Istenkeresők

   Egy olyan világban élünk, ahol a temetési szertartás fontosabb, mint az elhunyt, a házasodás fontosabb, mint a szeretet, a kinézet fontosabb, mint a lélek. A csomagolás kultúrájában élünk, amely lenézi a tartalmat, mondta Sir Anthony Hopkins
   Jelen pillanatban olyan helyzetben vagyunk a Telepen, mint a hosszú fülű, silány eledellel táplálkozó bibliai szamár. Bár igen hasznos állatnak bizonyult, jó tulajdonságait az emberek sosem becsülték kellőképpen, ellenben igencsak részesítették elismerésben és kitüntetésben a rövid fülű szamarakat.
   Ezek a szereplési viszketegségben szenvedő rövid fülűek járkálnak köztünk, mint az Orbán lelke és igyekeznek idegen tollakkal ékeskedni, mintha nem volna nekik elég a sajátjuk. Annyira süllyedt lelkűek, hogy semmiségük érzetében fáj, ha másban érdemet kell elismerniük. Csak ők - solo noi.
Abban a boldog hitben ringatják magukat, hogy ők nemcsak ahhoz értenek, amihez hivatásuk vagy esküjük kötelezi, hanem kellő szakképzettséggel bírnak arra is, hogy mellőzhető, szükségtelen fellépésekkel boldogítsanak, egyszersmind a fogyasztó közönségnek, mint kupecek, hisz ingyen Krisztus koporsóját sem őrizték, vigaszt hozzanak. A természet ezen jámbor selejtjei nem veszik figyelembe, hogy ennyi és ily különféle foglalkozáshoz még idő, szakképzettség és lelkiismeretesség is kellene. Előttük csak az lebeg, hogy itteni és isteni voltuk és érzületük minél jobban meg legyen fizetve, mérhetetlen egojuk teljesen kielégítve. Ezért írnak saját magukról dicsérő cikkeket, és küldik valami újságoknak.
Kitartóan függnek bizonyos történelmi eseményeken, és ez azért fordul elő, mert nem tudjuk hova tenni magunkat. De ünnepelni kell. Ennek érdekében mélyreható kutatásokat végeznek mindenhol, csak helyben nem mérnek fel semmi érdeklődési kört. Ha őket érdekli, mást is kell, kötelezően. Ha mégsem kutatnak sikerrel, akkor szürkeállományuk sötét sarkából előkotornak egy szerintük fenségesnek ígérkező eseményt és költenek, rendszertelenül, akár egy idegen tojásokra helyezett kotló.
   Ami a költőket illeti, ezekről is lehet beszélni. Mindegyiknek van stílusa, kedvenc témája, és akad, aki a költeményeiket a jellemükkel egy kalap alá teszi. Ha mégis betekintünk a színfalak mögé, akkor egész mást látunk, mint amit a költemények mutatnak. Feltételezzük, hogy nagyon vallásosak voltak, és egy ilyen lélekemelő pillanatban neki fogtak Istent keresni. Bár Ő mindenhol ott van, költőinknek sehogy sem sikerült a nyomára akadni. Az egyik 20. századi istenkereső költőről ezt írják:
   „A kritikus hangú jegyzet néhány katolikus pap dőzsölő életvitelét ostorozta, valójában a klérust minősítette vele. A harmadlagos szifilisz jellemző szövődményeként kisebb szélütést kapott. A költőt mértéktelen italozása és testét felőrlő szeretkezése korán tönkretette. Már joghallgató korában annyira italos volt, hogy ha borhoz jutott, elvesztette minden erkölcsi mértékét. Szívesen itta a legsavanyúbb vinkót is, valósággal betege volt a bornak. Ha egyebütt nem, ágya alatt többnyire meghúzódott néhány borosüveg. Versírása közben ott állt mellette a bor. Az évek teltével akaratereje egyre csökkent, iszákossága folyton nőtt, végül megrögzött alkoholista lett. Ha elvonták tőle az italt, valósággól önkívületbe jött.”
A másikról, az Istent kereső kommunista költőről, ezt tudjuk meg:
   „A moszkvai írókongresszusra sem kapott meghívót. Mindez a skizofrén, idegbeteg író idegrendszerét súlyosan megviselte, a keserűség érzése vett rajta erőt. Nov. elején nővéréhez utazott Balatonszárszóra, s itt dec. 3-án egy tehervonat kerekei alá vetette magát.”
Hát elég rossz helyen keresett a költő, ha neki az Isten mozdony képében jelent meg, de ilyen a sors. Keresztény szeretetből kifolyólag, meg kell bocsátani úgy az alkoholistának, mint az öngyilkosnak, és kellő tisztelettel kell megemlékezni róluk, bár a díjak nem imádságokban vannak kifizetve. De papolni kötelező, még akkor is, ha akad balga, aki hajlik nekik. Deo adjuvet.

2024 november 13.

          Miért néznek csordának?

    Nem szerettem soha az olyan dolgokról írni, ahol sláger a hazugság, a csalás, a félrevezetés, a lopás, a fölösleges ígéret, de néha kell írni a politikáról is, tulajdonképpen arról a jelenségről, amit politikának neveznek, de minden illik rá, csak az elnevezés nem. Mert nálunk sok ember van a politikában, de igazán kevés a politikus. Volt elnökünk hajóskapitány, fizikatanár, egészségügyi miniszterünk egy agrármérnök vagy olyan miniszterelnökünk, akinek nem találják az érettségi végzettségét, pártelnök tévébemondó, állatorvos, tábornok, olyan is, aki egyetemi végzettség után érettségizett, a parlamentben népdalénekes, focista, traktorista, ágyas, vagyis egy egész kolhoz termése.
    A decemberben lezajlott „panem et circenses” játékról többen kérdezték tőlem, főleg külföldről: mi történik ott nálatok? Akkor csak annyit írtam, hogy nagyjából semmi, nem kell belészólni, vannak elegen nélkülünk is. Akkor a parlamenti választás valahogy lezajlott, és bizony csalódtam benne. Ezelőtt négy évvel azt gondoltam, hogy sikerült az idióták gyülekezetének a gyöngyszemeit egy csokorba foglalni, de tévedtem, mert napunkban ezek anyja és teremtője került be a parlamentbe: testvérek, szülők, keresztapák, rokonok, vagyis ez már olyan lett, mint egy temetés, ahol mindenkinek a rokonság van jelen. Hát temetni tényleg temetnek, de nem magukat, hanem a köznépet.
    Egyik példa az, amikor törvényesen nem tartják be az alkotmányban is szereplő törvényt, amit ők hoztak. Minden év elején a jövedelmeket kell indexelni az előző év inflációjával. Erre azt mondták, hogy: nincs pénz. De az egyszerű ember nem mondhatja a rezsiszámlára azt, hogy: nem fizetem, nincs pénz! Ez érdektelen a felső tízezernek. De arra van pénz, hogy 35-40 éves repülőket vásároljanak.
   Miután mindenféle adót bevezetnek vagy megnövelnek, majd eljött az idő, amikor arra biztatnak, hogy a ro-hu kormány jelöltjét kell megválasztani. Vagyis magyarán ez úgy jön ki, hogy: ha rosszat is teszek neked, de azért illene szépen megköszönni azzal, hogy szavazol rám. Rövidzárlat lehet a szürkeállományuk működésében ha elhiszik, hogy ez sikerülni fog, miután miattuk kell összehúzni a nadrágszíjat.
   Nekem az első kör volt érdekes, a decemberi. Akkor hangoztatta valaki, hogy ő büszke az erdélyi magyarokra, ők is legyenek büszkék magukra, és szavazzanak a magyar jelöltre. Engem akkor olyan büszkeség öntött el, annyira feszült e mellem, hogy azóta is egy számmal nagyobb inget kell viseljek. Most az a magyar, akire szavaztunk, azt hirdeti, hogy szavazzunk az ő szövetsége által választott jelöltre, akik nemrég vettek elő a naftalinból. És mi maradt nekünk? Énekelni: ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenem…
   Ilyenkor nagy a szerelem, határokat dönt. A román jelölt borzasztóan szereti a magyarokat, a magyarok vezetők is imádják őt. És nekünk szépen fejet kellene hajtani. Elfogadható, de ki előtt hajtsunk fejet? Miért kell nekem azt szeretni, akit te szeretsz? Az egyik jelölt tán azon is gondolkodik, hogy nevét a magyar Liliomfyra változtassa, legalább a szavazás napjáig.
   Meghalt egy nemzedék, aki csak ezeket látta az utolsó 25-30 évben. Felnőtt egy nemzedék, aki csak őket látta az elmúlt 25 évben. Három évtizede, minden 4 évben, amikor választások vannak, hatalmas a baj, nagy a veszedelem, és az egyetlen mentségünk csakis azokat szavazni, akik évtizedek óta odafenn vannak. Akkor kinek köszönhetjük, ha nem az atyai gondokodásotoknak, hogy négyévenként veszedelembe kerülünk? Azért vagytok ott, hogy vesztünkbe vigyetek, vagy azért, hogy elkerüljétek a veszélyt?
   Egészséges a magaslati levegő nektek, de mi pusztán vagyunk a pusztában, akár veletek, akár nélkületek. Ezt minden megélt napunk bizonyítja.
Azért nem vagytok a Föld árvái, mert van, aki szemet huny hősi tetteitek felett: az egyik, mert jó szerződéseket kap tőletek, a másik, mert valahova belöktétek dolgozni, a harmadik, mert időnként részesül némi alamizsnában. A szegényebbje, részesül egy papírosban, amit oklevélnek is neveznek egy fenyő után, azonban ebben a kitüntetésben is csak a hű párttagok részesülnek. A többi magyar, akik a „közösen”, „együtt”, „összefogva”, „hazafi” és „tömeg” összefoglaló kategóriába helyezkednek el, még várhatnak 30 évet. Egy másik nemzedéket.
   Választhatunk, mert van honnan: egy fekete-szemek medvetáncoltató, utána az özönvíz, a naftalinból kiszedett munkanélküli, a terhes, a törpe, a szőke…valamelyik ezek közül fog minket képviselni országos szinten. Ilyenekre van bátorsága valakinek támogatást igényelni?

                                           Madéfalva másképp (paródia)

    Sokan esküsznek rá, hogy a bukovinai magyar az egyetlen népcsoport a galaxisban, amelyik nemcsak a születésnapját tudja, hanem még azt is, hogy pontosan melyik percben kezdett el fájni a feje: 1764. január 6-án, reggeli közben.
    Ez a madéfalvi Siculicidium, ami után – a legenda szerint – a székelyek hirtelen rájöttek, hogy Bukovina pont útba esik, ha az ember nagyon szalad. Hogy előtte hol kószáltunk, vagy az utána következő 12 évben merre ámbolyogtunk, az teljesen lényegtelen részletkérdés. A lényeg a dátum: akkor és ott, a hóban állva mindenki hivatalosan is „megszületett”.
   És nem ám csak a székelyek! Abban a pillanatban, a magyar falvakban a sors úgy megkeverte a kártyapaklit, hogy mindenki bukovinai magyar lett, aki épp nem húzódott fedezékbe: a németek, a románok, az ukránok, a cigányok, sőt, valószínűleg még az is, aki csak eltévedt, egy postagalambot kergetve. Mindegy volt a származás, ha egyszer a sors úgy döntött, hogy ezekben a magyar falvakban ezentúl mindenki ugyanazt a gulyást fogja főzni – függetlenül attól, hogy érti-e a receptet, vagy sem.”
   Általában úgy alkothatunk objektív véleményt, ha mindenkit végighallgatunk, majd a végén jól összezavarodunk. Madéfalváról annyi megható írás született már, hogy a papír is sírva fakad tőlük, de nézzük inkább a rideg, aktaszagú valóságot!
   A székely határőrség ötlete gróf Bethlen Gábortól származott, aki kancellárként valószínűleg egy elegáns, alkotmányos teadélután keretében képzelte el a dolgot. A királynénak viszont jobban tetszett báró Buccow terve, aki úgy vonult be a történelembe, mint a „túlbuzgóság” szinonimája. Buccow úgy ismerte a helyi viszonyokat, mint egyszeri turista a marsi csatornákat. Szerinte a székely olyan, mint a vándormadár: ha kicsit megnyomorgatják, rögtön Moldovába repül, ahol állítólag ingyen telket és örök adómentességet ígértek neki a bokor alatt. 1763 tavaszán már 278 család indult el, valószínűleg azért, mert megunták a csíki időjárást.
    Érdekes módon egyetlen adómentes nemes sem vett részt a madéfalvi zendülésben. Miért is tette volna? Azt az élvezetet, amit egy lövöldözés nyújt, ők inkább egy jó vadászatból vagy az adóbevallásuk nézegetéséből nyerték ki.
   De tegyük félre az érzelmeket, és nézzük, mit firkált Heidendorfi Conrad Mihály, aki Segesvár polgármestereként biztosan nem volt elfogult (csak kicsit). Ő is leszögezte: nem a publikumnak ír, csak az utódainak, hátha lesz közöttük egy olyan, aki hajlandó végigolvasni a memoárját. Lássuk a tényeket, avagy miért tartunk népgyűlést vízkeresztkor:
   A gyergyóiak és csíkiak ezren voltak, és mindegyiknél volt valami, ami szúrt, vágott vagy legalább nehéz volt – még ha nem is a legújabb divat szerinti drónokkal harcoltak.
   Bornemissza Pál elment hozzájuk követnek, de úgy jött vissza, hogy örült, ha a feje a helyén maradt. A diplomácia akkoriban egyet jelentett az életveszélyes futóversennyel. Hívtak mindenkit a környékről, mint egy dévai Facebook-eseményre. Jöttek is a háromszékiek, mert a székely már csak olyan: ha balhé van, ott a helye.
    Első felszólítás: mindenki ünnepeljen otthon!
   Újabb felszólítás a feloszlásra. (Válasz: „Majd ha fagy!” – és fagyott is.)
    Január 2-3: Harmadik felszólítás. A hatóságok türelme ekkor már vetekedett egy éhes óvodáséval.
    Január 4: Negyedik felszólítás. A székelyek válasza: egy „tisztességtelen emlékirat”. Gyakorlatilag elküldték a bizottságot melegebb éghajlatra, ami januárban, Madéfalván elég nagy luxus volt.
    A bizottságnak ekkor még csak egy maroknyi német gyalogosa volt, meg pár vértese, akik valószínűleg azt sem tudták, hol vannak a térképen.
Lázár gróf ismét hozta a szokását, és úgy árulta el a fajtáját, ahogy más a reggeli kávéját issza: rutinszerűen.
A menekülőket végül saját székely huszártársaik kezdték el kergetni a gyergyói úton – mert ugye a testvéri szeretetnek is van határa, főleg ha parancsba adják.
   A székelyek egy jelentős része ekkorra már mámorban fürdött. Vízkereszt volt, na! A népviselethez akkoriban hozzátartozott a pálinkásüveg is, a stratégiai tervezés pedig kimerült annyiban, hogy „majd csak lesz valahogy”.
A nagy „csata” pedig nem tartott kilenc órán át. Egy óra alatt lezavarták az egészet, csak a krónikások szerettek kicsit túlozni, hogy ne tűnjön olyan rövidnek a dráma.
    Összegezve: volt négy felszólítás, pityókapálinka, némi diplomáciai anyázás, és a végén mindenki rájött, hogy Bukovina valójában nem is olyan rossz hely – ha már úgyis ott kötöttek ki.”

   Mária Terézia anyai szíve akkora volt, hogy még a statisztikai adatok is belefértek. Amikor meghallotta, hogy Madéfalván a székelyek nem éppen puszival fogadták a sorozást, úgy megrázkódott a lelke, hogy bánatában rögtön kiadta a parancsot: „Kedves gyermekeim, mivel annyira fáj a szívem értetek, a biztonság kedvéért mindenkit jól meg kell büntetni!” Ez az igazi szülői gondoskodás: előbb a pofon, aztán a könnyeztető sajnálkozás.
A bűnösök felkutatására összeállt a korabeli „Bosszúállók” csapata, ahol a vallási és nemzetiségi egyensúlyra jobban figyeltek, mint egy mai Eurovíziós Dalfesztiválon:
    A főnök báró Roth lett, egy sziléziai lutheránus, aki a karrierje érdekében átigazolt a katolikusokhoz – ő volt a vallási metamorfózis bajnoka. Mellé tettek egy gróf Telekit, aki főispánként tudta, hogyan kell szigorúan nézni, és egy Josinczi Mihályt, aki annyira „jószívű német úriember” volt, hogy valószínűleg még a vádlottaknak is kínált egy kis krémest az ítélethirdetés előtt. Ott volt még Ribiczei Ádám, aki Zaránd megyéből hozta a szakértelmet, és Szilvássy János, aki kapitányként és nemesként egyszerre tudta vezényelni a „tűz!”-t és a „tiszteletem!”-et.
    A katonai szekciót Schwartz és Sinterschperger erősítette, akiknek a neve is olyan, mintha egy porosz menetinduló közben tüsszentettek volna.
A jegyzőkönyveket a már jól ismert Heidendorfi Conrad Mihály vezette, aki mellett Baumann és Sagmüller kapitányok töltötték a tintát. Nekik nem volt szavazati joguk, ők csak azért voltak ott, hogy a történelem számára minden pofont precízen adminisztráljanak.
   Közben Halmágyi István, a naplóíró, éppen szünetet tartott. 1763 végén letette a tollat (valószínűleg elfogyott a tenta vagy a kedve), és csak 1764 áprilisában vette fel újra a fonalat, amikor már mindenki jól el volt verve. Leírása szerint a fegyveres néppel senki nem bírt: a székelyek hirtelen mindenki mást „persequáltak” (üldöztek), ki nem lette katona, kínoztak és ráncigáltak, csak hogy érezzék a törődést. A káosz akkora volt, hogy saját bírákat és tiszteket neveztek ki a kuttorok mellett, és közölték: ha nem kapják meg a jussukat, akkor Sándor László perceptoron verik le a tartozást.
    A helyzetet Siskovics úr foglalta össze a legszebben, aki szerint teljesen mindegy, hány katona van, a lényeg, hogy csend legyen. Ez a klasszikus katonai logika: „Nem érdekel, hányan vagytok, csak senki ne szólaljon meg, amíg lövünk!” Aki pedig egyszer katonává vált, az úgy maradt, mint a rágógumi a cipőtalpon: többé nem „retirálhatott”, azaz örökre eljegyezte magát a királynő anyai szívével és a kötelező reggeli tornával.
   Beszéljünk egy kicsit a kivándorlásról is, mielőtt még valaki azt hinné, hogy a székelyek hobbiból jártak át Moldovába. A korabeli pletykákkal ellentétben nem a katonáskodás elől menekültek – hiszen katonát akkoriban Madéfalván nagyítóval is alig találtak –, hanem egyszerűen megunták, hogy ők a Birodalom ingyen-fuvarozói és a tisztek mindenes szolgái. Egyszerűen közölték: „Srácok, a szekér megtelt, mi meg megyünk!”
   Hogy mi lett a vége? Hát, ami minden magyar tragédiának: az unalom és a felejtés. Kivéve persze azt a néhány lelkes amatőrt, akik nem bírták ki, hogy ne állítsanak egy keresztet. Előbb Nagyajtai Cserei Zsuzsanna szúrt le egyet 1769-ben, hátha a „bűnösök” az amnesztia mellé egy kis lelki vigaszt is kapnak. Aztán jött az idősb Részegh házaspár, akik írásba is adták, hogy január 7-e nem éppen a kedvenc napjuk a naptárban. Majd 120 évnyi kómás csönd után Szabó Péter is úgy döntött 1885-ben, hogy ide még egy kereszt mindenképpen kell, mert Jézus és az emlékezet elbírja. És ennyi. Itt le is fújhatták volna a meccset.
   De aztán jött az Ezredév! Hirtelen mindenki hős akart lenni, és minden sarkon szobrot akartak emelni még a honfoglaló lovaknak is. Elindult a gyűjtés, a kalapozás és a nagy nemzeti pátosz-gyár.
   Érdekes módon Bukovinában valahogy senki nem kapta meg az értesítést, hogy nekik Madéfalva miatt kellene szomorkodniuk. Sőt, ha őszinték akarunk lenni – de a történelemkönyvekben ezt tilos –, a bukovinai magyarok fele egyszerű katonaszökevény volt, akik a Birodalom minden szegletéből oda verődtek össze. De hát ki akarná azt írni a családi krónikába, hogy: a dédpapa megszökött a kincstári mundér elől? Sokkal jobban mutat a falon, hogy „a madéfalvi vérengzés hős túlélője”. Ez a történelem-szépítés olyan, mint a kínai cipő: az első sárnál szétázik, de a kirakatban, a távolból egész jól néz ki.
   Mire 1891-ben megjelent a nagy leleplező cikk, Bukovinában a népnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ki milyen emlékművet farigcsál Csíkban. Ott éppen a kukorica vívott élethalálharcot a gazzal, az időjárás pedig úgy viselkedett, mint egy dacos kisgyerek: se búza, se krumpli, se árpa.
   Ahelyett, hogy szobrokat nézegettek volna, a parasztok inkább a helyi uzsorásoknál sorakoztak kölcsönért, akik olyan kamatokkal dolgoztak, amiktől még a madéfalvi ágyúgolyók is megálltak volna a levegőben. Szóval, ha le is jutott hozzájuk a hír, hogy odahaza éppen nagyban emlékeznek rájuk, valószínűleg csak annyit kérdeztek: „Szép az a szobor, de meg lehet enni?”

                                                                                               Ki kaparja ki a gesztenyét?
                                                                               (Szociografikus komédia egy felvonásbanl)
     Május idusán, pontosabban tizenegyedikén, ünnepélyesen bedobtam a törölközőt a bukovinai magyarok virtuális gyülekezetében. Kifüggesztettem a hirdetőtáblára, hogy részemről a bazár bezárt, a bukovinai tervek finanszírozása és fizikai támogatása a mai nappal abszolút zéróra redukálódott. Persze azonnal megindult a népvándorlás a kommentmezőben: „De hát miért, kedves Gergely? Mi lelte az Ön nemes szívét?” Leírtam én nekik, igaz, csak amolyan finom, úriemberhez méltó köntösben, hogy nekem bizony nem szakmám mások gesztenyéjének a parázsból való kikapargatása. Főleg ingyen.
    A kálvária ugyanis már tavaly elkezdődött. Azon a bizonyos, nagy csinnadrattával reklámozott bukovinai úton, amiről azóta is zeng a YouTube. Na, azon a videón én voltam a Szentlélek: mindenhol ott voltam, de senki se látott. Andrásfalva? Ott voltam. Hadikfalva? Na, ott a temetőben, a sírkövek között egy pillanatra felvillan a sziluettem, mint valami helyi kísértetnek. Végigrobogtunk a Szucsevica-Kosna-Tihuca-Mestecanis útvonalon, a teljes képanyag az én gépkocsim szélvédőjén keresztül készült. Igaz, a kamera nem az enyém volt, de a benzin, a kuplung meg a kormánykerék igen. Én voltam a sofőr, a láthatatlan logisztikai zseni, a stáblistán a senki.
    Idén persze újult erővel, precíz haditervvel indultunk meg. A Parajd-Bucsin felvétel is az én autómból született – mondhatni, mozgó stúdióvá alakult a járművem. Aztán választottam egy olyan útvonalat a Borka-Kornu Luncsii hágón át, a taliánok keresztje felé, 1205 méter magasan, hogy a kocsi hűtővize is imába kezdett.

    Az első stratégiai pont Józseffalva volt. Elindultunk a régi temetőtől, amiről az útitársamnak – akit a sors mellém sodort – fogalma sem volt, amíg meg nem mutattam neki. A narrációt én magam fogalmaztam meg még otthon, Déván, majd este Radócon, a szálláson olvastam magnóra, mint egy igazi haditudósító.
     Ezután következett az istensegítsi bevonulás. Diadalmas, fenséges! Az én zseniális ötletem volt. Élő Facebook-bejelentkezést akartunk, de a bukovinai aszfalt – vagy annak hiánya – közbeszólt, úgy rázkódott a technika, mintha légkalapáccsal dolgoznánk. Végül a másik kamerával rögzítettük, a zenei aláfestést pedig én szállítottam otthonról. Az „Országút, vigyázz haza” ritmusa kicsit túl gyorsnak tűnt a román aszfalthoz képest, úgyhogy még Déván, a laboratóriumomban visszavettem a tempóból, hogy passzoljon a kátyúkhoz. Másnap Hiliseu következett, szöveg szintén dévai gyártmány, mp3-ban előre átküldve az interneten, nehogy kulturális vákuum maradjon utánunk.
    Na de Istensegítsben jött a feketeleves! Súgják nekem a helyiek, hogy az egyik önkormányzati gyűlésen egy buzgó helyi tanácsos már azt firtatja: mi lett a katolikus templom ajtajaival? Kinek adták el? Mennyiért? Ki tette zsebre a lejeket? Figyelmeztettek is azonnal: „Gergely, ne verd nagydobra a dolgokat, mert a Facebook-csoportban van több román ismerőse a faluból, aztán kapsz egy feljelentést, hogy műkincset csempészel!” Én meg, mint a korrekt tájékoztatás bajnoka, ezt is lefordítottam magyarra, hadd lássa a világ, mekkora a diplomáciai feszültség a kulisszák mögött.
    De az igazi akció április 22-én indult, amikor kitaláltam, hogy megkeresem a fogadjisteni templomot. Arról ugyanis még egy kósza fotó sem maradt fenn az utókornak. A forgatókönyvet megírtam Déván, beolvastam, majd irány a terep. Egyik reggel a faluban az utunk – hová is vezethetett volna máshová kora reggel? – a helyi kocsmába vezetett. Ott már ült öt helyi tekintély, korán kezdték a folyadékpótlást.
– „Ki itt a legöregebb és még beszámítható ember?” – kérdem én, a tudomány embere.
– „Hát, korban kettő is volna” – mondják – „de az egyik már csak testileg van velünk, a szelleme már elköltözött. Mit akarsz?”
– „A katolikus templom pontos helyét, és hogy mi lett vele!”
    Na, ekkor kitört a teológiai és építészeti vita. Az egyik esküdött, hogy fából volt, a másik ordította, hogy vályogból. Abban viszont egyetértettek, hogy a kollektivizálás idején, 1963 és 1965 között a hírhedt TSZ lebontotta az egészet, és átvitték az anyagot a szomszédos Romanesti-be. Hogy mi épült a szent falakból? Egy disznóól.
    Közben berobogott egy robogós úriember, kiderült, ő is tanácsos. Addigra a szomjas atyafiak már megegyeztek a vályog-teóriában. A tanácsos úr nagylelkűen felajánlotta, hogy beenged a román templomba, és megmutatja a régi katolikus oltárt. Útközben büszkén rámutatott a fűre: „Látod, gyermekkoromban itt hunyócskáztam a katolikus templom romjai között.” Belépünk a román templomba – amit öt éve újítottak fel –, mondja, az oltár a raktárban van. Kulcs elfordul, ajtó kinyílik: az oltárnak se híre, se hamva.
    Ekkor, mint a mesében, előkerült egy fiatalember, az egyházgondnok.
– „Á, az oltár?” – mondja. – „Azt én vittem ki a bolt melletti raktárba. Igaz, kicsit ketté kellett fűrészelnem a szent objektumot, mert a büdös életben nem fért volna ki a templomajtón, de megvan! A szentképek meg fent vannak a padláson (a hiúban). De most menjetek dolgotokra, jöjjetek vissza délután háromkor, mert most dolgom van.”
    Délután háromkor ott toporgunk, de épp egy román keresztelő zajlott, úgyhogy még egy órát aszalódtunk a napon. Végre előkerül a fiú. Megyünk a templom felé, ott sétál a pópa. Én, elővéve a legfényesebb bukovinai román tájszólásomat, ráköszönök
– „Doamne ajuta domn parinte!” (Isten segítse, tisztelendő úr!) A pópa rituálisan visszavág:
– „Hristos a inviat!” (Krisztus feltámadt!)
Én, mint aki az ortodox liturgián nevelkedett:
– „Adevarat a inviat!” (Valóban feltámadt!)
    A gondnokgyerek elmagyarázza a pópának: „Itt vannak ezek a magyarok, a padláson van a kép, az oltár meg a suflákban (raktárban).” A pópa megvonta a vállát, és olyan teológiai lazasággal, ami csak a Bukovinában létezik, odavetette: „Add oda nekik, mi úgyse kezdünk vele semmit, csak foglalja a helyet.”
    Irány a padlás a sötétben. Mondtam az útitársamnak: „Te maradj lent, őrizd a frontot!” De hát a kíváncsiság nagyobb úr volt, nem bírta ki, utánunk sündörgött. Végül találtunk két szentképet, a gondnokgyerek meg kapott pár száz lej „ajándékot” a fáradozásaiért, elvégre a szentképek menedzselése is munka. Ezután elmentünk a raktárhoz megnézni a kettéfűrészelt oltárt. Azonnal láttuk: ezt gyorsan el kell vinni, mert a helyiek már majdnem feltüzelték a tél folyamán. Nem rosszindulatból, áh, dehogy! Amikor megkérdeztem a raktár tulajdonosát, mi van bent, azt mondta: „Áh, csak valami fadarabok, egy régi asztal meg egy elnyűtt fotel.” Fogalmuk sem volt róla, hogy a katolikus egyháztörténet egy darabján tartják a kerti szerszámokat. De hát én – ahogy néhai nagyapám, László János mondta volna – „ragyogtattam a bukovinai tájszólásomat”, és elsimítottam az ügyet.
Eddig tartott az én privát akcióhős-misszióm. Csak ezután jött a logisztika, hogy az oltárt ténylegesen elhozzuk. De a faluban még ekkor is utánunk szóltak: „Csak semmi hivalkodás, ne verjétek nagydobra!” Mondom, ember, én vagyok a legdiszkrétebb! Dehogy akarom én, hogy Tolna megye elitje vagy a szekszárdi kapitányság nyomozói megtudják, milyen határokon átívelő műkincsmentő akciót hajtottam végre a csomagtartómban!
    És mi lett a jutalmam a sok filmért, a megírt szövegekért, az éjszakai hangfelvételekért, a kettéfűrészelt oltár kimentéséért és a lejek osztogatásáért? Kaptam egy vállveregetést: „Köszönjük, Gergely, hogy részt vettél a nemes munkában.” Részt vettem? Én voltam a felkutató, a sofőr, a tolmács meg a forgatókönyvíró!
    Ekkor csapott meg a felismerés szele. Úgy döntöttem, hogy ezt a dicsőséget ezentúl átadom másnak. Nem akarok önző lenni, meghagyom a lehetőséget a trónkövetelőknek. Pedig pont most lett volna alkalom a folytatásra, bennem volt a lendület! De lássuk, mire megy a többi lángelme. Hátha másnak is lesz egy zseniális ötlete, amit aztán szépen elvesznek tőle, learatják a babérokat, neki meg a végén udvariasan megköszönik, hogy ott lehetett!
    Részemről a függöny legördült, a kocsi leállt, a bukovinai tájszólásomat pedig elcsendesítem.

Déva, 2026 május 22.

                                 A bukovinai keresztelő

               Tisztelt olvasóim, egy kis figyelmet kérek, mert a történelemkönyvekben olyan nagy a köd a bukovinai tájon, hogy az ember még a saját lovát se találná meg benne, nemhogy öt falut!
         Kezdjük ott, hogy a keresztelés szép dolog, mikor akad pap, és van hozzá száraz törölközője. A kifejezésnek többféle változata van: megkeresztelnek, elkeresztelnek, kikeresztelnek, stb, mindegyik a maga értelmében. A ceremónia általában vízzel történt, leöntéssel - a kocsában elkereszteléskor - vagy teljes alámerítéssel máshol, ha volt erre alkamas cseber. De a bukovinai Jordánban keresztelni nem lehett, mert a Szucsáva folyó nem keresztelőkút! Annak olyan sodrása van, testvéreim, hogy ha ott valakit a bűnei miatt teljesen alámerítenek, azt, a bűneivel együtt nem a mennyországban, hanem három faluval odébb, a román halászok hálójában találják meg. Úgyhogy őseinknél a vízbemerítés elmaradt, maradt a leöntés, a többi pedig el lett intézve a szertartás utáni buliban. Mert ahol székely keresztelő van, ott balhé is van, és amin nincs egy kis verekedés, arra harminc év múlva a kutya se emlékszik! De térjünk rá a lényegre, amikor az őseink megunták a moldvai levegőt. Azt mondták a vének:
– No, emberek, ez a levegő itt nekünk túl román, menjünk fennebb, ahol tisztább, ritkább, keményebb, nem kell annyit magyarázkodni, és nincs szükségünk hiteles fordítóra, hogy értekezzünk!
                                      Fogadj Isten!
     Feltették a staférungot, a málet, a fuszulykát meg a gyereket a szekérre, a lőcshöz kötötték a kutyát s a teheneket, és meg sem álltak Unter-Millischeutzig. Ott már a lovak is nyelvelték a port, az emberek torka meg olyan száraz volt, mint aszálykor a föld. Be is fordultak a Rátos csárdába, mert a dehidratáció ellen – mint tudjuk – a tiszta víz nem sokat ér, de a pálinka csodákra képes. Ahogy ott ülnek a csárda hűvösében, néznek le a Szucsáva árterére, s mondja az egyik atyafi:
– Te, ez itt pont jó lesz nekünk. Csak az a baj, hogy nincs neve a helynek. Ha otthonról keresnek a rokonok postagalambbal, mit írunk a lábára, hova küldjék a csomagot?
    Ment a tanakodás, itták a bort, a fejek már kezdtek főni. Ekkor feláll egy táltos formájú ember, megvakarja a kalapja alatt, s azt mondja:
– Idefigyeljetek! Olyan név kell, ami kifejezi a történelmi valóságot. A románok ideengedtek, de számba se vesznek minket, a Jóisten meg valahogy mégis megtartott a csárdaudvaron. Legyen a neve: Fogadj Isten!
    Megszavazták, a jegyzőkönyvbe tintával bepecsételték. Erre jönnek az osztrák tisztviselők, hogy ezt a szót az ő finom bécsi nyelvük nem bírja kimondani, mert beletörik a foguk. De a lócatanács egy emberként állt ki: nix csere.

                  Isten Segíts!
    Na de itt a hely szűkös volt, mint a hálókocsi a másodosztályon. Aki nem fért be Fogadj Istenbe, vagy egyszerűen úgy elázott a Rátos csárdában, hogy másnap reggelre ottfelejtették a lócán, azt fel kellett pakolni és vinni tovább a folyó mentén.
Mentek is a népek nagy lendülettel, de két kilométer után a lovak bejelentették a japán sztrájkot. Megálltak, mint a cövek. Se előre, se hátra, csak néztek maguk elé szomorúan. Kiderült, hogy egy régi, teljesen kihalt szász falu romjainál járnak. Kérdezik a helyi ruszinokat, kérdezik a román parasztokat:
– Hé, szomszéd! Mi volt ennek a falunak a neve?
   Azok meg csak vonogatták a vállukat, hogy ők nem tudják, nem az ő dolguk. Na, itt jött el a végveszély. Se név, se jövő, a fehérnépek meg már látták, hogy mindjárt kitör a bécsi kormányválság, és ők itt maradnak az erdő szélén név nélkül, mint a kivert kutyák. Összetették a kezüket, s elkezdtek kórusban jajveszékelni:
– Segélj meg minket, Uram! Segélj meg, me elveszünk! Segélj mán eccer, na!
Addig ment a „segélj” meg, a „segélj”, hogy a végén a legokosabb székely rácsapott az asztalra:
– Na, ne rágjuk tovább a szót, ha már ennyit kértük az égbeli hivatalt, legyen a falu neve: Isten Segíts!
Így lett meg az első két falu. Nem a bécsi íróasztalon, hanem, a csárdai jókedv és a mennyei segélyvonal egyenes következményeként.  

                                         Hadikfalva, avagy amikor a gróf úr nevet kap a telepesektől
    No, elértünk végre a híres Hadik grófhoz, akiről manapság mindenki azt hiszi, hogy Hadik állt a Szucsáva partján keresztelővízzel a zsebében, és amit látott, azt menten elnevezte. Ő volt a bukovinai telepesek keresztapja, miközben a valóságban csak annyi köze volt a dologhoz, hogy ő volt a legfőbb katonai nagyság a környéken, és mint ilyen, hozzá küldte Splényi és Enzenberg a jelentéseket.
    Hát az úgy volt, hogy a gróf úr – szép fényes egyenruhában, parókában, rizsporozva, ahogy az Bécsben menő – kilovagolt a Szucsáva mellé, hogy megszemlélje a telepeseket. Hozott magával egy vagon papírt, pecsétet, meg németül beszélő írnokokat. Ahogy megérkezik a harmadik puszta jobb alsó felének ötödik nyugati kiszögelésének helyére, látja, hogy a telepesek már építik a házakat, faragják a gerendákat, s közben úgy káromkodnak, hogy a levegőből a legyek hullnak alá, mint a záporeső. Megáll a gróf, és így szól egyik a tolmácsán keresztül, mert nem tudott székelyül csak magyarul:
– Ego sum, a Császár hű tábornagya, elrendelem, hogy ez a település kapjon egy rendes, katonás nevet! Mondjuk legyen Freudenthal vagy valami hasonló!
Az emberek megvakarták a fejüket, s a legöregebb így szólt:
– Nézze, gróf úr. Maga jó ember, elintézte, hogy Madéfalva után ne lőjenek rejánk minden bokorból, meg a császár se vigyen el minket kötéllel katonának. De ez a Freudenthal a mi nyelvünkkel nem talál. Hogy es híjják kendet pontosan?
– Hadik András, a futaki – húzta ki magát a tábornok.
– No, futok, nem futok, akkor legyen a falu Hadikfalva! Magának es jó, mert fennmarad a neve, nekünk es jó, mert ha jön a adószedő, csak rábökünk a táblára, hogy: „Hé, ez a Hadik faluja, iszkiri innet!”
Így lett Hadikfalva a legnagyobb település, ahol a rendet azóta a falu vénei tartják fenn, jól irányzott mogyorófavesszőkkel, mint a falukönyvben feljegyezték egykor.
                               Józseffalva.
    A negyedik falu története már egyenesen a bécsi udvarig nyúlik vissza, sőt, magához II. József császárhoz, a „kalapos királyhoz”. Ez a József híres volt arról, hogy szeretett egyszerű paraszti gúnyában utazgatni, hogy megnézze, mit csinálnak a népek a birodalom végén. Gyalogol, gyalogol a császár Bukovinában, egyszer csak elér a negyedik magyar településhez. Látja, hogy egy atyafi éppen a kerítést foltozza, de olyan lassan, mintha az örökkévalóságnak dolgozna. Odalép hozzá a császár:
– Adjon Isten, jóember! Mi a neve ennek a szép új falunak?
Johann König, a székely telepes rá se néz:
– Annak, ami nincs, neve sincsen. Épp most akarják valami osztrák hercegről elnevezni, de a fene se tudja megjegyezni.
A császár megörül:
– Hát, én úgy hallottam Bécsben, hogy a Császár, a jó József, nagyon szívén viseli a sorsotokat. Mi lenne, ha Józseffalva lenne?
A telepes megáll a fejszével a kezében, végigméri a császárt tetőtől talpig, s azt mondja:
– József, mi? Hát, ha az a kalapos ember adna egy kis adókedvezményt, meg ingyen fát az erdőből a házakhoz, tőlem még Józsefváros is lehetne! De ha csak a nevét adja, a fát meg nekünk tovább kell lopni, akkor nagyon megemlegeti a falu a keresztelőt!
Hát fa nem lett, de az adókedvezményt megadta. Így lett Józseffalva és nem Józsefváros!
                               Andrásfalva, avagy a név, ami kétszer is jó volt
     Az utolsó falu, Andrásfalva esete a legegyszerűbb, de a legszékelyebb is egyben. Mire az ötödik falunál tartottak, a nép már annyira belefáradt az alapításba, a keresztelőkbe meg a szertartás utáni kötelező verekedésekbe, hogy senkinek se volt kedve új neveken törni a fejét.
Összegyűlt a nép, de a pálinkáshordók már mind üresek voltak, ami friss telepeseknél azonnali szellemi válságot okoz.
– Na, mi legyen a neve? – kérdezte a jegyző unottan, a pennáját rágva.
– Hát, a Hadik grófot Andrásnak es híjják, nem? Nevezzük róla, mondja egy hang a háttérből.
– De Hadikfalva már van, szól a pap.
– Na, akkor nevezzük el Bandiról. – vágott közbe a falu legpraktikusabb embere.
– Ammeg ki-a?
- Hogy ki-e? Hát a bíró, aki béhozott münköt Móduvából. Így ő se mondhatja, hogy elfelejtettük, és nekünk se kell újabb keresztelői beszédet kitalálni. Legyen Andrásfalva! Így történt, hogy Andrásfalva is felkerült a térképre, csupán a takarékosság és a szomjúság jegyében.
     Még annyit kell megemlíteni, hogy név hiányában megakadt a telepítés, mert Hadiknak csak egy keresztneve volt. A császárnak volt több is, Benedek, Ágost, de a telepesek nem akartak idegen hangzású neveket adni a falvaknak. Még sok víznek kellett lefolyni a Szucsáván, míg a székelyek megcserélték idegen hangzású neveiket, s magyarok lettek.

2026. május 24. Ha valaki nem jött eddig rá, ez paródia.

                                                 A madéfalvi iránytű és a levéltári csodák

       Jeles történészeinktől már alaposan elsajáthítattuk, hogy a bukovinai magyaroknak Madéfalva többet jelentett, mint másoknak Mohács, ahol a haza elveszett királyostól. Az is le van írva, hogy ott ezrével haltak meg, ezrével enekültek olyannyira, hogy Csíkvármegye lakossága ritkább lett, mint Bukovina népessége a magyarok betelepedésekor, hol, állítólag, 6-7 lakos jutott egy négyzetkilométerre. Szakértőink szerint, a menekülésre csak egy lehetőség adódott, Móduva és Csángóföld. Igen ám, de arra nem számítottak neves krónikásaink, hogy nem mindenkinek volt helyesen beállítva vagy netán működött az iránytűje. Így sikerült, hogy a menekültek közül többen nem keletre vonultak, hanem átvették az évezredek óta, a vándortörzsek által kitaposott utat, és nyugatra menekültek. Ez főleg Kálvin követőire jellemző, mert java Szatmár és nagybánya vidékéről érkezett Bukovinába. Utólag azt gyanították, hogy tán Brukenthalék piszkáltak az iránytűbe, ami azt okozta, hogy ők csak tekintélyes vargabetűvel érkeztek Bukovinába.
      Az is tény, hogy a Bukovinában alkotott - néhány - magyar falu lakosságának fele 4-5 év osztrák vendégszeretet után már vette a botot, tarisznyát, és énekelte: ballag már a véndiák, tovább, tovább, Isten veletek cimborák, stb… s visszamentek Moldvába. Valahogy úgy, mint az 1815-1816-os években, amikor bebizonyosodott, hogy a korgó gyomor mindig felülkerekedik a hazafiasságon. Azonban bárhova is vetette őket a sors, a szélrózsa bármelyik irányába, azt soha, senki se felejtett el, hogy ő madéfalvi menekült. Gyászmiséket tartottak Buccow, Siskowitz és Carrato emlékére, de valahogy mindig kimaradtak a magyar árulók, mint Lázár gróf is.
Borítsunk fátylat a múltra, és jöjjünk közelebb, betartva a téma irányát, hogy madéfalvi és menekült. Ennek következménye az lett, hogy a bukovinai 177 év alatt bárki telepedett le a magyar falvakba, mindenki madéfalvi menekült és lehetőleg csíki székely lett. A fölösleges félreértések miatt kifelejtették a valeszeka-i Lukács, Boros, Miklós, Gáll, Csíki, Gábor nevű magyar cigányokat, akik most is ott vannak, bár kukkot se értenek már Árpád nyelvén. A lényeg az, hogy katolikusok voltak, mert Józseffalvára jártak be egyházi ügyeiket rendezni, ahol a soron levő papok mindig tisztességesen bejegyezték neveiket és származásukat is. Lényeges, hogy nemcsak ez volt, a méltó indiai leszármazottak, útvonala. Az egyik például a németekkel túlzsúfolt Arbora felől érkezett az 1870-es években az egyik magyar faluba, kicsit változtatott a nevén, majd beházasodott, és így lett, a madéfalvi veszedelem után 100 évvel, menekült. Merre menekülhetett 4-5 nemzedéken keresztül azt homály fedi, de bízom benne, hogy a levéltári molyok erre is fényt derítenek. Hiszen arra is van példa, hogy azt is megtalálták, ami nem létezett.
                                                                               ********

                   A levéltári csodák (avagy hogyan lett mindenki székely, aki szembejött)
Komoly történészeink oly alaposan belénk verték a dogmát, hogy szegény bukovinai magyaroknak Madéfalva többet jelentett, mint másoknak Mohács, ahol a haza elveszett királyostól. Az is le van írva, hogy ott ezrével haltak meg, ezrével menekültek, annyira, hogy a statisztika is végleg feladta a harcot. A krónikák szerint akkor annyira megritkult Csíkvármegye népessége, hogy a sűrűsége hirtelen alulmúlta a betelepülés előtti Bukovináét – ahol a tudomány mai állása szerint hat és fél ember osztozott egy teljes négyzetkilométeren, feltéve, hogy a fél ember is tudott adót fizetni. Azonban a császári bürokrácia hatékonyságát ismerve, ez valószínűleg zökkenőmentesen zajlott le.
A mindenkori szakértők persze azonnal felrajzolták a térképre a kötelező menekülési útvonalat: irány Kelet, Moldva és a Csángóföld. Arra viszont a legprecízebb vezérkari térképészek sem számítottak, hogy a székely virtus már a tizennyolcadik században is fittyet hányt a földrajz alapvető törvényeinek. A menekülők egy jelentős részének ugyanis, az iránytűje nem a bécsi udvar elvárásai szerint volt kalibrálva, különösen a Kálvin-hívőknek, akik eleve egy tekintélyes Szatmár–Nagybánya Raráncsa vargabetűvel érkeztek a bukovinai lankákra, a Szucsáva melletti Skeja (Scheia) faluba
    Így eshetett meg az a páratlan bravúr, hogy a migrációs hullám tagjai, jó iránytű híján, nem keletnek, hanem a vándortörzsek évezredes, jól bejáratott sztrádáján egyenesen nyugatnak vették az irányt. A gonosz nyelvek és a korabeli népi pletyka szerint persze maga Brukenthal kormányzó úr delejezte meg a mágnestűket, kizárólag azért, hogy a bécsi statisztikusoknak bonyolultabb legyen a jelentések kitöltése.
    A bukovinai valóság azonban – ahogy azt a levéltári porból előásott iratok mutatják – sokkal prózaibb és gyomor-központúbb volt. Az újonnan „honfoglalt” bukovinai mintafalvak lakossága, alig négy-öt év osztrák vendégszeretet után rájött, hogy a császári porcióból nem lehet megélni. Így hát a hazafias pátoszt gyorsan felváltotta a korgó gyomor szava, és a diákdal ritmusára (ballag már a véndiák…) szépen visszaballagtak Moldvába. Ezzel fényesen bizonyították az 1815–1816-os ínséges esztendők örök igazságát: ha a gyomor kordul, a hazafias pátosz azonnal háttérbe szorul.
A bukovinai magyar, mintafalvak papjai számára, ezek az ínséges esztendők, igazi létfenygető és teológiai válságot hoztak. Amikor a nyáj fele úgy döntött, hogy a császári porció és a hazafias pátosz helyett inkább a moldvai puliszka-mezőket választja, a plébánosok hirtelen kreatívek kellett legyenek. Az anyakönyvek margójára vetett latin és magyar nyelvű megjegyzésekből (az úgynevezett notákból) kiderül, hogyan próbálták megmagyarázni a megmagyarázhatatlant: azt, hogy a tősgyökeres madéfalvi túlélők önként visszaszöknek a „pogány” Moldvába.
   Ám bárhová vetette is őket a szélrózsa és a hibás iránytű, egy dolog szent és sérthetetlen maradt: a státusz. Bukovinában ugyanis mindenki, de tényleg mindenki madéfalvi menekültté nemesedett. Ez volt a korabeli VIP-tagság. A szószékről menetrendszerűen és menetrendszerű átkokkal illették Buccowot, Siskowitzot és Carratót, miközben a helyi lánglelkű árulók – mint a közkedvelt Lázár gróf – valahogy mindig kicsúsztak a történelmi felelősségre vonás alól, valószínűleg a megfelelő levéltári kapcsolatoknak köszönhetően.

    De borítsunk fátylat a múltra, és lapozzunk a Józseffalvára vonatkozó egyházi anyakönyvekhez!
    A bukovinia magyar falvak katlanjába, a krónikások diszkrét szemérmességéből, sajnálatos módon nem fértek bele a valeszekai Lukács, Boros, Miklós, Gáll, Csíki és Gábor nevű magyar cigányok. Ők ugyan ma már egy árva szót sem értenek Árpád nyelvén, de a józseffalvi plébánosok dicséretes precizitással, jó katolikusként vezették be őket a nagykönyvbe, rögzítve minden lényeges adatot és származást.
És hogy a kép még színesebb legyen, az India felől induló nagyszabású migrációs útvonal nem merült ki ennyiben. Az 1870-es években például a németektől heringmódra zsúfolt Arbora felől is érkezett egy-egy vállalkozó szellemű, barnább ős. Emberünk belépett az egyik magyar faluba, egy tollvonással némileg módosított a vezetéknevén, ügyesen beházasodott, és voilà, Mesdames et Messieurs: máris sikeresen madéfalvi menekültté lépett elő – pontosan száz évvel a madéfalvi veszedelem után.
    Hogy a derék ős merre és hogyan menekült négy-öt generáción keresztül, azt ma még sűrű homály fedi. Őszintén bízom benne, hogy a gyakorlott levéltári molyok, a megsárgult aktákból, előbb-utóbb erre is fényt derítenek. Hiszen a történetírásunkban láttunk már ennél nagyobb csodát is: a kutatóink néha azt is képesek megtalálni a levéltárban, ami soha nem is létezett.

                                                           Bukovinai örökségünk. Ma.
     Nagy a tanácstalanság, hogy mi is ma, a bukovinai hagyományunk. Hát elárulom: minden. Nálunk ez úgy működik, hogy ha egy szokást, legyen az bármilyen sületlenség, kétszer egymás után megismétlünk, és ráütjük a pecsétet, hogy „bukovinai”, attól a szent pillanattól kezdve az már nemzeti örökség! Hagyomány! Meglehet, hogy valaki, ennyi idő távlatából, összekeveri a tegnapi szokást a dédapáink hagyományával, de ilyen apróságon nem akadnak fenn.
     De nézzük csak meg közelebbről, mi is maradt mára ebből a dicső múltunkból? Két utat választhatunk a magyarázatra, bár mindkettőnek a vége pontosan ugyanabba a mocsárba vezet. Vagy arról beszélünk, amit mi magunk, önként és dalolva dobtunk oda, mint csontot a kutyának, vagy arról, amit a nagyvilág hozott ránk, egy szebb jövő, fényes ígéretével, miközben a régit úgy szétrombolta, mintha ott se lett volna.
Itt, Kőmíves Kelemen várának a tövében, ahol a falakba állítólag asszonyt falaztak, mi inkább a józan eszünket falaztuk be, és nem kevés sikerrel. Bukovinai szempontból azzal indult a nagy modernizáció, hogy elmaradt a viselet. A férfiak rögvest ledobták a gatyát, és öltönyt, pantallót, meg félcipőt húztak, amikor épp nem mezítláb taposták a sarat. A fehérnépek meg, rákaptak a gyári, csillogó-villogó selyem holmikra.
Aztán, ahogy így gyönyörűen, rohamléptekkel polgáriasodtunk, beindult a nagy olvasztótégely. A „szerelem nem ismer határt” jelszóval olyan vegyes házasságok köttettek, hogy a születendő szegény kis puja, mikor felcseperedett, már azt se tudta, most akkor Árpád vezér vére csörgedezik a vénáiban, vagy valami római örökség kóvályog benne, a polgármesteri hivatal jóvoltából. A nők haja azon melegében megkunkorodott és lerövidült, a férfiak arcáról meg úgy kopott le a tekintélyes bajusz, mintha sose lett volna.
    Mivel a boltokba beáramlott a gyári végáru, a szövőszékek felkerültek a hiúba, ha nem alakultak át tűzifának. A gyönyörű varrottasok is eltűntek a tulipános ládák mélyéről, mert hát rásütötték, hogy „parasztos”. Az étrendből meg úgy takarodott ki a tejesmálé, az estrudli, meg a pitán, hogy a mai fiatalok most azt hiszik, ezek valami szoftver-alkalmazások. A második világháború után aztán a betlehemezésnek is befellegzett, mert a dicső kommunizmusba, ugye, már csak elvtársak születhettek, a kis Jézusnak nem osztottak lapot. A katonajáték meg úgy kínlódott, mint szegény ember a bíróságon.
    De a legszebb az ifjú nemzedék agyának a „felvilágosítása” lett! A gyermekek ma már nem a tehenet vagy a libát őrzik a legelőn, ahol legalább megtanulták volna, honnan jön a tej meg a toll, hanem belekényszerítették őket az óvodába. Na, az ott tanult énekektől a mai, érzékeny lelkű ifjúság, azon nyomban depresszióba esne! Hát mondok egy példát:
    „Alma a fa alatt, nyári piros alma, engem gyaláz a szeretőm édesanyja…”
Halljátok ezt? Gyaláz! Hát a mai világban még elgondolni is vétek, egy ilyen traumatikus szó jogtalan használatát! Hol a gyermekvédelem?
      Vagy itt a következő gyöngyszem:
   „Ha legény vagy, gyere velem kaszálni, nem egész nap a lányokkal cicázni.”
Na, álljunk meg egy szóra! Mi az, hogy cicázni? Hát macskák a fehérnépek, hogy így lealacsonyítjuk őket? Hol van itt a tisztelet? Ez így nem mehet tovább.
    Szerencsére a modern kor meghozta a megoldást. Nem kell nekünk se tejesmálé, se kaszálás. Sokkal jobb az, hogy Mókus Manó elment diót szedni, vagy még inkább az, hogy Sárkány Jimmy gőzerővel készül a Halloween-re. Ez a haladás, kérem szépen! Ez aktuális, még akkor is, ha pogány szokás! Itt tartunk most. Van remény arra, ha ezt is túléljük, két év múlva ezt is elnevezzük bukovinai hagyománynak! Talán a megoldás akkor jön, ha átpillantunk a kerítésen, mert néhol annyi bukovinai mese született az elmúlt évtizedekben, hogy történelmünk is megváltozott: őseink esténként nem imádkoztak, hanem faragták a meséket. Vagyis röviden: ha egy bukovinai elcsapongott leszármazott kieszel egy mesét, az biztos bukovinai származék, s így szaporodik a hagyomány.
    Ma van olyan nagyszerű kifejezés, amire azt mondják a felvilágosultak: csapatépítés. Modern, és természetesen köze sincs a futballhoz – elvégre ott még történne is valami. A mi időnkben a csapatépítés intézménye lényegesen egyszerűbb alapokon nyugodott. Helyszínéül a volt telepi iskola vagy kultúrotthon szolgált, ahol a közösségi szellem kovácsolódása csupán akkor tört meg, amikor a katonaság, egy zseniális hadmozdulattal, egyszerűen elfoglalta a helyszínt. Onnantól kezdve a csapatépítés átment túlélésbe. Úgy lézengtünk, mint a beduinok a Szaharában, és a megmaradt falak és kovácsműhely árnyékában próbáltuk kitalálni a legújabb társasjátékot: „Vajon melyik szomszéd hova költözött a buldózerek elől, és egyáltalán, ki élte túl a telepi bontások aranykorát?”
    Valahogy aztán elvergődtünk az 1990-es évekig. Előtte persze hősiesen túltettük magunkat az 1960-as és ’70-es éveken, a nagy, Kárpátokon túli migrációs hullámon. Jöttek szép számmal, de a kezdeti aggodalmunk feleslegesnek bizonyult: nem zaklatták a köreinket. Túl elfoglaltak voltak ugyanis azzal, hogy az első hivatalos fizetésük után azonmód lerúgják magukról a bocskort, és átalakuljanak tősgyökeres városi, erdélyi polgárrá.
Aztán megérkezett a következő hullám, a „mehinkek”. Apraja-nagyja, hozva a megváltási reményt. Naivul azt hittük, ők lesznek a mi építészeink, akik majd megerősítik a helyi identitást, és összekalapálják a gyengülő közösséget. Nos, ennek a vége az lett, hogy még a porszemnyi, féltve őrzött hagyományainkat is sikeresen felszántották. Cserébe viszont megtudtuk például, milyen egy hamisítatlan, nyugat-magyarországi, netán Kolozs megyei szokás.
    Azonban építeni, azt ezek tényleg tudtak! Igaz, nem közösségi házat, nem is kulturális bástyát, hanem szigorúan magánjellegű, takaros kis weekend-házakat. De hát a falat ugyebár fel kell húzni, ha nem is asszonyvérrel, valaki terhére mindenképp.
Mindent egybevetve: a bukovinai hagyományainkból mára annyi maradt, mint Kelemen feleségéből a falban, azaz semmi. De ne csüggedjünk, egy dologban mégis élvonalban vagyunk! Amennyi diplomát és oklevelet az utolsó időben a városunkban kinyomtattak véreinknek, azzal egy megye analfabéta lakosságát meg lehetne váltani. Ha a tudás nem is, a papír legalább megbonthatatlanul összetart minket. Pár év múlva ez is bukovinai hagyomány lesz, s kérdezzük egymástól: neked hány papirosod van?