Madéfalva előtt. A székely kivándorlás

   A csángó-magyarok jelenlétével, Moldva területén, még a kunok idejéből számolhatunk. A domonkosrendi szerzetesek három rendben keltek át a Kárpátokon, a magyar királyság területéről érkezve, a kunokat áttéríteni a keresztény vallásra. Majd a teuton lovagok jelenléte a Kárpátok és a Szeret folyó közt befolyásolta a székelyek és szászok bevándorlását. Mindez több évszázaddal Moldva megalakulása előtt történt. A megalakuláskor, Moldvabánya már fejlett város volt, ennek következtében vált Moldva első fővárosává. Itt német és székely kereskedőkről is vannak jelentések, mivel fontos kereskedelmi központként volt számon tartva. Nehéz pontosan megállapítani, hogy mikor jelentek meg az első magyarok, magyar családok Moldvában. Tulajdonképpen ez a magyar honfoglalással kezdődött, amikor egyesek eldöntötték, hogy a Kárpát koszorú külső oldalán telepednek le. Részletesen beszámol erről Ioan Ferenc, a Kumánia és Püspökségük könyvében. Elsődlegesen az következtethető, hogy a magyar jelenlét már jól meghatározott Moldvában a 11-12. században, de nem lehet biztosan tudni, hogy csángók vagy székelyek voltak.
  Amikor Dragos vajdáról beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy a megalakuló Moldva területileg csak akkora volt, mint a jelenlegi Szucsáva megye. Moldvabánya királyi várossá vált, magyar királyság részeként, Dragos pedig a király hűbérese volt. Moldvabányán túl, már a kunok uralkodtak. Csak I. Roman vajda idejében terjedt ki Moldva keletre a Dnyeszter felé és délre, a Duna torkolatához. Roman I. vagy Roman Musat a testvére, I. Péter halála után került a trónra. 1391. december – 1392. március között (szülei Costan és Musata). Az I. Roman idejéből származó dokumentumokból kiviláglik, hogy olyan címmel illette magát, amelyet előtte még senki sem használt: „Hatalmas és egyedüli uralkodó, Isten kegyelméből, I. Roman vajda, Moldva fejedelme a hegyektől a tengerig.” Ez a cím azt mutatja, hogy az ő idejében a moldvai kenézségek egyesülése már befejeződött. Nincs kizárva, hogy ő egyesítette a kenézségeket.
   Bandinus szerint a legrégibb moldvai oklevélben említett szűcs…a tatrosi magyar Szűcs Mihály volt. És írja Mikecs László: A régi moldvai oklevelek átvizsgálása igazolná feltevésünket…a 16. századi bajai (Moldvabánya) kereskedők nevei: Székely János, Adorján.
Végül a vajda szolgálatában állókról néhány szót. Ezek általában nem a moldvai katolikusok közül kerültek ki, hanem a szomszédos Lengyelországból és Erdélyből. Szucsávában például 1599-ben 2000 lengyel és magyar katona táborozott Movila vajda zsoldjában. Vasile Lupu jászvásári katonái között, Bandinus 130 „kálvinista tévelygőt” is talált. Elmondja, hogy idegenek és nem moldvaiak voltak ezek a „tévelygők.” Tudunk arról, hogy ezek főleg erdélyi székelyek, akiknek katonai szolgálatáról több adat ismeretes. Úgy látszik a nevekből, hogy ezek egy része, szolgálatuk befejezése után, Moldvában telepedett le. A vajdai tisztviselők nevének egyike, Miskolczi, már nevében elárulja nem-moldvai, magyarországi származását. Egyszóval, magyar jelenlét Moldvában már az idők kezdetétől volt. De térjünk a minket illető dolgokra.
  Az eddig megjelent kiadásokból, fajtánkra vonatkozólag, két téves következtetést vonhatunk le: az egyik az, hogy 1764-ig, a madéfalvi eseményekig, a székelyek egy tömbben éltek a Terra Siculorum területén, és onnan nem mozdultak. A másik az, hogy az összes bukovinai magyar székely eredetű. Figyeljük meg az alábbi adatokat, hiszen több minden tisztázásra szorul.
   Őseink, a bukovinai magyarok történelme leginkább úgy kezdődik az írásokban, hogy: „a madéfalvi veszedelmet követően….” Való igaz, hogy a madéfalvi események az utolsó cseppeket képezték abban a pohárban, amely megtöltése azonban évtizedekkel az említett dátum előtt kezdődött. Nagy tévedés lenne azt hinni, hogy 1764-ig a székelyek helyben maradtak, nem vándoroltak át a Kárpátokon. Nagyon rátappint az igazságra Földi István: „Ahhoz, hogy a bukovinai székelyek sorsát elfogulatlanul megismerhessük, a mádéfalvi veszedelem előzményeinek, lefolyásának és következményeinek ismerete is szükséges.”

  Az alábbiakban csak az 1700-as évek fontosabb jelenségeit mutatjuk be arról a székely társadalomról, amelynek magárahagyatottsága közmondásos. A székelyek csak két esetben számítottak hasznosnak: amikor különböző felsőbb érdekekért vérüket-életüket kellett áldozzák, vagy amikor adózásról, dézsmáról, tizedről került szó. Ezen kívül nemcsak a tatár és a török, de maguk az osztrákok is többször végigpusztították a székelyek földjét. Az 1707-ből származó krónikák feljegyzik, hogy Akton osztrák tábornok martalócai több kárt tettek Székelyföldön, mint az addigi oszmán betörések együttvéve. Katasztrofális az 1718-as éhínség, amikor még az emberevés, a kannibalizmus szörnyű tette is előfordult. Így ír a csapásról, a kor egyik krónikása, Bod Péter: „A példa nélkül való tavaszi és nyári szárazság és hévség miatt mindenféle vetések, vetemények, füvek csak nem mindenütt úgy elégnek és elvesznek, hogy sok Helységben semmi vetés, fű s víz nem lévén, a lakosok a nagy szükség miatt széjjel bujdostanak, és a Falukat pusztán abba hagyták...” És mindez nem volt elég. Minden intézkedés dacára betör a pestis Moldvából, először Gyergyószentmiklósra, majd onnan hamarosan tovább terjed, elárasztva az egész Székelyföldet. A járvány megszűntével, az elhunytak számát mintegy 100 ezerre becsülték. A szárazság, az éhínség, az adózás, a kedvezőtlen időjárási viszonyok és a járványok következtében a székelyek ezrei hagyták el szülőföldjüket. Voltak, akik nyugatra, a magyarországi vármegyékbe menekültek, mások délre és keletre, a Csángóföldre és az oláh vajdaságokba. „A XVIII. század óta Bákó vidéke élénk összeköttetésben állott Székelyfölddel, különösen Csíkkal. Ez a kapcsolat azonban nagyon egyoldalú volt, mert a székely kivándorlással ellentétes irányú magyar bevándorlásról nincs tudomásunk” - írja Mikecs László.
  Az elemi csapások megszűntével, a kivándoroltak töredék része visszatért hazájába. Ezek leginkább a lófők és a szabad székelyek közül kerültek ki, mivel egyik összeírás szerint, 1721-1722-ben, a puszta telkek száma náluk a legkisebb. A jobbágyok száma és sorsa azonban továbbra is katasztrofális, nyögnek a sok teher, adó, robot és a bőséges gyermekáldás következtében. Nem ritkák a helyi zendülések, lázadások, amelyeket azonban véres bosszú követi. 1738-ban a székelyek is vettek annyi bátorságot, hogy petícióval forduljanak az illetékesekhez: „…Mert meg sem állhatjuk és sem viselhetjük ezen súlyos szolgálatot, el kell hazánkból bujdosnunk, ha nagyságod nem szánja meg a sok szegényt…Ezen helynél romlottabb, nyomorultabb nincs és szegényebb is egész Erdélyben.”
  A csapások közül nevezetes az 1749-50-es sáskajárás, amikor ugyancsak Bod Péter jegyzi fel: „böjttel és könyörgéssel kérték Istent, hogy a tartományt ettől a bajtól szabadítsa meg.”
  Már a 18. század közepén megemlítődik, hogy a székely nemesek gyalogkatonákként is harcolnak. Ez már az elszegényedés, a gazdasági lezüllés bizonyítéka. Mikor a határőrség szervezése megkezdődött, akkor is fogtak a székelyek vándorbotot kezükbe: 1762. telén 1763. tavaszán 292 család, mintegy 900 székely költözött Moldvába. Gazda László így emlékezik meg erről: „A moldvai katolikus Misszió prefektusa, Iosif Cambioli 1762. április 9-én kiadott dokumentumban írja, hogy Talpától félórányi távolságra, nyugatra egy 12 házból álló épületcsoport található, amit „Bargavani”-nak neveznek, 55 katolikus hívővel. Egy évvel később, 1763-ban ugyanaz a prefektus egy a Szentszéknek és XIII. Kelemen pápának küldött jelentésében leszögezi, hogy a katolikusok száma állandóan nő az Erdélyből érkező menekültekkel.”
  Az elvándoroltak helyét, munkában-adózásban valaki kellett pótolja, ezért az akkori földesurak a már javában beoroszkodó, olcsó és igénytelen oláh jobbágyakat karolták fel, földeket és puszta jobbágytelkeket ajándékozva nekik. Ez nemcsak etnikai kihatással járt, hanem néha oda is vezetett, hogy sok elvándorolt jobbágy már nem volt hova visszatérjen. Mint a későbbiekben látni fogjuk, a románság a többséghez alkalmazkodott és mivel papjaik nem voltak, a magyar templomokban esküdtek-kereszteltek, idővel szép hangzású magyar neveket is kaptak. Elég egy példával szolgálni, és megemlíteni a Dámián román név átalakulását mintegy 25-40 év alatt, a következő formákban: Dámián-Demián-Dimián-Dimién-Dimén-Dimény.
  A rövid beszámoló után két fontos következtetés vonható le: az egyik az, hogy a Moldvából Bukovinába telepített székelyek már a madéfalvi veszedelem előtt is kivándoroltak, mint a Bandinus Codex is bizonyítja. A második konklúzió az, hogy az összegyűjtött és utólag Bukovinában letelepített magyarok lehetnek székely eredetűek, de nem biztos, hogy Székelyföld a szülőföldjük, minthogy az sincs kizárva, hogy az idegenben töltött 20-30-40 év alatt vegyes házasságokból erednek (székely-csángó-román), bár az apjuk székely nevét örökölték.
  A következtetés: sokan voltak, akik nem a madéfalvi veszedelem miatt jutottak ki Moldvába és utólag Bukovinába. „Moldávia ... sok magyar lakost fogadott be a különböző erdélyi zavargások és belső forradalmak, legutoljára a Rákóczy féle felkelés alatt, amikor Ilosvai nem fogadván el VI. Károly császár kegyelmét és az általános amnesztiát, több társával a koczimi, vagy hutini pasának a védelme alatt, a Prut és a Nyeszter folyók között, Podólia határán, a Sztöjcsinnak (Stojczin - Strauesti) mondott nevezetes faluban telepedtett le, magához fogadva sok más magyar menekültet és kun-magyart...”

1. Dr. Ioan Ferent paroh-Cumanii si episcopia lor, Tipografia Seminarului greco-catolic, Blaj, 1931.
2. Mikecs László, Moldvai katolikusok, 81. old
3. Vasile Lupu (1593. Tirana – 1661. Konstantinápoly.) Moldva fejedelme volt 1634. április – 1653. április 13., Lupu arról is nevezetes, hogy 12000 moldvai katolikus hívő (magyar csángó) számára kért lelki vezetőt Rómától.
4. Vö. Erdélyi Országgyűlési Emlékek IV. 556.old
5. Földi István, Mádéfalvától a Dunántúlig, Szekszárd, 1987, 27. old
6. Mikecs László-A csángók, Bolyai Akadémia 1941, 84. old.

                                                                            Vándorló bukovinai székelyek

       A bukovinai magyarság helyzete a XIX. század második felében fokozatosan romlásnak indult. Ez nemcsak a közismert gyermekáldásnak, a földek felaprózódásának és az időjárás viszontagságainak volt tudható, hanem azoknak az illetékes szerveknek is részük volt benne, akik az akkor már 100 éves bukovinai magyarság létezése alatt jóformán semmi sem tettek értük.
     Mivel a földek már nagyon felaprózódtak, alig jut egy családra 5-6 hold, az időjárás és az időnkénti járványok sem segítették őket. Nem volt képesek mindennapi létüket biztosítani, így a magyar elkezdték a „móduvázást” és a fuvarozást. „Rendszerinti üzelmük a szekereskedés…” , szállítanak pálinkát, moldvai búzát, kukoricát, hatalmas távolságokat járnak be (1858-ban). Elszekereztek Moldvába, Besszarábiába, Erdélybe, sőt még Lengyelországba is, ezért többnyire földjeiket elhanyagolják, jelentik a korabeli krónikások.
    Szükségeiket lopással és csempészéssel is próbálják enyhíteni. Eleinte dohánnyal, majd sertéssel, szarvasmarhával és lovakkal kezdtek “kereskedni”. László János a következőket írja kéziratában a csempészetről: „E csempészet eleinte csak az államot károsította meg. Később lopott árút vásároltak meg a moldovai tolvajoktól, ami olcsóbb és jobb minőségű portéka volt a vásáron beszerzett árúnál. Ezzel aztán a magánosokat is megkárosították. Legtöbb kárt a bojárok szenvedtek, de amíg a bojárok könnyen kilábalták e veszteséget, addig a szegény emberek sínylették e dicstelen foglalkozást.”
    A bukovinai kitelepedéstől kezdve egészen a XIX. század végéig, a magyar kormány nemhogy segítséget nyújtott volna távoli székelyeinek, de jóformán nem is tudott róluk. Vagy ha tudott is, nagyon mélyen hallgatott. Pedig a bukovinai papok nem hallgattak, függetlenül attól, hogy katolikusok voltak-e vagy reformátusok: Druzsbáczky, Bíró Mózes, László István…Évtizedeken keresztül megalázkodtak a magyar hatóságok előtt, hogy híveik javát szolgálják. És mit kértek? Könyveket, naptárakat, írópapírt, tanítókat és fizetést ezeknek, templomot és iskolát.
   Támogatók? A katolikusoknál a Szent István- majd a Szent László Társulat, a reformátusoknál az erdélyi és a magyarországi református egyház.
Rövid a következtetés: a bukovinai székelyeket egyedül jellemük és főként vallásuk tartotta meg magyaroknak. A földhiány mellet a magukra hagyatottság is ok volt a bukovinai eljövetelre. Mert ők ott a senkié sem voltak: apátlan-anyátlan árvák, elszigetelve az idegen nemzetiségek között.
A XIX. század közepén már kéregető magyar gyermekekkel is találkozunk Szucsáván. Férfikéz hiányában a gyermekek is munkára vannak fogva:    „Híveinknek szinte egyetlen termése a krumpli, aminek betakarítása állandóan a gyermekek segítségével szokott történni.”
1865-1866-ban a helyzet még rosszabb: a termés gyenge, azt is lopkodják, az állatok ára alacsony, pénz nincsen, így képtelenek az adókat is kifizetni. Ez vonatkozik az egyházi adókra is. A szegénység, mint társadalmi jelenség, nemzedékről nemzedékre öröklődött és mintegy megadva magukat sorsuknak tengették életüket a bukovinai magyarok. Mindezt tetézte az 1866-os kolerajárvány.
   A kimutatások szerint 1875-re már alig jut 4 hold egy családra. Ezek a számok azonban hideg statisztikák. Kiszámítására a bukovinai magyarok tulajdonában levő földeket elosztották a családok számával. A valóságban a helyzet sokkal szomorúbb. Például az említett évben Józseffalván a 143 magyar családból 43-nak semmiféle földje nincsen, 70 családnak csak vajmi kevés, két birtokos 26 holddal bír, a többi pedig egészen le 2 holdig. Sokan már képtelenek földjeikből megélni, így beköltöztek a szomszédos városokba és felcsaptak iparosoknak. Az ilyen elpolgárosiasodás már a bukovinai magyarok puszta létét is fenyegette.
   1880-ra a helyezet súlyosabbá vált. Hányatott gazdaságaik rendezésére sokan hosszú lejáratú kölcsönöket vettek fel (a rusztikál), azonban törlesztés képtelenek voltak. Következett a törvénybe adás, az elárverezés. Legtöbbször maga a gazda adott tovább a földeken, így még jobban leszegényedett. 1882-ben Andrásfalván mintegy 700 magyar család lakott. Ezekből csak alig harminc tulajdonos mondhatta el magáról, hogy nincsen adóssága.
   Az 1882-es év végén elkezdődött a bukovinai székelyek magyarországi visszatelepítése. Az akkori kormány szerint az Al-Duna vidéke bizonyult erre alkalmasnak, ahol telepítésre megfelelő földterületek jutottak a magyar kincstár birtokába, Pancsova közelében (733 kilométer Radóctól).
Gyakorlatilag ekkor kezdődött a bukovinai székelység szervezett szétszórása. Így telepítették őket Arad megyei Gyorokra (1885-ben, 580 kilométer Radóctól), 1889-92 között és 1910-ben Dévára, Hunyad megyébe (450 kilométer Radóctól), Vajdahunyadra (1892-ben, 471 kilométer Radóctól)), Babsára a Bánátba (545 kilométer Radóctól), Vicébe (Beszterce megye, 250 kilométer Radóctól)) és Magyarnemegyére (1900-ban, 240 kilométer Radóctól) Szolnok-Doboka megyébe, Marosludasra (1905-ben, 305 kilométer Radóctól), Sztrigyszentgyörgyre (1910-ben, 482 kilométer Radócótl)) és Csernakeresztúrra (1911-ben, 463 kilométer Radóctól) ugyancsak Hunyad megyébe.
   A mai napig sem értem, és hozzám hasonlóan sokan, hogy miért kellett az egy tömbben élő, sajátságos kultúrájukhoz szokott bukovinai magyarokat pelyvaként szétszórni a nagyvilágban? Milyen, vagy kinek a politikája volt ez?
   Hiszen Déva és Marosludas kivételével a többi telep keserves helyzetbe került. Elhelyezésük is meggondolkoztató. Vicében sok a föld de gyenge minőségű és az időjárás sem kedvez a mezőgazdasági munkáknak. Magyarnemegyén még annyit sem maradtak, hogy legalább valahova feljegyezték volna őket. Babsán is csak 4-5 évig tartózkodtak. Gyorokon sok a szőlős, de ők nem értenek a szőlészethez. Sztrigyszentgyörgyön 1910-ben 429 román lakott, távol esik tőle minden magyar település, román falvakkal volt körbevéve, a földek is rossz minőségűek. Csernakeresztúron 396 a román és 159 magyarul alig beszélő református közé hoztak megközelítőleg 600 tiszta katolikus személyt. Vajdahunyad pedig…Vajon mihez akartak kezdeni a behozott 19 családdal és 93 személlyel? Áprilisban érkeztek meg a telepesek, ősszel már ki volt vetve rájuk az adó. Ilyen még a Bukovinába való betelepedéskor sem fordult elő (1776-1788 között), hiszen ott öt évig adókedvezményben részesültek. Minden új telepen saját költségen vásároltak földeket, 30-50 év alatt voltak kötelesek törleszteni kamattal.
   Alapvető hibákat követette el, akarva-akaratlan, az akkori magyar kormány:
  - nem választották ki jól a telepítésekre szánt helyszínt és az ottani természeti feltételek,
  - nem vették figyelembe a bukovinaiak nagy népszaporulatát a telepek létrehozásánál (a telepesek alig 5-10 hold földhöz jutottak családonként), ezért a legtöbb esetben néhány évtizeddel később már ugyancsak földhiánnyal küszködtek,
  - kis csoportokban kerültek szétszórásra (Marosludason 13 család, Vajdahunyadon 19 család, Vicében 11 család, Gyorok „kényszertelep” azokból a székelyekből, akiknek már nem jutott telek az Al-Dunánál
  - gyakorlatilag a székely telepesekből ismét etnikai szigeteteket alkottak: az Al-Dunánál, Vicében, Babsán, Magyarnemegyén, Sztrigyszentgyörgyön, stb.
   Az eltelt 120-130 év alatt a bukovinai székelyek kitelepítéseit sokan tanulmányozták és leírták. Mint ilyenkor történni szokott, leginkább maga a szenvedő alany kerül mellőzésre, vagyis maguk az emberek. Pedig már a szervezett kitelepítések előtt és után is sok magyar kényszerült elhagyni szülőfaluját. Kemény Sámuel 1836-ban Vicov-on született, Daradics Teréz 1833-ban Straja-n, majd Basa Ilona 1883-ban Saveni-ben, Nyisztor Lépot 1909-ben Albesti-en, Csiszér Gizella 1914-ben Bécsben.
   1845-1849-ben Ó-Fratócón a következő családok kerültek bejegyzésre: Daradics József, Biszak József, Gáll Pál, Tokó Anna, Palkó István, Kásler János, Daradics György, Daradics, Ferenc, Szentes János, Gombos József, Tóbiás Péter, majd 1865-1870-között Szentes Domokos, Szentes Katalin, Erős József, Biszak Mihály, Szabó József, Kovács Mihály, Vántsa János, Varga Gergely, Kozma Katalin, Sebestyén János, Biszak József, Kovács József, Rantz István, Kerekes Márton, Szentes József, Tokó András.
   1823. és 1873. között megközelítőleg száz személy született vagy halt meg Tomnátikon. Mondhatnánk azt is, hogy ezek családi események, de végzett valaki egy olyan kimutatást, hogy hány család került ilyen helyzetbe? Mert véleményem szerint ezrével voltak, akik az öt bukovinai magyar falun kívül születtek, és mégis a bukovinai székelyek csoportjához tartóznak. Vonatkozok itt az 1776. utáni évekre.
Egész dokumentum sorozat jelent meg az al-dunai három telepről, Székelykeve (Skorenovac), Sándoregyháza (Ivanovo) és Hertelendyfalva (Vojlovica), melyek nagy része néhány megjelent alapmunkát dolgoz fel. A nagy „székely vándorlás” kezdete volt ez, mert ekkor indultak a szervezetlen telepesek is magánúton az Al-Dunára, Gyorokra, majd a többi telepes helységekbe. Egy állandó mozgás volt Vajdahunyad és Déva között a XIX. század végén és a XX. század elején. Ez folytatódott az 1910-11-es években Sztrigyszentgyörgy, Gyorok, Déva, Csernakeresztúr, Vajdahunyad és az Al-Duna között és tovább Magyarországra, Kanadába, az Egyesült Államokba és Brazíliába.
   Elvándorlási ok Bukovinából az rengeteg volt, de a telepítők erejét is meghaladták a valódi, helyszíni tények. Mint az al-dunai telepítésnél is látni lehetett, egyes források szerint az akkori magyar kormány alig 1000 ember befogadására készül és végül megjelent 716 család és mintegy 2250 személy. A helyszínen nagy eltérések mutatkoztak a felkínált lehetőségek és a valódi állapotok között. A magyar kormányt az al-dunai folyamszakasz szabályozása érdekelte, kevésbé az emberanyag. A kormány egyelőre még szundikált. Maguk a székelyek sem panaszkodhattak eleinte, hiszen mindenhol nagy felhajtással fogadták őket, ellátták ajándékokkal az embereket útközben: szalonnát, bort, kávét és süteményeket kaptak, sőt még rezesbanda is akadt néhol.
   Az első percek bódulatában a betelepítendők is izgató leveleket küldtek a Bukovinában maradt rokonoknak és ismerősöknek, csalogatva őket az új telepekre. És azok szekerekkel is jöttek, nem várva újabb telepítést vagy a már meglévő rendezését. Balogh János istensegítsi gazda vezetésével 41 szekér indult Bukovinából az Al-Dunának 1883-ban, a Beszterce, Kolozsvár, Déva, Lugos, Versec útvonalon. Valószínűleg előttük is voltak szekeresek, ekkor történhetett az, hogy útközben, Déván született 1882-ben Sebestyén Gergely (az Antal és Csobot Teréz fia) és 1883-ban Daradics György (a Fábián és Erdős Anna fia).
   Pedig a gondok napról-napra szaporodtak.. A magaslati levegőhöz szokott székelyeknek nehéz volt alkalmazkodniuk a Duna-parti bűzös, mocsaras levegőhöz. Házuk sem volt, a pocsolyákba ásott és gyékénnyel fedett kunyhókban tengették életüket. Keresetük is gyengének bizonyult, hiszen egy jó munkás alig keresett meg 45 krajcárt napjában, mikor egy kenyér ára 14 krajcárba került. Elosztva az összeget 5-6 felé, amennyiből állt egy átlagcsalád létszáma, rádöbbenünk arra, hogy megélni sem lehetett a bérből. Eleinte még befolytak bizonyos segélyek, majd idővel ezek is megszűntek. A dolgok ilyen állapotáért a székelyek voltak felelősek, az akkori kormány véleménye szerint, mert többen jöttek, mint kellett volna. Van valami igazság a dologban, de a szervezőket is felkészületlenül érte a bevándorlás. Ők csak a férfi munkaerőre számítottak, és nem családokra.
Érdekes, hogy a helyi lakosság valami pusztából-hirtelen civilizációba kikerült csodabogaraknak fogta fel a bukovinai magyarokat. Ezt bizonyítja annak a pancsovai fényképésznek is a tette, aki különböző felvételeket készített róluk, majd kereskedett a csodálatos „homo bucovinensis„ felvételekkel.

   1885-ben a székelykeveieket Gyurgyevóból a mai helyükre telepítették át. Az áttelepítésnél kitűnt, hogy sokkal többen vannak, mint amennyi föld van. És mindez 2-3 évvel az első telepítés után!? A fölösleges telepeseket átköltöztették az Arad melletti Gyorokra, ahol a kincstárnak szintén birtoka volt.
  Nehezen és sok áldozat után valahogy sikerült az al-dunai székelyeknek kissé megkapaszkodniuk, de az 1888. április 27-én történt tavaszi áradás soknak közülük megpecsételte a sorsát. Többen meghaltak, mások visszamentek Bukovinába vagy eljutottak Dévára, Gyorokra sokkal szegényebben, mint ahogyan Bukovinából eljöttek. A bukovinai ingatlanukat gyakorlatilag elkótyavetyélték az eljövési lendületben, nem egyszer egy hold földet is cseréltek egy jó láncért.
   1889-ben Déva város akkori polgármestere, Issekutz Antal, a telepítés előtt álló dévai kincstári birtokon, hét székely családfőt tartott vissza. Név szerint a következőket: Daradics Fábián, Dávid József, Erdős Gergely, Hompot Gergely, id. Sebestyén Antal, id. Sebestyén József és Szőts Imre. Elcsüggedve, leszegényedve vonultak Bukovina felé, a sikertelen Al-Dunai telepítés után. Ők képezték az utólag Dévára telepedett bukovinai székelyek magvát , írja László János 1937-ben.
   A közölt adatok bebizonyítására és valós adatok megszerzésére a Hunyad megyei katolikus anyakönyveket vettem tanulmányozás alá. Bár ezek feldolgozása napjainkban tilos lett, szerencse, hogy az egykori kommunista vezetés elkobozott több anyakönyvet vagy azoknak másolatát, így nekik köszönhetően jogunk van saját történelmünket megismerni az állami levéltárból! A bemutatott anyag tájékoztató jellegű, hiszen még lehetnek meglepetések is. Ugyanis a református anyakönyveket csak 1903-tól kezdődően találtam meg a parókián. Levéltárban nincsenek Ebben az első bejegyzett gyermek Székely Mária (1904. ápr.12.), szülei Székely Antal és Biszak Mária, keresztszülők Sebestyén György és Palkó Katalin, Király Márton és Gecző Mária, Sebestyén János és Sebestyén Veronika. A katolikus anyakönyvekben a következő képpen áll a helyzet:

Ssz.                   Szülők                                          Gyermek neve                       Született
1. Dávid Antal, László Anna                                  Sándor                             1889.jún.16.
2. Daradics Mária                                                    György                             1889.szept.29.
3. Kásler Márton, Csobot Erzsébet                        Titusz                               1889.nov.3.
4. Daradics Ferenc, Biró Teréz                              András                              1889.nov13

   A bukovinai magyarok első esküvőjét Déván 1891. május 18-án tartották. A vőlegény az andrásfalvi születésű Dávid Lajos volt (János, Biszak Mária), a menyasszony Szakács Teréz (János, Lovász Róza), ugyancsak Andrásfalváról.

  Az első elhalálozási adatok a következők:
Ssz.                       Név                                    Halál ideje
1. Dávid György, a József fia                       1889. júl. 3.
2. Daradics Fábián, a György fia                 1889. júl. 12.
3. Kovács Viktor, az István fia                     1889. júl.14.
4. Daradics András, a Ferenc fia                 1889. nov. 21.
5. Kovács Ágnes                                            1889. dec. 19.
6. Hompot István                                          1890. jan. 13.
7. Ursulean Gergely                                     1890. márc, 18.
8. Daradics György, a Mária fia                 1890. jún. 21.

   Mint minden telepedéskor, akadtak nyugtalan emberek is. Ezek közé tartozott Erős László és ifj. Csíszér Antal. Ez utóbbi Déván volt és elment, majd később mint zsellér jött vissza Dévára, honnan 1910-ben Sztrigyszentgyörgyre telepedett, de itt sem volt nyugta s 1922-ben elvándorolt Brazíliába. Azonban a családok adatait tanulmányozva kiderül, hogy az említett két este nem volt elszigetelt. Hiszen többen megfordultak a dévai telepen (1889-1892 között) és Vajdahunyadon (1892), majd amikor a sztrigyszentgyörgyi (1910) dévai (1910) és csernakeresztúri (1911) telepítés megindult, akkor egy állandó mozgás volt az egyik telepről a másikra. Ám olyanok is akadtak, akik visszamentek Bukovinába. Mutassunk be néhány példát.
    Dávid Antal és László Anna gyermeke András Andrásfalván született (1885.okt.15), Rozália Gyurgyevóban (1887.júl.14), Sándor Déván (1889.jún.16), továbbá Antal, Pál, Mária, Ágnes, Anna és Dávid ismét Andrásfalván 1892-1908. között.
     Kozma József és Balázs Éva gyermekei: Mária, János, Fábián és Erzsébet Andrásfalván születtek 1875. és 1888. között, Anna Déván (1891. júl.17), majd András és Ferenc újra Andrásfalván 1892-1895. között.
     Sebestyén, György és Daradics Mária gyermekei Ambrus, József, András és Mária Andrásfalván születtek 1880. és 1891. között, Gergely Déván (1894. február 12-én), majd Rozália, Imre, Ferenc és Katalin ismét Andrásfalván 1896-1905. között.
     Dávid Gergely és Ferenc Mária gyermeke Gergely Déván született (1894. február 23-án), Jakab Vajdahunyadon (1900. május elsején), Ádám és Éva Déván (1903.jan.13.), Ilona Vajdahunyadon (1903.aug.16-án), Erzsébet és Mária ismét Déván (1909-1915 között).
   Lovász István és Lovász Mária első négy gyermeke Istensegítsben született (Lajos, Teréz, Ferenc és Éva 1903. és 1908 között), Márta Sztrigyszentgyörgyön (1911.ápr.5.), Gergely (1913.) és István (1920.) Csernakeresztúron, Anna (1921.) és Ágnes (1922.) Istensegítsben.
   Salamon Gergelynek és Konrád Máriának két gyermeke született Hadikfalván (Teréz 1893-ban és Márton 1894-ben), Borbála 1897-ben Vajdahunyadon, egy másik Borbála 1898-ban Sándoregyházán, Ambrus (1901), Veronika (1904), Antal (1906) Vicében és Magdolna 1909-ben Déván.
   A szamosháti, pontosabban a magyarnemegyei telepítés még annyi ideig sem tartott, hogy valahova bejegyezték volna a telepeseket. Ugyancsak tiszavirág életű volt Babsa is. Öt-hat év után onnan Csobot György Marosludasra távozott, Nagy Antal Vajdahunyadra, Dimény György és Antal József Dévára, Sepnyicki Simon Sztrigyszentgyörgyre.
    Fazakas Ferenc és Pál Katalin a két hivatalos telepítés között érkeztek Dévára. György nevű gyermekük 1895-ben született Hadikfalván, Brigitta 1905-ben és Veronika 1906-ban Babsán, majd 1907-től kezdődően a többi gyermek Déván.
    Vicében az 1901. évben befejezést nyert településen 1910-ben csak özv. Palkó Antalné és Palkó Gergely andrásfalvi származásúak maradtak meg, az elsőként telepített tizenegy családból. Varga Márton, Hompot Lajos, Sorbán Gergely és Salamon Gergely Déván tengődtek mint napszámosok. Kozsán Mihály a marossolymosi kincstári birtokon dolgozott, mint béres.
    A vajdahunyadi telepen is nagy volt a jövés-menés. Míg a hivatalos betelepítés után is többen jöttek (Bíró Lőrinc és Bíró Zenóbia 1910-1911-ben. Albert fiúk 1909-ben született „Hadikban”, Balbina már 1912-ben Hunyadon), addig mások már címet cseréltek: Németh István és Illés Vera Felső-Teleken szerepelnek, Szentes István és Galambos Teréz Csernakeresztúrra távoztak 1911-1912-ben, ugyancsak oda ment Kozsán István és Cseke Magdolna is.
   A vajdahunyadi telepítés hivatva volt, akárcsak a többi dél-erdélyi, az itteni magyarságot erősíteni. Nos mit lehetett erősíteni 19 családdal és 25 legényemberrel? Ezek is annyira gyenge minőségű földeket kaptak, hogy abból hatalmas erőfeszítés árán sem igen lehetett megélni.
   A Vajdahunyadra érkezettek is több útvonalon jöttek, és ezt az anyakönyvek pontosan kimutatják: Péter János gyermekei 1910-1920 között: Hunyad-Marossolymos-Csernakeresztúr-Hunyad címmel vannak bejegyezve, Dimény György pedig a Hadikfalva-Sándoregyháza-Déva-Hunyad vonalon érkezett. Közben Forrai István és Fazekas Borbála visszatértek Bukovinába, Hompot István és Galambos Mária pedig Székelykevére távoztak. Azonban a vajdahunyadi telepen komoly érvágást jelentett a Magyarországra való eltávozás 1945-1946-ban. Ekkor kivándoroltak: Antal Boldizsár és Sebestyén Mária, Beke Márton és Márton Teréz, Dani Gergely és Ferenc Veronika, Dani István és Márton Mária, Dávid Gergely és Ferenc Mária, Ferenc Lajos és Illés Anna, Kerekes Boldizsár és Galambos Veronika, Lovász Lázár és Ferenc Katalin, Márton Gáspár és Székely Bibiána, Márton Imre és Kozsán Mária, Nagy Ferencné Illés Anna, Orbán Márton és Ferenc Anna.
Vajdahunyadon a következő telepes gyermekek látták meg elsőnek a napvilágot:

Apa                                       Anya                 Gyermek neve                 Született
Nagy István                 Varga Mária                   Anna                      1892.jún.17.
Hermann Boldizsár    Bíró Brigitta                   Károly                    1892.júl.6.
Galambos Antal          Antal Teréz                    János                       1892.júl.17.

   Talán a legnagyobb jövés-menés a dél-erdélyi telepek közül Sztrigyszentgyörgyön zajlott le. Ennek okát e telepítés körül lezajlott panamázásban kell keresni, mikor is rövid idő alatt több mint 61.000 Korona tűnt el. A telepítők a jó földeket is elcserélték a románokkal rosszabbra, és a megígért házakból sem állt egyetlen egy sem, amikor Bukovinából Sztrigyszentgyörgyre érkeztek. Az állandó mozgás következtében a falu temploma is csak 1935-ben készült el.
    Benkő Ferenc kimutatása szerint 1910. április 14-én 23 család már a faluban volt, év végéig ezek száma 56-ra növekedett. 1911. március 28-án 58 családról tudunk, ezek száma június 5-re 51-re csökkent.
    Még a szervezkedések elején a telepítésvezető Szabó Imre két telepest, Keresztes Györgyöt és Bónis Józsefet a telepből kidobta, mert a bukovinai magyar községeket telekürtölték a telepítésen folyó mesterkedésekkel. Ők visszamentek Hadikfalvára.
   Az 1910-ben Sztrigyszentgyörgyre érkezettek közül, már hiányzik: Szőts István, Győrfi Albert, Beke Mihály, Szőts Mihály, Salamon Kati, Nagy István és Páll József, az összesen Hadikfalváról, azonban megjelenik Győrfi Antal és Szőts Katalin. Az itteni telepesek közül később (1922-25-ben) többen vándoroltak Brazíliába: Bakos József, Benkő Márton, Benkő Ferenc, Benkő János, Csíszer Antal, ifj. Kiss Ferenc, Kiss Lőrinc, László Gergelyné, Mezei Fülöpné, Maneszkul Ferenc, Miklós Márton, Páll József, Szentes Péter, Szőts Mihály, Sorbán Fábián és Turbuk Péterné.
1925-ig még eltávoztak a faluból a jobb megélhetés reményében: Kovács János, Sebestyén József, Gáspár Lázár, Erőss Balázs, Székely Ferenc, Roth Pál, Gáspár Kelemen, Palkó József, Várda Péter, Kató András, Kiss Pál, Kovács Péter és Szőts András. Nagyrészük Kanadába telepedett le, ám néhányan közülük csak Magyarországig jutottak.
   Bármennyire nehezen zajlott le a telepítés, az élet ment a maga útján, még akkor is, ha „kocsányból csináltak magiknak kalibát, és még ott es születtek bubák”.

Születések 1910.
Ssz.   Név                            Született
1. Szentes István               1910. május 16.
2. Kovács Anna                 1910. június 21.
3. Roth Lajos                      1910. július 31.
4. Géber Imre                    1910. november 5.
   Sztrigyszentgyörgy első bukovinai származású székely halottai Miklós Antal (1910. április 29-én) és Kajtár Brigitta (1910. december 28-án).
  Többen érkeztek kerülő utakon a faluban, elég, ha csak a Sepnyiczky Simon (1865-1876) és a Szermán Zsuzsanna (1874.aug.11.) sorsába tekintünk be. Nekik 1893-1901. között 5 gyermekük született Józseffalván, 1904-1908. között 3 gyermek Babsán, 1910-ben 1 gyermek Braznic-en és 1912-1914. között 2 gyermek Sztrigyszentgyörgyön.
   Az utolsó szervezett telepítés, a bácskai előtt, a Hunyad megyei Csernakeresztúron történt. A birtokok előzetes vásárlása még javában folyt, mikor már tömegesen jöttek a települendők a szélrózsa minden irányából érdeklődni és a telepért járó előlegeket Szabó Imre telepítésszervezőnek lefizetni. Attól tartottak, hogy a telepből kimaradnak, és Amerikába kényszerülnek kivándorolni. A hiszékeny emberek pénze csak úgy ömlött a „telepítési” irodába, melynek nagy részét igen sokan soha többé nem látták, azok kik a „hazafias” telepítésben bíztak. Alig volt a telepes községben olyan települni szándékozó, akit kisebb, nagyobb károsodás ne ért volna.
   Amint említettem, sok telepen még hírmondó sem maradt (Magyarnemegye és Babsa) vagy alig két család, mint Vicében. Sokan eltávoztak a telepekről az első világháborút követő rendszerváltás után (Sztrigyszentgyörgy) vagy a második világháborút követően (Déva, Csernakeresztúr, Vajdahunyad), legtöbben Magyarországra. Az 1990-es rendszerváltás után ismét sokan eltávoztak a Hunyad megyei telepekről (csak Déváról megközelítőleg 43 fiatal család). Fogyunk, kopunk, mi lesz velünk?

Források:

[1] Foki – Solymár – Szőts - Források a bukovinai székelyekről, Babits Kiadó Szekszárd, 2000-ben
[2] László János – - A bukovinai magyarság és lecsapolódottjának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig. Kiadatlan, számozatlan gépirat.
[3] Zsók Béla—Az andrásfalvi reformátusok két évszázada, Kriterion Kiadó, 2005. 
[4] Fazekas Anna, 2007-ben Sztrigyszentgyörgyön

                                                                                                   Tomnátik

  A pórnép vándorlása évszázadokon át sohasem került feljegyzésre, az egyszerű emberekről nincsenek jelentések, csak abban az esetben, ha az elvándorlás tömeges volt.
  Közismert, hogy Moldva északi részén már akkor éltek magyarok, amikor osztrák uralom alá került. A mai napig megmaradtak olyan helységnevek, melyek hangzása magyar eredetre utal: Szamoska mellett Korpács, Buda, Talpa, továbbá Ungurény, Bajsza, Bálinc, Szövény, Dávidája, Jonáseni. Hogy az itteni magyarsággal mi történt, az rejtély. Beolvadtak-e az egyre sokasodó románságba, vagy elvándoroltak? Tény az, hogy napjainkban egy magyar sem létezik az említett helységekben.
  Az új tartomány első katonai kormányzója, Karl Enzenberg, népszámlálást végeztetett 1778-1779 között, a bekebelezett területen. A magyar írók szerint két, magyarlakta falu alakult meg Bukovinában, 1776-1777-ben, úgymint Istensegíts és Fogadjisten. Az elsőben, Enzenberg listái szerint (1778. január 27.), már 51 család élt, akik 1761-1773 között költöztek a faluba. Fogadjistenben pedig 66 család lakott, akik 1750-1772 között telepedtek a faluba. A két falu lakossága zömében magyar, leginkább Székelyföldről származik, a mostani Hargita, Kovászna és Maros megyék területéről.
  Bár sok román települt Erdélyből Bukovinába, a telepesek között elvétve más vidékekről is érkezett magyarok is akadtak. Az összeírásokból kitűnik, hogy ezek a családok többnyire a mai Beszterce-Naszód megye falvaiból vándoroltak el (17-18 helységből). Továbbá Máramaros megyéből (5 faluból), Szilágy megyéből (1 falu), Kolozs megyéből (3 falu), Bihar megyéből (1 falu) Szatmár megyéből (2 falu) és a magyarországi Túr megyéből 2 család. A népszámlálás időpontjában és annak előtte már magyarok laktak Bălăceana faluban (Kozma János, Bakó László, Bakó Antal, Szász Antal 1765-1772 között), Berchişeşti-ben (Antal Mihály, Molnár Mihály 1765-1775 között), Dornavátrán (Bomóházi János és Zakariás Dániel 1761-1778 között), Iaslovăţ-ben (Gergely János, Gergely Máté és Buda János 1762-1771 között), stb.
  Magyarokat jeleztek azonban más helységekben is 1785-ben: Szolká-n 9 család, Liteni-ben 8 család, Milisăuţ-ban 5 család, Ilisesti-ben 4 család, a dragomirnai Mitók-on, Szucsáván, Zăhăreşti-ben és Iacobeni-ben pedig egy-egy családot. Ezek az úgymond “szórvány” magyarok idővel elköltöztek, kihaltak vagy beolvadtak. Feltételezhető, hogy többen közülük a megalakult magyar községekbe költöztek be.
  A magyarok első szervezett telepítése Bukovinába 1776-ban kezdődött. A kitelepítése előtt, a bukovinai földek megtekintésére Moldvából 1776-ban kiment egy hattagú bizottság járt Tamás Albert zamackói (Szamoska, románul Zamostea) bíró vezetésével.
  A komisszió elégedett volt a földekkel és örömmel tapasztalta a német hatóságok jóindulatát is a bujdosó magyarok iránt. Az első telepesek a Szeret mentéről jöttek, és 1776. november 6-án megalapították az Istensegíts és Fogadjisten falvakat két, az elsőt a nagyjából kihalt Cibény és Perlisény helyére, a másodikot Iacobesti falu meghosszabításában, Unter-Millischeutz mellé. Ez a szervezett csoport, vagyis 100-110 család, Zamackóból (Szamoska) és környékéről jött. 1777. év március 8-10-én újabb csoportok lépték át a bukovinai határt. László János feljegyzései szerint ezek 9 moldvai faluból jöttek. A két új településen, 1778-ban már 1468 székely-magyar lélek van, 930 férfi és 538 nő.
  1786-ig több magyar falu alakult meg Bukovinában. Itt már a történészek és krónikások véleménye nagyon eltérő. Egyedül csak 6 falu létezésében egyeznek meg: Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva, Laudonfalva. Több forrás említi Laudonfalvát, melynek mostani elnevezése Balkautz. A név forása itt is eltérő, mert egyesek Laudon generális nevéről valónak veszik, míg a szájhagyomány Dícséretfalvának nevezi. És jön a kérdés: milyen érdeme volt a generálisnak a telepítésekben, hogy róla falu neveztek el?
  Gegő Elek 1838-ban hét magyar falut említ, de köztük nem szerepel Laudonfalva: Andrásfalva (700 személy), Boldogfalva (7-800 lakos), Hadikfalva (1646 lélek), Istensegíts (1292 személy), Fogadjisten (700 lakos), Józseffalva (300 lélek) és Magyarfalva (600 személy). Andrásfalva elnevezéséről is több változat kering. A legtöbb forrás Hadik András nevéről származtatja a falu nevét, de nincs tudomásom írásos bizonyítékról. Ez nagyjából egyez a szájhagyománnyal, de létezik egy másik legenda is, amely szerint a falu lakosaival betelepedő, és általuk nagyon szeretett András nevű bíróról kapta nevét. Érdekes módon, egyik bukovinai kutatásom során egy helybeli idős, román asszony is az András bíró változatát mesélte el nekem (2007-ben). Honnan tudhatta a román nő a magyarok legendáját? Bármennyire is szerették a magyarok Hadik Andrást, személyes véleményem szerint a második változatban létezik logika. Mert mikor kezdtek megjelenni az első írások, amelyek Hadiknak tulajdonítják az elnevezéseket? Hány évtizeddel a halála után? Nehéz kérdés, már csak azért is, mert egyik változatra sincs írásos bizonyíték. És kutatni sem könnyű, mert megrögződött az emberekben az első változat, nehezen képesek a másodikat feldolgozni, elfogadni. Magába véve az is elég furcsa, hogy a bécsi közigazgatás beleegyezett abba, hogy Hadikról két helységet nevezzenek el, és József császárról egyet. Különben Johann Polek, Jerney János (1844-1845 között) meg sem említi Hadikot.
  Boldogfalva és Magyarfalva. Két gyönyörű nevű falu, de sajnos nem tudjuk őket betájolni. Sokkal inkább könnyebb a helyzet egy később alakult faluval, Tomnátikkal. Erről a következőket írja Sántha Alajos: „..hogy Andrásfalvából és Hadikfalvából szakadt ki 1826-ban vagy 30 család, akik fenn a havasokban Falkó mellett Tomnátik magyar telepet alapították. Tomnátik tulajdonképpen egy hegy Karlsberg német falu mellett. Ennek a hegynek tisztásán volt a kis magyar telep. Itt szenet égettek, faedényeket készítettek, lehozták a Szucsáva völgyébe és eladták. Ezek a telepesek azonban rövidesen visszatértek elhagyott falvaikba…Többen haltak meg belőlük ott. Misére és más lelki ügyekben rendszerint Andásfalvára jöttek. Az utolsó tomnátiki asszony Andrásfalván halt meg a világháború után. Erdős Máriának hívták.”
  A korabeli írásokban fellelhető neveket tanulmányozva rájöhetünk, hogy a telepet zömében andrásfalvi reformátusok alkották. Ezek a telepesek csak az egyre nehezedő adók elől szökhettek meg. Mert földekről nem igen beszélhetünk az erdő közepében. Helyzetük kilátástalan, mint a magyar országgyűléshez intézett levelükből kitűnik”…Tomnátik nevű rengeteg havas, őserdővel bénőve, hol tsak egy lakó kunyhónak is hellyet lelni szörnyű fárasztó munkába kerül. De szántó föld semmi, rét-kaszáló igen kevés vagyon úgy hogy az a helly tsak száműzetésnek de lakóhelynek éppen nem alkalmas.”
  Valószínű, hogy az 1826-os évben távoztak többen Tomnátikba. De tény az, hogy 1823-1825 között ott már születtek gyermekek (Bíró János, Bíró Erzsébet, Erdős József). Bíró Mózes Andrásfalva tiszteletese 1843-ban 20 tankötetes gyermeket említ Tomnátikon, 12 fiút és 8 leányt.
  A mostoha körülmények között 1848-ban még kitart 30 család, név szerint a következők:

  Tomnátik családfői 1848. január 14-én:
Ssz.     Név                                 Ssz.        Név
1. Vántsa Josef                           16. László János
2. Kováts Josef                           17. Daradits Ignác
3. Kováts György                      18. Daradits János
4. Kerekes Sándor                     19. Szakáts Josef
5. Balog István                           20. Erdős Josef
6. Nagy Ferencz                         21. Rátz Pál
7. Kelemen István                     22. Daradits István
8. Kemén György                      23. Kerekes István
9. Simon Mihály                        24. Varga György
10. Kováts Josef jun.                 25. Német Ferencz
11. Katona Josef                        26. Bíró Mihály
12. Kováts Ferencz                   27. Kerekes Márton
13. Szakáts Márton                  28. Német Mihály
14. Finna Mihály                      29. Biszak György
15. Fábián István                      30. Kováts Josef

  A kis közösség tagjai elszigetelten és magukra hagyva tengették életüket a havasokban. Elzárkózottságuk folytán az is előfordult, hogy a gyermekeik nemcsak Tomnátikon születtek, hanem útközben is. Mert miként magyarázható meg az, hogy Kemény Sámuel (apja György, anyja Varga Anna) Vicov-on született 1836. november 23-án és Daradics Teréz (apja István, anyja Zsók Anna) Straja-n 1844. február 10-én? Mind a két helység Andrásfalva és Tomnátik között helyezkedik el. Az is biztos, hogy paphiány létezett, másképp nem értelmezhető az, hogy Kerekes István és Csíszer Rozália csak 1859-ben esküdtek meg, amikor már a nyolcadik gyermekük született.
  Az istensegítsiek levele a Szent István Társulathoz 1857-ből csak hat magyar falut említ meg: Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva, Andrásfalva és Tomnátik. Rá egy évre, 1858-ban, Bíró Mózes Andrásfalva kiváló tiszteletese a bukovinai protestáns egyházi és iskolai ügyeket jellemezve a tomnátiki lakosokat is megemlíti. Szerinte ekkor 13 tiszta helvéta család és 5 római katolikus elegy élt Tomnátikon. Ugyancsak 1858-ban jelent meg egy cikk a Vasárnapi Újságban Göndöcs Lajos tollából. Nagyon borúlátóan ír a havasi faluról és semmi jövőt nem jósol neki. Amint írja, a falu az asszimiláció veszélyének van kitéve: „..van még Tomnátik, mely sokkal később támadt, azonban Fogadjisten és Tomnátik szintén nem sokáig lesznek magyar faluk, mert már nagyon eloláhosodtak…”
  Jól-rosszul, de kitart a tomnátiki közösség. Bíró Mózes 1860-ban is megemlíti őket. A következő évben a havasokban létrejött presbitérium tagjainak névsorát is közli: Kemény György, Kemény György (más), Varga József, Rátz János, Kerekes István, Bíró Mihály, Kovács József, Kovács József (más), Kovács György, Kemény Ferenc, Kemény János, Varga András.
  1863-ban Druzsbáczki György Józseffalva akkori papja levelet ír a bukovinai magyar falvak helyzetéről. Tomnátikról írva, jellemzi annak kegyetlen sorsát: „hatodik helység Tomnátik vagy Falkó, 180 lélekkel fiókegyház, Andrásfalvához tartozik, melytől 6 mérföldnyire van, templomuk, iskolájuk nincs, az andrásfalvi lelkész évenkint meglátogatja szegényeket, majd azt lehet mondani, hogy mint vadak élnek.”
A lakosok száma azonban rohamosan csökken, mert Bíró Mózes 1866-ban már alig 55 személyről tesz említést, de érdekes módon hét magyar faluról ír:„...Bukovinában vagyon hét falu, melyeket József császár alatt oda telepített magyarok építettek…” Melyik lenne a hetedik? Majd Tomnatikról írva arról tudósít, hogy lakosai elszéledtek vagy visszaköltöztek Andrásfalvára.
  1880-ban, amikor komolyabban felvetődött a hazatelepítés gondolata már Tomnátik sehol sem szerepel, megszűnt létezni. Adatok hiányában csak találgatni lehet, hogy tulajdonképpen mi is történt a tomnátiki lakosokkal. Valószínű, hogy többen közülük más vidékre vándoroltak el. Akik azonban Andrásfalvára költöztek vissza, csak akkor tehették ezt meg, ha ott elegendő föld állt volna a rendelkezésükre. Az anyakönyvekből kiderül, hogy többen közülük Alt-Fratoutz-ra költöztek. Valószínű, hogy jutott belőlük Karlsbergbe és Straja-ra is. Az 1883-as kitelepítéskor az andrásfalviak (akárcsak a többi magyar falu lakósai), az Al-Duna vidékére leginkább a földhiány miatt költöztek. Az így megüresedett ingatlanokba és telkekbe a tomnátikiak költözhettek be.
  Az eddig fellelt adatok szerint az utolsó magyarok, akik Tomnátikon haltak meg, a következők: Kovács Ferenc (1870), Bikfalvi Rozália (1871), Erdős József (1872), Kerekes Katalin (1872), Kemény Mária (1873).
  Mivel Tomnátikhoz legközelebb a karlbergi (Gura Putnei) katolikus egyház volt, ennek anyakönyveit tanulmányozva (1802-1853 között) a következő rövid következtetéseket vonhatjuk le:
   KARLSBERG (1843-1853)
    Papok:
Ignatius Fridl (1838. szept. 8-ig)
Josef Franzel
Zach. Ledergens
Michael Skawinsky

  1. Csak a születések kerültek bejegyzésre. Ezek néha átíródtak az andrásfalvi vagy hadikfalvi anyakönyvekbe.
  2. Bábaasszonyok nincsenek beírva, valószínűleg nem voltak.
  3. Halottak sem kerültek említésre, és itt két lehetőség valószínű: vagy a telepesek temették el őket a hegyekben, vagy behozták őket vagy 30 kilométert a magyar falvakba.

   A karlsbergi anyakönyvben említett magyarok 1842-1853 között:
   1842. Kozma András - Herceg Apollónia - 1842. március 8.
László János – Dávid „Tóth” Katalin – 1842. augusztus 5.
   1843. Kerekes Sándor - Tamás „Bege” Teréz – 1843. február 17.
Kovács József – Szabó Ilona
Erdős József – Gál Anna
   1845. Daradics István – Zsók Anna
Biszak György – Kerekes Klára
  1846. Rácz János – Bíró Erzsébet
Fábián István - Molnár Klára
Kerekes István – Sebestyén Klára
Kerekes (Pásztor) Mihály – Erős Anna
Balog István – Bíró Katalin
   1847. Kovács József – Bikfalvi Rozália
Kovács József –Illés Teréz
Német János – Kemény Mária
   1848. Kemény János – László Rozália
Daradics János – Molnár Katalin
Kelemen Ignác – Tamás Teréz (meghaltak 1848-ban, temetve Wikow Inferior-ban)
   1849. Szakács József – Dávid „Tóth” Klára
   1850. Váncsa András – Német Rozália
Varga József – Palkó Júlia
   1851. Kerekes Márton – Váncsa Anna
Kerekes István – Csíszer Rozália (Czyser)
   1852. Korodi Péter – Kovács Mária
Szakács István – Erdős Katalin
  1853. Kemény György – Nagy Anna (Notferenz, tulajdonképpen: Nagyferenc )

  A tomnátiki kivándorlás nem volt az egyetlen az andrásfalviak életében a XIX. században. Sokan költöztek 1845. után a szomszédos Ó-Fratócra. Az említett évekből tanulmányozott anyakönyvekben a következő magyarok szerepelnek a faluban:
                                                                                                        1845-1849.
  Daradics József, Biszak József, Gáll Pál, Tokó Anna, Palkó István, Kásler János, Daradics György, Daradics, Ferenc, Szentes János, Gombos József, Tóbiás Péter.

                                                                                                       1865-1870.
  Szentes Domokos, Szentes Katalin, Erős József, Biszak Mihály, Szabó József, Kovács Mihály, Vántsa János, Varga Gergely, Kozma Katalin, Sebestyén János, Biszak József, Kovács József, Rantz István, Kerekes Márton, Szentes József, Tokó András.
  Később is átlépték a magyarok az öt megmaradt magyar falu határát. Az 1910-es bukovinai népszámlálás Szátu Máre helységben 135 magyar személyt, és Új-Fratóc-on (kb. 5 km. Andrásfalvától) még 82 személyt tüntet fel.
  Tomnátikon több református élt, de voltak a környező településeken is. Itt azokra vonatkozok, akik az andrásfalvi anyakönyvben beíródtak: Újvári József (1779 -1806. júl. 20) Szucsáván, Kiss Mihály (1759 – 1804. feb. 1), Asztalos István (1771 – 1820. ápr. 21) Krassai Márton (1762 – 1836. jan. 16), Kovács Pál (1839 – domicilia in Radaoutz), Radócon. Kántor Zsuzsanna (+ 1841) Szereten, Brod Gáspár (1837), Mang Frigyes (1839) „colonist in Satulmare.” Értékesek azok a bejegyzések, amelyek az illető származási helyét határozzák meg: Kiss András (siculi armalisto ex pago Beresedi, Sicali Marus), Tóth Sándor (ex. Erdőhegy Comitatus Aradensis in Hungaria, miles gregorius Regimintis Equitam Huszar 9 Caesaris Nicolai dicti), Nagy András (ex. Barátos Sedis siculicalio Háromszék in Transsylvania), Barna András (Incola in Thorda Civitate Transsylvania), valamint a Szabó László (1757 – 1835. júl. 9. Andrásfalva) foglalkozása „Dominis Forrestis Dominii Petroutz ad Sereth et Inspector Curator.”

    Források:
1. Suceava, a Lumea Carpatica. 2002. I. szám.
2. Hrenciuc, Daniel -Maghiarii în Bucovina 1774-1941”, Editura Princeps Iaşi, 2006.
3. László János - A bukovinai magyarság és lecsapolódottjának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig. Kiadatlan, számozatlan gépelt irata.
4. Foki – Solymár – Szőts-Források a bukovinai székelyekről, Babits Kiadó Szekszárd, 2000-ben.
5. Sántha Alajos – Bukovinai magyarok, Szőcs Lajos Könyvnyomdája, Kolozsvár, 1942.
6. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap. I. évf.13. szám. - Bíró Mózes tollából
7. Göndöcs Lajos - Vasárnapi Újság. VI. évf. 1859.
8. Az andrásfalvi református gyülekezet 1861-1923 közötti presbitériumi jegyzőkönyveinek kötete. Ref. Lelkészi Hivatal, Hidas.
9. Druzsbáczky György- A Bukovinában lakó magyarok állapota. Bukovina, Józseffalva, decz.21.1863. Eger II évf. (1864) I szám.
10. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap. IX. évf. (1866) 215-216.

                      Öt falu hány falu?

    A bukovinai magyarság történelmében leginkább öt magyar falu szerepel, az osztrákok által elfoglalt vidéken: Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva. De ismert előttünk, telepítetek magyarokat Laudonfalvába is, ennek mostani neve Balcauti.
   Laudonfalva első említése 1430. július 7-ről származik, akkor neve „Balinti pe Siret.” 1774-ben a putnai kolostorhoz tartozott, mint puszta, lakatlan tanya. 1784. október 16-án árendába adják több család lipován orosznak. Rá két évre, 1786-ban magyarokat telepítenek közéjük. A szájhagyomány szerint a magyarok nem sokat időztek ott, lassan beszivárogtak a közeli magyar falvakba, leginkább Hadikfalvára és Andrásfalvára.
   Azonban érdekes, hogy, Kiss Károly utazása során (1816-1824 között) megemlíti őket Laudonfalván, ami merőben ellentmond a szájhagyománynak. Több írás említi még Boldogfalvát és Magyarfalvát, majd később Tomnátikot is, vagyis összesen kilenc helységet. Tanulmányozva több tudósítást a 19. századból, a helyzet a következő:
1806-5 falu (Hazai Tudosítások, 1806. szeptember 3).
1824-6 falu + Laudonfalva (Tudományos Gyűjtemény 1817-1841 között. KK. Galíciában 1816-1824 között. Kiss Károly)
1837- 5 falu (Vasárnapi Újság, 1837. március 12. (kivonat). BUKOVINA).
1838-7 falu (+ Magyarfalva, Boldogfalva. Gegő Elek, A moldvai magyar telepekről, Budán 1838, A magyar királyi egyetem betűivel, Az academia költségein, 117-123. oldal A’ bukovinai magyar telepekről).
1838-7 falu (Figyelmező. 1838. november 20 - kivonat).
1844-1845-5 falu (Jerney János’ Keleti utazása, A’ magyarok’ őshelyeinek kinyomozása végett, 1844 és 1845).
1857-6 falu + Tomnatik (Katholikus Néplap, 1857. november 11. Szent-István-Társulati ügy).
1857-4 plébánia, 2 fiókegyház (Családi Lapok, 1857. július 30).
1858-7 falu (Budapesti Szemle, 1858. 3. kötet, 7-10 szám - kivonat).
1859-7 falu (Vasárnapi Újság, 1859. június 24 A bukovinai magyarok szokásairól. Andrásfalva, febr. 24).
1860-6 falu (Katholikus Néplap, 1860. augusztus 23. Andrásfalva (Bukovina), augustus 12. 1860).
1864-7 falu (Katholikus Néplap, 1864. február 25. Magyar testvéreink Bukovinában).
Boldogfalváról és Magyarfalváról annyit tudunk, hogy az egyik a radóci, másik a szucsávai kerülethez tartózott.
    A kutatások eredményeként azt a következtethetést vonhatjuk le, hogy Magyarfalva az egykori Valeseka németül (románul Valea Seaca, 1967-től Valea Moldovei), kb 20 km Józseffalvától nyugatra. Olyan neveket találhattunk ott a 19 században, mint: Csonka, Imre, Horváth, Samu, Titi, Csíki, Lukács, Gábor, Botos, Miklós, Gáll.
Valisaka (Valea Seaca), az egykori Magyarfalva

    Hazánk s a Külföld, 1865. január 22.
   Bukovinában a magyarságnak, mint a józseffalvi lelkész írja onnan, szomorú az állapotja. Az anyagi szükségek mellett hiányzanak a jó magyar iskolák, pedig ott és Moldovában 100,000-en felül vannak hazánkfiai. Említi továbbá, hogy Józseffalvától 3 órányira eső Valisaka nevű nyomorult helység összes lakosai 75 rég bevándorolt magyar kath. cigányból állanak, kik közül az öregek beszélnek még magyarul, de a fiatalabbja már csak a miatyánkot tudja, különben egészen oláhvá lett.

    Magyarország és a Nagyvilág, 1877-01-14/2. szám.
   A BUKOVINAI magyarokról egy hosszabb közleményt írt Drusbácky György, a józseffalvai magyar plébános. Öt helységben, nevezetesen: Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva és Fogadjisten falvakba szorultak össze ma már a magyarok, míg régente kilencz faluból állt a magyarság.
    Laundonfalva, Hatna, Litény és Falkó községek lakói azonban a folytonos küzdelmek között elfelejték nyelvüket; családosodott, elmuszkásodott, elpusztult e kis magyar sereg örökre

                                  Bukovinai magyarok, idegen szerzők műveiben
                                             (francia, orosz, német, román)

    A bukovinai magyarok valós, de kanyargós történelmének útvesztőjében még ma sem könnyű eligazodni. Már több nemzedék nőtt fel, amely léleknyomorító történelmi ismereteket kapott, főleg az iskolában. Szerencsés esetben, az egyén részesült helyes információkban a családja körében. Csakhogy őseink közül sokan nem voltak beszédesek. Volt egy másik szokás is valamikor, amikor a felnőttek beszélgetéseinél a gyermekek nem lehettek jelen. Akaratlanul is veszítettünk ezzel, bár akkor nem fogtuk fel ennek jelentőségét.
   Meggyökerezett az olyan eljárás, minden nép körében, a tudósabb, tudományosabb körökben is, hogy csak olyan történelmet szabad, netán illik írni magunkró1, amelyben a nemzet és ennek emberei csak kimagasló és elismerésre méltó tetteket követtek el, majd lehetőleg szépíteni és mellőzni minden olyant, amely ezt a véleményt, hajszálnyit is befolyásolhatná.
   Az elmúlt évtizedekre visszatekintve meggyőződhetünk, hogy a bukovinai magyarság az egyetlen népcsoport, talán a földkerekségen, amelynek történelme nem gazdagodott az említett periódus alatt. Röviden még most is ott tartunk, hogy a Madéfalva-Csángóföld¬-Bukovina-Bácska-Tolna megye vonalon lovagolunk. Előtte nem volt semmi, utána sem sok. Pedig csekély erőfeszítésünkbe kerül ráébrednünk, hogy a kutatásra álló anyagok meggazdagodtak a határok és levéltárak megnyitásával, a módszerek is modernebbek most, mint 50 vagy 100 éve voltak.
  Két, és lényegében fontos dolgot tévesztettek össze az eddig megje¬lent kiadások: a szájhagyományt a történelmi valósággal. Bizonyítottan, eddig több megjelent információ nem tükrözi híven a valóságot. A nemrég elhunyt Sántha Alajos író is felhívta erre a figyelmet, már 1943-ban: sok, rengeteg valótlan dolog jelent meg rólunk (bukovinai magyarokró1-sz. megj). És ez napjainkban is zajlik vidáman. Talán szükség lenne a bukovinai magyarság történelmének egy részletesebb megírására, a régebbi adatok újabbakkal való pótlására, kiigazítására (Andrásfalvi Bertalan úr véleménye).
  Véleményem szerint az sem elhanyagolható, hogy mások szemével is lássuk az akkori eseményeket, minél szélesebb körben megismerjük azokat a műveket is, amelyeket külföldi - korabeli és mai - szerzők írtak. Mivel a magyar szerzők túlnyomó többsége a kérdést kizárólag a székely-magyarok történéseire koncentráltan tárgyalja - persze többségük esetében, az adott korabeli körülményeik között ez érthető is - azonban ma már túl kellene lépni, és tágabb összefüggések rendszerében kellene vizsgálni ezeket a történéseket.

                                                        A kutatások eredményei

    Az évtizedekkel ezelőtt elkezdett, és a bukovinai magyarokra vonatkozó kutatásaim során rájöttem arra, hogy kis népünk teljesebb és valósabb történelmének felderítésére szükséges az idegen szerzők által közölt írások, adatok, dokumentumok és fordítások megismerése, közlése.
A bukovinai román történészek, az utolsó három évtizedben, felbecsülhetetlen adatokat és fordításokat közöltek. Összehasonlítva a magyar szerzők kiadásaival fontos ismereteknek jutunk a tulajdonába.
   Egyike ezeknek maga a Bukovina elnevezés, ahol a magyar szerzők az illető nevet csak az osztrákok bukovinai bevonulása után említenek, és nem egy esetben nekik is tulajdonítanak. Azonban a Bukovina elnevezés 3-szor jelent meg abban az adománylevélben, amit II. Román adott ki 1392. március 30-án (a Vlad Tepes nagyapja).
   A lengyel király, Jagelló és Luxemburgi János között kötött ó-lublói (1412. március 15.) szerződésben már a történelmi terület felosztásra kerül, a magyar király a Nagy Bukovina nevű részt kapja a Kárpátok és Szeret folyó között, a lengyel király pedig a Kis Bukovinát uralja majd, a Szeret folyó és a Dnyeszter között. Ebből következik, hogy a lengyel kancellárián már akkor Bukovinának nevezték Moldva északi területének egy részét. A „bukovinák” bükkerdőket jelöltek, és nem tartományt.
   Következnék Istensegíts megalakulása. Gyakorlatilag csak néhai Sántha Alajos említi, hogy az illető területen valamikor szász falu létezett, a Csonka toronynak nevezett részen. A mostani Istensegíts a három uradalom földjén helyezkedik el: Părlișeni, Ivăncicăuți és Drăgănești. Istensegítsben magyar menekültek telepedtek le a Drăgănești nevű részre, majdnem az összesen Moldvába szökött katonák, anélkül, hogy a solka-i kolostornak, a föld tulajdonosának, valami fizettek volna. Mivel a föld kevésnek bizonyult, a telepesek árendába vették még két uradalom földjeit (Părlișeni és Ivăncicăuți) 30 aranyért évente.
   1774-ben Părlișeni-ben 12 parasztcsalád lakott, 1775-ben 15. Az elkövetkező években ezek száma emelkedett, 1779-ben 26 család és 1784-ben 46 család. A családok elköltöztetése 1786. május 1-én kezdődött, hogy az újonnan létrejött Istensegíts falunak nagyobb fejlődési lehetőséget biztosítsanak. Templomostól Szeretvásár mellé telepítették az őshonos lakosokat.
   Bukovina elfoglalása után a katonai közigazgatás 9 katonai káplánságot hozott létre, az itt szolgáló katonák számára. Az istensegítsi körzetnek Mártonffy volt a plébánosa, ő vette gondjaiba az első magyar telepeseket is. Mártonffy volt az egyedüli magyar káplán, a többi német. 1787. április 4-től kezdődően, a katonai káplánságok civil káplánságokká alakultak át. A császár által 1811. június 27-én kiadott, 5159-es rendelet értelmében, az istensegítsi civil káplánság parókiává alakul.
   Hiánypótló anyagként lehet elkönyvelni a Splényi által megalkotott leírást, a kezdetként Bukovinában talált feltételekről és lehetőségekről. A dokumentum 1774. augusztus és 1775. augusztus között készült, amikor Splényi már egy éve Csernovicban tartózkodott. Első kiadását dr. Johann Polek rendezte 1893-ban Csernovicban, az eredeti kézirat után, amely a bécsi Hadilevéltárban található.  

   A Splényi által írt „Memóriák” gyakorlatilag három részből tevődnek össze:
   1. A bukovinai körzet múltjának és jelenének leírása azzal a céllal, hogy miként lehetne a vidék politikai és gazdasági színvonalát magasabb szintekre emelni.
   2. Térképészeti leírás és katonai észrevételek a körzetről.
   3. A körzet földrajzi, fizikai, gazdasági, jogi, kereskedelmi, katonai és vallási leírása, ezek szintjének jövőbeli feljavítása.
   A Memóriák első részét számos alkalommal felhasználta H. I. Bidermann (Bukovina az osztrák adminisztráció alatt 1775-1875, Lemberg, 1876). Ezekből vett át adatokat Szádeczky K. Alajos is, persze „alkalmazva” a kor kérelmeihez. A második és harmadik rész nem volt feldogozva 1997-ig, amikor megjelent (németül-románul) az Analele Bucovinei, An IV, 2/1997 történelmi évkönyvben, Radu Grigorovici akadémikus tollából.

       Fogadjisten
   1659. április 6. (7167. aprilis 6.) A Szucsava vidéki (régi) Iacobesti falu egyik határának a megállapítása.
   1737. május 13-án az ilisesti-i kolostor birtokába kerül a falu.
   1772-73-ban Rumjancev népszámláláskor Fogadjistenben 21 ház van, egy gazda földtelen, a többi birtokkal.
  1775-ben a falu a vicov-i kerülethez tartozik, lakossága 20 család földműves és 74 család székely-magyar, ezek zöme az I. Székely Határőrezredből származik, akik 1752-1772 közt telepedtek az ilisesti-i kolostor birtokaira (Bíró-Szenttamás , Jenő-Gyergyó, Fekete-Madaras , Balog-Ditró , Kató-Szentdomokos, Okos-Rákos, Máté-Kékes , Forgács - Horta-Arad , stb.)
Enzenberg népszámlálása 1778-1779 között Fogadjistenben 63 ház, Istensegíts 61 ház volt. Fogadjisten nagyobb volt, mint Istensegíts, és ez az anyakönyvekben található házszámozásokból is kitűnik.
   A fogadjisteni magyarok említése. 1783. június 2. „Iacobeşti határában, Alsó-Miliseutz egyik részén, a St. Ilie kolostor földjén van az új Csángó falu, amely román neve Iacobeşti és magyarul Fogodisten.” Iacobesti falu (nem tévesztendő össze Iacobeni-el) létrejöttének ideje ismeretlen. Ám már 1700-ban megjelenik a korabeli írásokban. Ebből arra következtethetünk, hogy az 1770-es évek elején a magyarok Iacobesti falutól kissé feljebb telepedtek le, a Szucsáva folyó partján, nagyjából ott, ahol napjainkban Slobozia Sucevei fekszik. Örömük sokat nem tartott, mert 1784. szeptember 1-én Kapri János megvásárolta a falu felét, és a magyarok felköltöztek a románok közé, a Jakabos patak völgyébe, Romanesti és Danila falvak közé.
Fogadjisten: 1783. június 2-án még lenn voltak a völgyben (ma Unirea Sloboziei falu), 1784. szeptember1-én vásárolta meg Kapri báró a fél falut. Ekkor lehet a felköltözésről beszélni: egyesek oda, mások Istensegítsbe költöztek át.

    A bukovinai magyarok leírása 1788-1789-ben, az Andrásfalván, Hadikfalván és Józseffalván a létező 171 családból ekkor 51 eltávozott.
   „Ez a Szucsáva menti föld a legjobb, mely alatt törmelékkavics vagy durva homok helyezkedik el. Az egész vidéken a legelők több mint kitűnőek. A folyó mentén található egy másik település, de nem német, hanem székely vagy magyar. Lakói az idők során Erdélyből Moldvába, Besszarábiába vagy Valáhiába vándoroltak, most részben visszatértek a császári Moldvába. Ezen vándornépek falvai úgy voltak berendezve, mint a német telepeké: a házak sorjában, egyenes vonalban, egymástól elválasztva álltak, hátul épültek az istállók. A csűrök és az istállók a házak meghosszabbításában voltak, akárcsak a németeknél. Minden teleknek saját kerttel rendelkezett, vagy a házak között, vagy ezeknek a végében. Ebből az elhelyezésből az következik, hogy egy negyven, vagy száz házból álló település nagyon hosszan elnyúlik.
   Bármilyen hosszak is a falvak, ezeknek a magyaroknak szokásuk az egészet körbe keríteni, csak a falu felső és alsó végén hagytak egye-egy bejáratot, melyet éjjelre bezárnak. Házai tágasak, megfelelnek egy család szükségleteinek, és mint minden telepen egy előszobából, egy nagy-, és egy kis szobából tevődnek össze. Az istállók úgy vannak megépítve, hogy négy tehén és egy pár ló férjen el bennük. A csűrök is nagyok, és három részre vannak beosztva. Egyszóval, ezen telepesek ingatlanai valóságos paloták a helyi lakosok épületeihez viszonyítva...
   ...Ezeknél a nomád és barbár népeknél megszokottak az ilyen tettek, melyekből azonban nekik semmi hasznuk nem származik. A legérdekesebb az, hogy a császári vidékre való kivándorlásukkal nem javítottak a sorsukon, hanem rontottak rajta. Számos példa akad arra, hogy ezek a könnyelmű emberek eltávozásuk után néhány évre ismét visszajönnek és letelepednek. Úgy néz ki, hogy vérükben van a vándorlás. Igaz, hogy néhány év óta az illetékesek elővigyázatosabban bánnak a bevándorlókkal, főleg azokkal, akik már egyszer vagy többször eltávoztak. Csak azzal a feltétellel fogadják be őket, ha magukkal hozzák az állataikat. Egyedül, önerőből kell házaikat és gazdasági épületeiket felépíteniük, az államtól csak a telket és földet kapják. Ezzel a telepesek azon szintjére kerülnek, mint akik Moldvába, Besszarábiába vagy Valáhiába vándorolnak…
   …a magyarok, akik jobban kedvelik a pusztát, mint a hegyeket, Bukovinában a Szucsáva és Moldva folyók közé telepedtek le. Jelen pillanatban falvaik a következők: Fogadjisten (Fogoischten), Istensegíts (Istenschögösch), és Andrásfalva. Moldvából telepedtek ide még akkor, mikor a vidék a császári hatalom kezébe került. A Szucsáva és Szeret folyók között még létrejött két magyar falu Hadikfalva (Hadick Falwa) és Józseffalva (Joseph Falwa), melyek a az előbb említett Andrásfalvával együtt 171 családból álltak, ahonnan látogatásom idején 51 család könnyelműen eltávozott."

          Sáskajárás Bukovinában
   „Szucsáván az emberek békében és jó egyetértésben éltek, de 1847-ben az egész országban nem termett kenyér (vagyis búza), ennek következtében borzasztó éhezés ütött ki. Következő évben kegyetlen volt a szárazság, az összes forrás és kút elapadt, még az Areni-i is (ma Szucsáva egy negyede) és a városi vezeték vize is, amely a föld alatt jön, a Tatárdomb felöl.
   Csak a zamca-i kolostor (1606-ban az örmény-katolikusok által épített kolostor Szucsáván) kútjában maradt elégséges és hideg víz, melynek párja nincs a környéken.
   Az égbolton jelek jelentek meg: üstökösök és lángjátékok éjjel nyugat felöl. Mondták a jövendőmondók és sámánok, akik a népre mindig ráijesztettek jóslataikkal, hogy sok megpróbáltatás következik: sáskajárás, éhezés, betegségek és végül háború.
   Ez alkalommal a jövendölésük bevált.
   A meleg, déli szelekkel együtt hatalmas sáskarajok érkeztek. Azon a napon, amelyiken érkeztek, kegyetlen forróság volt, az úton nem lehetett mezítláb járni, annyira égetett a föld. Ám egyszer csak elsötétült az ég, olyan ropogás hallatszott, mint amikor a száraz nádat tapossuk. Hatalmas sáskafelhők haladtak a Szeret, Prut és Dnyeszter völgye felé, útjukban földig ették a még létező termést. Szucsáva környékére csak a fáradt sáskát hullottak le.” Mivel a baj nem jár egyedül, rövidesen a legyengült szervezeteket, a kolera tizedelte meg.

       HASONLATOK

    Eddigi történelmünkből kiderül, hogy a bukovinai magyarság, bár kemény nép volt, mindig az áldozat szerepét töltötte be: földtelenség, sok gyermek, „móduvázás,” kivándorlás, tannyelv, stb. Nézzünk kissé körül a magyar falvakhoz közel eső helységekben, hogy ott mi is volt a helyzet a 19. század végén.
   Partestii de Jos, egy Kacsika melletti falu (nagyjából egyenlő távolságra Istensegíts és Józseffalva között). A helybéli pap, Androhowitz feljegyzi 1894-ben: „a parasztok szegények, mivel kevés termőfölddel rendelkeznek, a földek minősége is silány.” Ha mégis akad más munka, írja egy másik, a margina-i (Istensegítstől 20 kilométer) pap, az nehéz és rosszul fizetett. Azonban még mindig jobb a helyzetük ezeknek, mint a partestieknek, akik java, mint napszámos dolgozik a Regátban. Ennek következményeként a jó munkaerő ritka és drága is.”
Sok a gyermek, általában 4-6-8-10-12 egy családban. Partesti-ben egy családnak nincs gyermeke a 600 családból. Nem hasonlítanak a feljebb leírt dolgok, a bukovinai magyarok életéhez?
   Egy másik probléma volt a falvakban az alkoholfogyasztás. A román papok nagyon kikeltek ellene, az illető embereket a templomban eskették fel, hogy többé nem tesznek italt a szájukba. Ez kétélű tőrnek bizonyult, mivel egyrészt csökkent a felnőtt- és gyermek elhalálozások száma, másrészt csökkent a születések száma is. Nincs mulatság, nincs gyermek. Az elhalálozások csökkenő száma annak is köszönhető, hogy a császári hatóságok egyre nagyobb hangsúlyt fektettek az egészségügyre.
   Persze a sok gyermek iskolába is kellett járjon, ez sem kerülte el a hatóságok figyelmét. Szolkán 1820-ban alakult meg az iskola, 1896-ban már négy osztállyal működött. Azonban számosan nem jutottak iskolába a szülők szegénysége miatt, akik jártak is sokat nem tanultak, inkább felesleges időpazarlásnak tűnt az egész. A helybéli pap azonban háborgott, mivel a tannyelv német volt. A magyarok háborognak még mai napig is, hogy 1932-1933 után a tannyelv román lett Bukovinában.
   Máshol, mint Clit faluban (Istensegítstől 27 kilométer), azért elégedetlenkedtek a románok, hogy a tanítási nyelv ukrán, és a román gyermekek csak vallásórán tanulnak anyanyelvükön. Valahogy így alakult a helyzet a bukovinai magyar falvakban is 1932-33 után, ahol a tanítási nyelv román lett, és a gyermekek csak vallásórán használhatták anyanyelvüket.
   A jóléthez, az iskolalátogatáshoz azonban más is kellett, a termés. Ez nagyban függött az elvégzett munka minőségétől, de az időjárástól is. A partesti-i pap feljegyzéseiből kiderül, hogy 1897-ben szokatlanul gyenge esztendő volt: „a magok nagyon nehezen keltek ki, a kapálásra nem volt megfelelő az időjárás, ezért a gaz ellepte a kukoricát, hogy az mind megsárgult. Nem elég, hogy gyenge lett a búza, zab, rozs, árpa, kukorica és krumplitermés, hanem kevés is termett.” Ebből az következett, hogy a parasztok kölcsönöket vettek fel a zsidóktól, amely újabb terhekkel nehezedett vállaikra. A zsidók általában hatalmas kamattal kölcsönöztek.   

                                                                                               Nemzetiségi kimutatás, Fogadjisten, 1923.       

    A mezőgazdálkodásra nézve az 1898-as esztendő jónak bizonyult, a parasztok nagy része törlesztette adósságait. Az 1900-as év ismét szeszélyesnek bizonyult, nagyon gyenge terméssel, az emberek a megélhetés határán voltak, de valahogy elkerülték a kölcsönöket.   A szárazság és a korai fagy miatt 1904-ben a termés tönkrement, a takarmányok ára nagyon felszökött. Még rosszabbnak bizonyult az 1908-as év. Hosszantartó szárazság után eleredt az eső, amely nem látszott véget érni: „közeleg az aratás ideje, és az eső nem akar megszűnni. Esőben aratták le a rozst, amely aztán a kévékben kicsirázott, a szalma meg elrothadt. Szóval mag az embereknek nem, takarmány az állatoknak sem. A zab kezdett beérni, de az eső nem szűnik. Már túlértett, mire a betakarítás elkezdődött. A sarló és kasza alatt a magok fele kipergett, és már rothadt is volt. Nem lesz kenyér.”   A további feljegyzésekben megtudhatjuk, hogy a parasztok egyik utolsó reménye is szertefoszlott az időjárás miatt. A krumplit képtelenek voltak begyűjteni az esőzések miatt, majd mire nekifoghattak, beállt a korai fagy. Így az a földben rothadt. A másodkaszálást nem tudták elvégezni, a lucernát se begyűjteni. A takarmányok ára hatalmasra szökött, egy szekér széna ára 80-100 korona, 40-50 krajcár egy kéve szalma. A parasztoknak csak annyiban volt szerencséjük, hogy a kukoricát betakaríthatták, így a vidék megmenekült az éhezéstől. (A szeszélyes időjárás időnként kitett magáért Bukovinában: 1928-ban jégeső és árvíz pusztította el e termést mielőtt még erőre kapott volna, Urunk Mennybemenetelekor. 1929. telén - 44 fokot mértek, 1937-ben tavasztól Nagyboldogasszony napjáig zuhogott az eső).
   Az ilyen szélsőséges időjárás egész Bukovinára jellemző volt. Gondoljunk arra, hogy ekkor indult meg a magyarok körében az amerikai kivándorlás. Véleményem szerint inkább ilyen dolgok miatt, mint egy lólopásért vágtak a világnak, amint azt a krónikák azt feljegyzik. Csak az akkori bukovinai időjárást senki sem tanulmányozta, így a ló is megfelelt.

A jelen írás forrásai:
http://dragusanul.ro/category/atestarea-bucovinei-geografice/
1. August Nibio, Verschvundene Ortschaften in der Radautzer ebene, 1933 Radautz 64-65. old
2. Johann Polek în cartea „Zur Frage der Errichtung einer römisch-katholischenn Pfarre zu Czernowitz” Czernowitz, 1909
3. Ioan Smid, Doua secole a parohiei Romano-Catolice din Radauti, Ed. Hoffman, 2013, 27. old
4. Bukovina leírása Splényi (Die Beschreibung des Bukowiner Districts (1775) des Generals Gabriel Splény von Mihaldy)
„Lumea Carpatica” folyóirat, 2002, I. szám, 58-68. oldalán
5. T. Balan, Documente Bucovinene, Teodor Balan, Documente Bucovinene, 6 kötet (1933), 234. old
6. Teodor Balan, Documente Bucovinene, 6 kötet (1933), 305. old
7. Hacquets, B.: Hacquets neueste physikalisch-politische Reisen in die Jahren 1788 und 1789., Erster Theil, Nürnberg, Raspischen 1790.
8. Ion Gramada, De prin anii 1848 si 1849, Cartea sangelui, 228. oldal
Istensegítstől 20 kilométer
9. Arhiva Parohiei Ortodoxe Margina, Condica cronicala, 2. old.
10. Arhiva Parohiei Ortodoxe Partestii de Jos, Condica cronicala, 6-7-17 old.

                                                            AJÁNLÁS:

    BUKOVINA ROMÁN szerzők
Pro Bucovina (Repere istorice si nationale), Al. Panzar, Az örmények bukovinában
Teodor Balan, Documente Bucovinene, 6 kötet (1933)
Simon Reli, Inceputurile catolicismului austriac in Bucovina, 1928, Cernauti
Simon Reli, Orasul Siret (in vremuri dedemult), 1927 Cernauti
Leca Moraru, Ce a fost odata (din trecutul Bucovinei), 1926, Bucuresti
Dimitrie Dan, Stana la romanii din Bucovina, 1923, Cernauti
Nicolai Gramada, Toponomia minora a Bucovinei I-II, Ac. Romana filiala Iasi, 1993
Nicolai Gramada, Satenii si stapanii in Bucovina intre 1775-1848, Cernauti, 1905
Ion Gramada, De prin anii 1848-1849, 1997, Suceava
Em. Grigorovitza, Povestiri din Bucovina, Bucuresti, 1928
I.E. Toroutziu, Popoarele si clasele sociale din Bucovina, Bucuresti, 1916
Dumitru Sandru, Miscari de populatie in Bucovina (1940-1948), Bucuresti, 2003
I.G. Sbierea, Familia Sbierea, 1899 Cernauti
Nicolae Ciachir, Din istoria Bucovinei 1775-1944, Bucuresti, 1993
Veniamin Ciobanu, Informatii mai putin cunoscute privind istoria Bucovinei, 2000 Iasi
Constantin Ungureanu, Invatamantul primar din Bucovina 1774-1918, 2007 Suceava
Radu Grigorovici, Hacquet útleírásai 1788-1789, Nürnberg, 1790
I. Dragusanul, Bucovina faptului divers I-II, 1997, Suceava
I. Dragusanul, Bucovina marturii necunoscute I-III, 2018 Suceava
I.Dragusanul, Povestea asezarilor Bucovinene, 2012 Musatinii-Suceava
Radu Stefan Vergatti, Populatia Bucovinei intre anii 1774-1786, 2012, Curier
Analele Bucovinei 1996-2014 (telepítések, telepek, zsidók, osztrák népszámlálás 1880-ban, Bukovinai leírása Splényitől, stb)
Serghei S. Troian, Germanii din Bucovina si rolul lor in dezvoltarea culturala a tinutului (1775-1914), Analelel Bucovinei, IV, 3, 751-752.old, Bucuresti, 1997

   BUKOVINA NÉMET írók
August Nibio: Verschvundene Ortschaften in der Radautzer ebene, 1933 Radautz
Cornel Kozak-Eduard Fischer: Heimatskunde der Bukowina, 1900, Cernauti
Franz Adol Wickenhauser: Die Deutschen Siedlungen in Bukowina, 1887, Czernowitz
Daniel Werenka: Topographie der Bukowina 1774-1785, 1898, Cernauti
Raimund Fridrich Kaindl: Geschihte der Bukowina, 1903, Cernowitz
Johann Polek: Beschreibung Der Bukowina (1893)

   BESZTERCE, a II. román határőrezredről
Virgil Sotropa, Revolta districtului nasaudean 1755-1762, Nasaud 1937
Virgil Sotropa: Regimentul graniceresc nasaudean, Arhiva Somesana nr.2, Nasaud 1925,
Virgil Sotropa: Infiintarea granitei militare nasaudene 1762. Arhiva Somesana Nr. 25,
Ion Bureaca: Aspecte ale bejeniei in veacul al XVIII-lea din jud. Bistrita-Nasaud
Ion Cordovan: Bejenari bistriteni si nasaudeni in Bucovina, 2013, BistritaNews

                                    Volt egyszer egy Karácsony…(2014)

    Történelmi hányattatásai során a bukovinai székelység mindig magával vitte, és féltve őrizte hagyományait. Így került Hunyad megyébe a XIX. század végén és a XX. század elején a bukovinai magyarság, hagyományaival együtt. Ekkor alakultak meg az úgynevezett Csángó telepek Déván, Sztrigyszentgyörgyön, Vajdahunyadon és Csernakeresztúron. Miért is csángók, ha nem voltunk azok? Ez hosszadalmas téme lenne.
    A bukovinai szokások közül vidékünkre a karácsonyi leányénekelést és a betlehemezést hozták. A bethlehemezést Hunyad megyében a második vilgháború kitöréséig mutatták be. Mindkét szokás táncos mulatság volt, és összetevőiben két főmozzanatra bomlik: első a vallásos célzat, második a pénz- és élelemgyűjtés Alább csak Andrásfalva és Hadikfalva karácsonyi leányénekelését említem, mert a hadiki szokás megegyezik a többi három falu, Istensegíts, Fogadjisten és Józseffalva szokásaival (kisebb helyi vonatkozású eltérésekkel), ám az andrásfalvi pedig merőben más volt.
Habár Andrásfalva és Hadikfalva néhány kilométerre feküdt egymástól, mégis eltérések mutatkoztak a karácsonyi leányénekelésben. Egy pontban egyeztek: „az volt a leány, akit megénekeltek, akit nem, az meg leányka volt,” tartják egybehangzóan a megénekelt leányok koráról.
   A megénekelés a „Serkenj lelkem” és az „Ím midőn mindenek” énekekkel történt. Az énekek székelyföldi eredetére világosan utal Belényesi Márta[1]: „Mikor az 1920-as években egy tanító Gyergyóba került kántornak, még nem ismerte a karácsonyi kolendálás – a „megénekelés”, illetőleg a „serkenyelés” – szövegét. A hívek azonban ekkor még a kántorság olyan elengedhetetlen kellékének tartották azt, hogy nem választották meg addig, míg meg nem tanulta a „serkenj lelkem” és „immidőn mindenek”kezdetű énekeket. „Hadikban” a legények külön alakítottak csoportokat, aszerint, hogy a Felszegen vagy az Alszegen laktak. Korosztály szerint is két csoport énekelt, a 13-18 és 18-24 év közöttiek, így összesen négy rend, banda énekelt a faluban. Telepítési csoport szerint választottak a legények egy „legénybírót”, „bírót” vagy „nótáriust”, majd az illető, farsangkor, az „elöljáró” (vagy előjáró) elnevezést viselte. Az „elöljáró" csoportja együtt ment bálozni is, és megmaradt ez a felállítás egész farsang ideje alatt. Több szerepet, hivatalt kellett viselnie (felelőssége is volt) a „legénybírónak: vezette az énekelő (kolendáló, kolindáló) csoportot, felügyelt rájuk, köszöntötte a házigazdát. Járt a csoporttal egy „szamár” is, aki az élelmet, italt gyűjtötte „bállerká”[2]-ba (kis hordó), amit a háziaktól kaptak. Ez általában egy boldogtalanabb, „bugyutább” legény volt, aki sem énekelni, sem táncolni nem tudott. Az étel és ital mennyisége is meg volt szabva, attól függően, hogy a házigazdának hány leánya volt: minden leány után egy liter pálinka és egy „tiszta” kalács (belül töltés nélküli) került az asztalra, majd a „szamár” hátára. Képzeljünk el a költségeit egy olyan családapának, akinek 5-6 leánya volt. Mert ilyen eset is akadt, nem is olyan ritkán. A beszerzett ételt-italt a karácsony másodnapi mulatságon fogyasztottak el, a „költőbálon”.
    Amint László János is leírta[3], Dévára és környékére az andrásfalvi szokást hozták magukkal a kitelepült bukovinai magyarok. Bár Bukovinában minden magyar faluban megénekelték karácsonykor a leányokat, annak legarchaikusabb formája Andrásfalván maradt meg. Ez régebbi formájú, mint a hadikfalvi és a többi magyar falubeli szokás, ám ocsmányabb és trágárabb, ami a nyelvezetét és az énekesek viselkedését illeti. Az énekelés este 6-kor kezdődött és másnap reggelig tartott. A legények 8-10-es csoportokban gyűltek össze. A csapat felállításában itt két „katona” lépett színre, akik a verseket mondták, szavalták a házban, majd egy „lámpásos” és „könyves” is szerepelt. Nehéz nekünk elképzelni ma, hogy a két utóbbinak milyen fontos szerepe volt. Az akkori falvakban, de még városokban sem létezett villanyvilágítás, így a „könyves” tartotta a könyvet, amelyben a szerep le volt írva, a „lámpásos” pedig világított, hogy a katona el tudja olvasni a szokásos szöveget. Andrásfalván meghatározott, szabályos menete volt a kolendálásnak. A legények csoportokként álltak össze, és úgy is indultak énekelni. Jelmezek is voltak, zsidónak, kisasszonynak (mindig legény) öltöztek. Zenészeket fogadtak fel, eleinte kettőt, majd amikor több pénz gyűlt össze 4-5-öt, két trombitást, egy dobost és két hegedűst. Először a bíró, a pap és a jegyző házát énekelték meg, vagyis „megtisztelték”, itt nem kaptak pálinkát és kalácsot. Sorra vették ezután a 16-22 éves leányokat, elénekelve a „Serkenj lelkem…” és az „Ím midőn mindenek” énekeket. Egy szakaszt a legények énekeltek, egyet a zenészek húztak, felváltva tették ezt. Később a második ének helyett a ’Szűz egy fiat szült…” nevű éneket dalolták.
   A leányos házhoz érve, a lakószoba ablaka alatt megállnak. Közben a zsidók nagy dörömböléssel-csörömpöléssel a házba berontanak, s ott a jelenlevőket kezdik háborgatni, piszkálni, az alvó gyermekeket felriasztani, sírásnak ereszteni, s általában felfordulást idézni elő. Mikor mindez megtörtént, zendítenek rá kinnt az énekre, amelyet szinten versszakonként, a zenével felváltva, énekelnek.
   Az ének befejezése után a házba betódulnak. A közlegények két oldalt húzódnak, hogy a verselő katonák részére a középen elegendő üres tér maradjon, mert a verset sétálva mondják el.

   Ezután előáll a két pirossapkás katona, s nádvesszőjükkel erősen megcsattogtatják a gerendát, és hetykén, büszkén verselni kezdenek
Az andrásfalvi szokásban jelenlevő idétlenkedések (amelyek a szemtelenségig mentek viselkedésben), és a szöveg trágársága sok műveltebb ember elítélését váltotta ki. Főleg a papok tiltakoztak ellene még Bukovinában.
Íme ízelítőből az eredeti szöveg, kezdi az első katona:

„Jó estét kívánok a ház öreg gazdájának,
De annál inkább jobbat a Julcsa nevű leányának.
Beköszöntött a tél szürke szakállával,
Nem győzöm a bocskorom tölteni szalmával.
Adjanak egy tákot, vagy egy petákot,
Hogy verném a komámot.”

Válaszol a második katona:

„Vékony cérna köménymag,
Jaj, de hegyes legény vagy!
A falunak adósa vagy,
Két krajcárnak ura nem vagy.
Üsmertem apádot, szőrös bocskorban járt,
Kecske…arral kente a pofáját,
Olyan hegyesen bírta magát.”

László János is, mint a dévai Régitelep bírája, betiltotta ezt a szokást néhány évre 1925-től kezdve. Ez a hátramaradottabb nép tiltakozását váltotta ki, majd újra beindult az énekelés, kissé „finomított” szöveggel.


I. katona: Jóestét gazda! Tölts bort asztalodra.
Itt fogok maradni jó zsíros pánkódra!

II. katona: Jóestét vitézek! Ide hallgassatok!
Jó tormás tyúkhússal engem jól tartsatok.
E sárga répákat mind nékem hántsátok,
A szűröm ujjába mind nekem pakoljatok!

I. kat.: Állj félre barátom, hadd szóljak én egyet,
Helyén van az eszem, nem ettem meggyet.
Bort sem ittam, kupát harmat, négyet,
Bárcsak ittam volna háromszor huszonnégyet!

II. kat.: Hej, barátom, hogy meg nőttél,
Talán napkeletről jöttél!
Fűzfakard illene a kezedbe,
Káposztalapiból egy süveg a fejedre!

I. kat.: Mikor én a hadban csákós huszár voltam,
Tizenkettő között a legokosabb voltam,
Fekete levest a sapkámból hörpöltem,
Sült pecsenye helyett fejszefokot ettem!

II. kat.: Mikor én a királynál ebédre voltam,
Egy hordó aranyat a zacskómba raktam.
Mikor a lovamra azt feltenni akartam
A nadrágomat telén s telénraktam!
(odakiált a zsidóhoz: Vájd ki zsidó, vájd ki!)

I. kat.: A minapában láttam egy őzet,
Ki imitt-amott hullatott rezet.
Ha nem hiszed pajtás, eriggy szedd fel
S edd meg mint a lépesmézet!

II. kat.: Híres legény vagy te! Hallottam híredet,
A tyúkot is ellopod, ha szerét ejtheted.
Apádtól tanultad ezt a mesterséget,
Hogy a holló vájja ki a szemeidet!

I. kat.: Piros a kend lánya képe,
Lyukas a kend háza szege.
Adja nékem kend a lányát,
Majd befonom én a háza sarkát!

II. kat.: Tizenhárom rucatojás
Mennyi itt a kékrokolyás?
Húzzad nekem te muzsikás!
   Ekkor a zene rázendít a nótára. A legények mindenkivel „elkezeltek”, megtáncoltattak minden leányt, sőt még a szomszédasszonyokat is. A zenészek csak 2-3-at húztak egy háznál: egy-két csárdást és egy vígabbat. Amikor megelégeltek a táncot, az első katona újból erősen megcsattogtatja nádvesszőjével a gerendát, és harsányan így adja ki indulásra a parancsot:
   „Herczeg Marczi felnyergelte a lovát. Mind azt mondják magyar fiúk előre!”
   Hunyad megyében katonajáték vagy huszárköszöntő, néhány kisebb változáson esett át az utóbbi száz év alatt. Ennek oka a telepi magyarság társadalmi-szociális helyzete, a külső befolyások hatása. Természetes dolog minden népszokásban, hogy változik és bizonyos befolyásoknak, átalakulásoknak van kitéve idővel. Legkevesebb változáson az énekek, legjobban a versek alakultak át. Két-három nemzedék után a neve is átalakul zsidózássá, bár a szokás lényege nem változott. Több változat ismeretes a versről, a székelykevei, kakasdi, csernakeresztúri és dévai. Érdekes módon, habár Déva és Csernakeresztúr között kicsi a távolság, mégis a katonajátékban alapos eltérések vannak. Korosztályonként is változnak a versek, hol pótoltak hozzá, hol elvettek belőle vagy egészen átalakítottak egy-egy részt. Már a mi időnkben is azt mondták az idősebbek, hogy „mü nem így mondtuk a verset és az éneket”.
   A dévatelepi szokásról – többé - kevésbé jól - számosan írtak az elmúlt években. Általában - és ez természetes - a kívülállók félremagyarázták a szokást. Ezen nincs mit csodálkozni; nehéz olyanról írni, amit csak láttál, de nem tettél, esetleg csak olvastál róla. Még inkább melléfog az olyan, aki ír a Régitelepi szokásról, de csak 4-5 éves lehetett, amikor a Telepet 1979-ben lebontották. Szerintem három írás érdemes említésre: a Szabó Imre, László János és Zsók Béla változata. Az utóbbi kettő különösen értékes, hisz ők is személyesen több éven át részt vettek a szokásban.
    Aki kívülről írja le a szokást, az csak annyit lát belőle, amennyit az énekesek és a megénekelt leányok mutatni akarnak. Ám addig, amíg megérkeznek a legények a leányos házhoz, sok mindennek kellett történnie. Ahhoz, hogy egy szokás működjön és megmaradjon, bizonyos feltételek létezése szükségeltetett. Érdemes leírnom, hogy miért sikerült a szokásnak száz éven át megmaradnia a Telepen. Egyike a létfeltételeknek, a házak létezése.

    A korabeli, dévai várról készített fotók világosan bizonyítják, hogy a Régitelep talán fél kilométerre létesült a Piskire vezető út határában, 1889-1892-ben. Eleinte csak két utcából tevődött össze, az Iskola- és a Kicsi utcából. Úgy nézett ki, mint egy kisebb falu a város mellett. Neve is az volt akkoriban, hogy: Déva-Újfalu. Ez egy bizonyos elszigeteltséget biztosított a székelység számára. Egy ilyen kis közösségben, ahol névről ismerték egymást a telepesek, mindenki köszönt mindenkinek és ismerték egymás mindennapi életét, nem volt más lehetőség, mint komolyan űzni a hagyományt. Ha valaki az ősök által behozott szokást nem tartotta volna be, az évekre terjedő megszólásokhoz vezethetett. Vagyis nem is annyira a szokás eltévesztésétől vagy be nem tartásától vonakodtak, hanem attól, hogy megszólhatták a be nem tartókat. A tettektől függően, még bizonyos ragadványneveket is kaphattak a tévedők, amely nevek nem biztos, hogy mindig tiszteletükre váltak. Ily módon minden fiú vagy leány igyekezett Karácsonykor a legjobbat mutatni.
    És létezett tisztelet, nemcsak a szokás és az idős emberek szava iránt, hanem a leányok és öregebb legények iránt is. Tisztelet a bandán belüli raglétrához: első katona, második katona, beköszöntő, énekesek és utoljára a zsidók. Manapság, amikor a gyermek tegezi a szülőket és nagyszülőket nehéz elképzelni, hogy az én korosztályom még az alig 5-6 évvel idősebb legényeket, leányokat is csak magázni merte. Tiszteletből-e vagy félelemből a megszólásoktól, a szokás száz éven át kitűnően megtartotta magát.
   A szokás mai állapotának több okot hozhatunk fel: az első és legfontosabb, a házak lebontása. Ekkor a dévai magyarság egy tömbben létező közössége felbomlott. Közel négy-öt éven keresztül mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, a házak lebontásának következtében. Menteni, ami menthető, megszokni az új, zárt életet, ahol nincs udvar, kert és ismerős szomszéd vagy rokon is csak pár utcahossznyira. A szokás azonban ekkor is tartotta magát. A legények az újtelepi leányos házakat énekelték meg. Igen, de ők már nem voltak ellenőrizve senkitől. Ekkor egy olyan fellazulás következett be, amelynek a hatásai sajnos ma is láthatók.
   Az volt, szerintem, a célja az 1979-80-as házbontásoknak a telepen, hogy az ottani magyarságot szétszórják, a könnyebb asszimilálás, beolvasztás végett, majd utólag megszüntessék őket, mint népcsoport. Hajszál híja, hogy ez nem sikerült tökéletesen. A Régitelepi bontások után, az ottani magyarok szórványba kerültek saját városukban
   Bár azokban az években nem jöttünk rá, súlyos csapást jelentett a Telepi kultúrotthon kisajátítása, a katonaság részéről. Ott volt a fiatalok találkozása tavasztól - őszig vagy ősztől - tavaszig. Játékok, szórakozások, megbeszélések történtek a kultúrotthonban és annak udvarán. A leglényegesebbnek azonban az bizonyult, hogy meg tudták egymást ismerni a fiatalok: nagyobbak a kisebbeket, kisebbek a nagyobbakat, tisztában voltunk a rokonságokkal.
   Néhány szóban bemutatom az előttem való korosztály által elmondottakat, a karácsonyi énekelésre vonatkozólag.
   A Dévára telepedett, bukovinai eredetű székelységhez tartozó legénykék, például már akkor tudták a „serkenj”-t, amikor még énekelni sem járhattak koruk miatt. Készültek, hogy majd eljön az idő, amikor ők is mennek leányénekelni. Ez is egy különbség volt a Déva-telepi születésűek és a közéjük betelepedettek között. Mi az énekkel nőttünk fel, ők pedig el kellett tanulják.
   Az előttem levő korosztálynál a szabály még szigorúbban volt betartva, mint nálunk, bár egyik sem hasonlítható össze a napjainkban létező változattal.
   Az énekelni indulás egyik feltételének akkoriban a 14. életév betöltése számított. Ez néha sok könyörgésre szolgáltatott okot, mert az is szeretett volna karácsonykor énekelni, aki csak januárban töltötte volna be a 14. évét. Hosszú kérlelések után előfordulhatott, hogy a nagybanda beleegyezését adta.
   A karácsonyi énekeléshez minden tag adott 100 lejjel járult hozzá. Akinek nem volt jövedelme, azt a szülők segítették ki. Ha 15-ön voltak, akkor összegyűlt 1500 lej. A zene 4-500 lejbe került, a többit a karácsonyi és a szilveszteri mulatságra költötték. Ha esetleg nem jutott szilveszterre, még pótolt mindenki 15-25 lejt. Ez attól függött, hogy merre szilvesztereztek és mennyi pénz maradt karácsonyról.
   A kisebb fiúk már októbertől kezdődően komolyan gyakoroltak. Ilyenkor nagyon segítettek nekik a nagyobb, rutinosabb legények, akik már évek óta űzték a szokást. Tanították a kisebbeket szavalni, énekelni, táncolni, megmutatták nekik, hogy milyenek az elvárások. Sokat próbáltak a fiatal legénykék, amíg elérték a megkövetelt nívót. Kamaszkorban, 14 évesen, változik a hang, a legénykék javának kappanhangja volt. Nekik még a legelején kijelentette a nagybanda: ha akarnak leányokat énekelni, mindenki tanulja meg rendesen a maga dolgát. Akár katona, akár beköszöntő vagy énekes az illető. A zsidóknak is szigorúan megparancsolták, hogy mikor kolompoljanak-zajongjanak, és mikor nem. Énekelés alatt egy csengőhang sem hallatszódhatott. Akkor mindenki énekelt. A beköszöntő verselése vagy a katonák szavalása alatt tilos volt a zajongás.
   Ha a kicsi banda mégsem sajátította volna el rendesen az éneket és verseket, abban az évben eltiltottak őket az énekeléstől. Ez a rendet még a legelején a kisebbek tudomásara hoztak. Ha a katona vagy a beköszöntő nem tudta a verset, vagy kicserélték őket, vagy nem mehettek énekelni. Ahhoz, hogy valaki katona s legyen, több adottsággal kellett rendelkezzen: szép hang, jó szavalás és tánctudás és nem utolsó sorban megfelelő testalkat. Ők feleltek az egész bandáért. Nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki megittasodott. Akkor sem az első 2-3 háznál vagy éjjel 1-2 óra tájt. Ha mégis előfordult az eset, az illető haza kellett menjen, nem volt többé keresnivalója a bandában. Még Karácsony éjjelén sem voltak a kisebbek magukra. Akkor is, a nagyobbak éber szeme ügyelt fel rájuk. A nagyobb legények, de akik már nem indultak énekelni, egész éjjel elkísérték a kisebb bandákat, feláldozva ezzel saját Karácsonyukat. Velük mentek és segítették őket énekelni. Egyszóval, a szokás gyakorolásában három fontos szabály létezett: rend, szigorúság és tisztelet.
   Nem egyszer előfordult, hogy kimaradt néhány leányos ház. Nem volt idő őket megénekelni, összejárni. Aztán olyan ház is akadt, ahol jól telt, vagy valamelyik tagnak barátnője volt. Ott többet időzött a társaság, így ismét időhátrányba került.
   Az is megtörtént, hogy reggelre a banda olyan leányos házhoz tért vissza, amelyet már megénekeltek az éjjel. Oda csak akkor mentek be, ha üres volt. Ha netán más banda lett volna bent, akár kicsi, akár nagyobbacska, a visszatérők megvárták, amíg azok végeztek és kijöttek.
Valamikor állt a Telepen a Lőcsei Erzsébet kocsmája. Sokan ott űzték el gondjaikat, bánatukat, ám információ cserére is alkalmasnak bizonyult a helység. Talán ez volt az egyetlen kocsma a környéken, ahol senki sem mert verekedni. Lőcseiné hatalmas asszony volt, a férfiak sem mertek szembeszállni vele. A karácsonyi szokás szempontjából azonban más szerepe volt a kocsmának.
   Reggel, az énekelés végeztével a nagybanda a kocsmába húzódott vissza, de más is betérhetett, akinek a fogadó útjába került. Úgy 7-8 óra tájt érkeztek meg. Ott elfogyasztottak néhány sör vagy hűsítőt, kinek mihez volt kedve. Lőcsei Erzsébet, a neves kocsmárosné, ilyenkor már javában sütötte a flékent és forrázta a virslit. A karácsonyi ünnepek akkoriban nagyon szépek, színesek voltak, ellentétbe a mai szürkeséggel. Megénekelni való házak is álltak bőven, általában 20-22. Ez a szám változhatott 15-29 között.
   1980-ig megvoltak a házak a régi telepen. Ez sokat jelentett a szokás megmaradásának szempontjából, mert ha akkor két utcában volt 6-7 leányos ház, 2006-ra az egész telepen maradt 2-3 leányos ház. Ugyanígy esett a fiuk rendjének (bandájának) a száma, az akkori években járt 7-8-9 rend énekelni, 2005-ben volt három, majd rá egy évre nem is indultak énekelni. Hagyományos formában a szokás már nem létezik Déván. Még valahogyan fenntartják Székelykevén és Csernakeresztúron, de már ott is agonizál.
   Tulajdonképpen a leírtak nem az én korosztályomnak, vagy az előttem levő korosztályoknak szólnak, mert mi (ők) ismerjük ezt a szokást, gyakoroltuk is. Azokhoz szólok, akik már nem sétáltak a Régitelep házai között, akik nem az udvarra, hanem a tömbház elé mennek ki. Akik nem tudják, hogy mit jelent egy nyári estén, vagy késő őszi este a kapu előtt üldögélni, elbeszélgetni, rózsafák és törpefenyők között hunyócskázni, a szomszédtól földiepret vagy szilvát lopni.
   Írásom az utánunk jövő nemzedékeknek, gyermekeinknek, unokáinknak szól. Ha mégis sikerül, az idősebb olvasóktól is annyit elérni, hogy felsóhajtanak, „be szépek vótak azok a karácsonyok” akkor már félig elértem célomat.

   Déva, 2014
   László Gergely Pál



________________________________________
[1] Belényesi Márta- Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1956, 58. old.
[2] Bálerka - kisebb méretű, pálinkás hordó
[3] László János - A bukovinai magyarság és lecsapolódottjának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig”. Kiadatlan, számozatlan gépirat.

                                                                                  Mária harangszó (Napszentülte).

Tévelygő nemzedékek

                                                                         Boszorkányok

    Alduna, 1884. augusztus
    Másfél évvel a telepítés után.

    Az aldunai telepítésről rengeteg tudósítás, tanulmány és leírás jelent meg, a honlapomon 246 oldal került feltöltésre. (laszlogergelypal.com). Lényegtelen részletekbe bocsátkozni, mert úgy lennénk a három teleppel, mint a Bermuda háromszöggel, ahol csak tűnnek el, mindenki véleményez és senki sem tud biztosat vagy bizonyítható tényeket felhozni. Azonban, mint legtöbbször lenni szokott, az érdekes az, ami nem látszik, de néha ki lehet venni egy-egy elejtett szóból.
   Telepítésről Magyarországra és Magyarországon már az 1870-es években szó volt: az északiakat az alföldre telepíteni, a székelyeket szerte Erdélyben, a bukovinai magyarokat és moldvai csángókat pedig oda, ahol szükség volna.
1874-ben Pest, Pilis és Solt megye, Zemplén a Bukovinában élő magyarok hazatelepítése tárgyában küldtek feliratokat, majd 1875-ben Abaúj, Küküllő, Bihar, Komárom, Heves és Külső Szolnok, Alsó-Fejér, Kraszna, Árva és Sárosmegyék, a Hajdúkerület, továbbá Hód-Mező-Vásárhely, Pozsony, Győr, Nagy-Bánya, Nagy-Várad, és Szathmár sz. k. városok, Kecskemét, Kolozs megye, Lőcse város, Veszprém megye, Arad megye, Csongrád megye, Trencsén város, Győr megye, Eperjes, Sopron megye, Hont megye, Nógrád és Ung megye, Esztergom megye, Szolnok és Doboka megye. Mindezek süket fülekre találtak.
   Az eltérő vélemények, a haza bölcsei között, 1883-ig tartottak. Akkor történt, hogy hoznak Bukovinából vagy 6-800, csak munkaképes férfit, megépíteni az aldunai gátakat, amit senki se vállalt. Ezt is csak azért, hogy ne menjenek csángóink „móduvázni” a románoknak. Ez volt a célja annak, hogy mérnökök is mentek Bukovinába, a telepítés előtt, embereket válogatni és szerződéseket kötni. Ekkor valahogy megfogant őseinkben az olyan ötlet, hogyha oda megyünk, haza, akkor ott is maradunk, és jöjjön a család is utánunk vagy velünk. Itt most a nagy alkalom. Persze, minden magánúton és társadalmi összefogással, amely táradalom amilyen gyorsan lelkesedik, olyan gyorsan lohad is.
   Hát hozták is őket, csak nem volt biztos, hogy hova és mi lesz velük. Jeligék, hazafias jelszavak röpködtek, azonban mindez az éhség ellen kevésnek bizonyult. Mikor már Pestről intették őket, hogy ne induljanak el Bukovinából, ameddig az addig érkezettek helyzete rendeződik, még akkor is biztatta Tomka tiszteletes őket, hogy adjanak túl mindenen és induljanak útnak. Nem hagyhatja magyar kormány véreit magára És jöttek, ki hogy tudott, és mentek is vissza, még jobban lerongyolódva, mint érkeztek. Mit is kaptak az elsők?
   Gyurgyován a földek árvízterületen voltak, a gátak félig készen. Ivanován a bolgároktól elvett földek fele jó helyen volt, fele árvízterületen. Hertelendyn jó helyen voltak a földek, de kevés, még kellett irtania a vojlovicai erdőből. Házak nem voltak, anyag se (később hitelbe), vetőmag semmi, háziállatok semmi, gazdasági gépek semmi, vagyis nagyjából úgy voltak, mint Sztrigyszentgyörgyön Fazakasék, akiknek Hadikfalván ígértek földet, házat, gazdasági épületeket, s mikor ide érkeztek, nem volt semmi. Kocsányból csináltak először maguknak kalibákat, hogy ne aludjanak a szabad ég alatt.
   Emberek százait és ezreit kellett ellátni, élelemmel, ruházattal, majd orvosilag, mindezt könyöradományokból és nem rövid időre.
Másfél évvel a hazaérkezés után, a helyzet a következő:
Hertelendyfalva - 548 személy - szántó 450 hold - 41 ló és kocsi - 1 családra 3 hold
Nagygyörgyfalva - 704 személy - szántó 434 hold - 7 ló és kocsi - 1 családra 2 hold
Vagyis még annyi sem, mint Bukovinában volt.
Nézzünk egy tudósítást, amelyik „elszólta” magát:

    Egyetértés, 1884. augusztus 23/233. szám.
    Torontál megye múlt évi állapotairól Tallián Béla alispán kimerítő jelentést terjesztett a megye közönsége elé. A jelentésből átvesszük a csángók helyzetére vonatkozó következő adatokat:
    Midőn az 1883. évi ápril 4-én Ivanova község közelében partra szállott bukovinai székelyek a községekbe beosztattak, Hertelendyfalvára 382 lélek jutott, Nagygyörgyfalvára pedig 799; a hertelendyfalviak kedvezőbb viszonyok között és jobb talajra helyeztetvén el, nemcsak hogy vissza nem mentek, hanem két ízben történt újabb bevándorlás által még 158 személlyel szaporodik is. Nagygyörgyfalváról azonban 112 személy vándorolt vissza, ellenben később csak 4 személy jött be.
   A népesedési mozgalom következő volt: Hertelendyfalván született 11 férfi, 11 nő; elhalt 9 férfi, 5 nő, Nagygyörgyfalván szül. 24 férfi, 28 nő; meghalt 20 férfi, 19 nő. E szerint tehát Hertelendyfalván a lakosság létszáma az eredeti 382-ről az 1883. év végéig 548-ra szaporodott, Nagygyörgyfalván pedig az eredeti 799 létszám 704-re apadt. Egészben véve azonban a két telep lélekszáma a Hertelendfalvára bevándoroltak által 183-mal szaporodott és jelenleg a két telepen együttvéve 1277 lélek van.
   Egybekelés Hertelendyfalván egy sem, Nagygyörgyfalván 14 volt. A hertelendyfalvi székelyeknek a Marienföldről áttelepített őstelepesek házai mögött folytatólagosan 146 házhely osztatott ki, amelyen 1883. év végén 125 ház épült fel teljesen, a többi pedig épülő félben van és eddig azért nem volt elkészíthető, mert az utolsó csoport bevándorló csak novemberben érkezett s a deczember havi zord időjárás az építkezést akadályozta: a fölépített házak fából vannak készítve és igen ízlésesek, fedelük legnagyobb része cserép, azonban van mintegy 10—15 szalmával fedett is. Az építkezésnél a hertelendyfalviak az által segélyeztettek, hogy a kormánybiztos közöttük a leszállított árnak utólagos megtérítése mellett 9188 darab deszkát, 10,876 léczet osztatott ki, s azonkívül még 5 tehetetlen családapának és özvegyasszonynak házát állami segélylyel építette fel.
   A nagygyörgyfalviak az őstelepesek közé osztattak be és kiadatott 188 házhely, melyre 167 ház építtetett, és pedig 101 földből vert fallal, 66 pedig egészen fából. Minthogy a kincstári szigeten található lágy fa, gerendáknak és szarufáknak alkalmas nem volt, a kormánybiztos Nagygyörgyfalvára 2117 gerendát és szarufát, továbbá 8007 szál deszkát küldött ki, amelyet a lakosok leszállított áron kölcsönképen kaptak. Itt a házak kivétel nélkül kákával vannak födve. Azon egyének, kiknek házhelyei üresek, azért nem építettek, mert nagyobb méretű házat szándékoznak emelni, amelyekhez tavaly előtt hozzáfogni nem akartak és vagyonosabbak lévén, bérházakban laknak. Itt tíz egyén háza lett állami segéllyel fölépítve.
   A hertelendyfalvi székelyeknek őszi vetésül 450 hold föld lett kiosztva és ebbe vetőmagnak holdankint 60 kilót számítva 270,3 mmázsa búza. A nagygyörgyfalviaknak jutott 434 hold és 264,4 mmázsa vetőmag búza. Hertelendyfalván a kiosztott földterület egészen bevettett, míg Nagygyörgyfalván csak 401 hold. Ennek oka abban rejlik, hogy a nagygyörgyfalviak földjei a községtől távolabb esnek és sokkal kevesebb székelynek van igavonó marhája, mint Hertelendyfalván. A hertelendyfalviak aránylag több földet kaptak, mert ott több volt az őszi vetésre alkalmas, úgy, hogy míg Hertelendyfalván egy családra 3 hold jutott, addig Nagygyörgyfalván csak 2.
   A hertelendyfalviak általában véve vagyonosabbak, mint a nagygyörgyfalviak, ami abból is látszik, hogy míg ott 41 székelynek volt lova és kocsija, addig itt csak 7-nek, mindazonáltal egészen ingyen Nagygyörgyfalván csak 7 egyén élelmeztetik. Közvetlenül a szántóföldek kiosztása után a kormánybiztos Hertelendyfalván 1200 frtot, Nagygyörgyfalván pedig 1800 frtot osztott ki kamat nélküli kölcsönképpen, amely pénzt legnagyobbrészt a föld megszántására fordították.
   Hertelendyfalván van 84, Nagygyörgyfalván pedig 114 tanköteles csángó gyermek. A tankötelesek egy e czélra kibérelt házban iskoláztatnak ideiglenes tanító által úgy Hertelendyfalván mint Nagygyörgyfalván, mely ideiglenesség azonban ez utóbbi községben már legfeljebb 2 hónapig tarthat, mert az év végével az iskolaépítés annyira haladt, hogy csakis a belső munka és felszerelés hiányzik még.
Hertelendyfalván csak tavasszal fog az iskolaépítés megkezdetni.

                                                                                Vándorbottal

    Nem egy esetben halottuk, és még a szakirodalomban is elterjedt, hogy a magyaroknak a románok viselkedése miatt kellett távozniuk Bukovinából a második világégés elején. Ez úgy lenne igaz, hogy nem az egyszerű románok miatt, hanem a román közigazgatásért és az akkori magyar politikáért. Az se mellőzhető, hogy az ilyen adminisztráció az összes romániai kisebbséggel azonos módon bánt, nemcsak a bukovinai magyarokkal: szászokkal, székelyekkel, németekkel, örményekkel, zsidókkal, bárkivel és bármivel, ami nem volt román és ortodox. Kétségtelen, hogy akkor is voltak nacionalisták vagy sovinok, hiszen ezek a mai napig nem pusztultak ki, de nem lehet általánosítani, vagy a köznapi többséget vádolni. Másfelől furcsa nekem az a nagy önsajnálás is, ami az akkori eseményeket illeti. Ha állítjuk, hogy eredetünk székely, akkor nem sirassuk magunkat, mert a székelyeknél ez nem szokás. Ne alakítsuk át a reális történelmet folklorrá.
   Alkalmam volt számtalanszor Bukovinába utazni, idős, román emberekkel elbeszélgetni. Senki sem állította, hogy az ottani magyarokat elűzték (alungati), mindenki úgy emlékezett, hogy: „amikor a magyarok elmentek….” (cand au plecat ungurii). Az igazság az, hogy a románok, vagyis ezek elitje nem is nagyon foglalkozott a bukovinai magyarokkal, ezek elenyésző száma miatt sem, ők leginkább a ruszinokkal majd ukránokkal harcoltak. Kétségtelen, hogy a román irodalom még a mai napig is támadja az osztrákokat az akkori események miatt, hogy joggal vagy jogtalanul az nem tartozik rám, de az is biztos, hogy elfelejti, mit köszönhet Bukovina az osztrákoknak.
   Nézzük kissé a történelmi eseményeket.
   Bukovina elfoglalásnak ténye már az 1772-es években megfordult az osztrákok fejében, pro és kontra számításoknak vetették alá a dolgokat. Már 1774 január és februárban felkészítettek egy kis katonai alakulatot, amelyik majd a határköveket elhelyezi. (Johann Polek, Die Besitzergreifung, in vol.Die Österreichisch-Ungarische Monarchie in West und Bild in WBB, Viena, 1899, p. 116-126). A tervet II. József császár 1774 májusban hagyta jóvá, amikor Csernovicz vidékére két zászlóalj huszár vonult be, lóvásárlás ürügyén. (R.F.Kaindl, Geschichte der Bukowina, Cernauti, 1896, p.11-13). 1774. augusztus 8-án a bécsi udvar beleegyzett az oroszok és a törökök megvesztegetésére szánt összeg felhasználására.
    Bukovina elfoglalása 1774. augusztus 31-én vette kezdetét, és október 25-én ért véget, amikor Splényi is megérkezett. Azonban az osztrák –török egyezkedések nem értek véget, ezt a soron következő egyezmények is bizonyítják 1775-1777 között: 1775. május 7, 1775. május 15, 1776. július 2, 1777. október 1. A hagyomány szerint Moldva akkor vajdája, Grigore Gika a III. nagyon ellenezte Moldva északi részének elvesztését, és ezért a törökök egy fejhosszal megrövidítették. Az idén Bukovinában feltárt adatok szerint az említett rövidítés azért történt meg, mert a törökök rábizonyították, hogy kettős játékot visz és orosz kém.
   Egy másik vád a román részről az osztrákok ellen az, főleg a 20. század eleji írásokban, hogy demográfiai változásokkal igyekeztek a vidék etnikai, nyelvi és vallási összetételét megváltoztatni, a románság hátrányára. Mintha mondanák ők is: ha a magyarok sajnáltassák magukat, akkor mi miért nem? Az igazság az, hogy Bukovina hatalmas felszíni és altalaji kincsekkel rendelkezett, ezek kiaknázására pedig nem volt meg a szakképzett munkaerő. Az osztrákok szükségből telepítettek különböző etnikumokat, és nem azért, mert nekik szimpatikusok voltak.
Így kerültek a vidékre a németek (a közigazgatásba, mint mesterek, bányászok de mezőgazdászok is), szlovákok (erdőkitermelők, üveggyártók, sóbányászok), magyarok (állatnevelők és földművesek), lipovánok (vallásuk miatt menekültek), zsidók (kereskedők, árendázók és uzsorások), lengyelek (leginkább a kaczyka-i sóbányába, de mint földtulajdonosok is), örmények (kereskedők és katolikusok), rutének (napszámosok), huculok (pásztorok, favágók). Az utóbbi kettő volt a legszámosabb, leginkább Galíciából érkeztek, az életfeltételek, gazdasági okok, katonaság miatt. Galíciában évente 80-100 nap volt a robot, Bukovinában 12-24.
   Ipari szempontból a vidék gyorsan és kitartóan erősödött: 1783-1817 között bányák nyíltak Iacobeni, Cârlibaba, Fundul Moldovei, Pojorâta, Vatra Moldoviței, Rus pe Boul, Rusaia, Valea Stânei, Valea Putnei, Dealul Negru, Colaca Nouă, Stulpicani, Plotonița helységekben. 1790-ben felfedezik a kaczika-i sóbányát, tíz év után ez már 425 tonna sót termelt. 1774-1821 között három sörgyár épül, 1779-1821 között a kézművesek száma 195-ről 927-re nőtt. 1821-ben épül a dornavátra-i fürdőhelység. Számtalan utat, hídat építettek.
   Beindultak az iskolák, amelyekben a tanítás szünetelt az orosz hadjárat alatt (1768-1774). Kötelezték minden 7-13 év közötti gyermek iskoláztatását, újabb 32 iskola épült. Kimutatások szerint, 1700-1750 között Bukovinában 238 román nyelvű könyv volt, 1750-1800 között 722, 1800-1825 között újabb 776 érkezik a moldvai, munténiai, erdélyi és budapesti nyomdákból. A könyvek nagyrésze románul íródott, de cirill betűkkel. A latin betű használata csak 1860-ban szabályozódott, de néhány ortodox kolostorban napjainkban is használják (pl. Neamt).
   Az 1940-41-ben bekövetkezett bukovinai eseményeknek, a kitelepítéseknek a gyökereit mélyebben kell keresni. Már 1922-23-ban elkészült az újonnan alakult román területeken a nemzetiség szerinti összeszámlálás, a kisebbségek megfigyelése. Évekkel később ezek a listák hasznosnak mutatkoztak, hiszen csak napirendre kellett hozni őket. Tény az, hogy a bukovinai németek elszállítását a németek rendezték, akár a zsidókét, bár ez utóbbiakat egész más okból. A bukovinai magyarság pedig úszott az árral, bár nem mindenkinek volt kedvére a távozás, annak meg egészen ellene voltak, hogy az elűzött szerbek helyére telepítsék őket. Azonban az optálás után már nem volt visszakozás, így telepedtek a kitoloncolt dobrovoljácok majd a svábok helyére, vagyis végül „hazaérkeztek” (a székelyek úgy-e?), a szakirodalom szerint.
   Történelmünk nem lehet teljes, amíg meg nem jelenik egy sváb tollából, hogy miként érezték ők vagy őseik magukat, amikor a magyarokat beültették életük munkájába, templomaikba. Ezt is emelt fővel kell vállalni. Hisz ezen a kis népcsoporton már annyi seb esett, hogy eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számít. De legyünk őszinték, ne csak a szépet és nekünk megfelelőt örökítsük meg.

https://www.youtube.com/watch?v=_H4XJUN9VLg

                                                                                 Geoagiu 1848-49

                                                        Európai Egyesült Államok

                                                                                                Egy torony

    Hogyan is állunk Déva történelmével? A következtetés az, hogy nagyon jól, mert kettő is van belőle: egy magyar és egy román, és mindkettő, szokás szerint, sántít. Nagy a valószínűsége annak, hogy ez így is marad, és ha változni fog, akkor csak rosszabb lesz. Mert az igazság az, hogy sokan felütötték a fejüket történelmi szempontból, de az egész annyiból áll, hogy nem kutatnak, hanem átvesznek újabb vagy régebbi bejegyzéseket. Sajnos, mindez az adatok ellenőrzése nélkül történik, csak a szerzőre figyelnek fel néha: ha x vagy y írta, akkor az biztosan úgy van. Ez nem kutatás, hanem majmolás. Pedig a városi levéltárban találhatók anyagok, ha jól emlékszem 1628-tól, csak az a probléma, hogy a java latinul íródott, amit sajnos még a jelenlegi, magukat latin leszármazottaknak vallók sem ismernek.
    Azonban akad véletlenül olyan is, amit mindkét nemzet történészei elfogadnak, például az, hogy az első románokat Déva városába az áldott emlékű Bethlen Gábor telepítette 1620 körül, a Hajós utca és a Székely utca tájára. Nos ebben megegyeztünk, és abban is, hogy rövid időn belül már annyira felszaporodtak, hogy engedélyt kértek maguknak templomépítésre. Itt egy kis kitérőt szükséges tenni.
Azokban az években, az erdélyi fejedelmek (Rákóczi, Barcsay, Apafi) a helvétektől átvett reformációt gyakorolták, és mondhatni, hogy akkor volt az erdélyi reformáció aranykora. Aki valamiképpen haladni vagy előlépni szeretett volna, az kötelezően református lett. De nemcsak ők, hanem a földesurak jobbágyai is családostól, akik sokszor még annak a nevét is átvették. Így lettel Apaffy vagy Bánffy cigányok is. A dévai oláh fatemplom (akkor még nem románoknak nevezték őket) építésére, a reformátusok adtak engedélyt 1640 körül. Ez tíz év után leégett, és egy másikat húztak fel téglából. Az első templomépítést bizonyos feltételek alatt adták meg: fizetnek egyházadót a reformátusoknak, nem használnak keresztet, harangot, „toákát”, nem körmeneteznek, stb. Ez sokáig nem tartott, mert a dévai reformátusok már 1680 körül panaszolták még Erdély akkori fejedelménél is, hogy az újtemplomosok nem tartják be a szerződésben kötötteket.
    Milyen valláson lehettek eleinte a templomigénylők, azt nem lehet tudni, csak azt, hogy ki kérte a templomot.
    Azonban jön a meglepetés. Két könyvről van szó (1745-1760 között jelentek meg), ezekben azt írja, hogy „a dévai protestáns hitvalló román lakosainak 1684-ből származó könyörgése, amelyben az egyházközség azt kéri Bornemisza Anna hercegnőtől, Apaffy Mihály öreg herceg feleségétől, hogy miután Őfelsége elvitte pópájuk - aki jól tudott románul - őfelsége udvarába, most pópa nélkül maradtak.” (Gazeta Transilvaniei, ianuarie-iunie 1888 (Anul 51, nr. 1-142) 1888-06-04/nr. 123) Ebből az következnék, hogy a dévai oláhok templomostól reformátusok lettek, ami nem volt újdonság akkoriban. Ha megfigyeljük a mostani tornácos templomtornyot, nagyon hasonlít a református stílushoz.
1687-ben Lotharingiai Károly megszállta és a Habsburg Birodalomhoz csatolta az Erdélyi Fejedelemséget. Ekkor indul be a katolicizmus emelkedése és a reformáció hanyatlása.
    A 17. század végén Erdélyt a református nemesek vezették, akik a román lakosság egy részét a kálvinizmushoz akarták vonzani, ellentétben Bécs katolicizmus iránti vágyával. Bécs azonban az ortodox románoknak jobbágymentességet, az elfogadott vallásokkal (katolicizmus, lutheranizmus, kálvinizmus, unitárius) azonos jogokat, az egyesült papoknak plébániát stb. ígért. Szerintem a dévai oláhok ekkor az unitusokhoz (görög -katolikus) csatlakoztak, mert egy 1881-es térképen a templomtorony úgy van feltüntetve, mint a görög-katolikus temetőben áll. A kérdés az, hogyha a keleti vallást gyakorolták, miért volt a templom a görög katolikus temetőben? Tulajdonképpen 1879-ben a monarchia területén a görög keleti vallás nem volt elismerve, mint román nemzeti vallás. (Gazeta Transilvaniei, 1879-01-25 / nr. 7….totodată constitutiunea esistenta a bisericei ortodocse romane greco-orientale ca biserica naționala romaneasca).
    A régi, és talán első görög keleti temető a Patak utcában volt. A Bethlen utcai (Eminescu) katolikus és református temető között telek, 1942-ben, még a Moldován Catalin tulajdona volt. (ANR, Fond Primaria Deva, 2203/1939, nr. 13). Több kérdés, mint válasz.

Képek: Déva, Tompaháza, Magyargyerőmonostor, Marosszentimre, dévai térkép 1886-ból.

           A búcsú.
          Állatmese: a kakukk és a tehén.

    Nem lehet valamitől vagy valakitől úgy elválni, hogy ne búcsúzzunk el. Ezért, mint az állatmesékben, a teremtés két koronájától búcsúzom, az egyik egy kakukk, a másik egy tehén lesz.
    Sok mindenről híres Déva városa, de azt vajmi kevesen tudták eddig, hogy Déván olyan kakukk székel, amely másnak tojásait költi ki. A kakukk általában arról nevezetes, hogy a sötétségben bujkál és másokra bízza tojásainak kiköltését. A dévai kakukk a legnagyobb nyil¬vánosságot keresi és — mint mondtam — mások tojásait költi ki, saját hasznára. A dévai teljes joggal nevezheti magát Erdély kakukkjának és tényleg „Kuku din Ardeal" (Erdély kakukkja), mert Erdélybe jött a Kárpátokon túlról. Befészkelődött.
    Megrendítő játéka ez a végzetnek! Rövid idővel ezelőtt úgy üdvözöltük, mint a dévai magyarság megmentőjét. Az én lelkem ekkor végigszáguldott dévai, göröngyös múltamon. És láttam őt égni a hazaszeretet lángjában, mint férfit a tettek mezején, aki felbecsülhetetlen szellemi kincsekkel érkezett Dévára, bearanyozni a várost, amely közössége végpusztulásának zászlótartója lett, utólag. Mennyi büszkeséggel, mennyi önérzettel üdvözöltem őt „Hozsánna“ kiáltásokkal. De az öröm zaja elnémult keblemben és mélyen megrendülve tapasztalom: még mindig itt vagy Déván.
   Fájdalommal búcsúznánk tőled, hisz hatalmas szavadat, lenéző viselkedésed és turnézásaid egy olyan korszakot fognak hirdetni, melynek migráns apostola és megteremtője lettél. Múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény.
    Őseid erényeihez híven töltötted be hivatásodat és kötelességedet, mert születtél parasztnak, maradtál parasztnak és gondold, hogy főúr vagy. Ez tesz téged és történelmi hivatásodat halhatatlanná. Mert ahogy mondani szokás, kivehetsz egy embert a nyomorból, de nem tudod kivenni a nyomorúságot az emberből. Marad. Egy érdemes dolgot sikerült elérned: kakukk létedre kineveltél egy fajtyúkot és létrehoztál egy katolikus bazárt.
    És tovább búcsúzom.
    Azt mondják, hogy sötétben minden tehén feketének látszik. Nem voltam meggyőződve ezen állítás helyességéről, de egy állatorvos, a fent említett kérődzők nevében, felháborodással utasította vissza ezt az állítást. Sok éves tapasztalattal rendelkezik.
Elégedetlenségének okai felől a következő felvilágosítást nyertem: a dévai tehénnek semmi kifogása nem volna az ellen, hogy a fizika törvényei következtében, a sötétség beálltával, színe a környezetével olvadjon egybe. Azonban tehéni méltósága nem tűrheti, hogy ezen ténykörülményt kizárólag csak nőnemű marhákra vonatkoztassák, mintegy befeketítve ezeket sötétszínű jellemmel. Hiszen ő, mint a kérődzők osztályának méltó képviselője, utolérhetetlen erkölcsi magaslaton áll a sötétben tévelygő nő- és hímnemű marhák felett. Kifogásolja még azt is, hogy a tehenekre vonatkoztatott színmegegyezést a nappali világításnál is használják. Kikéri magának, mert a tehéntársadalom semmiképp sem azonosítja magát oly teremtményekkel, akik nappali fény mellett is fekete lelkűek, miért is kéri, hogy az embereket se nappal, se pedig éjjel ne kizárólag tehénnek tekintsék őt. Hanem annak, ami szeretne lenni, de sehogy se sikerül.
    Mert ő, magasztos eszméit követve, pazar munkája minden pelyvályát elhintette a Hunyadiak dicső földjén, és fennkölt szelleme átjárta a környék gyermekeinek sokszínű spielhózniját. Kedves szarvasmarhánk, fürge ujjaiddal…izé, patáiddal együtt, mi őrizni fogjuk emlékedet akkor is, ha végleg boldogítani fogsz személyeddel, mert: „a nagy világon e kívül, nincs számodra hely”, mint mondta Vörösmarty. És lehet senkinek sincs szüksége rád.
    Pax vobiscum.

                                                                                          A cserebogár. 

                                                                                             Sorsunkról

    Részünkről a dolgok régen elfajultak, és itt nem a 18-19. századokra gondolok, hanem arra, amit a korosztályom megélt és mai nap is bizonyítani tud. Kezdjük azzal, hogy csodálatos tanári nemzedékhez volt szerencsénk, és ez már történelem, mert olyan már többé nem lesz Déván. Persze, mint minden nyájban, itt is akadt fekete bárány. Szerencse, hogy nem sok.
    Bukovinai hagyományunk megőrzésében fontos pillanat volt, amikor 5. osztályba kerültünk. Nagyjából 50 gyermeket kellett kétfelé osztani, és egy jövendőbeli osztályfőnök azt mondta, neki csángók nem kellenek. Így a dévatelepi és csernakeresztúri csángók mind egy osztályba kerültek. Keresztúrról csak öten, de gimnáziumba egy sem. Még fontosabb volt, amikor magyar órán ki akarták nevelni belőlünk őseink tájszólását, mivel az parasztos volt. Ez nagyon nem sikerült, de négy éven át az osztályból mindenki csak „paraszt maradt”. Utólag tudtuk meg, hogy az illető tanár is parasztszármazású volt.
    A tanárok java azonban tényleg törte magát a magyar iskoláért és gyermekekért, egészségét nem kímélve törekedett, kitéve magát a lehallgatásnak, nem azért, hogy tanítson, hanem azért, hogy legyen kit és hol tanítson. Elég, ha arra gondolunk, amikor 1971-ben a magyar tagozatot szabályosan kirúgták az egykor Dévai Állami Főreáliskolából, ami akkor már Decebal nevet viselt, és ősz elején még nem tudtuk, se tanárok, se diákok, hogy merre leszünk. Ezt ma se lehet emlegetni, hogy milyen felebaráti szeretetben volt részünk.
    Valahogy rendeződött a dolog. Ezt sokan annyira elfelejtették a tanárok közül, olyannyira, hogy magyarságunk megőrzése érdekében saját gyermekeiket oda adták be, román tagozatba. Hálából mehettek kirándulni a nagy szovjet testvérhez. Ha ennyi lett volna, még hagyján, de 1990. után ezek a renegátok lettek a legnagyobb magyarok. Majd minden rendezvényen ott voltak, felszólaltak, vagy ami még rosszabb, a bizottságokban ők ítéltek, illetve őket hívták meg. Rablóból lesz a legjobb pandúr, és spicliből a legjobb magyar.
    Hát az igazság az, hogy sok magyar gyermek végzett román szakon. Egyrészt, mert úgy gondolták, hogy jobban érvényesülnek a szocializmus építésében, ha ott végeznek, másrészt kiestek magyar tagozatra kiírt, felvételi vizsgákról. Esetleg csak szakiskolába iratkozhattak, elmei felfogásuk limitált értekei miatt. Azonban az is igaz, hogy eleinte magyar osztály csak egy volt a megyében, később már fél osztály. És innen a konkurencia. Ezek a nemes példányok is túlélték a rendszerváltozást, többen közülük bukovinai székelyek lettek, kínozzák nem létező tehetségüket jobbra-balra. Talán az sem lett volna hátrány, ha román tagozaton tanulnak, ha nem hozták volna haza a nyelvet és a barátokat. Lassan az otthoni nyelvből is eltűnt a magyar, esetlek maradt egy „vereskókis.”
    Néha az emberek nem akarják az igazságot hallani, mert ez tönkreteszi az illúziójukat. Ezért van az, hogy annak mutatják magukat, amilyenek lenni szeretnének, és ezt azért említem, mert szinte általános betegség a vidéken. Például, van egy család, a szülök magyarok, a gyermekek is, azonban ezek az összesen más nemzetiségűekkel házasodnak, lassan felejtenek magyarul is. Egyik előadáson, ahol Nagylaktól nyugatra élő vendég is volt, az említett szülők közül az egyik szóra emelkedik, és meghatóan, szinte könnyezve szól arról, hogy mennyire fontos nekünk a magyarságunk megőrzése. Mondom a mellettem ülőnek: megyek ki, mert nekem tengeribetegségem lett. Persze, a külföldi eltelt örömmel nyugtázta magát, hogy milyen kitartó és megbízható magyarok vannak Déván.

         Szétesésünk.
    Jól-rosszul, de 1990-ig kitartott a Telep, annak ellenére, hogy rengeteg házat lebontottak, szomszédokat, rokonokat szétszórtak, és a kultúrotthont is elvették. Fontos volt, hogy papjaink voltak, és nem turisták. Utána kezdődött el, először a fiatalok kivándorlása munkára, majd végleg, és néha a szülők is utánuk mentek. A személyes kapcsolatok direkt szétverésének egyik oka a technika volt, vagyis a mobiltelefon. Kétségtelen, hogy ennek előnye is van, de hátránya is. Már nem kerestük fel egymást, hanem felhívtuk. A földek visszaadásánál is volt marakodás, amikor egy ösvényért kapára mentek volna a telepiek. Ma csend van, senkinek sem kell a föld, mindenki igyekszik szabadulni tőle.
    Egy másik ok a széthúzásra a politika megjelenése volt. Rövidesen az államcsíny után rengeteg párt, szövetség jött létre. Eleinte eszmék és nemzetiség szerint alakultak, majd rokonsági és ismeretségi alapon, illetve ki szállt be több pénzzel. Innen is jöttek nézeteltérések. A politika egy csodálatos dolog, mert ott lehet és kell ígérni, csalni, hazudni, vagyis mindent fel lehet használni a cél érdekében. Minden négy évben szeretet vallanak a választópolgároknak, és ezek teszik magukat, hogy elhiszik, bár a java kérdőjelez, de nem nyíltan. Mert az a jó polgár, aki hallgat, nem kritizál, nem mond véleményt, mindent elfogad és mindenbe beleegyezik. Ennek a következménye, hogy embereket választunk minket képviselni, ezek egy része eljut jó pénzen (kedden megy és csütörtökön jön) Brüsszelbe. Ott jólnevelten meghallgatja a német, francia vagy holland ukázokat, majd hazajön, és elmondja nekünk, mit kell tenni. Hát ezt lehetne megsürgönyözni is, nem kell annyit repülni érte. De térjünk vissza a Telepre.
    A katolikus anyakönyveket veszem kezelés alá, mert a java bukovinai leszármazottnak ez a vallása. Tíz év alatt, 1990-2000 között 288 házasság volt, amiből 121 vegyes, vagyis magyar nem magyarral. Ez majdnem fele a frigyeknek. A tiszta házasságok sem az összesen a magyarokra vonatkoznak, hanem román románnal. Ennek az lett a következménye, hogy sok telepi magyarnak csak a neve magyar, ő alig dadog valamit ősei nyelvén.
   Ami a bukovinai szokásokat illeti, a betlehemezés még a második világháború idején eltűnt, a karácsonyi katonajáték még agonizált 2007-ig. Akkor már nem voltak fiatalok sem elegen, házak sem, és végül jó, hogy nincs is, mert utoljára már lányok is mentek lányokat énekelni. Igaz, az előadás is elfajult utoljára.
   Voltak, akik bíztak abban, hogy mégis lehet valamit tenni. Így alakult meg a Petőfi Sándor Hagyományőrző Egyesület, és ennek egyetlen jeles tevékenysége az, hogy meghalt csikókorában. Hogy ez mégse maradjon egyedül, 1999-ben megalakult a Segesvári Miklós Pál Egylet. Hagyomány szempontjából működött, míg Segesvári Erzsébet bírta mozgatni. Ma ott van, hogy egy pártnak van alárendelve, és a nevében pályáznak. Majd a 2000-es évek közepén még alakult egy hagyományőrző egyesület, a László János. Akár a Petőfi Sándor egyesület, kimúlt pókapárnás korában. Jóformán ez a három lett volna értékes a Telep szempontjából, bár még van Déván egyesület (Geszthy, Hummit, stb). Az említett három egyesülettel az a helyzet, hogy kifáradtak a semmittevésben.
   Az 1960-1970-es években rengetek vendégmunkás érkezett a Kárpátokon túlról, sokan munkatársaim is lettek. Soha köztünk nem volt nézeteltérés, tisztelték hagyományainkat, a karácsonyi énekelést, a vallásunkat és annak ünnepeit. Azt is megtettük, hogy amikor külön volt a húsvét, a románokén a magyarok, a magyarokén a románok voltak szolgálatosok, folytonos munkánk lévén. Egyszóval: ők nem ártottak nekünk, el voltak a saját megélhetésükkel.
   A 2000-es évek elején, valahogy létrejött a magyar iskola, aminek tervét eleinte Erik, Karcsi és Zoli pedzették, még az 1993-as években. Utólag, ahogy elnéztem, ők voltak azok, akik elsőként visszaléptek a közszerepléstől. De jöttek mások oda, a szélrózsa minden irányából, és el kell mondani, hogy java becsületesen kínlódott, még akkor is, ha fogalma sem volt a dévai magyarságról, csak a Kömíves legendáról. Azonban, mint minden nyájban, itt se hiányzott a fekete bárány, aki miután megkapaszkodott, úgy érezte, hogy a dévai magyarok az ő jobbágyai.
   A telepen sok a Mária vagy Magdolna, de a Mária Magdolna csak vagy 7-8 éve jelent meg itt. Nincs tudomásom arról, hogy a bibliai Magdolna jellemzői érvényese-e a dévaira, ezt az utókor történészei döntik majd el. A helyzet az, hogy az ókori katolikus volt, a mostani határozatlan, mert oda tartozik, és ide jár, vagyis az angyali ihlet megszállása szükséges eldönteni azt, hogy hova tartozik. A bibliairól úgy szól az írás, amely csak szájhagyományokra alapozódik, hogy az utolsó 30 évét egy barlangban, visszavonultan töltötte el. A telepi Mária Magdolna ellenben, úgy néz ki, az utolsó 30 évét a templomkertben és az egyházi oldalak első facebook oldalán szándékszik eltölteni, bár helye a Dévai Jövevények Fórumán lenne. Ennek következtében jutottunk oda, hogy Déván nincs ki szavaljon magyarul, csak a kolozsvári haver, nincs ki énekeljen csárdást a templomban, csak egy külföldi, és itatni is a külföldiek tudnak. Vagyis akkora „tudás” mellett semmit se tudnak betanítani, amiről mondhatnánk, hogy az a miénk. Néha kínoznak egy-két gyermeket gitárral, ami maga a Golgota. Mert ha a gyermek képes megszámolni, hogy mennyi húr van a gitáron, és kijön 6, akkor azon csodálkozik, hogy miért kell olyan sok. Emlékezzünk csak vissza kicsi Boros tanárunkra. Ő nem idegeneket hozott nyakunkra, hanem a magyar tagozat diákjait tanította be. Mert anyag volt és van, csak mester nincs. A tanár úr abból semmit se nyert, mint a mostani pályázatokkal érkezők. Szerintem ha már 3-szor hívunk meg valakit, akkor inkább szerezzünk neki egy garzont Déván, mert olcsóbb, mint annyit írogatni. Csak kivesszük a naftalinból és itt van.
   A fentieket azért írtam le, hogy világos legyen, milyen kezekben van a dévai magyarság megmentés. Mert ha valamit az idegenek tesznek velünk, az se kellemes, de amit a saját fajtánk renegátjai, az fájdalmas. Néha hiányzik az idegen beavatkozás is szerintem, mert ahányszor tették, mindig jobban összefogtunk. Most ők hagynak, és élvezettel szemlélik, mennyire vagyunk képesek önmagunkat eláztatni.