. július 30. Egy hamis kétlejesért csomó papírt és munkát pazarolnak el a hatóságok.
  A dévai rendőrkvesztúrán hamis 20 lejest is őriznek mintául. (Déva, július 28.) Ahogy mondani szokták, nyílt titok, hogy rengeteg 20 és 2 lejes hamis pénz van forgalomban. Az úgynevezett hamis pénzekhez már annyira hozzászoktunk s olyan kevés alkalmunk van egyáltalán pénzt látni, hogy nem sokat törődünk azzal, hogy hamis vagy valódi pénzt kapunk, hanem azonnal igyekezünk túladni rajta. Igaz, hogy a mai viszonyok között ez az igyekezet nem is rajtunk, hanem a hitelezőkön és a körülményeken múlik, mert ahogy kezünkbe kerül a valódi vagy hamis pénz, kénytelenek vagyunk túladni rajta.
  Nem ilyen könnyen tette túl magát azonban egy hamis 2 lejesen a dévai törvényszék Antoche nevű tisztviselője. Buza Ludovic törvényszéki apródot valami bevásárlásért küldte el s az egy hamis 2 lejest hozott vissza a tisztviselőnek. Erre Antoche úr, aki úgy látszik nem volt hajlandó megtűrni, hogy a sok hamis 2 lejes mellett még ez az egy is elszaladjon vagy az is lehet, hogy nem volt tudomása, hogy más hamis 2 lejes is van forgalomban, fogta magát és ismeretlen hamistó ellen feljelentést tett az ügyészségen, természetesen az aktához csatolva a szép és majdnem élethű hamisítványt, ami mellesleg megjegyezve, a hamisítóknak teljesen dicséretükre válhatok.
  Az ügyészség azonnal áttette a rendőrségre az ügyet. A rendőrség kihallgatott egy kereskedőt s egy utcai fagylaltárust, akiktől állítólag kapta a szolga a hamis pénzt. Egyik sem emlékszik, hogy ő adta volna vissza, a bizonyítás pedig lehetetlen. Közben a dossziér egyre növekszik a rendőrségen, egy egész csomó papírt és munkát pazarolnak rá, pedig a nyomozást vezető Chiritoi komiszár is tudja, hogy az egész dolog hiábavaló, mert a hamisítókat nem így kell elfogni. Van még a dévai rendőrségen egy hamisítvány-minta a Mihály király képével ellátott 20 lejesből, ami — miután megmutatják — valóban igen eredeti készítmény s ember legyen a talpán, illetve ne legyen, aki ne fogadja el — csak adnának egy zsákkal belőle.
  Az eljárás tehát még folyik s kíváncsiak vagyunk, hogy az akta hol fog megakadni, illetve mivel fog végződni az utolsó írás az iratcsomóban. Valószínűleg azzal, hogy a készítőknek a helyét kell kinyomozni, mert ellenkező módszerrel sohasem lehet ebben az ügyben zöldágra vergődni.

  1932. szeptember 22. Mivel egymást érték a betörések, kidobolták, hogy 1000 lej jutalmat kap az, aki a betörőket kézre adja. 
A piskii római katolikus templomba ismeretlen tettesek betörtek. Felfeszítették a Szent Antal perselyt s minden tartalmát elvitték. Csak közelebbről törtek be Ádámút vasúti tisztviselőhöz, akitől több mint 6000 lejt loptak el. Egy piskii tisztviselő autójáról egy éjszaka leszerelték a klaxont, ami szintén vagy 4—5000 lej értéket képvisel. Hasonlóképpen jártak el egy Ladar nevű tisztviselővel is, akinek házából éjnek idején szintén nagy értékű autógumit vittek el. Mindehhez hozzájárult még az is, hogy a piacon lévő Légenyi-féle trafikba is be akartak törni. Valami azonban megzavarhatta őket, mert abbahagyták s nem hajtották végre. Annyit a lakosság megállapított, hogy egy háromtagú társaság hajtja végre ezeket a betöréseket s mivel mindezek szinte naponkint egymásután történtek, az egyik károsult fogta magát és kidoboltatta, hogy 1000 lej jutalmat ad annak, aki a tolvajokat kézre adja.
  Eddig tudtuk, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Most elválik, hogy lehet-e tolvajt fogni, vagy nem. Mert, ha nem, úgy mégis azoknak van igazuk, akik rendőrséget akartak Piskinek. Jelenleg ugyanis a csendőrség tartja fenn a rendet Piskin, s úgy látszik, nem a legjobb eredménnyel. Maga a dévai rendőrkvesztúra is azon a véleményen volt, hogy Piski részére rendőrség kell, mivel a betörők elszaporodása Piski után Déva közbiztonságát is ve¬szélyezteti.

  1932. október 9. Ganzék hengergyárat szerelnek fel Vajdahunyadon. (Déva, október 7.)
  Vajdahunyadon az új csőgyár építése javában folyik. Az első része már teljes szépségében pompázik s most fognak hozzá a gyár második részének építéséhez, amely 8 méterrel magasabb lesz, mint a gyár első része. Az új csőgyár összesen 120 méter hosszú és 52 méter széles területen fekszik s a legmodernebb kivitelben van tervezve.
A vajdahunyadi vasgyár e csőgyárral kapcsolatosan tárgyalásokat folytat a budapesti Ganz céggel abban az irányban, hogy Vajdahunyadon Ganz-ék új hengergyárat is felszerelnének, amelyben mindennemű hengerelt vas- és acél dolgokat készítenének, amivel elérik azt, hogy Vajdahunyadon mindennemű vas- és acélmunkát elő lehet állítani a legjobb kivitelben s a legnagyobb mennyiségben, úgy, hogy ez által Vajdahunyad Románia legnagyobb ipartelepe lesz.
  Értesülésünk szerint Ganék már szerelik a hengergyárat Budapesten s így remény van arra, hogy jövőre teljesen készen lesz úgy a csőgyár, amely szintén egyedüli lesz Romániában, mint a hengergyár, amivel együtt Vajdahunyad virágzása úgyszólván örökre biztosítva van.

  1932. december 6. A feltámadott tehén esete a törvényszék előtt.
  Déváról jelentik: Évekkel ezelőtt Popa Joan tamasesdi lakos egy tehenet vásárolt Tulea Joan kéméndi gazdálkodótól. A vétel alkalmával a járlatot is szabályszerűen Popa Joan nevére írták, aki azonban később visszakövetelte a tehén eladási árát, azzal az indokkal, hogy a tehén időközben megdöglött. Tulea Joan azonban nem volt hajlandó a vételárat visszafizetni, amiért Popa Joan a járásbírósághoz fordult, ahol orvosi bizonyítvánnyal igazolta, hogy a tehén a vétel alkalmával is beteg volt s így az elpusztulása valószínű. Konkréten azonban négy tanú esküdött meg arra, hogy a tehén megdöglött s így a járásbíróság a tehén árát visszaítélte Popa Joan gazdálkodónak. Az eladó károsult azonban erre nem maradt tétlen, hanem csalás miatt feljelentette a vevőjét és tanukat hozott arra, hogy a tehenet a dévai csángótelepen látták, tehát a tehén nem döglött meg, hanem a vevő újból eladta.
   A dévai törvényszék Giosanu—Bota-tanácsa ma foglalkozott a már egyszer elparentált, és megdöglött tehén ügyével s nagy derültséget keltett a vevő kihallgatása, aki minden kérdésre „lehet” szóval felelt. Az elnök feltette a kérdést, hogy megdöglött a tehén, eladta, vette, szokott sokszor tehenet venni, él-e még a tehén s ezekre, a kérdésekre Popa mind „lehet" szóval válaszolt. Tulea Joan új tanúi most már azonban kétséget kizáróan állították, hogy a tehén most is él és a dévai csángótelepen van, amiből nyilvánvaló, hogy Popa Joan csalni akart. A bíróság azonban most már óvatos volt s az ítéletet a további bizonyításig elhalasztotta.

  1933. január 19. Kiskorúak utazó tolvajbandáját leplezte le a dévai rendőrség.
  Az erkölcsök mély süllyedtségéről rántotta le a leplet a dévai rendőrkvesztúra Chiritoi Constantin nevű ügyes komiszárusa, aki kiskorúak bűnszövetkezetét fogta el. Déván már régen nyomoznak egy betörőtársaság után, amely nagyon sokszor és nagyon sok helyen tört be s a melynek sehogy sem tudtak eddig a nyomára akadni. A napokban aztán egy dévai úrilánytól 300 lejt loptak el s ez a lopás, vitte horogra a tetteseket. Két 11-12 éves kis leány is közrejátszott a lopásban, amelynek eredményét egy Varga Lajos nevű fiatal suhancnak adták át. Amikor kivallatták, ez a Varga elszólta magát, ami mindjárt nyilvánvalóvá tette, hogy más lopásokat is elkövettek.
  A kihallgatás után aztán sikerült megállapítani, hogy a dévai katolikus templomba nem kevesebbszer, mint háromszor törtek be s nemcsak a perselyek tartalmát dézsmálták meg, hanem az oltáron lévő tabernákulumot is felfeszítették s értékes kelyhet és más tárgyakat emeltek el. Kiadta a társait is, a két kisleányt és egy Aurél és Jancu Lázár nevezetű suhancokat. Állandóan úton voltak s nemcsak erdélyi, de regáti nagyobb városokban is értékesítették a holmikat, így utaztak Szászvárosra, Galatba és Bukarestbe is.
  A lopott holmik egy részét Szászvároson megtalálták s most Chiritoi komiszár a tettesekkel Bukarestbe utazott, hogy ott is nyomára jöjjön a „raktárnak". Valószínű azonban, hogy a városokban még több orgazdával is összeköttetésben álltak a kiskorú tolvajok.

  1933. február 3. Ródlikatasztrófa Déván.
  Vasárnap a dévai temető háta mögött levő, úgynevezett Ghila-dombon tragikus kimenetele volt a ródlizásnak. Egy Sebestyén Sebestyén nevű csángó gazda szánkójával nyílsebesen lefelé száguldott a dombon s útközben elütötte Nemes Imre nevű fiatalember ródliját. A fiatalember nem tudott kitérni s így a hatalmas bob-szánkó egyenesen lábszárának ment s azt egész hangos roppanással eltörte. Az összeütközés olyan nagyarányú volt, hogy a fiatalember magas ívben felrepült s leesés közben a szemöldökcsontja is megrepedt, úgy, hogy azonnal elöntötte a vér. Kórházba szállították, ahol az első pillanatban nem tudták megállapítani, hogy a láb hány helyen tört el.
  Ugyancsak azon a helyen és napon Schreiber Győző nevű iparos a ródlipálya melletti drótkerítésnek ment neki ródlijával s olyan erővel, hogy a drót elszakadt s Schreiber Győzőnek a torkán s orrán a húst teljesen összeroncsolta, őt is azonnal a kórházba szállították, ahol bekötözték sérüléseit.

  1933. február 17. Az ország gazdasági helyzete a dévai Seiger G. Utódai Rt. leépítésének tükrében. Ezelőtt két évvel hatszor akkora volt a Seiger-cég exportja, mint most az egész Romániáé. (Déva, február 16.)
  A dévai Seiger G. Utódai R. T. Az ország legnagyobb húsexport cége. Exportja valamennyi más cég exportját messze túlszárnyalta s csak Déván több, mint 100 embert foglalkoztatott. A gazdasági váltság most ezt a céget is arra kényszerítette, hogy a leépítésnek a módszeréhez folyamodjon, ha nem akarja bevárni a csendes és végleges összeomlást.
  Az export ugyanis, amire a cég egész berendezkedését építette, ezelőtt két évvel megszűnt s egy éve, úgyszólván — a régi arányokhoz viszonyítva — teljesen szünetel. S mivel az összes vállalatok az exporthoz növekedtek, illetve létesültek, az export csökkenésével és megszűnésével azokat is meg kellett szüntetni. Így a cég leépítette a petrozsényi, a vajdahunyadi s a temesvári két fiókot s a dévai egyik mészárszéket, s ahogy Seiger Bernát, a cég vezérigazgatója mondotta, az egyedüli mészárszéket is csak a 100 éves múlt miatt nem zárja be.
  Igen érdekes, hogy ez a hatalmas cég, amelynek működése egész Erdély s ezen keresztül az egész Románia gazdasági életében olyan nagy befolyást gyakorolt, s amely több mint 100 embernek adott kenyeret, ma a régi exportjának a két százalékát teljesíti. Számokban ez azt jelenti, hogy az export idejében havi 30-35 millióért vásároltak szarvas-marhákat, ma pedig 150. 000 és 300. 000 lej az a legmagasabb összeg, amit erre kiadnak, vagyis hatszor akkora volt a Seiger-cég exportja, mint most az egész Romániáé, ami nem is csodálható, ha tudjuk, hogy az export idején heti 5000 darab ökröt exportáltak, míg most a kontingens heti 100 darab ökör. Ezt az 5000 ökröt Ausztriába, Olaszországba, Csehországba és részben Franciaországba exportálták s most ezek az ipari államok teljesen elzárkóznak a mezőgazdasági államok exportjától, mivel ők maguk akarják szükségleteiket előteremteni.
  A fiókokon kívül a Seiger-cég kénytelen volt átadni a szappangyárát, ahol a havi két vagon faggyút dolgozták fel s a hentesárugyárat is tulajdonképpen csak emiatt építették. Csak magában a jéggyár s a hűtőberendezés másfélmillió invesztíciót jelent, ami most teljesen értéktelenül és kihasználatlanul hever. S az alkalmazottak 75 százalékának felmondtak. Ma alig 25—30 ember van a cégnek a szolgálatában s még azoknak sincsen kellő munkájuk.
— Ha milliókat ígérnének, akkor sem építeném fel újra az üzemet — fejezi be felvilágosító nyilatkozatát Seiger vezérigazgató. Mert könnyű tisztviselőt felvenni és könnyű egy gyárat megindítani, de beszüntetni és tisztviselőket, embereket elbocsátani — kimondhatatlanul nehéz. Íme az ország gazdasági helyzete a dévai Seiger-cég leépítésének tükrében.
K. K.

  1933. április 16. Groza parasztszervezete húsvéti kongresszust tart Déván. Déváról jelenik:
  A Frontul Plugarilor mozgalom, amelyet Groza Péter, volt miniszter irányít, húsvét harmadnapjára kongresszust jelentett be. A kongresszuson, hír szerint, részt fog venni Brádtól a Zsilvölgyéig az összes községek képviselete, nem is egy személyt küldve el, továbbá a regáti Gorj megyéből, majd Szeben- és Fehér megyékből, ahová ez a mozgalom eljutott és gyökeret vert. A vezetők már előre megállapították a hatalmas felvonulás tervét, kimondva, hogy Déva felé oszlopokban fognak menetelni és találkozni.
  A dévai piacon, a felvonulás kedden reggel 10 óráig tart, azonban a piacon is megőrzik az oszlopokat, amely rendszerrel a dévai piacon 35. 000 embert lehet elhelyezni. Ha nem is fog talán ennyi tömeg összejönni, annyi azonban bizonyos, hogy eddig nem látott tömeg készülődik húsvét harmadnapjára, Dévára, ahol 600 mócból álló külön karhatalom fogja a rendet fenntartani.
  Ezzel a kongresszussal függ össze, hogy Groza Péter dr. volt miniszter, aki a mozgalom vezére, a napokban hat év után először Bukarestbe utazott, hogy a népgyűlés megtartása elé tornyosuló akadályokat elhárítsa.

  1933. április 23. Piskin is „eredményes” volt a vasutasok nyelvvizsgája. Dévai tudósítónk jelenti:
  Piskin is nyelvvizsga alá vetették a régi kipróbált vasúti alkalmazottakat, akiknek talán egyedüli hibájuk az, hogy nem tudják irodalmi pontossággal az állam nyelvét. Az egyik munkás talpraesetten a következőket felelte: Nem tudok ugyan románul jól beszélni, de dolgozni tudok. Ez azonban nem használt, mert a munkások közül négyet véglegesen menesztettek. Ezek: Varga Ferenc 12 évi szolgálattal és 2 gyermekkel, Góc Imre 22 évi szolgálattal és 2 gyermekkel, Székely Lajos 15 évi szolgálattal és 3 gyermekkel, végül Poller Péter 27 évi szolgálattal és 2 gyermekkel.
Ugyancsak véglegesen elbocsátották az alkenyéri kútmestert. A fűtőházban állítólag még vagy nyolc szakmunkásnak az elbocsátásáról beszélnek, ami csak növelné azt a katasztrófát, amit az újabb nyelvvizsga jelent az erdélyi vasutasságnak.

  1933. November 8. „Az elnémult harangok klasszikus földje“ (Déva, november 7.)
  Röviden beszámoltunk a Magyar Párt hunyadmegyei tagozatának szombati közgyűléséről, amely a lelépő Cs. Lázár László helyett dr. Meskó Miklóst választotta elnökké. Most Meskó dr-nak a közgyűlésen elmondott nagyérdekű beszédét ismertetjük az alábbiakban: Dr. Meskó Miklós a hunyadmegyei magyarság négy évéről számolt be. Háttérnek az általános helyzetet vázolta. A Maros, Sztrigy, Cserna és Körös mentén — mondotta — egy ősrégi, minden más ma itt élő nemzetet megelőző magyar kultúrájú, összefüggő, mesterkétlen őstelepülésű népláncolatot találunk, templo¬maikkal, iskoláikkal, ősi kúriákkal és közönségükkel, amely az úgynevezett magyar elnyomatás korában nem a maga néphatárait feszítette széjjel, fel a havasokig, nem a környező román népet magyarosította el, hanem ő maga húzódott vissza egészen templomai küszöbéig.
Amikor az új uralom erre a földre kiterjesztetett, már e templomok küszöbét is felverte a gyom. Ez az elnémult harangok klasszikus földje.
  Ha az új állam alapkövébe letett okmány parancsait, a gyulafehérvári határozatokat s a párisi szerződéseket betartották volna, úgy ez a munka egy tisztességes, kölcsönösen termékenyítő, egymást serkentő verseny lett volna a három erdélyi nép kultúrája között, azonban mindannak az ellenkezője történt, amit Maniu Gyula Fehérváron 1918. december 1-én megígért. Mi hunyadmegyei magyarok — mondja a jelentés — e közgyűlés pódiumáról teljes elkeseredéssel vádat emelünk Maniu Gyula és társai ellen — erdélyi román testvéreink ellen — és tetemre hívjuk őket az erdélyi kormányzatuk alatt is velünk szemben elkövetett, általuk is már előzetesen mélyen megvetett ama cselekményekért.
  Száműztek nyelvünket iskoláinkból és igazságszolgáltatásból, hogy elveszik erőszakkal gyermekeinket, mintha nekik nem lenne elég gyermekük. Janicsárokat, nemzetárulókat, renegátokat nevelnek és azoknak, akik hűek akarnak maradni nemzetükhöz, kezéből kiütik az utolsó falatkenyeret. Azt mondjuk, amit Maniu Gyula mondott: Jog nélkül, mi azonban teljes joggal.
  Az egyházak nagyon súlyos anyagi helyzetben vannak. A felekezeti iskolák is küzdenek s az anyagi leromlás lejtőjére kerültek, éppen a mi szegénységünk miatt. Kulturális teljesítményüket pedig végzetesen rontja az államnyelv túlfeszített követelése, a kétnyelvűség a zsenge korban. A magyar tannyelvű állami tagozatok pedig pedagógiai abszurdumra vannak felépítve. Mit érezne Maniu Gyula, vagy Vaida Sán¬dor, ha gyermekeiket arra kényszerítenék, hogy a nekik oly szép és drága anyanyelvük helyett egy idegen nyelven kellene beszélje¬nek. Ha az élet legdrágább kincsét, a gyermekéveket rabolnák el az ő gyermekeiktől! Hogy is mondta Maniu Gyulafehérváron. Amit nem kívánsz magadnak, ne tedd másnak! Nem leszünk elnyomottakból elnyomók! Ezen a földön mindenki részére a nemzeti szabadságot akarjuk!
  Hát így tartotta meg ígéretét? A munkanélküliség, az állástalanság az általános leépítés, mindenkit sújtó átka, a mi szerencsétlen gyermekeinket meg magyarságukkal tetézetten sújtja. Nem ismerünk ehhez fogható tragikus ifjúságot a történelemből.
  Mint fekete árnyék jelenik meg az eddig alattomban gyakorolt numerus nullus pandanjaként a csúcsai várúrnak, Gogának sötét jelszava a jövő égboltján: Románia a románoké. Hogy képzelik tehát azt, hogy hatmillió más nemzetiségű ember ebben az országban hű polgárként otthon érezze magát, ha ezeket a milliókat az életlehetőségek nulla kvótájára szorítják? És ha van valakinek bátorsága 6 millió ember létjogosultságát tagadni, úgy legyen bátorságunk nekünk is így szólni: Tiltakozunk és tiltakozásunknak adjon nagyobb súlyt az erdélyiek közös jelszava: Erdély az erdélyieké.
  Kitérve a hunyadmegyei speciális sérelmekre, felhozza a dévai Kaszinó ügyét, amelyben Averescu tábornok, Vlád Aurél és Groza Péter miniszterek, dr. Pop Justin szenátor, dr. Câmpean Simon volt prefektus nemcsak megtagadtak minden közösséget ezzel a cselekedettel, de azt kifejezetten el is ítélték s korrigálást s a vagyon visszaadását meg is ígérték, lekötve szavukat ígéretük mellett.
  A harói csángók földügyében pedig kijelenti a jelentés, hogy annak a csavargatását mindenki megelégelte s legközelebb véglegesen dűlőre kell vinni.
  A nemzettragédia határait súroló helyzetjelentés után jólesően állapítja meg, hogy a szórványokban a nemzeti öntudat erősödik, amiben oroszlánrész a magyar. Egyházak vezetőit, papjait illeti s például Lozsád és Bácsi községek közönségét említi, amelyek magyar kultúrházat építettek maguknak saját kezdeményezésükből és saját erejükből. Méltatja a magyar asszonyok munkáját, kiemelve, hogy csak a magyar asszonyokon keresztül menthetjük meg anyanyelvűnket.
  Zúgó, lelkes taps harsant fel Meskó Miklós nagyhatású beszéde után, amely igazi programbeszéd volt.

  1933. november 10. Rejtélyes történet egy tisztviselőről és egy románul nem tudó nyugdíjasról. Dévai tudósítónk jelenti:
  Szinte hihetetlen adatokat tartalmaz az a feljelentés, amelyet a dévai rendőrségre adtak be. Alig hihető, hogy csakugyan így folyt volna le, annál is inkább, mert nagyon jól tudjuk, hogy a feljelentők nem mindig alkalmazkodnak a szószerinti igazsághoz, s gyakran tévednek a ferdítés útjára. Mircea Luţa pénzügyigazgatósági tisztviselő adta be a feljelentést, amely szerint Barcsay László nyugdíjas magyar köszöntéssel állított be hivatali szobájába. Azt már mi tesszük hozzá, hogy bizonyára azért, mert nem tudott románul. A tisztviselő erre köszönés helyett kérdés¬sel fordult a nyugdíjashoz:
  A tisztviselő: Maga nem tud románul? Nem tudja, hogy itt Románia van?
  Nyugdíjas: Nem, itt Erdély van.
  Tisztviselő: És Erdély nem tartozik Romániához?
  Nyugdíjas: Nem. Erdély Magyarországhoz tartozik (románul: Ardealul este in Ungaria). Így érzem én, és azt hiszem, hogy így is kell, hogy legyen.
  A tudósítás szerint a tisztviselő azonnal jelentést tett az ügyészségnél, amely az eljárást megindította. Az iratcsomó már Popescu rendőrkomiszárnál van, aki Barcsay kihallgatását rendelte el a harói csendőrőrs által. Mindenesetre rejtélyes eset a nyugdíjasról, aki pénzért megy rendes szokás szerint a pénzügyigazgatósághoz (és ugyancsak rendes szokás szerint hiába) s minden apropó nélkül azt kezdi fejtegetni, hogy Erdély Magyarországhoz tartozik. Kíváncsiak vagyunk rá, hogy adja elő az esetet a vádlott?

  1933. november 22. Déván magyar kultúrbizottságot alakítottak. (Déva, november 21.).
  Déván a Magyar Párt dévai tagozatának intézőbizottsága kimondta a dévai magyar kultúrbizottság megalakítását és kiküldötteit a bizottságba meg is választotta. A dévai magyar kultúrbizottságot a dévai római katolikus, a református egyházak s a Magyar Párt alakították s hatálya kiterjed a fenti szervek összes alakulataira s a dévai Magyar Dalárdára s célja a fenti jogi személyek és alakulatok közötti kapcsolat létesítése és fenntartása által a kifejezetten magyar kultúr- és társadalmi tevékenység eredményességének előmozdítása s a magyar társadalom megerősítése. Mivel Déván van már színügyi bizottság, a magyar színészet ügyébe egyelőre nem folyik be. A cél elérése érdekében az összes dévai kultúraalakulatok a rendezvényeket a bizottsághoz bejelentik.
  Az egyházak s a párt két-két tagot küldenek ki s a bizottság elnöke a dévai tagozat mindenkori elnöke. A bizottság alapszabályait a dévai református és katolikus egyházak már jóváhagyták: s most a magyarpárti jóváhagyás után működése kezdetét veheti. A bizottságnak, amelynek időtartama egyelőre három év, a következő tisztikart választotta: Elnök: Dr. Schuller Frigyes, a dévai tagozat elnöke. Tagjai: Dr. Martonossy György, Bramberger Antal, dr. Kolosy Márton, P. Vargha Ireneusz, Péntek Elek és Nagy József.
  A bizottság működése elé az egész dévai magyarság nagy reménnyel tekint, mert működésétől azt várja, hogy a rendezvények körüli eddigi félreértések és súrlódási felületek megszűnnek.

  1934. január 6. HUNYADMEGYÉBEN IS ÉLETBE LÉPTETTÉK AZ ELŐZETES CENZÚRÁT. Déváról jelentik: Kedden este a dévai rendőr-kvesztúrára kérették az összes helyi lapok szerkesztőit és a nyomdatulajdonosokat és közölték velük, hogy királyi rendelettel és minisztertanácsi határozattal Hunyadmegyében is életbe léptették az előzetes sajtó-cenzúrát, és hogy a jövőben a lapokat, valamint az összes nyilvánosság elé kerülő nyomtatványokat megjelenés előtt mutassák cenzúrázás végett a prefektúrán működő cenzúrahivatalnak be.
Itt említjük meg, hogy Hunyadmegyében, ahol szintén őrizetbe vették az összes vasgárdista vezetőket, a legnagyobb rend uralkodik.

  1934. február 13. DÉVÁN MÉG MINDIG NAGYOBB A MAGYAR GYERMEKEK SZÜLETÉSI ARÁNY SZÁMA A ROMÁNOKÉNÁL. A dévai anyakönyvi hivatalban most készült el az 1933-as év részletes adatokat tartalmazó népesedési statisztikája.
  A tízezer lelket meghaladó városban, annak ellenére, hogy a tőle öt km-nyire fekvő Santohalm nevű román községet is hozzácsatolták s így ennek adatai is, együtt szerepelnek magának a városnak az adataival, a magyar gyermekek születési száma ma is meghaladja a románokét. Az 1933-ban előfordult 173 születésből ugyanis 74 r. kath. 11 ref. és 1 unit. vallású volt, összesen tehát 86 magyar. Román pedig csak 81; 72 görög keleti és 9 görög katolikus. A fennmaradt hat születésből öt izraelita és egy evangélikus. A halálesetek száma (a megyei kórházban elhunyt 64 nem dévai illetőségű halottal együtt) 211, a házasságkötéseké pedig 80 volt.

  1934-02-14/34. szám. Deva 1933-as népesedési statisztikája.
Déva. Saját tud. Az anyakönyvi hivatal statisztikája szerint a 173 újszülött közül 72 görögkeleti, 11 görög katolikus, római katolikus 74, református 11 és unitárius 1, 5 izraelita és 1 evangélikus.

  1934. február 28. Ötvenedik közgyűlését tartotta, meg a dévai Ipartestület. Dévai tudósítónk jelenti;
A dévai ipartestület február 25-én, vasárnap tartotta meg székházának tanácstermében ötvenedik, jubileumi közgyűlését ünnepélyes keretek között Perian Péter, Déva város polgármesterének a részvételével. Dr. Hosszú Eugen elnök elnöki megnyitójában megemlítette, hogy a dévai ipartestület ötven esztendős múltra tekinthet vissza s ez a múlt csak a testület s a dévai iparosság büszkesége, mivel e hosszú idő alatt a testület mindig megmutatta, hogy csak az iparosság előhaladásán munkálkodott. Az elnöki megnyitó után Ringler Jenő titkár tette meg jubileumi jelentését, amelyben megemlékezett a testület ötven éves történetéről. 1884-ben Déván 211 iparos és kereskedő volt. Ebben az évben jelent meg az 1884. évi XVII. t. c. amely az ipartestületek, megszervezését teszi lehetővé, mivel nem rendelte el kötelezőleg. 1886. július 20-án megalakítják a dévai ipartestületet. Az első szervező és elnök Porzsolt József csizmadiamester volt. Kívüle a testületet mindenkor nagy figyelemmel vezették a következő elnökök: Tájtsik Ferenc, Telegdy Ede, Szoboszlay Samu, dr. Cserey Zsigmond, Bencsik Zsigmond, Chinda Nicolae, Minorits Lukács és dr. Hossu Eugen, akit a tavaly választottak elnöknek, Minorits több mint hét évi kiváló működése után. A titkári jelentés elmondja még, hogy 20 iparigazolványt váltottak ki, viszont 22 iparos adta vissza az igazolványát, ami a mai rettenetes viszonyokat jellemzi.

  1934. március 10. Letartóztatták a simeriai református lelkészt egy Arany János verssor miatt. 
  A volt simeriai katolikus kántor Himnusz-peréről annak idején részletesen beszámolt az újság. Ez az eset nagyon sokáig nyugtalanította a simeriai magyar társadalmat. Mintha Simeriat a fátum üldözné, most hasonló eset történt.
  Vasárnap a simeriai reformátusok előadást tartottak s ezen az előadáson az egyik kisleány elszavalta Arany Jánosnak „A bajusz” című versét, amelynek egyik sorát, bár a rendezőség megváltoztatta, a kisleány valószínűleg lámpalázból az eredeti szöveggel szavalta el. Gazda Lajos lelkész, aki az előadást rendezte, s aki minden ténykedésével a simeriak javára munkálkodott s egyházközségét rövid idő alatt felvirágoztatta, s akit éppen emiatt Simerian mindenki tisztel és becsül, e szóbotlást megmagyarázandó, a függöny elé lépett és bocsánatot kért a publikumtól. Kezdetben úgy látszott, hogy ennyi elegendő is, hiszen csak annyi történt, hogy egy régi verset szavaltak el. Azonban mégsem maradt annyiban a dolog, mert kedden a simeriai csendőrség a dévai ügyészség rendeletére Gazda Lajos simeriai lelkészt letartóztatta. Ezek a tények.
  Az eljárást valószínűleg folyamatba tették. Hogy a botlás miképpen történt és ki lehet egyáltalában a hibás, az csak a továbbiak során tisztázódhatik. Az érdekeltek mindenesetre megtettek mindent, hogy a simeriai lelkészt minél előbb kiszabadítsák kellemetlen helyzetéből.

  1934. április 18. Tizenkilenc magyar munkást váratlanul elbocsátottak a piskii vasúti műhelyből. Az elbocsátott munkások, akik mind véglegesítve voltak, peres úton keresnek jogorvoslást.
  Bár a napilapok arról számoltak be, hogy a CFR vezérigazgatósága egy rendelettel az elbocsátott vasúti munkások felmondását f. évi május 15-ig kitolta, a Déva melletti vasúti gócpontban, Piskin, ahol máig meglehetősen szép számban dolgoztak a vasúti műhelyekben magyar munkások is, szombaton 19 véglegesített magyar nemzetiségű vasutas kapta meg elbocsátó levelét.
  Az elbocsátás ténye piskii magyar vasutas körökben nagy riadalmat keltett. Igazolva látják ez által azokat a mende-mondákat, melyek szerint mindazok a vasutas alkalmazottak, akik a piskii római katolikus „Kolping” legény-egyesületnek, vagy pedig a református bibliakörnek tagjai, vagy elveszítik állásukat, vagy behelyezik őket az ókirályság területére. Ez a hír az óta tartja magát Piskin, amióta a község református lelkészét a húsvéti ünnepek alatt megtartott műkedvelő előadáson elszavalt Arany-költemény egyetlen kifejezése miatt a csendőrség letartóztatta, majd a dévai ügyészségre kísérte, ahol természetesen nemcsak szabadlábra helyezték a meghurcolt lelkészt, de megsemmisítettek minden eljárást ellene, miután az inkriminált kifejezés az ügyészség véleménye szerint nem szolgálhatta bűnügyi eljárás alapját.
  Ezzel egyidőben amint azt annakidején az Ellenzék is megírta, a róm. kath. „Kolping“ legényegyletet is bezáratta a helybeli csendőrség s csak jó kétheti zárva tartás után, nyitotta ismét ki, de csak akkor, amikor Hu¬nyadmegye prefektusa, dr. Miосu Romulus vette, a kezébe az ügy kivizsgálását s állapította meg, hogy az egyesület bezáratása teljesen jogtalan. E hírrel kapcsolatban a jól informáltak azt is rebesgették, hogy a csendőrség egy román intellektüelekből álló társaság feljelentésére járt ilyen szigorúan el úgy a református lelkésszel, mint a katolikus egyesülettel szemben s hogy ugyancsak ez a társaság jelentette volna azt is ki miután látta, hogy koholt vádjaival a két egyházi alakulatnak nem tud ártani, hogy azok tagjainak elbocsáttatását, illetve áthelyeztetését fogja majd a vasútnál keresztül vinni.
  Ilyen előzmények után, érthető a riadalom a piskii magyar vasutasság köreiben, ahol most kíváncsian várják, hogy milyen eredménnyel fog járná az akció, melyet a már elbocsátott 19 vasúti műhelmunkás indított.
  Ezek ugyanis az elbocsátás tudomásulvétele után, rögtön jelentették az esetet a dévai munkakamarának, majd elhatározták, hogy a kolozsvári táblához fognak fordulni s ott kérnek jogorvoslatot, mivel mindannyian véglegesített alkalmazottai a vasútnak, akik hosszú éveken keresztül fizették nyugdíjjárulékukat és így őket törvényes jogaiktól csakis szabályszerű fegyelmi eljárás lefolytatása után lehet megfosztani.

  1934-07-06/135. szám.
  A prefektus ki akarja világíttatni a dévai várromot. Déva. Saját tud.
  A megyei prefektura felszólította a városi tanácsot, hogy hetenként kétszer a várromot világíttassa meg. A prefektura szerint ez a kivilágítás alkalmas az idegenforgalom emelésére. A várrom tényleg a legfestőibb a maga nemében az ország területén. De ezért a drága világításért aligha fognak Dévára özönleni Amerikából. Körülbelül így gondolkozhatott az ideiglenes bizottság is, mert azzal tért ki a felszólítás elől, hogy nincs fedezete a költséges ötlethez a költségvetésben, de jövőre megvalósítja.

  1934. szeptember 28. Egyensapka. Déván történt.
  Nagy szepegve baktat az utcán egy pirosbóbitás, tizenkét éves kisleány. Szipog és törli a könnyeit. Megkérdem tőle, miért sír? Azt hittem ugyanis, hogy valami pénzt veszített el, vagy valami más, ehhez hasonló bánata van. A felelet azonban meglep:
— Hogyne sírnék, a tanító néni azt mondta, nem jó az új egyensapkám, pedig ugye, bácsi — és kacéran villan a szeme — milyen szép?
— Persze, hogy szép, mondom teljes őszinteséggel. De miért is nem jó?
— A tanító néni megkérdezte, hogy kitől vettem, s amikor megneveztem a boltot, dühösen kifakadt, hogy rossz a sapka.
— És kitől vetted?
— Innen, — mutatott rá a leányka egy kalaposüzlet cégtáblájára.
Elolvasom a cégtáblát, magyar név van rajta. „ahá — gondolom, — helyben vagyunk.“
— Nem baj, kislányom, mondd csak meg a tanító néninek, hogy a sapkát majd át fogod alakíttatni, de mást nem vehetsz, mert nincs rá pénzed.
— Nincs bizony, ezt is csak nehezen tudta anyuka előteremteni, pedig ennek 98 lej volt az ára, a „jót” pedig 120 lejért adják. Pedig az nem is ilyen szép.
Még megkérdem, hogy hol árulják a „jó“ egyensapkát és elvisz a szomszéd utcába, ahol megmutatja azt a cégtáblát, amelyen romános hangzású név díszeleg.
Szóval m ár azt is megnézik, hogy román, vagy magyar kalapüzletből vásárolnak a kisleányok. És fogékony lelkükbe beleplántálják, hogy különbséget kell tenni a román és magyar kereskedők között. Vajon jól van ez így?
(K. K.)

  1934. október 7. Mikor a sátoros ünnepen meggyúl a sátor.
  Dévai tudósítónk jelenti: Szendrovits dévai kereskedő a zsidó sátoros ünnep alkalmával, a vallás előírása szerint az egyik fáskamarának a fedelét levétette, náddal ünnepi sátrat készített magának s ott töltötte az ünnepeket. Az esti órákban a sátrat elhagyta s a sátorban levő gyertya meggyújtotta a nádfedelet. Szerencsére a szomszédok észrevették a veszedelmet és szomszédainak, Rápolthy Sándornak és Alberti Dezsőnek sikerült a nagyobb tüzet megakadályozni, azáltal, hogy az égő zsarátnokká vált nádtetőt egy darabban levették.

  1934. október 7. Vajdahunyad városházat épít.
  Legutóbbi ülésén elhatározta Vajdahunyad városi tanácsa, hogy új városházat építtet. A tanács határozatát a jelenlegi városháza épületének állapota tette szükségessé, ugyanis a jelenlegi épület úgyszólván összedűlő félben van. Az új városházát a jelenlegi helyén fogják építeni négyszög alakban, minden oldalról utcát hagyva 3-6 millió lej költséggel. A hatalmas épületben több más hivatalnak is helyet adnak. Ezeknek a házbéréből aztán a város rendre kikeresi az építkezési költségeket is.

  1934. október 18. Csak kisebbségi tisztviselőket bocsátott el a tisztviselői kinevezések revíziója folytán Déva városa. 
  Dévára a napokban érkezett meg a belügyminisztériumtól a tisztviselői kinevezések revíziójának eredménye, amely megállapítja, hogy hat tisztviselő kinevezése szabálytalan, mégis csak kettőt bocsát el november elsejei hatállyal állásából. Ez a kettő kisebbségi.
  A többi négy törvénytelenül kinevezett tisztviselőt szolgálati érdekből tartották vissza, de hogy ez a szolgálati érdek miben merül ki, azt nem tárja fel a belügyminiszteri határozat, mint ahogy nem indokolja meg azt sem, hogy a két elbocsátott kisebbségi tisztviselőre, akik közül az egyiknek tíz-, a másiknak pedig hétévi szolgálati ideje van, miért nincs a szolgálati érdekében szükség. Egyébként a két elbocsátott városi tisztviselő az elbocsátás miatt fellebbezéssel élt.

  1935. február 17. A hideg miatt beszüntették a dévai járásbíróság tárgyalásait. A dévai járásbíróság bírói kara tegnap letette a pennát és kiment az utcára sétálni. Az ugyanis a helyzet, hogy a bíróság irodahelyiségeinek és tárgyaló termeinek fűtésére, egy télre a minisztérium 40 méter fát utalt ki. Az erős tél folyamán a fa rohamosan fogyott, mire Georgescu vezető-járásbíró jelentést küldött a minisztériumba, hogy a meglévő fával nem fogják kihúzni ezt a nehéz telet és újabb tűzifa vásárlására megfelelő pénz kiutalását kérte.
  A minisztérium válasza rövid volt: Költségvetése fedezet hiányában nem utalhat ki semmiféle fűtési költséget.
  Tegnap reggel aztán beállott a katasztrófa. Elfogyott a fa. Erre aztán, a vezető járásbíró távirat útján jelentést tett az igazságügyi miniszternek, hogy kénytelenek felfüggeszteni a tárgyalásokat, mert a hideg szobákban sem ők, sem a felek, sem pedig az ügyvédek nem hajlandók tartózkodni.

  1935. március 2. A dévai adófrontról. Gazdag kisebbségiek, akik elvitetik az utolsó párnáikat is.
„Összetörlek téged is és összetöretem az üzletedet is” és más „apróságok” arról, hogy hogyan is folyik Déván az adóvégrehajtás. Déva, március 1.
Annak a pénzügyminiszteri rendeletnek folyományaképpen, mely az összes pénzügyigazgatóságoknak kötelességévé tette, hogy az adókintlévőségeknek legalább 60 százalékát hajtsák fel, Erdélyben sehol sem ritkák az olyan társzekerek, melyeken az adóhivatalok szállíttatják el a fizetni nem tudó polgárok ingóságait. A sajtó nap-nap után foglalkozik azoknak a törvénytelenségeknek a leírásával, melyet a megijesztett és gyors munkára serkentett adóbehajtók elkövetnek. Ilyen körülmények között nem kis feladat az adóbehajtások borzalmairól valami újat, vagy legalább is olyanszerűt megírni, ami Aradon, Szalontan, Nagyszebenben, Kolozsvárt, vagy Erdély valamelyik más városában elő ne fordult volna. Ha azonban az újságíró történetesen Déván él, akkor csak nyitott szemmel végig kell sétálni az utcákon és már is, lát és hall annyit az adóbehajtások körüli eseményekből, hogy nyugodtan vállalkozhatik az országos jellegű szenzáció újszerűségeinek megírására is. Íme ezekből egy kis csokorra való!
  Sírkövek a társzekéren. Déván az Aradi-út a külvárosban van. Ennek dacára most nagyon forgalmas. A verőfényes délelőttökön a belvárosi korzó rendes sétálói eljönnek az Aradi-útra — csodát látni. Itt van ugyanis a dévai hengermalom, melynek egyik raktárát jelenleg az állami adóhivatal bérli. Közel 10 nap óta e raktárhelyiség előtt reggel 9-től délután 6-ig, majd minden órában megáll egy-egy felpakolt tár- szekér. A fizetni nem tudó adóalanyok lefoglalt ingóságait hordják a raktárba. Van ezeken, a kocsikon minden: az elegáns bőrgarnitúrától kezdve a szegény ember lócájáig, rézkarcok, madárkalitkák, vásári olajnyomatok, tyúkketrecek, melyeket megszerezni valamikor — jaj! — milyen nehezen lehetett, de amelyet most mégis oly gyorsan ragadtak ki abból a környezetből, amit otthonoknak neveznek. Persze, a látottakon mindenki sopánkodik, az emberek összecsapják a kezüket és szidják az adóhivatalt.
A szekereket kísérő munkás és a raktárhelyiség Cerberusa, aki az utcán várja be az érkező munkásokat, mindezzel édeskeveset törődnek. Egykedvűen nyitja ki a raktárnok a raktárhelyiség ajtaját és ugyanezzel az egykedvűséggel, hordják be a munkások is a holmit a kocsikról. Ők nem vesznek tudomást (vagy legalábbis nem látszik meg rajtuk) azokról a környékről, melyek a sokszor nagyon szegényes lim-lomok elvitelekor fakadtak, az ő füleikbe nem jut el az a keserves sóhaj, amivel a szegény özvegyasszony elbúcsúzott párnáitól, ők már ott tartanak, hogy az egészből nem látnak mást, csak— munkaalkalmat. Azért őket is szidják, de a szidalmakra egyszerűen nem reagálnak. Csak az egyik nap történt olyan eset, hogy a robotba fogott munkás mégis visszafelelt. Új társzekér robogott be az Aradi-útra. Az egyik sírkőraktárban lefolytatott végrehajtás eredményeként, két sírkő is „díszítette” a kocsit — oh, bár állítanák fel maguknak minél előbb, — kiáltott oda a kocsikísérő munkásnak valamelyik szájtátó. A szegény munkás végignézett az őgyelgők tömegén és aztán csendesen csak ennyit mondott: - Nem nekünk dukál az.
   ADÓBEHAJTÁS A HALOTT SOHA NEM LÉTEZETT FÖLDJE UTÁN.
  A sírkövekről eszünkbe jutnak a halottak. A halottakról egy különös eset, melyet — mint klasszikus példát — név nélkül írunk meg. Egy valamikor dévai illetőségű úriasszony 1924 év júliusában Csíkszeredán elhunyt. Neve Déván már feledésbe is ment. Most azonban még is emlegetik ezzel az esettel kapcsolatban. A dévai adóhivatal az elhunyt soha nem létező földjére 1932—33—34 és 1935 évekre földadót vetett ki, amit a mostani adóbehajtások során fel is akartak hajtani. Annak rendje és módja szerint megjelentek az adóvégrehajtók, nem a temetőben, hanem egy olyan dévai lakosnál, aki nem volt örököse a megboldogultnak és „fizet, vagy nem fizet” jelszóval hozzáfogtak a lakásban levő bútorok lefoglalásához. A lakás jelenlegi tulajdonosának tiltakozó és felvilágosító szavaira adtak csak február hó 26-ig szóló haladékot azzal, hogy addig rendezze az ügyeit. Az illető el is járt az adóhivatalnál, ahol az ügyre vonatkozó írásait egyszerűen elvették s többszöri sürgető kéréseire sem adták vissza, ellenben a halott nem létező földjére kivetett adó felhajtása céljából február 26-án újból pontosan megjelentek az adóhivatal emberei annál, akinél első alkalommal is foglalni akartak.
  AZ ASZTALOD NEM ÉR ÖTSZÁZ LEJT.
  Felea Teofil szegény foltozó varga. A Patak-utcában lakik egyetlen szobából álló lakásban. Őt is „megtisztelték” látogatásukkal az adóvégrehajtók. A fizetni nem tudó suszter egyetlen tűzhelyét vitték el a lakásból.— Vigyék el az asztalt, a székeket, de ne a kályhámat. Ne akarják, hogy megfagyjak, könyörgött a szerencsétlen.— Az asztalod nem ér ötszáz lejt, — volt a rideg válasz és télvíz idején kályha nélkül maradt Felea Teofil.
  HA NEM MONDTÁL IGAZAT.
  Sch. Róza csemegekereskedő Déván. Központi fekvésű üzlete van, amit a fiatal tulajdonosnő nagy szorgalommal vezet. Reggeltől estig dolgozik, hogy megszerezze az üzletbért, adót és a mindennapi kenyeret. Az adóját annak idején a patenta fixa alapján vetették ki. Ezt Sch. Róza megfellebbezte, aminek következtében törölték az adójának azt a részét, ami az adókönyvecskéjében az első kivetés szerint hátralékként szerepelt. Amikor az adóvégrehajtók az ő üzletében is megjelentek, boldog megelégedéssel közölte velük a fenti tényállást.— Ez biztos? — kérdezte a kitűnő modorú adóvégrehajtó.— persze, — hangzott a felelet.— Na jó, én most elmegyek és meggyőződöm róla, hogy igazat mondtál-e, de ha nem, akkor visszajövök az embereimmel és összetörlek téged is és az üzletedet is. Az épületes kijelentés után kirobogott az üzletből az államhatalom képviselője. Milyen kommentárt fűzzünk ehhez a jelenethez? Azt, hogy Sch. Róza nő, az adóvégrehajtó pedig férfi? Vagy hogy Sch. Róza Déván bejegyzett kereskedő? Hogy ő is egyike azoknak, akik hozzájárulnak az állam háztartásához, s így része van abban, hogy az adóvégrehajtó úr az államtól fizetést húz?
                                                                                                                    *
   Hogy a csokor teljes legyen, e négy virágszál mellé kössünk egy kis „zöldet” is. Természetesen olyan „zöldet“, amilyent a dévai adóhivatal tett az adó- végrehajtások során. A fiskus emberei négy esetben kíséreltek meg olyanoknál is foglalást, akiknek adójuk folyó évi február 28-ig teljesen rendezve van. Három helyen, amikor megmutatták az adóbefizetést, igazoló nyugtákat, azt mondották, hogy tévedés történt. A negyedik helyen azonban vitába bocsátkoztak, s azt állították, hogy egy bizonyos összeg még fennáll, mert az ő kimutatásukban is szerepel. A vita során az után kiderült, hogy a kimutatásukban szereplő összeg az a bizonyos 5 százalék, amit az adóból a pénzügyminiszter rendeletére írnak jóvá az évnegyed első 15 napjában fizetőknek. Ez a jóváírás az adózó fél könyvecskéjében pontosan keresztül is volt vezetve, de azt, hogy keresztülvezették volna az adófőkönyvben is, a tisztviselőknél levő kimutatás alapján, kénytelenek vagyunk kétségbe vonni. Úgy látszik, az adóhivatalnak a pontos könyvelés nem fontos. Csak az adóbehajtás. Az, hogy a polgár fizessen. Esetleg kétszer is és azt is, amit már elengedtek neki. Mi lesz velünk, Vajda szerint gazdag és szerencsés kisebbségekkel? Cudarság, hogy olyan jól megy nekünk és lustaságból, vagy irredentizmusból elvitetjük az utolsó párnánkat is. Szörényi Béla

  1935. március 24. Filharmonikus társaság alakult Déván.
Dr. Hossu Eugen városi tiszti-főorvos, dr. Meskó A. ny. főorvos, Maziliu N. zenekari kapitány, Dragu Vasile törvényszéki tanácselnök kezdeményezése folytán a dévai zeneértő férfiak és nők, szám szerint mintegy 60-an megalakították a napokban a filharmonikus társaságot. Az újjonnan alakult filharmonikus zenekar vezetőségébe a következőket választották meg: Elnök: Dragu Vasile törv. bíró, alelnök: dr. Meskó Aladár főorvos, titkárok: Sebesan Gheorghe ügyvéd és Hollós Antal kereskedő, karmester: Maziliu zenekari százados, koncert-karmester: Machold N. bankigazgató, gazda: Fitz Ferenc nyug. ig.-tanító, ellenőrök: dr. Olariu Enea törv. bíró és Ercse Miklós ref. s. lelkész, irattáros: Schulleri Vilmos kereskedő. A mintegy 60 tagot számláló filharmonikus társaság élére az említett vezetőségen kívül egy hattagú választmány került a következő zenészekből: dr. Eugen Hossu-Longin városi tiszti-főorvos, Kálmán János városi mérnök, ifj. Szőcs Gyula kereskedő, Klink Sándor zenetanár és dr. Tarján Kristóf középiskolai tanár.

  1935. április 13. Erdősítés és parkosítás Déván. Tudósítónk jelenti: Déva városa ismét erdősíteni kívánja a már letarolt erdőterületet. Az állami erdőhivataltól ötvenezer bükkfacsemetét rendelt, melyek már meg is érkeztek. Ebben az évben a dévai piac parkosítása is megvalósul. A város az ez évi költségvetésbe 748. 000 lejt vett fel erre a célra.

   1935. április 14. Máglyán égette el magát egy déva-i úriasszony.
  Tegnap, pénteken délben a dévai helyőrség gyakorlatozó katonái a Maros partján és a vasúti töltés között a város határában egy máglyán megszenesedett női holttestre bukkantak.
  Jelentették az esetet a rendőrségen, ugyanakkor pedig jelentkezett özv. Oppinger Domo¬kosné, dévai özvegyasszony, aki elmondta, hogy Oppinger Ágnes nevű 30 éves leánya, aki elvált felesége volt Baternay Siria-i szolgabírónak, csütörtökön eltűnt lakásáról és azóta nyoma veszett. Előadta özv. Oppingerné, hogy leánya csütörtökön délben munkásokkal ment ki a város határában levő szántóföldre, hogy ott a tavaszi mezei munkát ellenőrizze. Előadta még, hogy leányát az utóbbi időben komolyan féltette az öngyilkosságtól. Az elvált asszony ugyanis jegyben járt egy granicsár tiszttel, akit több héttel ezelőtt Oradeára helyeztek át. A kapitány öngyilkosságot követett el s miután semmi hír sem érkezett róla, leánya lelkiállapota elborult és állandóan öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott.
   Rendőri bizottság szállott ki az özveggyel a helyszínre, ahol borzalmas látvány fogadta őket. A szántóföldön még parázsló máglyán megtalálták Batrenayné borzalmasan összeégett holttestét. Alsó és felső végtagjai épek voltak, a törzs azonban megszenesedett roncs volt.
  A vizsgálat rendjén kiderült, hogy az öngyilkos úriasszony csütörtökön délután kötényébe csavarva egy liter petróleumot vitt ki a mezőre. Biztatgatta a munkásokat, hogy minél több gallyat gyűjtsenek össze. Mikor aztán a munkások eltávoztak, a Maros partjáról maga is sok korhadt fát és gallyat gyűjtött össze, előbb a máglyát öntötte le petróleummal, azután önmagát, majd lefeküdt a máglyáira és meggyújtotta petróleumos ruháját. A szerencsétlen úriasszony még megmaradt testrészeit lepedőbe csavarva hazaszállították. A borzalmas öngyilkosság óriási részvétét keltett.

  1935. április 19. Menesztik a kisebbségi igazságügyi tisztviselőket.
  Déva, április 18. Kedden, április 16-án kézbesítették ki tizenkét dévai, illetve hunyadmegyei igazságügyi hivatalnoknak az április elsejére szóló miniszteri elbocsátó levelet. A dévai törvényszék sietett kikézbesíteni a miniszteri átiratokat, ahogy megkapta. A hiba a minisztériumban volt, amely úgy vélte, hogy az áprilisi elsejére szóló elbocsátást ráérnek megtudni a szerencsétlenek április közepén is, miután fél¬
hónapig ingyen dolgoztak.
  Hiszen természetes, hogy ezeknek az április elsejével elbocsátott embereknek a fizetését már nem vették fel az áprilisi kiadási tételek közé. Az elbukottak névsora különben: Barra Sándor, Buda Ilona, Fekete Elek, Fekete Domokos, Kiss Jozefin, Mailand Anna, Magyar Árpád, Orosz Béla. Szűcs András Újvári Géza, Unger Sándor, Tass Dénes.
  Részben a dévai törvényszék, részben a megyei járásbíróságok tisztviselői: Közülük három: Unger Sándor, Újvári Géza és Barra Sándor annakidején sikeresen lette le a tartalékos tiszti vizsgát. Vajon hogy sikerülhetett ez nekik ilyen „fogyatékos” nyelvtudással? Az ideérkezett információk szerint különben Déván és Hunyadmegyében nagyobb volt a buktatási arányszám, mint más helyeken.

  Boszorkányűzés egy Déva melletti faluban. Halottakat ástak ki sírjukból és összetörték csontjaikat, hogy beteg marháikból a „sátánt” kiűzzék.
Cozia községben, amely Dévától mintegy öt kilométerre fekszik a hegyek között, minden tavasszal egy-két szarvasmarha szokott elpusztulni ismeretlen betegségben. Az idén azonban, ezelőtt két nappal, hat tehén döglött meg. A faluban élő javasasszonyok véleménye szerint az állatokat a rossz szellem, a sátán öli meg. A sátán pedig, az ő felfogásuk szerint, a friss emberi hullákban lakozik. Ezért néhány károsult tanácskozásra ült össze, melynek eredményeképpen ásókkal, kapákkal kimentek a község temetőjébe és két friss emberi hullát kiástak, a náluk lévő kapákkal és ásókkal mellkasait és fejüket összetörték, majd fordítva és arccal lefelé helyezték el újból a sírba. Ezután, mint akik jól végezték dolgukat, csendesen, mintha mi sem történt volna, hazamentek.
A szarvasmarhák elpusztulásával s a hullagyalázással kapcsolatban felkerestük dr.
Gratian Hadan megyei főállatorvost, aki a következőket mondotta:
— Cozia község szarvasmarhái már több mint 20 éve lépfene fertőzésben szenvednek. De a babonás és az orvosi tudományban kevéssé hivő falusiak ahelyett, hogy marháik megbetegedését bejelentenék, azoknak fülét, farkát stb. megvagdosva, vért eresztenek a beteg állatokból. Ezzel természetesen nem gyógyítják meg beteg állataikat, hanem a vérrel kifolyó millió és millió baktériummal újabb és egészséges állatokat fertőznek meg.
Dr. Hadan végül a lépfene fertőzésével és a hullagyalázással kapcsolatban nem is annyira a tanulatlan falusiakat, mint a községi elöljáróságot és ezzel egyidejűleg a község erkölcsi nevelőjét, a lelkészt hibáztatja. A hullagyalázás miatt a bűnösök megrendszabályozására erélyes, szigorú vizsgálatot indítottak a hatóságok.

   Déva akciója a nyári fürdőkedvezményért. Déváról jelentik:
  A dévai kereskedők az egész városra, sőt a környékre is rendkívüli fontosságú mozgalmat indítottak. Déva tudvalevőleg pár évvel ezelőtt egyszer már volt fürdőhely, 50 százalékos vasúti kedvezménnyel. A dévai Sfatul Negustoresc vezetősége a napokban küldöttségileg jelenik meg dr. Mioc Romulus vármegyei prefektus előtt, és kérni fogja közbenjárását. A prefektus, különben előre is örömmel fogadta a tervet és természetesen minden lehetőt meg fog tenni, hogy a város és megye érdekében megindított akció Bukarestben kedvező elintézést nyerjen. Déva, szép fekvése mellett olcsó is lévén, a nyári vasúti kedvezmény engedélyezése esetén számottevő idegen.

  1935. június 17. Végre az első város, Déva, amely betiltotta a házalókereskedelmet. Új engedélyeket nem adnak ki, a régiket nem hosszabbítják meg.
  A napokban adta ki a dévai polgármesteri hivatal a 3015/1935. számú rendeletét, amely Déva területén betiltja a vándorkereskedelmet. A dévai kereskedők régi akciójának sikerét jelenti ez. A vándorkereskedelem ugyanis országszerte, de különösen az elszegényedett Hunyad-megyében elképzelhetetlen arányokat öltött. Nem zajlott még le kereskedőkongresszus anélkül, hogy ezt az égető kérdést szóvá ne tették volna a kereskedők. Eredmény nélkül. Azonos jelenség ez a „kontáriparral“. a kereskedelemnek is megvannak a maga „kontárjai“. Hunyadmegyét, Dévát is beleértve, elárasztották a „házalók“, akik zsebben, hónuk alatt, vagy kis bőröndökben, esetleg szekéren cipelik a boltjukat. Árulnak szövetet, cipőt, poharat s minden elképzelhetőt. A zsilvölgyi hegyeken a regátból jönnek a szekerek petróleummal és nyersolajjal és végigjárják a falvakat. Házról-házra járnak, ma itt, holnap ott — és nem fizetnek semmiféle adót és közterhet. Azt fizesse a bejegyzett kereskedő. Az elvadult viszonyokra jellemzésül Déván történt például, hogy egy üvegkereskedőnek szemére hányta a kocsmáros, miszerint 8—10 lejt kér bizonyos gyártmányú poharakért, amelyeket a házaló 4—5 lejért ad. Eljött a gyár utazója, akit a kereskedő oda vitt a vendéglőshöz és bebizonyította, hogy ő maga nagyban nem kapja 5 lejért a poharat a gyártól. Az utazó vizsgálatot kért a gyárban s kiderült, hogy milliókra rúg az onnan ellopott üvegáruk értéke. Házitolvajok garázdálkodtak, akik aztán dömpingáron, a házalók útján adatták el a portékát. Persze, ez kivételes eset, de még ez is előfordul a házalókereskedelem során. A gyárak nagyon rosszul teszik, hogy kiszolgálják a házalókat, — szögezik le a kereskedők. Ártanak saját maguknak is, mert állandó és megbízható vevőik nyakára zúdítják az illetéktelen konkurenciát. A házalókereskedelem az évek során ijesztő mértékben felduzzadt. Vannak egyes cikkek, amelyekből régebben a kereskedő biztosan elhelyezett adott mennyiséget falusi vevőinél. Most feléje se néz a falusi vevő. Helybe kapja a portékát a házalótól. A közönség pedig vesz, mert vagy olcsóbban kap, vagy azt hiszi, hogy olcsóbb. Minőségre és megbízhatóságra ma úgyse adnak sokat: fő az „alkalmi vétel“ illúziója. A dévai kereskedők már többször közbenjártak ez ügyben a dévai megyefőnöknél és polgármesternél. A hatóságok most teljes előzékenységet tanúsítottak, a város betiltotta Déván a vándorkereskedelmet, a megyei prefektus pedig megígérte, hogy új házalási engedélyeket nem ad ki s a már kiadottakat lejártuk után (ezek a házalói engedélyek egy évesek) nem hosszabbítják meg. A más vidékről idejövő házalók engedélyeit nem láttamozzák. Példaadó elintézés az ország más városai számára is. Mindenesetre a házalókereskedelem természeténél fogva, azt ténylegesen megakadályozni és kiirtani nagyon nehéz.
k. g.

  1935. július 4. Kicsaptak négy diákot, akik összerombolták tanárjuk autóját. Dévai tudósítónk jelenti: Különös eset tartja izgalomban napok óta   Déva lakosságát. A Decebal-líceum négy diákja összerombolta az intézet egyik tanárának autóját, felvágta késekkel a kocsi belső berendezését s a motort darabokra zúzta. A dévai rendőrség nyomozást indított az ügyben és állítólag kétségen kívül megállapította a négy diák bűnösségét. A líceum fegyelmi bizottsága vasárnap este úgy döntött, hogy a négy diákot kicsapják az intézetből.
A diákok megfellebbezték a súlyos határozatot és úgy hírlik, feljelentést tesznek a rendőrség ellen is, mely, amint a diákok állítják, igen brutá¬lisan, verésekkel csikarta ki a vallomást.

  1935. július 13. Hunyadmegyei hírek. Déváról jelenti tudósítónk:
  A városi tanács legutóbbi ülésén 6500 lejt szavaztak meg a Román-utca kövezetének megjavítására. Az állomás melletti s az eső által tönkretett járdát betonnal újra burkolják, aminek a költségeiből a város tízezer lejt visel, a még szükséges 25 ezer lejt a vasút adja. Ugyanakkor engedélyezték Zöldi István építésznek, hogy a kereskedelmi- és iparkamara melletti hatalmas telkén új utcát nyisson, a mely a Saguna-utca folytatása lesz, ugyanolyan szélességben. Végül Periam Petru polgármester bemutatta a felsőbb hatóságok által már jóváhagyott városi hirdetési tervezetet, amely szerint a város a következő illetékeket szedi a kiragasztott hirdetmények után: egy 95—63 cm. nagyság, 1—3 napra 150, 8 napig 250, 15 napig 300, 30 napig 500 lej. Kisebb hirdetményeknél arányosan kevesebbet.
                                                                ******************************************
  Szászvárosról jelentik: A helybeli református egyház ősrégi, 1300-ból származó templomának tatarozását és átépítését megkezdték, őszre befejezik. A régen tervezett javítás az egyházközség buzgó akciójának és a hívők áldozatkészségének köszön¬hető.
                                                                ******************************************
  Épül a dévai közigazgatási palota. Déváról jelentik: Csütörtökön Déván járt Constantinescu Mitica pénzügyi alminiszter, aki nagy ünnepségek között letette a kétemeletesnek tervezett közigazgatási palota alapkövét. Ebben az új palotában nyernek majd elhelyezést Déva összes közigazgatási intézményei.

  1935. július 13. MAJLÁTH PÜSPÖK PISKIN. Piskiről jelenti tudósítónk: Majláth Gusztáv Károly, erdélyi katolikus püspök szombaton este Piskire érkezett, ahol az Ocskay-uradalomban, Ocskay István nagy- birtokos látja vendégül. Vasárnap, augusztus negyedikén, reggel 8 órakor az Ocskay-parkban, a kíséretében jött két gyóntatópap segédletével tábori misét tart a piski és környékbeli hívek számára.

  1935. július 19. Öt elbocsátott dévai tisztviselő közül négyet visszahelyezett a timisoarai revíziós bizottság. A prefektus a központi revíziós bizottsághoz fellebbezett. (Timisoara, július 17.)
  Múlt év szeptemberében prefektusi rendeletre Déván öt városi tisztviselőt elbocsátottak, mert román nyelvvizsgájuk nem sikerült. A tisztviselők fellebbeztek a timisoarai revíziós bizottsághoz, amely új szóbeli vizsgát rendelt el. A bizottság kikérte az írásbeli dolgozatokat a vármegyétől, a prefektus azonban megtagadta a kérés teljesítését. A timisoarai revíziós bizottság erre ismét maga elé idézte a tisztviselőket és új írásbeli nyelvvizsgát rendelt el.
  Egyet közü1ük, azon a címen, hogy román, hadseregbeli tartalékos tiszt és a szóbeli vizsgán is megfelelt a követelményeknek, felmentettek a vizsga kötelezettsége alól. Egy tisztviselőnő igazolta román eredetét és így neki sem kellett írásbeli vizsgát tennie. Tehát csak három hivatalnok maradt vizsgaköteles.
  Az írásbeli dolgozat tárgya Déva városának leírása volt. A bizottság mindjárt a dolgozatok beadása után osztályozott és a szóbeli eredményeket is tekintetbe véve, két tisztviselővel szemben hatálytalanította a prefektus rendeletét, visszahelyezte őket állásukba. Egyet azonban elbocsátottak.
A prefektus meg fellebbezte a négy tisztviselőről hozott kedvező határozatot a központi revíziós bizottsághoz.

  1935. július 24. (kivonat). A dévai ipartestület ötvenéves jubileuma.
 A dévai ipartestület szép ünnepség keretében ünnepelte meg fennállásának ötvenéves jubileumát. A jubileumi ünnepségen dr. Moicu Romulus megyei prefektus, Popescu kerületi munkaügyi felügyelő és a hatóságok többi képviselőin kívül 250 testületi tag jelent meg…
…a dévai ipartestület régi zászlója 1855. évből való, a céhek korából. A régi zászló egyik oldalán Szent István képe van és a következő felírás: „Tímár és csizmadia céh“. A másik oldalon Szűz Mária képe és a következő felírás: „Die vereinigte Gewerbe 1885.” Az új zászló meggyvörös színű, egyik oldalán az ország címere, „Corporatiunea industrială”, felírással, a másik oldalon pedig „Dévai ipartestület“ felírás magyarul és németül.
A jubileumi ünnepség és az új zászló felszentelése lélekemelő ünnepélye volt a dévai iparosságnak.

  1935. augusztus 10. A padláson át hatoltak be a végrehajtók a gazda kamrájába. Déváról jelentik: Petrescu Joan bejani lakosnál foglalni akartak a végrehajtók. Az volt a szándékuk, hogy az éléskamrában lévő élelmiszert lefoglalják. Mivel a kamara ajtaja búzakeresztekkel volt eltorlaszolva, a végrehajtók felmentek a padlásra, onnan hatoltak be a kamrába, amelynek aztán felfeszítették belülről az ajtaját s így foganatosították a végrehajtást. Petrescu Joan feljelentést tett a dévai ügyészségen a végrehajtók ellen magánlaksértés címén. Azt mondja a beadványában, hogy a végrehajtók úgy hatoltak be a lakásba, mint ahogyan a betörők szoktak.

  1935. augusztus 18. Alapkő-letéteti ünnepség. Dévai tudósítónk jelenti: A Calan mellett fekvő Streisangheorge község katolikus lakossága templomot épít, melynek alapkőletétele most történt meg ünnepélyes keretek között.
  A falunak mintegy három száz katolikus lakosa van, akik közadakozásból ingyen fuvarral saját maguk építik fel templomukat. A templom építéséért főként dr. László Ferenc calani plébánost illeti dicséret. Gróf Majláth Gusztáv Károly püspök, hogy segítségére legyen a kis egyházközségnek, saját költségén csináltatja meg a templom fedelét. Dr. László Ferenc papilak és katolikus-otthon építését is tervbe vette.
A munkálatok már meg is kezdődtek.

  1935. augusztus 25. Tíz mentőállomást építenek Hunedoara megyében. Dévai tudósítónk jelenti: A megye területén Demsus, Rau-Alb, Sarmizeghetuza, Hateg, Hondol, Ilia, Dobra, Balsa, Geoagiu és Romos helységekben mentőállomásokat állítanak fel s legtöbb helyen már meg is kezdődtek az építkezési munkálatokat. A mentőállomásokat úgy építik, hogy később orvosi lakással is ki lehessen bővíteni őket. Mindegyik épület két helységből áll. Egy rendelőből és egy járványos betegeknek fenntartott helyiségből, melyben több ágy lesz elhelyezve. Az állam minden egyes mentőállomás felépítésére ötvenezer lejt ad, míg a község a faanyagon kívül, amelyet az erdészeti hivatal szolgáltat, köteles a többi építkezési anyagokról gondoskodni

  1935. augusztus 31. Az elkeseredett adóhátralékosok még a csendőrrel is szembeszálltak. Déváról jelentik: Az iliai járásban lévő Carmazinesd községben Lupas Victoria asszonynál csendőr kíséretében megjelentek a végrehajtók, hogy elvegyék adóhátralék fejében az asszony bútorait. Kikapta az ajtóból a kilincset s mellbe¬ vágta vele a csendőrt. Az esetről jegyzőkönyvet vettek fel s hatóság elleni erőszak címén eljárást indítottak az asszony ellen.
  Ugyancsak a dévamegyei Almaseli községben végrehajtók jelentek meg Borza Stefánnak, aki tiltakozott bútorai elszállítása ellen. Mikor kérlelése nem használt, felkapott egy fejszét, de ugyanúgy vissza is tette, anélkül, hogy megsebezte volna a csendőröket és végrehaj¬tókat. Ellene is eljárás indult.

  1935. szeptember 16. DÉVAI HÍREK.
  Déváról jelentik: Az itteni pénzügyigazgatósághoz érkezett rendelet szerint a kisebbségi pénzügyi tisztviselők nyelvvizsgáját elhalasztották október 26 és 27-ikére. A korábbi rendelet szerint ugyanis szeptember 14-15-én kellett volna vizsgázniuk Temesváron.
                               ***************************
  Korábban jelentettük, hogy a dévai városházán az országos gyümölcshét keretében e hó 14-től 21-ig gyümölcskiállítást tartanak. Újabban a kiállítást elhalasztották szeptember 22 és 30-ika közötti időre.

  1935. október 16. A kötelességteljesítés áldozata. A hónapok óta tartó hastífuszjárvány Déván újabb áldozatot követelt. A dévai tífuszbetegek kórházban teljesített szolgálatot M. Amusia ferencrendi nővér, születési nevén Leonbuchner Erzsébet, aki kötelességének teljesítése közben szintén megkapta a veszélyes kórt s hosszas szenvedés után meghalt. M. Amusia nővér 27 éves volt s négy éve teljesített könyörületes szolgálatot. Temetése nagy részvét mellett folyó hó 11-én ment végbe Déván.

  1935. október 21. Déván új pályaépítéssel élesztik fel a sportéletet.
Déva, október 20. A napokban, Cancicov földművelésügyi alminiszter látogatásakor, többek között a dévai Corvin sportegyesület küldöttsége is jelentkezett. a miniszternél. Elmondották, hogy amikor a legeldugottabb falvakban is jól felszerelt sporttelepek vannak, az ország második legnagyobb megyéjének székhelyén nincsen sportpálya. Déva színeit képviseli a Corvin sport- egyesület, a granicsárezred telkén szokott mérkőzéseket rendezni, amelynek azonban semmilyen kerítése nincs. Belépti díjat tehát csak az fizet, aki hamarjában nagylelkűségi rohamot kapott. Aki nem akar, az a pálya közelébe férkőzik valamelyik oldalról, vagy a hegyolda1ról, esetleg a közeli házak ablakából nézi végig a meccset. Így azután, mint a klub vezetősége kimutatta, 400 főnyi nézőközönség mellett a bevétel ezer lej, az egyesület állandó veszteséggel dolgozik, — tavaly kerek 40 ezer lej volt a deficit — a játékosok pedig, a mai teljes és mindenütt elterjedt professzionizmus ko¬rában, a legtisztább amatőralapon játszanak. Elvégre a „bevételből” 5 lejes prémiumokra se telik. Nem csoda azután, ha Déván a labdarúgás, a többi sportágakkal egyetemben, alig tengődik. Az agrárreform során a törvény szerint mindenütt sajátítottak ki telkeket sportcélokra. Más hunyadmegyei községek — olyan kis helyek is, mint például Pusztakalán — már évtizeddel ezelőtt felszerelte a megfelelő sporttelepet, nem is beszélve a Jiul impozáns petrozsényi pályájáról és más zsilvölgyi pályákról. Az 1933-as testnevelési törvény ismét kimondta, hogy minden város köteles öt hold területet ingyen testnevelési célokra adni. A Corvin jelenlegi vezetősége, véget akart vetni a dévai sport tespedésének és a földművelésügyi miniszterhez alaposan megindokolt kérvényt nyújtott át. Vázolták a helyzetet és kérték, hogy miután a város jelenleg alkalmas területtel nem rendelkezik, az állam engedje át a Cserna-parton fekvő, volt Steiner-féle telket a városnak, amely azután azt a Corvin rendelkezésére bocsátja.
Ezen a területen modern, körülkerített labdarugó pályát építenek, azon felül teniszpályákat, atlétikai pályát is. Télen korcsolyapályává alakítanák át a sporttelepet. A miniszter a legnagyobb megértést mutatta a kérés iránt és megjegyezte, hogy elismeri a sport testedzési és erkölcsi nevelő hatását.
  Megígérte a kérés kedvező elintézését, a kérvényt nyomban dr. Mioc Romulusz megyefőnök továbbította, akinek részéről a legteljesebb támogatást remélhetik a dévai sportolók. A prefektus ugyanis az új pálya felépítésére máris kiutalt két vagon építőfát, 400 darab tölgyfa¬oszlopot és pénzadományt.
  Ilyenformán a dévai sportközönség remélheti, hogy a megyeszékhely eddigi, különlegesen nagy elmaradottsága s sport terén csakhamar megszűnik.
  A dévai sportpálya építésének valószínűleg már most ősszel neki kezdenek. Ez a hiány volt az eddigi tengődés kútforrása. Remélhető hogy Déva és Hunyadmegye sportélete az új pálya építésével hatalmas lendületet kap.

  1935. október 25. Meghalt özvegy Issekutz Gergelyné. Dévai tudósítónk jelenti: A régi Déva történetében nagy szerepet játszó Issekutz-család egyik tagja, özvegy Issekutz Gergelyné, szül. Bogdánffy Vilma életének hetvenkilencedik évében, hosszas szenvedés után elhunyt. Az elhunytban dr. Issekutz Gergely dévai ügyvéd, a Magyar Párt intézőbizottság tagja, a Magyar Dalárda volt elnöke édesanyját gyászolja. A temetésen, mely általános részvét mellett ment végbe, a Magyar Párt intézőbizottsága testületileg jelent meg

  1935. december 26. Kezdeményez a dévai Magyar Párt.
  Több nyelven kiadott tanulmányok állapítsák meg az igazságot. Elég volt a rágalmakból, most már jöjjenek a bizonyítékok, hogy milyen volt a nemzetiségek sorsa egykor és milyen a kisebbségeké most.
  Déva, december 25. Az Országos Magyar Párt Hunyadmegye tagozatának legutóbbi intézőbizottsági ülésén nagy horderejű indítvány hangzott el azirányban, hogy hathatós eszközzel fékezzék meg a már elviselhetetlen rágalom- és uszítás hadjáratot a magyarság ellen. A gyűlésen, amely a párt klubhelyiségében dr. Meskó Miklós megyei tagozati elnök elnökletével folyt le, s amelyen megjelentek a vidéki intézőbizottsági tagok is, először a hunyadmegyei magyarság helyzetét ismertették. Ezután dr. Apáthy Árpád, a tagozat alelnöke terjesztette elő javaslatát az erdélyi magyar hitelszervek megmentése érdekében. Eszerint a tagozat kérje az országos pártközpont közbenjárását, hogy a magyar pénzintézeteknek a törvényhozás és egyben a gyakorlati követelmények által diktált koncentrációja megtörténjék. Csakis így maradhatnak fenn a magyar pénzintézetek. A gyűlés egyhangúan magáévá tette az indítványt és felirt a központhoz, hogy szakemberek bevonásával sürgősen tárgyalják le a kérdést és a helyi intézkedések megtétele végett, közöljék az eredményt a párttagozatokkal. Következett Lázár László, a párt nagy tekintélyű örökös elnökének indítványa, amely hathatós fellépést ajánl azzal a rágalomhadjárattal szemben, amelyet a bukaresti sajtó egyrésze űz, s amely maholnap már a miniszteri székekig ér. Olyan erővel űzik, hogy még Titulescu sem tudta kivonni magát annak hatása alól. A javaslat szerint a pártközpont küldjön ki bizottságot Jakabffy Elemér bánsági tagozati elnök vezetésével s ez a bizottság a legnagyobb alapossággal, és tárgyilagossággal készítsen rövid, de pontos és alapos kimutatást, válasz gyanánt a rágalmakra és támadásokra. A javaslat 14 pontiján kívánja összehasonlítani a régi magyar és a mai román rezsim magatartását a kisebbségekkel szemben. Néhány pont például:
- Mennyi szabadság jogot és államsegélyt élvezett a román egyház a magyar uralom alatt s mennyit élveznek ma a kisebbségi egyházak.
- Mennyi államsegélyt kapnak a román uralom alatt a magyar felekezeti iskolák, és mennyit kaptak annakidején a román felekezeti iskolák.
- Hány magyar nevű román gyermeket írattak erőszakosan magyar állami iskolába akkor és hány magyar nevű magyar gyermeket kényszerítették román állami iskolába az utóbbi években.
- Hány román felekezeti tanítót és tanárt vizsgáztattak magyar uralom alatt magyar nyelvből és tiltottak el a tanítástól azért, mert nem tudott magyarul s ezzel szemben, hány román nyelvből sikeresen vizsgázott magyar felekezeti tanítót és tanárt fosztottak meg állásától most azért, mert állítólag nem tudnak románul.
- Hány tantárgyat kellett román felekezeti iskolákban és heti hány tantárgyat kell ma a magyar felekezeti iskolákban románul előadni és hány órá¬ban.
- Hány román felekezeti iskolát vet¬tek el akkor és tettek magyar állami iskolává s viszont, hány magyar iskolát vesznek el most.
- A román községek hány magyar iskolát keltett építsenek akkor, és mennyi román iskolát kell elő- állítaniuk a magyar községeknek most.
- Vagy például: hány román bíró volt állásban akkor és milyen rangban és hány magyar bíró van most a bíróságoknál s milyen rangban. Ugyanezt a közigazgatás terén.
- Továbbá, tud-e valaki olyan bíróról vagy közigazgatási tisztviselőről, aki akkor rákényszerített volna valakit, kivéve ügyvédeket, hogy polgári vagy büntetőperében magyarul adja elő védekezései?
- Adtak-e ki magyar világban, az utóbbi 87 év alatt, olyan rendeletet, hogy román
vagy más nyelvű lapok ne saját nyelvükön írják a városok községek és megyék elnevezését?
- Kényszeríthettek-e vissza a magyarság nemzettestébe magyar nevű, elrománosodott nemesembereket, mint ma egész községeknek kell hatósági nyomásra románosodni? És így tovább.
Ezt a munkát adassa ki a párt román nyelven. Hogy a jóhiszemű, becsületes de tájékozatlan regáti románság tisztában legyen a valóságos történelmi helyzettel, másfelől pedig az erdélyi románságnak módjában legyen megcáfolnia ezeket, az adatokat — ha tudja. Majd adassák ki a munka Európa kultúrnyelvein is. Az intézőbizottság egyhangú lelkesedéssel s a javaslattevőt hosszasan ünnepelve tette magáévá az indítványt s elhatározta, hogy ilyen értelemben felír a központhoz. Ezután a zsilvölgyi helyi pártszervezetek kiépítésének kérdését tárgyalták, majd a Háromszékmegyei tagozat átiratára került sor. Amely szerint a tagozatok kölcsönösen közöljék egymással a területükön felmerült kisebbségi sérelmeket.

   1935. december 29. A dévai fogházba szállítottak át ötvennyolc zendülő fegyencnőt. Dévai tudósítónk jelenti:
  Megírtuk annak idején, hogy az ókirályságbeli Mislea város női börtönének lakói felzendültek. A lázadásnak következményei lettek, amennyiben ötvennyolc fegyencnőt, akik a zendülésben részt vettek, most Dévára szállítottak át. A női foglyokat két személy, vonathoz csatolt rabkocsi, úgynevezett „mozgó börtön” szállította Dévára. Az állomásról a fegyencnőket négy teherautóval vitték be a fogházba. Érdekes, hogy a dévai fogház női osztályán női fegyőrök teljesítik a közvetlen felügyeleti szolgálatot. Valamennyien együtt jöttek a Misleaból Dévára szállított női foglyokkal.

   1935. december 31. Ötvennyolc kommunista fegyencnő Déván. Tudósítónk jelenti: Beszámoltunk arról, hogy a misleai női fogházból zendülés miatt ötvennyolc fegyencnőt szállítottak át a dévai fogházba. Ezek a nők kivétel nélkül kommunista propaganda folytatása miatt kerültek börtönbe. A fegyencnők között sokan vannak olyanok, akik rövidesen kiszabadulnak, másoknak viszont még többéves büntetést kell letölteniük. Nemzetiség szerint a fegyencnők kilencven százaléka besszarábiai zsidó, négy magyar, két erdélyi zsidó, egy román és egy orosz. Mint érdekességet írjuk meg, hogy négy hónappal ezelőtt gyereke született az egyik fegyencnőnek. Az elitélt kommunista nők úgy vélekednek a gyerekről, hogy az nem kizárólag az anyjáé, hanem az ötvennyolc tagból álló közösségé. A nők annyira berendezkedtek, hogy tűzhelyet is hoztak magukkal, és ők főznek saját maguknak.

 

                                                             Első Erdélyi Vasút – Piskitelep (1867-1909)

    Az első erdélyi vasút 1868. december 22-én Aradról robogott be Gyulafehérvárra. 1870-ben a piski-petrozsényi, a nagyvárad-kolozsvári, majd 1871-73-ig a gyulafehérvár-m.-vásárhelyi, tövis-medgyesi, medgyes-segesvári, kiskapus-nagyszebeni, segesvár-brassói, kolozsvár-kocsárdi vonalakat. Aztán lassanként jöttek a kisebb szárnyvonalak: az alkenyér-kudsiri, sóvárad-parajdi, kézdivásárhely-berecki, marosvásárhely-szászrégen-dédai, mádéfalva-gyergyószentmiklósi vonalak. (Ellenzék. 1908. október 10).

                                                                                               Előkészületek

   Magyar Polgár 1867. április 3.
   Az arad-szebeni vaspályára nézve részvény-társulat van alakulóban. A részvények aláírása a napokban kezdődik meg.

   Magyar Polgár 1867. április 14.
  Az első cs. k. szab. erdélyi vasúttársulat, mint tudva van, az aradi fővonal építése mellett a piski-petrozsényi 11 mérföldnyi szárnyvonal építésére vállalkozott, s mint a prospectus mondja, a szárnyvonal is legkésőbben 1869. augusztusban készen lesz. A szükségelt befektetendő tőke 35 millió frtra ezüstben van kiszámítva, melynek 5%-ját, valamint a tőke törlesztésére kívántató 1,771,000 Ft o. é. évi tiszta jövedelmet, és pedig 1,150,000 frttal az arad-gyulafehérvári fővonalra, és 621 ezer fttal a piski petrozsényi szárnyvonalra, az állam biztosít. A 35 millióból 14 millió részvények, 21 millió elsőbbségi kötelezvények által szereztetik be. A prospectus végül arról biztosít, hogy az igazgatótanács legközelebb megalakul. Hirdetéseink között van, a hitelintézet felhívása egész terjedelmében.

  Magyar Polgár 1867. április 17.
  Az első erdélyi vasútra a részvény- és elsőbbségi kötvény-aláírások f. hó 11, 12. és 13-án menendnek véghez. Az ausztriai hitelintézet, mint közvetítő, a vállalat iránt a nagy tőkepénzesek körében uralkodó jó hangulatot a mennyire lehet, még fokozni igyekszik. E jó hangulat azonban úgy látszik leginkább azon rendkívüli kedvezményeknek tulajdonítandó, melyekkel az állam e vonalat elhalmozta. Mind a részvényeknek, mind a kötvényeknek a névleges érték útján járó 5%-os, adómentes jövedelem biztosíttatik. A „W. Z.“ alkalomszerűnek találja megvilágosítani azon indokokat, melyek e vonal létrehozásakor döntök voltak.
   Ez indokok röviden következők:
   I. Erdélyben megvannak azon természeti előnyök, melyek biztos kilátásba helyezik a folytonos fuvart és visszfuvart. Az Erdélyből kiszállítandó tárgyak közt első helyet foglal el a Zsil és Télvölgyi szén: ehhez sorakozik a nagy mennyiségű só és a Hunyad vidéki vas, valamint a dús földtermények, Erdélybe viendő cikkek, az ausztriai örökös tartományok ipartermékei lesznek.
   II. Jelen vasúti vonal a többi vasúti vonalakhoz név szerint a tiszai s az építendő Duna- Fejedelemségi vonalakhoz csatlakozván, hivatva van egyrészt Erdély vasúti hálójának alapvonalát, másrészt az európai közlekedési utak egyik jelentékeny tagját képezni. Ezen szempont bírta reá a kormányt ama jelentékeny kedvezményekre. Feleslegesnek tartjuk tüzetesen kiemelni, hogy ezen indokok nem hazánk érdekeiből vannak merítve, s általában az „első erdélyi vasút” nem a mi vasutunk.

   Magyar Polgár 1867. április 21.
  Az első erdélyi vasút részvény aláírása igen kedvezőtlenül ütött ki. Oly kedvezőtlenül, hogy ha a vállalkozók között nem szerepelne a Credit-Anstalt s több nagy bécsi tőzsér, a vállalat megbukottnak lenne tekinthető. A harci hírek rendkívül tartózkodókká tették a tőkepénzeseket, s még az erdélyi vasút oly rendkívül kedvező föltételei sem bírhattak a jelen körülmények között kellő vonzerővel. A vállalkozók most egyelőre maguk az előlegezik a hiányzó összeget. A jövőben bíznak, s az állambiztosításra számítanak.

   Magyar Polgár 1867. május 1.
  Az erdélyi vasút engedélyesei s az építésre vállalkozó Klein testvérek és Sepper közt a szerződés már megköttetett, s jóváhagyás végett a kereskedelmi ministerium elé terjesztetett. Mihelyt e szerződés jóváhagyatik, az állam költségén kivitt építkezések átadása rögtön bekövetkezend. Az építések megkezdését különben most a Maros magas vízállása gátolja.

   Magyar Polgár 1867. május 15. Erdélyi vaspálya.
  Az engedélyesek és Klein testvérek, építési vállalkozók közt kötött szerződés már helybenhagyatott. Még ez évben reményük Gyula-Fehérvárt elérhetni. Az igazgató tanács megalakulása még az erre vonatkozó javas latnak a ministerium által való elfogadtatásától függ.

  Magyar Polgár 1867. július 28.
  Vasutunkra vonatkozólag azon újabb értesítést vesszük, hogy aratás és hordás után 15.000 munkással kezdenek a dologhoz A kisajá¬títás tudtunkkal még sehol sem történt meg, hát ehhez mint megelőző dologhoz mikor kezdenek?

  Magyar Polgár 1867. szeptember 22.
  Vasút-ügyünkre vonatkozólag azon szomorú hírt vesszük, hogy ez év folytán még nem kezdik meg a földmunkálatokat. Egyik laptársunk nem régiben a vasútügyről úgy nyilatkozott, hogy ennek már nem kell több vezércikk, mi meg kezdünk éppen az ellenkezőjétől tartani.

   Magyar Polgár, 1868. április 19.
  Déváról e hó 14-ről írják: A rég óhajtva várt vasúton nagy szorgalommal dolgoznak. Egész Károlyfehérvárig fel csinos indóházak díszlenek. A pálya május elején Piskiig, aug. 18-ára Fehérvárig készen leend. Több ezer olasz van alkalmazva a munkálatoknál, kik közül sokan nagyon visszaélnek felügyelőik jóságával.

  Magyar Polgár 1868. május 24. Az első erdélyi vasút. Károlyfehérvár, máj. l4. 1868.
  Az első erdélyi vasút építése annyira haladt már, hogy a Zám és M. Illye közti terület legnagyobb részén a sínek is le vannak rakva. Radnára már 20 locomotiv érkezett egyéb felszerelési eszközökkel együtt, s csak egy része az egész vállalatnak van még oly hátra maradva, hogy a szerződésszerű építési határidőt folyó évű július 1-ét nem lehet megtartani.
  Minthogy azonban az építési vállalkozók, Klein et C. az építés végbevitele alatt a vasútrészvények és elsőbbségi kötvények összes kamatait a magukéból tartoznak fizetni, amely naponként mintegy 3000 frtnyi összeget tesz, e körülmény bizonyára minden más eszköznél hathatósabban buzdítani fogja őket az egész építkezés minél előbbi befejezésére.
  Úgy amint a munka most áll, az egész vonal megnyitása augusztus hó második felében fog hihetőleg bekövetkezni. Ezen jelentékeny késedelemnek fő oka a Maros folyamon Branyicska mellett építendő híd. Mert nemcsak hogy a tervezett fahíd egy része a sziklatalaj miatt a folyam-ágyban ki nem építhető, s a helyett most falazatokat és vas készületet kell előállítani, hanem még a szükségből már fölépített ideiglenes híd is, melynek a vasépítkezések behelyezésére kellett volna szolgálni, az elvonuló sóval terhelt hajók által egészen elsodortatott. Most egy hajóhíddal tesznek kísérletet. A második híd a Maros folyamon Maros-Portusnál nemsokára készen leend.
  Az alvinczi és károlyfehérvári pályaudvarok már majdnem egészen fedél alatt vannak s nemsokára teljesen felépítve leendenek. Néhány itteni iparos már megpróbálta hasznot húzni a vasútból. Ugyanis a mozdonyfűtéshez szükségelt tüzelési fa eddigi különben is túlságosan magas—ölenként 8—10 frtnyi— ára helyett 12 o. é. frtot követelt. Valószínűleg fog azonban a társaság magának a távolból olcsóbb tüzelési szert is szerezni addig is, míg a petrozsényi kőszén ezen árfelemelésnek hosszú időre véget vet.

  Magyar Polgár 1868. július 1.
  Az arad-károlyfehérvári vasútra vonatkozólag Szászvárosról f. hó 25-ről írják: A jövő hét első napjaiban a gőzmozdony bizonyára el fogja érni a Maros fölött, Branyicska mellett épült hidat, hol azonban körülbelül 3 hétig meg fog állapodni. Ennyi idő szükséges ugyanis arra, hogy a híd vasszerkezete összeállíttassék. A felállítás már megtörtént volna, ha a 30 ölnyi nagy fentávolság által szükségelt, s utólagosan megrendelt erősbítések miatt nem kellett volna várakozni. Az itt alkalmazott rendszer feltalálója, Schiffkornnal valószínűleg a helyszínén a napokban értekezlet fog tartatni. Ha egyszer a híd készen lesz, a felépítmény bevégződését is legközelebbről remélhetjük, melyen szorgalmasan dolgoznak. A Dévától Piskiig terjedő rész már nagyrészben készen van, s Károlyfehérvártól lefelé is megkezdetett a felépítmény elhelyezése, úgy, hogy a határidőn (aug. hó végén) túl nehezen fog a megnyitás késni. (?) Azok, kik az első erdélyi vasút kiépítésének lassú menetéről kedvezőtlenül ítélnek, nem bírnak fogalommal a tetemes nehézségek- s akadályokról, melyekkel a vállalat össze van kötve. Ha a pálya építésén nem állanának a legtapasztaltabb és erélyesebb egyének, megnyitását bizonyára nem lehetne ily rövid idő alatt eszközölni.
Eddig terjed a tudósítás, mely azonban - mint az e tárgyban lapunk múlt számában megjelent közleményből látszik - aligha nem tünteti föl szebb világításban a dolgokat a valóságnál.

   Magyar Polgár 1868. augusztus 9.
  Az erdélyi vaspályatársulat és a magyar kormány között, a társulat székhelyének Pestre való áttétele iránt folytatott tárgyalások be vannak fejezve. Az igazgatóság Pestre jön, de az igazgatótanács egyelőre még Bécsben székel.

  Magyar Polgár 1868. augusztus 16. Szászvárosról, f. hó 13-ról írják:
  A Branyicska melletti híd a Maros fölött 14 nap alatt teljesen készen lesz, úgy, hogy legfeljebb 3 hét múlva a gőzmozdony városunkig fog jönni.
Károlyfehérvári tudósítások szerint az alvinczi pályaudvarnál az idegen és belföldi munkások között nagy veszekedés történt, melynek oka állítólag az volt, mert mintegy 80 cseh munkás több fizetést kap, s mert azon különben szorgalmas munkásokat, kik az aratás alkalmából eltávoztak, nem akarták oly fizetés mellett alkalmazni, mint az idegeneket. Több véres és összezúzott fő jutalmazta meg ezen összeütközést, melyben végre is az idegen munkások maradtak győztesek. Legrosszabb bánásmódban részesült egy medgyesi kőműves, kinek felépülhetésén is kételkednek

  Magyar Polgár 1868. augusztus 23.
  Az arad-fehérvári vasút munkálatairól személyes észleletek alapján a „Hk.“ egyik Erdélyben utazó belmunkatársa következőleg ír:
A munkálatok már jó előre haladtak, — de mint maguktól az építés vezetőitől értesültem, az egész vonal alig fog még októberben is megnyittatni. A legnagyobb nehézségek már le vannak küzdve, de az Erdélyben most legújabban oly gyakori felhőszakadások s nagy esőzések nem egy helyen elszakították a földmunkálatokat úgy, hogy újból a felemeléshez kellett fogni. Hogy a hegyi patakok megáradása folytán eredhető károknak eleje vétessék, a veszélynek inkább kitett helyeken a cölöp rendszer szerint építettek.
  Aradtól a Branyicska melletti hídig már közlekednek egyes vonatok, de csak építkezési célokra. Építési anyagot, síneket, munkásokat szállítanak a vonal távolabb eső pontjaira. Néha utasokat is szállítanak, de nincs köszönet benne, mert a gőzmozdonyok csak Branyicskáig járhatnak s itt az utasok megrekednek, nem tudnak tovább menni, nem áll rendelkezésükre semmi más közlekedési eszköz. A személyszállító vagonok már készen vannak, le is vannak hozva, igen sok áll Zámnál és Radnánál. „Első erdélyi vasút“ felirattal vannak ellátva.
  Az építésnél óriási nehézségekkel s akadályokkal meg kellett küzdeni. A természet legtöbb akadályt gördített Zámnál. A Maros itt még rakoncátlanabb, mint bárhol, össze visszakóborolja kénye és szeszélye szerint a kis völgyet, — a két hegyoldal között alig enged helyet a tovakanyargó országútnak s az alatta elhaladó vasútnak. Sok helyen a Maros egészen oda lapult a hegyoldalhoz s a vasútvonalat csak úgy lehetett feljebb vinni, hogy az országutat még mélyebben vágták be a sziklahegyekbe, csakhogy egy kis helyet szoríthassanak a vasútnak. Az ily helyeken különös gonddal folyt az építés. A Maros ellen hatalmas gátak védik a töltést, melyen a vasút elhalad, — s a hegyekből esőzések alkalmával fékezhetlen erővel alázuhanó havasi folyamok ellen csatornák meg hidak által akarják biztosítani. De a hegyes vidékeknek ezen általános akadálya, mely leghatalmasabb ellensége az emberi kéz munkáinak, sok zavart fog még okozni, s nehezen lesz fékezhető.
  Branyicskáig már a vasút mellett halad el a távírda is. Már innen hiányosabb az építés és sok az építeni való. A föld fel van ugyan emelve lehetőleg mindenütt, de hiányoznak, egyes véd építések, hidak, őrházak. Branyicskánál legelsőbb metszi át a vonal a Marost, s ott egy gyönyörű híd emelkedik kemény kőoszlopokon. Más helyeken is, kisebb patakok felett szép, kemény vashidak emelkednek, de a Sztrigyen s a Maroson Portus mellett csak fahidak vannak, ezek is ideiglenesek.
  Piskinél, Szászvároson, Gyulafehérvárott jelenleg az indóházak építésének bevégzésével vannak elfoglalva. Különösen szép s nagyon emeli a történelmileg emlékezetes tért a Piski melletti indóház. Talán nagyobb, s több melléképülete van, mint bármelyiknek, melyeket e vonalon láttam. Oka az, hogy a Sztrigy völgyén innen indul be a piski-petrozsényi vasútvonal a zsilvölgyi kőszéntelepekhez. De e szárnyvonalnál még tovább nem mentek a felmérésnél.

  Magyar Polgár 1868. augusztus 26.
  Roppant felhőszakadás és jégeső tette tönkre a múlt napokban Zám, Tomasesd, Godinesd, Glod, Brassó, Valya Békului községek határát. Pár perc alatt két ölnyi magasra nőtt a hegyekből a völgybe rohanó ár, fákat tövestől vitt magával, lakokat, malmokat, a betakarított gabonát, a künn álló törökbúzát elmosta, s több emberélet, számos barom esett áldozatául. A vidék kinézése iszonyú képe ma a pusztulásnak.

  Magyar Polgár 1868. augusztus 30.
  Az erdélyi vasutak történetében augusztus 21-dike emlékezetes nap marad, akkor szelte az első Aradról Dévára induló személyvonat a Marosportus mozdonytól vonva Erdély Marosvölgyi szép tájait. Aradról reggeli 9-kor indulván el Radna, Brezova, Soborsin, Zám, Maros-Illye nagyobb állomásokon hosszabban időzvén pont 12 órakor robogott át a nagy branyicskai hídon s 1 órakor érkezett meg a virágkoszorúk és zászlókkal feldíszített dévai indóházba. Mindenütt nagy lelkesedéssel üdvözlé a gőzmozdonyt az érkező elé kitóduló nép.
  A branyicskai hídon egy 9000 mázsányi tehervonat előzte meg menetében a híd biztosságát megállapítandó. Aznap Déván ebédelt s mulatott a vasúti közönség s onnét 4 óra után indult vissza a 9 órakor megpillantott Aradra. E héten már Szászvárosig közlekedik a vonat, de Fehérvárig aligha október előtt megnyílik. A Maros nem lévén újabb időkig áthidalva Branyicskától Fehérvárig csak szűkén volt az építészeti anyag szállítható. Itt az oka késedelmének.

  Magyar Polgár 1868. szeptember 23.
  Az arad-fehérvári vasútpálya teljes átadását a közforgalom számára maiglan sok hátrányos körülmény akadályozza. A kormány megsokallván a vállalkozók késedelmezését, egy külön bizottságot küldött ki a helyszínére, hogy a vonal munkálatainak mibenlétéről a közlekedési minisztériumnak referáljon. E bizottságfolyó hó 15-dikén indult el a pályavonalon Aradról Károly-Fehérvár felé.

  Magyar Polgár 1868. október 23.
  Az arad-k.-fehérvári vasútvonal iránt teljesen megbízható és szakértő egyénektől következő tudósításokat vesszük: Október 18-án tartatott meg egy miniszteri bizottmány jelenlétében, a branyicskai híd próbája, melyet az szilárdul kiállott, mennyiben 3500 mázsa teher alatt csupán 1 hüvelyt 7 vonallal haladt alá, mi az oly sok vasrészekből összeillesztett alkotványnál annyira csekély, hogy most e hidat teljesen biztosnak tart¬hatni. Szászvárosig a vasút annyira készen van, hogy a tehervonatok, melyekhez olykor egy-egy személyszállító kocsit is csatolnak, háborítatlan járhatnak; de Szászváros és K. Fehérvár közt a munkálatok még igen hátra állanak, s ámbár a jövő hóban már alkalmasint fognak a k.-fehérváriak gőzmozdonyt láthatni, még sincs remény, hogy a vonal tavasz előtt a rendes közlekedésnek átadassék. Óhajtandó volna, hogy addig is Szászvárosig rendes teher- és személyszállítási menet állíttassák fel.

  Magyar Polgár 1868. november 6.
  Az első erdélyi vaspálya még nem adatott át a közforgalomnak, de hivatalnokai úgy látszik már is elsajátították a magyarországi collegáikat jellemző tulajdonságokat: az udvariatlanságot, bármily parányi előzékenységnek teljes hiányát még a gyöngédebb nemhez tartozó, sőt külföldi utasokkal szemben is. Lapunk szellemdús munkatársa, Mesnier Vallory Lujza asszony közelebbről Szászvárosba érkezett, egészen megtörődve a hazánk különböző vidékein, közönséges járműveken, posta- és gyorskocsin tett hosszas utazása által. Ott értesült arról, hogy az arad-károlyfehérvári vaspálya nem nyílt ugyan még meg, de mégis tesz egyes próbaszállításokat. Mint hozzánk intézett levelében írja: „óhajtván látni, miként működik egy vasút, mely még nem részesült a fölavatásban a közforgalom által,” felkeresé a vállalkozó társaság igazgatóját, Seppel urat. Az igazgató egy jegyet adott át utazónőnknek, mely szerint ez a vaspályán harmad nap reggel 6-8 óra között Arad felé tovább folytathat útját. Időközben végbúcsút mondandó az erdélyi havasoknak, még egyszer meglátogatá a hátszegi vidéket, s az elindulás napján kora hajnalban visszatérvén Szászvárosba, 6 és fél órakor az indóházhoz hajtatott, s ott még egyszer élvezé a napfölkeltének hazánk bércei között oly felséges tüneményét, mi alatt a vasúti személyzet az utazáshoz szükséges előkészületeket tette, s egy hivatalnok közelében föl s alá sétálgatva parancsokat osztogatott.
  Nyolcadfél órakor, kétórai várakozás után végre a mozdonyhoz csatolják a vagonokat, a bérkocsikon oda érkező utasok egy bizonyos helyre lerakjak málháikat, s utazónőnk is példájukat követi, midőn az imént említett, parancsokat osztogató hivatalnok hozzá közeledik, s őt franciául megszólítja. Vallory asszony fölkéri a hivatalnokot, hogy helyeztesse el bőröndjét a málhák számára fönntartott vagonba. Ez elmegy, de nemsokára ismét visszatér, s azt mondja, hogy az utazónő aligha tovább mehet ez alkalommal. „De nekem — válaszoló ez — jegyem van mára Seppel úrtól.“ Seppel úr szólott nekem kegyedről, tegnap kellett volna eljönnie, akkor volt hely.“
  E szavak után a hivatalnok ismét eltávozott, s csakhamar visszajövén, „asszonyom — mondá — kegyed ma nem fog elutazni, a vonat csak a legközelebbi állomásig megy.“ „Hogyan uram, én már három órája, hogy itt várakozom, s ön legalább 12-szer elment mellettem, anélkül, hogy bár egy szóval is értesített volna engem erről. S ha a vonat a legközelebbi állomásnál megállapodik, akkor mire való e málhaszállítás!“ A gőzmozdony elrobogott s megcsalatott utazónőnket ott hagyta fakép¬nél. „Ha Erdély — így végződik levele — azt akarja, hogy a touristák meglátogassák bérceit a vaspályáin s vendéglőiben költsék el pénzüket, szívélyesebb fogadtatásban kell őket részesíteni, mint aminőhöz nekem Szászvárosban szerencsém volt.

  Magyar Polgár 1868. november 13.
  Az erdélyi vasút kiépítését s üzletbe helyezését illetőleg a m. közlekedési ministerium és Warning Károly angol vállalkozó közt az engedélyezési szerződés megköttetett és aláíratott. A fővonal N.-Váradról Kolozsvárra, Segesvár, Medgyesen keresztül Brassóba fog vezetni, az engedélyezési okmány ezen kívül 2 mellékvonal kiépítését is tartalmazza: Tövis-Károlyvár, Gerend Marosvásárhely, és Kapus-Szebenire. A tiszai, azaz, nagyvárad-kolozsvári vonalnak 1869. december végén készen kell lenni, az egész vonalnak pedig 1872. év végéig.

  Magyar Polgár 1868. december 20.
  Az első erdélyi vaspálya rendőrtechnicai megvizsgálása, s az ismét elhalasztott megnyitás napjának elhatározása végett Pestről bizottság jött be, amely Ribáry osztálytanácsos elnöklete alatt Langer osztálytanácsos, Fack Károly felügyelő, s Gunsch és Nagy vasút építő igazgatósági inspectorokból áll.

  Magyar Polgár 1868. december 30.
  Az arad-károlyfehérvári első erdélyi vasút december 22-én a nyilvános forgalomnak átadatott. A megelőző napokban minden utcaszögletén és minden közhelyen olvasható volt a hirdetés, hogy 22-én reggel 5 órakor Gy.-Fehérvárról Aradra indul s délután 1 óra 45 perckor Aradról Gy. Fehérvárra érkezik a vonat, s ezután rendesen ily módon fogja folytatni járását. Nevezett napon roppant néptömeg nyomult az indóházhoz üdvözölni az új vendéget s bámulni a haladás e nagyszerű bizonyítékát és hordonyát. Mindnyájan feszült figyelemmel néztünk a közeli M. Portó felé.
  Egyszerre a csengettyű megkondult, a gőzsíp éles hangot adott, a mozdony füstgomolya görbén fölkanyargott s negyedhárom órakor tekintélyesen állott meg számos vendéggel a „Radna” című személyvonat. Az indóház csarnokában hömpölygő népsokaságra észrevehető benyomást gyakorolt a sokak részéről talán most először látott jelenet, s nem lehete csodálkoznunk, midőn lelkes „éljen“ kiáltás szálla el mindenki ajkáról.
  Semmi egyházi ünnepéllyel nem volt egybekapcsolva a megnyitás; hanem szebben lett emlékesítve a megnyitás napja az által, hogy a társulat az aradi szegényeknek ezer, a k. fehérváriaknak pedig ötszáz forintot osztott ki; azon kívül a Klein testvérek ugyancsak a k.-fehérvári városi kórháznak ötszáz forintot o. é. adományoztak. A megnyitás napján, a városon nemzeti zászlók lengettek. Este a tanácsház kivilágíttatott, és díszvacsora rendeztetett, melyen lelkes felköszöntések történtek.

  Magyar Polgár. 1869. jan. 20. Az első „erdélyi“ vaspálya és vidéke. (A. H.)
  Huszonegy évvel az anyaország után a lefolyt év végnapjaiban Erdély, a sorsnak e mindig mostohán gondozott gyermeke is megnyitható első vasútját.
  Ezen nomine et omine „első erdélyi vasút“ kiindul Aradról s mindig a Maros völgyön halad egész Gyulafehérvárig, és pedig Aradtól egész Branyicskáig a jobb, onnan Maros-Portusig a Maros bal partján, Maros-Portusnál ismét a jobbpartra tér át, 13 és egy fél mértföldet halad Magyarország földén; Zám előtt lépi át Erdély határát; itt ismét 14 és egy harmad mértföldet fut át. Valódi élvezet e regényes szépségű völgyet tavaszkor, midőn az egész természet virágzó pompájában díszeleg, átutazni.
  Legszebb rész Aradtól Gyorok, Paulis és Radnán át Konopig, jobbról, balról hegyek, melyek déli lejtőin szőlős és gyümölcskertek díszlenek. Itt és e környéken teremnek a híres Arad hegyaljai borok, melyek, mint a gyoroki és ménesi még Amerikában is jó keletnek örvendenek. E tájon a „Hegyes Bérc“ túlsó oldalán fekszik Magyarád, országos hírű, kedves zamatú asztali borával. Va¬lóban érdekes látvány, miként tör utat magának a gőzló minden akadályon át, miként küzd folytono¬san két legnagyobb ellenével.
  Emlékeznek olvasóink a pest-bécsi úton azon rövid vonalrészre, mely Visegráddal szemközt a Duna bal partján a Zámár hegy tövébe van vésve, ily módon halad az „első erdélyi vasút” a Maros völgye szűk részén, azon különbséggel, hogy e nehéz út ott csak száz ölekre, itt pedig mértföldekre terjed.
  E vidéken az idegen majdnem kétségbe esik, midőn mértföldeken keresztül, minduntalan alatta a Maros vizét, felette pedig az égbenyúló sziklákat látja. A kanyarodásoknál, a Marosba nyúló hegydomborodások körül, már-már azt hiszi az ember, hogy a gőzös egyenesen a Marosba hajt, majd ismét úgy látszik, hogy egy sziklahegynek rohan, és íme, pár perc, egy kanyarulat és a völgy egy újabb igéző tája tárul fel szemeink elé.
Műtani szempontból legérdekesebb a branyicskai Maros híd. Óriási töltés vezet a hídig. Ennek egy része fából, a másik része 30 öl nyílással vas¬ból van készítve. A Maroson átkelve, előttünk fekszik Déva, felette a hegycsúcson mintegy elpusztult sasfészek búsongnak a vár romjai. Azután következik Piski, történeti nevezetességű hídjával 1849-ből. E néhány házból álló falucska nevezetes vasúti állomássá lett, itt van az „első erdélyi vaspálya” főműhelye; itt ágazik el a vonal Petrozsény felé. E szárnyvonalon juthatni Piskitől nem messze fekvő Vajda-Hunyad várába, a Hunyadiak hajdani ősfészkébe. Szászváros és Siboth közt a vasúttól jobbra terül el a híres Kenyér mező, hol 1479-ben Bátori István és Kinizsi Pál a törökökön oly fényes diadalt arattak, melyre méltán illenek a költőnek Cserhalomról írt szavai: „.. Nem kérsz oszlopot ércből, oszlop vagy te magad diadalmak halma meződdel.“
  Talán e versek zengnek az illetők fülében, kik elmulasztották az 1847-ben megrongált emléket újra felállítni. A vasút völgyoldalban halad; honnan a kilátást a híres Kenyér-mezőre, egy rozzant csárda zárja el, mely a vasút és az országot közt gubbaszkodik, melyről eldanolhatja jelenlegi eleven eszű csárdása: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban.“ Köríves ablakai és rendes beosztása azt gyaníttatják, hogy hajdan a művészet szele elsikamlott mellette; de jelenlegi állapota azt hiteti el velünk, hogy felejthetlen költőnk Tompa Mihály e csárdában írta a hamvai paplakról írt költeményét.
  Innen 2 mértföldre fekszik Alvincz a Barcsayak ősfészke; innen vitetett el a történeti nevezetességű két Barcsay a gyulafehérvári börtönbe Apafi Mihály fejedelemsége alatt, kiket a nemes keblű fejedelemnő Bornemisza Anna mentett meg a bakó kezéből. E fejedelmi család egy nemes sarja él most Alvinczen, kinél saloniasabb, kedvesebb és megnyerőbb férfiúval alig volt még szerencsém találkozni; látására egész Erdély történelme mintegy ködfátyolkép gyanánt vonul el szemeink előtt, a vasúti állomástól a város jó távol fekszik, régi fényének ma csak romjai láthatók; van néhány jó ízléssel rendezett úri kertje, csinos filagoriákkal, de azon egészen meglátszik a sors mostoha keze. Régi várának romjai is alig láthatók, templomain a szegénység oly nyomai mutatkoznak: hogy az ember lelke elszomorodik miatta.
  Itt áll még most is a lángeszű politikus Martinuzzi György palotája; megvan még a szoba, melyben orozva legyilkoltatott.
  Alvincztől egy hosszú bemetszésen át magas töltésen halad a vasút; s Maros-Portusnál, melyet kettévág, ismét áttér a Maros jobbpartjára egy gyönyörű, solid szerkezetű fahídon, mely valóban ritkítja párját; melynek pontos építési dicsősége kassai születésű, egykor debreczeni tanuló Szentsák János mérnököt illeti. Maros-Portuson a Maros parton nyúlnak végig a nagy kiterjedésű só raktárak, hova a marosújvári sóbányákból, és innen a Maroson Arad felé történt a szállítás; most egy vasúti szárnyvonal vonul le a Maros partra e raktárakhoz. Itt volt 1849-ben a Gyulafehérvárt ostromló magyar had főhadiszállása. A legnagyobb árvíz 1864-ben Maros-Portusnál a tengerszíne felett 142, 848/100 öl magasságra hágott; a vasúti töltés teteje ugyanitt, mindig a tengerszíne felett számítva, 114, 569/1000 öl, Gyulafehérvárott 114, 969/1000 öl, Aradon 55, 832/1000 öl. És így Arad a maros-portusi vasúti hídnál 58, 737/1000 öllel alantabb fekszik.
  Maros-Portus és a néhány száz ölnyi távolra levő Gyulafehérvár közt fekszenek a régi nagyhírű római város Appuleum, később „Alba Julia” romjai. Most egykedvűen legeltet vagy tengerit termeszt rajta a román, Kisfaludiként:
  „Hantra dűl a pásztor és fütyörészve legelteti nyáját,
  Mert nem tudja, kinek hamvai vannak alant.“
  A vasúti töltés készítésekor alig 4 lábnyi mélységben a mostani földszín alatt temérdek régiséget, műkincset ástak fel, arany, ezüsttányérokat, poharakat, vasszereket, szobrocskákat, melyek egy része kivándorolt a hazából, de igen tekintélyes részt mentett meg, illetőleg megszerzett múzeumunk tudós és fáradhatlan titkára. Csaknem minden háznál hever a régi „Alba Julia“-ból egy oszlop, egy talpazat vagy oszlopfő. E helytől délre fekvő homokdombok alatt, honnan a gyulafehérvári állomás töltésanyaga vétetett, több kőkoporsó ásatott ki; valószínűleg ez volt temetkezési helyűk; holott Gyulafehérvárott még most is a városban temetkeznek. Minden templom kerített udvarán van a paplak, is¬kola és temető. E vasút jelenlegi végpontja Gyulafehérvár; de a szentesített vasúti törvény szerint az arad-gyulafehérvári vonal beomlik a várad-kolozsváriba és egyesülve folytatja útját Brassón át a bodzai határ szoros felé.
  Gyulafehérvárott a vasút felett levő várból gyönyörű kilátás nyílik az egész Maros völgyre. E vár templomában nyugosznak Hunyadi János és László, Barcsay, Rákóczy hamvai; itt verték 1868-ban az újabb időbeli első magyar pénzt.
  Az egész vonalon Aradtól Gyulafehérvárig alig van egy talpalatnyi földtörténeti nevezetesség nélkül. Itt vonultak el hajdan az önzéstelen hazafi Hunyadi János, a vitéz Báthory és Kinizsi, Bocskay, Barcsay és Rákóczy hadai; az újabb időkről nem is szólunk. Bátran elmondhatjuk, hogy e Marosvölgynek is van Somló-ja, Tátika-ja, Rezi-je, Badacsonyja, de eddig még nem volt Kisfaludija!

   Magyar Polgár. 1869. jan. 24.
  A piski petrozsényi szárnyvonal fölépítésére vállalkozónak minden irányban ügynököket küldöttek ki lovak összevásárlása céljából, mert az építkezésnél használt szarvasmarhák majdnem kivétel nélkül a marhavésznek estek áldozatul.

  Magyar Polgár. 1869. jan. 29.
  Az első erdélyi vaspálya társulat igazgatósága — mint Aradról jelentik — közelebbről a teherszállítást a pályán beállította, mert az üzleti eszközök a nagymennyiségű szállítmány részére nem valónak elégségesek. 

  Magyar Polgár. 1869. március 14.
  A piski petrozsényi vasútvonalon egy alagút fúrása alkalmával három olasz munkás veszett
Oda. A szerencsétlenek egy kő szétlövésével foglalkoztak; az egyiknek, ki a lőport töltötte, a verő pálca szórta szét agyvelejét, a másik kettőt pedig kődarabok ütötték agyon

  Magyar Polgár. 1869. április 14.
  Az első erdélyi vaspályán az aradi indóházi, gyoroki, radnai, berzwai, soborsini, zámi, illyei, dévá indóházi, piskii, szászváros indóházi, alvinczi és gyulafehérvári indóházi vasútüzleti távírdai állomások f. hó 15-étől magánsürgönyöket is fognak fölvenni és továbbítani.

  Magyar Polgár. 1869. április 21.
  Az első erdélyi vaspálya megnyitása óta alig telt el három hónap és már is örömmel jelezhetjük, hogy Erdély több városában élénkebb forgalommal találkozunk és a vaspálya bevételei is minden hónapban nagyobbak lesznek, úgy hogy remélnünk lehet, miszerint e vonalnak nem sokáig lesz még a kormány támogatására szüksége. Az első erdélyi vaspályán bebizonyul, hogy csak a vasúti árszabályzat egyszerűsége és olcsósága virágoztatja föl az ily vállalatot, s vele az ország jóllétét, iparát és kereskedelmét.
  Óhajtandó volna, hogy kormányunk az első érd. vaspálya példájának követésére a többi hazai vonalakat is felszólítsa, a mi leginkább úgy történhetnék meg, ha egy vasútügyi szakemberekből összehívott bizottság az érd. vaspálya mintájára rendezné a többi vasútvonalak árszabályzatát is.
  Megemlítjük még, hogy mart. hóban az érd. vaspálya 10.821 személy szállításáért 10.173 frt, 196.728 mázsa és 34 font teherszállításért 44.198 Ft. 89 krt. vett be. Folyó évi jan. 1-től febr. végéig a pálya jövedelme 100.760 Ft 39 krt. tevén, ha ehhez hozzáadjuk a fennebbi összeget, a pálya jövedelme fennállása első évnegyedében 164.132 Ft. 70 korra megy föl.

  Magyar Polgár. 1869. augusztus 25. Az első erdélyi vasút erdélyi része.
  (R. S.) Soborsintól — az erdélyi vasút hetedik állomásától — a vonat Tok és Iltyo mellett robog el, egy patak fölé a Schifkorn rendszerében épült hídon tompa robajjal végig siklik, és aztán Erdélyben vagyunk. A vasútvonal ketté hasítja a hajdanán híres zámi parkot, s szemünk egy kipusztult kastély romjaiba ütközik. Valóban Hunyadot — Erdély legnagyobb s egykor leggazdagabb megyéjét, — nem lehetne jellemzőbben bemutatni az idegennek, mint a hírhedt zámi kastély romjaival, a nem kevésbbé hírhedt báró Nopcsának (egy egész mondakör hősének) egykori tulajdonával. E kastélyt legutóbbi függetlenségi harcunkban honvédőink dúlták fel bosszuló Nemezisként.
  Ma Lekes bécsi ügyvéd bírja, s az egykor pompás termeket gazdasági gépek raktárául használja. Gyönyörű mozaikköven — az új idő előhírnökeként — Garret sorba vető gépe nyugossza napi fáradalmait, mialatt a tátongó ablaknyílásokon besurranó szél búsan fütyörészi a „régi dalt régi dicsőségről.“ Illatos szénán — mintán az osztrák-magyar hadsereg átvonuló tisztjei lefoglalták volt a „fogadó” összes keserves ágyait — egy éjt tölték e kastélyban. Szépeket álmodtam… S amint fölébredék, mintha szebben sütött volna a nap a romok közé, s én szerettem volna kezet szorítani a derék ügyvéddel, ki nem sietett a modern parvenük módjára restaurálni, amelyhez semmi kegyeletes emlék nem fűződik, míg komor falai sötéten regélnek gyászmeséket a visszatorlásról. A volt tulajdonossal is volt szerencsém megismerkedni. Az idők változnak, de némely oligarcha, ha mindjárt zátonyra jutott is, áll Pharaosz tornyaként. Egy barátom mutatott be a nemes bárónak, ki szörnyű módon örvendezett az ismerkedésnek, de bizony azért székkel sem kínált meg. Én elég maliciózus voltam felhozni, hogy mily pompásan aludtam a zámi kastély illatos szénáján, mily gyönyörű álmaim voltak, s ezzel végét vetém az álló audienciának. Fölemlítendőnek vélem, hogy a parkban számos, de csekély műbecsű római kőrégiség van, nagyobbára a veceli telepről. Egy ottani magánház udvarán a kút körül azonban szép oszlopkőket láttam.
  A parkbeli vágásból kiérve, gyönyörű völgy terül előttünk, s a vasút szorosan a zámi magaslatok mellett vonul el, melyeknek egyikét vasúti őrház koronázza. Odább - szigetet és zátonyokat képezve - a Maros kígyózik, mely itt Magyarországba való kifolyásánál még 550 lábnyira fekszik az adriai tenger színe fölött. A völgyet délen a hatalmas kúpokban kiszögellő s gyönyörű élvonalakkal bíró krassói hegyek környezik. Észak felé, míg utunk eddigelé jobbadán, a napfényben csillogó fehér hamagcsílámpala, fekete keserenycsillám és agyagpala hegyek mellett vezetett el, az erdélyi határhegység jegecedett tömközetét találjuk. Zám, Gyalumare s Kazanyesd közt dioritképződvény uralkodik, melytől északkeletnek Magyarország Kaliforniája terül.
  Hunyadmegye a „szegény gazdagok“ közé tartozik. Völgyeiben termékeny virányok, hegyormain régi dicsőség festői maradványai, a hegyek gyomrában nemes ércek, s mégis nyomasztó érzet kél szívünkben. A költő, festő, történész, műrégész, goognost és geolog mindnyájan bő tárgyat lelnek itt ihletre, tanulmányra és búvárlatra; de az anthropolog mélyen elkomorodik, s a philmagyar csakhamar búsmagyarrá változik. Bús képeken állt itt előttem is az, hogy a magyarnak legnagyobb ellensége — maga a magyar. Nemcsak rajzi, orografikus és petrografikus tekintetben létezik feltűnő különbség a két testvér-ország közt, de még osztály és vallási tekintetben is teljesen különböző jelenségeket észlelhetünk. Míg Magyarországon a reformációnak a nemzetiség fenntartása jutott egyik dicső feladatául, amelynek oly hathatósan meg is felelt, hogy ez által a többi vallásfelekezetek bámulatát is kiérdemelte, s míg Magyarországon a köznemességnek a haza és nemzet fenntartása körül oly bokros érdemei vannak, addig Erdélyben a nemzetiség fenntartása — mint a szegény Lengyelországban — igen sok helyen a katholicismus ügye lett, mialatt a reformáció (s vele az egyház és község elszegényedése) hathatósan befolyt a románosításra. Magyar nevű egész községek tősgyökeres magyar nevű lakossággal, melyek még ma is a kálvinizmus hívei, találhatók itt, hol ma már egy árva magyar szót sem értenek. Máshol egész községek az ó-hitre tértek át, hogy egy-egy tiszteletes zsarolásától menekedjenek. S a köznemesség, melynek főkötelessége lett volna a nemzetiség fenntartása, a legkárhozatosabb indolenciát tanúsítá ily műveletekkel szemben; sőt gyakran lelkiismeretlenül maga pusztítá csökönyös faját, mert a birkatürelmű oláhval „könnyebben lehet elbánni.“ És e birkatürelmű nép ama gyászos napokban, melyeknek emlékei még ma is szerte sötétlenek — hyenákká vált. Iszonytató lett ádáz dühében, kivált Zaránd és Hunyadban. A hazafi borzadva fordul el e látványtól, s elítéli a népet; de a tárgyilagos történész számba veszi azt is, hogy mit tűrt e nép, amíg türelme elveszti a féket. A nép alapjában mindig jó és nemes, évszázados butaság közben sem vesz ki lelkületéből az emberiség nemes magva. Mondok például egy esetet, mely engem mélyen megindított.
   A pópa meghalt, s özvegye hat árvával maradt utána. Jött az új pópa s önkényileg elvitte magának az özvegyet illető idei szénatermést. A nép elment panaszra a szolgabíróhoz, de a szolgabíró, e kis isten, ki közelebb áll a pópához — elutasítá a panaszló népet. Bekövetkezett a takarítás, s a pópa szinte be akarta magának hordani elődje vetését, de ezt már megsokallta a nép. Hagyta rakodni, de aztán diadalmenetben vitte a szekeret az özvegyhez, termését az udvaron szépen boglyába rakván. A nép-lynch egyszersmind lefoglalta az új pópa ökreit is, s így adatta vissza az özvegyet illető szénatermést.
  Különben elragadó az a naivitás, mellyel a nép a pópát magasabb lényként tiszteli a templomban, s a kedélyesség, mellyel a templomon kívül — elpáholja. Oktatást e népnek, mert csak azért veszélyes mivel elbutult. De hagyjuk ezt!
  Már elrobogtunk Burzsuk mellett s ott feltünedezik a guraszádai templom két tornya. A harang csüng. Az egyik eme fölirattal: „Gloria in excelsis Deo. Corcus Mergeler Kron fudit 1668.“ A másikon cyrill betűs felirat van, s 1765-ből való.
  A keleti tornyot a kupola-formájú betetőzött szentély képezi. Bár e templom állítólag pogány eredetű, nevezetességét, sőt mondhatnék „hírhedtségét” nem e körülménynek, hanem a freskóknak köszöni, melyek portikusát díszítik, s mintaképe a naivcinismusnak (jellemzőbb kitételt nem lelünk.)
  Nem bírtuk meghatározni e freskók régibb vagy újabb eredetét, ha vajon a Mária Terézia idejében történt templom-restauráció alkalmával csak újíttattak-e meg, avagy keletkeztek: de az áll, hogy e „demokratikus freskók” csakis óhitűek templomában tarthatták fenn magukat mind e mai napig. Balról azt a mennyországot látjuk, melybe Dürer nem kívánt jutni. Hosszú süvegű püspökök holmi teknő-formákban a hívek fejeivel számolnak be. A pokol „érzékítésénél“ azonnal feltűnik, hogy a jelmezt illetőleg itt is paradicsomi állapotok uralkodnak, s valamely angol lady az iszonyat schoking-jával ájulna el szemléletükre. Feltűnő továbbá, hogy a szerte ugrándozó ördögök mily kiváló kedvteléssel büntetik a nagy urakat és papokat.
— Azért is neveztük el a freskókat demokratikusoknak, mert ily feltűnő demagóg hajlamokat árulnak el. Bámulatra ragad a festő leleményességes képzelő tehetsége, mellyel az egyes bűntetteket bünteti; de miután az aeszthetikának e büntetés-nemekkel semmi köze nincs: e helyen mellőznünk kell a részletezést.

   Magyar Polgár, 1869. szeptember 3.
  Az első erdélyi vasút igazgatósága elhatározta, hogy tekintettel az utazó közönségnek többször nyilvánult óhajtására, a jelenleg közlekedő egyetlen vonat minden irányban egy másodikkal szaporíttatni fog. E vonatszaporítás valóban sürgőssé vált, mert a forgalom az arad-károlyfehérvári vonalon annyira élénk, hogy még a harmadik vonat sem bizonyulna feleslegesnek.
                                                     ********************************************
  A károly-fehérvári indóháznál egy munkás felszólítá a vasúti munkások kifizetésével megbízott angolt, hogy adjon neki bort és pénzt; midőn pedig ez vonakodott kívánságát teljesíteni, a munkás reá lőtt, szerencsére azonban rosszul célzott és csak a szemközt levő falat találta. Merénylete fölött most alkalma van a hűvösön bánkódhatni.

  Magyar Polgár, 1869. október 17.
  A piski-petrozsényi szárnyvonalról eddigi közleményeinknél örvendetesebben hangzó híreket vettünk. Igaz ugyan hogy aug. hó alatt nagy esőzések a Krivadia Petrozsény közti vonalrészen földomlásokat okoztak, s így a munkálatok körül némi zavart idéztek elő; de az építkezés azért nem szakadt félbe, sőt inkább oly buzgalommal foly, hogy még ez év vége előtt a szárnyvonal egész területén valószínűleg le lesznek rakva a sínek. Piskitől Pujig a felépítmények már befefejezvék, úgy hogy itt már a gőz-kocsi rendesen közlekedik. Állomáshelyek, műhelyek és őrházak legnagyobb része befejezve s használat alatt van.
  A Zsil völgy kőszén és ásvány gazdagsága köztudomás szerint oly nagy, hogy bizton számíthatunk itt a legélénkebb üzletélet és forgalom kifejlődésére. A pálya megnyitása a jövő év tavaszára van kilátásba helyezve.

  Magyar Polgár, 1869. október 20.
  Az első erd. vaspályának Szászváros és Piski közötti részletén a közlekedési zavarok napirenden vannak. Az utóbbi napok alatt többször megtörtént az is, hogy vagonok kicsúsztak a sínekről. Balesetek ugyan nem történtek ez alkalmakkor, sem a szállított tárgyakban nem idéztetett elő sérülés, de a forgalom mégis akadályt szenvedett. E kicsuszamodásoknak oka a felépítmény csekély szilárdsága, melynek folytán az több helyt besüllyedezik. Nem akarunk itt sem az építési vállalkozónak, sem a mérnököknek szemrehányást tenni, annál kevésbbé, mert nyilván maga az esőzések által lazává tett talaj fő oka e bajnak, de mégis reméljük, hogy minden meg fog tétetni ily eseteknek a jövőben kikerülésére.

   Magyar Polgár, 1869. október 27. Az erdélyi vasút építéshez.
  Vonatkozva a megtámadásra, a melynek a magyar kelet vaspálya építői Waring Brothers és Eckerslei urak ki voltak téve, illetékes oldalról a következő felvilágosítást vettük. Az az állítás, hogy a társaság technikai személyzete összeállításában a magyar elemeket mellőzte, tévedésen alapult, mert köztudomású dolog, hogy a társulat több mérnököt átvéve a kormánytól, még több magyart szerződtetett is.
Ami a működő angol erőket illeti, ezek olyanok a melyek évektől fogva éppen ennél a társulatnál működve, teljes bizalmát élvezik s tehát mellőzhetetlenek. Az az állítás, miszerint az angol mérnökök nem helyhezkednek az országos építészeti igazgatóság rendeletéihez, invectiva az igazgatóság ellen, mely e szerint erélytelenségről vádoltatik. Az ország viszonyainak részletes ismerése az építőmérnöki kezegeknél nem is szükséges, és elég, ha a talaj minőségét s szintes viszonyait tudják.
Ami azt a vádat illeti, hogy a gátak és talajbemetszés körüli munkálat még nem haladott az alapszintig, megjegyzendő, hogy az csak három pontra talál.

  Magyar Polgár, 1870. május 22.
  A Piski-Petrozsény szárnyvonalon - egy Szászvárosról érkezett tudósítás szerint - Merisor közelében egy több ölnyi mélységű bevágás omlott össze a hosszas esőzések következtében. E nehéz ponton majdnem egy egész év óta szakadatlanul dolgozott több száz munkás. Az összeomlás által előidézett kárt többre teszik 100.000 ftnál.

  Magyar Polgár, 1870. július 10. A piski-petrozsényi vasút.
  Csaknem lehetetlennek látszott, hogy Hunyad megyében Petrór, Krivada, Merisor, Banitza meredek hegységein valaha vasút épüljön, s íme a vállalat most már a legnagyobb nehézségek legyőzése után sikerülten be van fejezve. 4500 olasz munkás dolgozott ott, s most a Semmering-pályához hasonló vasút már elkészült. Közelebbről megy az első gőzös Erdély egyik legmagasabb vízválasztóján keresztül Románia felé a Zsilvölgybe, hol a nagy kőszéntelep van, melyből a hazai ipar emeléséreszükséges legfontosabb anyag, a kőszén, kizsákmányoltatik.
  Amint e hír mindenkit kellemesen lephet meg, ki az ország felvirágzását szívén hordja, úgy sokakban feltámad azon óhaj is, hogy megláthassák ezen az ország legtöbb fia előtt ismeretlen vidéket. Kinek azt megláthatni alkalma leend, bizonyára bámulni fog az e vonalon kivitt nagyszerű építkezések felett, mely szakértők nyilatkozata szerint — az e vidéken gyakori földszakadások által felmerülő nehézségekkel szemben —a semmeringi építkezéseket is felül múlja. Eredetileg három alagút volt tervben; az egyik Merisornál 75 öl hosszúságban, a másik Banitzánál 175 öl, és a harmadik Csetate-Boli-nál 37 öl hosszúságban. De e három alagúton kívül, melyek három év alatt elkészítettek, a hegyoldali kanyarulatok miatt még 7 más alagutat kellett építeni. Sok helyen, hol minden kigondolható eszköz (minő mély vájás általi vízlevezetés) nem vezetett célhoz, magas töltéseket és védfalakat kellett építeni.
  A két első nagy alagútnál a bemenet és kijövetel 8 öl mély föld bevágást tett szükségessé, s midőn az elkészült, a nagy esőzés miatt bekövetkezett földomlások elkerülhetetlenné tették ez alagutakat 40 ölnyivel meghosszabbítani. A közforgalomnak e pálya csak f. évi aug. 1-én fog átadatni, mert sok helyen még pótmunkákat kell teljesíteni.

  Magyar Polgár, 1870. július 10. Vasúti szerencsétlenség. Mint Károlyfehérvárról távírják, a tehervonat vasárnap Zám és Ilye közt kisiklott a vágányból, a gőzmozdony és négy kocsi lerohant a töltésen, s ez alkalommal a vonatvezető lábát törte. Ugyan e távirat értesítése szerint az erdélyi vaspályán a vízár miatt meg kel¬lett szüntetni a közlekedést. Négy vasúti híd összeomlott. Tizennégy nap előtt is lehet szó a köz¬lekedés helyreállítását. A posta sem közlekedhetik.

  Magyar Polgár, 1870. július 14. Az első erdélyi vasút üzletigazgatóságától a következő értesítést vesszük: F. hó 9-étől kezdve a személy és málha-forgalom Arad és Déva között megnyittatik, 10-én Piski, 11-kén pedig Petrozsényig az egész vonalon a forgalom ismét kezde¬tét veszi, hacsak újabb felhőszakadások be nem, következnek, miután ez utóbbi időben egy nap sem múlt el e vonal területi körében ily elemi csapás nélkül. A piski-szászvárosi vonat öt nap múlva, a szászváros-károlyvári pedig csak akkor nyílhat meg a forgalomnak, ha a 16 öles Sibisány-híd Szászvá¬ros és Alvincz közt ideiglenes építményekkel kipótolva leend s végre az Alvincz és Károlyvár között levő 10 öles híd a Sebesen az áradás ellen elkészül. A munkálatok a lehető leggyorsabban eszközöltetnek.

  Magyar Polgár, 1871. augusztus 13. Az erdélyi vasút igazgatója igen előzékeny volt a természetvizsgálok nagygyűlése iránt. Ugyanis az Aradról teendő dévai s petrozsényi kirándulásra egy külön vonatot ajánla fel, minden díj nélkül.

  1871. Az angol mérnökök eltávozása után magyar és osztrák szakemberek vették át. Az újrakezdett munka eredményeként 1871. november 20-án átadták a forgalomnak a Gyulafehérvár–Tövis–Székelykocsárd és Székelykocsárd–Marosvásárhely vonalakat. Így megteremtődött Gyulafehérvárnál a Magyar Keleti Vasút és az Első Erdélyi Vasút vonalai (Arad–Gyulafehérvár) közti kapcsolat. A Magyar Keleti Vasút Tövis–Kiskapus–Medgyes–Segesvár–Brassó vonalrésze három szakaszban valósult meg - a Transindex.ro portálról

  Magyar Polgár, 1873. március 30. Új telep Piskiben.
  Az első erdélyi vaspálya-társaság piski állomásán, mely még néhány évvel ezelőtt pusztaság volt, jelenleg már 2000 lelket számláló telepítvény van, mely a számos vasúti hivatalnokon kívül nagyobbára a társaság munkásaiból áll. A telepítvény létesítése a piski állomás főnökének, Stiassny úrnak köszönhető leginkább, ki annak egyszersmind elöljárója is, és már számos intézményt léptetett életbe, melyek közül megemlítendők:
1. Egy háromosztályú iskola, melyben a tanítványok zenében is oktatást nyernek. A tanító, mint községi hivatalnok van alkalmazva 600 forintfizetéssel, mely 1000 frtig emelkedhetik. A tanítványok száma már 90-nél többre rúg.
2. Egy fogyasztási egylet, mely 3000 frt alaptőkével létesült, jelenleg már 27, 000 frttal rendelkezik.
3. Beteg- és temetkezési egylet orvossal, gyógyszertár és bábával.
4. Gőz-, kádas- és zuhanyfürdők, melyek hivatalnokok és munkások által elkülönített osztályokban ingyen használhatók.
5. Két kávéház a munkások és a hivatalnokok számára.
6. Egy nagy tekepálya és tornahelyiség. Alakulóban van továbbá egy torna- és dalegylet, egy hivatalnoki casino, könyvtár stb. Az állomás tószomszédságában már 25 magánház épült, a munkások lakásai szellős, csinos, emeletes épületek, és így remélhető, hogy Piski néhány év alatt csinos városkává növi ki magát.

  Magyar Polgár, 1873. június 11. Nagyobbszerű népünnepélynek, a „Hon” szerint —színhelye Piski. Ahol e hó 8-án örömtől, vígságtól visszhangoztak hegyek, ott 24-év előtt Bem apónak rettenthetlen vitézei védték és szerzék vissza véres ütközetben azon nevezetessé vált hidat, melyet mindkét harcoló tél Erdély kulcsának tekintett „Piski híd elvész, Erdély elvész, tehát: Előre!“ A honvédeknek ezt nem hiába mondotta az imádott vezér s vitézül elő rontottak; aki el nem hullott a dicső csatában, az alig állott meg — Szebenig.
  Mily különbség a mostani Piski s a Bem Piskije között. Most gyárak s bánják terményeit kényelmes vasút viszi messze földre; mindenféle szorgalmataskodó munkásnépet látunk, a mely néhány nap múlva öröm, táncz, vígság között fogja megünnepelni a szorgalom sikerét.
Azon 24 év előtti napon, azon napon, a melyen Piski ismert, híres lett, gyárnak, vasútnak, bányának nyoma sem volt a környéken. Mindenütt az eredetiség vadregényessége, a munkás kéztől nem illetett természet. Ujjongó vígság és bájoló zene helyet puskaporfüst és ágyuk bömbölése töltötte el a hegyközi tájat s minden pillanat újabb halált szórt a hősök soraiba. A kirándulók bizonyára visszaemlékeztek az 1849-ki év febr. havának 9-ikére, a mely napon honvédiek megtartották az országnak Erdélyt s örök dicsőséget szerzettek e nemzetnek.

  Magyar Polgár, 1874. január12. Erdélyi vasutak 1873-ban. (kivonat)
  Az állami felügyelet alatt álló engedélyezett vasutaknak az 1873-ik évben eszközölt elhaladásáról a m. kir. építészeti főfelügyelőség egy összeállítást készített, melyből a Királyhágón inneni vasutakra vonatkozó két pontot vesszük ki.
  Az első erdélyi vasút már közel 3 év óta forgalomban leven, azon — kivéve egyes csekélyebb — különösen a vasszerkezetű hidaknál eszközölt reconstructiókat — érdekesebb mozzanat nem történt.
  A piskii nagy műhely nagyobbíttatik — tökéletesen befejezve jelenleg azonban még nincsen. Az Aradon létesítendő külön teherpályaudvar építése még meg nem kezdetett. A vonatkozó tervek azonban az általános elrendezést illetőleg már helyben vannak hagyva.
Az elhasználás folytán elkopott vassíneket a társulat igen jutányos áron vett (11 frt) bessemer acél-sínekkel cseréli fel. Az 1873. év folytán azon kívül még egyes javítások tétettek az árvíz által megrongált vonalrészeken.

  Magyar Polgár, 1875. április 16. A Piski melletti gyártelep.
  Piski, 1875. április 11-én.
  Tisztelt szerkesztő úr! Alig emlékszem, hogy telepünk életmozzanatairól mind társadalmi, mind közlekedési szempontból szerencsém lett volna becses hasábjain közleményeket olvashatni, s épen e szempontból — valamint ismerve önnek a haladás, művelődés iránti hazafias irányú elveit, nem mulaszthatom el szerény soraimmal — néhány vonással önnek hű képét vázolni az egykor történelmi nevezetességű itt vívott csata jelenlegi színhelyének.
  Midőn az első erdélyi vasút építkezéseit megkezdette, rémhírek keringették át a vidéket Aradtól le az egész szőke Maros mentén; az állomásoknak kitűzött városok félve, reszketve nézték a gőzmozdony pusztító hatalmát, s mindent elkövettek, hogy az országot, a nemzetet megrontó elem, mentől távolabb essék tőlük. A kalmár a fekete eridát látta üzlete közepén, fantáziájában kétségbe esve a fölött, hogy már ezután egy röf gyolcsot is Hamburgból hozatunk; a csapláros savanyodva nézte lőréjét, álmában a gőzkazán tetején látva egy meszely bort a Rajna tövéből érkezve, melyet egy — rendesen adós maradni szokott — 20 forintos díjnok hozatott, stb.
  Az éretlen gondolkodás — a köznapi vakság természetesen kizárja az előrelátás eszméjét, s nem lehet csodálni, ha az elfogultság legmakacsabb fegyverével kellett küzdeni a vállalatoknak. Így történt az is, hogy Hunyadmegye székhelye Déva, mely a vasút bogpontjának volt kiszemelve, csak alsórendű állomás lőn, minthogy honárulás bűnével bélyegezték azt, ki ez ügy mellett, és nem ellen mert szólani. Eszerint nem maradt egyéb hátra, minthogy a tervezett bogpontot lejjebb vagy feljebb Dévától telepítsék, s így létesült a piskii telep.
  Telepünk a vasúti forgalomnak kezdetben főszékhelyét képezte; mozgalom, sürgés-forgás, üzlet, ember, pénz minden megvolt; jelenleg min¬den en miniatűr. A bécsi robbanás ide is elhallatszott, melynek szikrája egy villámmal agyonütötte a vasúti üzletet, s részünkre nem maradt egyéb hátra, minthogy egy néhány ügyefogyott hivatalnokot — aus Ersparungsrucksicter — elbocsátottak. Hanem maradtunk itt elegen, úgy hogy az összes lakósság (telepi) majdnem 400-ra megy, kik forgalmi hivatalnokok, végzett és nem végzett technikusok, munkások (egy nagyszerű gépgyárban), és ezek családjaiból állanak. E lakosság kevesek híjával, idegen ajkú. A német elem in floribus.
  Többek között gondoskodott az igazgatóság gyermekeink neveltetéséről is, midőn egy közös (fiú és leány) iskolát saját költségén rendezett be, hol egy igen derék és jóakaratú tanár keseríti napjait, a szülőktől protegalt gyermekekkel. Törvényhatóságunk is van, melynek feje telepünk köztiszteletben álló — idegen ajkú — de magyarszerető főmérnökét. Kudernáts József úr, ki vidékünk körjegyzőjével intézi a hatósági ügyeket.
Legjellemzőbb volt pedig telepi életünkben az elemek súrlódásából keletkezett egyenetlenség, mely, mint féreg folytonosan rágódott moralitásunk gyökerén! Hiányzott az egymáshozi jóakarat, barátság, előzékenység; a munkásnép saját énjét kezdé a chaosban gyűlölni, holott ő volt mindig a szolgálattevők közt a túlnyomó elem. A káröröm annyira felütötte tanyáját, hogy a legnagyobb gyönyörűségének tartotta mindenik, ha a másiknak hátrányára lehet, — nem mertek közlekedni egymással, tartván a kiejtett szó halált hozó csapásától!
  Ha kérdezzük e zűrzavar okát, a vélemény mindenkinél egyöntetű, s e téren a legnagyobb munkásságot a műhelyvezetőség főnöke fejtette ki; ő volt az ki, a nemzetiség eszméjének különféleségét fölállította, ki elég erősnek vélte magát, itt magyar földön, hol kenyerét keresi, nyomorult képzettségével, porosz arrogantiájával — a magyar nemzetet nyilván gúnytárgyává kitenni, ki mindent elkövetett, hogy a német elem első helyet foglaljon hivatalában, s a magyar háttérbe szoruljon.
  Ez úr képes volt az igazgatóság rendeletéinek ellenállani, azon igazgatóságnak, melynek bűnül lehet beszámítani, hogy a hazai erőket egy Flandriából szedett — mozdonyfűtőből, technikát sohasem látott, s magát főmérnöknek nevező erőnél hátrányba helyezé! Legnagyobb merényletét közel egy hónapja követé el, midőn telepünk jelenleg orvosa — dr. Szentpéteri János (volt Torda városi főorvos) egy olvasó egylet alapításában fáradozván, mint magyar ember, magyarul szólott a gyűléshez, melyet ő „flegelhaft“-nak nevezett! E kifejezéséből eléggé kitűnik a burkus jellem, mely a basáskodás kioltatlan szomját árulja el, s mely által még gyűlöltebbé tette magát az összes lakosság véleménye előtt, úgy hogy mindnyájunknak közös akaratát tolmácsolom ha „pereat”-ot kiáltok utána! Ez be is fog következni nemsokára, minthogy az igazgatóság határozatilag kimondá, hogy 1876. július 1-től a magyar nyelvet fogja hivatalos nyelvnek használni, s ki ez időre magyarul nem tud, elbocsátja hivatalából; bennszülöttek csak elismeréssel adózhatunk a főigazgatóság ezen lépéséért, s kívánjuk, hogy határozatához hű maradjon.
  Mint említém, sikerült telepünkén egy közös ajkú, művelődés irányú olvasóegyletet alapítani, melynek elnöke telepünk orvosa lett. Az olvasóterem a Hartl-féle szálloda helyiségében van elhelyezve, hol gyönyörűség nézni szépszámmal összejött tagok kedélyességét személy és rangkülönbség nélkül. Az irodalom szépen van képviselve: 24 hírlapunk van, fele magyar s fele német; időnként felolvasások fognak tartatni, úgyszintén kirándulások és vigalmak, egy szóval minden a mi egyetértést, barátságot és művelődést szül. S ennek így is kell lenni, mert csak így leszünk méltókká embertársaink becsülésére, így leszünk igaz honpolgárok, derék hivatalnokok és jó családfők, így bátran mondhatjuk a költővel:
„Hadd múljon a rossz idő,
Derüljön arany jövő,
Hon virányain”
Veritas

  Magyar Polgár, 1879. március 19.
  Az első erdélyi vasat igazgatósága vasárnap tartott ülésében jóváhagyta az egyességi okmányt, melyben azon módozatok megállapítvák, amelyekkel az első erdélyi vasút és „Gebrüder Klein” cég között fennforgó építési pör kiegyezése a legközelebbi közgyűlés jóváhagyásának fenntartása mellett, végleg megoldatik.
„Gebrüder Klein” cég követelése, azaz 3,586.212 frt 64 ½ kr. és annak 1871. évi december 21. illetőleg 1872. évi szeptember 11-től járó kamatai 800.000 frtnyi összeggel egyenlítettek ki. Ebből 100.000 frt. a közgyűlés esetleges jóváhagyása után 8 nap alatt, a fennmaradó 700 000 frt. pedig 1879. évi július hó 1-től négy egymásután következő félévi 175.000 frtnyi részletben fizetendő (kamat nélkül.) A mikénti fedezés a közgyűlés elhatározása alá fog bocsáttatni

  Magyar Polgár, 1879. október 22. A Marosba zuhant vonat.
  N.-váradi utasok beszélik, hogy a péntekről szombatra hajló éjjel az arad-erdélyi vonalon egyik vonat kiugrott a sínekből, s a lokomotívval együtt több kocsi a Marosba zuhant.

  Magyar Polgár. 1880. február 21.
  Az erdélyi vasút tárgyában jelentik, hogy a kormánnyal folytatandó eladási tárgyalásokra, az erdélyi vasút részéről, annak idejében, kiküldött comité elhatározta, hogy a közlekedési minisztérium, illetőleg a kormány azon ajánlatát, mely szerint a vasút egy-egy részvényéért 120 frt. ígértetik aranyban, nem fogja az igazgató tanácsnak elfogadásra ajánlani, mivel a megajánlott vételár igen kicsinynek mutatkozik. A kormány a részvényekért ajánlott vételárt aranyjáradékban szándékozik fizetni.

  Magyar Polgár. 1880. február 24.
  Az Első Erdélyi vasút eladása végett az igazgatóság által kiküldött bizottság elé a következő föltételeket terjesztette a magyar közlekedési minisztérium: A társulat átadja minden ingatlan és ingó vagyonát a magyar kormánynak. A magyar államkincstár pedig átveszi az összes vonalakat és elvállalja a társulat jelen terheit, elsőbbségi és új beruházási kölcsönét, és lemond azon előlegekről és kamatjaikról melyeket biztosítás fejében adott a társulatnak.
  A magyar állam 1880 év végig 2 százalék osztalékot fizet a részvényeseknek, ezen kívül kifizeti a Klein báró testvéreknek 1880. júl. 1-én és 1881. jan. 1-jén járó 350, 000 frt kárpótlást.
  A vasút összes részvényeit öt darabonkint 200 frtos és 6 százalékot kamatozó aranyjáradékkal váltja be a magyarkincstár.
  A kincsár átveszi továbbá 1880. jan. 1-jétől kezdve a társulat üzletszámláját a más társulatokkal fennálló leszámolások terhével együtt, nemkülönben a társulatnak a személyzet irányában elvállalt kötelezettségeit is

  Magyar Polgár. 1880. március 3.
  Az első erdélyi vasút-társulat igazgatótanácsa, vasárnapi ülésén kijelenté, hogy a vasút megvételére a kor¬mány által tett ajánlatot, a tárgyalások alapjául sem fogadhatja el.

  Ellenzék. 1884. június 4.
  Új vasút Hunyadmegyében. A piski-vajdahunyadi helyi érdekű vasút vasárnap megnyílt és átadatott a forgalomnak,

  Ellenzék. 1886. február 9.
  Paulé Iván a piski vasútállomás országosan ismert és becsölt nevű főnöke, ki a magyarosodás és népnevelés terén oly szép eredménnyel és buzgón fáradozik, nem csak a jótékonyságban, de annak gyakorlásának változataiban is kifogyhatatlan. Az idén azt léptette életbe, hogy minden vasárnap és ünnepen vele ebédel az iskolának két növendéke, a kik a megelőző héten minden tekintetben kifogástalanul viselték magukat. Mint nőtlen ember a vendéglőben eszik s a két gyermek számára is meg van rendelve mindig az ő asztalnál a forintos teríték. Az ilyen cselekedet beszél magáért; nem szorul rá, hogy gyűjtött aláírásokkal bizonyíttassák a hazafiassága.

  Ellenzék. 1888. március 24. Állítsunk óvodát. Piski, márcz. 23.
  Ezelőtt pár évvel, a hazai sajtó tekintélyes képviselői látogatásaikkal tisztelték meg Piski telepet. E látogatás élénk emlékezetében van Piskitelep közönségének még ma is, s azzal lett megörökítve, hogy több lap közel 900 frtot gyűjtött a Piskitelep népiskola céljaira kegyes adományokból. Ez összeg mar jó ideje át lett adva az iskola gondnoksági elnöknek, Daruvári Paulé Iván úrnak szolgáltatva s ő, hogy a kerek szám meglegyen, 900 frtra egészíté ki. Át van adva, tehát rendelkezésére készen áll.
  Miután azonban a piski népiskola kielégítő anyagi viszonyok közt van, kérdem, nem lenne ezen inkább gyümölcsöztetve, ha egy nyári óvoda felállítására fordíttatnék? Kezdetnek ez is elég s méltóbb iskolai célra nem lehetne fordítani ez adományt. Igaz ugyan, hogy ez összeg édes kevés egymagában, de alapnak igen szép pénz, s ha meg lesz mozgatva az ügy, meghoznák áldozataikat a szülők is, mert be tudják látni, mily előnyben részesítnek ez által gyermekeik.
  Meg lesznek óva az esetleges szerencsétlenségektől, mik utcán s otthon érhetik őket, ha kellő felvigyázattál, nem lehetnek a szülők, amellett lelkeik művelődnek, rendhez szokunk, beléjük lesz oltva a fegyelem, s a mi fő, már zsenge korukban játszva eltanulják a magyar nyelvet.
  Az államvasutak sokat áldoz a piski iskolára s indokolt kérésre, bizonyára gondoskodnék megfelelő helyiségről, hisz alkalmazottaiknak gyermekeiről van szó; nem maradna el segítségével az országos óvodai egyesület sem, melynek üdvös működése mindnyájunk előtt tudva van.
Tenne értünk is, ha kérnénk. Én hiszem, hogy Hunyadmegye tanfelügyelője, kinek köszönni lehet a megye népoktatásának megteremtését, ha ez ügyben őt informálnák, csakhamar megvalósítaná a piskiek kívánságát, s létre jönne az első óvoda Hunyadmegyében, mert tudtunkkal ilyen intézmény itt e megyében nincsen. Ez felszólalásom tárgya; e hiányt érzik a piski apák, pótolni kell, nem is olyan nehéz, a mai pénzszűk világban.

  Ellenzék. 1889. május 20.
  Piskitelep, mely tudvalevőleg Dédács, Sárfalva és Piski községek területén épült, s mely eddig csak praedium volt, folyamodott, hogy önálló községgé legyen. Miután a törvény által előírt föltételek mind betartvák, a megyei közgyűlés minden ellenvetés nélkül pártolólag határozta a kérvényt a minisztériumhoz fölterjeszteni.

  Ellenzék. 1890. július 23. Vidéki levél. Piski, júl. 22.
  Piskitelepen az újonnan épített díszes óvoda felszerelése javára e hó 19-én táncmulatsággal és hangversennyel egybekapcsolt színielőadást rendeztek, mely minden tekintetben sikerültnek mondható. A főrendező, Paulik József fűtőházi főnök, ki már több ízben hozott létre színielőadásokat, ezúttal is tekintélyes összeget, 72 frt 40 krt. juttatott Daruvári Paulé Iván gondnoksági elnök kezéhez, hogy nevezett célra fordítsa…
  Mielőtt levelemet befejezném, egy feltűnő jelenségről kell megemlékeznem s ez, az hogy a gyári munkásosztály teljesen távol tartotta magát, az előadás meghallgatásától. Mi lehet ennek oka, nem kutatjuk, csupán a tényt registráljuk és sajnálatunknak adunk kifejezést, hogy akkor, midőn az ő saját gyermekeik érdekeiről van szó, mert hát az óvoda értük és nem másért épült — egy kis áldozatot nekik is kellene hozni.
  A piskitelepi munkásosztályt eddig igazan derék, jóravaló s minden jóért és hazafiasért lelkesülni tudó osztálynak ismertünk; annál inkább meglepett e nem várt — nem akarjuk úgy nevezni, hogy tüntetés. Szívelje meg azért e sorokat, akit illet, s jövőre tegyen, félre minden huzavonát s gondolja meg, hogy az erők szétforgácsolása az eredményt nemcsak gyöngíti, de legtöbbször megakadályozza. A közügynek nem szabad szenvedni, azt mindnyájunknak közösen kell előmozdítanunk.

  Déva és Vidéke. 1893. február 19. Új műhely főnök Piski telepen.
  Az államvasutak igazgatósága a nem régiben elhelyezett Pecher Henrik helyébe Biringer Miksát, a fiumei államvasúti műhely főnökét nevezte ki piski-telepi műhelyfőnökké. Piskitelep fönállása óta Biringer ott a hetedik műhely főnök. A két elsőnek, Lampe és Göbelnek működése abba az időbe esik, mikor az Első-Erdélyi-Vasútak alkalmazottai után még cseh-vasútnak hívták s a mostani Piskitelepből csak a műhely és állomás állottak.
  Munkáslakok még nem voltak, annál kevésbé nem vasúti házak. A munkásokat minden este külön vonat vitte Dévára s reggel ismét vissza. Később épültek a mostani Kis- és Nagy-Coloniának nevezett utcák s általában nagymérvű építkezések töltik be azon időt.
  Az akkori pénzkeresetről, forgalomról fogalmat nyújthat a szintén akkor épült Swoboda-féle vendéglő óriási terme, mely mindig tömve volt. Most kétfelé választva is elég nagy. Nemzeties irányú társadalmi életről, a tisztán idegen ajkú kevert nép között, akkor még szó sem lehetett.
Harmadik főnök Györkös Ferencz volt. Fiatal magyar ember. Idejére esik Piskitelep rohamos fejlődése, a magyar elem előtérbe nyomulása s föllendülése a társadalmi életnek, melyben ő a vezérszerepet vitte. Kitűnő szakember volt, Piskitelepről előléptetéssel helyeztetett el. Alatta vette át a magyar állam az Első-Erdélyi-Vasútat. 
  Róla Piskitelep közéletének vezérszerepe Paulé volt állomásfőnökre szállt, ki azt a múlt nyáron bekövetkezett eltávozásáig meg is tartotta. Azóta e szerep emberére vár.
  Györkös után Szkertics Imre neveztetett ki. Keveset törődött a társas élettel — miben részt venni egyébiránt családi állapota is gátolta — és minden kulturális mozgalommal, de pontos és lelkiismeretes főnök és szakember volt. Amily mértékben megbecsülte derekabb munkásait, ép oly szigorúan tartottá fenn műhelyében a rendet. Később nőül vevén azt a nőt, kivel addig közös háztartásban élt, társaságot gyűjtött maga köré s úgy látszott, hogy addigi zárkózott életmódjával szakít, s tevékenységi tért keres magának a műhelyen kívül is. Ezzel azonban elkésett. Részint Piskitelepről, részint Déváról ellene emelt, nem egészen indokolt panaszok következtében, java férfi korában nyugdíjaztatott.
  Utána jött Fehérvári (Wolfsgruber) István ki lekötelező udvariasságával, utánozhatlan finomságával első megjelenése óta meghódított mindenkit. Teljes ismeretében volt azon fontos állásnak, melyet elfoglalt; annak minden tekintetben megfelelni hivatásának tartotta. Lekötelező nyájasságú szép nejével azonnal központjává lettek a Piskitelepi szűk társas életnek; hová távozásukkal személyválogatás és rideg közöny következett be, mely azóta sehogy sem akar felmelegedni.
  Maga Fehérvári alapos műveltségű s minden iránt érdeklődő emberi volt. Tevékeny gondnoka a fejlődő róm. kath hitközségnek, bő szakismerettel rendelkező gondnoksági tagja az állami iskolának. Lelkes felhívása, pénzbeli és erkölcsi támogatása lett megalapítója a fönálló honvédemléknek, mint a hogy hivatali állása egész erejével támogatott minden nemes célú mozgalmat. A műhelyben személyesen nézett utána a legapróbb részletekig mindennek.
  1888 január havában a piskitelepiek nagy sajnálatára lemondott állásáról, hogy a Magyar-Éjszakkeleti-Vasút által neki fölajánlott felügyelőségét fogadja el. A búcsúzása alkalmával adott népes estélyen az őszinte tiszteletnek és ragaszkodásnak oly foka nyilvánult iránta és családja iránt, milyenhez hasonlóban Piski telepen még senki sem részesült, példájával annak, hogy ott e magas állás, csak megfelelő potentiával és tapintattal párosulva nyerheti meg azt a tekintélyt, melyre igénye lehet, ahogy azt pusztán az állására való hivatkozással ott még senki sem vívta ki.
  Ő Piskitelepen eltöltött idejét, mely mindössze csak 3 évre terjed, — mint többször megjegyzé - egy kellemes mulatságnak, egy fürdőzésnek tekinti. Mint ilyenre emlékezik rá vissza. Jelenleg könyvet írt „Piski és az ott e1he1yezett vasúti műhely“ cím alatt, melyre e helyen még visszatérünk.
  Fehérvárit követte; Pecher Henrik, a most elhelyezett felügyelő műhelyfőnök. Kezdetben a teljes tartózkodás mindentől és mindenkitől tette meddővé; később a körülménynek lett vak eszközévé a Paulé hatalmának megtörésében. Az ez ellen folytatott, csúf részletekben bővelkedő vad hajsza őt magát is elsodorta. Öt évi Piskitelepen létének eredménye egy fájó emlék, egyéb semmi.

  Déva és Vidéke. 1893. szeptember 24. Tanítónői kinevezés.
 A m. kir. vallás- és közoktatásügyi minister Czigler Gizella okleveles tanítónőt a piski-telepi állami elemi iskolához rendes tanítónővé nevezte ki.

  Déva és Vidéke, 1894. február 15. KÖZIGAZGATÁS.
  A közigazgatási bizottság f. évi február 10-iki ülése.
  A tiszti főügyész javaslatára elhatároztatott, hogy Piskitelep község kérvénye, mely szerint a piskii vasúti indóház a község felőli részre helyeztessék át, pártolólag felterjesztessék keresk. min. ő méltóságához.
  A kir tanfelügyelő havi jelentése szerint, a vallás- és közoktatásügyi miniszter a bácsii áll. el. népiskolánál újból rendszeresítette a női kézimunka tanítást; továbbá a hátszegi r. kath Erzsébet leányiskolának500 írt államsegélyt engedélyezett a f. évre is, a piski-telepi óvoda kibővítésére 1255 frtot, a hátszegi kisdedóvó felszerelésére 200 frt, az alpestesi iskola bekerítésére pedig 100 frtot.

  Magyar Polgár, 1895. június 24. A piskitelepi ipartanműhely.
  F. hó 14-én folyt le a piskitelepi ipartanműhely első vizsgája. A m. kir. kereskedelmi minisztérium és államvasutak képviselőin kívül megjelent a megye kir. tanfelügyelője is. A tanműhelybe fel van véve 15 székely és 13 piskitelepi ifjú, akik gyakorlatilag gyári munkásokká és munkásvezetőkké képeztetnek; amellett elméleti oktatásban is részesülnek. Valamennyi oktatás a tanműhelyben foly. A gyakorlati eredmény általános elismerésben részesült, mert 7 hónapi tanulás után az ifjak vasúti kocsikhoz való sarkokat, kilincseket, sőt zárakat is igen csinosan készítettek. Az elméleti eredmény is igen dicséretes volt. Biringer József műhelyfőnököt, a tanműhely vezetőjét, minden oldalról szerencsekívánatokkal halmozták el.

    Szászváros. 1897. június 12. (24.). A piskii telep emelkedése.
    Ismeretes, hogy Piskiben a m. á. vasutak igazgatósága a m. évben a mostani indóház szomszédságában több mint 40 ezer frtnyi területet vásárolt volt meg a vasúti telep bővítése végett. E célra egy millió frtnál többre menő előirányzat készült, amely összeget több év alatt fogják felhasználni. Már a jövő hónapban két fűtőház építéséhez kezdenek, amelyekre az árlejtés 116 ezer frtig megtartatott és egy budapesti vállalkozó javára dőlt el. Az új épületeknek f. évi nov. 1-ig készen kell lenni.

    Szászváros. 1897. július 3. (28.). Piski emelkedése.
    Közelebb hírt adtunk volt arról, hogy a kir. államvasutak igazgatósága 20 lokomotív számára fűtőházat építtet. Most nemcsak arról értesíte¬nek minket, hogy az új építkezés földmunkálatai már javában folynak, hanem az igazgatóságnak egy olyan tervéről is, a melynek megvalósítása lényegesen fogja a telepet emelni. Arról van ugyanis szó, hogy az aradi üzletvezetőség részben áthelyeztessék Piskibe, tekintettel arra, hogy a piskii telep központi fekvésénél fogva igen alkalmas egy vasúti üzletvezetőség elhelyezésére. Az a körülmény pedig, hogy a Piski centruma a petrozsényi, vajdahunyadi és tövisi vonalaknak, s közel fekszik az alvinc-szebeni nemsokára megnyíló új vasúthoz, mindenki előtt ismeretes. Az új intézkedés megvalósítása esetén a piskii telep 10—12 hivatalnoki családdal szaporodnék jobbára a mérnöki karból.

    Szászváros. 1897. augusztus 28. (35.). Piskitelep hivatalnoki kara szombaton, szeptember hó 4-én, a szegény gyermekek felruházására hangversennyel egybekötött táncvigalmat rendez. A rendezőség élén Bartha Lajos esperes áll, a mulatság védőasszonya Fáyné, Kún Irma grófnő, a ki odaadó buzgóságával közreműködésre megnyerte Jósika Lajos bárónőt, Lónyay Margit grófnőt, Hollaky Arthur alispánt és másokat. A mulatság iránt megyeszerte nagy az érdeklődés és bizo¬nyára tetemes összeget fog a jótékonycélra jövedelmezni. Belépődíj 1 frt. Kezdete fél 8 órakor.

   Szászváros. 1897. október (44.)
   Juhász Izidor piskii ref. körlelkész, ki elébb is volt már huzamosabb ideig ez állomáson, s a körlelkészségek újraszervezése következtében távozott volt el innen, mintán Bartha Lajos esperes újból Tordosra tért vissza, a közelebbi napokban szintén elfoglalta régi körlelkészi állomását Pisidben. Üdvözöljük Juhász Izidort régi állomáshelyén, a hol ő az egyházi és a társadalmi élet terén bizonyos múltra tekinthet vissza, s híveinek és Piski értelmiségének rokonszenve fogadta őt bizonyára.

  Szászváros. 1897. december 18. (51.). A piskii pályaudvar kibővítése.
  A beruházási kölcsönről szóló törvény tudvalévőén nagy összeget vett fel a vidéki pályaudvarok kibővítésére. A kereskedelmi miniszter ebből az összegből a jövő évre negyedfélmillió frtot irányzóit elő, a melyből 15 vidéki pályaudvart építenek ki. Ezek között van a piski pályaudvar is, amelyre háromszázezer frt. van előirányozva.

  Szászváros. 1898. március 12. (11). A piskii állomás kibővítése.
  A tavasz közeledtével serényen megkezdődtek a munkálatok a piskii vasúti állomásnak tervbe vett kibővítésére. A waggonjavító műhely részére újabb épületeket emelnek és a födött állomásrészt, annyira kibővítik, hogy az eddigi 6 mozdony helyett jövőre 24 fog elférni abban.

    Szászváros. 1898. március 12. (11.). Március 15. Piskin.
Március 15-ikének évfordulóján a „piski honvéd emlékszobor bizottság“ a folyó évben a következő emlékünnepélyt rendezi.
Délelőtt: 1. 9 órakor ünnepély az áll. népiskola tornatermében.
Délután: 2. Félhárom órakor gyülekezés a községháza előtt
3. 3 órakor kivonulás az emlékoszlophoz a helybeli m. á. v. műhely zenekar kísérete mellett. Az emlékoszlopnál:
1. Himnusz, Énekli a műkedvelő dalárda.
2. Szavalat. Előadja Liszka Nándor.
3. Alkalmi beszéd. Tartja Juhász Izidor.
4. Szavalat. Előadja Steiner Viktor.
5. Szózat. Énekli a műkedvelő dalárda.
6. Visszatérés a műhely zenekar kísérete mellett.
A honvéd-emlék szobor-bizottság. Piskitelep, 1898. március hó 8-ikán. Lichtensteiger Albert, biz. elnök Farkas Béla, kir. jegyző.

    Szászváros. 1898. július 30. (31). Táncmulatság Piskitelepen.
   A piskitelepi tisztviselő olvasókör saját könyvtára javára Piskin a Szvoboda-szálló termeiben augusztus hó 7-én zártkörű nyári táncmulatságot rendez, a melyre a meghívókat most bocsátotta ki a rendezőség. Az érdeklődésből ítélve a mulatság sikere máris biztosítottnak tekinthető.

   Szászváros. 1899. január 7. (1).
   Lönhart Ferencz a volt Erdélyi rom. kath. püspöknek ideiglenesen Gyulafehérváron elhelyezett hamvait, az elhunytnak életében kifejezett óhajtásához képest, a napokban Piski-telepre szállították, s az újonnan épült díszes sírboltban helyezték örök nyugalomra.

   Szászváros. 1899. január 14. (2). Piskii levél. Piski-telep, 1899. január 5-én.
   Igen tisztelt Szerkesztő úr!
  Megbocsát, hogy egy Önhöz intézett nyílt levélben számolok be röviden azon eseményekről, a melyek községünkben még a múlt évben ugyan, de mégis csak a közelebbi napokban történtek, s így aktualitásukat még nem vesztették el.
   Az első örvendetes és említésre méltó esemény volt az, hogy iskolánk gondnoksága, miként a megelőző években, is a Szeretet ünnepének, azaz Karácsonynak elő-estélyén nem mondom, hogy gazdag és fényes karácsonyfiát állított, de e helyett 15 szegény iskolás gyermeket tetőtől-talpig felruházott és 20-at részint lábbelivel, részint egyéb ruhaneművel látott el. A kiosztott ruhanemű értéke a 160 frtot meghaladja; ezt az összeget gondnokságunk részint egy ilyen czélra jövedelmező tőke kamataiból szerezte, részint pedig társadalmi utón nyerte. A ruhák beszerzésével Zeidner Gusztáv, helybeli jónevű kereskedő és gondn. tag volt meg bízva, a ki iskolánk derék gondnokával, Lichtensteiger Alberttel kellő ügybuzgósággal és elismerésre méltó önzetlenséggel jártak el.
   Karácsony 2-od napján pedig az óvódás kisdedeket örvendeztette meg gondnokságunk az által, hogy ezek számára az óvoda tágas termében díszes karácsonyfát állított fel s a vasúti alkalmazottak fogyasztási szövetkezetének igazgatóságától e célra nyert 80 frt segélyével minden kisdedet egy-egy cukorkák, déligyümölcs, narancsok és mogyorókkal telt papírdobozzal ajándékozott meg, ezenkívül a szegénysorsnak még ruhaneműt is kaptak. A karácsonyfa ízléses feldíszítése, s az említett ajándékok kiosztása körül a felügyelő-bizottság nőtagjai fáradoztak a tőlük megkívántató szeretetreméltósággal.
   A másik nevezetes esemény pedig, miről a Tekintetes Szerkesztő Urat értesíteni óhajtom, az, hogy b. c. Lönhart Ferencz, volt érd. róm. kath. püspök holttestét dec-31-én, vagyis ó-év napján, a gyulafehérvári székes-egyház fejedelmi sírboltjából Piski-telepre szállították, ahol az unokahúga, Lönhart Mária által építtetett csinos kápolna kriptájában helyezték örök nyugalomra. A boldogult főpap átszállítása oly csendben történt, hogy erről, mi, piski-telepiek is csak aznap értesültünk, amidőn hozták, s ekkor is csak akkor, a midőn a kripta ajtaját reá zárták Hogy mi okból történt ez így nem tudom, nem is kutatom; valamint azt sem tudom, hogy tulajdonképpen mi értelme is volt a Piski-telepre való átszállításnak, hát nem nevezetesebb és méltóbb helyen lett volna ott. Gy.Fehérvárott Báthory Endre, Martinuzzi György és más jeles püspöktársai között? Vagy, ha netalán Piski-telepet akarták ez állal nevezetessé tenni, s a boldogult püspök nevét itten megörökíteni, hát vájjon nem eléggé és emberileg szólva, nem örök időkig őrzi-e az ő nevét az a templom és plébániai lak, melyet a megbol¬dogult emelt és vajjon nem kőnél és aczélnál maradandóbb emléket állított volna-e neki, ha a kápolna felépítésére és annak fenntartási költségeire fordított mintegy 5-6 ezer frttal az ő nevére valamelyes jótékonyczélú és helyben felhasználandó alapítványt tesznek vala ? En csak feltettem a kérdést, a feleletet adják meg azok, akiket illet.

   Szászváros. 1899. május 13. (19).
   Jancsó Ernő piski-telepi róm. kath. lelkész és alesperes most véglegesítette magát Piski-telepen, ezen alkalomból hívei nagy ovációban készülnek őt részesíteni f. hó 28-án, a mikor az ünnepélyes beiktatás és utána a szokott módon bankett lesz.
A piski-telepi ev. ref. csinos és díszes templomban csak egy nagyobb hármonium szolgáltatja az eg¬házi zenét, nem régiben mozgalom indult meg, hogy megfelelő orgona állíttassék fel benne. Egy kis alap már van, most azonban a helybeli műkedvelők ezen alap gyarapítása céljából jun. hó elsejére egy műkedvelői színelőadásra készülnek. A magasztos és szép cél iránti érdeklődést ez utón is a nagyközönség szíves jó indulatába ajánljuk.

  Déva és Vidéke. 1900. szeptember 6. Községnévváltozás.
  Belügyminiszteri rendelettel Piski község „Ó-Piskire változtattatott meg.

  Déva és Vidéke. 1901. február 14. Levél Piskiről.
  A piski vasúti alkalmazottak körében egy mozgalom indult meg, hogy baleset folytán elszerencsétlenedett alkalmazottak sorsán anyagilag segítsenek. A kezdeményezők, kiknek élén az ottani összes szolgálati ágak főnökei állanak, ezen nemes célt egy az ottani altisztek által rendezendő táncmulatság keretében óhajtják megkezdeni. A táncmulatságot f. é. február hó 16-án tartják meg, mely iránt a nemes célra való tekintettel, úgy a helybeli, mint a vonali alkalmazottak, valamint az aradi központ köréből is a legmelegebb érdeklődés nyilvánul. A rendezőbizottság pedig fáradtságot nem ismerő igyekezettel napok óta fáradozik a terem díszítésén s azt szökőkúttal s a közeli fenyőkből hozott ágakkal, bódító illatú ligetté alakította át.
   — Táncvigalom.
A m. kir. államvasutak piskii altiszti kara a piskii elszerencsétlenedett alkalmazottak özvegyei és árvái javára Borbátvizi Balázs Árpád úr főellenőr, forgalmi-főnök védnöksége alatt 1901. évi február hó 16-án a Swoboda-szálló összes termeiben zártkörű táncvigalmat rendez. Kezdete este 8 órakor.

   Szászváros. 1901. július 6. Az iparos műkedvelők piski előadása.
  A szászvárosi iparos műkedvelőknek júl. 1-jén Piskiben tartott előadása teljes erkölcsi és anyagi sikert aratott. Az előadásra szép számú közönség jelent meg, a mely mind végig tetszéssel kísérte a darab (Felhő Klári) előadását.
Tudósítónk hozzátetszi azonban, hogy a zárójelenetben a lövés éppen úgy sikerült, mint Szászvároson, azaz a pisztoly csak ötszöri felhúzás után sült el, midőn Felhő Klári, miután a darabban úgy van előírva, hogy erőszakos halállal haljon meg, már készült a Piskihez még közelebb fekvő Marosba ölni magát. Az előadást hajnalig tartó vidám tánc követte. A tiszta jövedelem, dacára az átutazással járó tetemes kiadásoknak, 60 K és néhány fillér, melynek fele a piskii szegény gyermekeket segélyző egyesület javára fordíttatott.

  Szászváros. 1901. augusztus 10. A Swoboda-Mohilla téglagyár sikerei.
  Nagyon örvendetes hírt közölnek velünk Piski felől. Már jelentettük, hogy Swoboda Péter és Mohilla Antal, ez a két lankadást nem ismerő, derék üzletember, jelentékeny befektetéssel, körülbelül 45—50 ezer koronával saját tágas telkükön Piskin gőzerővel működő téglaprésgyárat állítottak fel. A vállalatnak sokat kellett küzdenie a kezdet nehézségeivel; de — miként örömmel értesülünk — az akadályok végre legyőzettek és a nagyszabású gyár, mely minden munkát gőzzel végeztet, most már kifogástalan minőségű préselt téglát állít elő. Ez megyénkben az első gyár, mely préselt árut készít s bárha szünet nélkül, folyton-folyvást dolgozik, alig képes a sűrű megrendelésnek eleget tenni.

  Déva és Vidéke. 1902. december 4. Pályázati hirdetmény.
  A magyar kir. államvasutak Piski állomásán lévő pályavendéglő bérletére ezennel zárt ajánlatú pályázat hirdettetik. A bérlet három évre köttetik. A bérleti feltételek a m. kir. államvasutak aradi üzletvezetőségének I. osztályában a rendes hivatalos órákban megtekinthetők, vagy kívánatra postán megküldetnek, miért is ajánlattevőkről feltételeztetik, hogy azokat ismerik és egész terjedelmükben kötelezőknek elfogadják.
  Az 1 koronás bélyeggel ellátott és „Ajánlat a piskii pályavendéglő bérletére“ feliratú borítékba zárt ajánlatok lepecsételve 1902 évi december hó 23-án déli 12 óráig alulírott üzletvezetőség általános (I.) osztályánál nyújtandók be.
  Bánatpénz fejében 400, azaz négyszáz korona készpénzben, vagy állami letétekre alkalmas értékpapírokban, legkésőbb f. évi december hó 22-én déli 12 óráig a magyar kir. államvasutak aradi üzletvezetősége gyűjtőpénztáránál Aradon leteendő.
  Takarékpénztári betétkönyvek letét gyanánt nem fogadtatnak el. Ezen feltételektől eltérő, táviratilag tett vagy nem a kitűzött határidőre beérkezett ajánlatok nem vétetnek figyelembe. Az ajánlatok közt a választás szabadon, a bérösszegre való tekintet nélkül történik. Arad, 1902. november 29-én. A m. kir. államvasutak aradi üzletvezetősége.

  Szászváros. 1903. április 16. (16). Árverési hirdetmény.
  A Piski állomáson lebontott állomási épületből visszanyert ajtók és ablakok folyó évi május hó 3-ik napján reggel 8 órakor Piski állomáson elárvereztetnek. Miről a venni szándékozók azzal értesíttetnek, hogy az árverés alá kerülő tárgyak a hely¬színén előzetesen megtekinthetők és hogy a szükséges felvilágosításokkal alólírt hivatal szolgál.
A m. kir. államvasutak piskii osztálymérnöksége.

  Ellenzék. 1906. április 13.
  A piski-i műhely tisztviselői karából alakult műkedvelői társaság 1906 -ik évi április hó 16-án (húsvét másodnapján), felerészben a műhelyi zeneegylet, felerészben díszletek beszerzés céljaira, a Swoboda szálloda összes termeiben színelőadással és tombolajátékkal egybekötött táncvigalmat rendez.

  Déva és Vidéke. 1906. május 12. Meghívó.
  Folyó hó 13-án (vasárnap) d. u. 3 órától kezdődőleg a Máv. piski-i műhelyzenekarának közreműködése mellett = a «Vasúti vendéglői« =kerthelyiségemet megnyitom, melyre a nagyérdemű közönséget tisztelettel meghívom.
  Beléptidíj személyenként 40 fillér. Kedvezőtlen idő esetén jövő vasárnap tartatik.
  Déva, 1906. május hó 9-én.Thiesz Mihály, vasúti vendéglős

  Szászváros. 1907. március 28. (17). A piski pályaudvar kibővítése.
  A piski pályaudvar az erdélyi pályaudvarok közt már jelenleg is a legnagyobb. Most ki fogják bővíteni és az összes erdélyi vonatok rendező pályaudvara lesz. Hogy a kibővítés milyen arányú lesz, mutatja a már elkészített költségvetés, amely másfél millió koronát tesz ki.

  Szászváros. 1908. július 16. (29). A m. k. államvasutak aradi üzletvezetősége tudatja, hogy a f. év július hó 15-én Déva és Piski között á Cserna folyó fahídja helyében új vashíd fog betolatni, miért is július hó 16-án este Budapest k. p. udvarról induló 608 sz. vonat átszállással fog közlekedni.

  Ellenzék. 1908. július 17. Versenytárgyalási hirdetés.
  A magyar királyi államvasutak aradi üzletvezetősége nyilvános írásbeli egységáras versenytárgyalást hirdet.
1. A piskii rendező állomáson és a Delta vágánynál létesítendő 1 drb földsz. lakóház (négy lakással), 2 drb földsz. szolga-lakóház (4—4 lakással) és 1 drb földsz. kettős altiszti lakóház (irodával) és a hozzájuk tartozó melléképületek

  Szászváros. 1909. szeptember 30. (39). Megszűnnek a lakásmizériák-Piskin.
  Amint értesülünk, Piskin nagyon rossz lakásviszonyok vannak és még drága pénzen is csak kevés jó lakás kapható. Az aradi vasúti üzletvezetőség sok családos embert helyez át Piskire s ezek nagy része kénytelen volt lakást bérelni bármilyen lett légyen is az.
  Újabban egy előkelő fővárosi bankcég megvette a pályaudvar szomszédságában elterülő Swoboda-féle telket s azt parcellázta. Ezen területen 150 lakóház fog emelkedni, melyeket a vállalat az építeni szándékozók kénye-kedve szerint fog felépíttetni. Ezen a területen egy nagyméretű szálloda is fog létesülni és külön piaca is lesz. Az utcák villanyvilágítással lesznek ellátva, a gyalogjárók pedig aszfaltburkolattal. Valóságos kis modern város fog létesülni eme kedvező fekvésű területen. A telkek óriási kelendőségnek örvendenek, nemcsak ottan, hanem úgy a fővárosból, mint a környékből igen sokan vettek telket házépítés céljaira.
  Aki tehát Piskin telket, házat óhajt vásárolni, az forduljon Swoboda Péter földbirtokos és Pataky Sándor építőmesterhez, ahol előjegyzéseket a vételre eszközölni lehet. A folyton gyarapodó Piski lakosságának szaporodásával a házhelyek is napról-napra drágábbak lesznek, tehát igyekezni kell a vásárlással, nehogy később a telek-spekulánsok kezéből kelljen drága pénzen visszavásárolni a telkeket.

 

Képek: Rat Júlia tulajdona

 

                                                  Hunyadmegyei tanügyi állapotok (1870-1886)

   Magyar Polgár, 1870. március 6.
  Hunyad megye 320 községben lakik 171, 194 ember. A tanköteles gyermekek száma 29. 514, ezek közül csak 4426 jár iskolába, tehát egy heted; a csekély számból 2270 csak félévig tanul, s írni és olvasni 643 tud. A 320 közül 110-ben van 124 iskola, tehát az iskola nélküli községek száma 259. A közoktatás eme képe csak ugyan elszomorító.

  Magyar Polgár, 1872, november 3.
  Most, midőn mind általánosabbá lesz azon meggyőződés és belátás, hogy az oktatás, a műveltség terjesztése biztosíthatja csak jövőnket, s hogy a cultura érdekeinek ápolása azonos nemzeti fennmaradásunkkal, midőn, mondom, ily körülmények Hunyad megyében a népoktatás terén tapasztalhatók, lehetetlen elfojtanom egy keserű érzést és méltó megbotránkozást a Hunyad megyei tanfelügyelő semmittevése s hivatalos kötelessége teljesítésében már rég tapasztalt indifferentismusa fölött. Megbotránkozásomat annál kevésbé hallgathatom el, mivel Szerem1ey úr már sokszor volt figyelmeztetve a hírlap irodalom terén azon fontos hivatásra, mely e megyében egy tanfelügyelőre vár.
  De szóljanak a tények. Tudva levő dolog, hogy az idő és körülmények következtében Hunyad megye messze hátul maradt értelmi fejlettség tekinttében a többi megyék mögött. A magyar alkotmányos aera felvirradásával méltán várni lehetett, hogy a magyar kormány igyekezni fog szétoszlatni azt, az ázsiai sötétségei, mely Hunyad megyére borult.
  Várta azt minden jóra való ember, hogy a kormány lelkesen fel fogja karolni azon maroknyi magyarság érdekét, mely a múlt hibái és a tanügy lelkiismeretlen, lanyha vezetése következtében —majdnem egészen — elnemzetietlenedett s elfelejtette saját édes magyar nyelvét! Mind hasztalan, hisz ábránd volt az egész!
  Megalkottatott az 1868. 38-ik, népoktatási t. cikk. Szeremley úr kineveztetett tanfelügyelőnek s az 1870-ki népszámlálás kimutatta, hogy Hunyadmegye 188.971 lakosa közül 180.294 vagyis 94.50 % sem írni sem olvasni nem tud.
  Hunyad megyénél az összes magyar területen csak egyetlen egy állott hátrább, egy %-kal:
  Zaránd megye, hol az írni, olvasni nem tudok száma 95%-kot tesz. (Úgy tudom, ez is Szeremley tanfelügyelősége alátartozik.) Ez ép oly elijesztő, mint elszomorító tényt természetesen nem tudhatjuk be a tanfelügyelőnek, mert hiszen annak okai messze a múltban keresendők. De minden esetre azt lehetett tőle várni, hogy most már minden erejét és törvény adta hatalmát, befolyását oda fogja irányozni, hogy az iskolaügynek új, erős lendületet adjon. S ugyan lássuk mit tett!
  Ennek kimutatására, a vallás- és közoktatásügyi miniszternek a közoktatás 1870. és 1871. évi állapotáról szóló, s az országgyűlés elé terjesztendő jelentéséből fogom merítni az adatokat, melyeknek összeállításához maga Szeremley úr is hozzá járult.
  E miniszteri jelentés szerint Hunyad megyében volt 1869-ben 29.533 tanköteles gyermek, iskolába járt 4247, vagyis csak 14%.
1870-ben volt 30.547 tanköteles gyermek; iskolába járt ezek közül csak 2995, vagyis 9%. 1871-ben 32,047 tanköteles gyermek közül az iskolát csak 3430, vagyis 10% látogatta. Az iskolába járók apadása tehát 1869 — 1871-ig 817-et tesz! Ahelyett tehát, hogy elővitte volna a közoktatást, s főleg, hogy legszi¬gorúbban szorgalmazta volna az iskolába járást, melynek elhanyagolása volt épen a roppant hátramaradásnak legfőbb kútforrása, még hathatósan hátra mozdította. Mondhatom, szép eredmény! 94% írni, olvasni nem tudó és 10% az iskolába járó!!
  A miniszteri előterjesztés alapján készítette el Gönczy Pál miniszteri tanácsos Magyar- és Erdélyország térképét, világos, sötét és még sötétebb színekkel jelölve a különböző megyéket, az iskolába járók viszonya szerint; találó célzatossággal jelölve egyszersmind az illető megyék tankerületek cultur-állapotát is. E mappán legsötétebb színben sötétlik Hunyad megye, mintán tanköteles gyermekeinek csak 10 százaléka jár iskolába. Tehát a magyar korona összes megyéi között Hunyad? Legeslegutolsó megye e tekintetben. Még Zaránd is különb 12 fokkal Hunyadnál, mert itt a tankerületek 22%-ka jár iskolába. Ott sötétlik a délkeleti szegleten, mint egy félre eső zugban levő ronda pókháló, egy fekete pont! Szeremley úr gyönyörködhetik benne, ez Hunyad megye, az ő tankerülete! 94% írni, olvasni nem tudó és 10% iskolába járó!
  Már most azt szeretném én tudni, hogy hát miért alkották azt az 1868. 38. t-cikket, és ebben a t.-cikkben mire való a 4. és 128. §.? Vajon az volt-e a törvényhozó intentiója, hogy drága sinecurákat alkotva, busásan fizesse a nemzet azokat, kik tétlenségük által a nevelés ügyének oly annyira ártanak?
  Vajon hihető-e, hogy az oktatás ilyetén vezetésével egészen visszaadhatjuk a magyar nemzetnek azon 10. 000-nyi magyarságot mely leginkább épen azért felejtette el anyanyelvét, mert ezelőtt is ily lelkiismeretlenül gondoskodtak iskoláztatásáról, az előtt is isten számába hagyták? 94% írni, olvasni nem tudó és 10% iskolába járó!
  Hiszen minden igaz magyarnak arcába kell, hogy szökjék a vér, ha látja, hogy a saját nemzetisége, a saját fajabelivel idegen nyelven kell beszelnie.
  Én nem vagyok nemzetiséggyűlölő, és nem akarok pánmagyarizálni, de mint magyar megkövetelhetem, hogy nemzetem egy része visszatereltessék azon testhez, melytől a mostoha viszonyok elszakították. Megkövetelhetem ezt leginkább attól, kinek törvényes joga és kötelessége, hogy ez irányban működjék, a tanfelügyelőtől. 94% írni, olvasni nem tudó és 10% iskolába járó!
  Hiszen nincsen nemzet, melynek beléletében az itt felhozott esetre példa volna! Úgy nem gondolunk mi magunkkal, mintha százmillión volnánk. Az abszolutizmus alatt féltünk a germanizátiótól, féltettük nemzetiségünk elvesztését, íme most az önkormányzatot arra használjuk, hogy öngyilkosok legyünk, hogy összefont karokkal nézzük, mint málik el lassanként a szikla: a nemzet. Sőt hozzá még jól fizeti a nemzet azokat kik tétlenségükkel ezt előmozdítják, holott kötelességük volna gátat vetni ez elmállási processusnak! 94% írni olvasni nem tudó és 10% iskolába járó!!
Igaz, hogy Hunyad megyében már nem feltűnő, s megszokottá lett, hogy a magyar „bocskoros nemes“-sel nem magyarul kelljen beszélni! De valljuk meg őszintén, hogy ez bizony nagy szégyen ránk nézve. És „szeretném én látni istennek azt a szentelt vizét, mely lemossa rólunk e szégyenfoltot!” Hanem épen, mert így áll a dolog, a tanfelügyelőnek — érintkezve a megye értelmiségével és birtokosságával — rá kellett volna mutatni a bajra.
  Ezek közreműködésével egy társulati mozgalmat idézni elő a visszamagyarosodás érdekében, mely mozgalom szerteágazott volna az egész megyében Vagy legalább a törvényt kellett volna szigorú pontossággal végrehajtani és hajtatni legkivált az eloláhosodott magyar községekben.
Mily szép lendületet nyert volna az ügy az ilyen iniţiativa által, mióta Szeremley úr tanfelügyelősödik! De hiába, mindig igaz marad az, hogy: „a capite foetet piscis. " 94% írni, olvasni nem tudó és 10% iskolába járó! !
  Hunyad megyében egy tanfelügyelőnek azon magasztos hivatáson kívül, hogy általában a civilisatió terjesztője és zászlóvivője legyen, még azon nemzet-apostoli küldetése is van, hogy letegye alapkövét azon útnak, melyen később visszatérhessen a nemzet egy része azon közös akolba, honnan elszakadt. No, de ildomtalanság volna azt követelni egy tanfelügyelőtől, hogy ily magas szempontra emelkedjék. Ez nagyon genirozná az úri kényelmet; már pedig ez az első!
  Hiszen kérem alássan annyi értelmiségi procentet, annyi írni-olvasni tudót, mint mennyivel Hunyadmegye bír, akár köves Arábia pusztáin, tán az eszkimók között s Afghanistan — Beludzsitánban is találni. E százalék még a vándorló dervisekből is kitelik! És mégis ily ázsiai állapotok mellett úgy kezelni a tanügyet, hogy 3 év alatt 817-re menjen az iskolába nem járók, — növekedése, — kérdem, nem lelkiismeretlenség-e ez, nem-e a nemzet ellen elkövetett súlyos bűn? 94% írni-olvasni nem tudó, 10% iskolába járó és az iskolalátogatók 817-re menő apadása!
  E körülmények között természetesen a kormánynak az volna a kötelessége, hogy az ilyen tanfelügyelőt helyezze el a saját bureaujában segédfogalmazónak (De legjobb volna sehová sem helyezni). Hanem miután az a kormánytól sikerrel nem várható, — én az égető baj orvoslására csak egy módot tudok.
Olvasom ugyanis e lap hasábjain ezelőtt néhány héttel, hogy Hunyad-megyében jóhangzású és általánosan tisztelt nevekből egy kör vagy testület alakult, melynek célja őrködni a megye érdekei fölött, s azokat lehetőleg előmozdítani. Én most e tisztelt testülethez fordulók, tegye magáévá ez ügyet, mely ugyancsak Hunyad-megye érdekei körébe tartozik, vesse a mérlegbe tekintélyét és testületileg vágy magány úton, hogy a tanügy s ezzel kapcsolatosan a visszamagyarosítás új lendületet nyerjen. Ragadja kezébe az intiátivat s ne engedje továbbra is így blamálni a megyét, mert az ázsiai állapot nem tarthat tovább. Ha másképp nem lehet igyekezzék oda hatni, hogy oly ember lépjen a tanügy élére, ki magasztos hivatását felfogni, törvényszabta jogát gyakorolni, kötelességét pedig teljesíteni képes és hajlandó! 94% írni-olvasni nem tudó 10% iskolába járó és az iskola látogatók 817-re menő apadása! Brr!
  Szathmáry György

  Magyar Polgár. 1872. november 27. Déva, 1872. nov. 21-én.
  Hunyadmegye közművelődési viszonyai és állapota — becses lapja egyik közelebbi számában megjelent tudósításban, oly sötét színben lett előtüntetve, hogy bizonyára minden művelt emberre fájdalmasan hatott azon szomorító körülmény olvasása, miszerint a geographiai kiterjedés és népességre nézt Erdély egyik legnagyobb megyéje, műveltség tekintetében legelmaradottabb és leghátrább áll.
  Engedje meg t. szerkesztő úr, hogy e közművelődési állapotunkról közlött leverő hatású tudósítás mellé — egy némileg megnyugtatóbb örvendetesebb képét tárjam fel művelődési mozgalmainknak, mely annál is inkább megérdemli figyelmét, minthogy annak kezdeményezői, úttörői, megyénk lelkes honleányai — a nők.
  A hunyadmegyei hölgyek ugyanis, a minden nemes szép és üdvös cél iránt lelkesülő, a köztisztelet és bizalomnak örvendő Barcsai Lászlóné ő nagysága lelkes felszólítása folytán — áthatva korunk általános művelődési és haladási eszméitől — múlt évben egy nőegyletet alakítottak, főcélul és feladatul a nőnevelés előmozdítását, fejlesztését, és a valódi műveltség emelését tűzvén ki.
  Kiválóan pedig célja volt Déván egy nőnevelő-intézetet állítani és saját erején fenntartani, melyben vallás és nemzetiségi különbség nélkül felveendő leány-gyermekek túlnyomóan a háziasság szempontjából vétessenek fel.
  A nemes cél elérése körül küzdött és összpontosította az egylet minden törekvését, buzgalmát, nem kímélve semmi fáradságot, semmi áldozatot, és nem pihenve mindaddig, míg szent célját el nem érhette. És e cél legfényesebb sikerrel is koszorúzta a hölgyek áldozatkész nemes fáradozását. Rövid idő alatt a nőegylet azon örvendetes helyzetben volt, hogy tervezett leány nevelő-intézetét nemcsak megalapítva, hanem minden szükséges szellemi és anyagi kellékekkel ellátva annak állandó fenntartását biztosítva is látta.
  Az intézet múlt évben megnyittatván, egy rövid év lefolyása után a növendékek folytonos szaporodása és a buzgó pártfogás által melyben részesíttetik, a legszebb jövendőre nyújt kilátást.
  Egyelőre csak négy elemi osztály állíttatott fel, de ha az egylet ereje engedni fogja, az intézet három felső osztály berendezése által növeltetni fog. A növendékek egy szakavatott igazgatónő vezetése alatt, két férfi tanár közreműködésével az elemi tantárgyakban minden női munkákban, különös tekintettel a háztartásnál szükséges fehérnemű és egyszerűbb női munkák varrása és szabására a legpontosabban oktattatnak és képeztetnek ki.
  A zongora és francia nyelv a szülők kiváltára külön díj mellett szintén taníttatik. Egy ilyen legégetőbb szükségeink közé tartozott intézet felállítása és életbe léptetése, a műveltség érdekében, hálás köszönetét és elismerést érdemel.
  Ott, hol a művelődés annyira elhanyagolt hátra van, hol kivált a nőnevelés tekintetében mindez ideig semmi intézkedés nem tétetett, és a leány- gyermekek az oskolai kiképzés jótékonyságától csaknem egészen megfosztva voltak, egy ilyen intézet létesítése valódi áldás és jótéteménynek tekinthető.
  A hunyadmegyei nőegylet ezen intézet megalapítása által fényes tanúságot tett, hogy a kor intő szavát megértve, nem a társadalmi és politikai egyenjogosítás utópiái, és törpe hiúságbeli szerepelni vágyás után kapkod; hanem az égető szükséges nőnevelés fejlesztése és előmozdítása körül küzd és fáradoz.
  Adja a kegyes ég, hogy e nemes küzdelme és törekvésében ernyedetlenül tovább munkálva, hazánk és megyénk művelődése és haladása előmozdítására a méltó elismerés által kísérve sokáig fáradozhasson.
Végül, nem hagyhatom egyúttal említés nélkül a jelenleg itten működő — általános pártfogás és tetszésben részesülő Csóka Sándor érdemes színigazgató úr és derék társulatának azon nemes lelkű tettét, hogy közelebbről a nőegyleti iskola javára egy igen szépen jövedelmező jótékony célú előadást rendezett, melynek egész jövedelmét a leány-iskolaalap gyarapítására legnagyobb áldozatkészséggel felajánlotta, és a nőegylet rendezésére bocsátotta. Ily nemes tett nem szorul dicséretre, de méltó arra, hogy a nemzet e tiszteletreméltó napszámosait a hazai közönség legmelegebb pártfogásába ajánlhassuk.

  Magyar Polgár. 1873. március 8. Egy tanfelügyelő, ki kezd híres lenni.
  A következő sorok közlésére kérettünk fel Hunyad megyéből: Több ismerősömtől fel lettem szólítva, hogy kérjem meg a szerkesztő urat, szíveskedne becses lapja hírfüzérében megemlíteni, hogy mily általános öröm lepte meg azokat, kik a népnevelést szívükön hordják, midőn tudomásukra esett, hogy mlts. kir. tanácsos és tanfelügyelő Szeremley urat innen elteszik.
  Ugyan sajnáljuk azt a kerületet, amelybe innen elviszik; de miután a közmondás szerint: „Jeder ist sich selbst der Nächste“ örvendünk, hogy tőle   megszabadulunk, ha t. i. az említettem hír való.
Sz úr lehet egy nagyon művelt férfiú; de tanfelügyelői sáfárkodásának még nyomát se láttuk; de engedelmet kérek, mégis nyoma van, mert betanított egy pár kocsilovat és egész nap a kártya- és tekeasztal mellett adott leckéket. Beszélnek itt arról is, hogy ő méltósága nem elégedvén meg zsíros fizetésével, valakivel kompániába egy papírboltot nyitott, ahol persze nem a legolcsóbb a papír, beszélnek arról is, hogy valami alvállalkozónak kiadta a 70 preparandista élelmezését, ezek a szegény fiuk pedig kénytelenek voltak a rossz ellátás miatt a minisztériumnál panaszt emelni, miért is ezen ügy egy kiküldött minisztertanácsos által megvizsgáltatott; na de ez csak beszéd, meglehet, hogy nem igaz és Sz. urat csak azért teszik el, mert Hunyad megyét már kinevelte; most működjön más helyt. Röviden felsoroltam a hallottakat, használjon ezekből mit jónak lát.

  Magyar Polgár. 1873. március 13.
  A hunyadmegyei tanfelügyelő, és a tanfelügyelőségre vágyók.
  Többször voltam oly szerencsés, hogy a t. szerkesztő úr a tanügy érdekében írott közleményeimnek becses lapja hasábjain helyet engedett. Közleményeimből mind a t. szerkesztő úr, mind az olvasóközönség meggyőződhetett, hogy ha valakit megtámadtam, tettem azt azon ügy iránti szeretetből, melynek szolgálatában állok. Jogtalanul soha senkit sem támadtam meg. „Azt hallottam” vagy „azt mondják” után soha sem indultam meg, s így még egyszer sem jöttem azon nem irigylendő helyzetbe, hogy állításaim igazságát valaki kétségbe merte volna hozni. Gyanúsítani, rágalmazni nem hivatásom; de viszont bűnöst védelmezni sem hivatásom. Mindig szem előtt tartottam azt, hogy óvakodjam a gyanúsítás és rágalom világgá bocsátásától; mert ez által elvesztem hitelemet, s egy jó hírben álló hírlapot is compromittálok.
  Kik a napi eseményeket figyelemmel kísérik, tapasztalhatták, hogy egy időtől fogva a tanfelügyelők azon boldog halandók, kik lefekvéskor nem tudják, hogy vajon melyik hírlap vonszolja őket a máglyára, vagy teszi híres emberekké. Már többször érte az a szerencse a hunyadmegyei tanfelügyelőt is, hogy bizony tisztességesen meghurcolták hol egy, hol más hírlapban. De azt, ha százezerszer mondották volna, sem tudtam volna elhinni, hogy még olyan ember is legyen, aki „azt hallottam” és „azt mondják” után egy ember becsületében piszkáljon, s oly úton igyekezzék jellemét befeketíteni; mint azt e lapok március 8-iki számában egy — bizonyosan — tanfelügyelői aspiráns tette határtalan örömében.
  Nem tudja az ember, milyen véleménnyel legyen az olyan emberek jelleméről, kiknek még az is szálka szemükben, hogy a tanfelügyelőnek lova van, s ezt neki bűnül róják fel. Ezer szerencse, hogy a hunyadmegyei néptanítók mind olyan díjazásban részesülnek, hogy abból bizony egy csikófarkat sem vehetnek. Itt — úgy látszik — jaj lenne azon tanítónak, ki keserves keresményéből csak egy kabalát is venne; mert ezek a dévai tanügybarátok, e merészségéért, nem méltatva annyira, hogy hírlapi téren vonszolják meg — lova farkára köttetnék s minden tanító rettentő példájára megyehosszat meghurcoltatnák. De, minthogy az tanfelügyelő nem oly gyáva, hogy magával e processust véghez vitetni engedje, hát csipkedik, úgy amint tudják.
  Hogy Hunyad megyében s különösen Déván milyen haladás észlelhető a tanügyi téren az 1869-dik évtől fogva, felemlítem azon körülményt, hogy Hunyad megyében az említett évben, boldogult br. Eötvös lámpással sem tudott tanfelügyelőnek való embert kapni. Ma pedig képesnek tartja itt magát a tanfelügyelőségre: ácspallér, ügyvéd, írnok, gazda stb.
  Aspirálnak is mindnyájan azon boldog reményben, hogy majd ha elmegy a mostani tanfelügyelő, ők fogják húzni ez árva megye tanügyének szekerét. Ments meg uram, a bizonyos elsüllyedés, vagy felfordulástól!
  Hogy mit tett a tanfelügyelő a népnevelés érdekében, megmondhatná azon úri (?) ember is, ki e lapok március 8-ki számában ugrál, ha szerencsétlenségre nem csak „hallana“, hanem „látna“ is. Különben ilyen betegségben sokan szenvednek itt. A tanfelügyelő kocsijának zörgését, lovainak nyerítését meghallják, de Hunyad megye székhelyén és vidékén emelkedett tanintézeteket nem képesek meglátni. Bizonyosan nem ők az oka, hogy hallásuk inkább kifejlődött, mit látásuk.
  Mikor e megye tanügye egészen szabadjában volt, nem akadt ember, ki e zilált helyzetben vállalkozott volna az ügy rendbe hozására, útbaigazítására; most, hogy a kezdet nehézségei le vannak küzdve, űzzük ki a megyéből a „veniturát“; mert tovább folytatni mi is képesek vagyunk a tanfelügyelői hivatalt, mi — bennszülöttek.
  Nem rossz gusztus!
  Űzzük csak ki mind a „veniturákat,“ s akkor aligha nem lesz kénytelen Gönczy Pál a jövő évi műveltségi térkép készítése alkalmával feketébb festékkel vonni be Hunyad megyét, mint, azt a múlt évben tevé.
  Általános a panasz a tanító-hiány miatt. Hunyad megyében is vannak iskolák, hova a legjobb akarat mellett sem lehet tanítót kapni; mert nincs honnan. Íme uraim, ha leküzdhetetlen vágyat éreznek keblükben a népnevelés ügyének használni, azt szolgálni, az alkalom nem hiányzik. Mindenki, ki képesnek érzi magát a tanfelügyelői hivatal folytatására, s annak elnyerhetésiért, még a gyanúsítás és rágalmazás fegyverét sem átallja kezébe venni, — foglalja el egy-egy tanító nélküli iskolában a tanító helyét, s ha képes lesz azt betölteni, legyen jó reménységgel; mert, ha majd valamikor megüresedik a tanfelügyelői állomás, még elnyerheti. Addig pedig lásson ki-ki saját dolgához, az ács fedjen házat, az ügyvéd pereljen, a gazda szántson; mert különben a ház fedetlenül, a per nyeretlen, s a kukorica vetetlen marad; a népnevelés ügyének pedig hívatlan beavatkozásuk által, többet ártanak, mint használnak.
Egy néptanító.

  Magyar Polgár. 1873. április 24.
  Br. Nopcsa László egy aláírási ívet indított meg Hunyad-megyében, melyen bizalmi szavazatok gyűjtetnek a Szeremley tanfelügyelő ő méltósága részére, kit a kormány, amint már lapunk olvasói is tudják, onnét más kerületbe fog áthelyezni. Amint lapunknak írják, az aláírások nem igen akarnak gyűlni, aminek egyik oka, többek között, az is lehet, mert Szeremley ő méltósága a képviselő választások alatt többet politizált s korteskedett, mint amennyi állásával s teendői halmazával összeférhetne.

  Magyar Polgár, 1873. május 22.
  Szeremley Lajos hunyad-zarándmegyei tanfelügyelő a felsőfehérmegye fogarasvidéki - Bárdossy Gyula Hunyadmegye II-od tanfelügyelő Királyföldi II-od tanfelügyelőnek, ezek helyére pedig I -ső és II-od tanfelügyelőknek Réthy Lajos és Góga Illés neveztettek ki,

  Magyar Polgár, 1873. június 19.
  Déva és környéke polgárainak felirata az oktatásügy-miniszterhez.
  Magy. k. közoktatásügyi miniszter úr!
  Alulírottak exellenciádnak intézkedését, mellyel Fogaras és Felső Fehérmegye tankerületben rövid négy éven át buzgón és üdvös sikerrel működött tanfelügyelőt Réthy Lajos k. tanácsos urat a hunyad-zaránd-megyei tankerületbe áthelyezni, s így megyénket a tanügyi haladásnak biztosítva, eddigi szomorú helyzetéből kiemelni kegyeskedett, öröm és hálaérzettel fogadtuk.
Miért is sietünk exellenciádnak ezen bölcs és hatalmas intézkedéséért benn érzett köszönetünket, hálánkat kifejezni, kérve: méltóztassék azt kegyesen fogadni.
  Exellenciádnak említett intézkedése hő óhajtásainkkal találkozván, teljes bizalommal bátorkodunk általános népnevelési s ügylegesen a hunyadmegyei tanügy tekintetéből és érdekéből kiindulva kérelmezni: exellenciád kegyeskedjék említett üdvös intézkedésének kiegészítéséül a dévai m. k. fitanító képezde rendes tanárát és igazgatóját, a hazafi érdemekben dús Koos Ferencz urat nevezett képezde igazgatói állomásán meghagyni.
  Mert Réthy Lajos tanfelügyelő úrnak buzgalma, a megye-lakosság minden rétegének bizalmát és szeretetét, úgy a működő tanítóknak és tanítójelölteknek feltétlen ragaszkodását bíró Koos Ferencz úrnak a megyében paedagogiai szempontokból szerzett tapasztalataival párosulva, a megyei tanügynek gyökeres regeneratióját és reformját eszközölheti.
  Mert a népoktatás ügye a helyi viszonyoknak és körülményeknek alapos és csak huzamos időn át megszerezhető ismeretének hiányán a legodaadóbb buzgalommal, a legóriásibb erőfeszítéssel sem mozdítható elő nálunk, hol az ügy nem csak el¬hanyagolva, de a szétágazó működések folytán alig ismeretes.
  Mert a tanítójelölteknek a dévai képezdében lett tömeges megjelenését majdnem csakis Koos Ferencz irodalmilag ismert és bizalmat gerjesztett legjobb hírnevének tulajdoníthatni, a tanítójelölt fiatalságnak ragaszkodását a paedagogice atyai elbánás idézte elő, a tanítójelölt fiatalságnak igazgatója iránti szeretete, tisztelete, tudományokbani előmenetele s a külvilággali érintkezésben legajánlatosabb magaviselete élő bizonyságot tesznek arról, hogy az áldásszerű haladás focussát éppen Koos Ferencz igazgató úr képezi.
  Mert mindezen jelenségek elannyira kedvezők a hunyadmegyei tanügy általános és ügyleges érdekeinek, hogy ha Réthy Lajos tanfelügyelő úrnak buzgalmán sikerülni fog népiskoláink számát szaporítani, a dévai fitanító-képezde a tanítók contingensét szemeink előtt felnőtt és képzett egyénekkel fogja kiállítani.
  Ellenkezőleg, ha Koos Ferenczet az intézet elvesztené, úgy a valószínűnél több, hogy azon fiatalság, melyet in ultima analiti csakis a Koos Ferencz neve zarándokoltatott Dévára, annál könnyebben fog eloszlani, mivel a közelfekvő Arad szab. k. városban folyó évben már szintén fitanító-képezde fog megnyittatni.
  Van okunk aggódni az iránt, hogy a hunyadmegyei tanügy Koos Ferencznek Déváról elmozdításával csapást fog szenvedni és épen ezért bátorkodunk esedezni: exellenciád kegyeskedjék, Koos Ferencz urat a tanügynek és nekünk a dévai m. k. fitanító-képezde igazgatóságán megtartani.
  Exellenciádnak maradtunk alázatos szolgái Déván és környékén, 1873. június havában.
  (Következik 76 névaláírás).

  Magyar Polgár. 1874. december 17. Levelezés. Déván, 1874. december 12-én.
  A „Gazetta Transilvaniei” f. hó 3. számában „Caminiu“ név alatt megkísérti egy dévai római atyafi a román nyelven és főleg egy román ta¬náron, a magyar közoktatási minisztérium által elkövetett sérelem miatt, az egész román nemzet részvétét felkölteni.
  Sokkal mindennapiasabb dolog az afféle feljajdulások, semhogy megérdemelné hosszasan azzal foglalkozni és cáfolatokba bocsátkozni, hanem „Caminiu” úr előadásában annyi a ráfogás, valótlanság és végtére 1ázitó kifejezés, hogy azt cáfolatlanul hagyni - talán - nagy hiba lenne.
Itten mindenki, aki azon famozus cikket olvasta, azon véleményben van, miszerint azt, a magát nemzetiségi tekintetből megrövidítettnek érző m. kir. képezdei tanár, Petrisor írta. Valószínűség azonban ezen állításban nincs, mert fel se lehet tenni, hogy egy magy. kir. állami tanár bírjon annyi vakmerőség¬gel olyan valótlan és arcátlan cikket írni, de elég az hozzá „Caminiu” úr barátját — vagy jobban — saját magát védvén, említett tanár urnák nem jó szolgálatot tett, annál is inkább, miután az álnév daczára a „madarat saját tolláról” mindenki ismerni véli.
  „Caminiu” úr feljajdul, hogy, a szégyennek szégyene,“ hogy a román Hunyadmegyében ne legyen román reáltanoda! Holott a magyar a népességnek csak 1/7-dét teszi, nem áll ez uram, mert az utóbbi népszámlálás adatai szerint bizony mi fej szerint a népesség csak 1/16-dát tesszük, hanem a terület 9/16-át bírjuk és a közadó 8/16-dát fizetjük! Hogy pedig az intelligentia hányadát bírjuk, azt a román urak fejeszerinti többségének megpirítása nélkül nem mondhatjuk meg!
Exclusiv román reáltanodát követel „Caminiu” úr a hunyadmegyei románok számára? Nagyon szép és dicséretes kívánság, de mondja meg uram, legalábbis honnan akarja venni az arra kiképesített román tanári erőket? Honnan az e tárgyú román szaktankönyveket? De ami fődolog - hogyha mindezek egy véletlen csodával előteremthetők volnának is - mondja meg őszintén, melyik akadémiában folytathatnák végkiképeztetésüket az illető növendékek, és hol hasznosíthatnák románnyelven nyert oktatásukat? Mikor ez a magyarbirodalomban is, magyar nyelven, fájdalom, még csak korlátolt mértékben érvényesíthető; vagy talán exclusiv román polytechnicumot is követelnek Magyarhonban? Akkor épen azon joggal kívánhatnának a tótok, szerbek, horvátok, németek és még oroszok is külön-külön polytechnicumot. „Caminiu“ cikkének fősérelmét azonban az képezi, miszerint az itteni állami alreáltanodában 9-10 román gyerekért 200 frttal külön díjazott - román - kir. képezdei tanár, egyedül takarékossági tekintetből, a reáltanoda egyik rendes tanárja által pótoltatott, akinek előírt óramennyiségei nem lévén betöltve, köteleztetett a román nyelvet azon egynéhány tanulónak előadni külön díjazás nélkül.
  Hogy honnan merítette cikkíró úr azon állítását miszerint ezen magyar tanár a román nyelvet csak gyerekkorában konyhaszolgálattal nyerte és így nem képesített arra, miszerint román nyelvet gramatice előadhassa a román ifjaknak, azt nem kutatom elég az hozzá éppen ezen magyar tanár fordította le „Caminiu” úr cikkét egy pár alatt, mégpedig minden román tudós közbejötte nélkül, mely fordításnak megítélése tekintetéből azt eredetiben a tkts. szerkesztőségnek beküldöttem, miszerint azt derék és értelmes munkatársa Moldován Gergely úr által megbírálni szíveskedjék.
  „Caminiu“ marós iróniával írt cikkére ép oly ironice felelhetnék továbbá, hogy mi okból nincs megelégedve a magyar kormánnyal és specifice Hunyadmegye magyarságával, midőn összes tisztikarunk és törvénykezésének 6/10-ed része román egyénekkel van betöltve, mert hát a „Gazette Transilvaniei” december l-sői száma szerint a Barcsay, Pára, Puj, Horváth, Pogány, Bágya, Fodor stb. családok mind ős tősgyökeres románok!!
  Ezek pedig képezik a tisztikar tekintélyes részét!
  Végtére pedig a „Caminiu” úr cikkének zártételére, miszerint „szégyenek szégyene, hogy a románok engedik magukat százados csalás által tovább is csalattatni“ csak azt felelem: miszerint valójában szégyen, hogy ők maguk engedik magokat csalattatni olyan tanítókkal, mint „Caminiu” úr!

  Magyar Polgár, 1875. január 24. Tanügyi rovat. Hunyadmegye iskolatanácsa, Déva, jan. 20-án 1874.
  Az 1868. XXXVIII, t. c. 126. §. értelmében a megyei iskolatanácsok öt évre választatnak. Megyénk iskolatanácsa is a törvényben meghatározott öt év után újra választatott. Az újra választott tanács f. hó 18. és 19-én tartotta első ülését. A megelőzött évek gyűléseihez képest a jelenlegin a tagok meglehetős számban jelentek meg, amennyiben a tagok számának fele jelen volt. És ezt, mint örvendetes jelenséget örömmel is constatáljuk. Vajha az ezutáni gyűléseken is ily érdeklődést jelezhetnénk, mert mi a gyűléseni megjelenést érdeklődés jeléül tekinthetjük.
  A jelen gyűlésen szervezkedett, alakult az iskolatanács. A megyei hitfelekezeti s királyi városok választásai megerősíttettek. Intézkedések tétettek, hogy a Mózes vallású polgártársak is képviseltessenek. Intézkedett az isk. tanács, hogy a népoktatási törvény 125. §. értelmében a megye területén levő összes községi nyilvános tanítók is képviselve legyenek a tanácsban. Az iskolatanácsnak e törvényen alapuló intézkedését csak helyeselni tudjuk; mert valójában ideje már, hogy a tanítók is képviselve legyenek a tanácsban; azt azonban már teljességgel nem helyeselhetjük, hogy a választástól és választásról az állami tanítók elzárattak. Alig hisszük, hogy a törvény idézett szakaszának alkotói oda magyaráznák azt, hova iskolatanácsunk magyarázta. Ezt jobbacskán meg kellett volna fontolni, főkképpen itt Hunyadmegyében, hol az állami tanítók száma jóval felülmúlja a községi tanítók számát. Aztán meg alig hisszük, hogy a törvénynek a lett volna a célja, hogy a községi és állami tanítókat elkülönítse. Ez nem is észszerű, azonban iskolatanácsunk már megtette.
  Ha a törvény betűihez annyira ragaszkodunk, akkor nem tudjuk, minek az alapján erőszakolható az állami tanítókra az 1872-ik évi szept. 2-án kiadott miniszteri rendelet. Ezt jó lesz figyelembe venni.
  A gyűlés megválasztotta a szükséges hivatalnokokat választott egy szakbizottságot, mely négy albizottságra oszlik, az ügyek célszerűbb elintézhetése végett. Az említett bizottság állandó. Azonban a jelenlegi ügyek elintézésére három bizottság neveztetett ki. Egyik a miniszteri rendeletekről, másik a számadásokról, s a harmadik közigazgatási és tanítóválasztási ügyről referál.
  Ennyiből állott a 18-iki ülés, melyhez még pótlólag nem lesz érdektelen megemlítenem, hogy a Hunyad zaránd-megyei ref. egyházkerület esperesét azon okból, mert nem lakik Hunyadmegyében, nem verificálta a tanács.
  19-én az egyes bizottságok referáltak a nekik átadott ügyekről s egyes indítványok voltak. Lássuk a bizottságok jelentését.
  I-ször. A miniszteri rendeletekről tett jelentések tudomásul vétettek.
  II-szor. A tanítói választásokról tett jelentés már nem ment oly simán, mert néhány tanítónak a díj-levél kiszolgáltatása megtagadtatott. És itt valósággal méltányolnunk kell a tanács határozatát. Majdnem szokássá vált, főképpen itt Hunyadmegyében, hogy oly egyének alkalmaztattak, illetőleg választattak községi tanítókká, kik egy két évi képezdei tanfolyamot végeztek. Ha még sokáig így ment volna, felesleges lett volna a képezde.
  Ennek gátat kellett vetni; mert világért sem csupán csak az a cél, hogy sok tanító legyen, hanem hogy képzett tanítók legyenek. Márpedig ha valaki csak egy-két évig frequentálja a képezdét, az még nem képesítheti a tanítóságra. Megrovást érdemelnek az oly községek, melyek alkalmat nyújtanak az ifjaknak tanulmányaik félbeszakítására az által, hogy tanítóknak választják. Ez különben általános bajt.
  A már fölállított hátszegi községi (?) leányiskoláról tett jelentése e bizottságnak szintén vitára adott alkalmat. Ugyanis - mint kivehettük -   Hátszegen a már évektől fogva fennálló leányiskola mellé állíttatott még egy községinek nevezett leányiskola. Ezen iskola fölállítása ellen - mint amely szükségtelen - tiltakozott Hátszeg összes magyar ajkú lakossága; tehát látnivaló, hogy milyen iskola lesz az. A tanács ez ügyet a közoktatási miniszter elé terjesztendőnek határozta.
  III-szor. A számadásokat vizsgáló bizottság ajánlata alapján a csernakeresztúri iskolaszék számadása, mint amely sok indokolatlan tételt foglal magában, visszautasította, így a zajkányit is, mely azonban rendezettebb volt az előbbinél. A hunyadmegyei nőegylet dévai leányiskolájának számadása helyesnek találtatott. Az indítványok során fölmerült, hogy kéressék föl a közoktatási miniszter arra, hogy tekintve Hunyadmegye jövőjére nézve oly nagy horderővel bíró faragászatot, ennek elsajátítására a megye különböző vidékeiről 10—15 tanítót küldjön államköltségen Dévára, hol abból kellő utasítást és oktatást nyerhetnek, akik aztán vidékükön terjesztenék, s ezen iparágnak a népet megnyernék; ez indítványt a tanács elfogadta.

  Magyar Polgár, 1875. május 9. Tanügyi rovat. A hunyadmegyei iskolatanács.
  Hunyadmegye iskolatanácsa f. évi május hó 4-én tartotta évnegyedes gyűlését. A tagok szép számmal történt megjelenése a nevelésügy iránti fokozott érdeklődésről tanúskodik. Örömmel jelezhetjük hogy az iskolatanács tagjainak legalább fele része jelen volt a gyűlésen. A múlt években alig harmada negyede szokott megjelenni.
  Az iskolatanácsban sok és nagy horderejű tárgy került szőnyegre, mind a mellett a gyűlés alig négy óra hosszat tartott, s mindenesetre annak tulajdonítandó, hogy a szakbizottság valódi szakavatottsággal készítette elő az illető tárgyakat, s terjesztette elő határozati javaslatait.
  Itt azonban kötelességünknek tartjuk kie¬melni, hogy a szakbizottságnak a legfontosabb, a népnevelésügy felvirágzását célzó, a tapasztalt hiányok megszüntetésére vonatkozó indítványai éppen az elnöklő tanfelügyelő túlérzékenysége miatt mellőztettek, ki vagy azt hiszi, hogy az ő előleges beleegyezése nélkül senkinek, még a szakbizottságnak sincs joga a tanügy érdekében javaslatot, indítványt tenni, vagy azon boldog hitben ringatja magát, hogy neki sikerült két év alatt Hunyad-megye népoktatásügyét odavinni, miszerint az a tökéletesség netovábbját már elérte, s így a szakbizottság által fölfedezett s orvosolni szándékolt hiányok valósággal nem is léteznek. Hiú ábránd az egész! Éppen ezért csak köszönettel tartozik a tanfelügyelő a szakbizottságnak, mely leplezetlenül tárta fel az eddig, nem mondjuk, hogy szándékosan, takargatott hiányokat. De hagyjuk ezt, úgy is lesz alkalmunk-értesítésünk folyamán e tárgyhoz még hozzá szólhatni, s lássuk az iskolatanács gyűlésén előkerült nevezetesebb tárgyakat!
  Elnök rövid jelentést olvasott fel a megye területén a megelőző iskolatanács gyűlése óta, a nevelésügy érdekében történt nevezetesebb mozzanatokról. A jelentés nagyobb része a jövő reményeinek van szentelve, míg a jelen és múlt édes keveset kaptak belőle. Na de emberi természetünkben fekszik, hogy szeretjük magunkat illúziókban ringatni, pedig de jól mondja azt a költő, hogy: „öleld meg a jelen valót“.
  Pillanatig minket is magával ragadott az elnök költői lelke: de fájdalmasan ébredtünk fel a bizottság javaslataira. Bármennyit is gondolkozunk, de azt semmiképpen sem tudtuk magunknak megmagyarázni, hogy a dévai képezde mi oknál fogva került a megyei iskolatanács elé. Nem tudjuk kitalálni, hogy miért volt szükséges hangsúlyozni az elnöki jelentésben, hogy a dévai preparandiának okvetetlenül románnak kell lenni.
  Ez teljességgel nem tartozik az iskolatanács elé; bárha mi legkevésbé sem panaszolkodnánk a miatt, ha a képezde ügyeit a jeleni igazgatótanács helyett — az iskolatanács vezetné. Ennyit az elnöki jelentésről.
  A vallás és közoktatási m. k. minisztériumnak több rendelete terjesztetett elé, melyekre nézve az iskolatanács a bizottság véleménye szerint határozott. Ezek közül kiemelendőnek tartjuk a következőket:
1.) A január 18-án tartott ülésből kérdés intéztetett a minisztériumhoz az iránt, hogy a megyei iskolatanácsba a tanítók részéről választandó négy tagot csak a községi tanítók válaszhatják-e, vagy pedig e választásba befolyhatnak az állami tanítok és az áll. képezdei tanárok is?
E kérdésre a minisztérium kimondotta, hogy az állomásaikon véglegesen megerősített községi nyilvános tanítók, az állami népiskoláknál működő rendes tanítók, és az áll. tanító-képezde gyakorló iskolájának tanítója együttesen saját keblükből a megyei iskolatanácsba négy tagot választhatnak. Azonban e miniszteri rendelettel az iskolatanács nem elégedett meg, s azt határozta, hogy a magánosok által fenntartott, de a népoktatási törvény 17 §-a szellemében szervezett iskolák tanítói is legyenek választók és választhatók. Nekünk nincs kifogásunk e határozat ellen, csak azt sajnáljuk, hogy az ily nemű határozatok a tanítók képviseltetését elodázzák. Pedig már ideje lenne, hogy az illető tanárok is képviselve legyenek a megyei iskolatanácsban!
2) Nagy- és Kis-Barcsa községek száma a minisztérium késznek nyilatkozik egy magyar tannyelvű állami népiskolát állítani.
3) A vallás- és közoktatási minisztérium kijelenti, hogy alap hiányában a megyei iskolatanácsnak a műfaragászat érdekében tett törekvéseit alap hiányában nem támogathatja. Ezeket tartottuk a min. rendeletek közül ki emelendőknek.

  Magyar Polgár, 1875. május 11. Tanügyi rovat. A hunyadmegyei iskolatanács.
A múlt iskolatanács elhatározta volt, hogy a megye területén levő községi- és állami népiskolák tanítói tantervüket, órarendjüket és a használt tankönyvek jegyzékét küldjék be. E határozat következtében mintegy 14 — 16 tanító be is küldte, a bizottság által nagyon hiányosnak talált tantervét stb. Nem akarjuk hinni, hogy Hunyadmegyében csak 14—16 népiskolának lenne jelenleg tanítója, annyival inkább, mert ha jól emlékezünk, csak a múlt évben is 39 helyre hirdettetett pályázat. Különben nem mellőzzük megemlíteni azon itt gyakorolt rossz szokást, hogy oly iskolákhoz is szokott pályázat hirdettetni, melyek tulajdonképpen még csak a levegőben, vagy a papíron vannak. A beküldött tantervek és órarendekből a szakbizottság meggyőződött:
1) hogy az ismétlő iskolák nincsenek életbe léptetve;
2) hogy a méter-rendszer sok helyen nem taníttatik
3) hogy a községenként ténylegesen beállított osztályok, és működő tanítók száma nincs kimutatva,
4) hogy az előirt heti óra mennyiség nincs mindenütt pontosan megtartva
5) hogy a kertészet és gazdászat, sőt még a testgyakorlat is sok helyen nem taníttatik,
6) hogy a használt tan- és vezérkönyvek nincsenek mindenütt megnevezve;
7) hogy az iskolák órarendje és tanterve tanfelügyelői láttamozással egyáltalában nincsenek ellátva
8) hogy a tantervekben a cél, tananyag, s az eljárási mód hiányoznak, stb.
  Mindezen hiányok orvoslása tekintetéből a szakbizottság azt indítványozta, hogy a tanfelügyelő úr megbízandó, hogy az óra rendeket és tanterveket ezután láttamozza, s az észlelt hiányokat pótoltassa.
  A bizottság még több indítványt is terjesztett az iskolatanács elé. Ilyenek:
1) hogy a tanfelügyelő a megyében teendő utazásai alkalmával a népkönyvtárak alapítása érdekében tegyen lépéseket;
2) a tanfelügyelő bizassék meg, hogy az illető iskolai hatóságokat szólítsa fel, miszerint iskolaépületeikről, mindennemű iskolai felszereléseikről küldjenek be kimutatást, hogy így az iskolatanács teljes valóságukban ismerje az iskolákat, s a netalán szükséges intézkedésekre nézve véleményt adhasson;
3) miután tapasztaltatott, hogy a hanyag iskolalátogatások miatt az iskola áldásaiban nagyon kevesen vesznek részt, vagy ha be vannak is íratva, a gyönge felügyelet miatt, nagyszámú igazolatlan elmaradások fordulnak elő: szükségesnek látta a bizottság, a tanfelügyelőt fölkérni, hogy az iskolamulasztások okait fürkéssze ki, s ezek megakadályozása iránt javaslatot készítsen, s a tanítók e tekintetben szerzett észleleteikről s havonként jelentést tegyenek stb.
  Ezek és ezekhez hasonló indítványok fokozták az elnök érzékenységét oly fokra, hogy az iskolatanácsosok arcain a szánalom kinyomatta nagymértékben volt észlelhető. Ezen indítványok ragadták az elnököt oly nyilatkozatok megtételére, milyeneket egy alkotmányos testület elnökétől nem vártunk. Nem reproducaljuk e nyilatkozatokat, mert nem vagyunk rá büszkék, legfeljebb saját magunknak jegyezzük fel intő példaként. Pedig láthatja a t. közönség, hogy az említett indítványok, javaslatok oly neműek, melyek nélkül a nevelésügy virágzását még csak remélni is nagy merészség.
  Tény, hogy azon 100 négyzetmérföldnyi területen, melyet Hunyadmegyének neveznek, egyetlenegy népkönyvtár sincs; tény, hogy az iskolák épületéről, felszereléséről az iskolatanács tudomással nem bír, — nem tudja, hogy a törvényszabta követelményeknek megfelelnek-e? — tény, hogy az igazolatlan iskolamulasztók száma roppant nagy; s ha mindezekről tudni akar valamit, meg akarja gátolni a szakbizottság, az iskolatanács, a szükséges felvilágosítások helyett, érzékenykedéssel szolgál az elnök.
  Mint curiosumot említjük még meg a következő esetet. Az indokolatlan iskolamulasztások megakadályozásának tárgyalásánál egyik iskolatanácsos megemlítette, hogy egyik kis községben, e tekintetben megtétettek a lépések, s hogy alig két hónap alatt több mint 30 forint büntetéspénz szedetett be. Részünkre ez őszinte nyilatkozat semmi örvendetest nem tartalmaz. Mi inkább szeretnők, hogy egész év alatt egy krajcár büntetéspénz se gyűlne be, csak a gyermekek járnának iskolába. Különben a nyilatkozat is az indítvány célszerűsége mellett bizonyít.
Az igaz, hogy sokat irtunk e gyűlésről, azonban hosszadalmasságunkat kimenti azon körülmény, hogy érdektelen dolgokat nem vettünk fel tudósításunk keretébe, s oly dolgot nem írtunk, melyből a tanügy iránt érdeklődő közönség hasznot ne húzhatna.

  Magyar Polgár, 1875. július 27. Levelezés. Déván, 1875. július 24-én
  Szintúgy jól esik az embernek az undorodásig émelygős politikai „hecc” után, olyan valamivel foglalkozni, ami a keblet nemesíti, és reményt nyújt ahhoz, miszerint idővel oda nemesíti az emberiséget és különösen nemzetünket, hogy a politikai morál nem lesz többé írott malaszttá, értem a tanügyet, s kiválólag kissé foglalkozni akarok a dévaival.
  Az itten már 4 év óta fennálló alreáltanodának ez évi vizsgái f. hó 20-án végeztetett be, s akinek alkalma volt azokon jelen lenni, meglephette a kitűnő eredmény, melyet a többnyire gyarlóképzettséggel bírt ifjak felmutattak, s különösen feltűnt a III osztály, melyen kézzelfoghatólag meglátszott az egyről egyre kitűnő, lelkiismeretes tanárok szakavatott tanári képzettségük melyért minden szülő háládatossággal tartozik.
A tanévben felvétetett a növendékek faragászati kiképeztetésük, és valójában szép eredménnyel, s annál dicséretre méltóbb, mivel arra egyik tanár — névszerint Éder Géza ingyen tanítja a gyermekeket. A tanár urak ügybuzgalmának köszönhető továbbá, hogy meg van vetve alapja ezen intézetben a szegényebb sorsúak segélyző egyletének, mely azonban a megye közönsége áldozatkészsége nélkül, aligha fog kívánt gyümölcsöket eredményezni.
  Nézetem szerint életkérdés ez intézetre nézve, ha valamely élelmes, — s saját hasznát is tekintő — egyén, vagy társulat felkarolná azon, külföldön már régóta sikerrel koronázott eszmét, hogy itten Déván egy u. n. bennlakással összekapcsolt pensionátot hozna létre, melyben szegényebb sorsú növendékek is, teljes elhelyezésüket nyernék mérsékelt díj mellett, mert általános szegénységünk mellett, különösön szegényebb birtokosaink képtelenek fiaikért havonta 25-30 forintot fizetni, melyen alól az itteni közönség vajmi ritkán vállalkozik egy fiút felvenni, s annál is inkább életrevaló vállalatnak tartom egy ilyen pensionátot miután teljes reményünk van, hogy már jövő évben az 5-dik és így tovább a tervezett 8 reálosztály fog felállítatni s azzal, habár a vidék contingens dolgában meglehetős szegény, évente 150-200 tanulót lehet számítani, melyből bizonyára 75-100 venné igénybe a Pensionátot.
  Jelenben foly már erélyesen az építkezés a reáltanoda helyiségének bővítésére, az ezen tanév kezdetén életbe léptetendő IV. és egy előkészítő osztály bevételére, mely utóbbi előkészítő osztály azon célból állíttatik fel, hogy a III. elemi osztály végzett gyermekek az I. reáltanoda osztályában egy év múlva belépni akarók, kellőleg előkészíttessenek, figyelmeztetjük a vidéki szülőket ezen mindenesetre hasznos és életrevaló miniszteriális intézményre.
  Ez alkalommal nem mulaszthatom el, az olvasó közönséget figyelmeztetni, az itteni Capisztrán Jánosról nevezett szerzetes atyák által kizárólag vezetett 4 osztályú elemi iskolára, mely elemi iskola napról-napra erősödvén, júl. 22-én végezte ez évi vizsgáit oly sikerrel, melyet eléggé dicsérni valójában nem lehet, s annál is inkább meglepő az eredmény, hogy ezen elemi iskolát 2 szegény barát tanár vezeti egyik 140 frt a másik 121 frt évi fizetéssel, mégpedig tisztán katolikus alapból, és minden vallás és nemzetiségi tekintet nélkül, mintán az évente átlag 100-120 gyermek közül ½-e se nem katolikus, se nem magyar, hanem zsidó, német, román stb. hanem hát a szegény barátok megtehetik ezen alamizsnáért!
  Megteszik és meg tették is, még pedig 1870 óta járta ezen iskolát 407 gyermek, kik közül 143 felső tanodákba ment és vétetett fel, 133 iparos lett, 131 maradt az ez évi tanévre tanulónak, s bátran lehet mondani, hogy ezen 140 illetőleg 121 frttal díjazott barát tanárok kezeiből kerül ki a reáltanoda legerősebb contingense! Főérdemük van ezen mindenesetre tiszteletreméltó eredményben az itteni Páter két quardián, Pap Dániel úrnak is, mint tanárnak, az utolérhetetlen gyermeknek tanár: Páter Burecz Jakab úrnak, kik esetleges elvesztése, környékünkre nézve kipótolhatatlan hézagot hagyna maga után.
  Ellenben említés nélkül nem hagyhatom, — fentebbivel ellentétben — az itteni állami tanító képezdét, amely 5 évi fennállása óta összesen, amint értesültem az idén kilépendő contigenssel együtt, — 25 néptanítót bocsátott szárnyra; kerül pedig ezen állami intézet átlag 26-28 ezer forintba, és így öt éven át 135 ezer forintba az-az, egy-egy szárnyra bocsátott néptanító átlag 5400 forintba! Van pedig ezen államintézetben tanár quantum satis, 700 frtól kezdve 1100 forintig, és tanítnak is azok eléggé lelkiismeretesen, de hogy az eredmény annyiban nem kielégítő, az-az, az arra fordított költséggel szemben, azt egyfelől a tévesztett rendszerben magában, másfelől abban találom, hogy ezen intézet keletkezése óta folytonos viszály magva volt, tanfelügyelő, igazgató és tanárok között a legnagyobb kárára ez intézetre nézve magára, de főleg az úgy különböző (s őszintén mondva nem a legdicsőbb) elemekből összetákolt tanulókra nézve is!

  Magyar Polgár. 1875 aug. 28 Tanügyi rovat. Pályázat néptanítói állomásokra Hunyadmegyében.
  I. Piski vasúti telepen az Erdélyi vasúttársaság és az állam által közösen fenntartott népiskolához:
Rendes tanító. A nevezett társaság által kinevezve és fizetve. Évi fizetés 600 forint, mely minden ötödik évben 100 forinttal pótoltatik, míg az 1000 frtot eléri. Lakás természetben. Tüzelőanyag a társulat hivatalnokai számára megállapított kedvezményi áron. A tanító a társulati nyugdíjalap tagja lehet. Pályázók kifogástalan tanítói képesítettségen kívül, mutassák ki, hogy a magyar mellett német nyelvben is kellő jártassággal bírnak. Ének és zeneismeret külön kitüntetendő.
2. Rendes tanító, a közoktatási minisztérium által kinevezve és fizetve. Évi fizetés, szabad lakáson kívül 600 frt. Pályázó mutassa ki ének és zene ismereteit, s hogy a magyar mellett minő jártassággal bír a német főként a román nyelvben.

  II. Vajda-Hunyad, állami népiskola:
1. Igazgatótanító szabadlakással, kertilletménnyel és 600 frt fizetéssel.
2. Tanítónő, szabad lakással, kertilletménnyel és 400 frt fizetéssel.
3. Segédtanító 300 forint fizetéssel. Tanító képesítettségen kívül mindháromnál kimutatandó magyar mellett a német és román nyelvben s ének zenetanításban szerzett jártasság

  III. Algyógy, állami népiskola.
1. Rendes tanító szabadlakáson és kerten kívül 400 frt évi fizetéssel.
2. Segédtanító 200 frt évi fizetéssel

  IV. Kis Barcsa, állami népiskola:
1. Rendes tanító 300 frt évi fizetéssel, szabadlakás és kertilletménnyel.

  V. Lindzsina, állami népiskola:
1. Rendes tanító szabad lakás - illetménnyel és 350. frt. évi fizetéssel.

  VI. Felső-Szilvás, községi népiskola.
1. Rendes tanító szabad lakás-illetménnyel és 350 frt évi fizetéssel. Tannyelv az elősoroltak mindenikénél a magyar. román nyelvbeli jártasság, valamint ének és zene ismeret külön kimutatandó.

  VII. Kitid, községi iskola.
1. Rendes tanító. Szabad lakás és kertilletmény mellett 300 frt. Fizetés. Kimutatandó a magyar nyelvbeli teljes jártasság s a románnak is kellő ismerete.

  VIII. Bosoród-Lunkány községi.
l. Rendes tanító, lakás mellett 300 forint fizetéssel.
2. Segédtanító, lakás mellett 200 frt. fizetéssel. Mindkettő mutassa ki, hogy a román mellett minő jártassággal bír a magyar nyelvben.

  IX. Ugyanilyen feltétel mellett kerestetik Kis-Oklosra községi rendes tanító.
Román nyelvű községi tanítóra többre is lesz szükség, hasonló feltételek mellett. Mindeniktől megkívántatik, hogy a magyar nyelvbeli jártasságát mutassa ki. Akik ezen állomások akármelyikére pályázni kívánnak, mutassák ki okmányokkal eddigi szolgálataikat, tanítói képesítettségüket, nyelv s ének és zeneismeretüket.
  A pályázatok beküldendők alulírotthoz szept. l-ik napjáig. Déva, aug. 24. 1875. Réthy Lajos, tanfelügyelő.

  Magyar Polgár. 1875. október 29. Levelezés. Russ, okt. 27. 1875.
  Nem oly régen Hunyadmegyében, a dévai, vajda-hunyadi és hátszegi egy kétosztályú, és azok is felekezeti kis iskolákon kívül, semmi tanintézet nem volt; mely hiányt a megye közönsége felismerve, saját jószántából önmagát minden adóforint után 2 krajcárig megadóztatva, alapját kívánta megvetni, a dévai reáltanodának; és sikerült is a kormány közbejöttével, egy most 4 osztályból álló állam-reáltanodát létesíteni Déván. Ezen államtanoda, mely a megyétől sok segélyt nyert, és ha kell, még mindig áldozni kész a megye közönsége gyarapítására. Mint kezdő iskola, elég szépen sarjadzik a köztiszteletre méltó igazgató, és fáradhatatlan szorgalmú tanárai kezelés alatt; de itt megint az a hiba, hogy tanügyérünk igen fukar az anyagi támogatással, és eltűri, hogy közegei oly impertinens cikkel lepjék meg Hunyadmegye áldozatkész közönségét, mint vala a „Kelet”-en idei október 10.232. számú vezércikke. A „Kelet” írója bizonyosan megirigyelte azon egyetértést, mely a reáltanoda igazgatója és tanárai közt létezik, és farkasszemmel nézi azon köztiszteletet, melyben az igazgató tanári testületével részesül, és ezért hozza át, a dévai képezdében létező egyenetlenséget, a reáltanodára. Ily türelmetlenség nemcsak Déván, de országszerte a képezdéknél, mindaddig lenni fog, míg a képezdék, a tanfelügyelői fennhatóság alól ki nem emeltetnek. De hogy a „Kelet” írójához jutott miniszteriális szándék, a dévai reáltanoda áthelyezését illetőleg, valótlan, azt onnan sejdítjük, mert ha igaz volna az áthelyezési szándék, a miniszter nem költette volna ok nélkül a megyét, a múlt nyáron az iskolaépület nagyobbításával közel 6000 forintig.
  Ily cikk nem egy kezdő, de egy megavult tanodára is kedvezőtlen, mert rágalmazva a tanári testületet, rontja az iskola hitelét és tekintélyét, az iskola máshova elhelyeztetési hírével, meggátolja annak népesedését, mert minden szülő oda szereti vinni gyermekét, hol egyvégtiben bár 8 osztályt végezhet, és ez mindenkép helyes. De a miniszter szándékával indokolt, és még általa helyre nem igazíttatott cikk, oly közönyről tanúskodik, mely képes azon gyanút gerjeszteni, hogy saját kormányunk nem bírja megválasztani a helyiséget, ahová iskolák által nemzetünk védbástyáit állítsa, melynek falait, habár az Uchaciuságyuk szétrombolhatnák, de szelleme az acélbronz lőtávolsága felett lebegjen.
  Baj, hogy Magyarország nem ismeri még erdélyi részeit, mert első tekintetre beláthatná bárki, így a cultusminiszter is, mily fontos positió Déván, egy következetesen nyolc osztályra kiegészített reáltanoda, s belátva ezt, hiszem nem volna oly bőkezű, a javából magyar Aradon és nem oly fukar a magyar elem gyarapítására hivatott Déván.
  A dévai nyolc osztályra fejlesztendő tanodának missiója van. Sok jó és nemes anyag hever itt parlagon, mely elhagyattatva elfajul, vagy elcsenevész, s bármely esetben kárára a nemzetnek és terhére az országnak; de egy jó és hajlamának megfelelő iskola által felhasználva és kicsiszolva, mint a gazdasági újföld, dús aratás reményére jogosít. Az 1848. és viharában is, Hunyadmegye inkább a szomszéd hullámok csapásait érezte, mint havasai orkánjait, s e korszakot képező időszak után, a békés magyar állami fejlődés mellett, mint legyőzhetlen bástya áll itt, a dáco román álmok és délszláv törekvések ellen.
  E megye közönsége, mint a nemes érckő, magában bírja értékét, kár volna azt fel nem ismerve, zsákmányul engedni a magyar állam elleneinek.
Tudom, hogy cultus-miniszterünk, a rendelkezésére álló aránylagos csekély pénzösszeggel csodákat nem művelhet; de hazafias kötelességemet vé¬lem teljesítni, midőn figyelmét felkérem egy oly iskola gyámolítására, mely a magyar államnak jó és sikeres eredményt biztosít. S mert ez iskola Hunyadmegye közönségének nemes ambíciója, szabadságot vettem magamnak, a „Kelet” cikkét is kissé boncolás alá venni, írjon igazat, ki írni és tudósítni akar, különben - noli tangere!
  Az iskolák elhelyezése nagy feladat, és különösen az erdélyi részekben alapos stúdiumot kíván, s ebbeli elkövetett hibánkért, lakolni fog az utónemzedék, melyet nem véd meg sem szép szó, sem a saját pénzünkkel vett acél bronzágyú, ha elmulasztjuk, helyes dislocatióval, a magyar elemet és szellemet gyarapítni és éleszteni.
Buda Imre

  Magyar Polgár, 1882. április 1. A Hunyad megyei népiskolák, főképpen nyelvi és nemzetiségi szempontból. Réthy Lajostól.
  Lélekszám.
  Hunyadmegyének az 1880-iki népszámlálás szerint van 248. 468 lakosa, 7 hijján épen 10 ezerrel kevesebb, mint azelőtt 10 esztendővel volt. Habár a részletes statisztikai munkálatok nagyobb része még nincs forgalomba bocsátva, annyi ismeretes az általános eredményből, hogy a tulajdonképpen való Magyarország népessége növekedett ugyan ezen 10 esztendő alatt 167 ezerrel: 13 millió 561 ezerről 13 millió 728 ezerre. Azonban a növekedés csakis a Duna körül lévő megyékre esett; a Tisza és Maros vidéken mindenütt apadás van, legnagyobb az erdélyi részekben, ahol összesen 68. 800-al kevesebb a lélekszám, mint azelőtt 10 esztendővel volt
  Az erdélyi 15 megye közül is szaporodott a népesség: nagymértékben Csíkmegye, közepesen Brassó megye és kis mértékben Udvarhely megye területén; az apadás tehát a többi 12-re esik, legnagyobb Szolnok-Dobokára, Alsó Fejérre és Hunyadra.
  Nem érdektelen statisztikai tünemény, hogy míg az egész országban csaknem 230 ezerrel van több nő, mint férfi, ebben az elébb említett három megyében mindenütt a férfiak száma múlja felül a nőkét, Hunyad megyében éppen 2400-al.
  A tanköteles gyermekek száma.
  Hunyadmegye területén az 1880-1881 tanévi népoktatási statisztika szerint 29. 642 tanköteles, azaz 6-12 és 13-15 éves korban levő gyermek számíttatott. Kerek számban ez a lakosságnak 12%-a. A vallás és közoktatásügyi miniszterek tizedik jelentése szerint, az 1879-1880-as tanévben az egész ország területén átlagosan véve 15,5 százalékát tették a tanköteles korban levők az egész népességnek, azelőtti években még többet, 16-on is felül.
  Amaz átlagos mérték szerint Hunyadmegyében 36—40 ezer tankötelesnek kellene lennie. Az országos népszámlálási munkálat átlaga szerint még többnek, mert abban a 6-10 és 10-15 éves korban levő népszám 20 százalékát teszi az összes lakosságnak.
  Nevezetes jelenség azonban, hogy dacára az ország népessége általános emelkedésének, a 6-15 éves korban levők száma, mindkét előbb idézett munkálat szerint feltűnőleg megapadott a tárgyalt 10 esztendő alatt. A közoktatási miniszter jelentése szerint apadt 187 ezerrel, a népszámlálási adatok szerint 206 ezerrel.
  Ennek a két számnak ily megközelítő egyezése azt mutatja, hogy a v. és közokt. miniszter évi jelentéseiben foglalt adatok mégsem olyan alaptalan és légből kapott valamik, mint ahogy sajtóban és országgyűlésen szeretik némelyek feltüntetni. Mutatja azonban a fölemlített két szám azt is, hogy a tárgyalt 10 esztendő alatt épen a gyermek-halandóság volt kiválólag nagy; az akasztotta meg az ország népszámának természetes gyarapítását; eszközölte a keleti részekben a feltűnő apadást.
  Igen természetes, hogy amily mértékben stagnál, vagy épen csökken valamely területen az általános lélekszám, oly mértékben válik kisebbé a tankötelesek arányszáma az átlagos népességhez mérve. Hunyadmegye területén 1869. óta mindig csak 10-12 százalékra számítot¬ták a tanköteleseket az általános lélekszámhoz mérve.
  Mindamellett nem állítom, hogy csakis annyi volna; sőt határozottan vitatom, hogy többnek kell lennie a kimutatott 29 ezernél: csak annyihoz ragaszkodom, hogy a hanyatlásban lévő szegény vidékeken sokkal kisebb a tanköteleseknek az egész létszámhoz mért aranyszáma, mint ahol jómód és létszámszaporodás van.
  Ismeretes dolog, hogy a mi kicsiny, szétszórt és szegényes községeinkben mennyire bizonytalan és kezdetleges maga az anyakönyvvezetés is. Olykor évekig van¬nak ürességben a papi állomások a jövedelem csekélysége miatt. Olykor, főképp régebben, sok olyan papot alkalmaztak, akiktől, előképzettségük után nem is lehet megkövetelni rendszeres írásbeli, értelmi munkát. A szülöttek egy részét akárhány helyt be nem írták; az elhaltak felől nyilvántartást nem vezettek: úgy, hogy mikor a községi elöljáróság követeli a tankötelesek kimutatását, kap igen sok helyt, olyan névsort, a melyben lévő nevek nagy részének a községben nincs tulajdonosa. Kiírják a meghaltakat és elköltözötteket, s nem írnak ki sokat, aki él és ott lakik tényleg a község területén. Hogy kisebb községet ne említsek, így történt az idén a szászvárosi g. keletieknél.
  Aki pedig olyan községben lakik, a melyben nincs lelkészi állomása felekezetének, az olyannak neve is kerül belé az anyakönyvi kivonatba.
  Az anyakönyvi kivonat kiegészítése a községi elöljáróság kötelessége oly módon, hogy vegye fel abba mindazokat, akiknek neve akármi okból kimaradt, de ott élnek a községben.
  Ez az eljárás némi fáradsággal jár; bizonytalanságnak is ki van téve főképp a kor meghatározásánál; de alkalmat nyújt illetéktelen kedvezmények osztogatására is — elöljáróknak és egyháziaknak — azáltal, hogy iskolaköteles korban lévő gyermekeket a szülök kívánatára, kifelejtenek a névsorból.
  Hogy mily bizonytalan és hiányos ez az anyakönyv hiányában a községi elől járóság által eszközölt fölvétel, arra nézve idézem Petrozsényből a Deák-bányai gyarmatot. Onnan az elöljáróság a szolgabíró kezén keresztül és ellenőrzése mellett ismételve jelentette az idén, hogy a tanköteles korban lévők száma a telepen 111. Az iskolába azonban fel van adva 177, akik mind a telepen laknak s mind belül vannak a tanköteles koron. Nagyobb épülésre még a tanítók saját tapasztalatuk alapján azt jelentik, hogy a feladottakon kívül még legalább 100 tanköteles gyermek lézeng ottan minden tanulás nélkül. No hát ez a 177 iskolába járó és a 100-ig való iskolakerülő mind abból a 111 tankötelesből kell hogy kiteljék.
  Természetesen rendelkeztem magam, és rendeletet eszközöltem magától a megyei főispán úrtól, hogy tartsák kötelességüknek pontosan számba venni a tanköteleseket. Tetszik tudni, mit feleltek? Azt, hogy számba vették ők pontosan, s igazán annyi van, amennyit jelentettek.
  Egy ízben a berekszói g. kel. pappal volt érdekes dolgom ily kérdés miatt. A tanítótól értesültem, hogy a pap által adott anyakönyvi kivonat hűtlen. Kihagyott belőle számosokat, akik ott születtek, élnek és tanköteles korban vannak, s beírta mind, aki meghalt vagy elköltözött. Megfelelő előzmények után a miniszterhez vittem a dolgot. Onnan a pap, érseke útján hivatván fel nyilatkozatra, egyszerűen azt felelte, hogy a tanító hazudik. Vizsgálatot tartottunk s kiderült, hogy a tanítónak igaza volt; mire a pap miniszteri dorgálásban részesült.
  Amíg azonban folyt az egyházi hatóság közvetítésével a sok föl- és leírás, vizsgálat stb., eltelt két esztendő s a tanköteleseknek egy része csakugyan kinőtt az iskolakötelezettségi korból.
  Ezt a két példát tájékozásul hoztam fel. Meglátszik ezekből is, hogy Hunyad megyében mily sok a kívánni való még mind az egyházi, mind a községi közegekkel szemben a nép létszámának nyilvántartására nézve.
  Különben, hogy e tekintetben még másutt is, országszerte van szükség rendezettebb állapotokra, arra nézve csak két adatot említek.
  Pár év óta névszerinti összeírást, követelünk; havonként ellenőrizzük a változásokat: mindamellett a bevallott létszám ténylegesen elmarad a valódi mögött. Egyik az, hogy a múlt év utolsó hónapjaiban dicsérték meg nagyon a lapok a budapesti tanfelügyelőt, mert a népoktatási törvény életbeléptetésének 12-ik esztendejében valahára sikerült pontosan összeíratnia a tanköteleseket. Ezzel bevallották, hogy azt megelőzőleg, dacára a rendelkezésre álló mindennemű eszközöknek, mindig hiányos volt az összeírás.

  Magyar Polgár, 1882. április 2.
  A másik, még lényegesebb, az, hogy a közoktatási miniszter többször idézett jelentése szerint az 1879/80. tanévben a lakosságnak 15,5 százaléka: 2 millió 97 ezer volt a tankötelesek száma; az egész országban a népszámlálás pedig 2 millió 944 ezret talált a 6-10 és 10-15 éves korban, tehát a lakosság 20 százalékát. Ebből csak annyit következtetek, hogy a tankötelesek évenkénti összeírása nagy és küzdelmes munka, a mely kielégítő eredményt csakis egészen jól rendezett községi adminisztráció mellett szolgáltat.
  A községek és az iskolák száma.
  Nálunk még a községek száma felett is beszélni kell. A megye által nyomtatásban kiadott és általánosan használt névsor szerint van a megye területén 440 község. Én azonban v. és közokt. miniszteri rendeletből fölkértem tavaly a megye alispánját, hogy szíveskedjék ezt a névsort evideálni. A revízió eredménye az volt, hogy a holmi Gureny, Szuszeny, Tamás-telke, Baláta-szerű házcsoportokat beolvasztván, alispán úr ama községekbe, ame¬lyeknek határán fekszenek, leszállította a számot 429-re. Az én hivatalom most már e szerint viszi a nyilvántartást. Ezekben, a községekben működött összesen 311 iskola. Némely községben azonban egynél több iskola is lévén, iskola tényleg csakis 272 községben volt, 157-ben nem. Ezek közül 110—120 mindig be van osztva iskolailag a szomszéd községekhez; 20-30 szokott olyan lenni, amelyekben tanító hiánya miatt nem foly tanítás. Ezek pedig nem évről-évre ugyanazok, hanem változnak. Tömegesen a hunyadi és sólymosi szolgabíróságokban fekszenek.
  A miniszter idézett jelentéséből kiválólag és megütközéssel foglalkoztak a lapok azzal az adattal, hogy az ország területén még 2150 községben nincs iskola. Abból az összegből nagy szám, mert — a 440 községi iskola mellett — 177 esik megyénkre. Vigasztaló azonban, hogy itten jó társaságba, mert az ország legműveltebb megyéi mellé kerültünk. Zalából ugyanis 248, Vasból 240 iskolátlan község van ki¬mutatva. Az a magyarázatja, hogy azokból a községekből a közelfekvő szomszéd községek iskoláiba járnak a gyermekek.
  Ez azonban magában véve még nemcsak nem nagy baj, de nem is baj: mert valóban célszerűbb, hogy például a nagy-barcsai gyermek a kis barcsai jó iskolában tanuljon, mintha Nagy-Barcsa külön bérelne magának 15 forintos tantermet, és alkalmazna abba 40 forintos professzort.
Ily értelemben én eddig is apasztottam s ezután is óhajtom apasztani az iskolák számát. Nyereségnek tartanám, pél¬dául, ha Dédács, amely most, mint iskolatartó község díszeleg a kimutatásban, lemondana erről a körülbelül évi 40 forintba kerülő dicsőségről és elküldené gyermekeit a pisik-telepi iskolába.
  Isko1áink a tannyelv szerint.
  A megye területén levő 311 iskola közül magyar tannyelvű volt 48, német kettő, tiszta román 239, német-magyar 5, a többi 16 olyan, amelyekben a román mellett oly mértékben taníttatott a magyar nyelv, hogy második tannyelvnek volt tekinthető. Egyben, a szászvárosi iparos tanoncok esti iskolájában, tanítottak mindhárom nyelven: magyarul, németül románul.
  A 48 tiszta magyar nyelvű közül 21 volt állami jellegű, 7 róm. kath, 12 helv. hit, 4 községi, 3 kincstári és 1 a dévai leányiskola, a hunyadmegyei nőegylet által fenntartott társulati magániskola.
  Tiszta német nyelvűek csakis a szászvárosi és romoszi evang. iskolák. Német-magyar nyelvűek a hondoli és boiczai rom. kath. iskolák, a brassói Bányatársulat által Petrozsényben és Kalánban fenntartott két iskola s a bányászati szakiskola Nagyágon.
  Román-magyar nyelvűek leginkább a Sztrigy völgyén államsegéllyel fenntartott iskolák, a melyekben rendszeresen és sikerrel taníttatik a magyar nyelv, s a melyekben magyar gyermekek egészen magyar oktatásban részesülnek.
  A román tannyelvű iskolák közül 31 a g. katolikusoké. Csekély kivétellel Hátszeg vidékén és a Zsily völgyben fekszenek. Egynél több tanítója egyiknek sincs: kizárólag a nép által tartatnak fenn és szegényes viszonyokkal küzdenek; az egyházi hatóság azonban nagy igyekezettel működik fejlesztésükön, elismerésre méltólag törekszik a törvény követelményeinek betöltésére.
  G. keleti népiskola a megye minden vidékén található; összesen 201 van. Minőségükre nézve igen nagyon különbözik egymástól: mert míg a dobrai, brádi, szászvárosi mellett 3-3 tisztességesen javadalmazott tanító jól fölszerelt tantermekben működik, ehhez a felekezethez tartozik az a sok szegényes, igazán csak jobb híjában tűrt iskola is, a melyekben a tanítói fizetés leszáll évi 30 forintig, tanszobául valamely lakszoba használtatik s a taneszköz közgyűjtemény gyakran nem áll egyébből egy fekete táblánál. Van aztán a két minőség közt közből álló sok olyan g. keleti népiskola, ahol az épület is jó, a fölszerelés is kielégítő, a tanítói fizetésből is megélhetni. Ilyenekben egy-egy lelkes szakértő tanító elismerésre méltó taneredményt mutat föl.
  Hét román tannyelvű népiskolát tart fenn megyénkben a volt I. román határőrezred ruházati alapja. Ezek mindeniké jól van rendezve és rendben tartva; alkalmas épületekben kellő fölszereléssel, okleveles tanítókkal. Tanításban a törvényekhez és miniszteri tantervhez kifogástalanul ragaszkodnak; a magyar nyelvet teljes igyekezettel és mind nagyobb sikerrel tanítják.
  13 román nyelvű községi iskola tartatik fenn államsegéllyel. Ezek, a bábolnain kívül, mind a Sztrigy völgyében fek¬szenek. Tulajdon épülete még egynek sincs; hanem bérházakban helyeztettek el. Taneszközökkel föl van szerelve mindenik, és okleveles tanító működik mindeniknél. Ezeknek tanítói mindnyájan képesítve lévén, magyar tannyelvű iskolánál is működni, a kezük alá adott magyar gyermekeket kizárólag magyarul tanítják; a románoknál is szép eredményt érnek el a magyar nyelvben. Ezekhez tartozónak vehetem a hátszegi községi leányiskolái is, melyet a város saját erején tart fenn.
  A magyar tannyelvű iskolák úgy vannak elhelyezve, hogy kevés kivétellel a megye minden vidékén, főként a központi fekvésű helyeken megtalálhatok. Kivételt csak a Déván alól, a Maros mellett fekvő megyerész képez, mert ott a bal parton csak egy magyar tannyelvű iskola van a m –németi-i ev. ref. pap vezetése alatt, a jobb parton is csak egy: a m.-illyei r. kath. jellegű.
  Városaink éppen jól el vannak látva magyar iskolákkal. Déván 1 románnal szemben 4 magyar; Szászvároson 1 némettel és 1 románnal szemben 3 magyar; V.- Hunyadon 1 román és 2 magyar, Hátszegen 2 román és 3 magyar.
  Szolgabírói járásonként: a zsili járásban van 2 magyar iskola 5 tanítóval, a borbátvíziben 5 magyar, a demsusiban 5 magyar, a lozsádiban 3 magyar, a szászvárosiban 3 magyar, a gyógyiban 2, a solymosiban 3, a brádiban 3, a kőrösbányaiban 2, a hunyadiban 6.
  Mindezek az adatok az 1880-1881 tanévre vonatkoznak. A folyó tanévben szaporodott mind a magyar, mind a román tannyelvű iskolák száma.
   Iskolába járó gyermekek.
  Iskolába járt Hunyadmegye területén az 1880-1881 tanévben 20. 148 gyermek. Ezek közül 103 a megye területén lévő 3 középtanodának 15 életéven alól lévő növendéke; a többi mind a népiskolákat látogatta. Ezek közül összesen magyar nemzetiségűnek jegyeztetett 1566, németnek 868, románnak 17. 703, egyébnek 11. Vallás szerint r. kath. volt 1379, h. hit. 723, ágostai 225, unitárius 1, Mózes hitű 115 összesen 2443. Ellenben g. keleti 14131, g. kath. 3574 összesen 17705.
  Ezekre vonatkozólag megjegyzem a következőket:
  Először azt, hogy a mózeshitűek csaknem mindnyájan német nemzetiségűeknek jegyeztettek. Másodszor az, hogy g. kat. és g. keleti vallású egy sem jegyeztetett magyarnak, habár számosán vannak közöttük, akik nemzetiség helyett magokat nem románoknak, hanem nemeseknek állítják. Az ilyenek által lakott falvak közül sok, aminők Livádia, Bajesd, Felső-Szálláspatak, Nagy-Pestény, Zajkány, Alsó-Szilvás, Felső-Szilvás, Lindsina, Kis Barcsa, Cserna Keresztúr, részint államsegéllyel, részint saját költségén tiszta magyar nyelvű népiskolákat állított gyermekei számára: mindamellett a statisztikában mindezen gyermekek román nemzetiségűeknek vannak írva, mivel a szülői háznál azt a nyelvet tanulták meg s mivel vallásuk katolikus, vagy keleti görög.
  Még a látszatát is kerülöm annak, mintha szépíteném a helyzetet a saját nemzetiségem előnyére. Az 1566 magyar gyerek közül 1400-nál valamivel több tanult tiszta magyar nyelvű iskolákban. 146-ot találtam elszórva a vegyes és nem magyar nyelvű iskolák tanulói közt, legtöbbet Petrozsényban a Brassói Bányatársaság német-magyar nyelvű iskolájában, azután jelentékeny számút a szászvárosi evang. iskolában, a mely német nyelvű.
  Összesen 18 különböző iskolába volt elszórva ez a 146 magyar, a szászvárosi evangélikusok iskoláját kivéve, azonban mindnyájan olyan tanítók kezei alatt, akik képesek voltak a magyarokat magyar nyelven tanítani. Ezekkel szemben felette sok nem magyar ajkú gyermek látogatja a tiszta magyar iskolákat, u. m. román 1600 és német csaknem 400.
  Határozott tény, hogy a hunyadmegyei tiszta magyar tannyelvű iskolákba román anyanyelvű gyermek több jár, mint magyar. Vannak olyan magyar tannyelvű iskoláink, határozottan az illető községek népének kívánságára állítva fel, amelyeknek tanulói közt egyetlen magyar születésű gyermek sincs. Ilyenek az alsó- és felső-szilvásiak, a bajesdi, mező-livádiai és zajkányi. Borbátvizen 69 között 9 volt a magyar, Felső-Szálláspatakon 218 között 4, Gyógyon 141 között 9, Kis-Barcsán 45 között 1.
  Olyan jelenség, amelyhez hasonlót messze földön nem találhatni. A tiszta magyar iskolákban tanuló 4000 gyermeken kívül, nem magyar tannyelvű iskolákban 9600 taníttatott még kisebb-nagyobb sikerrel a magyar nyelvre. Némelyeknél ugyanez a tanulás az olvasás és írás megismerésén túl csakis egyes szavak és kisebb kifejezések elsajátítására szorítkozott; igen sok helyen azonban minden dicséretet megérdemlő gyakorlottságig emelkedett.
  Őszinte örömmel jegyzem fel, hogy én Hunyadmegye népénél ellenszenvvel a magyar nyelv iránt egyáltalában nem találkoztam, igen azonban gyakran annak elsajátítására irányzott buzgó törekvéssel. Azon jelenségek után, a melyeket e tekintetben Hunyadmegyében tapasztaltam, csaknem hihetetlen előttem az 1880-ki népszámlálásnak amaz adata, hogy Magyarországnak 2 millió 323 ezer román polgára közül magyarul csakis 137 ezer, az egésznek nem egészen 6%-a beszélne.
  Van okom bízni, hogy az 1890-ben bekövetkező népszámlálásnak egyik adata sem fog örvendetesebb gyarapodást mutatni, mint ez.
  Tanítók száma és iskolai kiadások.
  A megye területén működött összesen 353 tanító, akik közül 164 még mindig képesítetlen volt. Ezek legnagyobb részint azokban a szegény felekezeti iskolákban működtek, amelyekhez a jövedelem csekély volta miatt nem lehet képesített tanítókat nyerni meg.
  A 48 magyar tannyelvű népiskolánál összesen 79 tanerő: 64 férfi és 15 nő működött. A 311 iskolának összes kiadása tett 92 ezer forintot; ebbe azonban az iskolai tulajdont képező tantermek és természetben nyert tanítói lakások pénzértéke nincs belészámítva. A 48 magyar tannyelvű népiskolára ebből az összegből 34400 forint esik. Legtöbbe kerültek ezek közül: a deákbányai népiskola 3000, a nagyági 2180, a piski-telepi 1500, a felső-szálláspataki 1400, a vajda-hunyadi 1350, a brádi leányiskola 1100 frt. évi kiadásba. Állami jellegű valamennyi. Legkevesebbe a kőrösbányai róm. kath. és m.-németii helv. hitv., melyekben az illető lelkészek tanítanak s az iskoláknak mindenképp felszámított kiadásai csakis 100-100 forintra rúgnak. Ezeken kívül alól marad 300 forinton az iskolai kiadás m.-illyei, vajda-hunyadi és hátszegi róm. kath. s a hosdáthi és nagy-rápolti helv. hitv. népiskoláknál.
                                                  ********************************************************
  Ez a kép, tisztelt választmány, a melyet megyénk nemzetiségi viszonyairól, főképp a népiskolai statisztika alapján, vázoltam, különböző szempontból tekintve lehet, örvendetes vagy lehangoló; én arra törekedtem, hogy hű és igaz legyen. Gondolom, hogy nem volt helyén kívül felmutatnom ebben a társaságban, amely a megye minden irányú megismerését és megismertetését tette nemes feladatává. Amely feladatnak mentől tökéletesebb megoldására segítse az Isten.

  Magyar Polgár. 1882. május 20. Magyarosítás és magyar nyelvterjesztés. Réthy Lajos tanfelügyelő a következő cikket írja a „Hon”-ban:
  Néhányunknak, akik az erdélyrészi tanfelügyelők közül felhivattunk a múlt hónap vége felé, a vallás s közoktatási minisztériumban folytatott értekezése alkalmával a magyar nyelv terjesztéséről, mint ami a magyarországi népnövelésnek egyik célja, beszéltek a lapok. Olyan lap is akadt, amely későbben visszatérve erre a tárgyra, magyar nyelv-terjesztés helyett magyarosítást kezdett emlegetni és tapintatlanságot hányt a kormány szemére, amiért célját ily nyíltan elárulja.
  Nem szeretek ily dolgokról cikkezni helyzetemnél fogva, mert kormányhivatalban lévén, hivatásom nem az irányadás, hanem a kitűzött irány érvényesítése.
  Midőn azonban tapasztalom, hogy a címül írt fogalmat úgy a napi sajtó, valamint a társadalom gyakran fölcserélt egymással, felszólalók már csak azért is, mert ez a fogalomzavar rendkívül hátráltatja természetes és jogos célunk elérését.
  Fel fogásom szerint kényszerrel magyarosítani ép úgy nincs jogunk, mint amily elengedhetetlen kötelességünk a magyar nyelvet terjeszteni. A nemzetiség, amennyiben a faji hovátartozóság tudalmára és nyilvántartására vonatkozik, feltétlenül emberi és egyéni jog, épen úgy, mint a hitvallás. Az állami nyelv ismerete azonban polgári kötelesség, amelyet egyik feltételévé lehet és kell tenni a cselekvő polgári jogok élvezésének. A fogalmak, a megkülönböztetése meglehetősen kidomborodik a „Schulverein”-nal folytatott küzdelmünkben. Ők azt fogják ránk, hogy erőszakkal akarjak magyarrá tenni a hazánkbeli németséget; mi méltó felháborodással utasítjuk vissza ezt a vádat, midőn csakis az állami nyelv terjesztésére tettünk némely — még épen nem elégséges intézkedést.
  Rosszul tennők, ha az alaptalan ráfogás, vagy a fogalmak összezavarása miatt hátrálnánk egyik főkötelességünk teljesítésében, amelyre az elméleti felfogáson kívül a történelem és a közvetlen tapasztalás is felbátorít. Róma, a császárok alatt kiterjesztette a polgári jogokat a legtávolabb fekvő provinciák lakóira is, azok gyakorlatát azonban feltétlenül hozzá kötötte az állami nyelv bírásához. Szabadon vallhatta magát akárki celtának, gallnak, oláhnak, saracénnak, mihelyt polgárjogi cselekvényt végzett, azt latin nyelven kellett végeznie. Egész sora ült a császári trónon a provinciákból származott császároknak; mindenki tudta, maguk sem tagadták, hogy némelyikük Hispániából, Galliából, más részük éppen Afrikából származott. Egyiknek sem jutott eszébe, hogy saját faja nyelvét belevegyítse a kormányzatba; kormányzott mindenik latinul. Az a felfogás érvényesül Európa mostani államaiban is, Franciaországon elkezdve egész Romániáig és Szerbiáig.
  És ez a felfogás annyira természetes, hogy a soha iskolába nem járt, idegen országokról nem sokat hallott köznépnél is érvényesül. Mikor Brassóba mentem tanfelügyelőnek, szász polgárok kértek legelébb, hogy gondoskodjam magyar iskolákról, mert ők óhajtják az állam nyelvét megtaníttatni gyermekeiknek.
  Mostan túlnyomólag román lakosság között működöm, és olyan elhagyatott községre még nem akadtam, melynek népe ne örvendene, ha gyermeke magyarul tanul. Maguk panaszolnak igen sok helyen a felekezeti tanítóra, ha nem tanítja elég sikerrel el a magyar nyelvet.
Mihelyt azonban sikerül az izgatóknak azt hitetni el velők, hogy az állam, vagy akárki magyarokká akarja tenni gyermekeiket, izgalomba jő és ellenáll valamennyi s még a mit előbb óhajtott, a magyarnyelv tanulásával szemben is bizalmatlanná válik.
  Legnagyobb és állandó küszködésem arra irányul, hogy meggyőzzem a népet, hogy mi a magyar nyelvet terjesztjük ugyan, de a nemzeti tudalmat nem érintjük. Mihelyt ez iránt megnyugvást szereznek, legbuzgóbb terjesztői az állam nyelvének éppen a nemzetiségek. Éppen azért kiváló hibának tartom, ha titkolgatjuk, vagy csak felig valljuk be, hogy mit akarunk. Olyan eljárással gyanút támasztunk, hogy sokkal messzebb menő céljaink vannak a valódinál. Az erőset és igaz ügy bajnokát s az államot polgáraival szemben nyílt becsületesség és határozottság illeti meg.
A túlzók pedig vegyék eszükbe, hogy magyarosodni lehet, de magyarosítani az állam rendelkezésére álló összes eszközökkel sem. A magyar nyelvet nyílt és határozott eljárással aránylag rövid idő alatt általánossá tehetjük hazánkban, ha kizárjuk azt a feltevést, hogy titokban messzebb menő céljaink vannak.
  Tehát magyar nyelvterjesztés, de semmi magyarosítás!
  Réthy Lajos, tanfelügyelő.

  Magyar Polgár, 1883. március 7. Vaknak a színekről.  
    — Némely román hírlap jellemzésére. —
  Hogy némely román hírlapíró szemében minden rossz és gáncsolandó, ami hazai, ál¬lami és magyar, arra igen csinos példa az alább előadandó eset.
  A múlt év végén magyar nyelvi vizsgálat tartatott néptanítók számára Déván. A vallás- és közoktatásügyi miniszter által kinevezett vizsgáló bizottságnak én voltam az elnöke.
  Mint a lapokban akkor mindenfelé közöltetett, vizsgára állott 65 tanító; oklevelet nyert 49; egy évi újabb készülésre utasíttatott 16.
  A vizsga után nem sokkal cikk jelent meg a szebeni „Telegraphul“-ban, amelyben a vizsgát tett tanítók egyike nagy elismeréssel és köszönettel nyilatkozik a vizsgáló bizottság humánus és előzékeny bánásmódjáról. Egyebek közt azt mondja, hogy ilyen bánásmóddal nyerheti meg a magyarság a nemzetiségeket.
  Ő szintén örvendettem, hogy a bizalmatlansággal eltöltött román tanítókat oly igazságérzőknek és méltányosaknak tapasztalom. Azonban úgy látszik, hogy feltűnt e közlemény a híres „Gazeta Transilvaniei“-nek is s valószínűleg ijedtség fogta el, hogy ki talál hullani az ismeretes „national politika” alapja, ha román lapban magyar emberről és magyar hatóságról méltányosan írnak. Megeresztett hát egy fulmináns cikket ellenem, ugyanazon vizsga miatt. Adatokat szopott az ujjából, s azok alapján azt írta, hogy én, Trefort miniszter titkos utasítására, 100 közül 51 román néptanítót buktattam meg. Tyű, milyen hannibáli kép! A miniszter, aki a háttérben titkosan parancsol, s a tanfelügyelő, aki az előtérben nyeli-nyeli a szegény román néptanítókat!
  A „Gazeta” közleményén éppen dévai román emberek botránkoztak meg leginkább.
  Egyikük elment a képezde igazgatójához; megtekintette az okmányokat, s azok alapján megírta a „Gazeta “-nak, hogy nem bukott ám meg 51 tanító, s készülésre is csak 10 utasíttatott, mert nem 100, hanem 65 állott vizsgára. 
  No, hiszen annak a román embernek is jobb lett volna nem születni. Nem hagy rajta a „Gazeta” egy csipetnyi becsületet, amiért ő egy államhivatalnokot, egy Réthit mer védelmezni. Nacionális elkeseredésbe esik, hogy ilyen áruló csak a románok közt támadhat. A beküldött igaz adatokat, persze, nem közli.
  Erre a szent elkeseredésre a „Telegráful” cikkírója is lelkiismeret furdalásokat kezdett érezni, amiért méltányosan nyilatkozott egy magyar közegről; újabb cikket ír, s abban felfedezi, hogy ugyancsak zsarnoki és buktató szándékú volt az a vizsga, amelyet ő közvetlen becsületes benyomása után oly méltányosnak és humánusnak írt le. Valószínűleg megszégyellte, hogy először becsületes emberként nyilatkozott és beállott „nagy politikusnak.” Mert a „nagy politika “ az, hogyha a magyar állam kalácsot ad, azt nyeljük le, de utólagosan csikorgassuk a fogunkat, hogy megmérgeztek.
  Az aradi g. kel. püspök úgy látszik, nem „nagy politikus “, mert egy igen elkötelező szíves levélben fejezte ki nekem köszönetét a tanítói irányában tanúsított felbátorító, humánus bánásmódért.
  Az ottani „Biserica si Scola” című lap is a püspök útján jár, mert visszautasította a „Gazeta” alaptalan támadását. Kíváncsi vagyok, hogy úgy a püspököt, valamint a lapot nem fogja-e excommunikálni a „Gazeta”, meg a „Telegráful” cikkírója.
  Engem ugyan a méltányosságban, s a polgártársi jó egyetértés hídja építésében semmiféle támadás meg nem ingat; de talán a románokra nézve is egészségesebb dolog lenne, ha magyar emberek és hazai intézmények megítélésében nem fokoznák elfogultságukat egészen a szellemi vakságig.
  Réthy Lajos

  Magyar Polgár, 1885. január 28. Szathmári György beszéde a képviselőházban (kivonat)  
  …És itt szólni kívánok egy konkrét esetről, a dévai állami reál-iskoláról, különösen erről azért, mert a más két állami tanintézet mellett a Királyhágón túl van már oly intézmény, mely részint pótolja az internátust, részint meg is van az. Megvan az udvarhelyi állami reáliskolánál, hol ha jól vagyok értesülve, a megye közreműködésével állíttatott fel ily internátus. Érezték a szükségét annak és felállították. A nagyszebeni állami gymnasium tekintélyes látogatottságát kétség nélkül a mellette, bár vele nem szerves összefüggésben levő árvaháznak köszönheti. Két állami intézetnek tehát van ily segélyintézete, a harmadiknak azonban — a dévainak — nincsen.
Már pedig, t. ház, aki a viszonyokat, bár csak úgy nagyjából, legalább madártávlatból ismeri, igazat fog nekem adni abban, hogy ezen intézetnek rendkívül fontos hivatása van; ha nem léteznék ott, ahol van, ma kellene fölállítani. Úgy de életképességének némely föltételeit nélkülözi, s épen azt kívánom, hogy a t. kormány neki ezeket megadja. Midőn én az államnál kopogtatok segélyért ennek a kulturális és nemzeti tekintetben nagyfontosságú intézetnek érdekében, bátor vagyok hangsúlyozva kiemelni, hogy én is azok közé tartozom, akik azt vallják és hirdetik, hogy ne örökösen és ne mindent az államtól kérjünk, hanem tegyük meg magunk is a magunkét, tegye meg a társadalom a magáét.
  De ebben az esetben nem lehet panasz, mert a társadalom és más tényezők megtették a magukét. Talán lesznek a t. Ház tagjai közül többen, kik bizonyára emlékezni fognak amaz évek során áttartott mozgalomra, mely az egész országot áthatotta éppen a dévai reáliskola érdekében, amely mozgalom, ha jól emlékszem, 10—15 ezer frtnyi segélyalapot hozott ezen intézet fontos és kiváló törekvéseinek előmozdítására. Azonban jóllehet e segélyalap működik az óta a célhoz és hivatáshoz képest, melyet iskolának betölteni és teljesíteni kell, nem elég.
  Hunyadvármegye önmagát megadóztatta és lehetővé tette azon intézet létesítését, tehát a társadalom és vármegye megtette a lehetőt, hátra van még, hogy az állam kiegészítse ezen tényezők működésének eredményét, létesítsen ott egy internátust, melyet mindenki, ki a helyzetet és a viszonyokat ismeri, égető szükségnek tart. A segélyalap megvan, csak valamivel kell megpótolni és létesülni fog ez internátus, kombinálva a segélyalappal. Nem nagy összegről van szó, körülbelül 3—4000 frt évi segélyről és ezáltal létesül oly intézet, mely az iskolának nagy vonzerőt kölcsönöz s ezáltal az iskola népessége emelkedvén, elérjük azt, hogy az általam előbb említett törpe minoritás a 32%-nyi magyarság a reáliskoláknál felemelkedjék legalább a reáliskolai tanulók létszámának feléig az erdélyi részekben.
  Én, t. ház és t. miniszter úr, úgy vagyok értesülve, hogy ez irányban úgy a megye, mint az illető tanintézet felirt a minisztériumhoz. Én teljes meggyőződéssel ajánlom azt a t. miniszter úr figyelmébe, igen kérem, méltóztassék magát alaposan informáltatni, hivatalos úton, hivatalos helyről. Én az ügynek tüzetes tárgyalásába nem bocsátkozom, sem az idő előhaladottsága, sem a tárgyalás hosszadalmassága miatt, csak annyit mondok, azon meggyőződésemet fejezem ki, hogy ha a miniszter úr tájékozva lesz a viszonyok felől, szentül hiszem, hogy egy percig sem fog késlekedni ezen intézmény létesítésével. (Élénk helyeslés és tetszés a jobboldalon.)
Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter: Nem ismervén a viszonyokat a dévai reáliskola körül, szívesen fogom venni, ha akár hivatalos, akár más úton, bővebb értesítést kapok; és ha az internátus társadalmi úton életbe fog léptettetni, keresni fogok forrásokat, melyekből azt istápolni képes leszek. (Helyeslés.) Férfi tanítóképezdékre előirányoztatik 366 ezer 900 forint.

  Magyar Polgár, 1885. április 21.
  Szaporodnak a magyar iskolák Hunyadmegyében. A tanfelügyelő jelentette a közelebbi megyei biz. gyűlésen, hogy a vall. és közokt. miniszter a mácsói és brettyei községi iskolák fenntartására segélyt utalványozott, a ponori népiskolát államosította s hajlandónak nyilatkozott Déván is állami iskolát állítani.

  Magyar Polgár, 1885. november 19. A magyar nyelv az idegen ajkú tanítók közt.
  Réti Lajos tanfelügyelő Hunyadmegyében most járja rendre a szolgabírói járásokat, hol az előre berendelt idegen¬ ajkú tanítókat magyarnyelvi tudásukból személyesen megvizsgálja. E lelkiismeretes eljárást követendő például, ajánljuk a többi tanfelügyelőknek is. Réti tanfelügyelő körútjában már eddig is sok derék képzett idegen ajkú tanítóval találkozott; de a gör.-keleti szegényes egyházközségek legtöbbje még mindig olyan egyéneket alkalmaz, kik tanultság és nyelvismeret dolgában a követelmények mögött maradnak.

  Magyar Polgár, 1886. január 23. Új tanügyi lap indult meg Déván, „Magyar tanítóképző” cím alatt, Hetyei Gábor igazgató tanár szerkesztésében; a dévai áll. tanítóképezde tanári kara adja ki s főmunkatársai Emericzy Géza iglói és Bartsch Samu bajai kép. igazgatók. Mindenesetre hézagpótló vállalat ez a havonta kétszer megjelenő szakközlöny, s első száma azt mutatja, hogy hivatásának igyekezni fog megfelelni. Rovatai tanügyi kormányzat, képezdei rész, népiskolai rész és vegyes, főcímek alatt, érdekes közleményeket hoznak, szakférfiak tollából. Tanügyi körök érdekődéssel fogadhatják az új lapot, melynek elfizetési ára egy évre 3 forint.

  Magyar Polgár, 1886. április 21. Román magyar szótár.
  Lázárics János, a dévai állami tanítóképezdének tanára, román-magyar szótár kiadásával foglalkozik. A hézagpótló mű, melyhez hasonló még eddig nem létezik, immár egészen készen van, szedés alá is adatott Nagy-Szebenbe s május végére megjelenik

  Magyar Polgár, 1886. október 8.
  A hunyadmegyei népiskolai viszonyokról a következőket idézzük Barcsay alispán legutóbbi jelentéséből:
  Tankötelesek. A tankötelesek száma volt összesen 39, 090, nyelvre nézve magyar 3437, német 922 és oláh 34, 731.
  Iskolába járók. Az iskolába járók főösszege 26284. Vallás szerint: róm. kath. 1883, gör. kath. 4830, g. kel. 18.110, helvh. reform. 1028, ágost. evang. 343, unitárius 8 és mózeshitű 283.
  Nyelv szerint: magyar 2391, német 1154 és oláh 22,740.
  Az iskolák tannyelve. Ötvenhét magyar tannyelvű iskolából állami 30 volt, községi 2, rom. kath. 9, helv. hitv. ref. 13, Mózes hitű 2 alapsz. egyesületi 1. Községi német-magyar 2, oláh-magyar 6, tiszta oláh 15. Az oláh iskolák száma 254 volt.
  Magyar iskolák rövid áttekintése. Az 57 magyar tannyelvű iskolánál működött 95 tanerő. Ebből férfi 72, nő 23, állami iskolánál 40 férfi és 17 nő; róm. kat. iskolánál 11 férfi és 3 nő; községi iskolánál 3 férfi; alapszabályilag egyesületi 3 nő, helv. hitv. református iskolánál 16 férfi és a mózes-vallásunál 2 férfi.
  Az állami iskolák kiadása 45.220 frt volt; községi iskoláké 1425, alapsz. egyesületieké 1700 forint, róm. katolikusoké 6017 frt, helv. hitv. reformátusoké 6533 frt és mózesvallásuaké 1480 frt. Ezen magyar iskolák növendékeinek létszáma összesen 4661 volt. A tanulók közül magyar 1953, német 565 és oláh 2143.

Déva:
Felekezeti iskolák.
Majd:
1870. tanítás 2 év, alreáltanoda
1870. beindul a tanítóképezde
1871. a tanítás 4 év, reáltanoda
1871. beindul a leányiskola
1875/76 főreáltanoda 5 év
1880/1881-tól 8 év

 

                                                                                Vajda Hunyad vára 1661.

        1. Vajda Hunyadi Vár Épülének Legöregebb Leírása 1661.
        2. A Vajda Hunyadi Várhoz legközelebbi faluk ennek napnyugoti oldala felől észak délre hosszabban felfelé.

                                   Tudományos Gyűjtemény 14. évfolyam, 1830/5. szám. Kenderesi Ferencz

    Vajda Hunyadi Vár Épületnek belső elrendeltetése.
  Minden tekintetben nevezetes Vajda Hunyadi Várnak valamint külső nézése bájolással ragadja el a szemlélőket, úgy épületje elrendeltetése is méltó a feljegyzésre. Több versen lehete szerentsém ezen Várat úgy épületjeit is tekintenem, a lakó Tiszteknek mostan is Vendégbarátságokat látván, meg is jártam , és mind annyiszor bámulásig ragadott ennek szépsége.
  Ezen Fejedelmi Vár Kastély Épületjének legrégibb és valódi leírása az 1737dik Esztendőn felül még eddig nem tudatván, most közelebbről akadtam egyre, melly annál régibb 's nagyon nevezetes az 1661ik Esztendőről, éppen magyarul íratva; itten kívánom ezt közleni, olly czélból hogy résszerint ezen Vár akkori állapotja kitetszék, résszerint pedig ezekre nézve is jegyzések észrevételek tétethessenek; a' Kastély Épületben a' Házok, és Bástyák régi elnevezéseik máig is tartatván, ezeknek elrendeltetése, a’ kívánóknak útmutatásul szolgáljon s mostan is szint olly díszes állásával egybe hasonlítathassék. Ezen felírásban elő hozott akkori Házi bútorok fellelhető javak között; csak a főbbeket jegyzem kivonatban, a‘ nem olly nevezeteseket ki hagytam önként, a' külömben sok ívekre terjedő kézirati munkából valamint ennek végén tanáltatott Jószágok' egész Feljegyzése is ki maradott.
  Az Eredeti munka kéziratban, melly egyszer'smind a' Vár' hiteles leírása is, mint egy husz íveket magában foglaló, apró sűrű, de csinos, meglehetősen olvasható írás. az Idők mostohasága mellett nem a legrongyoltabb, végig magyarul íratott, a homlok czím lapját kivévén, ez Latinul kezdődött el szerint „Inventarium Universorum Bonorum tam mob. quam immobilium ad Arcem Vajda Hunyad pertinentium et cet. per Johann Bajoni ab Illustrissimo Domino Comite Spli et Mgco D. Emerico Tökölyi de Kesmark et cet. ad id deputatum et missum Inchoatum et factum a 4. Decembr. Anni Mlssmi Sexsini Octuagesimi Primi.

                                   Az 1681dik Esztendőben December 4-Napján végben vitetett le írása Hunyad Várának.

                                                                                                            (I.)
   Külső kerítése (melly vár hídján kívül lévő Palánknak is neveztetik) mind a négy olldalról kőből rakatott, napkelet felől való oldala és a vár felől is olasz fokoson vagyon, nap nyugotról való oldala kisded Kapuja egy két fele nyíló. Ezen külső kerítésben lévő Épületek:
   Szegelet Bástya. Ez a' keríttésnek Észak felől való szegeletiben vagyon Alsó Contignatiojának Ajtója egy, lövő lyukból álló Ablaka. Ezen alsó Contignatioja felett lévő kő Ház régen Udvar Bírák, Porkolábok, Lovász Mester Háza is volt, Feljáró gráditsa fából.
   Napnyugot felől való Szegelet Bástyája a' Palánknak. Ez alsó Contignátiojával eggyütt kőből építtetett alsó Contignátiojának ajtója egy, lövő lyukból álló Ablaka.
   Délről való szegelet kő Bástyája az külső Palánknak, ez a' Vár Hidja alsó végénél vagyon alsó felső Contignátioival.
   Napkelet felől való negyedik kő Bástyái az Palánknak, Alsó Contignatioja, lővő lyuka. Karfáson tsinálva feljáró Garáttitsa.
   Vár Hídja. Ez nagy magossan öt kő lábakon álló, és az alsó végénél két felől olasz fokos kőfal — az hídnak alsó vége felől az régi felvonó híd oszlopával. — Ezen híd felső vége felé, bémenet balkéz felől az malom erant vagyon egy Csiga, melly talp fánn és fa oszlopokon áll. Ezen szokták az Malombol a' Proventus feltekerni. Tekervényes szemből álló hosszú lántz rajta Cont. Org, 12 et Uln. 1. Deszkás Szin is ezen hidon a Csiga mellett egy vagyon mellyes is talpfára építtetett. Faoszlopokon álló.
   Vár. Ez természet szerént való kősziklán igen szép formára építtetett, kiváltképen a felső rend épületek külső oldalai, mind ajtók, mind ablakok felett szép tzifrán faragott kövekkel ékesittetett, sok helyen az erkélyes ablakok faragott függő kő lábakon állanak igen szép mesterségesen. Az Várnak Dél felől való mély árka kőfallal bevéve (mellynek egy részét az idén újították meg) az árok bélésének erősségére építtetett kő lábak, az Vár fundamentoma alatt lévő kőszikla felett, az épület fundamentomát rakással erősítették, és tették vala alkalmatossá, az super aedificium szükségére, melly is az felső épületeknek fundamentumának mondatik. Ezen rakott fundamentom némelly helyen az kőszikla oldalán, némelly helyen pedig féljöl a' kősziklán volt.
   Vár emelcsős és kapuja (ez fölött vagyon esztendő szám 1480). Ennek tengelyének két végin temérdek vas csap, az tengelyen temérdek vas karika, hid deszkáit öszve foglaló temérdek vas rud, tekervényes szemű hosszú lántza az kapunak temérdek lántzos retesz az hídon, ehhez a' kapufélkőben retesz fő, öreg lakat ezekhez a' leeresztő híd külső szélén is, (mellyel az hidat lefoglalja, hogy fel ne emelkedjék) retesz, , reteszfőstől.
   Az felvonó és betévő kapu között kétfelől Ülő pad szék másik betevő kapuja félszer a kapu közi kév boltos, tüzelő helyhez való kő kémény. Vagyon ezen kapu között katona fogas a falon, szakállos puskatartó faráma. Ezen ív és kész szakállos (Muskater, gyalog dob, ember lábára való vas béka, csinczer, dárda és a gazdasághoz tartozó eszközök Bethlenek czimere deszkára kimetzve az szegen. Igen hosszú, mamut, pro antiquitate.
   Tömlötz. Ezen kapu között kőből rakott tömlötz, két Contignatióba vagyon. Felső Contignatiójának külső ajtója temérdek tölgy fa deszkából való. Vagyon itt hosszú kalada (mellyben négy ember tér) ehez retesz, reteszfőstűl lakatostul 's a t. Alsó tömlötz ajtója vas-rostély, itt az halálra való rabokat szokták tartani.
   Ezen kapu közzül bal felé való kő Ház. Ezen ház padlásához rajtotja, oldat kőfalain lövő lyukból álló ablaka, padlás oldal kőfala, szegletén napnyugot felől, nagyon kőből rakott egy kis czirkáló házatska, lövő lyukból álló ablaka.
   Kinzó Bástya. Ennek ajtaja az említett házból nyitó, temérdek, tölgyfa deszkából való; a 3 lejáró gráditsának léptsői fából vannak, más ajtója is vagyon (mellyen régenten a 3 Vár alatt lévő malomhoz jártanak), temérdek tölgyfa deszkából. ' Ez a' kijáró hely (most) bé van kővel rakva, és forditatták kijáró víz csatornájának. A' kinzó Bástya felyűl gerendás, alsó padlása helyett kőszikla vagyon. Lövő lyukból álló ablakában temérdek vas kereszt. Felső Contignatiójának lövő lyukból álló ablaka. Vagyon itt a 3 bástyára való öntött fáklya, vas serpenyőével vagy métsével.
   Alsó rend épületnek rendi a Várban: Ország Háza. Ennek nagy magossan való boltozása faragott márvány kőből való. Öt oszlopon áll, mint, hogy ezen nagy háznak egy részében régentén sütő-kementzét tsináltak volt, az füst mind oldalát, boltozatját, kőlábait etc. igen elfeketézte. Ez most gabonás ház, és kőfallal osztották egynéhány részre. Első részének külső ajtaja duplás. Ezen ajtó külső fele faragott kövekkel czifrázott, öreg ablaka három. Kettejének nagyobb részét bérakván, hadtak mindeniken vas keresztes kitsin ablakotskát, harmadik öreg ablaka rostély nélkül való. 2dik részének melly régen sütő ház volt, ajtója duplás. Lövő lyukból álló ablaka 3. 3dik Rész ajtója félszer lövő lyukból álló ablaka 8. Itten vagyon: Kézi Malom. Buza őrlő kézi malom talpfákon, és faoszlopokon álló, mellyet elbontva mindjárt más helyre vihetni.
Országháza oldala mellett lévő hosszú garádits alatt való első boltos kamarátska ajtója duplás, puszta ablaka egy. Ezen garádits alatt lévő második kis házatska kőboltos, ajtója duplás, ablaka.

                                                                                                     (II.)

   Délről való alsó rend épületek: Udvar Birák háza, mindenik oldala temérdek kőfal, ajtója duplás, öreg ablaka egy. Ezen házból nyiló árnyék kamara ajtaja duplás. Ezen Udvar Birák házából nyiló belső kőház, feljáró garáditsa három lépés, kettes faragott kőből vagyon, harmadik deszkával boritott ajtaja duplás. Napkelet felől való alsó rend épületek.
   Káposztás pintze. Ez két részben Vagyon, első része kő boltos, ajtaja duplás, ezen rész oldalában vagyon egy régi boltos garáditsos hely, alsó része jó tágas boltozattal vagyon , belső része ezen pintzének kő boltos, ajtója félszer. Konyha előtt való kő boltos széles tornátz. Ennek külső oldala két kő lábon áll.
Ezen kőboltos tornátz réginél alól vagyon talpfára építtetett fa oszlopokon álló fel héjzatra most sindelyezett tornátza is.
   Öreg konyha. Ez kő boltos keregded kő kéményes, ajtója duplás. Ezen konyháról a' Fejér Bástya alsós középső Contignatiójára nyúló ajtó duplás alsó contignatiója kazamata. Középső Contignatiója alól felül gerendás, lövő lyuka 4. Vagyon itt egy igen nagy vasajtó, sütőház pitvarakő boltos, konyhára nyiló ajtója duplás.
   Régi Számtartó ház pitvarának oldalai kőből rakott, ablaka 2. Számtartó ház szobája kő boltos az allya öntött. Erre járó garádits, alól kőrakás, léptsői pedig faragott fából való, ajtaja duplás, ablaka egy.
   Kapitányok háza. Pitvara kő boltos, ezen pitvarban járnak azon garáditson, melly az Számtartó ház szobája ajtaja előtt vagyon. Vár piatza felé való nagy ablaka. Szobája kőboltos (ez neveztetik eleven kút felett való háznak is) ajtaja, a két oldalán üveges ablaka.
   Vámos kőházatska. Ajtaja felszér, puszta ablaka, ebben sima rud vas (itten előszámláltatnak vas eszközök, ágyúhoz való golyóbisok is a' t.) Ezen vasas ház padlására nyiló ajtó vas.
   Kápolna vagy régi Templom kőboltos ajtó felett lévő keresztül való Chorus, mellyben régentén az Urak a' Cultust gyakorlották, áll igen szép faragott két kő oszlopokon lábokon, régi ajtója fél szer vas sarkos. Puszta ablaka , mindenikben hosszú vas rud kettő, keresztül két két darab rudvas, az feljebb specificált két kőlábot tartja négy vas rúd.
Vagyon ezen Templomban kőből rakott Prédikálló-szék az Prédikálló széken szőnyeg, Urak széki három emberre való, deszka bolt, bolthajtásosan csinált czifrán festett, Úri asszonyok széke hasonlóképen csinált, és festett mint az három emberre való, férfiak széke három rendből álló, könyöklős deszkával, együtt. Leányasszonyok és más rendbeli szék is deszkás könyöklőjével együtt három rendbeli mindeniket asztalos csinálta. Kő lábon álló kőasztal Prédikátor közönséges széki három emberre való. Mint, hogy ezen Templom még most keresztény Úr birodalmában vagyon, volna Domus Precationis mindazonáltal (mostan) vagyon benne pánt vas (Specifice et summariter) Cont. Cent. 212. 'sat. Ezen templomból nyiló kő boltos Segrestye ajtaja félszer, puszta ablaka hat darab vas benne. Vagyon itt az oltárhoz való kőből rakott asztal. Másik vasas boltotska. Ez az Sáfár házhoz feljáró garádits alatt vagyon.

   Alsó Pintzének külső porticussa kő boltos farostélyos ajtaja kétfelé nyitó.
   Kultsár háza kő boltos, ajtaja az feljebb írt Porticusból nyiló, duplás. A' lejáró két lépés garáditsa kőből építtetett magos ablaka egy.—Alsó Pintze gerendás padlatos, ajtaja a' feljebb írt Porticusból nyiló. Ezen nagy ajtón lévő prebenda osztáshoz való kis ajtótska is vas sarkos, hevederes ablakába hasogatott sinvas. Vagyon ezen pintzében Hunyadi Majors, nagy szőlő bora. A. 1681. Facit Urnas (Specifica et Sumaniter) 1009. etc. Hunyadi Maiorskintses szőllő bora A. 1681. — Mácsai Majors. bor A. 1687. Aranyról deputált régi asszu-szőllő bora A. 1676-beli. Olvasztott var-sós egres -túró- vetemény- eszközök. — Felső pintze. Ez az eleven kútnál vagyon öt részben. Első rész pintze, a' bejáró 2dik rész kő boltos ajtója duplás, 3dik a5 sütő-ház alatt vagyon kőboltos, ablakában vas rúd, 4dik a3 sütő-ház pitvara alatt vagyon padlatos gerendás, 5dik rész pintze az konyha tornáttza alatt vagyon gerendás padlatos. Vagyon ezen pintzekben. Hunyadi Maiors. nagy szőllő bora. A. 1681. Hunyadi Vár mellett lévő Maiors. szőllő bora A. 1681. Hunyadi Maiors, aszony szőllő bora A. 1681. Máczai Maiors, alsó felső sorba szőllő borait 1681. Hunyadi Maiors, nagy szőllő bora A. 1680. — Szent Királyi Borok A. 11 81. Magyarosdi Borok A. 1681. In hac Cella facit Urnas 2508. ad 2. In vasis 92. tölcsér, általagok 3s sat.
    Középső 's felső rend épületek 's házak ezen Várban kerengő kő garádits. Ajtaja mind körűl keresztül is széles deszka pántozatos, mind az ajtó előtt 's mind a 3 felmenő léptső garáditsa igen szép faragott kőből vágynak, ajtófele is szép formára faragott kövekkel vagyon megrakva.
   Középső kőház vagy pitvar, melly ezen kerengő garádits felső véginél vagyon, ajtója 1. nagy ablaka egy. Ezen pitvarból jobbkéz felé való szegelet kőház, melly a 3 kapu felett való felső contignatio ajtaja 1 kőkeresztes ablaka, 2 puszta, 3dikban vas rúd. Feljebb írt pitvarból az Országháza fölött lévő padlásra való ajtó hely három lépés garáditsa fából építtetett, puszta ablaka.
   Kapu felett lévő kőházas Palota, melly középső contignatiónak mondatik, és ebben járnak a középső garáditsrúl. Előtte lévő kőboltos tornátza egy kőlábon álló Ezen palota gerendás zölden festett deszka rekesz kettő rekesz ennek oldal deszkáinak felső része. Olasz fokoson vagyon kimetélve, rekesz oldala alól deszkás, feljűl farostélyos ezen erkelyes kerekded szegletes szép mesterségesen tsinált függő kőlabokonálló feljűl boltos, ajtója félszer, nagy ablaka. Ezen boltos rekeszből nyílik egy árnyékszék a 3 fele gerendás, ajtója zölden festett. Ezen kapu felett lévő házból a külső rend Erkélyek felé való kőház, az fele gerendás zölden festett mennyezetes, ajtója duplás, ablaka, minthogy az Erkelyen vagyon, azért alól ott specificáltatik.

                                                                                                            (III.)

   Erkélyek. Ezek igen szép rendel a napnyugot felől való Paloták külső oldalánál vágynak, mind egy régtében, mellyeknek az allya nagy magossan felrakott, feljűl pogányoson hajtott, az alsó rend házak oldalához foglalt, kőlábakon állanak, mindenik kőboltos, erkélyes ablakai szép mesterséggel tsinált függő kőlábakon állanak, mellyeknek mind allya oldala ablakok felé kivűl czifráson faragott kövekkel ékesittetett.
  1). Erkély kőboltos, allya faragott széles piros márványkővel padimentomoztatott, kristály üveges ablaka 2.
  2). Erkély kerekded kőboltos, felső része festett, az allya piros , széles márványkővel padimentomoztatott, ajtaja zöld festékes, duplás, kerekded ablaka kristály üveges 3. (egyik fiókja hat szegre metszett kristály üveggel rakott). Ezen erkélyben vagyon egy nagy vak ablak, faragott kőből való széles ülő helyével, ezen helyen született Hunyadi László mondják.
  3). Erkély kőboltos alljának nagyobb része piros márványkővel padimentomoztatott boltozatja kőből faragott, függő czimer vagyon, ajtaja duplás, zölden festett nagy ablaka 2.
  4) Erkély kerekded kőboltos, bolt lábai czimeresen festettek, padimentomának harmad része széles piros márványkővel padimentomoztatott, több része öntés, ajtaja duplás zöld festékes kristály üveges ablaka 3, ebben is széles vakablak 3 faragott üllő kövével együtt. Ezen vak ablakba vagyon az Ur, és az Asszony házának kementzesütő helye, mellynek ajtaja zölden festett.
  5) Erkély kőboltos, padimentoma széles piros márvány kőből rakott, ajtaja zöld festékes, duplás üveges ablaka egy.
 6) Erkély kőboltos, allya öntött, ajtaja zöld festékes duplás kristály üveges ablaka 3, ezen Erkélyből nyílik egy árnyékszék ajtaja béllett zöld festékes. Asszony háza ez az Ország háza felett vagyon, az allya öntött, a fele gerendás, zölden festett deszka menyezetes, a' menyezet alatt a fal, az ablakok mind kétfelől, 's felül is igen czifrán megvannak festve, az ajtók falával együtt. Ajtaja egyik az Erkélyből nyiló duplás zölden festett üveges ablakaegy, az ajtó felett való vasas rámájával egy. Másik ajtaja nyílik az Úr házából,zölden festett körűl pántozatos. — Vagyon ezen házban házi eszköz (Spécifice) Török mente, Gróf Ur mentéje, 28 Rókatorok, Rókanyak 8, 82 nyest torok, csávált vidra bőr 2, Hiúz 7 láb 2. nyaka 1. csávált nyest fark 16. Öt süvegre való öszve varrott nyest fark, vagyon benne nyest fark 20. Csujtár 1. Teveszőr ketze, Nyereg alá való lemez, első veres bársonyos 2ik zöld posztós, 3dik kék posztós bőre szkofiomos virág rajta, 4dik szederjes posztós. Kengyelhez való kék selyem majcz, karnon zabola 11. német zabola 2. vágós puska 4. Egyik párnak arannyal varrott veres posztós, kék selyem rojtos fedelű tokja, másik párnak (a két csőjűnek) szkofiom arannyal varrott karmasin szín selyem rojtos, veres bársonyos fedelű tokja. Egy pár kerekes aranyos esőjű tok nélkül való pisztol. Frantziai pisztol tok nélkül, német hosszú flint puska 2. Fejér csontal igen szépen megczifrázott Tesseni puska, veres posztó tokostól pár 1. egy tölcséres karabély veres posztó tokjával, muskoter es üű karabély, 3. kesztyűsön, csinált német kar vas igen szép pár 1. Török síp 2. Portai bototska, mellyeknek egy egy régiben szép mesterséggel két formára csinált fejér csont vagyon 2. feketén borított perspectiva, játékhoz való állortza 2. (Misko mesterségéhez való) Velentzei kristály drága üveg edény, kisebb 's nagyobb 26. Ngos úrnak való sík fonállal czifrázott fekete bársony viseltes sapka süvegh. Német nye-reségből álló vasas pléhes koltsos pintze tok több edények (Specifice). Templombéli asztalra való zöld a 11 az abrosz, ez két szélben vagyon esztendő szám rajta kivarva: 1666.

                                                                                                               (IV.)

    Itten Zolyomi Miklós Milith Klára.
  Templombeli asztalra való felső boríték szőtt vászony abrosz. A 3 melly levelek ládákban és asztalokon csomókba vágynak csak, fel nem bontattak, hanem maradtak az békötés szerént.
   Könyvek.
Istvánfi Históriája.
História de Animalibus.
História Constantinapolitana.
Anathomiae Institutiones.
Centuria Medaldi.
Logica Peripaethetice.
Articu1i Posonienses.
Corona Martyrum.
Jocorus seria Melandri.
Seneca.
Gustavus Adolfus magyar história.
Liber — Poligrafiae.
Contimiatio Austriacae austeritatis.
Groff Úr exercitiumos könyve.
Explicationes Rhetorieae.
Praxis Pietatis.
Váradi örög Biblia.
Disputatio Philosophica de essentia divinitatis.
Az Úr diariuma A. 1076. 77. 78 , a magyar dolgokról és magáéról.
Pariás könyv, mellyben vagynak némelly misilis levelek párjai.
Templomban való Váradi nyomtatás egész Impressum öregh.
   Úr Háza.
  Ez az Ország háza felett vagyon az allya öntött a' fele gerendás, zöld festékes , deszka menyezetes a menyezett allyánál , mind körűl is igen szép formára külömb külömbféle festéssel vagyon, ajtója egyik az Erkélyből nyiló, másik az ebédlő palotából, egyik duplás, másik félszer, ablaka egy másik erkély felől való ajtó felett, kristály üveges ablaka egy.
   Deszka rekesz. Ezen házba melly talpfára van csinálva zölden festett, pontozatos oldal deszkáinak felső vége Olasz fokos formára metélt, ajtója is zölden festett , az allya öntött, fele gerendás zölden festett, táblás, pántozatos, deszka menyezetes. A menyezet ollyan mind kivűl, hasonlóképen ajtók, ablakok körül is a kőfal szép formára megvagyon festve külömb külömbféle festékkel, ajtója egyik az Erkélyből, másik a 3. hosszú garádits végénél lévő boltos pitvarból nyiló mindenik festett, széles pántozatos az Erkélyből nyiló vas kilincses fordítás a pitvarból nyiló fél pléhes üveges ablaka 2. az Erkély felé való ajtó felett is vagyon ablak így.
   Ország háza oldalánál lévő hoszszu garádits kőből épittetett, garádits alatt lévő apró házak oda feljebb az alsó rend épület között specificáltattak. Garádits felső lépisői fából valók garádits külső széle orsós karfás mind végig lapos rendelezése , a garádits oldala vagyon hosszú nyelű vas horog apró segéd vas, vas karikás rudjaival 2. Garádits felső végénél ónban foglalt üveges lámpás, vas csigás, spár-gáival. A garádits lépcsőjén vagyon öszve foglaló nagy vas horog mind két szénn 70.
   Praefectusok Háza. Pitvara mindjárt a feljebb írt hosszú garádits felső véginél vagyon, kőboltos, az allya ontott, ajtója festett, rakott pártázatos. Függő fa talpon álló Erkélyes puszta nagy ablaka, egy ez mellett kétfelől két kis puszta ablakocska. Szobája kőboltos, az allya öntött, ajtaja félszer, üveges nagy ablaka egy (házi eszközök Specifice).

   Ezen házból nyiló belső boltos ház, az allya öntött, ajtaja széles pántozatos, ablaka egy, ablak fél kőben kivűl hajtogatott, vas pléhivel czifrázott vasrudak 3. Pohárnokok háza kőboltos az allya öntött, ennek garáditsa köböl építtetett, léptső kövei is faragott kohol vagynak, vagyon ezen garádits az oda fen meg írt ebédlő nagy palota ajtaja előtt, és az Országháza oldalánál felmenő hosszú garádits felső véginél lévő két boltos pitvarból, ajtaja duplás, ablaka 2.
   Szabok háza, pitvara gerendás padlás nélkül való köböl rakott garáditsok, léptső kövei is faragott köböl vagynak ezen garádits is az feljebb írt ebédlő nagy palota ajtaja előtt vagyon garadits felső végénél árnyékszék. — Pitvarba feljáró négy lépcsős garádits, fából építtetett ezen kis garádits felső véginél a pitvar oldala orsós formára metélt, deszkával borított, karfás puszta nagy ablak egy. Szobája gerendás, deszkás, padlatos ajtaja félszer, ablaka egy.
   Ezen házból nyíló belső ház gerendás, padlatos, ajtója duplás, puszta nagy ablaka egy, vagyon itt egy fogó vas taraczk, fakó kerekével agyával tisztító pálczájával, kalányával. Ezen belső házból egy puszta Bástyára nyiló ajtó duplás két kőfal közöl nyiló (melly két kőfal között az Nyebojsza bástya felvonó hidatskái felé mehetni) fél szer vas sark öreg lövő lyuka 3, apróbb 10.
   Németek háza, kőboltos az allya, öntött ajtaja, az feljebb írt puszta bástyából nyiló, másik a nagy tornátz felé való lejáró garaditsról nyilik; ablaka egy vas forgó taraczk fakó ágyával kerekével kész. Ezen Németek házából a csirkáló fejér Bástyára nyiló ajtó fél szer. 
   Fejér Bástya. A bástya feljűl gerendás padlás nélkül való nagy fogas, puszta ablaka, vagyon itt Két Taraczk vasas ágyával fakó kerekivel, csutak vonó, srófos rudjával (esztendő szám rajta 1525. Nro 1. Szakállas tartó fa ráma 2. szakállas puska atzél nélkül Nro 10. Vas lábon álló siska Nro 1. Szent Péter hegye felé való ablakban vas rúd Nro 3. Konyha felett való nagy tornátz talpfára építtetett fa oszlopokon áll, (ez vagyon az alsó boltos nagy tornátz felett) fél héjra való renderezése, nem régen renováltatott, tornátz oldala deszkás. A Németek házából erre lejáró garádits fából építtetett, más garáditsa ezen tornátznak a vár udvaránál vagyon, az alja kőből rakott, léptsői fából vágynak, ezen garadits oldala karfás deszkával borított. Konyha kő kéményéhez ezen tornátzból nyíló ajtó, kőkéménye mellett lévő ház Katának háza hosszú kőboltos ház, az allya öntött, ez a káposztás pintze felett vagyon, ablaka egy. Katának házából fejér bástya középső Contignátiójára nyitó ajtó. Ezen középső Contignátióból az forgó garaditsra nyitó ajtó (melly forgó garáditson ala s feljárhatnak mind az bástya felső részéig.)

                                                                                                         (V.)

   Nagy Palota, melly a város felöl vagyon, gerendás festett táblákra való deszka mennyezetes, szép czifráson megvagyon festve. Az közepin Grólf Ur eö Nga czimere aranyosan vagyon kimetszve, ez a czimer körűl ugyan az eö Nga titulussá. A palánknak az allya öntött, ajtaja egyik a' konyha felől kéménybe nyíló festett széles deszka pántozatos, másik a' feljebb megírt nagy tornatzból nyilik, duplas mindenik festett nagy ablaka 6.
   Stakaturas ház (vagy mészből szép czifráson tsinalt menyezetes). A menyezet közepén szép czifrásan vagyon Bethlen István, és Szétsi Mária czimerek. Ház allya öntött ajtaja festett széles pántozatos nagy ablaka a Vár piatza felől 3. vagyon a' Palota végiben musikusok helyének való nagy vak ablak forma két Contiguatióban, folyosa a 3 harmadik ablakán kivül lévő folyosa.
  Buzogány nevű Ház, avagy Ur Háza, ezen ház hat szegre építtetett a fele gerendás festett deszka Táblás menyezetes, mellynek közepén az Ur eő Nga Czimere van aranyosan. Ajtója festett duplás ablaka 3. Alsó Folyosó ezen Ur házából (vagyon buzogánybul) az alsó folyosóra nyiló ajtó (mellyen titkon az asszony házába mehetni) szép czifrás meszeléssel festékesen borított vas sarkos; ezen czifra ajtónál az alsó folyosóra alá járó garádits az folyosó fábul karfáson, a fele czifrán festett menyezetes.
   Templom felett lévő Kő Ház az deszkás folyosórol ezen ház ajtajára garáditska, menyezetes, ajtója három, az deszka folyósoról 2. A' stakatúrás Palotára nyiló 3. A' külső hoszú Tornátzbol lejáró kőből épittetet három léptsőből állo garádits ablaka 2.
   Hosszú Folyosó. A Templom felett való kőház végiben czifrássan festett menyezetes ezen Tornátznak nap kelet felől való végin Erkélyes kivűl czifrássan faragott köven álló, kő keresztes nagy Ablaka 2. A Vár piacza felől való oldala pogányossan rakott kő lábokon áll, ezen nagy Tornátzra járó gerenda is kettő.
   Aranyos Ház deszka menyezetes ajtaja kettő. Erkelyes ablaka kivül szép mesterséggel faragott czifrásson rakott kövekből álló.
   Tár Ház kő boltos külső ajtója az feljebb megirt hosszú folyosórol belső ajtója duplás Ablaka 2. Vagyon itt Petőné asszonyom arany Műhöz való fekete Ládátskája aranyos vas fogantóval hintóba való kis láda, huszti bőrös láda. Szilágyi levelek, Szendrei János motskolta fejér Könyv. Régi sok (ok) levelek, Jó Pánczél, Flandriai Kárpit sátor 4. Szőnyeg veres szőrből, szőr háló.
   Régi sütő Ház. Erre járó kő garáditsnak az allja a' tárház ajtajánál a garádits fele kő boltos ezen garádits felső véginél balkézre van az sütő ház kő garáditsa , az is boltos. Ajtója duplás, ablaka 2. Ugyan innen a himes Toronyba járó garádits téglából rakott.
   Himes Torony, Téglából rakott, boltos lövő lyuka 22. Ezen torony mint a' kősziklától fogva a' helyig merőn vagyon felrakva (hézagság nints benne) kerekdeden külső oldala festett, vagyon itt szakállos (ágyú) 13. Botos szakállos 3.
   Barátok Háza. Az Himes Toronyból való garáditsa fából, ajtója félszer puszta ab-lakat, vágynak itten juh, berbets, bárány, öt ketske olló Gido bőr , őz bőrök (kár hogy ennyi sok jó bőrt ezek az molylyal etetnek meg inasul nagy defectus volna az illyen).
  Nyebojsza Bástya. Temérdek kőfalból álló, mondgyák, hogy régen ez volt Hunyadi Jánosnak refugiuma a Török bétsapásákor. Nyebojszára járó hosszú bolt pogányossan rakott temérdek kő falon áll, külső ajtaja (az vár felől való) félszer vas sarkos. Ezen belől leeresztő keskeny kapuja felvonó vas Csiga lántzával másik ajtója mingyárt a leeresztő hidatska végénél vas sarkos, harmadik ajtója is Tölgyfából faragott temérdek deszkából, számszer 118 vagyon ezen hosszú boltban lévő lyuk 58 szakállas 14 Taratzk golyóbis 676 Ágyú golyóbis 74 (mint hogy Pattantyús mesterséghez való eszközök itt nintsenek ugy mint görbe zirkolom ágyú ). Taratzk lyukához való lyuk, azért ki mennyi fontos lövő szerszámhoz való golyobis legyen, külön külön meg nem tudathatott, Nyebojszának ajtaja pántozatos. Ezen alsó Contignatio gerendás ablaka 3 vagyon itt, szakáloshoz való vas golyóbis 397 öntéshez való formák, Muszkatérhez való pár hetedfél tonnával második Contignatiója feljáró garáditsa lég lábal ablaka 2. Vagyon itt Hunyadi Jénosrol maradott számszerijhez való vasas nyil egy nagy rakással 3dik Contignatioja gerendás lövő lyuka 3, 4dik Contignatiója gerendás, Taratzkház lövő lyuka 4, 5dik Contignatiója gerendás padlatos a négy oldalon négy ajtó hely. Ezen felső Contignatiónak külső fala függő kő lábakon álló lövő lyuk rajta 52.

   Sáfár Házak e1ő1 va1a nagy Tornátz. Ennek kőből rakott garáditsa az Kápolna ajtójánál kezdetik, léptsői, deszkával boríttattak. Ezen garádíts alatt lévő Épületek oda fel az al-só rendben specifikáltattak; garádics felső végénél fúvő ajtófelek faragot kőből vannak az Tornác gerendás nagy ablaka 3. Külső Sáfár ház kő albo 11 os ajtója ezen a feljebb megirt nagy tornácból nyíló duplás ablaka 2. Belső sáfár ház kő a boltos ajtója a külső sáfár házból nyilik.
   Kápolna Chorusa. Az Sáfár ház Tornátzából feljáró garáditsa kőből építtetett Chorus ajtaja előtt lévő pitvar gerendás vasas ablaka 2. Chorusba nyiló ajtó félszer ajtó előtt való két lépés garádits faragott kőből vagyon.
   Doboló Bástya. Egyik ajtója az eleven kanál, másika a két kőfal közt felső véggel mindenik félszer Doboló Bástyára járó garádits fából építtetett a' doboló hely Talp farkra csinált karfás, vagyon itt réz dob per 2, Siska vasas Tengelyével rudjával, ágyával, 2 bástyára való öntött fáklya Serpenyőivel vas rudjával, Munitiós Bástya az Doboló Bástya mellet garáditsa fából építtetett karfa nélkül vas ajtó félszer vagyon ezen bástyán.
(Réz Taraczk Nro 5, Vas Taraczk — 1).
   Első két fontos réz Taraczk agyával kerekives kapájával 2dik 2 fontos gombos végű igen régi forma nyolcz szerre való réz Taraczk, két kereken vas karika négy igen régi lévén, mind agya, mind vasazata, romladozott tengelye vasazatlan kapui jók, esztendő szám is Taraczkon 1523. —3dik ½ fontos réz Taraczk agya, kereke tengelye is vasasok, kapuji jók, irás rajta ez Isten akaratjából Segnyei Miklós Cassai Fő Kapitány ann 1605.

  2. A Vajda Hunyadi Várhoz legközelebbi faluk ennek napnyugoti oldala felől észak délre hosszabban felfelé.

  Zalasd legközelebb, nintsen egy fertály órányira, az emlitett hasonló nevű víz mellett, hajdan hires falu, nevezetes Zalasdi fő Nemes familia birtoka; ezen eredeti Magyar nemes familia, kihalt tudtomra az utolsó Zalasdi Miklósban; ez elébb Feleségül vette a fő Zászlós Ur Török János Özvegyét a hires Török Bálint anyyát, kik a' hollós Hunyadiak után, örökségül birták vala a Vajda Hunyadi Várat és így ennek mostoha Apja későbbre Temesvári számkivetésben elvesztett hazája emlékezetének enyhittésére újonnan házasságra lépett Hamarod Szentpáli Kornis Farkas Leányával, ez a nevezetes Székely Mojses Feleségének hajadon leánytestvér öttse volt, láthatni ezt Bethlen Farkas históriájának, kéziratból a Benkő Jósef által kiadott Vdik Rész 460dik lapján bővebben, most ezen falu meglehetős nagy, és egésszen a volt Gubernátor II.dik Bánffi György birtokához tartozik, ottan tanáltató külön Vas hámorjával eggyütt.
.
  Rákosd mint egy fertály órányira, majd egésszen nemesiek lakják, kik mintegy 300 lelket tesznek; mind elsőbbek közül való a Rákosdi Farkas Nemzetség, többnyire mind Magyarok és Reformátusok, külön Papot tartanak. Ekklésiájokban vagynak ezek között conscribált limitanus katonaság is, és egynehány zsellérek.
.
  Magyarosd. Egy jó fertály órányira, többnyire nem egyeselt Görög szertartáson vágynak, inkább elaprósodtak, több zsellérek telepedtek ezen helyre, hajdan az Apaffi Mihály Fejedelem birtoka, és onnan által szállott a Hunyadi Fejedelmi Uradalomhoz 's ez birja ma is nagyobb részit.

.
   A' várnak éjszaki oldalával szemben napnyugot és éjszak között.
  Fel-Pestes a' hegyekről lejövő Peták nevű csermely folyamatja mellett Alpestestől nem messze a' Vártól fél órányira a nagyobb faluk közül való, ennek Vajda Hunyad felől déli részénél a' Felpestestől lefolyó emlitett Peták nevű folyón a Vajda Hunyadtul dél éjszak felé folyó Cserna vagy Egregy, melly már a Zalasdal egyesűlt vizébe szakad , és igy eggyütt a' Falunak napkeleti részén le folyva Barcsa, Keresztúr, Szent András, Szántó, Halma faluk mellet is Déva mező várossán keresztül menve a pompás Dévai Vár alatt a' nagy Marosba belé folynak. Tanálhatni ezen falu határán két oldal viz mosásai között nagyon nevezetes Tengeri Csigákat külömböző formájúakat, mellyek itt a‘ Természetnek nagy ritkaságai 's az idegen utazóktól is Muzeumok, gyűjtemények szármára jelesen hordattak. Birtokosai Felpestesnek: Matskási Péter, Makrai István, Makrai Ferentz maradékai; Alpestesen birtak Alpestesi Nagy Jakab , Balogh László, Veress Ádám , maradékai, és közelebbről Turi László maradékai között. Bartsai László Özvegye és Gyermekei, Szilvási, Makrai Urak; Váradi Dániel Özvegye is ar Válya maradékok nagy udvar házaikkal,s több apróbb Donatarius nemesek, kik reformata Vallást tartván a Vajda Hunyadi Templommal nagyságokra vetekedő diszes nagy Templomot, és jó alkalmatosságu Papi házban külön Papot tartanak.
Északról nap kelet felé Bujtur kisded falu. Szép oldal szőllő hegyekkel messziről diszeskedik, most Klopotiva Pogány és Cserna Urak birtoka, fekszik a Vártól félórányira.

.
  Szent-Király szép nagy falu, nagyobbára Vajda Hunyadi birtokához tartozik, vagynak itten egynehány nemes Telkek is.
.
  Hosdát. Közelebbről Dél felé meglehetős falu, lakják többnyire katonák, és majd egészen Oláh falu, fekszik a' Vártol egy negyedóránál közelebb, kétségen kivül régen a' Városnak külvárossá vált, nevét is onnan vette. Ezen falu környékében régen arany Bányák ki nyitásához kezdettek volt némellyek, de azután félben maradott vala, mint a' Hunyadi határban, régi Sóaknának láttatott volt nyomdoka, azon helyt, melly só széknek neveztetik; több versen próbálták ezt is kinyitni, és a' sóra akadni, de kétségkívül a' költség sokaltatott; hogy itt só tanáltatnék valósággal erősítni nem merem, de ezen kincses Erdélyünkben sok helyt lappanghat elég kősó, és sehol egy országban sincs bővebben mint Erdélyünkben, hol sok helyeken egész határokat kell őriztetni katonasággal. hogy az emberek lábokkal földszinén tapadható sót ki ne vágják és el ne lophassák.
.
  Felső és Alsó Nádosd a' két szép falu egy más mellett távolabb délfelé. Felső Nádos hajdan a' Zolyomi Miklós birtoka volt, a' mostani nemes birtokosok között: Fejérvizi Bálinti, Rákosdi Farkas, Hertzeg , Urak, és szélybeli katonák. Alsónádas nagyobb részint az Uradalom birtoka, feküsznek a' Vártól mintegy fél órányira.
.
  Telek meglehetős falu, dél felé a' Vártól három negyed órányira, birja a‘ Csolnakosi família, és Bálinth, Bucsi Urak' hajdan, a nagy Hunyadi János édes anyya Margsinai Ersébet a fent hagyás szerént is ezen Telek nevű faluban temettetett el, későbbre 1515 ben Báthori Péter birtokának állíttatik.
.
A Cserna mentin felfelé délről, Csolnakos, Famíliájára nézve is híres egészen a' Csolnakosi família' fiát illető birtoka az ezzel határos kisded falu Dobokával eggyütt régi, emlékezetes Privilégiumával, mellyet Sigmond Császár, és Magyar Királytól mind két falujára nézve minden más Törvényhatósságtól kivétetve az országban csak egyedül egész szabadsággal nyert, Sigmond, és László Királyoktól, megerősíttetve Hunyadi Jánostól, és ennek fiától Hunyadi Mátyás királytól; ma is fenn vagynak még ezen nevezetes híres familiabéliek, mind fiu mind Leány ágakon, hajdan kétségen kívül ezen híres falukat is Magyar köznép lakta és ezek tették azoknak szolgálatjokat, ma eloláhosodott szolgáló nép lakván, kezdették a földes úri szolgálatot is nehezelni 's kétségen kivül a Privilegium erejét magokra akarvánvenni, annyiban csökkent szabadságok, a több faluk módja szerint az ország adója fizetését ők is felszámításnál fogva tartoznak egy darab időtől fogva esztendőnként fizetni, egyébb szabadságai máig is megmaradván ; ez az egész hazában egyetlen egy külön rendszabás és kivétel, de ez inkább statistikai bővebb leíráshoz tartozván 's a' Vajda Hunyadi Vártol igen is hoszszasan kiterjedő lévén mind ezeket bővebben láthatni több régi és hiteles okleveleknek elé hozásával Benkő Józsefnek emlitett specialis Transylvaniajában, melly noha némelly helyeken hijános is lehetne, ezt helyen kipótolva a mig más jobbat nem készitne, örökké fennmaradó kútfőnek tartani. —
                    Kenderesi Ferencz.

 

Képek:
Vasárnapi Újság, 1868. június 7.
Historia, 1928, 402. old.
Magyar pályázatok, építőművészet 1909, 78-81

                                          Déva történelméből 1936-1946

               Források, az adott időpontra:  Magyarság, Keleti Újság, Brassói Lapok, Ifjú Erdély, Ellenzék, Igazság, Magyar Nép

   1936. január 5. Meghalt az utolsó Kossuth-honvéd.
  Déváról azt jelentik nekünk, hogy ott a csütörtöki napon száztizennyolc esztendős korában, végelgyengülésben utolsót lélegzett Kossuth Lajos utolsó katonája. Strázsa Györgynek hívták, a Kossuth-háborúban is fegyvert fogott a szabadság védelmére. Ami különben természetes volt minden épkézláb-magyarnál.
  Strázsa György — hihetetlen korával — nem csupán Déva városának, hanem egész Erdélynek is legvénebb embere volt. Mint közkatona szolgálta végig a szabadságharcot, amelyről sokat, igen sokat mesélgetett hallgatóinak. Világos után osztrák katonának sorozták be s tizenkét kemény esztendőt szolgált a bornyú alatt. Egész életében arra maradt legbüszkébb, hogy ott volt a piski csatában is és látta a kis lengyel tábornokot, Bem Józsefet is, aki csak végső esetben retirált. Elhisszük Strázsa Györgynek!

  1936. április 19. Autóbaleset.
  A Dv. 466. számú autótaxi Simeriáról Déva felé tartott, a vasúti hídnál összeütközött a Dv. 8. számú magánautóval. Mindkét autó súlyosan megrongálódott. A Déva felé haladó autóban ülő özv. Sulyok Ferencné dévai úriasszony súlyos orrcsonttörést szenvedett. A vizsgálat megindult.

  1936. április 24. Déva, április 23.
  A szerencsejátékokat betiltó törvény, illetve az annak végrehajtására vonatkozó utasítás a bucuresti központi ügyészségtől megérkezett Dévára is. Szemmel láthatólag ez a központi utasítás nem tartalmazott pontos előírásokat, mert Déván minden néven nevezendő játékot beszüntettek. Nem szabad kártyázni, de römizni se, sőt biliárdozni és tekézni se. Dominózni még kevésbé. Az ügyészség írásban közölte a kávéházakkal, hogy csakis két játékszenvedély nem esik a törvény sújtó paragrafusai alá: az osztálysorsjáték és a lóverseny. Immár a jámbor sakkozók körében is bizonytalanság kezd lábra kapni s a pincérek a sakkot is félve, adják ki.
  A vezetőügyész kijelentette a vendéglősöknek, hogy ő nem tehet egyebet, mint, a vendéglősök saját érdekében, a büntetések elkerülése végett, teljes mértékben alkalmazza a törvényt. Elvégre a tekejátékot, biliárdot, és dominót sem játsszák teljesen potyára. Különben a vendéglősök kérésére szívesen megtesz annyit, hogy felír Bucurestibe és még részletesebb utasításokat, kér. A törvényt azonban alkalmazni kénytelen. A dévai kávéházak tegnap üresen tátongtak. Egyikük merész elhatározással kiadott egy römi-készletet. Negyedóra múlva jegyzőkönyvet vettek fel az esetről. A kávés és 11 játékos benne van a csávában. Ha a rendelet tágabb értelmezése idejekorán meg nem érkezik, kilátásuk lehet az 50 ezertől 500 ezer lejig és 6 hónaptól már nem is, tudjuk hány évig terjedő dutyira. Ami remélhetőleg mégse marad rajtuk. Miután ugyanakkor Targu-Muresről römizés híre érkezik, Clujon pedig minden valószínűség szerint nem tiltották be a tömegsporttá fejlődött tekejátékot, feltételezzük, hogy az általánosságban megfogalmazott rendelet végrehajtása nem történt egységesen országszerte. Ideje, hogy Bucurestiből részletes utasításokat adjanak ki.

  1936. május 27. Hatmilliós kölcsönt kap két nagyüzemtől Hunedoara vármegye.
  Dévai tudósítónk jelenti: A dévai megyeháza karcsú épülete mellett hatalmas új épület emelkedik. Ebben akarja a vármegye elhelyezni az összes közigazgatási hivatalokat. A megye nyolcmilliós kölcsönt vett fel az államtól és ebből építette a csaknem kész hatalmas palotát. A pénzügyigazgatóság, a rendőrség- szolgabíróság, adóhivatal, erdészeti hivatal és minden olyan egyéb hivatal helyet talál, benne, mely jelenleg nem lakik saját épületében. Az épület befejezéséhez még 5.400.000 lejre van szükség. Május 22-én a megyei időközi bizottság ülésezett dr. Pocok Valér közjegyző elnökletével. A tanács megszavazta a jövő évi költségvetést. Ebből derül ki, hogy a megye a Mica aranybánya vállalattól és a Titan-Nadrag-Calini üzemtől hatmillió lejes kamatmentes kölcsönt vett fel. Ebből a pénzből egymillió lejt a dévai közkórház céljaira akarnak felhasználni.

   1936. május 30. DÉVAI HÍREK.
  Déváról jelenti tudósítónk: Az ARPA, az országos repülő- propaganda-egyesület hunedoara megyei fiókja a napokban tartott közgyűlésén élénk működésről számolt be. Az egyesület, amelynek élén dr. Miocu Romulus megyefőnök áll, az utóbbi évek alatt: közel félmillió lejt gyűjtött egybe, amelyet a dévai repülőtér és repülőiskola kiépítésére fordítanak. A város máris 4 hold területet adott az egyesületnek, azon felül mintegy 25 ezer lej értékű építőanyagot szavazott meg. A repülőiskola vezetésére G. F. Stoff fogarasi mérnököt szerződtetik, aki ismert szakember. Először a motornélküli repülőiskolát nyitják meg s itt helyben építik meg a mérnök vezetése alatt több modellt, majd 20 lóerős, a vitorlázó gépekbe beszerelhető kismotorok fölhasználásával kioktatják a növendékeket a motoros repülésre is.
  A napokban végre megkezdődik a város központjából a vasúthoz vivő egyenes s az eddiginél lényegesen rövid ebi útvonal kiépítése. Ecélból a Vasút-utca sarkán a régi Dacia-szállodát, amely a város tulajdona, lebontják s ezen a területen vezetik át az új utat. A közönség régi kívánsága teljesül ennek az utcának a megnyitásával.

  1936. július 16. A fürdőidénnyel együtt a fürdőbalesetek sorozata is megindult. (Déva)
  A Cserna úszómedencéjében halálos szerencsétlenség történt. Márton Károly 26 éves marosvásárhelyi illetőségű fiatalember, a dévai közkórház laboránsa, a fürdőzők sokasága szemeláttára a víz alá merült. Egy fiatalember, amint a medence fenekére bukott, hogy onnan egy labdát hozzon fel, észrevette, hogy ott egy ember mozdulatlanul fekszik. Kihúzták a szerencsétlenül járt Márton Károlyt, de már hiábavalónak bizonyult minden orvosi segítség, mert a kórházi laboráns immár halott volt. A jelek szerint szívszélhűdés ölte meg Márton Károlyt.

  1936. augusztus 3. Hunyadmegyei hírek.
  Dr. Miocu Romulus megyefőnök rendeletet adott ki, amely a közigazgatási törvénynek a falu rendjére és tisztaságára vonatkozó intézkedésein alapszik. Eszerint az elöljáróságok kötelesek gondoskodni a község és határ mocsaras részeinek kiszárításáról, valamint arról is, hogy a háziállatok és szárnyasok az utakon a forgalmat ne akadályozzák. A lucerna- és takarmány-magvakat csak kirostálva szabad forgalomba hozni. Az elöljáróságok kötelesek intézkedni a kutak fertőzéstől való megóvásáról. A rendelet szigorú büntetéseket ír elő az intézkedések ellen vétőkre és a felügyeletet elhanyagoló elöljáróságokra. A főszolgabírók, községi orvosok és a csendőrök állandóan ellenőrzést kötelesek gyakorolni a fenti intézkedések végrehajtása érdekében.
   Tegnap újabb halálos áldozata volt a marosi fürdőzésnek: Csikó Béla 22 éves katona, aki a helyi hadkiegészítő parancsnokságnál teljesített szolgálatot, fürdés közben vízbefúlt. A szerencsétlen katona holttestét Marosnémetinél vetette partra az ár.

  1936. augusztus 6. Kánikulai sóhaj Déváról. Déva, augusztus 5.
  Más, szerencsésebb vidékek krónikásai arról adnak számot, ami van. Szegény Déván arról szokás írni, ami — hiányzik. Például vízvezetékről, csatornázásról, állandó színházról s egyéb örökös dévai nincstelenségekről. Nyáron pedig, mikor 40 és 50 fok közt szökdécsel a hőmérő, a Maros-strandról. Strand! E szóra fiók Lidót képzel az ember, buja homokfövénnyel, hosszú sor kabinokkal, fagylaltos kioszkokkal s démoni fürdőkosztüm-csodák premierjével, miközben mézesen gyilkoló megjegyzések röpködnek a Kovácsén divatból kiment alakjáról és trikójáról, Fuchsné túlméretezett bájairól, amilyeneket ma már nem hordanak, vagy egy tengerészkék trikó szédítő sikereiről, képzelje drágám, már a kis Lángné is bedűlt neki, csudaklassz a fiú...közben a vízisportok ifjú titánjai indián kanoékban siklanak a célszalag felé s a Vízibetyárok Tornaegylete a „pillangózó” gyorsúszásra oktatja híveit... Déván is tizenkétezer ember epekedik nosztalgiásan a homokos és pletykás nyári menedékhely, egy kis igazi, nagyvárosi strandélet után. Eme nedves honvágyat egyelőre csak a Cserna-strand elégíti ki, amely, tulajdonosa dicséretére legyen mondva, nyújt is, amennyit nyújthat. A Cserna azonban mégsem Maros. Sőt a Cserna nem is Cserna, mert Déván annak csak egy csatornája folyik át, sőt még csak csatorna se, hanem úgynevezett malomárok, amely a kicsi és ódon dévai vízimalmok vízszükségletének köszönheti hihetetlenül keskeny és zavaros létét. Ezt a malomárkot bővítették ki egy helyütt szerény, tipikusan dévai méretű uszodává, amely a vasárnapi nagy forgalom idején megkapóan hasonlít egy olajjal töltött szardíniás skatulyához. Semmi panaszunk rá, nyújt, amit csak nyújthat, nem is drága, de a Cserna mégsem Maros...
  Amely Maros különben 3 kilométerre a várostól csörgedez csábítóan. Ugyanaz a Maros, amely más városokban a fent vázolt komoly strandintézményeket hordja hátán. S miután Déván is akadnak nagyravágyó s merészen álmodozó lelkek, a Maros-strand is létrejött, illetve évekig vajúdott, de, mint az idén véglegesen kisült, szegény kicsi féreg nem tudott megnőni. A Maros-strand története jelképezi Hunyadot, az aranyban s annyi egyébben gazdag s mégis koldus megyét...
  Annak idején, évekkel ezelőtt, a Corvin sportklub létesítette a strandot, kabinokkal s némi homokkal. Majd, hogy rövidek legyünk, adóárverésen egy alkalmi társulat vette át 15 ezer lejért. Ez a társaság önzetlen emberekből állott, akik a szórakozás és testedzés emelkedett szempontjaitól vezetve, évekig üzemben is tartották és, sűrűbben-ritkábban, de járatták az elengedhetetlenül szükséges autóbuszt is. Az idén megunták a ráfizetést, eladásra kínálták a strandot, potom áron, a városnak, egy ifjúsági egyesületnek, de senkinek se kellett. Végre a Cserna-strandos, úgyis benne lévén a szakmában, átvette. Elvégre a kabinok egy részét használhatja a Csernán is. Strand tehát, ha szerény méretekben is, volna a Maroson —, de nincs autóbuszjárat. Még csak az ilyen időleges járatokat terhelő engedély és illetékek miatt sincs. A strandon és környékén még vasárnap se fürdenek sokan, felette kevés vállalkozó szellem akadván három kilométernyi országút porának egyenletes mellreszívására. Egyetlen autóbusz hiányzik nekünk, sűrű járatokkal, nem repülőgép, amely nagyvárosokban maholnap már a város közepén háztetőkre száll le, csak egy szerény, öreg-ütött- kopott döcögő Noé bárkája. Nem fizetődnék ki ez, még vasárnap se? Vagy nem akad hozzá vállalkozó szellemű üzletember? Déva gazdasági élete nem bír el egy Maros-strandot? Vagy a szerény kisvárosi lélek beéri a Csernával, ahol elvégre ugyanúgy meg lehet tenni ama megfigyeléseket és megjegyzéseket, amelyek mégis savát-borsát, lényegét alkotják a strand¬forgalomnak? Hogy s mint, miért és miért nem, azt már nem tudjuk hamarjában eldönteni, de annyi bizonyos, hogy a strandélet felsőbb osztályába nem léphetünk. Dévai magányunkban elmaradtunk a kortól. Úgy látszik: Déva nem volt, de nem is lesz.
Kőműves Géza

  1936. augusztus 10. Dévai hírek.
  Déváról jelenti tudósítónk: A hatosztályos dévai leánylíceum a most következő iskolaévben megkapja a hetedik osztályt, jövőre pedig minden valószínűség szerint a nyolcadikat is. A hír annál nagyobb megelégedést fog kiváltani Déván, mert korábban szó volt arról, hogy esetleg Szászvároson és nem Déván létesítik a leány-középiskola felsőbb osztályait, míg végül is az illetékes körök elhatározták, hogy nem fosztják meg ettől a kedvezménytől a megyeszékhelyet.

  1936. augusztus 14. Villám csapott a hétszáz éves református templomba.
  Dévai tudósítónk jelenti: Az elmúlt nap hatalmas vihar vonult el Rapoltul Mare község felett. Az egyik villámcsapás beleütött a református templom tornyába és fedelébe. A hétszáz éves református templom tetőrésze és tornya erősen megrongálódott és falai több helyen megrepedeztek. A villám szerencsére nem gyújtotta fel a tetőzet faszerkezetét, úgy, hogy a kár alig több mint tizenötezer lej.

  1936. augusztus 19. Erdély római katolikus püspöke Piskin. Piskiről jelenti tudósítónk: Augusztus huszonharmadikán, a római katolikus templom 50 éves fennállása alkalmából, nagyszabású ünnepségeket rendez az egyházközség. Ez alkalommal dr. Vorbuchner Adolf, Erdély új püspöke is meglátogatja Piskit s a vajdahunyadi teológusok segédletével, maga celebrálja a főpapi misét. Az ünnepségen részt vesz a vajdahunyadi katolikus vegyes énekkar is. Este a Kolping ifjúsági egylet rendez mulatságot. A piskii templomünnepségekre a megye más részéből is nagy számmal jönnek el a hívők.

  1936. augusztus 31. Dévai hírek.
  Déváról jelenti tudósítónk: A városi egészségügyi bizottság, amelynek tagjai dr. Hosszú E. Longin városi főorvos, Lobontiu Petru interimár bizottsági tag, egy mérnök s egy rendőrségi kiküldött, szeptember elsejétől kezdve egészségügyi razziát tart az egész városban, annak megállapítására, hogy mely lakások egészségtelenek, lakhatatlanok, vagy javításra szorulók.
  A kifogás alá eső lakásoknál javításra kötelezik a háztulajdonost, különbeni lakáslezárás terhe mellett. A dévai járásbíróság átírt a városi tanácshoz, tudomására hozva, hogy a városi telekkönyvek újbóli elkészítése időszerűvé vált. A városi tanács válasziratban egyelőre a munkálatok költsége után érdeklődött.
  Erre felelet még nem érkezett, de hírlik, hogy az új telekkönyvek költsége nem jár majd messze a negyedmillió lejtől, amire viszont a városnak nincs pénzalapja a költségvetésben. Az új telekkönyvek kérdése tehát igen bizonytalan stádiumban van, sőt szóba kerül az is, hogy a város köteles-e ezt a rendkívüli kiadást viselni.

  1936. augusztus 31. Dévai hírek.
  Déváról jelenti tudósítónk: A város vezetősége elrendelte az utcajárdák leggondosabb tisztogatását, öntözését és a burján kigyomlálását a háztulajdonosok vagy bérlők által. A város ellenőrzést gyakorol s a rendelet megszegődre 1000 lejig terjedhető büntetést, vet ki.

  1936. szeptember 14.
  Nemrégiben belügyminiszteri rendelet érkezett a hatóságokhoz azokra vonatkozólag, akik vadházasságban élnek, vagy csak polgárilag vannak megesküdve. Ilyen párt például csak Petrozsényban háromszázharminchetet találtak, köztük 140 görög keleti, 88 római katolikus, 53 görög katolikus, 35 református, 9 evangélikus, 8 zsidó, 3 unitárius és egy baptista családot.
  De hasonló tekintélyes számban akadtak más hunyadmegyei városokban és főleg a falvakban. Az akció eredményeképp már több tömegesketés volt a megyében, ahol egyszerre százszámra adta össze a pap a párokat, köztük sok öreget is. A miniszteri rendelet azt az ötletes szankciót írja elő a vonakodók ellen, hogy például a vadházastársként valakivel élő nő, aki még polgárilag nincs megesküdve, háztartási alkalmazottnak tekintendő, hiszen más elfogadható minősége nem lehel a házban, és cselédkönyvet kell neki váltani. A hatóságok mindenesetre igyekeznek szép szóval érvényt szerezni a valláserkölcsi célzatú rendeletnek, annál is inkább, mert sok esetben nem hibásak a fe¬lek.

  1936. szeptember 16.
  Lélekemelő ünnepség keretében szentelte fel Vásárhelyi püspök a megújított iliai református templomot. A templom szentelésén a presbiteri világszövetség skót és ír kiküldöttei is részvettek
  A Déva közelében levő Ilia református magyarságának felemelő ünnepsége volt szeptember 16-án, amikor Vásárhelyi János püspök ünnepélyes keretek között felszentelte az 1843-ban épült, megújított református templomot. A püspök kíséretében voltak Webster Macdonald dr. és Paul lelkészek, valamint Hamilton lelkész a presbiteri világszövetség kiküldöttei. Déva várost Cs. Lázár László, az Országos Magyar Párt örökös megyei elnöke és Meskó Miklós dr. a megyei tagozat elnöke képviselték. Az egyházvezetők közül megjelentek: Darkó dr. igazgatótanácsos, Imre Lajos dr. teológiai igazgató és Martonossy György dr. igazgatótanácsos is. A püspök és kísérete Orastieről jött át Iliára, ahol előző nap az árvaházat tekintették meg.
  A községben elsőnek Olariu Silviu időközi bizottsági elnök fogadta a vendégeket, majd László Zoltán lelkész kislánya csokrot nyújtott át a főpásztornak, akit László Zoltán lelkész és Beregszászi Gábor dr. iliai református gondnok üdvözölt.
  A felszentelési ünnepség
  Délelőtt tíz órakor megkezdődött a felszentelő istentisztelet. A templomot zsúfolásig megtöltötték a hívek. A főhelyen László Domokos iliai katolikus plébános, Josan Iuliu görögkeleti esperes, Rappaport Lipót dr. zsidó hitközségi gondnok, Iacob Romulus görög katolikus lelkész, Pop Victor főbíró, Pavel Aurél vezető járásbíró, Amrascu Dumitru járásbíró, Olariu Silviu időközi bizottsági elnök, Furdui Viorel jegyző, és a falu tekintélyes lakosai foglaltak helyet. Az egyházi ének elhangzása után Vásárhelyi püspök a szószékre ment s magasan szárnyaló beszédet mondott.
— Bízzál és szeress! — kezdte beszédét a püspök. — A többit az Isten a te javadra eligazítja. Ez a parancsolat Kálvin szerint azért új, azért mondta Jézus, hogy új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek, mert ezt mindennap újra kell kezdeni. A többi templomokban is ezt a szeretetet hirdetik s csak addig Krisztus papja valaki, amíg a szeretetet prédikálja.
  A megújított templom története.
  A püspök beszéde után László Zoltán ismertette a megújított templom történetét.
  A templomot 1843-ban építették Szabó Mózes lelkészsége alatt. Tavaly mondták ki, hogy Bethlen Gábor szülőhelyén nem roskadhat össze a templom s így elhatározták, hogy megújítják, ami a hívek és az igazgatótanács ötvenezer lejnyi adományával sikerült is. A tornyot egészen újra építették és öt méterrel magasabbá, tették.
  Paul skót lelkész ezután az egyházak jelentőségéről mondott nagyszerű beszédet, majd a dévai reformátusok alkalmi éneknégyese szerepelt sikerrel. Értse Miklós dévai segédlelkész több költeményt adott elő hatásosan. Szabó Zoltán orastiei lelkész Bethlen Gáborról emlékezett meg költői szárnyalású beszédében.
  Az ünnepség után közebéd következett, amelyen az első pohárköszöntőt a püspök mondta a királyra. Felszólaltak még László Domokos plébános, Josan Iuliu gör. kel. esperes és Beregszászi dr., Horváth Jenő aninosai lelkész angolul köszöntötte a skót és ír vendégeket. Rappaport Lipót dr. a zsidó hitközség gondnoka beszéde után Cs. Lázár László, a Magyar Párt örökös megyei elnöke emelkedett szólásra. Az ősz elnököt mesterien felépített beszéde után a jelenlevők melegen ünnepelték.
A püspök a beszédek végeztével újólag rávilágított célkitűzésére: a keresztény egyházaknak a szeretetmunkára való összefogására.
A felejthetetlen ünnepség közebéddel zárult, amely délután négy órakor ért véget.

  1936. szeptember 21.
  A dévai városi tanács tegnapi ülésén először is a pékek kérésével foglalkozott, akik emelni akarták a kenyérárakat. A tanács indokolatlannak találta és elutasította a kérelmet. Majd az új leány-elemi iskola árlejtésére beérkezett ajánlatok felett határoztak s az építkezést a legolcsóbb ajánlattevőnek, Kálmán János dévai mérnöknek, volt városi építésznek adták ki 2.466.750 lejért. Ugyanakkor közölte Periam polgármester, hogy Beke Ida telektulajdonos megfellebbezte az iskola részére tulajdonából történt telek-kisajátítást, a fellebbezés azonban — úgymond — elkésett. A tanács utasította jogtanácsosát, miszerint az ügy letárgyalását sürgesse, hogy az építkezést akadálytalanul megkezdhessék. Ezután az új Vasút-utca megnyitásának munkálataira határoztak el árlejtést, majd az óvoda felszerelésének javítására 27 ezer, a Fehér kereszt épületének festési munkálataira pedig 6235 lejt utaltak ki. Ezen kívül a tanács egy csomóépítkezési engedélyt szavazott meg s kisebb segélyügyeket intézett el.

  1936. október 2.
  Déváról jelenti tudósítónk: Vasárnap szentelte fel Fekete János nagyrápolti református lelkész az ősrégi, állítólag még a török időkből származó kéméndi református templomot, amelyet alaposan kijavítottak és új toronnyal láttak el. Az ünnepélyen részt vett a harói dalárda, Fülep Albert lévita-lelkész vezetésével és a hívők nagy tömege.

  1936. október 9.
  A városi interimár bizottság tegnapi ülésén elhatározta, hogy megteszi az előzetes lépéseket a piactéren a jegybank-fiók épülete és a sarok közti apró földszintes házak kisajátítására. A város célja — úgymond — hogy a piacteret elcsúfító régi és apró épületek helyét emeletes házak foglalják el s ezzel a határozattal, szemmel láthatólag kényszeríteni akarják a háztulajdonosokat, hogy emeletet húzassanak a kérdéses házakra. Városházi körökben hangoztatják, hogy ha a szóban forgó háztulajdonosok jósszántukból nem engedelmeskednek, úgy a közérdekű kisajátításról szóló törvények alapján, a törvényszék által megállapítandó vételárért, kisajátítják a házakat, hogy a piacot rendbe hozzák és megszépítsék.

  1936. október 29. HUNYADMEGYEI HÍREK.
Déváról jelenti tudósítónk: A Déva melletti Haró (Hareu) községben tegnap tartották meg az ottani református egyházközség templomának százéves jubileumi ünnepségét. Fekete János nagyrápolti (Rapoltul-Mare) lelkész, egyházmegyei főszámvevő tartott ünnepi beszédet, majd Filep harói lelkész ismertette a templom történetét.

  1936. október 29. TŰZ DÉVA KÖZPONTJÁBAN.
  Déváról jelentik: Tegnap délelőtt féltíz órakor tűzriadalom támadt a város központjában fekvő Szőts Gyula-féle asztalosműhely- és koporsóraktárban, a Hunyadi-úton. Az udvarból magas lángnyelvek csaptak fel s hamarosan a szomszédos, Craciun-féle vendéglő padlására is átterjedtek a lángok. A tűzoltóság, Periam Petru polgármesterrel és Stoica M. Főparancsnokkal az élén kivonult s mintegy félóra alatt sikerült elfojtani a tüzet, amely így csak az udvarban levő, közel 20 méter hosszú műhely tetőzetét s a műhely feletti padlást semmisítette meg. A tetőzeten áthúzódó ipari áramvezeték állapotából a tűnt ki, hogy a tüzet rövidzárlat okozta. A vizsgálat különben még folyik. A kár, hozzávetőleges becslés szerint, százezer lejt tesz ki, ami biztosítás útján megtérül.

  1936. október 31. Tűz Déván, Tudósítónk jelenti:
 Szőts Gyula dévai asztalosmester házfedele kigyulladt az elmúlt nap és leégett. A tűzoltók csak hosszas küzdelem után tudták elfojtani a tüzet. Megállapították, hogy a tűz a padláson felhalmozott nagymennyiségű gyaluforgácstól keletkezett. A kár meghaladja a százezer lejt.

  1936. november 5. ÖNGYILKOSSÁG DÉVÁN.
  Tudósítónk jelenti: Hétfőn este félhét óra tájt özvegy Olari Ioanné, Cosbuc-utcai lakos, egy törvényszéki kézbesítő özvegye, a Déván átfolyó Cserna-csatorna vizébe vetette magát. Az öngyilkosság a tűzoltó laktanya közelében történt s a szerencsétlen asszony holttestét csak a Kálmán-malom mellett sikerült kihalászni. Még nem tudják, hogy a 60 éven felüli, szerény nyugdíjából éldegélő öregasszonyt mi késztette a végzetes tettre.

  1936. december 17. Elítélték a tiltott szerencsejátékot űző társaságot.
  Dévai tudósítónk jelenti: Egy héttel ezelőtt a dévai Fehér Kereszt étterem és szállodában rulettesek ütöttek tanyát. Szombat este az államügyész, a vizsgálóbíró és a rendőrség emberei megjelentek a helységben s letartóztatták a rulettes társaságot. Gyorsított eljárással máris ítélkeztek fölöttük. Lupu Constantin bucurestii lakost, Reichenberg Aladárt, Iacoboviciu Alexandrut két-kéthavi, Bányai Jenőt pedig egyhavi börtönre ítélték. Tíz-tízezer lej pénzbüntetést is kaptak fejenként. Avram Titut, a Fehér Kereszt vezetőjét bűncselekmény hiányában felmentették.

  1937. február 20. Dévai hírek.
  Szerdán sikerült elfognia a rendőrségnek Sebastian Ádám autóbusz alkalmazottat, aki beismerte, hogy Telcau Ioan minereui kereskedőt a csángótelep közelében megtámadta és kifosztotta. Sebastian Ádámot átadták az ügyészségnek.

  1937. május 30. A választási egyezmény ellenére sem kapott magyar alpolgármestert Déva.
  A városi tanács alakuló ülésén leszavazták a magyar jelöltet a román tagok. (Deva-Déva, május 28.). Déva város új tanácsa, amelyet a város polgársága április 18-án választott, s amelyben a pártokkal való megegyezés alapján a Magyar Pártnak hét tagja szerepel, május 25-én’délután 5 órakor tartotta meg alakuló gyűlését.
  A tanácsnak huszonnyolc választott és tíz jogszerinti tagja van. Választott tagok a Magyar Párt részéről Meskó Miklós dr., Schuller Frigyes dr., Issekutz Gergely dr., Zsók Fábián, Bruz Vilmos, Szőcs István és Szőcs Antal, míg a zsidó polgárságot Lőrincz Jenő dr. képviseli. A tíz jog szerinti tag között van a magyarság képviselőjeként P. Vargha Ireneus házfőnök, katolikus plébános, a németek képviseletében s egyben a kereskedelmi kamara részéről Dániel Lajos, végül Nemes Gyula, a munkakamara képviselője.
  A választás eredményeképpen Periam Petre volt időközi bizottsági elnököt egyhangúan, vagyis harminchat szavazattal újból Déva város polgármesterévé választották.
  Ezután az alpolgármester választására került a sor. A szavazás eredményeként Dansorean Lázár ügyvéd, a nemzeti-parasztpárt titkára huszonnyolc szavazatot. Meskó Miklós dr., a magyarság, illetőleg a Magyar Párt jelöltje tizenhat szavazatot, Suiaga Viktor dr. tizenöt szavazatot, Solomon Viktor tanár és Haragos Nerva dr. ügyvéd öt-öt szavazatot kaptak. A polgármester erre kijelentette, hogy a második jelölt nem kapta meg a törvény által előírt tizenkilenc szavazatot és ezért a második alpolgármestert nem lehet megválasztottnak tekinteni.
  A helyzetről jelentést kell tennie a miniszternek s a miniszter fogja a második alpolgármestert kinevezni. A Magyar Párttal történt megegyezés kifejezetten úgy szólt, hogy az egyik alpolgármesterhelyet a magyarság kapja meg.
  A pártok azonban a választási egyezményben elhatározott két jelölttel szemben négy, sőt öt, jelöltet is felvonultattak, s így nem tartották be az egyezséget. A dévai magyarságnak mindenesetre az az óhaja, hogy a pártok vezetői legalább a kinevezésnél hassanak oda, hogy a magyarságnak is bekerüljön egy képviselője a városvezetőségbe.

  1937. augusztus 9. (kivonat).
  Déván leleplezték Decebal dák király szobrát.(Déva, augusztus 7.)
  Hármas ünnepségen vett részt Déván dr. Pop Valér kereskedelemügyi miniszter: az új görög katolikus templom alapkőletételén, az új köz-igazgatásügyi palota felszentelésén és a Decebal szobor leleplezési ünnepségén.

  1937. augusztus 16. Mellébe törődött egy gépkocsivezetőnek az eltört kormánykerék. Dévai tudósítónk jelenti: Súlyos gépkocsi szerencsétlenség történt Szászváros közelében. A Seiger G. Utódai Dévai húskiviteli cég 421. rendszámú Opel gépkocsija Kolozsvárról Déva felé tartott. Útközben egy autót akart megelőzni, porfelhőbe jutott s teljes menetsebességgel nekiütközött egy útszéli fának. Az összeütközésnek rettenetes ereje volt, a gépkocsi motorja benyomult a vezető helyére, Lőrincz József sofőrnek jobb lábát és állkapcsát összetörte s a széttört kormánykerék mellébe fúródott, úgyhogy mellkasa is betört. A szerencsétlen embert életveszélyes sebesüléseivel Kolozsvárra szállították s itt műtétet hajtottak végre rajta. Az orvosok szerint sikerül az életnek meg menteni. Kívüle Albu Petru hajcsár volt még a kocsiban, neki orrát vágták le az összetört szélvédő üvegszilánkjai.

  1937. október 7. Megfestetik a dévai várat a városháza részére. Tudósítónk jelenti: A városi tanács megbízást adott Gyarmati Dezső dévai festőnek, hogy városrészlet és várképet fessen 104x150 cm. nagyságban a városháza díszterme részére. Gyarmati a kép megfestését elvállalta és azért semmilyen díjazásra nem tart igényt.

  1937. november 13. A kibontott mennyezeten át jutottak be a vakmerő betörők a dévai Közgazdasági Bankba. A bankigazgató véletlen belátogatása s egy villanyszerelő akadályozta meg a pénztárszekrény kifosztását — Elfogták a tetteseket. (Deva-Déva, november 11.)
  Most derült ki, hogy vasárnap délután öt és fél nyolc között vakmerő felbontó betörők jártak a dévai Közgazdasági Bankban. A tettesek, akik a pénzintézet nagy vaskasszáját akarták megfúrni, már a rendőrség kezében vannak, sőt el is szállították őket Bucurestibe, és ott folytatják kihallgatásukat.
  Omlik a vakolat.
  Blum Zsigmond, a dévai Közgazdasági Bank igazgatója vasárnap délután bement hivatalába. Munka közben kopácsolásra lett figyelmes és meglepetéssel fedezte fel, hogy a pénztárhelyiség mennyezetéről omlik a vakolat. Az volt az érzése, hogy valaki jár a padláson, de csakhamar napirendre tért az ügy fölött. Ezután a bankszolgát egy villanyszerelőért küldte, mert sem a csengő nem működött, sem a villany nem égett a bankhelyiségekben. Blum igazgató ezután eltávozott.
  Bramberger Antal másodigazgató, aki nem sokkal ezután szintén felnézett a bankba, megdöbbenéssel fedezte fel, hogy a pénztárterem mennyezetén hatalmas rés tátong, és abból egy kötél csüng alá.
  A vonaton fülelik le a betörőket.
  Az esetről azonnal értesítették a hatóságot. A rendőrség megállapította, hogy a villanyszerelő, aki felment a padlásra, megriasztotta a tetteseket. A betörők erre a mennyezeten vágott nyíláson keresztül leereszkedtek a pénztárterembe s az ablakon át elmenekültek. A rendőrség körértesítést adott le valamennyi állomásfőnöknek s néhány órán belül a Bu¬curesti félé robogó gyorson Busát Andrei és Cadaie Octavian személyében le is fülelték a tetteseket.
  A vakmerő betörők a falbontó szerszámokat a bankban felejtették, a kasszafúró műszereket azonban magukkal vitték. Ezeket a vonaton történt letartóztatásuk alkalmával kobozták el tőlük. Bucurestii jelentés szerint az elfogott falbontó betörők lelkiismeretét még három betörés és négy útonállás terheli.
  Többek között háromszázezer lejt zsákmányoltak az ilfovi adóhivatalból. Előbb ezeket az ügyeket kell újrajátszatni s csak azután kerülhet sor kihallgatásukra a dévai Közgazdasági Bankban tett látogatásuk ügyében.

  1937. november 14. Ítéletet hirdetett a tábla az EMKE régóta húzódó birtokperében.
  A több mint négy millió lejben meg állapított megváltási árat csak kisajátítási bonokban fizeti a kincstár. (Kolozsvár—Cluj, november 12.).
Az EMKE régóta húzódó birtokperében a kolozsvári ítélőtábla érdekes ítéletet hozott. Kun Kocsárd gróf, mint ismeretes, annak idején nagykiterjedésű földbirtokot hagyományozott az EMKÉ-nek, azzal a céllal, hogy annak jövedelméből az erdélyi magyarság művelődését elősegítsék. A földosztások idején a szóban forgó algyógyi birtokot kisajátították és ellenértékét ötszázezer lejben állapították meg.
Az EMKE megfellebbezte a határozatot s így az algyógyi járásbíróságtól az ügy a dévai törvényszékhez került. A törvényszék három és egynegyed-millió lejre emelte fel a birtok és a rajta levő épületek értékét.
  A földművelésügyi minisztérium túl magasnak tartotta ezt az összeget, az EMKE viszont úgy találta, hogy ez az összeg is kevés a kisajátított birtokokért. Újabb fellebbezés folytán az ügy a kolozsvári ítélőtábla elé került.
  A másodfokú bíróság még 1934-ben foglalkozott az EMKE birtokperével. Több tárgyalás és helyszíni kiszállás után most a szakértői becslések elbírálására került a sor.
  A tárgyaláson az EMKE megbízásából Martonossy György dr. jelent meg és kérte, hogy az EMKE, illetőleg a kincstárszakértőinek megállapításai közötti középértéket ítélje meg a bíróság. A tábla helyt adott a kérésnek és rövid tanácskozás után a kisajátított szántóföldek és erdők megváltási árát 713. 273 lejben, az ingatlanok és épületek ellenértékét pedig három millió 300. 000 lejben szabta meg. Így tehát a kisajátított vagyonért az EMKÉ-nek összesen 4 millió 13. 273 lejt ítéltek meg. A kincstár a kisajátítási árat kisajátítási bonokban fizeti és így tulajdonképpen a megítélt összegnek csak hatvan százalékát fogja megkapni a pernyertes EMKE.

  1937. december 9. Összeállították a hunyadmegyei magyar listát.
  A Magyar Párt Hunyad megyei tagozatának intézőbizottsága, dr. Meskó Miklós megyei tagozati elnök vezetése alatt megtartott ülésén döntött a megyei képviselőjelölt lista összeállításáról. A lista a következő: 1. Dr. Meskó Miklós ügyvéd, 2. Veress Béla petrozsényi unitárius lelkész, 3. Zsók Fábián dévai csángóbíró, 4. Szabó Zoltán szászvárosi ref. lelkész, 5. dr. Hoffingern Károly hátszegi ügyvéd, 6. Jakabos Sándor lupényi bányász, 7. Budai Ádám petrozsényi nyug. bányaaltiszt, 8. ifj. Cs. Lázár László lapusnyáki földbirtokos, 9. Molnár András dévai csángógazda.

  1937. december 18.
 A dévai városi tanács legutóbbi ülésén foglalkozott a kéményseprői jog kérdésével és úgy határozott, hogy ezután özvegyasszony nem dolgozhatik férje iparigazolványával, akkor sem, ha képesített segédet tart. Eddig a kéményseprő felesége örökölte elhalt férje után az ipar folytatására a jogot.

  1938-01-01/1. szám. HUNYADMEGYEI ÚT.
  Általában a megye olyan, mint Erdély. Természeti kincsekben gazdag. A Maros-völgye termékeny földjétől fel a havasokig csak úgy ontja a föld a tavakat. A völgyek selyem ágya búzát bőven terem. A legelőkön pompás füvet legelhet a híres meritori juh. Szenet a Zsilvölgye, vasat Vajdahunyad környéke, terméskövet a Sztrigy völgye, aranyat Brád környéke ad, biztosítva az emberek megélhetését. De még megrakottabb ez a hely népünk kemény küzdelmét igazoló jelekkel. Déva vára, Vajdahunyad vára, Kenyérmező Kinizsi Pál szobrával, a fejedelmi kor számos emléke, a híd, melynél Bem katonái ontották vérüket a szabadságért. E helyek mind azt az erdélyi üzenetet küldik, hogy itt sohasem volt egyszerű és könnyű a mi életünk.
  A temérdek természeti és történelmi kincs között pedig él még egy megfáradtnak látszó népközösség, mely éppen a nem könnyű erdélyi élet harcában fáradt el és ritkult meg. S ez a nép vádol ma minket, hogy míg ő harcolt értünk, megfeledkeztünk róla. Szívettépően kiált ma hozzánk a testvéri segítség mentőövéért, mert ha nem, alámerül a „tengerbe“. Hát közönyösen nézitek: hogyan pusztul el? Nem fáj nektek az, hogy mi nélkülözzük népünknek nyelvét, irodalmát, zenéjét s más, Istentől kapott ajándékát, melynek a magatok számára való megtartásáért küzdeni folyton határozzátok? Hát ki akartok semmizni az atyai örökségből, az ősi birtokból? Az evangélium nekem is élet, hát nem akarjátok adni? Nem látjátok, hogy cserepesek az ajkaink a szomjúságtól? Kívánjuk az „Élet vizét" inni! Jörjek segítségünkre! — így kiált hozzánk, a testemből már majdnem kiszakadt test. Hogy ezt a kiáltást jobban megértsük, járjuk be a megye egyes részeit.
  Zsilvölgye. Mikor a motoros vonat a hegyeken átfúrva magát bejut Petrozsénybe, az az érzése az embernek, hogy egy füstös, kormos katlanba esett bele. Ebbe a katlanba a természet csodálatos munkája rengeteg szenet rakott. Az élet pedig, a mindenre kényszerítő élet embereket is hajigált utána, hogy bányásszák a szenet, így biztosítva maguknak a kenyeret, másoknak a kényelmet. Európa majdnem minden országából van itt ember, de legtöbb a szegény Székelyföldről jött (Csík, Udvarhely, Marosszék) S ebben a katlanban ember és szén úgy összeszoknak, hogy aki ide került, az nem tud többé elmenni.
  A nép nyugtalan lelkű, mint egy forró üst vize. S nem a szocializmus bolygatja őket. Az itt élő embereknek, minden reggel vagy este, mikor a halált rejtegető bánya mélyébe leereszkednek, lelkükön átvillan a múlandóság keserű érzése. Folyton ott él bennük az a tudat, hogy bármelyik percben meghalhatnak s mi jön akkor? Bizonytalanok sorsuk felől. Ezért zaklatott, ideges az életük. S ebben nem segítenek a mögöttük álló hatalmas hegyek sem. A hóval borított Pareng (Parang) és a Mundra-csúcs (Mândra) sem. Hiába van ostromállapot is, mert ez csak a külső csendet biztosítja. De ott a lélek nyugtalan. Tudunk-e olyan erőt vinni, mely ezen segít? Ismerünk-e ilyen erőt? Csak egyet: a mi Urunkat, aki a háborgó tengert is le tudta csendesíteni. A Zsilvölgye hat református templomában és négy iskolájában igyekszik ezt az erőt megmutatni a mi egyházunk.
  Strigy-völgye. Nagy nyugalommal terül el ez a völgy a Retyezát lábainál. De ez a nyugalom, mely először olyan jól esik a zajos, idegesítő Zsilvölgye után, nemsokára a halált ábrázolja szemeink előtt. Szármiszegetuza szomszédságába érkezünk, Nagypestényre. A lelkipásztor összegyűjti híveit a templomba. Tanulgatunk együtt énekelni. Sokan küzdenek az anyanyelvvel a nagyok közül is. A gyermekeknek már románul is elmagyarázom azt a képet, mely Jézus Krisztust ábrázolja, amint öt gyermeket magához ölel. Nincs felekezeti iskola. És Hátszegen, mely közel van, nincs szórványinternátus, honnan a református iskolába járhatnának ezek a gyermekek. S így ha nem segítünk elvesz a nép, mely Isten tudománya nélkül marad. Ehhez a gyülekezethez tartozik még ötven-hatvan református, a környékbeli falvakból. De nehezen tudja a lelkipásztor a kapcsolatot velük fenntartani. Nagyon szomorú hely ez, de hogyha nagyobb volna szeretetünk és felelősségünk irántuk, egy sem veszhetne el. Hogy mi mindent meg lehet csinálni, bizonyítja az alábbiakban bemutatott szórvány-gyülekezet-látogatás. Ugyancsak a Sztrigy-völgyében lévő   Nagybáron leszállunk a vonatról. A szórvány lelkipásztora vár ránk egy szekérrel, melyben hátul a saroglyában harmónium van. Hozta magával, hogy az ének jobban menjen. Egy egyszerű falusi ház előtt megállunk. Bevisszük az „énekvezért“ (a harmóniumot). Harmincöt-negyven református atyafi gyűl be a kis szobába. Szorosan vagyunk, mint igazi testvérek. Folyik az iratterjesztés. Bibliát, énekeskönyvet, füzeteket vesznek. Közben az idecipelt harmónium segítségével folyik az énektanulás is. Megtelünk igazi, szent áhítattal s kitárul a szívünk és az Úr szól: „Nem hagylak titeket árvákul; eljövök tihozzátok“. (Ján. ev. 15. rész.) Ez a szórványgondozás erőt és életet jelent, de ember, idő és pénz hiánya miatt csak kevés helyen és ott is ritkán folyik. Segítségre van szükség. Várjon lesz e? Tudunk-e kérni? Fontosnak tartjuk- e?
„Cserna vizén zúg a malom, más veszi a vámot azon." (Arany) Valamikor fejedelmi családok birtoka volt az egész völgy. Ma „másnak zöldes a domb alja , másnak a völgy selyem ágya.” A birtok elment. De azért talán egész Hunyadmegye legelevenebb református gyülekezetei itt vannak. Nem tudunk mindegyiken végigutazni. Csak egy-egy képet ragadunk ki.
  Hosdát faluba szekérrel mentem ki Vajdahunyadról. A nagy sárban lubickolt mellettünk egy aszszony s felültettük. Hálából szóba elegyedett velem. A beszélgetés románul folyt. Elmondta az asszony, miután megtudta, ki vagyok, hogy mennyi baj volt az iskolás gyermekével. Mindenképp az állami iskolába akarták beírni, de ők a felekezetibe akarták adni. A tiszteletes úrral voltak a tanfelügyelőknél, nyilatkozatot kértek, a jegyző megszidta, stb. De a vége mégis az lett, hogy a gyermek a miénkbe jár — mondta nagy örömmel s románul az asszony. Ugyancsak itt történt meg, hogy a nőszövetség egy leépített református munkáscsaládot telepített le a faluba s tartotta el s tartja ma is a család gyermekeit az összegyűjtött liszttel, krumplival, tojással, fonallal stb. Teszi ezt azért, hogy a gyermekek a református iskolába járjanak s növeljék a létszámot, mert ha nem, be találják csukni. Sok hunyadmegyei gyülekezetben van úgy, hogy otthon a családban nem beszélnek anyanyelvükön, talán sok nem is tud egyáltalában, de törhetetlenül ragaszkodik református hitéhez s a legtöbb helyen újonnan felépített református iskolájához. Van tehát még egy szoros kapocs, amivel ők hozzánk fűződnek s amit nekünk nagyon ki kell használnunk és erősebbé tennünk. Az élet malma őröl. Hagyjuk-e ott veszni azt, ami a miénk? Vagy tudunk imádságot, figyelmet, tényleges szolgálatot, pénzt szentelni, hogy megmentsük, ami a miénk?!!
  Maros-völgye. Talán a legszomorúbb völgye Hunyadmegyének egy református magyar utazó számára. Mintha a lassan folyó Maros vize mindent elmosott volna, ami a miénk volt. Nagybirtokot, egész falvak népét s azzal ősrégi református gyülekezeteket. Az ajkukról az anyanyelvet, a lélekből a hitet, a templomainkból az embereket. Nem is tud az ember gyönyörködni, az egy-egy helyen szemünkbe ütköző kultúrkincsekben (templom, kopjafák, régi kegyszerek stb.), mert olyan az, mint a halott díszes ruhája. A pusztulásnak csak egy-egy nagyobb helyen tudott ellentállni, mint Déva, Haró, Tordos, Piski és Szászváros.
  Nagyrápolt községben vagyunk. Az első erdélyi református gyülekezetek között már szerepelt — mondja a lelkipásztor. Még ezelőtt 5—6 évvel református iskola is volt. Ma?! A másik felekezet papja azt lesi, hogy a miénk mikor megy el, mert akkor már más úgysem jön s övé lesz a szép parókia. Körülbelül 100 református van e faluban. Igaz, a templomba ottlétünkkor senki sem jött. Máskor sem mennek. Indoka: félnek az őrmestertől. Pedig vannak, kik vágynak az Ige után. Mondta egy bácsi, hogy vannak, kik otthon olvassák a bibliát. A hamu alatt még van parázs. De mivel mi sem teszünk meg mindent s a helyzet sem kedvez, sokan szakadnak el tőlünk s lesznek szektások. Kialszik a parázs.
  A parókián találkoztunk két iskolás leánykával. Tisztességes, a névelemzést is kiálló magyar nevük volt s mindkettő református. Beszélgetni akarunk velük. Nem megy saját istenadta nyelvünkön. A Jézusról szóló képeket is románul kell megmagyarázni. Szegény, kifosztott gyermekek — gondolom. Őseitek, ha harcolni kellett Erdélyt pusztító ellenséggel, vagy ha a vallásszabadságért kellett síkra szállni, mennyi vért ontottak. Vagy ha otthon voltak, milyen szegény verejtékes kenyeret kaptak a földettáró, kemény munkáért. Mennyit küzdöttek és dolgoztak. Ti pedig e hős ősök unokái, árván, testvértelenül álltok itt. Legalább most rajtatok kellene meghálálnia népünknek s az egyházunknak az őseitek nagy szolgálatát. Mi csak a „nagy” neveket jegyezzük fel, őseitek elfelejtve s ti pedig majdnem végleg kihulltatok abból a közönségből, amelyre Isten rábízott titeket: az erdélyi református magyar közösségből, közülünk.
  De még lehet segíteni! Csak az a kérdés: van-e elég bizodalmunk Istenben és elég szeretetünk e testvéreink iránt, hogy mindenáron vigyük nekik azt, amit úgy nélkülöznek: az «életbeszédét“, ahogy az Úr a magyaroknak akarja adni?!
„Magas Déva várát építeni kezdték." Hálát kell adnunk Istennek, hogy ma már vannak jelek arra, hogy az itt élő reformátusok új vára fel fog épülni. Első jele az, amint azt egyik lelkipásztorunk feljelentője is megállapította, hogy amióta kisebbségi sorsban élünk, a reformátusok kezdenek anyanyelvükön beszélni. Szászvároson, az árvaházunk mellett van egy szórvány-internátus (hogy kellene például Désre is egy és Mezőbándra is), mely 25—30 gyermeket gondoz, nevel, kiket a különböző szórványokból hoztak be. Ma csak 25—30 gyermeket ment meg e hely, de tőlünk függ, hogy minden gyermeket be tudjon fogadni ez a mentőhely. Hogy épülni kezdett a hunyadmegyei testvéreink vára, mely megmenti őket az elveszéstől, bizonyítja továbbá, hogy van szórványgondozó lelkész is, aki látogatja a szórványokat és igyekszik számontartani, gondozni az ott élőket. De mi ez a kicsi munka a nagy szükséghez képest! Ismét tőlünk függ, hogy ez a munka kiszélesedjen s mindenkit felkaroljon. Igazi építő mesterekre van szükség.
  Déva várát csak úgy tudták felépíteni, hogy életet áldoztak fel. A hunyadmegyei református testvéreink új várát, amely megvédi őket a pusztulástól és ahol otthonra találnak e veszéllyel telt időben, csak úgy tudjuk felépíteni, ha egész emberi életeket tudunk beleépíteni. Ha tudunk tanulni Kőmives Kelementől s oda tudjuk adni e munkára azt is, ami a legdrágább nekünk. Hálából, a velünk mindig jóttévő Istennek. Hegyi István.

  1938. február 19. Déva. A hajdú halála.
  Mindenki Gergelynek ismerte. Voltak, akik Gligornak is nevezték, de általában más neve nem volt. Rendes körülmények között otthon, a várhegy túlsó oldalában, roskadozó putriban nyögött, — néha, rendkívüli esetekben a piac sarkáig vánszorgott. Bebugyolált, dagadt lábait úgy vonszolta maga után, mint a lerázhatatlan nyomorúságot. Kopott báránybőr süvegét le-leemelte fényesre kopaszodott koponyájáról és szótlanul, reszkető kézzel nyújtotta a járókelők felé. Olykor egy-egy aprópénz pottyant a némán könyörgő sapkába. Ilyenkor széles arccsontjai megrándultak a bozontos szakáll szürke bokrai alatt, — de beszélni nem igen hallhatta senki. Pedig Gergely nem volt néma. Csak egyszerűen elszokott a beszédtől, mint ahogy lassanként a néma könyörgéssel is fölhagyott. Legutoljára a fenyves hegyoldalon romladozó viskója küszöbén láttam. Akkor azután megnyílt sok titkot és jajt elhallgatott szája és beszédtől elszokott, remegő hangon elmondta az életét. Az apját nem ismerte. Az anyjára is csak halványan emlékszik még vissza a sok bajt elnyűtt hetven esztendeje mögül. Az anyja is Gergelynek hívta. Mert szép is ám ez a név.
    Aranysujtásokat, fényes gombokat és árvalányhajas hajdúcsákót idéz föl az ember emlékezetében. És Gergely hamarosan meg is szerezte a nevéhez találó külső körítéket. A hajdani magyar "vaskancellárnak“, Tisza Istvánnak lett a hajdúja, majd pedig parádés kocsisa. És bizonyára még a hatalmas Tisza Pista komor tekintete is fölragyogott, amikor a kisujtásozott Gergely ünnepélyes ábrázattal, előállította a toporzékoló négyes fogatot. Sok szép órát élt így Gergely, egészen addig, amikor egy napon fölfordult a világ. A parádés kocsist szürke mundérba öltöztették és azután a hintó bakkja helyett hideg pocsolyákba került. Amikor pedig, szemeiben örökös rémülettel, csontjaiban kiölhetetlen köszvénnyel hazakerült és keresni kezdte a sujtásos múlt dicsőségét, kiderült, hogy nem csak a ragyogó hintó, a toporzékoló paripák, hanem az elpusztíthatatlannak hitt Tisza Pista sincs többé.
  És kiderült, hogy Gergelynek, a hajdani hajdúnak nem igen jut már abból a valamiből, amit egyesek kenyérnek, mások kalácsnak neveznek. Gergely akkor szó nélkül, csendesen haldokolni kezdett. Árvaságát bemenekítette a dévai várhegy alján lapuló kuckóba és elhatározta, hogy meghal. Napról-napra, óráról-órára hurcolta magával az egyre idézgetett halált. Hogy azután nem akart már végleges formájában is eléje állani, félni kezdett tőle. Koldulni kezdett, hogy távol tartsa magától a Halált. Itt-ott akadt egy kis ételre való. Ha akadt. Gergely kitartóan hallgatott és éhezett. Végül is feladta a küzdelmet. Ki sem mozdult már roskatag vityillójából, hanem rongyaiba bújva reszketett és várta a régen késlekedő halált. Egyszer azután, senki nem tudja mikor, talán maga Gergely sem vette észre, a halál megérkezett. Úgy találták meg rongyaiba kucorodva, a nem messzi szomszédban tanyázó cigányok, akik néha be-bekukucskáltak Gergely homályos ablakán.
    Szabó Árpád.

  1938. április 7. EGYMILLIÓVAL EMELKEDETT DÉVA EZÉVI KÖLTSÉGVETÉSE.
  Az 1937—38 évi 6 millió háromszázezer lej körüli összeget kitevő városi költségvetés az idén 7 millió 251 ezer 829 lejre emelkedett. Az egymilliós költségvetési többletet a város vezetősége részben az itt is éppen most bevezetett s a kereskedők által fizetendő taxa ad valorem és más újabb taxák összegéből fogja fedezni. Az új költségvetésben mintegy másfél millió lej van előirányozva utak javítására, új utak építésére és mintegy 400 ezer lejjel pedig a katonai tűzoltóság felállítását támogatja a költségvetés.

  1938. április 21. DÉVÁN MÁR A KATONAI TŰZOLTÓSÁG MŰKÖDIK.
  A hó elsejével a dévai városi tűzoltóság feloszlott és helyét a katonai tűzoltók vették át. A katonai tűzoltóság szükségleteinek fedezésére a város ez évi költségvetésében 400 ezer lejt irányzott elő. Ugyancsak a tűzoltó testületnek a katonaság kezébe való átadásával egyidejűleg megszüntették azt az eddigi szokást, hogy a tűzesetet a tűzoltósziréna megszólaltatásával hozzák a lakosság tudomására és elhatározták, hogy ezen túl a tűzoltószirénát csak próbagáztámadás, vagy háború esetén a tényleges gáztámadás figyelmeztető jeleként fogják megszólaltatni.

  1938. április 30.
  Súlyos vörheny- és diftériajárvány lépett föl Déván. Déva, április 28. Déván súlyos diftéria és vörheny-járvány lépett fel. A városban eddig mintegy 12 vörhenyes és 2 diftériás megbetegedés történt. Az egészségügyi hivatal vezetősége elhatározta, hogy május 2-án délelőtt 11 és 12 óra közt minden három éves gyermeket diftéria elleni szérummal olt be.

    A Mi Megyénk 1938. július 1. A piactér átalakítása, helyesebben parkírozásának kérdése áll az érdeklődés homlokterében. A város közönségének minden rétege érdeklődik az ügy iránt és mindenki a maga elgondolása szerint értelmezi, véleményezi, bírálja a piactér átalakítását és megállapítható, hogy nagyon elütő nézőpontok szerint. Mindenekelőtt szögezzük le, kétséget kizáróan, hogy Déva város vezetőségét a leg¬jobb szándékok vezetik, hogy a szép fekvésű piacteret városiassá tegyék és a modern szépészeti kívánalmak megfelelőleg alakítsák át. Régen húzódó terv válik a napokban valóra, hacsak...!

  1938. december 5. Hunyadmegyében kereskedősegédek és lakatosok is zugfogászkodnak.
  Déván tartotta meg alakuló gyűlését a fogorvosok országos szövetségének hunyadmegyei tagozata. A gyűlésen a hunyadmegyei fogorvosok teljes számban vettek részt. A gyűlés egyhangúlag dr. Hossu Longhin fogorvost, Déva városának főorvosát bízta meg a tagozat vezetésével és elhatározta, hogy harcot indít a zugfogászok ellen. Rávilágított a gyűlés arra is, hogy nagy számban működnek olyan zugfogászok, kik nappal, mint kereskedősegédek, lakatosok, stb. keresik kenyerüket, míg este lakásaikban, a higiéna legelemibb kívánalmait is mellőzve, kezelnek fogbetegeket. Ugyancsak kifogásolta a gyűlés azoknak az orvosoknak eljárását, kik nevüket adják vizsgázatlan fogászoknak, hogy ezek az ő nevük alatt folytassák a rendelést. Végül elhatározták, hogy ellenőrzik, vajon az új, rendelet értelmében a vizsgázott fogászok benyújtották-e december 15-ig az okmányaikat felülvizsgálat végett.

  1939. március 13. Dévai hírek.
  Tudósítónk jelenti: A városvezetőség elrendelte, hogy a szarvasmarhákat, mielőtt kihajtanák őket a legelőre, be kell oltatni marhavész ellen. — Déva város piacterén nagyban folynak az aszfaltozási munkálatok és ezzel kapcsolatban a piacrendezés is. Néhány hét múlva teljesen kész lesz a piactér. — Déva város polgármestere április 5-re árlejtést tűzött ki az új Vasút utca kikövezésére és az új Cserna-híd munkálataira. A Regele Ferdinánd utcát ugyanis meghosszabbítják az állomásig s így egyenes, széles utca fog a vasúttól a város közepéig vezetni. A két munkálat költségei másfélmillió lejt igé¬nyelnek.

  1939. március 23.
  Meghalt az utolsó hunyadmegyei magyar főispán felesége Budapesten. Nagyklopotivai Pogány Béláné, született Szlocsányi Margit, életének 63-ik, házasságának 45-ik évében a napokban Budapesten elhunyt. Pogány Béla volt Hunyadvármegye utolsó főispánja, felesége annak idején részt vett a megye társadalmi életében. Élénk résztvett a dévai katolikus Nőegylet munkájában is, egy ideig, mint elnöknője tevékenykedett.

  1939. április 5.
  Dévai cigányprímás vendégszereplése a bucuresti rádióban. Tudósítónk jelenti: A bucuresti rádió igazgatósága meghívta Csámpai Pista dévai cigányprímást, hogy az országőr-délután műsorán román dalokat játszon zenekarával. A fiatal és jó nevű cigányprímás természetesen eleget tett a meghívásnak.

  1939. április 5. Az egyik dévai kávéház tulajdonosnője kilakoltatta bérlőit.
  Március 31-én és április elsején délelőtt rendkívül érdekes kilakoltatási tárgyalás folyt le a dévai járásbíróság előtt, özv. dr. Grossmann Miksáné, a dévai Bucuresti étterem és kávéház tulajdonosnője kilakoltatási keresetet nyújtott be Radu Stefan és Fulgu Gheorghe bérlői ellen, azzal indokolva a keresetet, hogy egymás között megállapodtak abban, hogy a csak 1939. június 30-án lejáró szerződést április elsejével felbontják, vagyis a bérlők április elsején közös megegyezés alapján el fogják hagyni az étterem és kávéház helyiségét, amire özv. dr. Grossmann Miksánénak annyival is inkább szüksége volt, mivel a helyiségeket ettől az időponttól kezdve Doda Jánosnak, a dévai Kaszinó volt bérlőjének akarta kiadni. A járásbírósági tárgyaláson özv. dr. Grossmann Miksáné kijelentette, hogy Radu Stefan elfogadta a felmondást. Tanúként kihallgatták dr. Weimann Vilmos ügyvédet, aki kijelentette, hogy Radunak tudomása volt a felmondásról. Tanúként kihallgatták még Katz Józsefet. A járásbíró meg¬állapította, hogy elegendő bizonyíték hiányában kénytelen a felek eskü alatti kihallgatását elrendelni s az eskü jogát özv. dr. Grossmannénak adta meg, aki megesküdött arra, hogy Radu Pista elfogadta, az április elsejei felmondást s kötelezte magát arra, hogy ezen a napon kimegy a helyiségből. A bíróság így a kilakoltatási keresetnek helyt adott s kötelezte a bérlőket, hogy a helyiséget azonnal ürítsék ki. Az ítéletet megelőzőleg özv. dr. Grossmann Miksáné a kávéház berendezésének egy részét elvitette és ezek között egy néhány olyan tárgyat, amelynek bérlők állítása szerint azok tulajdona volt. A bérlők ezért özv. dr. Grossmann Miksáné ellen jogtalan eltulajdonítás és kártérítés miatt az ügyészségen tettek feljelentést.

  1939. április 30. MEGKEZDIK A DÉVA — BRÁDI VASÚTVONAL ÉPÍTÉSÉT.
  Hunyadmegye északi részének régen óhajtott tervét akarják megvalósítani. Brád, Körösbánya és az Arad megye felöli vidék lakossága érzékenyen, érezte a déva-brádi vasútvonal hiányát. Már régebben felmerült a vasútvonal kiépítésének terve Déva és Brád között, de illetékes vasúti hatóságok csak tavaly foglalkoztak ezzel komolyabban. Mérnököt is küldtek, ki s felmérték a terepet, úgyhogy a tervek elkészültek. Most aztán megkezdik a vasútvonal kiépítését, amely Déváról indul ki s Marosnémetinél hajlik el. Itt a Maroson át vashidat építenek. A tervet úgy készítették el, hogy minél kevesebb alagút legyen, s minél előbb befejezhessék a munkálatokat. A vonalat teljesen a vasút teteti s így a községek, nem járulnak hozzá a terhekhez.

  1939. május 5. Megérkeztek a brádi vonal katonamunkásai.
  A Déva-brádi új vasútvonalat a katonaság építi. A munkások május elsején már meg is érkeztek. A munkákat már a napokban meg¬kezdik.

  1939. július 2. Dévai hírek. Tudósítónk jelenti:
  Szerdán este 10 órakor ismeretlen tettes revolverrel belőtt Lázár Ion dévai asztalosmester ablakán. Az iparosmester már aludt s a golyó őt jobb karján és lábán sebesítette meg. Feljelentésére a rendőrség megindította a nyomozást a merénylő kézrekerítésére. — Susan Anna hondoli öregasszony Déván a Cserna vizébe ugrott. Fogel Rudolf órásmester figyelmes lett az öngyilkos jelöltre, s a fuldokló öregasszonyt kimentette a vízből.

  1939. augusztus 6.
  Déván mindenki köteles a kiadó lakását a népesedési hivatalnál bejelenteni. A dévai rendőrkvesztúra mellett működő népesedési hivatal közhírré tette, hogy minden háztulajdonos, főbérlő, vagy házkezelő megbízott köteles a megüresedett bútorozott, vagy bútorozatlan kiadó lakását a népesedési hivatalnál bejelenteni, ahol nyilvántartást vezetnek a kiadó lakásokról. A hirdetményt a népesedési hivatal a hivatal létesítéséről s az idegenek ellenőrzéséről szóló törvény végrehajtási utasításának 46-ik paragrafusa alapján tette közzé s arra is hivatkozik, hogy ez a kiadó lakások tulajdonosainak is érdeke, mivel így a népesedési hivatal útján a lakások hamarabb kapnak gazdát.

  1939. augusztus 25. Déván október 22-ig jelentkezhetnek a be nem írt állampolgárok. Déva város polgármesteri hivatala 5544—1939 számú hirdetményében felhívta azoknak a figyelmét, akiknek arra joguk van és különböző okok miatt kimaradtak az állampolgársági névjegyzékből, hogy 1939. október 22-ig jelentkezzenek a város 8. számú irodájában. Nem jelentkezhetnek ez alkalommal azok, akik eddig ugyan folyamodtak az állampolgárságért, de végleges határozattal elutasították őket.

  1939. szeptember 2.
  Új vadaskert Hunyadmegyében. Déváról jelentik, hogy a Piski melletti Dédácson elkerítették az Ócskay-park egy részét s ott új vadaskertet létesítettek. Az új vadaskertet négyszáz fácánfiókával népesítették be, de őzeket, szarvasokat s más vadakat is meg akarnak honosítani. Az Ócskay-park elkerített részébe ezen túl csak engedéllyel lehet bejutni.

  1939. szeptember 2. MENNYI VAGYONA VAN DÉVA VÁROSÁNAK?
  Most történt meg Déva város vagyonának összeállítása. A kimutatás szerint a város összvagyona 33, 572. 950 lejt tesz ki. A nagyobb tételek a következők: városháza 2, 500. 000 lej, színház-épület 4,500.000 lej, Fehér Kereszt szálloda 4,800.000 lej, polgármesteri épület 450.000 lej, vágóhíd 700. 000 lej, vásártér 300.000 lej. Nyolcszázötvennyolc holdnyi erdő közel hatmillió lej és nyolcvannyolc holdnyi legelő 1,740. 000 lej. Kaszáló és egyéb területekkel összesen 11 millió lej. Az útburkolatokat és kövezést 10 millió lejre értékelték.

  1939. szeptember 3. Folynak a Déva-Brád vasútvonal munkálatai.
  A Déva—brádi új vasútvonal munkálatai gyors ütemben folynak. A munkálatokkal jelenleg Alsókajanel határában tartanak. Itt a napokban fognak hozzá az alagút fúrásához, amely 450 méter hosszú lesz.

  1939. szeptember 21.
  Beszüntették a kihitelezést a dévai kereskedők.
A dévai Kereskedelmi Tanács a napokban Gál Béla elnökletével megtartott ülésén foglalkozott a hitelkérdéssel. Gál elnök előadta, hogy a gyárak s a nagykereskedők ma már nem hiteleznek és így a kereskedők, sincsenek abban a helyzetben, hogy a közönségnek hiteleket nyújtsanak.
Amikor tehát kimondják, hogy a hitelezést megszüntetik, hangoztatják, hogy nem akarnak a közönségnek nehézségeket okozni, de üzleteik fenntartását tennék kockára a további hitelnyújtással. A határozat betartásáért a Kereskedelmi Tanács tagjai erkölcsileg és anyagilag felelősséget vállaltak.
                        **************************************************
  Hunyadmegyében 30—40 vagon szilvaízt vásárolnak a hadsereg számára. Dévai tudósítónk jelenti: A földművelésügyi minisztérium, megállapodást kötött a szövetkezetek szövetségével, hogy a hadsereg részére átvesz 80 vagon szilvaízt. Ebből a 80 vagon mennyiségből mintegy 30—40 vagont Hunyadmegyében fognak beszerezni a szövetkezetek útján, kg.-ként 14 lejes áron. Hunyadmegyében ilyen szilvaíz átvevő helyek Déván, Burjánfalván, Pujon, Brádon és Marosillyén vannak. Csomagoló ládákat a mezőgazdasági kamara bocsátja az igénylők rendelkezésére.

  1939. szeptember 24. Hunyadmegyében 320 vagon cujkát vásárol a Monopol.
  Gruia Petre dévai fakereskedő és gyümölcstermelő emlékirattal fordult a szilva értékesítés ügyében a kormányhoz, illetve a temesvári helytartósághoz s abban a kormány beavatkozását kérte, hogy megfelelő kádmennyiséggel siessen a termelők segítségére. Legalább 2000 kád elkészítésére volna szükség. A királyi helytartóság a napokban 17857/1939. számú leiratában válaszolt az emlékiratra s abban megemlítette, hogy a Monopol részére a Corvin Hunyad megyében 320 vagon cujkát vásárol s így ennek a kérelemnek, eleget nem tehetnek. Itt írjuk meg, hogy a Corvin a Monopol részére a cujkát literfokonként adómentesen 40 banis árban veszi át, ami adóval együtt a termelőnek tulajdonképpen 53 banis árat jelent.
                                        **************************************************
  Nem akad bérlő a dévai színházra. Tudósítónk jelenti: A dévai színház bérletére árlejtést tűztek ki, de ajánlattevő nem jelentkezett. A színházra tehát senki sem tart igényt. Ennek minden valószínűség szerint az oka, hogy nincs vállalkozó, aki a színházba egymillió lejt belefektetne a mai körülmények között. A város ugyanis ezt a feltételt szabta a szerződés alapjául. A következő árlejtést novemberre fogják kitűzni.

  1939. október 2. Október elsején sorozzák a járműveket Déván.
  Október 1-én reggel 7 órai kezdettel sorozzák Déván a hunyadmegyei járműveket. A túragépkocsik, kisebb szállító gépkocsik, tehergépkocsik és motorkerékpárok tulajdonosai ezen a napon kötelesek járműveikkel megjelenni Déván, magukkal hozva a hajtási igazolványt és mozgósítás alkalmára szóló rekvirálási cédulákat. A sorozásra azokat a járműveket is be kell hozni, amelyekre a tulajdonosok a rekvirálásra mentesítést, vagy haladékot kaptak. Azok a tulajdonosok, akiknek járműveit az összpontosításra, szolgálatra bevonták, szintén kötelesek megjelenni a bizottság előtt, magukkal hozva az erre vonatkozó igazoló papirosokat. A bizottság csak október 1-én működik s kizárólag Déván. Azok, akik ezen a napon nem jelennek meg a bizottság előtt, 1—5 hónapig terjedő börtönbüntetésben s a jármű 15—20 százalékos értékének megfelelő pénzbírságban részesülnek.

  1939. október 6. NEM VESZI TEKINTETBE A DÉVAI HADKIEGÉSZÍTŐ PARANCSNOKSÁG A NÉVTELEN LEVELEKET.
  A dévai hadkiegészítő parancsnokság közleményt adott ki, amelyben figyelmezteti a lakosságot, hogy a jövőben nem vesznek figyelembe névtelen leveleket. A közlemény szerint naponta nagytömegű névtelen levél érkezik a parancsnoksághoz, amelyekben a levélírók különböző vádakat hangoztatnak egyes személyek ellen. Kizárólag aláírt s a lakhely feltüntetésével ellátott feljelentéseket vizsgál meg a parancsnokság.

  1939. október 7.
  A hunyadmegyei megye főnökségen október 7.-én délelőtt 10 órai kezdettel több árlejtést tartanak. Ezen a napon adják ki a dévai megyefőnökségi palota, a hunyadmegyei múzeum épületének és a várhegyen lévő őrház tatarozásának munkálatait mintegy 85 ezer lej értékben.

  1939. október 12. Kifogyott a liszt Déván.
  Megemlékeztünk arról, hogy Déván vasárnap délután és hétfőn nem lehet kenyeret kapni, mert nem sütnek a pékek. Az elmúlt héten ez az állapot még súlyosodott és vasárnap délutántól szerda reggelig az egész városban csak egy péknél lehetett kenyeret kapni. A hiány magyarázata tehát nem az, hogy a hatóságok nem engedik sütni a pékeket hétfőn reggel 6 óráig, hanem a liszthiány. A pékek ugyanis eddig hitelre vásároltak és csak akkor fizettek a lisztkereskedőknek, ha már eladták az árujukat. Most megszűnt a hitel, ami pillanatnyi zavart okozott. Fokozta a zavart az is, hogy a bánáti malmok vagonhiány miatt nem küldhették le időre a megrendelt lisztmennyiséget és így a liszt a raktárakból is kifogyott. A lisztárak egyébként vagononként 2000 lejjel mentek fel, de ez az áremelkedés nem érinti egyelőre a dévai lisztkereskedőket, mivel már előre nagymennyiségű lisztet kötöttek le a malmoknál a régi árakon.

  1939. október 20.
  A vallásfelekezetek lelkészeinek bevonásával indul meg Déván a katonai szolgálatot teljesítők hozzátartozóinak segélyezése. A dévai városházán a napokban értekezletet tartottak a katonai szolgálatot teljesítők hozzátartozóinak segélyezése érdekében. Az értekezleten részt vettek a kereskedelmi és iparkamara képviselőin kívül a nőegyletek elnöknői s a vallásfelekezetek lelkészei. Mivel a segélyezési mozgalom csak társadalmi alapon indulhat meg, az értekezlet elhatározta, hogy a segélyezési bizottság sorába a lelkészeket is bevonják. A nélkülözők érdekében városszerte gyűjtést rendeznek s a bizottság feladata lesz majd megállapítani, kik részesülnek segélyben. A begyűjtött pénzből elsősorban közszükségleti cikkeket: lisztet, cukrot, krumplit és zsírt fognak vásárolni s a segélyt így természetben nyújtják majd a szegényeknek. A gyűjtés érdekében házról-házra járnak majd s pénzadományokon kívül ruhaneműt és élelmiszert is, elfogadnak.

  1939. október 28.
  A dévai szegény sorsú gyermekek tejet kapnak tízóraira. Déván évekkel ezelőtt az iskolai hatóságok a közigazgatási szervek segítségével tejakciót indítottak. Naponta több szegény sorsú gyermeknek adtak tízóraira tejet. Az elmúlt évben azonban ez a mozgalom szünetelt. Dragan Gheorghe dr. polgármester és Hossu Eugen dr. városi tiszti főorvos kezdeményezésére újból felvetették ezt a kérdést. A napokban a tejakció újból való megindítása érdekében már értekezletet is tartottak s így néhány napon belül a szegény sorsú iskolás gyermekek újból tejet kapnak.

  1939. november 2.
  Déva város vezetősége megsürgette a gázálarcok szállítását. Az utóbbi hetekben több iparos, aki pontosan befizette a gázálarcok árát, panaszt emelt a dévai városházán, hogy a gázálarcokat mindmáig még nem szállították le részükre. A panasz eredményeképpen Petrisor Dionisie városi tanácsos, a polgári légoltalom dévai parancsnoka jelentést tett a belügyminisztériumnak s ugyanakkor megsürgette a gázálarcok szállítását.

  1939-11-10/259. szám. ÚJRA MEGNYITJÁK A DÉVAI AGGMENHÁZAT.
  Tudósítónk jelenti: Drágán Gheorghe dévai polgármester figyelmét felhívták arra, hogy a városi területén számos magatehetetlen öregasszony és ember életeikról senki sem gondoskodik. Déván évekkel ezelőtt volt egy aggmenház, de azt megszüntették és az épületet járványkórházzá alakították át. Déva város polgármestere a közhatározatat nyomán most elhatározta, hogy újból eredeti rendeltetésének adja át az aggmenház épületét.

  1940. január 5. Elfogták a marosillyei betörés tetteseit.
  Dévai tudósítónk jelenti: A múlt hónap folyamán, egy éjszakán, három helyen is betörtek Marosillyén. A betörők meglátogatták László Zoltán református lelkészt is, akitől egy régi kegyszert loptak el. A rendőrség azóta is folytatja a nyomozást s most sikerült is elfogni a tetteseket Piskin két branyicskai lakos és három cigányember személyében.

  1940. január 14.
  Hárommillió lejes kártérítési pert indított száz gazda a csertési aranybánya ellen. A megáradt Hondol patak a csertési aranybánya mosójából leszűrődő ciánréteget a termőföldekre sodorta és száz hold föld tönkrement. (Déva, január 12.)
  Haró, Baláta és Beregszó hunyadmegyei községek mellett folyik el a Hondol patak, amely a csertési aranybánya mosójából leszűrődő ciánrészeket viszi magával. A patak, amely majdnem évenként kiönt, mérges iszapjával terméketlené teszi a földeket. Évek óta rakja le már a patak fehér iszapját s a mai napra körülbelül száz hold földnyi területet tett majdnem használhatatlanná.
  Haró és Baláta községek száz érdekelt gazdája az aradi vízügyi hivatalhoz fordult s intézkedést kért a tarthatatlan helyzeten. A vízügyi hivatal azt tanácsolta nekik, hogy takarítsák á medret, mert ilyenformán meg lehet előzni az áradást s a kártékony iszapnak a földekre való lerakódását. A gazdák megfogadták a tanácsot, de hiába takarították a medret, az áradás továbbra is meglátogatta őket. Végül is a gazdák elhatározták, hogy pert indítanak a csertési bánya ellen.
  A gazdák három millió leire teszik a legutóbbi három évben a mérgező iszap által okozott károkat s ennek az összegnek az erejéig, indítanak pert az aranybánya vezetősége ellen. Az egyenként beadott pereket január 22-én tárgyalja a dévai járásbíróság.

  1940. február 15.
  A hunyadmegyei ruházati céh február 17-én este táncmulatságot rendez a dévai „Fehér kereszt” kávéház összes termeiben. A tiszta jövedelmet a hadsereg felszerelésére fordítják.

  1940. február 26. Déván igazolványt kapnak a bejárónők.
  A dévai rendőrség felhívta azokat a bejárónőket, akik naponta egy-két órát, vagy esetleg egész nap valakinek szolgálatában dolgoznak, hogy a megfelelő igazolványt váltsák ki a rendőrségen.

  1940. február 28. Megalakulta Magyar Népközösség dévai tagozata. Déva, február 20. A Magyar Népközösség dévai tagozata vasárnap délután 4 órai kezdettel alakuló közgyűlést tartott a városháza tanácstermében. A közgyűlésen Meskó Miklós dr. elnökölt. A jegyzőkönyvet Nagy Elemér dr. és Ferenczy Lajos dr. vezették. Meskó Miklós dr. megnyitó beszédében felvázolta azokat az okokat, amelyek a Népközösség szervezetét életre hívták, majd rátért az alapszabályok kivonatos ismertetésére. Miután figyelmeztette a jelenlevőket, hogy kizárólag csak a megalakulással, összefüggő kérdésekkel foglalkozzanak, Martonossy György dr. emelkedett szóra, aki a szervezkedés kereteit ismertette, majd javasolta, hogy mondja ki a közgyűlés a Magyar Népközösség dévai tagozatának megalakulását. A közgyűlés megalakuljak, nyilvánította a Népközösség dévai tagozatát. Meskó Miklós dr. ez után felkérte a jelölő-bizottságot, hogy készítse el javas¬latát. Péntek Elek jelölő-bizottsági elnök a következő jelölési névjegyzéket nyújtotta át: Meskó Miklós dr. elnök, Issekutz Gergely dr. alelnök, a közművelődési szakosztály vezetője; eladók: P. Szabó Dömjén, Meskó László és Szőcs Gyula: Bruz Vilmos alelnök, a gazdasági szakosztály vezetője. Előadók: Borbély Ferenc dr. és Bremberger Antal; P. Gábor Anasztáz al¬elnök, a társadalmi szakosztály vezetője; előadó: Schultz Pál, Grausan Gusztáv fő¬titkár, Huszár Béla ügyvéd titkár, Szőcs Gerő dr. pénztárnok, ellenőrök: Kolozsváry Árpád és Lengyel Gábor, szakértő-ellenőr: Antóny Sándor ügyész s a népiroda vezetője: Kolosy Márton dr., alügyészek: Gardó Endre dr., Janó József dr. és Németh Zoltán. A választmányi tagok száma 26. A közgyűlés a jelölést egyhangúlag elfogadta. Meskó Miklós dr. elnök megköszönte a személye iránt megnyilvánult bizalmat, majd kérte a tiszti¬kart, hogy támogassa elnöki munkájában

  1940. március 1. Elfogták a dévai Hollós-féle könyvkereskedés kiskorú tolvajait. Hollós Antal dévai könyvkereskedő a napokban megjelent az ügyészségen s előadta, hogy ismeretlen tettesek rendszeresen lopkodják a töltőtollakat üzletéből. A rendőrség megállapította, hogy a tolvajlást három kiskorú követte el. A kiskorú tolvajok: R. A. 12 éves, Cosbuc-utca 5 szám alatt lakó gyermek és en¬nek két barátja: M. D. 12 éves és M. B. 10 éves fiúcska, akiknek szülei Horea-utca 59 szám alatt laknak. M. F. elmondotta, hogy R. A. Hollós Antal üzletében takarítót néha. Legutóbb magával hívta a két M. Testvért s kitanította őket, hogyan működjenek „eredményesen”. R. A. és M. D, az asztal elé álltak, s míg ők ketten falaztak, a kisebbik tolvaj néhány darab drága Pelikán töltőtollat vett magához. A lopott tárgyakat — a tolvajok állítása szerint — összpontosításra behívott katonáknak adták el, a pénzt pedig testvériesen megosztották.

  1940. május 23. Déván megnyílt a Magyar Népközösség népirodája. A Magyar Népközösség hunyadmegyei tagozatának népirodája Déván, a Reg. Carol utca 1 szám alatt megnyílt. A népirodában napi biztosi szolgálat van s ezt a szolgálatot a hét minden napján más és más napi biztos látja el, a következő beosztásban:
hétfő: Martonossy György dr. és Ferenc Lajos dr.,
kedd: Huszár Albert ügyvéd,
szerda: Issekutz Gergely dr. és Szőcs Gerő dr.,
csütörtök: Kolossy Márton dr. és Telegdy Ernő,
péntek: Fazekas Sándor ref. lelkész,
szombat: Vass Dénes. Hivatalos órák délután 5—7 óráig.
Sürgős esetekben a népközösségi tagok a következő ügyvédekhez fordulhatnak; Schuller Frigyes dr., Gardó Endre dr., Ferenc Lajos dr. és Németh Zoltán dr.

  1940. július 21. Kalán fürdő, a hunyadmegyei fürdők „Hamupipőkéje. Történelmi emlékek a Piski-Lupény közötti vasútvonal mentén. 
  Hunyadmegye nagyon gazdag történelmi emlékekben. Legtöbbjük római emlék. A Sztrigy-völgyére is elég sok jut belőlük. Az utas, aki a megyét járja, szinte csodálkozva áll meg Kalán-fürdőnél. Érdekes, hogy a mai nehéz viszonyok között a tulajdonos csak éppen a vizet adja. Sem vendéglő, sem szálló nincsen, de mindenki megfürödhetik és a 30 fokos klór- és magnézium-tartalmú vízzel eredményesen gyógyíthatja reumáját és szívbaját is. Ez viszont azt árulja el, hogy ez a fürdő a megye egyik első fürdője. Sajnos, azonban elhagyatott s ezért méltán viselheti „a fürdők Hamupipőkéje” nevét.
  KALÁNFÜRŐ MÚLTJA
A fürdő már a rómaiak idejében látogatott fürdőhely volt és — mint több emlékkőből meg lehet állapítani — „Ad aquas” név alatt ismerték.
A fürdőteleptől mintegy 200 méternyire vonult el a rómaiak hadi útja, amely Gyulafehérvárt Sarmiseghetuzávál kötötte össze. Ezt az utat ma már csak, mint mezei utat ismerik. Soha nem lehetett szántani, annyira erős ma is. A fürdőtől mintegy 600 méternyire fekvő Kiskalán község római őrhely volt.
  Ebben a községben több, római időkből származó feliratos kövét találtak. A község kis görögkeleti templomának oltárköve szintén római emlék s a Sztrigy-folyó másik oldalán fekvő Kőboldogfalva községben is gyakran találnak a földek megmunkálása köziben a földművesek római pénzeket és római tárgyakat. Közvetlenül a kaláni fürdő vasúti megállójánál egy meredek falu szikla emelkedik ki, amelyet „Zsigmond-hegy“-nek neveznek. A történelmi hagyomány szerint itt találkozott Zsigmond király erdélyi útja alkalmával a 14-ik században Korvin János anyjával, Morsinai Erzsébettel s a szikla innen kapta nevét.
  A rómaiak ideje után a fürdő feledésbe merült. A fürdő hosszú századok alatti történelme nem ismeretes. Van azonban még egy érdekessége. Egy gyönyörű nyárfasor, amelynek fái 200—300 évesek s törzsüket három-négy ember alig tudja átfogni. Arról, hogy mikor és kik ültették el ezt a pompás nyárfa, sort, semmi feljegyzés sincsen.
   HONNAN KAPTA NEVÉT A FÜRDŐ.
  Kalánfürdő legendáját majdnem mindenki ismeri. A tündérek versenyeztek, hogy melyik tud messzebb hajítani? Az egyik tündér Déváról elhajította kanalát ide esett le s a vájta ki a valóban kanál-alakú fürdőt.
  Érdekes, hogy a sík talajból szinte függőlegesen emelkedik ki a szikla, amelyben egy körülbelül 12 méter hosszú és 8 méter széles, tojásdad alakú  5 méter mélységű, függőleges falu medence van.
  Ebben fakad fel a forrás. A szikladombot maga a forrás építhette ki évezredeken át, amint ez a domb anyagát alkotó, rétegesen lerakodott mészkőtufa is mutatja. Van még ezen kívül három zárt kabin, fürdő és egy 36 négyzetméter nagyságú nyitott beton medence is, amelyek minő a fürdés céljait szolgálják. A fürdő mellett négy épület, emelkedik, szobákkal, táncteremmel és nyári színnel. Manapság a látogatók csak a jó magnéziumos, kénes és jódos vizet élvezhetik, mert a szerény fürdőn csak éppen fürdői szolgálát van, étel- és ital neműt nem szolgálnak fel. A gazdasági válságot ez a fürdő is megérzi, ami kár, az elmaradt vendégek szempontjából is, mert a víz hatása kitűnő. Több római emlékkő tanúskodik arról, hogy a régmúlt időkben is nem egy polgár nyerte vissza egészségét 30 fokos meleg vizében.

  1942. július 7. Három mamaliganap hetenként Hunyad megyében.
  A dévai prefektura rendelete értelmében június 1-től kezdődően Hunyadmegye egész területén, kivéve a megye székhelyét, Déva városát, a vendéglőkben s a magánháztartásokban ezentúl hetenként három napon — hétfőn, szerdán és pénteken — mamaliganap tartandó, amikor is kenyér árusítása, felszolgálása és fogyasztása tilos.

  1942. július 25. A román nép nem római eredetű.
  A könyvpiacon most jelent meg Anton Graf von Kuyphausen „Rumenische Palette“ című könyve, amelynek egyes megállapításai feltűnést keltettek politikai körökben. Feltűnést keltett különösképpen a román nép eredetéről szóló fejezete, amelyben a szerző megállapítja, hogy a román nép szellemileg római eredetű, de fajilag nem. A szerző ezzel a kérdéssel kapcsolatban idézi Kamilscheg művéből azt a megállapítást, hogy a románok kontinuitása a mai királyságban kevésbé faji és inkább szellemi.
  A rómaiak által alkotott épületnek összetartó ereje az érintkezési nyelv volt. A nem római eredetű népek csak azután fejtegették egyenes leszármazásukat, miután a római szellemiség hatása alatt ez az érintkezési nyelv már időállóvá formálta a saját — különösen szlávos eredetű — nyelvüket.
  Tehát mindebből leszűrhető az a kétségtelen bizonyítás, hogy a római szellem tette Róma új gyermekévé a románságot. A szerző könyvében a román nép primitív életmódjával igen részletesen foglalkozik. Rámutat arra, hogy a román népi elemek mind szellemileg, mind fizikailag igen kevés igényűek. Nagy tömegek kizárólag sajttal és kukoricadarából készült ételekkel táplálkoznak. Kultúrszínvonaluk egészen alacsony fokon van. A szerző a románoknak ezzel a primitív életmódjával szembeállítja a szászok fejlettségét.
  Megállapítja, hogy a Romániában élő szászok nem azért jobb módúak, mert kereskedelmileg megrabolták volna a román népet, hanem azért, mert kiváló teljesítményeket értek el mind mezőgazdasági, mind kulturális területen.

  1944. február 14. Internálták Romániába dr. Groza Péter volt minisztert.
  NAGYVÁRAD, február 14. A „Nagyvárad” című lap megbízható bukaresti értesülése szerint, a román kormány internálta dr. Groza Péter volt minisztert, az ismert erdélyi román politikust. Dr. Groza Péter dévai ügyvéd volt a román megszállás kezdetén. 1920-ban megalakult az első Averescu-kormány és a román néppárt: az erdélyi közönséget Goga és Groza akarták ennek az ismeretlen új pártnak beszervezni Maniu Gyula nemzeti pártja ellen. Grozát tárca nélküli miniszterré nevezték ki. Tulajdonképpen őt tekinthetjük az első propagandaminiszternek, mert egyéb feladata nem volt, minthogy Erdélyben hangulatot próbáljon teremteni az Averescu-kormány mellett és Maniu ellen. Ez elég meddő feladatnak bizonyult. Groza ezen kívül amolyan kisebbségi miniszteri szerepet is töltött be. Végigjárta az erdélyi városokat és a hatóságok bevonásával értekezletet tartott. Fogadta Nagyváradon is a magyar kisebbség képviselőit, meghallgatta összes sérelmeiket, sok ígéretet tett, lehet, hogy őszintén úgy is gondolta, ahogy ígérte, de azokból semmit megvalósítani nem tudott.
  1922-ben együtt bukott az Averescu—Goga- kormánnyal és többé parlamenti szerepet nem is játszott. Elvált Gogától is és baloldalra tolódott. Így alapította meg — egyébként dús közgazdasági tevékenység közepette — körülbelül 15 évvel ezelőtt az úgynevezett Ekés Frontot Hunyadmegyében, azzal az indokolással, hogy a román parasztságot elvonja a kommunista agitációtól, de viszont demokratikus táborba szervezze. Az Ekés Front azonban nem tudott tért hódítani.
  A bécsi döntés előtt való években Groza Péter láthatólag visszavonult a politikai élettől, de köztudomású volt, hogy Maniuhoz keres közeledést. Maniu azonban akkor éles ellenségeskedésben állott Károly királlyal és Grozának, mint baloldali embernek, súlyos rizikót jelentett volna, ha magára vonja a hatalom haragját. A bécsi döntés óta híre járt, hogy Bukarestben sűrűn érintkezik Maniu Gyulával, aki állandóan memorandumokkal bombázza Antonescu államvezetőt és hívein keresztül halk propagandát folytat az angolok mellett. Ezt a kormány nemcsak azért nézi el, mert Maniu Gyula nagy tekintélye miatt nem tehet ellene semmit, de meg is felel bizonyos politikai követelményeknek, amely két vasat akar a tűzben tartani. Groza Péter Maniu mellett a társaságokban a suttogó németellenes propaganda egyik jelentékeny tényezője, a román kormány felfogása szerint zavarja a közvélemény egységét.

  1945. december 70. szám (kivonat). A fonóban szól a nóta — legény nélkül.
  Az autóban emlékeztem vissza a vajdahunyadi csángókra. Műsorunk keretében betétként egy élőképet mutattak be: egy fonójelenetet. Előtte „a fonóban szól a nóta” c. népdalt énekelték, igen, a fonóban szólt a nóta, de legény nélkül. A leányok öltöztek legénynek s bajuszt festettek maguknak. A legények felültek a fenyegetéseknek s a vajdahunyadi csángó lányokat magukra, hagyták, elmentek Magyarországra. Vissza jöhetnek-e, akarnak-e, tudnak-e? És ha nem, kihez mennek férjhez azok a vajdahunyadi csángó lányok? — ez a gondolat tért vissza minduntalan, míg Kolozsvárra értünk. A vajdahunyadi irodalmi estünket követő táncmulatságon is a legényeknek öltözött festékbajuszú lányokkal táncoltak a csángó hajadonok.
  NAGY ISTVÁN

    Falvak Népe, 1946-01-13/1. szám. A Vörös hadsereg segítséget nyújt a népnek.
   A Déván tartózkodó szovjet csapatok parancsnoka. 10 tehergépkocsiból álló oszlopot küldött a lakosság megsegítésére. Déva és környéke az utóbbi időben, sóhiánnyal küzdött. A szovjet katonák két nap leforgása alatt 25.000 kiló sót szállítottak Marosújvárról. A megye lakossága a szövetkezetek útján jutott hozzá az így szállított sóhoz.